Úgy tűnik egy kicsit elhamarkodottan könyveltem el, hogy valami baj történt a két lánnyal, annak ellenére, hogy nem tudtam semmi konkrétat. Talán az apai reflexek és a kapitányi kötelességtudat, hogy ne hagyjam cserben a segítségre szoruló tiszteket, felülkerekedett rajtam és a legrosszabb esetre gondoltam. Ennek ellenére nem történt semmi baj.
Amint megjelentem a két lány mellett, mindketten elkezdtek felállni ülő helyzetükből, hogy köszöntsenek. Egyikük viszont félúton megtorpant és inkább visszaült, majd megigazította magán a takarót. Egy pillanatra látva a csupasz vállát, egyből leesett, hogy mi is a helyzet és megkönnyebbültem, hogy nem állt fel teljesen, mert akkor el kellett volna fordulnom.
A másik lányt viszont nem akadályozta meg semmi, így vigyázban állt előttem és még meg is hajolt felém fordulva. Nem különösen rajongok az ilyenért, de nem mondom senkinek se, hogy ne csinálja. Ebből következik, hogy nem is jegyzem meg, ha valaki nem hajol meg, mert nekem nem fontos. Ráhagyom mindenkire, hogy akarja-e csinálni vagy nem, mert lehet, hogy valaki élvezi ezt csinálni és nem akarom elvenni az örömüket.
- Nyugodtan leülhetsz, nem kell vigyázban állnod. - intettem a vigyázban álló lánynak, hogy abbahagyhatja, hiszen nem kell feszélyezve éreznie magát a jelenlétemtől. Nem vagyok én sokkal különb náluk, csak egy haorim van, de nem használom ki, hogy ezzel diktátorkodjak. És nem vagyok én olyan ijesztő, mint Akiyama taichou.
Meg is tudtam az egyszerű, bár furcsa okot, miért is vizes a takaróba burkolódzó lány. Nem gondoltam volna, hogy bárki is be mer merészkedni ilyen időben a vízbe. Én bírom a hideget, de ilyet még én sem csináltam, mi van, ha megfáznak?
- Ha nem tudnátok, én Nara Shiratori vagyok. Megkérdezhetem a neveiteket? - érdeklődtem, kikkel is futottam össze, bár azt nem tudom garantálni, hogy meg is jegyzem a nevüket, de talán szerencséjük lesz, és véletlenül megmarad a fejemben.
- És hogy hogy, pont most támadt kedved úszni? Nincs egy kicsit már hideg hozzá? - kíváncsi voltam, mi késztette arra, hogy ma úszni a kelljen. Most nem jut eszembe semmilyen ok, ami miatt most úsznia kéne, de biztos tudja, hogy mit miért csinál.
- És te? Te is úszni jöttél? - a másik lány felé fordultam, hiszen ő eddig még nem mondott semmit, hogy miért van itt. És nem is tűnik vizesnek. Lehet, hogy csak a barátnőjét jött megfigyelni, vagy társaságot adni neki.

*Nem megszokott, hogy ilyesmikben vegyek rész – bájolgás és higgadt viselkedésmód egy nemessel szemben -. Ámbár mesterem megtanított már, hogy néha a cél szentesíti az eszközt. Volt némi rálátásom általa a nemesek életére, s mai napig azt mondhatom, hogy a hátam közepébe kívánom azt az életet. Nem csupán az etikett és miegymás okán, hanem én csupán szeretem az ösztöneimet követni. Így hát másképpen is tudok, hozzá állni Fon Kaitohoz, mint egy átlag shinigamihoz. Mindenesetre szerény mosoly jelenik meg arcomon gúnyorral átitatott beszéde nyomán.*
- A tanítvány képzettsége a mesteren is múlik. Csak is ön tehet erről Fon-san. Habár tudhatták volna, hogy egy Daitenshis tanítvány ellen a többség nem ultimátum. Taktikai edzésre szorulnának, illetve némi pihenésre. Az ütések során túl feszülő izmokkal találkoztam, ami hátrány egy közelharci vívásban. A folytonos edzés is megárthat.*Szemtelen, mégis hozzáértő szarkazmussal fordulok felé. Igaz is, elvégre nem csupán Yukezotól, hanem az Onmitsukidou hadnagyától is tanultam egy s mást. Ettől függetlenül nem tisztem őket leróni, azért mert hozzám képest gyengének bizonyultak. Egyszerű meggondolatlanság úgymond még megbocsájtható, ha a vereség elfogadott. Sóhajtok egy nagyot, majd kezemet a földön hagyott zanpakuto fölé emelem. A kardom egyik fele a kezembe emelkedik, mintha csak a képességeim még rejtenének ezt azt.*
