Ingerülten vágok keresztül Seireitei városkájának zsúfolt utcáin, melyen most a szokásosnál is többen lézengenek. Sötét köpenyembe burkolózva nem keltek feltűnést, ráadásul reiatsumat is kellőképpen visszafogtam ahhoz, hogy ne terelődjön Rám a figyelme egyetlen járőröző halálistenek sem. Nem túl kedvesen lökdösöm el magam elől a lelkeket, ilyen módon gyorsítva haladásom. A szitkozódó kiáltásokat most meg sem hallom, annyira mérges vagyok, szinte nem is látok a dühtől. Sikerült összevesznem Chiyo-channal… megint. Úgy tűnik kettőnknek nem kenyere a békesség, mert jobban szeretjük, ha mindig van valami balhé. Most is valami apróságon vitatkoztunk össze, - már lövésem sincs, min - s mivel nem akartam további veszekedést, ezért eljöttem. Azt az ősi igazságot fogom alkalmazni, amit a vén tisztek mondtak Nekem annak idején: „Az élet olyan, mint egy motor. Ha nem megy, be kell rúgni.” Ennek megfelelően muszáj vagyok Én is így tenni. Sajnálatos módon már nem mehetek Kenpachihoz, hiszen az a shinigamik törzshelye és abból inkább vérontás lenne, semmint békés iszogatás. Hallottam suttogni az embereket, miszerint egy új hely nyílt a város szélén. Az elmondottakból leginkább egy kuplerájra tudnék következtetni, ahol egyéb szolgáltatásokat is nyújtanak a betévedő vendégeknek. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy felszedek valami nőcskét, s átmulatom az éjszakát, azonban ezen ötletet hamar elvetem. Túlságosan szeretem gyermekeim anyját, nem lennék képes megcsalni Őt. Bosszús sóhajjal kommentálom beteges szentimentálisságomat, azután egy villámtáncnak köszönhetően a közeli épület tetején termek. Itt már senki sem akadályoz, ennek köszönhetően sokkal gyorsabban tudok haladni célom felé. A megadott címhez pillanatokon belül odaérek, s már látom magam előtt a rengeteg csilivili lampiont és díszítést!
Annál nagyobb a megrökönyödésem, amikor egy lepukkant bérháznak tűnő épület előtt landolok. Csak néhány ablakkeretben lehet igazi üveget felfedezni, minden másodikat vékony nejlonréteg zár le. A vakolat és a festés már rég lehullott a falakról, ekképp csak a csupasz téglával tudok farkasszemet nézni. Bizalmatlanul pillantgatok a bejárat felé, majd egy megadó szusszanás kíséretében mégis csak a bemenetel mellett döntök. Az ajtó félrehúzása után felkészülök a legrosszabbra, ám ismét csalódnom kell. Mármint pozitív értelemben, mert a hely kifogástalannak látszik. Ízlésesen berendezett tér, halk zene és italbár. Minden, ami egy magamfajta naplopónak kellhet! Kicsit vidámabban sétálok oda a múlthoz, s intve a csaposnak leadom a rendelésem.
- Szakét… – hagyja el számat az egyetlen szó, mely most segíthet rajtam. A férfi bólint egyet, azután egy kisebb csészényi rizspálinkát tol elém. Gyors mozdulattal el is tüntetem az italt, viszont amikor meglátom az árát, majdnem visszaköpöm az egészet. 500 ryou?! Ezért?! Szitkozódva számolom le a pénzt, azután inkább egész pénztárcám tartalmát a pultra borítom. Két üvegnyire telik ebből a löttyből, mivel a pultos természetesen elfelejti említeni, hogy szolgálhat kevésbé minőségi, de legalább jutányos árú piával is. Miután sikeresen elbasztam minden suskámat, ideje egy kellemes kis boxot keresnem, ahol kedvemre seggrészegre ihatom magam. Végül egy privát szoba mellett döntök, s nem törődve az „Ez a főnök VIP-részlege!” – felkiáltásokkal, nemes egyszerűséggel kitessékelem a bent tartózkodó lányokat. S ha a főnöknek nem tetszik a rendszer, akkor rövid úton elbúcsúzhat a fejétől.
