Az előzmények olvashatók ugyanezen a címen itt.
//Buli, buli, buli//

Miután a holmimat össze szedve kirontottam a szobából úgy döntöttem, hogy benézek még Ayumihoz hátha itthon van és ráér egy kis bulizásra, ezzel vágtam egy hátra arcot és már mentem is a szobájához. Egy fél perccel később már az ajtaja előtt voltam és finoman, hogy azért az ajtó ne essen ki a helyéről bekopogtam. Bentről valami kis motoszkálást lehetett hallani majd kinyílt az ajtó.
- Hali. Bocs, hogy csak így rád török, de úgy gondoltam, hogy megkérdezlek. Nincs kedved lejönni a strandra? Ha van akkor vegyél fel egy fürdőrucit meg fölé valami laza holmit aztán menyünk.- Mivel Ayumi gondolkodás nélkül rávágta a választ amit vártam. Addig is amíg átöltözött én leültem az egyik székre és vártam amíg elkészült.
-Ha van valami jó zenéd, akkor azt hozzad mert leszünk egy páran és a jó bulihoz kell zene is. Én mondjuk hoztam magammal, de minél nagyobb a választék, annál jobb.- Itt tartok egy kis szünetet mert Ayumi végzett az átöltözéssel.
- Jah és ha van valaki akit még szeretnél vinni, akkor azt gyorsan szedjük össze aztán irány a tengerpart.- Mondom miközben mindketten elhagyjuk a szobát és irányba veszük a következő uticélt.

//Buli, buli, buli//

Takeshi otlete teljesen felvillanyozott, nem is gondoltam volna erre. De most már biztos, hogy a ma esti szorakozásom megvan, ráadásul még csak meg sem kell eroltetnem magamat. Eloszor is elkoszontem, majd megidéztem pár pokollepkét, melyben értesítettem az ismeroseimet, hogy bulit tervezunk a tengerpartra, aki akar, johet. Remélem el tudnak szabadulni.
Ezután célba vettem Kempachi ivoját és beszereztem egy adag sakét is. Elvégre az biztos, hogy mellettem nem lehet kihagyni az ivoversenyt. Remélem azért nem fogom ki a legjobb alkohol turoképességu bandát. Haza érve elő varázsoltam a piros bikinimet, felvettem, majd folé egy szürke ruhát, ami sejtelmesen hasonlít a harcokban használthoz. Még kikerestem a strandpapucsokat, majd egy pokrocot is. Nem tul nehéz, ártani nem árthat. Nem tudtam pontosan mennyien fognak eljonni, de szerintem senki nem hagyná ki a logást. Mindenesetre nagyobb táskát viszek, hogy ne felejtsek el semmit. Belpakoltam a torolkozomet, meg a piát. Még kifelé menet a konyhárol beszereztem egy adag kaját, mivel ha én foztem volna, az maga lenne a katasztrofa. Ciara természetesen nem akart kimaradni a jobol, és jokora hisztit csapott mikor otthon akartam hagyni. Ugy fél ora után megelégeltem ezt, ezért megengedtem, hogy velem jojjon, persze csak a szokásos szabályok mellett.
Mikor oda értem, láttam, hogy nem én vagyok az elso, de nem is az utolso. Hála az égnem nem voltak még sokan, az azért nagyon ciki lett volna, ha pont a foszervezo érkezik jokora késéssel. Odamentem a kis csoporthoz, majd bemutatkoztam látva, hogy a felét nem ismerem legalább.
-Hello! Akik nem ismernek, Yurenai Mistique vagyok a 10. osztagbol. Remélem nem késtem el nagyon! - mondom mikozben kicsit szemugyre vettem az itt lévoket. Páran furán méregettek engem, vagy a mellettem uldogélo karakált, akit nem tudtam lerázni magamrol. Mindenestre ez a buli ideje, szoval nem zavarhatja oket, ha az árnyékban fog ucsorogni. Na jo max. engem zargatni, de az már megint nem az ő dolguk lesz. De azért megnyugtatok mindenkit. - Jaj o pedig Ciara, nem kell tole félni, senkit nem bánt. - mutattam be, majd szemugyre vettem a kornyéken. Jo páran tartottam még erre, amit nem bántam. Ragyogo mosollyal fordultam a legkozelebb eso ismeros felé, mikozben reméltem, hogy mindenki el tud jonni. Minnél tobben vagyunk annál jobb lesz... foleg, ha a kapitányok nem szereznek rola tudomást.

//Buli, buli, buli//

Miután én, Ayumi és Matsuki felszedtünk még egy embert megindultunk a part felé, ahol valószínűleg mivel egész jó időt futottunk mi leszünk az elsők. Egy kis bolyongás után megtaláltuk az épületet amit lefoglaltam. Kicsit körbenéztem, hogy minden megvan-e a bulihoz. Kint a teraszon ott álltak a bazinagy hangfalak meg az erősítő és minden más hangtechnika, mikor beléptem az épület belsejébe kellemes hűvös levegő csapta meg az arcomat. Belülről az épület kicsit olyan volt mint egy nagy büfé lenne, voltak bent jó nagy asztalok székekkel ahol az egész bagázs könnyedén elférhet. Kicsit tovább mentem és megkerestem a mosdót, szerencsére volt külön férfi, női aminek azért örülni fog mindenki akit hív a természet. Kicsit arrébb megtaláltam a konyhát, ahol egy kisebb szívrohamot kaptam, amikor megláttam az ott kipakolt pia menyiséget, ami igencsak jelentős volt illetve a szintén ott tartózkodó Zaraki Kenpachit.
-Na mit nézel Takeshi, csak nem gondoltad, hogy csak azért adok nektek piát mert jó fej vagyok ugye?- Mondja egy letörölhetetlen vigyorral a képén.
-Természetesen ezt azért én sem gondoltam rólad, pont ezért kérnélek meg arra, hogy igyekezz magadat visszafojtani és inkább szórakozz kicsit, majd holnap lejátsszuk ezt a mecset.- Valamiért mindig ez van ha kérek egy szívességet, na nem baj akkor holnaptól számítva lesz egy kis időm haverokat szerezni a 4.osztagnál. Ezután kimegyek és hagyom az öreget hagy főzzön nekünk valamit ebédre. Miután kimentem a házból találkoztam Mistiqueval is aki pont most érkezett.
-Hello! Akik nem ismernek, Yurenai Mistique vagyok a 10. osztagból. Remélem nem késtem el nagyon! - Mutatkozik be a többieknek.
- Jaj o pedig Ciara, nem kell tőle félni, senkit nem bánt. - Mondja miután észrevette, hogy egyesek furcsállták a házi kedvencét.
- Heló Mistique, mi a helyzet? - Kérdezem és közben odafordulok a többiekhez is.
-A holmitokat nyugodtan pakoljátok le a házban, amíg a többiek megjönnek.- mondom és a ház felé mutatok. Közben megfigyeltem, hogy a Kodama gyerek nemigazán tud ellazulni mint a többiek és látszott rajta, hogy le szeretne lépni. Az ő képességeiről nem volt semmi elképzelésem, hogy vajon milyenek is, de azt tudtam, hogy a jelenlevők között csak Mistique tudja szemmel követni a shunpomat. Legalábbis Ayumin nem tapasztaltam, hogy végig figyelné a mozgásom. Matsuki, hát ő meg megint egy másik tészta. Mindenesre a srác meglátta a lehetőséget a távozásra és egy shunpóval arrébb ugrott. Ami azt illeti nem volt nehéz szemmel követni a mozgását. szinte vele egy időben én is shunpoztam egyet és mire a srác meglát, hogy hátranézzen neme vette észre valaki én már ott álltam előtte kezemben két üveg hideg sörrel. Mikor visszanézet igencsak meglepődött, hogy hogy szúrtam ki és derültem elé, úgy hogy még piát is volt időm hozni magammal. Én mondjuk nem sokat törődtem azzal, hogy milyen képet vág az egyik sört odanyújtottam neki.
-Remélem szereted, még jó hideg.- Majd mellélépek és odaadom neki az itali.
-Jah és én a saját testi épséged érdekében nem ajánlom, hogy lelépj.- Mondom, amit valószínűleg fenyegetésnek vélt, ezt látva gyorsan megmagyaráztam neki a helyzet állását.
-Nyugi, nyugi mindössze arról van szó, hogy Kenpachi főz és ha lelépsz mielőtt ettél volna a kajájából akkor már nem biztos, hogy a 4.osztag segíteni fog tudni rajtad... vagy ami marad belőled az nem biztos, hogy szép látvány lesz. De nem kell aggódni, mert szerencsére Zaraki Kenpachi legalább olyan jó szakács is mint amilyen erős.- Fejezem be majd egy nagyot húzok a sörömből és elindulok vissza a házhoz, hogy berakjak valami jó kis zenét a lejátszóba. Egy kis ideig eltartott amíg kibányásztam a rengeteg király zenét a sporttáskámból, de a végén sikerült és már dübögött is a zene ezerrel.