- Yukenek igazából nem lenne szüksége a szakaszára, mégis abban a kegyben részesülünk, hogy átadja tudása legjavát a jövőnek. Csak remélni tudom, hogy egy nap tanítványból én is mesterré válok. *Kissé hidegen fejtem ki véleményemet, hogy kettőnket nem nagyon lehet közös hasonlatba tenni. Hiszen Yuke már közelít a ruhagalacsin szintjéhez. Közel, mégis oly’ távol..én pedig megelégednék, ha elérném a vaizard resurrecciónt. Addig pedig még hosszú az út, és itt a tenger partja is sok áradást él majd meg.*
- Ha ennyire ragaszkodik hozzá. De előre megjegyzem, hogy ez az első alkalom, hogy egy nemessel sétálgatok Yukezon kívül. Ha valami nem tetszene önnek, akkor így járt. De míg sétálgatunk, mesélhetne otthonáról. *Leginkább az otthon téma az, ami megforgatja a fantáziám. Ugyanis annyi harcban és edzésben volt már részem, hogy semmi kedvem ezekről beszélgetni. Itthon eddig olyan régen voltam már békességben úgymond. Mondhatni semmi kapcsolatom nincs a családommal; érdekes, hogy igazából nem is vágyom rá. A samuraiok világában ezt úgy mondanák, hogy shinobivá váltam. Mai napig pedig meg sem bántam azokat a mondatokat, amiket otthon mondtam. Még mindig nem találtam meg az utam és a hitem; amíg pedig ez meg nem történik, nem térhetek haza, hogy megbocsájthassak saját magamnak. Még annyi mindent el kell érnem, - el kell érnem lelki békém, fejődésem tetőpontján -.*

Mintha a leülésre kapott engedély - mit magában egyfajta parancsként értelmezett- kirúgta volna alóla a lábát, úgy huppan vissza a homokba a másik lány mellé. Nem mintha ettől sokkal jobban érezné magát, mi több, határozottan nyomasztóan hat rá a kettejük közti szintkülönbség, főleg, hogy a kapitány állva is sokkalta magasabb nála. Talán egy kicsivel könnyebb lenne, ha megkérné, üljön le melléjük. De hát hogy jöhetne ő ahhoz, hogy ilyesmit mondjon neki? Furcsa mód, mintha Mihot egyáltalán nem feszélyezné a kapitány társasága, azon kívül, hogy éppen csak még nem tegeződött össze vele, nem okoz neki gondot, hogy teljesen természetesen viselkedjen. Talán ő is megpróbálkozhatna vele, hiszen nyilván nincs miért tartania tőle, mégsem jön olyan ösztönösen, hogy normálisan reagáljon a jelenlétére.
A bemutatkozás hallatán egyből rá is tudná vágni, ha valaki kérdezné, hogy a 9. osztag kapitányával van dolga. Igaz, eddig csupán papíron volt szerencséje hozzá, most már legalább arcot is tud társítani mellé. Bár feltehetőleg az ilyesféle felhalmozott lexikális tudására nem sokan kíváncsiak, rá is főleg a munkájából kifolyólag ragadtak ilyen információk. Ezzel kapcsolatban viszont valami egészen más is eszébe jut, nem mellesleg, hogy ő maga - megint - elfelejtkezett olyan apróságról, mint hogy közölje a saját nevét.
- Takagi Akira, az Ichibantai Gosekije – ha már a kapitány nem foglal helyet mellettük, igaz, nem is kérte rá senki, bemutatkozáshoz ismét talpra kecmereg, annak ellenére, hogy már utalva lett rá, nincs elvárva tőle ez a fajta viselkedés. Mégsem akar tiszteletlen lenni, még véletlenségből sem, nehogy utóbb valamiféle panasz kössön ki róla a hadnagyánál, hogy nem tud illedelmesen viselkedni egy kapitány jelenlétében.
Miho magyarázatát hallgatva megborzong, elképzeli a vízbe parancsolt gyerekeket, ahogy elkékült szájjal jégkockába fagyva sodródnak a hullámokon. Biztosra veszi, hogy a lurkók valami csínytevés következtében szenvedik majd el ezt a büntetést. Elképzelni sem tudja, hogy valaki jókedvében menjen ilyen időben lubickolni, bármiféle nyomósnak tetsző indokkal is. Az edzés az ő szemszögéből egy többnyire kellemes elfoglaltság, a jeges vízben való pancsolást pedig sehogy sem tudja összekötni ezzel. Persze megint csak nem teszi szóvá, hiszen valóban nem az ő dolga, hogy mások miként töltik az idejüket, sem mások egészségéért aggódni nem feladata. Abba sem köthet bele, kinek milyen elképzelései vannak egy kellemes edzésről. Ha a 2. osztagosok számára a hideg tengervíz az ideális közeg ehhez, nem köt bele, inkább csak örül neki, hogy náluk nem bevett szokás az osztag edzésein megfagyasztani a tiszteket.
- Én? Nem, dehogy – kissé szűkszavúan ugyan, de válaszol a kapitány kérdésére. Nem említi meg, hogy azon túl, hogy esze ágában sincs követni másik lány példáját még csak nem is tartja jó ötletnek a vízbe merészkedni. Valódi felelet helyett felé nyújtja a batyuvá formázott sálat, megmutatva annak tartalmát. A kis csomagban jó néhány különböző színű és formájú kagyló és pár mutatósabb csiga rejtőzik, ez talán elég magyarázat lesz.
- Azt hiszem, én inkább szárazon maradnék – igyekszik Miho invitálását udvariasan visszautasítani, s bár az nem hangozhat valami meggyőzőnek, tényleg nem áll szándékában a vízbe merészkedni. Nyomatékosítva maradási szándékát visszakuporodik a homokba, egészen kicsire összehúzva magát mutatja, hogy itt sincs éppen melege és inkább ragaszkodik a száraz homokozóhoz.

A két leányzótól kértem egy-egy nevet, hogy megkönnyítsem magamnak a kommunikációt, hiszen nem szólíthatok őket Egyes lánynak és Kettes lánynak. Remélem azért nem vették parancsnak, hogy mondják meg a nevüket, mert egyáltalán nem annak szántam. Ráadásul még az osztagukat és a rangjukat is megtudtam, amit szintén nem kértem, bár nem lehet belőle bajom, hiszen valószínűleg el fogom felejteni. Talán a nevük sem fog sokáig megmaradni a fejemben, ha nem találkozok velük sűrűn, de ki tudja. Amíg itt vagyok velük, addig biztos megmaradnak a neveik.
- Edzés? Nem rossz ötlet. Lehet, hogy én is elhozom valamikor az osztagomat. Erősíti a tűrőképességet, ugye? - helyeslően bólogattam Fon-sannak, hogy egyetértek vele, hogy ez egy jó edzés ötlet és megosztottam a tervemet, hogy lehet én is kipróbálom. Nem tudom, hogy az osztagnak, hogy fog tetszeni, de ha edzésnek fogják fel, akkor biztos ki fogják bírni, mert nem olyan gyengék, hogy feladják mielőtt elkezdték volna.
Fon-sannal ellentétben Takagi-san nem tűnt annyira beszédesnek és látszott rajta, hogy feszéjezve érzi magát a jelenlétemtől. A vigyázban állásból is látszott és abból, hogy kérésemre egy pillanat alatt lehuppant a földre. Pont úgy viselkedett, mint az irodámba érkező újoncok többsége, nem mernek úgy kezelni, mint bárki mást. Mondjuk az igaz, hogy Akiyama taichout én sem kezelném úgy, mint bárki mást, hiszen ő félelmetes és ijesztő. Én viszont nem vagyok olyan, mint ő, ezért nem kell tőlem félni, nem szoktam tiszteket enni reggelire.
- Hát ez sem az a kimondott őszi tevékenység, de szépek. - reagálok Takagi-san kagylóira, miközben lehajolva egyet kiveszek, és jobban szemügyre veszem, majd utána vissza is rakom, nem akarom, hogy azt higgye, hogy el akarom lopni tőle.
- Én szívesen csatlakozok. - jelentettem ki, hogy én is szeretnék egyet úszni a tengerben, annak ellenére, hogy Takagi-san visszautasította az ajánlatot. Pedig minél többen vagyunk, annál jobb lenne. - Én akkor hazaszaladok a fürdőnadrágomért. - elmondtam, miért is fogok eltűnni egy rövid időre, majd egy intés után shunpot használva hazafelé vettem az irányt. Elsősorban persze azért, hogy magamhoz veszem a fürdőnadrágomat, de az is közrejátszott, hogy időt hagyjak Fon-sannak, hogy felvegye a fürdőruháját és ne kelljen neki elküldenie. Útközben volt egy kis időm, hogy összerakjak egy tervet is, amivel Takagi-san is szívesen belemenne a vízbe és velünk együtt úszhatna.
Csak pár percbe telt mire összeszedtem magamat és végül a törülközőt is magamhoz véve, vissza is indulhattam a tengerpartra. A fürdőnadrágomat egyelőre csak az egyenruhám alá vettem fel, de a haorimat ezúttal otthon hagytam, mert arra most nincs szükségem.
- Visszajöttem. - jelentem meg shunpoval nem messze a két lány mellett, majd elkezdtem leteríteni a magammal hozott pokrócot, hogy ne a homokba kelljen leülnöm. Lepakolhattam a magammal hozott cuccot és végül én is helyet foglaltam a tengerparton.