~*^ Buli Buli BULIII ^*~

Sóhajtva emelkedtem fel az asztalom mögül, és kezdtem el a papírokat pakolgatni. Lehet, hogy ez szimpla paranoia, de, mintha az utóbbi időben egyre több munkát kapnék. Lehetséges, hogy ez egyfajta büntetés, mert néha-néha kilógok Karakurába? Bár, ez a kilógás sem olyan kilógás... Engedélyt kapok, úgyhogy nem érdekel. De... akkor meg miért? Ennyi probléma lenne? Fenéért kell nekik ennyire szaporodni...
Sóhajtozva a helyükre tettem őket, és a szobám felé indultam. Elméletileg mára végeztem, és semmiféle egyéb teendőm nem akadt - ha meg mégiscsak lesz, a pokollepke megtalál. Ezért felettébb vidáman előkerestem a kedvenc bikinimet, gyorsan felvettem, és a tengerpart felé vettem az utamat. Vidáman táncoltam ki a velem szembejövők elől, akik mélységesen megdöbbent fejet vágtak szokatlan jókedvemen. Sőt, az eddig olyannyira terrorizált tisztnek sem szóltam be, pedig őt a szó szoros értelmében gyűlöltem. Tetszett a kinti idő: napos, meleg, felhőmentes. Pontosan napoznivaló. Én pedig ezt tervezem, az egész napot pihenéssel akartam tölteni. Yukéval sem beszéltem meg találkozót, biztosan örül a szentem, hogy megszabadult tőlem. Mondjuk, nem látom túl gyakran, és az utóbbi pár napban semmit sem tudtam róla - de nem aggódtam miatta, mert tudtam hogy nem csinál hülyeséget.
~ Felettébb jó kedved van ma, te ribanc. Mi lelt megint? - tudtam, hogy az elkerülhetetlen elől nem tudok menekülni. Ha akar, úgyis megtalál... És mivel a zanpakutuom ott volt a kezemben a törölköző és a köpeny mellett, biztos voltam benne, hogy ez is megtörténik előbb-utóbb...
~ Komolyan, már jiányzott volna a kedves megszólalásod. Nem tudnád befogni a szád, és csak egyszer hagyni hogy szép napom legyen? - gondoltam bosszúsan, és ledobtam a törülközőm a homokba. Még mielőtt leültem volna, meghallottam valamiféle zenét. Nagyon elkezdett érdekelni a dolog, főképp, hogy mindig is kíváncsi voltam. Gyorsan felkaptam a köpenyem, megigazítottam a bikinim, és odasétáltam a táncolókhoz. Mivel alapból szerettem az ilyesfajta "bulikat" - már csak a társaság és a kapcsolatteremtés miatt is, mosolyogtam egyet, és hátradobtam a hosszú fekete hajamból készült lófarkat.
- Sziasztok! Csatlakozhatok? Chizuki Maya vagyok... - nem tudtam, mennyire ismerik a nevemet, de valószínű volt, hogy mind tudják, hogy ki vagyok: hadnagy. Mi van akkor, ha elküldenek?
~ Bazd meg, akkor elmész... - hallottam megint a gúnyos hangot. Dühösen feltem rá magamban, és igyekztem nem túl feszültnek látszani. Végülis, egy kicsit félénk vagyok... Ráadásul ismerős sem vagyok...
Ekkor megdöbbenve pillantottam a keverőpult felé, és hirtelen megéreztem az ujjamon díszelgő gyűrűm súlyát is... Érzések ezrei szaladtak át rajtam, majd gyorsan elfordítottam a fejem. Tehát ennyit érek én...
Amint elfordítottam a fejem, megláttam valakit. Amikor Nabe-kunt szoktam látogatni, néha találkozok azzal a lánnyal. Odasétáltam hozzá, és mosolyogva köszöntem neki:
- Szia Mistique! Hogy vagy mostanában? - néztem bele a szemeibe, és rámosolyogtam.