- Sütit? - nyitottam ki a magammal hozott átlátszó dobozkát, ami teli volt mogyorós aprósüteménnyel és nyújtottam oda a lányok felé. Még szerencse, hogy volt otthon elkészítve és nem fogyott el, mert hát azért rá szoktam járni sűrűn, de azért szoktam is csinálni sokat.
- Takagi-sannak pedig hoztam még valamit. - vettem elő a törülközőm rejtekéből Tasu egyik régebbi fürdőruháját, amit már nem hord, de még használható állapotban van. - Ha mégis meggondolnád magadat. Bár nem tudom, hogy jó-e a méret. - nyújtottam át Takagi-sannak a fürdőruhát és remélem, hogy nem hoztam el feleslegesen és tényleg meg tudom hozni a kedvét egy kis úszáshoz. A fürdőruhák pedig elég ruganyosak, szóval remélem, azért lehet valamit csinálni, ha nem lenne jó a méret, bár nem vagyok egy nagy szakértő ebben a témában.
- Akkor én előre megyek. - vettem le magamról az egyenruhát és el is indultam a víz felé, hogy megmártózzak benne. Éreztem, ahogy a jó hideg víz felfrissíti a testemet, de nem foglalkoztam vele sokat, inkább máris nekiláttam a tervem megvalósításának, hogy Takagi-san is szívesebben belejöjjön a vízbe.
Létrehoztam egy téglatest alakú, jó pár méter hosszú Nankant a vízben magam körül, amit a Kyokkouval láthatatlanná tettem, így kívülről ebből nem látszott semmi. Úszás közben pedig mindkét kezemben Shakkahoukat hoztam létre folyamatosan, hogy azok felmelegítsék a vizet. Ezt addig folytattam, amíg a víz langyos nem lett, mert nem szeretem annyira a meleg vizet és langyosan is bőven elég, hiszen így már sokkal elviselhetőbb, mint a hideg víz.
Miután ezzel megvoltam, kimentem a vízből a Nankan végén nyitott ajtón, hogy becsalogassam Takagi-sant a vízbe. Siettem, hogyha beakarna magától is menni a vízbe, akkor is elkaphassam, még előtte, hiszen még fürdőruhát is fel kell vennie és az is időbe telik.
- Takagi-san jöjjön velem. - kiérve a vízből odamentem a lányhoz és szándékosan úgy mondtam, mintha parancs lenne a kérésem. Odavezettem Takagi-sant a Nankan bejáratához, amit persze ő nem látott és legalább azt el akartam érni, hogy a lábát belemártsa a vízbe és megtapasztalja, hogy ez nem is hideg. - Próbáld meg beletenni a lábad a vízbe és meglátod, hogy nem is olyan hideg, mint gondoltad. - most már közvetlenebb stílusra váltottam, hiszen ennyit nem olyan nehéz megtenni, így remélem, nem fogja visszautasítani kérésemet. Csak neki csináltam egy külön úszósávot, bízom benne azért értékeli az erőfeszítésemet.

Ismét hálát ad érte, hogy az Ichibantai soraiba tartozik, nem pedig kettejük osztagából az egyikbe és reméli, náluk ezután sem terjed el ez a fajta edzésmódszer. Különben is, Shiranui-san biztos nem tenné ki őket ilyesminek, de az a biztos, ha ez az ötlet egyáltalán nem is jut majd a fülébe. Vagy ha mégis, talán akkor sem vezetné be náluk, hiszen ha a fél osztag kidőlne betegség miatt, ki végezné el azt a sok papírmunkát? Persze most is csak magából indul ki, de egész biztos, hogy másnak is –kis túlzással- méteres aktahalmok várnak rendezésre és átolvasásra az asztalán. A gondolat kissé bűntudattal is tölti el, lehet mégsem mára kellett volna kivennie a szabadnapját, vagy legalább egy részét tölthette volna munkával, később is ráért volna kijönni ide. Akkor viszont valószínű, hogy nem ismerkedik össze Mihoval és a kapitánnyal sem, bár egyelőre még nem tudja eldönteni, hogy ez jó dolog-e. Igaz, mindig jó dolog új embereket megismerni, lehetett volna kellemesebb körülmények között is, mondjuk egy fűtött helyiségben, ahol nem támadnak olyan vad gondolataik, mint a jeges vízben pancsolás.
Nem igazán érti, miért ne volna aktuális program akár ősszel is a kagylószedés, hiszen ilyenkor legalább nincs zsúfolásig tele a tengerpart, kagylókat és csigákat pedig ilyenkor is ugyanúgy találni. Ha ilyenkor már nem lehetne belőlük találni, igazat adna a kapitánynak, így azonban nem teljesen érti, miért is kifogásolja, hogy miért most gyűjtöget ilyesmit. A kivett majd visszatett kagylóra utólag már hiába is mondja, hogy szép, nem hangzik túl meggyőzően, nyugodtan meg is tarthatta volna, ha tényleg tetszett neki. Biztosan csak rosszul választott, úgy dönt, majd ő keres neki másikat, ami illik hozzá. Távozására nem reagál különösebben, oda sem nézve integet utána, lázasan keresgélve a megfelelő darabot kotorászik a gyűjteményben. Két darab akad végül a kezébe, mit megfelelőnek találna, elsőre mégsem olyan egyszerű a választás. Az egyik egy, Mihoéhoz hasonló fehér fésűkagyló, a másik egy kevésbé tetszetős formájú, színében viszont nagyon is szép kékkagyló.
Miho kérdésére felnéz a válogatásból, rövid ideig gondolkozik a válaszon, mielőtt olyat mondana, amivel esetleg megbántaná. Erősen vitatná ugyanis a lány igazát, hogy mennyire lehet kellemes érzés a vízben fagyoskodni, mégsem állna le vele erről vitatkozni.
- Köszönöm, még meggondolom – nagyon kedvesnek találja, hogy még a cél érdekében a törölközőjét is megosztaná vele, így ezúttal nem ad kifejezetten elutasító választ, épp csak olyat, amivel nem sérti meg, ha utóbb esetleg mégsem tartana velük. A visszaérkezőre pillantva feltűnik neki, hogy a kapitány ezúttal otthon hagyta a haoriját, valamiért máris kevésbé tűnik így ijesztőnek. Lehet nem is Nara-san, hanem a kapitányi haori az, amit olyan félelmetesnek talált rajta? Nem valószínű, hiszen Naomi-san sem hord haorit, hacsak egy kicsit is, de mégis tart tőle. Minden esetre így most egész másként fest, olyannyira, hogy még csak fel sem ugrik mellőle, ahogy közéjük telepszik. S bár nem illik ennyire megbámulni valakit, alaposan szemügyre veszi a kapitányt, tekintete közte és a kezében tartott kis csomag közt vándorol, mintha valami borzasztóan nehéz döntést kellene meghoznia.
- Köszönöm szépen – Mihoval ellentétben ő szívesen elfogadja a felkínált süteményt, részben mert finomnak is néz ki, emellett persze nem akarja megsérteni sem azzal, hogy nem kóstolja meg. A sütit majszolva végül csak sikerül elhatározásra jutnia, mégsem adódik egyből alkalma, hogy odaadja a kiválasztott kék, gyöngyházfényű kagylót.
- Nekem? – hatalmasra kerekedett szemekkel nézegeti a neki szánt fürdőruhát, újra kissé ijedten, nem is nagyon tudva, mihez kezdjen vele, mégis elfogadja.
- Igazán… – tétovázik egy keveset, mit is mondhatna erre, elsőre a „nem kellett volna”, mi kibukna belőle, de ez elég nagy tiszteletlenség lenne a kapitánnyal szemben. Ajándékot ugyanis legjobb tudomása szerint nem illik visszautasítani.
- Szép. Köszönöm – fülig elvörösödve veszi át a két részes fürdőruhát, hirtelen arról is megfeledkezve, hogy ő is szeretett volna adni valamit. Különösebben nem villanyozza fel az ajándékban rejlő egyértelmű utalás, hiszen így már egész biztos, hogy nem ússza meg szárazon a kis kiruccanást. Ettől függetlenül, mikor Miho és Nara-san is elindul a víz felé, ahogy magára marad, kissé kelletlenül, ám annál gyorsabban megejti ő is az átöltözést. Továbbra sem érti a másik kettő lelkesedését, már egyenruha nélkül is épp eléggé fázik ahhoz, hogy ne akarjon a vízbe menni, még a kölcsönkapott törölköző takarásában sem érzi magát túl kellemesen. Persze ha nem volna a dolognak folytatása, felesleges lett volna felvennie a fürdőruhát, az időjárás ugyanis ezt semmiképp nem igazolja. Viszont még a parton így is kellemesebb, mint a vízben lehet, így egyelőre magától nem kapkod, hogy minél előbb kipróbálja, ott mennyivel lehet hidegebb. Sokáig azonban így sem marad magára, a kapitány személyesen gondoskodik róla, hogy ne maradjon ki semmi jóból. A felszólításra kissé kedvetlenül motyog magában egy „Igenis” választ, újra csak fülig elpirulva, ezúttal hiányos öltözékén, szégyenlősen, maga előtt keresztbe font karral követi a férfit. A vízhez érve nagy levegőt vesz, mintha fejest akarna ugrani, pedig ahogy a kapitány mondta, egyelőre épp csak a lábát akarta belemártani a vízbe. Elsőre fel se tűnik neki, hogy idő közben a másik az eddigi hivatalos hangnemről tegezésre váltott. Legnagyobb meglepetésére viszont elmaradt a kellemetlen érzés, ahogy a vízhez ér, az kellemesen langyosnak bizonyul. Nem igazán értve, ez hogy lehetséges, bizonytalanul bár, de egyre beljebb merészkedik, még inkább furcsa, a víz hőmérséklete jó pár lépéssel beljebb is ugyanolyan, kifejezetten élvezhetőnek találja. Bár a turpisságot nem fedezi fel elsőre, egyelőre nem is különösebben érdekli a magyarázat. Mivel magával a vízzel, mint olyan, egyáltalán nincs különösebb problémája, egyből lelkesebben veti bele magát. Egy röpke pillanatra olyannyira megfeledkezve róla, mit szabadna és mit nem, hogy gondolkodás nélkül fogja kézen a kapitányt is, maga után rántva bukik le vele a víz alá. Utóbb, ha kijózanodik a meglepetésből, biztos bocsánatot kér érte, pillanatnyilag nem zavartatja magát emiatt.