//Buli, buli, buli//

Jobban fogadtak, mint hittem. Egyenlore még nem érkezett meg mindenki, de akik itt voltak, már kezdtek feloldodni a társaságban.
- Heló Mistique, mi a helyzet? A holmitokat nyugodtan pakoljátok le a házban, amíg a többiek megjönnek. – fogadott egy levakarhatatlan mosollyal Takeshi. Kicsit korul néztem, akiket én hívtam meg, még nem érkeztek el idáig, ezért inkább ugy dontottem addig kipakolok.
- Oké, rendben. – egyeztem bele és éppen indultam az ajto felé, amikor valami elsuhant mellettem. Egyik uj tag, én még nem ismertem, máris lelépni készult. Már éppen azt fontolgattam, utána megyek, de ezzel megeloztek. Inkább egy sohajtás kíséretében beljebb léptem. A konyha felé vettem az irányt, hogy kipakoljam az átok eros Kempachi féle szakét, amit hoztam, mikor jopár hasonlo uvegbe botlottam.
- Szoval o is készult. - nyugtáztam magamban a dolgot, mikor meghallottam valakit.
- Tessék? - jott egy ismeros férfi hang bentrol.
- Jaj, szoval téged is sikerult befuzni, Kempachi? – ugrottam oda vidáman és sikeresen a nyakában kotottem ki. - Orulok neki, hogy Takeshi elhívott, bevallom nekem eszembe sem jutott volna... – dormogom a végét szinte már magamban. – Még a fozést is bevállaltad? Huu mi jot csinálsz? – kukkantottam oda a tuzhelyen lévo lábasok egyikéhez. A benne lévo piros folyadék alapján valami paprikás husos dolog lesz a végeredmény.
- Nem is tudtam, hogy te is itt leszel Misty. – szolalt meg o is végul. – Ha tényleg bikinibuli lesz, ezért már megérte eljonni. – jelentette ki minden tudo fejjel.
- Ezt inkább meg sem hallottam! Na jo akkor ide lepakolom, amit hoztam, utána meg kimegyek megnézni, hogyan is állnak a dolgok. – azzal szépen kiraktam a kaja adagot, meg még az alkoholt is. – Majd szolj, ha készen van. Segítek tálalni! – fordultam még vissza az ajtobol, majd már ott sem voltam.
Még mindig nem voltunk sokan, és párosával szét széledtek az emberek, ezért inkább leterítettem egy pakrocot és rá ultem. Ugy két perc után a csapatban lévo másik lány is mellém telepedett.
- Szép cicus... – jegyezte meg, majd be is mutatkozott.. - Soi Ayumi... A 11. osztagból. Bírom a karakálodat Mistique... Régen volt egy haverom, aki szinte már betegesen gyűjtötte maga köré a macskaféléket. Neki is volt karakálja. – kozolte vidáman.
- Koszonom szépen, Ciara nevében is. A bemutatkozáson már tul vagyok, hívj csak nyugodtan Mistynek, mindenki más is így szolít. – mondom mikozben kicsit jobban szemugyre veszem. Egész szép lány, nem csoda, hogy a másik két fiu nem bírja rola levenni a szemét. Kozben Ciarának is tetszeni kezd a dícséret, mert rogton utána a lány olébe rakja a fejét. Én szorakozottam elkezdemsímogatni, kozben eszembe jut mit is akartam tole kérdezni: - És mi lett a cápával? Valaki kifogta eloled? – kérdezem mosolyogva, mivel engem biztosan nem tudnának rávenni, hogy utána menjek egy ilyen dognek.
-Sziasztok. Ha nem zavarok, akkor leülnék. – jelent meg a semmibol az elobb még távozni készulo illeto. - Daisetsu Kodama. 13. osztag, 5. tiszt. Üdvözöllek...ööö...Mistique, ugye? – tette fel a kérdést, mikozben én odébb huzodtam.
- Persze, nyugodtan gyere csak ide. - mutattam a szabaddá vált helyre. – Kulonben csak Misty, azt jobban szeretem. – mondtam mosolyogva. Majd miután leult, még mindig elég surun pislogott Ayumi felé. Asszem gyorsan kitalálok valami jo kis indokot, és kettesben hagyom oket. Hát csak kívánni kellett! Máris megjelent egy ismeros arc is a láthatáros, az enyhén álmatag Hitoshi. Mivel Kodama is éppen eléggé zavarban volt, inkább gyorsan kézbe vettem az irányítást. Ovatosan lekaptam magamrol a szurke ruhát, és immár bikiniben ulve felé fordultam. Szemmel láthatoan még nem vett észre, akkor kicsit meglepem. – Elmennék pár percre, jo? Ayumi rád bízhatom addig Ciarát, ugy látom eléggé megkedvelt. – jelentem ki mivel a cica már félig az olében fekudve készult elaludni. Vagy inkább csak alvást tettetve kihallgatni a beszélgetésuket? Nekem egyre megy...
Ezuttal célba vettem Hitoshit, és egy jol irányzott ugrással hátulrol akartam letámadni.
- Szia Hitoshi! – kiáltottam, majd lendulettel érkeztem rá. A szerencsétlen feje éppen ekkor ásított, és nem vett észre így egyensulyát vesztve fejjel elore a homokba zuhant, én pedig rá. A kis balesetet páran észrevették, de nem nagyon torodtek vele. Gyorsan felálltam, hogy o is meg tudjon mozdulni. Mikor felegyenesedett, szerintem szíve szerint azonnal elkuldott volna a fenébe. De észrevette, hogy lány vagyok és visszafogta magát.
-Öhm... Szia. – szolalt meg zavartan. - Régen találkoztunk Misty. – tette hozzá, majd elakadt a szava. Nem tudom mi tett rá ilyen hatást, de alighanem a voros furdoruha lehet az oka. A szemébol egy pillanat alatt elpárolgott a harag. Ezt megnyugtato jelnek véltem, ezért egy mosoly kíséretében megszolaltam:
- Orulok, hogy elfogadtad a meghívásomat Hitoshi! Ja és bocsi az elobbiért. – tettem hozzá enyhe, bunbáno mosollyal az arcomon. Szerencsére nem volt valami sértodékeny típus. Ekkor azonban hirtelen egy nagyon titokzatos mosoly jelent meg az arcán. Ezt nem vettem jo jelnek, és tudtam mi kovetkezik, de el kellett viselnem, ennyit megérdemlek alapon. A fiu nem is váratott magára, buntetést gyanánt sikeresen felkapott és egészen a vízig meg sem állt velem. Ott végul, mikor elég mélynek ítélte, vagy nem tudom, de egyszeruen bele ejtett. A találkozás a tenger jeges vizével nem volt épp felemelo, de kulonosebben nem érdekelt. Mikor sikerult végre felegyenesednem, kicsit vissza is akartam adni neki. Kirugtam alola a lábát, de csak annyit értem el vele, hogy esés kozben magával rántott és sikerult másodszor is alá buknom. Ezuttal már nem volt annyira zavaro a dolog, pár pillanaton belul ujra talpon voltam és elindultam kifelé. Kiérve ujabb jelenséggel gazdagodott a buli. Ugy tunik valaki elkuldte a DJ-t melegebb éghajlatra, és maga állt be zenét csinálni. De legalább ízlése volt, azt meg kell hagyni. Mikozben a hajambol csavartam ki egy kisebb Niagarányi vizet, valaki ujra mellém lépett. Egy lány volt az, nemrég csatlakozhatott. Valahonnan ismeros volt az arca, és pár másodpercen belul rá is jottem miért. Yuusuke kapitányt látogatta elég gyakran, Chizuki Maya, a 6. osztag hadnagya. Felvettem egy ujabb mosolyt, és rá néztem. Rajta is bikini volt, nyilván napozni jott ki a tengerpartra.
-Szia Mistique! Hogy vagy mostanában? – jott a kedves kérdés tole.
- Hello Maya! Ugye nem baj, ha tegezlek? – tettem fel a legfontosabb kérdést, mivel akkor sokkal konyebben szot értunk. – Koszi, egész jol. Látom a buli mégsem maradt titokban és hamar híre ment. Mindenesetre orulok, hogy ujabb lány csatlakozott, épp elég eros volt eddig is a férfi részleg. – mondtam mikozben lehajtottam a fejemet, hogy ujabb adag viztol szabadítsam meg. Ekkor tunt fel még valami. - Szép gyuru, gratulálok! Ki a szerencsés férfi? – remélem azért nem néz tolakodonak.


//Na jó, mivel elég sokan vagyunk és még jonnek páran az írási sorrend a kovetkezo lesz:
Takeshi, Seiun, Youko, Ayumi, Hitoshi, Kodama, Yukezo, Maya, Mistique. A köröket Takeshi kezdi és én zárom, aki esetleg még csatlakozik az beékelődik valahova, abban az esetben szerkesztem megint//

//Buli, buli, buli//

Miután sikerült szegény srácot itt marasztalnom, elégedetten tapasztaltam, hogy mindenki szerzett magának valami elfoglaltságot. Eközben amíg így járkáltam a már fél üveggé apadt sörrel a kezemben észrevettem, hogy érkezett néhány új arc is a bulira. Az egyiket, másikat ismertem is névről rangról, ott volt a Yukezo gyerek a Tamachi házból. Ki a franc gondolná egy nemesről, hogy ennyire szeret bulizni, amint megjött már ment is a DJ pulthoz. Én már épp mentem volna szólni neki, hogy inkább hagy a Dj-re, de amikor hallatom, hogy milyen jól tolja inkább hagytam hagy csinálja, neki azért jobban ment mint annak a fickónak akit eredetileg csinálta. Aztán ott volt még az a srác amelyiket az előbb Misty egy ügyes köszöntéssel alaposan bereggeliztetett homokból. Aztán nemsokkal később befutott egy hadnagy is amit egy kicsit furcsálltam, de mivel rajta is fürdőruha volt így gondoltam, hogy nem azért jött mert büntit akar osztogatni. Mivel láttam, hogy éppen Mistyvel beszélget meg is bizonyosodtam róla, hogy tényleg csak ő is lazítani akar ezért felmarkoltam mégy két üveg hideg italt és elindultam a feléjük. Menetközben azért láttam, hogy Kodama sem bánta meg a maradást és azért csak akadtak akikkel tudott beszélni Ayumi és Matsuki pont ilyenek voltak, bár ha jól nézem akkor az utóbbit most inkább hanyagolta. Mondjuk meg tudom érteni valószínűleg mindenki inkább egy dögös csajjal lenne mint egy röhögő idiótával. Közben nem is figyeltem igazán merre megyek, ennek az lett ez eredménye ami várható volt, jó nagy pofára esés. Még az volt a szerencsém, hogy az utolsó pillanatban javítottam a dolgon és egy ügyes mozdulattal átfordultam a hátamra esés közben így sikerült megmentenem a két piát ami a kezemben volt. Pont az éppen beszélgető Mistique és Maya lábai előtt értem földet, ami azért igencsak hülyén nézett ki mert ott feküdtem a homokban kinyújtott kezekkel amiben ott volt a pia. A lányok csak néznek, hogy most mi történt aztán egy bő fél perces "hatás" szünet után megszólalok.
-Hali üdv a bulin, Takeshi vagyok hoztam egy kis frissítőt.- Mondom és fekszem tovább miközben odanyújtom nekik az italokat. Bazz ez mekkora a szívás, de vajon miben estem el? Teszem fel a kérdést magamban és abban az irányban kezdek pásztázni a szememmel ahonnan jöttem. Aztán megláttam a zakó forrását, természetesen az unatkozó Matsuki volt az a jótétlélek, ki más? Ott állt és röhögött ezerrel én csak ránézek és egy unott pofával, halkan megjegyzem.
-Ezer köszönet nélküled biztos nem lett volna ennyire látványos a belépőm.- Ezen azért már Mistyék is nevetnek.
-Nincs mit.- Nyögiki a nagy röhögés közepette az idiótája.

~*^ Buli Buli BULIII ^*~

Becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, és önkéntelenül is a zanpakutuom után nyúltam - de nem volt az oldalamon, a helyén. Helyette viszont kezem a fürdőköpenybe szaladt, és kitapintottam az alatta levő fürdőruhát. Ezt még pár hónapja vettem, amikor Karakurában őrjáratoztam. Nem igazán voltam tőle boldog, de akkor egy hirtelen ötlet vezérelt. Nem tudtam, hogyan fognak fogadni, hiszen közülük egyedül Mistiquet ismertem... Őt is a harcunk és azt azt követő beszélgetések miatt... Tulajdonképpen ő győzött meg róla, hogy eljöjjek ide... Bár nem valószínű, hogy emelni fogom a társaság hangulatát. Hiszen élve és shinigamiként töltött éveim mással sem teltek, csak tanulással, és feszítetttempójú munkával. Mistique szerint néha nekem is lazítanom kell... Bár a szó rémisztően furcsán hangzott nekem. Lazítani pedig eddig csak egyvalakivel szerettem volna, de ő is meghalt... már lassan kétszáz éve. Keserű sóhaj szakadt fel belőlem, mert letettem a zanpakutuomat. Úgy gondoltam, nem lenne helyes elvinnem őt oda magammal... Később úgyis mindent elmesélek Anzentaru taka-nak. El is indultam, és apró léptekkel haladtam célom, a tengerpart felé. Közben egyre szorosabbra és szorosabbra húztam magamon a köpenyt, majd kitértem a velem szembejövők elől.
Nagyon szép, kellemes, meleg, derült idő fogadott odakint. A napsütés mintha gyógyír lett volna a lelkemnek... Mély lélegzetet vettem a finom illatokat hordozó levegőből. Szerettem, hogy az orrom nagyon érzékennyé vált... Így sokkal jobban éreztem a körülöttem levő illatokat, ami nem volt hátrány: könnyen meg tudtam mondani, hogy egy méreg, vagy folyadék miből állt... De a kellemesebb része ez volt: a virágillatok kiszűrése...
Viszonylag gyorsan megérkeztem a tengerpartra, ahol már javában zajlott a mulatság. Egy fehér hajú shinigami volt a DJ, és láthatóan élvezte a dolgát. Azonnal megláttam Mistiquet, és mellette egy fekete hajú lányt. Előttük egy shinigami feküdt, és a kezükbe nyomta az italt. Kissé pirulva levettem a fürdőköpenyem, és a kezemre fektetve odasétáltam hozzájuk.
- Szervusz, Mistique... Mégis eljöttem, remélem hogy nem zavarok. - mosolyogtam, és a másik két shinigami felé fordultam. - Örülök a találkozásnak, a nevem Kuroi Seiun. - hajoltam meg előttük. Aztán gyorsan fel is egyenesedtem, és leterítettem a köpenyemet a meleg homokba. Igazán tetszett a hangos zene, bár nem voltam hozzászokva. Mindenesetre kemény próbálkozásaim voltak arra, hogy ne szaladjak el azzonal, vissza az én csendes kis laboratóriumi helyemre szövettannal foglalkozni...