Nem tudtam, hogy ennyire sok mindenre van jótékony hatással ez a hideg vízben úszós edzés, így már biztos nekem is ki kell próbálnom, legalább egyszer. Már eszembe is ötlött egy kiváló ötlet, hogy is kéne használnom ezt az edzést. Ez csak egy bemelegítő gyakorlat lenne, a valódi edzésen, mondjuk a kidoukat gyakorolnánk, és a kettő között nem lenne szünet, feladat pedig az lenne, hogy felmelegítsék magukat vagy egymást kidoukkal. Így nem csak az edzés miatt csinálnák, hanem azért is, hogy gyorsabban felmelegedjenek.
Viszonylag gyorsan megjártam az utat hazáig és vissza, de persze gyorsabb is lehettem volna, de azért időt akartam hagyni, hogy Fon-san fel tudja venni a fürdőruháját. Így legalább kényelmesen felvehettem az öltözékem alá a fürdőruhámat, lerakhattam a haorimat, magamhoz vehettem egy törülközőt és Tasu egyik régi fürdőruháját, végül pedig a doboz sütimet. Ezért nem is kellett lihegve visszaérnem, hogy mennyire siettem, hogy ne várjanak rám, így elég volt könnyeden shunpozva megérkeznem.
A sütimből csak Takagi-san vett, ezért egy kicsit elszomorodtam, amikor Fon-san elutasította a süti kínálásomat, de annak örültem, hogy legalább Takagi-san vett belőle. Nem hoztam el legalább feleslegesen, ezért egy apró mosoly kúszott az arcomra.
- Igen. - válaszoltam Takagi-san meglepődött kérdésére, amit nem nagyon értettem, hiszen rajta kívül nincs is itt más Takagi-san. Vagy már ránézésre megállapította, hogy nem jó a méret? Én ezekhez nem értek, szóval nem haragszom meg, ha visszaadná, mert nem jó rá, vagy valami.
- Örülök, hogy tetszik. - reagáltam Takagi-sannak, bár elsősorban nem azt néztem, hogy néz ki a ruhadarab, hanem, hogy lehessen benne úszni, de ha tetszik neki, akkor még egy plusz pontot is elkönyvelhetek magamnak.
Miután átadtam a fürdőruhát Takagi-sannak, levettem magamról az egyenruhámat, hogy csak a fürdőnadrágomban legyek. El is indultam a víz felé, hogy ne legyen kellemetlen, ha Takagi-san át akar öltözni, így volt is időm elkészíteni a magán úszósávot. Amint meg is voltam, mentem is ki a vízből, hogy Takagi-sant odavezessem, és meglepetésemre már fel is vette a fürdőruhát, amiben nem voltam annyira biztos, hogy megteszi.
- Jól áll rajtad. - dicsértem meg Takagi-san fürdőruhás alakját, mert úgy tudom, hogy ezt így illik és szeretik is a lányok, ha megdicsérik őket. Nem akartam ezzel semmit elérni, csak egyszerűen kedveskedni.
Amikor Takagi-san készült belemártani a lábát a vízbe, alaposan figyeltem, hogy milyen arckifejezést fog vágni, amikor érzékeli, hogy nem is hideg a víz. Az elején úgy tűnt, mintha egyből a víz alá akarna merülni, ezért egy kicsit meg is ijedtem, hogy elmarad a várva várt hatás, de nem ez történt. Mégis csak a lábát mártotta bele a vízbe, ahogy azt kértem tőle és egyből láttam is az arcán a meglepődöttséget, ami a célom volt. Elégedett mosollyal figyeltem egy ideig, ahogy Takagi-san beljebb megy a vízben, de én is bele akartam menni ezután a vízbe, ezért indultam volna a hideg víz felé, de Takagi-san maga után rántott. Egy kicsit meglepett, hogy a víz alá kerültem pár pillanatra, de nem estem kétségbe és nem nehezteltem Takagi-sanra, ennek ellenére azért amint feljött a felszínre, lefröcsköltem egy kicsit büntetésképpen.