//Buli, buli, buli//

Hallottam valamiféle kósza hírről, ami akkor terjedt el, amikor nap visszaérkeztem Karakurából. Fejem még tele volt a Yasu-kunnal közös küldetés emlékeiről, és még mindenütt valamiféle hollowot láttam. Tehát egészen érthetőnek tűnt számomra, hogy talán nem vágnának ki arról a tengerparti buliról. Ezért szobámban, a szekrényemben teljességgel elmerültem, és mosolyogva kaptam ki a ruhahalom alól kedvenc fürdőruhámat, amit bár rég vettem, még mindig újnak látszott. Mosolyogva felvettem, meg egy rövidnadrágot is, és a köpenyemet meg némi szakét is vittem magammal. Deze a lábam mellett jött, támadásra kész tetsttartással haladtunk el osztagom tisztjei mellett. Azok közül jónéhány még mindig gyűlöletteli pillantást vetett rám, és kezük zanpakutuojuk felé indult. Keserű mosoly jelent meg a szám szélében, és már csak azért sem tértem ki előlük.
- Kellemes napot a shinigami uraknak és hölgyeknek! - köszöntem nekik alighallható gúnnyal a hangomban. Miért hiszik azt, hogy jobbak más fajoknál? Annyira... fárasztó örökké ezen gondolkozni. Milyen érdekes... örökre ilyen maradok, ha nem ölnek meg, és ha nem fogyasztok élő lelket... Örökre... Milyen furcsa szó.. Attól továbbra is félek, hogy megunom az életet. Mert az öröklét hosszú, és könnyen bele lehet fáradni. Nem akarok besavanyodni... Éppen ezért fogok elmenni ma arra a paritra. Mosolxogva rúgtam le a strandpapucsomat, amint elértem a homokos parthoz, és azt is a kezemben vittem. A celebration már javában tartott, és igazán tetszetős zene szólt. Mosolyogva néztem körbe, és pár ismerős arcot felfedeztem: ott volt a Mistique nevű lány is, akit már párszor láttam, és ha a szemem nem csalt, Hitoshit is láttam. Dühös kis fújtatás szakadt ki belőlem, majd megindultam felé. Nem, nem fogok nekiesni, nem fogok balhézni, nem teszem tönkre a többiek napját. Ledobtam a homokra a holmim előtte, lehajoltam a szakéért, majd felegyenesedésem után hozzászóltam és a kezébe nyomtam az italt:
- Szervusz. Nem ismerek rajtad kívül mást, úgyhogy ezt neked adom oda... Nem tudom hová kell ezt tenni, úgyhogy, légy szíves segíts. - pillantottam rá, majd elfordultam, és a holmim felé indultam. Levettem a nadrágot is, mert úgy gondoltam, valaki bármikor indítványozhat egy csoportos fürdést. Aztán elindultam Mistique felé, akivel néhányszor már beszéltem, majd megálltam a csoportukhoz közel. Egy srác feküdt előtte, meg egy fekete és vörös hajú lány előtt a padlón. Nem igazán tudtam, hogy mit csináljak, úgyhogy ott álldogálltam magamban, várva hogy valami történjen...

A homokevős incidenset lerendezve, még mindig álmos fejjel nézelődtem tovább. Nagy ásítások között észrevettem egy gyanúsan ismerős alakot.
*Biztos csak álmos vagyok…* gondolom magamban, és éppen odamennék Mistyékhez, amikor mozgást látok a szemem sarkában. Megfordultam, és láttam ahogy Katsuya Youko hatalmas indulatokkal a szemében felém közeledik. Egy hatalmasat nyeltem, majd várva azt, hogy hogyan fog lecsapni álltam egy helybe. Láttam, hogy már ott áll pár lépésre tőlem, és már felkészültem lelkileg egy hatalmas tockosra… amikor hirtelen a kezembe nyomott egy italt.
- Szervusz. Nem ismerek rajtad kívül mást, úgyhogy ezt neked adom oda... Nem tudom hová kell ezt tenni, úgyhogy, légy szíves segíts.- mondta azzal megfordult, és elment a cuccaihoz. Tátott szájjal bámultam magam elé, még mindig azon hitetlenkedve, hogy nem kezdett el tombolni. Végülisa múltba visszatekintve minimum annyit megérdemeltem volna. Miután levette a ruháit, és már csak bikini volt rajta, kicsit arrébb sétált Mistyék felé. Úgy gondoltam, hogy elég sok barátkozási baja lehet a származása miatt. Végülis ő mondta. Ez így nekem pont jól jött, mivel amúgy is beszélni akartam Mistyékkel, mert mint láttam Youkon, és Mistyn kívül nem ismertem itt senkit. Én meg amúgy is szeretek barátkozni. Odalépegettem Youko mellé. Mikor rámnézett kirázott a hideg, a felém áramló utálat miatt. Jobb ötletem híjján el kellett gondolkoznom, hogy mit tegyek.
-Öhm…azt mondtad, hogy csak engem ismersz itt…. Ha gondolod akkor akár megismerkedhetnénk néhány taggal…- motyogtam erősen zavart arccal. Már előre rettegtem, hogy valami szörnyűséget fog mondani, de 2. legnagyobb döbbenetemre nem ilyet mondott.
-Rendben.-
*Én mostmár komolyan lemegyek hídba* gondoltam magamban. Bár ha eljött egy ilyen bulira csak természetes, hogy ismerkedni szeretne. Néány gyors pillantás után úgy döntöttem, hogy megpróbálkozok annál a 2 emberkével, akik a pokrócon ülnek. Szóltam Youkonak, majd együtt odaballagtunk hozzájuk.
-Sziasztok! A nevem Hitoshi. Azon gondolkoztunk, hogy foglalt-e mellettetek ez a 2 hely?-
Kérdeztem tőlük. Ők is bemutatkoztak, majd kicsit furcsa pillantásokat vetettek Youko irányába.
-Ja el is felejtettem, ő itt Youko.-
Mutattambe Youkot is, mivel úgy tűnt, hogy ő nem akar bemutatkozni. Előre rettegtemattól, hogy valami balul fog elsülni, és megint én fogom megszívni. Reménykedtem benne, hogy nem fog bekövetkezni a képzelgésem.
-Öhm… azthiszem hozok egy kis piát..- motyogtam, és azzal elszáguldtam a legközelebbi vihető pia közelébe. Mikor két pohárral a kezemben visszafelé tartottam, meghallottam, hogy a DJ éppen a kedvenc számomat tolja, így hát kénytelen voltam leragadni ott. Letettem valami szilárd helyre a poharakat, majd elővettem a Melbourne shuffle tudásom. Pár trükk után, kissé lihegve megfogtam a poharakat, és visszatértem Youko-ékhoz. Mint észrevettem, nem nagyon változott a légkör.
-És titeket, hogy hívnak?- törtem meg a csöndet, miközben odaadtam az egyik poharat Youkonak. A kérdés után kortyoltam párat, majd pedig vártam a választ.

Kisétálok a partra, és nagy zajjal lehuppanok a parton. Elég morcos képpel morgok ott magamban:

-Úúútálom a vizet.
-Úúútálom a tengert.
-Úúúútáááálom a vizes tengert.
-Mi a fenéért nem sörböl van? A víz nem jó semmire. Mégcsak meginni sem lehet.

Békésen sétálgattam a tengerparton… Tudom, nagyon is elcsépelt kezdés ez, de hát tényleg így volt >.< Ezen nincs mit szépítgetni, mert a) rendkívül nyugodt és kiegyensúlyozott voltam, b) nem futottam, nem rohantan, nem shunpozgattam, csak bandukoltam, és c) valóban a tengerpart volt ^.^ Így aztán, ha röviden és tömören szeretném összefoglalni a tényeket, a legcélszerűbb így kezdeni, azt hiszem. Persze, mind a három megjelölt pont egy kis magyarázatra szorul, haladjuk tehát szép sorjában. Semmi okom nem volt aggódni, nyugtalankodni, vagy akár csak idegeskedni bármin is; még ha nem is volt olyan kitörően gyönyörű, és napfényes délelőtt, nagyon boldog voltam… boldog, csak úgy általában, teljesen elégedetten a világgal. A szürke felhők nem számítottak: néha esnie is kell, s a formájuk sem volt olyan baljós, ijesztő, mint a viharfelhőké, amik semmi, de semmi jót nem ígérnek. Az esőtől pedig nem féltem annyira, hogy elinduljak sétálni, maga a tény, hogy kimozduljak a körzetből, sokkal ijesztőbb számomra – bár már igazán illene… felnőnöm. Jobban nem tudom megfogalmazni… nem szeretem elhagyni a megszokott környezetemet, azt ismerem, az megnyugtat, ott biztonságban érzem magam ^.^ Persze, itt ne tessék holmi pánikbetegségre gondolni, egyszerűen csak idegenkedem az idegen helyektől; semmi különösebb indokom nincs erre, soha, semmilyen kellemetlen dolog nem ért… Talán pont ezért. Olyan, mintha egy burokban élnék, de másokkal ellentétben, nekem nem célom, hogy kitörjek onnan, s korántsincs bennem ahhoz elég kalandvágy, hogy ne tudjam értékelni a csendet, a nyugalmat. Az effajta kalandok tehát különösképpen érdekesek és izgalmasak számomra, még ha másoknak ez nem jelent többet egy unalmas sétánál; de nem készültem rá különösképpen. Hirtelen ötlet volt, hogy elinduljak a városba, ha már nincs dolgom – mert mostanában végre akadnak tennivalóim a kórházban – szóval rögtön fel is kerekedtem, mert magamat ismerve hamarosan úgyis lemondtam volna a tervről. Seireitei ezen részén már jártam egyszer-kétszer, de egyáltalán nem voltam itt valami gyakori vendég, úgyhogy hamarosan el is tévedtem, ahogy az lenni szokott ^.^ Céltalanul bóklásztam az utcákon, miközben azon töprengtem, hogyan is juthatnék ki, de nem mertem senkit sem megszólítani - nem mintha holmi züllött alakokkal lett volna tele az egész hely, csak… féltem bevallani, hogy nem tudom a kiutat. Egy ideig nagyon érdekes volt: nézni a sok jövő-menő shinigamit, bámulni az üzleteket, de aztán a tömeg nagyon nyomasztóvá vált, nagyon ijesztővé, legalábbis nekem. Ösztönösen a néptelenebb térségek felé vettem az irányt, csak mentem, bandukoltam, mígnem egyszer csak véget értek az utcák, és megpillantottam a tengert! *.* Ez talán drámaian hangzik, de tényleg így volt. Én azt sem tudtam, hogy egyáltalán van ilyesmi, sosem érdekeltek szeretett városkám földrajzi adottságai, csak azt tudtam, hogy vannak az osztagok körzetei, sok-sok egyforma stílusú, fehér falú épülettel, sikátorokkal, néhol egy-egy parkkal… De hogy tenger, erről fogalmam sem volt. Nem volt sem naplemente, sem hajnal, sem éjszaka, semmi olyasmi, ami ideálisnak mondható nagy-nagy állóvizek romantikus nézegetéséhez, mégis… gyönyörű volt. Csak az a nagy, végtelen, szinte áttetszően kék víz, a fehér homok, a kék ég… *.* Ilyet nagyon rég láttam, pedig ha tudtam volna… Szeretem… csak nézni. Olyan nagy, állandóan ott van, és végtelen, megnyugtatóan hullámzik, ütemesen mosva a hófehér partot; egyszóval olyasmi, ami közel áll hozzám, nem azért, mert víz, nem azért, mert szeretek benne pancsikálni, egyszerűen csak a létezése megnyugtató. Persze, a tengeren vannak viharok, amikor éjfekete lesz az egész, ijesztő, és könyörtelen, de olyannak még sosem láttam. Ráadásul teljesen elhagyatott volt a környék, gondolom, az esőfelhők láttán senki sem mert kijönni fürdeni, úgyhogy nagy lelkesen elkezdtem mászkálni a víz mentén, önfeledten bámulva mindent, ami csak a szemem elé került. Arra sem gondoltam, hogy hogyan jutok vissza, a távolban láttam a város utolsó házait, nem aggódtam, hogy eltévedek, bár, gondolom, ennek valójában nagy volt az esélye, de nem törődtem vele. Eddig is boldog voltam; és találtam valamit, ami ha érezne, ugyanúgy érezne, mint én. Legalábbis így láttam, bár talán butaságnak hangzik ^.^” Teljesen elmerültem a saját világomban, ezért nem is vettem észre, hogy már nem vagyok egyedül: kicsit távolabb többen is voltak, konkrétan pedig egyvalaki pont felém jött. Elbizonytalanodtam, mert… Ilyenkor mindig így vagyok, na ^.^” Nem úgy jött, mintha akarna valamit, talán csak ő is sétált; de ha valaki jön velem szembe, és észreveszem, és tudom, hogy ő is észrevesz engem, sosem tudom, hogy köszönjek-e az illetőnek. Csupán udvariasságból, azért, mert… valahogy így illik. A magányosan sétálgató lelkekben mindig van valami közös… még ha nem is ugyanaz az okuk, céljuk, nem mehetnek el csak úgy, minden szó nélkül egymás mellett. Ráadásul az időjárástól függetlenül, engem szinte szétvetett a napsugaras kedély, és majdhogynem… sugározni akartam, hogy mindenki boldog legyen, akivel csak találkozom ^.^

(cím by Yuu-chan ^.^)

Tengerparti találka - avagy miért 42 az élet értelme?