Ha pedig már itt voltam az általam kialakított úszósávban, elúsztam a kialakított tér végéig, mert itt is ugyanúgy tudok úszni, mintha kint lennék, és ha már Takagi-san berángatott, itt is maradhatok. Bár ez nem volt tervbe véve, hiszen csak két sávnak elegendő hely van, egy oda meg egy vissza sáv. Mondjuk, lehet ketten is használni, van annyi hely.

o~:[Bizonytalan lépések]:~o
~ 1. rész ~

Mit jelent az első osztag tisztjének lenni? Nagyjából azt, hogy bármi is történjék veled: 1. Biztos, hogy te tudod meg először a barátaid közül. 2. Gyönyörű gyöngybetűkkel gyűrűzött levélben közlik veled, hogy a kapitány hívat. 3. A kapitányod a főkapitány.
Nem tudom, hogy milyen lehet az, ha egy diákot az igazgatóiba hívnak, de az biztos, hogy ez milliószor rosszabb annál.
A kapitányi iroda ajtaja előtt állva azon gondolkoztam, hogy mit követhettem el amiért a vénembe magához rendelt. Embereket nem öltem, bár akkor a második osztag keresett volna fel személyesen, mind a nem tudom hány száz emberével. :/ A 3. osztag területén minden szabályt betartottam, míg ott voltam, még csak nem is cigiztem, úgyhogy Kagami taichou-sama sem tehetett feljelentést. Ami az itteni dolgokat illeti, a papírmunkával mindig bőven kész voltam a határidőre, inni nem ittam munkaidőben, cigizni pedig cigiztem ez igaz, de azért a vénember biztos nem csinálna egyáltalán felhajtást, nem hogy ekkorát.
- Amatsu Shin, sanseki. - hajoltam meg az asztal előtt miután beinvitált a hadnagy. Gondolom, tisztában vannak vele, hogy ki vagyok, de azért legalább lássák, hogy megbántam a tetteim, amiről nem tudok semmit és, hogy még van remény arra, hogy ne kelljen elzárni engem öt millió évre, vagy azonnal kivégeztetni. Ha így van, akkor a ma reggeli volt az utolsó szál, amit elszívtam. >.<
- Tessék? - az agyam szinte pillanatok alatt zsibbadt le, fagyott le, lőtt ki egymillió nukleáris rakétát (bár azok nem tudom micsodák, e biztos rossz) és füstölt ki. Az alacsony agyi aktivitás mellett még fel tudtam fogni, hogy a főkapitány gratulál, meg, hogy a kezembe nyom egy papírost, majd távozásra szólított fel.
A kétezer éves vízi hulla normálisabban haladt volna végig a folyosón, mint én tettem. Egyenesen nem tudtam menni, nem, hogy normálisan. A tisztek ijedten ugrottak el az utamból, feltehetőleg azt hitték, hogy valami súlyos kórban szenvedek vagy valami. Igazából semmi ilyesmi nincs, csak ezen a papíroson az áll, hogy kinevezés, meg aztán, hogy kidousuu és, hogy kapitány.
- Basszus... -tértem kicsit magamhoz miután sikerült lefejelnem az irodám ajtaját, de úgy jó istenesen. Kegyetlenül fájt, de a jó az volt benne, hogy az agyam újraindult és kezdte feldolgozni az információkat, így rögvest rágyújtottam egy cigire, hogy elősegítsem a folyamat zökkenőmentes haladását.
De mi a franc ez az egész ezzel a kapitányos dologgal. Nem Kami a kapitány ott, vagy mi van? Lemondott? Egyáltalán lehetséges az? Halálhírét nem hallottam, úgyhogy el nem patkolt. Francba...
Mindegy a lényeg, hogy a 46-ok tanácsa úgy döntött, hogy én kellek oda a kidoushuu kobakjának helyére, csak az az icipici gond, hogy ehhez valami bankai féleség is kellene, de egyelőre annak is örülök, hogy a shikait képes vagyok megfelelően használni.
~ Keress valakit és akkor én is segítek. - hallottam a fejemben a hangot. Ő könnyen beszél, hisz ő már ismeri a bankait meg minden francos nyavalyát, de legalább segítőkész. Ez már egy jó pont. De ki a fenét kérhetnék fel... várjunk csak ez az. Magát az eszeveszett fenyegetést, Seiretei és az első osztag ön és közveszélyes tömegpusztító fegyverét, a fukutaichout fogom megkérni. Ő biztos ért ehhez is.