Nagyon nagy szerencsém volt, amikor már… öööö, hogy is mondják… kritikus távolságon belülre kerültünk, mármint én, meg a lány, és már éppen azon gondolkodtam, hogy igenis, köszönni fogok, (mindezek ellenére szerintem elhalasztottam volna a pillanatot…); szóval megszólalt:
- Szia... Mo...mondd csak u...ugye te...te nem... vagy... illúzió?
Kicsit meglepődtem. Vagyis ahogy egyre közelebb ért, úgy láttam, mintha ő is zavart lett volna picit, akárcsak én, de magamból kiindulva csak arra tudtam gondolni, azon töpreng, illik-e valakit csak úgy megszólítani. Amikor köszönt, szinte megnyugodtam kicsit félénk hangját hallva, elöntött az a bizonyos „nahát, itt egy rokonlélek *.*” – érzés, de… én, mint illúzió?
- Szia – próbáltam, igazán próbáltam rendes hangerővel mondani, ám inkább csak cincogtam >.< Végül persze hősiesen összeszedtem magam, hogy halkan folytassam,elvégre semmi okom nem volt, hogy így meghökkenjek… – Hát… tudtommal én valóban létezem… tulajdonképpen nem biztos, viszont mindig is úgy éreztem, hogy valóságos vagyok ^.^
Elmosolyodtam. Nagyjából ^.^” Reményeim szerint legalábbis kedvesen, megnyugtatóan… Amilyen ijedten kérdezte szegény, úgy kellett volna válaszolnom, hogy biztos lehessen abban, hogy nem csak egy káprázat vagyok, ugye? >.< Igaz, ez annyira nem sikerült… Talán mert csak váratlanul ért, vagy ki tudja, de egyszerre elbizonytalanodtam. Mindezidáig hittem, hogy létezem, mint egy hús-vér… nem ember, csak hasonló, egy shinigami! *.* Viszont lehet, hogy valójában én nem is vagyok igazi? Egy hallucináció mindig ered valakitől, ez rendben van… ám egy ilyesminek lehet önálló tudata, élete, meg minden ilyesmi? Tegyük fel, hogy egy káprázat, aki csak valaki képzeletének szülötte, egyszerre saját életre kel, jár, eszik, éli világát, úgy, hogy akivel csak találkozik, mindenki látja, és tudatában vannak annak, hogy létezik. Ebben az esetben tehát elszakad a kitalálójától, úgymond a közösségé lesz, egy nagy-nagy, közös látomás! Gyakorlatilag tehát, mivel elfogadják a létezését, valóban él, és nem csak kitaláció, még ha az is, igaz? ^.^ Viszont… Mi van, ha csak képzeli, hogy a többiek is látják? Ha valójában – még ha szabadon is jár – senki sem vesz tudomást a jelenlétéről, mert nem érzékelik, akkor nem fogadható el valós lénynek, mindössze egyvalaki számára az… De egy fantázialénynek lehetnek hallucinációi? Ez már egy magasabb szintű tudatot feltételezne, vagy mit... Eszerint az illúziócska valóban élne megalkotója számára, miközben ő… azt álmodná, hogy reálisan létezik? Igen! A hallucináció hallucinálna! *.* Valaki elképzel egy lényt, ami azt hiszi magáról, hogy létezik… az… nyilván nem szándékos. És ilyen esetben az elképzelt lény úgy hiszi, valóban létezik, tehát semmiképpen sem mondhatja magáról, hogy nem igazi. Szóval egy ilyen lény őszintén mondaná a kérdésre, hogy ő nem illúzió. Az első esetben felvetett lény szintén, és gyakorlatilag ismereteik alapján egyikük sem hazudna. Ergo, az biztos, hogy én nem hazudtam ^.^ Hazudni egyedül az a hallucináció tud, aki tudja magáról, hogy csak egy vízió, ebben az esetben szándékosan nem mondana igazat… De miért? >.< Na jó, ezt hagyjuk egy ideig, túl bonyolult. Mindenesetre az én lelkiismeretem tiszta, bár talán nem így kéne segíteni…
Idegesen kutattam valami elfogadható téma után, amiről beszélhetnék… Ami megnyugtatja. Azt mégsem kérdezhetem, hogy milyen gyakran képzeleg, nem is akartam. Úgy értem, ez az ő dolga. Tudom, rossz szokás, ám én akkor is segíteni akartam valahogy, ha lehet – ez persze nem jelenti azt, hogy valóban arra is szorul, és semmi jogom sincs beleütni az orrocskám mások dolgába. Ráadásul…
~ Hmmmm… egy pillanat. Lehet, hogy egyszerűen csak annyira kevés az önbizalmam, hogy ezt a nyugtalanságot kisugárzom, és egy kevésbé magabiztos személy engem látva nem lehet bizonyos a létezésem felől >.< Jaj, ez szörnyű lenne! Aggasztani másokat… tehát meg kéne próbálnom… igazán valósnak látszani? De hogyan? Mindegy, egy próbát csak megér… ~
És a szót, azaz gondolatot tett követte. Őszintén szólva, inkább kísérlet, fogalmam sem volt, hogy kéne belefognom. Megtehettem volna, hogy csak állok némán, azt hajtogatva magamban, hogy nem csak káprázat vagyok, ám az kissé fura lett volna. Esetleg elkezdhettem volna tapsikolni, vagy bármi jelét adni tökéletes szilárdságomnak – a sors iróniája, hogy néha pontosan ez nem vagyok… ^.^” Rengeteg fantáziáról tettem tehát tanúbizonyságot, amikor megszólaltam:
- Ugye, milyen szép a tenger? ^.^
Amilyen halkan mondtam, valószínűleg még inkább megbizonyosodott afelől, hogy csupán egy illúzió vagyok >.< Így zavartan elfordultam, csak néztem a vizet csendben, idegesen várva, hogy valami történjen, valami csoda, valami, ami eszembe jut, és talán sikerül megnyugtatnom őt, vagy magam, mindegy ^.^”

Napsütéses reggelre ébredtem, úgy gondoltam, hogy jó lenne ma egy kicsit kimenni a szabadba, így is tettem. Miután felöltöztem, átgondoltam, hogy mit is akarok csinálni a mai napon. Miközben a gondolataim ezerrel száguldottak, észrevettem egy újságot a földön, az elején egy tengerparttal. Csodálatos volt a kép, ami az magazin elején volt, a tengerpart naplementével.
~Megvan, a tengerpartra megyek!!~ gondoltam és elég nehézkesen-mert még mindig álmos voltam- felkeltem és összeírtam, hogy mit akarok vinni magammal. Az volt a tervem, hogy először olvasok a kedvenc könyvemből, majd kipróbálom a vizet, hogy milyen. Vittem plédet, ennivalót, szörpöt a kedvencemet, természetesen a könyvemet és fürdőruhát, úgy voltam vele hogy törölközi nem kell majd a nap megszárít.
Miközben sétáltam, rengetegen köszöntek, volt olyan, akit nem ismertem.
- Jó napot kisasszony!- köszönt rám az egyik árus.
- Önnek is!!!- köszöntem vissza, bár nem ismertem.
Útközben figyeltem, ahogy a madarak csiripelnek, és azt, hogy minden olyan csendes minden, sehol se látni nyüzsgő gyerekeket, valószínű túlságosan korán volt és még mindenki alszik.
Elég korán volt még, hogy bárkit is találjak a tengerparton, de azért kimentem. Melegen öltöztem, mert a reggel eléggé hideg volt, de napközben meleg lesz azt olvastam az újságban. Rétegesen öltöztem, de azért a fürdőruhámat is odatettem. Azon tűnődtem, hogy nincs-e hideg a fürdőzéshez, és éppen ekkor bukkant elő a nap a távolból, közben a hajamat lágyan simogatta a szél.
~ Csodás, ma is szép napnak nézünk elébe~ nyugtáztam magamban, hogy jó napot választottam. Mikor leértem a partra, a lábam már sajgott a sok sétától, de ekkor nem törődtem vele. Nem volt kint senki sem, csak én. Leterítettem a plédet a földre, majd elkezdtem olvasni a kedvenc könyvemet: Rómeó és Juliát, azért is ez a kedvenc könyvem, mert megfogott a benne lévő szenvedély és szerelem. Nem vettem le a pulóveremet, mert elég hideg volt így csak leheveredtem a plédre kinyitottam a könyvemet és hozzáfogtam olvasni.

Ma borzasztó szörnyű napom volt, nem rég tértem vissza még borzasztóbb szemcsés utazásomból és már is ott díszelgett az asztalomon két gondos káoszba feltornyozott stócban a papírmunkám.
- Neee... csak álom csak álommmm!!!- hangom elhalt a mümmögésben, ahogy rá kellet jönnöm, hogy igen is igazi és jobban fát mint bármennyi ütés ami valaha is ért. Mit volt mit tenni hát összeszedtem minden létező férfias bátorságom. Nagyon szégyenlős a kis bestia, úgy kell összekaparni. Azért sikerült valahogyan, hát, lehuppantam megnézegetni mi is az a sok jó indulattal irodai munkának nevezett papírfecni.

Kattog a kakukkos, lassan, akár a végelgyengülésben szenvedő, vén bácsika, úgy vánszorog az idő. A kezem teljesen tintás lesz már és arra leszek figyelmes, hogy a nap sugarai kacsingatnak a horizont alatt egyre feljebb.
-Ó te jó ég ennyi idő van ?O.o- néztem ki hitetlenkedve majd a fáradságtól a kemény tölgyasztalra koppant a búrám.
- Utálom!-nyögtem fel onnan ,nagy nehezen.
Felküzdöttem ólom nehéz fejemet és végig nyúztam kezemmel a fáradt arcomon. Csak úgy csattant az alsó szemhéjam a szemgolyómon. Mivel a fényben én képtelen voltam aludni... és készen is lettem végül, kellet valami ami végleg lefárasztott... amitől majd csak úgy bedőlök a jó meleg ágyikóba és egészen addig horpasztok, amíg valaki ki nem rúg onnan .

Némi sertepertélés közepette leesett az ablakpárkányon álló könyvek közül az egyik. Szép méretes példány volt, emberi atlasz gyűjteményem ékes és pótolhatatlan, szerzői kézjeggyel ellátott darabja.
- Ó ez kell nekem ^^!- mosolyodtam el kaján fáradt beletörődő módon, valahogy úgy, ahogy egy majdnem hulla tenné. Kecsegető gondolatom, hogy majd ez segíteni fog azonnal arra késztetett, hogy a szép hatalmas képpel a borítóján ellátott atlaszt a hónom alá vágjam. S követve az orromat, kiértem a csípős reggeli félhomályban, szinte éreztem, ahogy a hideg pára ráül az arcomra és felélénkít.
Felütöttem hát a könyvet, mint egy régi barátra úgy néztem. Ő volt az egyik legjobb, mindig ott volt, ha kellet, és akárhova raktam is el... midig előkerült, sosem beszélt, de sokat mondott, ő volt a Mineralógia Nagy atlaszom.

Hallom a lélegzetem, nem látom, ahogy a házak elmaradnak mellettem. A köszönéssel csak egy-egy biccentéssel, sebtében nyújtott kézfogással orr alatt elmormolt...
- 'ggelt - el feleltem, de a szemem le nem vettem drága köveimről. Észre sem vettem, ahogy a lában a lágyan és puhán besüppedő hajnali hideg homokhoz ért... és szerencsétlenségemre más sem vettem észre.

Ártatlan békémben sétáltam orrom elé húzott kemény fedeles drágaságommal, mikor valami puha domborulatba ütközött a lábam.

Egy napja nem aludtam semmit, abból négy óra irat rendezésre ment el... és egy órája teljesen már-már meditatív állapotig elmerülve böngésztem az egyre kacifántosabbnak tetsző csalfa betűket. Kívülről csak a következő látszott:
Magas, nagyon fáradt és kicsit őrült vörös srác, elbukik a gyanútlanul olvasgató tengerpartot élvező lányban... és mire észhez kap, ahhoz is késő, hogy kiáltson. Reflexei erősen megkopva, már csak arra voltak képesek, hogy eldobva szeretett társát támasztékot találjanak, egyenest a törékeny és bűbájosan aranyos lány vállacskái mellett. De a vérvörös hajzuhatag így is előrezuhant a gravitáció törvényei szerint és majdhogy be is takarta őt.
- Bo... bocsánat O.o...- akadozott a szavam, a szívem kihagyott, az adrenalin olyan hatással volt rám mintha kiütöttek volna. Minden fáradságom olyan messzire szaladt, hogy nem is láttam már hol van. Az arcom pedig kezdte megirigyelni a hajam színét és úgy döntött kölcsönveszi a szint egy kis időre tőle. Jómagam meg próbáltam orvosolni a helyzetet, hogy elengedtem a lányt és mellé feltérdelve, nagy kiskutya szemekkel néztem rá... mert nem láttam.. ugyanis a szemüvegem úgy három méterrel arrébb, a homokban pompázott teljes plasztik szépségében.