Rögvest írtam is meghívót meg minden és oda is adtam Shiranui-sannak, mert hülyeség lett volna ezért fizetni egy futárt.
A találkozó a tengerparton volt délután, hisz akkor már mindkettőnk műszakja véget ért nagyjából. Ami azt illeti csak álldogáltam ott és néztem ki a fejemből, mert fogalmam sem volt róla, hogy mit is kéne csinálni. Shiranui-san sem mondott volt semmit, a zanpakutoum is hallgat, mint nyuszi a fűben, én pedig itt állhatok, mint kóró a veteményesben.
- Fukutaichou. - hajolok meg, mikor a várva várt személy megérkezik. Legszívesebben azt hiszem, elfutnék, de akkor már tényleg a második osztag jönne utánam, meg a hadnagy haragja. Ha lehet biztos, hogy az elsőt választanám, az fájdalom mentesebb halál.
- Mit kell tennem? - tettem fel a nyilvánvaló kérdést egyúttal megvillantva értelmi szintem minimumát. Ez a hét lesz életem legszarabb hete, az biztos. :/

Végül csak-csak sikerült betessékelni Takagi-sant a vízbe, vagyis nem feleslegesen vesződtem a leválasztott, melegebb vizű úszósáv kialakításával. Gondoltam, hogy előbb után fel fog tűnni, hogy egy láthatatlan erőtér van kialakítva a meleg vizes rész köré, de nem számítottam rá, hogy egyenest neki fog menni Takagi-san. A víz alatt látva ezt egy kicsit elnevettem magamat, amire pár buborék bukkant elő a számból és indult meg a felszín felé. Én magam is felúsztam, nehogy elfogyjon időközben a levegőm.
- Tényleg. - próbálom eljátszani a meglepődöttet, amikor Takagi-san észreveszi, hogy a víz meg van törve az erőterem két oldalán. Takagi-san meg sem várta, hogy bármit is mondjak még, már indult is el a part felé, ezért én is utána mentem. Útközben láthattuk, ahogy Fon-san elbúcsúzik tőlünk, amire én is intek neki egy-kettőt. Most, hogy csak ketten maradtunk, egy kis tréfát eszeltem ki Takagi-sannak.
- Várj! - szólok oda Takagi-sannak hangosabban, hogy biztos meghallja, és ezzel megtorpanásra késztessem. - Be lettünk zárva. - jelentem ki teljes komolysággal, majd feloldom a láthatatlanná tévő kidoumat és láthatóvá teszem a narancssárga falakat, amik körülvesznem és immáron az elejét is bezártam, ahol eredetileg bejöttünk, hogy tényleg úgy tűnjön, be vagyunk zárva ide.
- Ne aggódj, ki tudom szabadítani magunkat. - előre és egy kicsit felfelé nyújtom a kezeimet és nagy koncentrációt próbálok imitálni, mintha valahogy meg akarnám törni az erőteret. Persze könnyedén meg tudnám törni ezt az erőteret, hiszen a sajátomról van szó, de erre a kis színjátékra valahogy szükség volt. A nagy erőlködés után végül megtöröm a kidoumat, ami így darabokra hullik.
Végül ki is mentünk a partra megtörölközni, de mivel nem hoztam magammal ruhát, így Takagi-sannal ellentétben nem vettem magamra semmit. Csak egyszerűen megtöröltem nagyjából magamat, majd a nyakam köré raktam a törölközőt. Így legalább látni is lehetett a jobb oldalamon elhelyezkedő sebhelyet, amire a legtöbb shinigami büszke szökött lenni. A hideg meg amúgy sem árt nekem, amikor a zanpakutoummal edzek sokkal hidegebb szokott körülvenni, ahhoz képes ez csak kicsit hűvös.
- Ó, köszönöm. - meglepve vettem át Takagi-santól az ajándéknak szánt kék kagylót, ami elég nagyméretű volt. Nem szoktam ilyeneket gyűjtögetni, de nem árthat, ha van ilyenem, majd kirakom az irodában az egyik polcra dísznek.
- Én pedig tartozok egy vallomással. A korábbi erőteret én magam állítottam fel, különben nem lett volna melegebb benne a víz. A színjátékot pedig csak tréfának szántam, remélem nem haragszol. - úgy éreztem igazságosnak, ha megosztom Takagi-sannal, hogy mi is történt valójában. Bár gondolhatta volna, hogy csak kidou lett használva és azért olyan a víz, amilyen.
Ezután elbúcsúztam Takagi-santól, majd visszafelé vettem az irányt. Reménykedtem benne, hogy a visszafelé úton nem fognak nagyon felismerni így, hogy nincs rajtam a haorim. Lehet, hogy nem lenne jó, ha mindenki erről beszélne, hogy félmeztelenül sétálgattam az utcán.

Napfelkelte