Nem kell hozzá tíz perc és már egészen ellazultam a puha párnák között. Füleimben halk zsongást hallok, ami Nálam azt jelenti, hogy már jó hangulatom van. Az árával egyetemben a szaké ereje is sokkal magasabb a megszokottnál. Legalábbis ezzel magyarázom azt a tényt, miszerint egyre kevésbé bírom a piát. Bizony az ember kiesik a ritmusból, ez a korral jár. Az egyik üveg már félig üres, így egy pár percnyi szünetet engedélyezek magamnak. Köpenyem belső zsebéből egy bontatlan doboz Back Devil kerül elő, melyet néhány pillanat alatt megszabadítok csomagolásától. A doboz kinyitását követően édeskés, vaníliás illat csapja meg az orromat. Laza mozdulattal kihúzok egy teljesen fekete szálat, majd ajkaim közé illesztem. Az ördögös cigarettatároló kisebb csattanás kíséretében az asztalon landol, miközben öngyújtómmal máris beizzítom a dohányrudat. A cigi vége vörösen felvillan, míg kényelmesen hátradőlök és füstkarikák egész garmadáját indítom a mennyezet felé. Ekkor csap be a mennykő, hiszen Nekem nem lehet nyugodt pillanatom! Jól érzékelhető shinigami-lélekenergia közeledik a helyemhez, még a lebukás lehetősége is megfogalmazódik bennem. Reiatsumat még inkább visszafogom, aztán óvatosan Zanpakutuom markolata után nyúlok. Nem szeretnék összecsapást kezdeményezni, de ha úgy hozza a Sors, természetesen védekezni fogok.

Most, hogy rengeteg előkészület, tervezgetés, átalvatlan éjszaka és egész gyűjtögető életmódom összes dohányát beáldozva végre sikerült megnyitnom a bordélyházat, nem is olyan váratlan módon egész jól megy ez a kis kóceráj. Az árát ugyan még nem hozta be, sőt a minőségi italok csak úgy viszik el az összes lóvét, azért egészen meg vagyok elégedve. Bár nagy szerencse, hogy a személyzet belement a fizumentes egy hónapos próbaidőbe. És még jó, hogy volt annyi eszem, hogy esetleges más világi csavargókat is beengedjek. Ők aztán bírnak fogyasztani dögivel. A lányok meg nem finnyásak, úgyhogy leírhatom, hogy rohadt nagy máker vagyok! A műsorok, meg…
- Ideje lenne végre összeraknod a könyvelést, mielőtt valamilyen irat elkallódik. Vagy egy fél órája szorongatod azt a szerencsétlen mappát – ripakodik rám Kei és letesz egy pohárka teát egy kisebb papírhalmaz tetejére az íróasztalomon. Eddig észre sem vettem, hogy itt van, annyira lefoglalt, hogy fényezzem drága elmém zsenialitását.
- Most fejeztem be – rakom el a könyvelést egy kulccsal zárható fiókba, az asztalomba. Az iroda egy különálló kis helyiségben tartózkodik, a hátsó kijárattól egy köpésre. Ez elég csendes, nyugodtan tudok dolgozni. Egészen más, mint az elfekvős kis szobám a ház közepén. Az tele van kényelmes, pihe-puha párnákkal, a vízipipa füstjét árasztja. Képtelenség, hogy ott bárki is szarul érezze magát. Csak elnyúlsz és kikapcsolod az agyad. A lányok pedig gondoskodnak róla, hogy ez az eufórikus állapot meg is maradjon, különben mi értelme a varázsnak? Oh, igen barátaim. Ezért ilyen isteni ez a hely: mert még a főnök is kiheverheti a mindennapos gondokat.
Sóhajtok egy nagyot, majd Kei mellé lépek, hogy felhörpintsem a teámat. A legjobb idegbalzsam a szakés-ginzeng tea. Ami inkább ginzeng teás szaké.
- Nem ártana lazítanod egy keveset. Holnap reggel az edzőterembe kell menned, nemde? – veszi el tőlem a poharat Kei és megindul a bár hangjait elnyomó ajtó felé. Most azt gondolhatod, hogy nagy luxus, hogy irodám is van és külön boxom a házban, de ezek között a szürke falak között, ahol ugyanúgy omlik a vakolat, mint a homlokzaton, képtelenség nyugodtan elfeküdni. A Helyemen pedig képtelen lennék dolgozni.
- De. A lehető legtöbbet akarom kihozni magamból, hogy fejlődhessek – nyitom ki előtte az ajtót és már meg is csap a bordély tipikus, utánozhatatlan aurája. – Még jó, hogy te elvezetgeted a Vörös Fűzőt, amíg én távol vagyok.
- Nekem is érdekem, hogy jól menjen az üzlet – válaszolt egykedvűen és átvágott két nagyobb puff és a színpad között – Hozok egy kis szakét, addig helyezd kényelembe magad, és verd ki a fejedből a „törékeny vagyok, mint a harmat és elfúj egy lenge szellőcske” hangulatot, rendben? – mondta, azzal el is tűnt két Moulin Rouge-t idéző kurtizán mögött.
Én, nem vesztegetve az időt, meg is indultam törzshelyem felé, a báron túli kis csendes zugomba. Ott aztán keresztbe fekszem és elnyúlok, mint az Alföld Bukaresten. Közben körbe-körbe tekintek, nincs-e valahol valami probléma, verekedés, vagy hasonló, de viszonylag ugyanolyan esténk van, mint tegnap: nyugis. A személyzet meghajol, amikor meglát, és miután én is rájuk biccentek, dolgoznak is tovább. Jó érzés, hogy tekintélyem van. Önbizalmat ad. Bár igaz, hogy ez csak egy kis putri, de egy ízléses putri, nem igaz?
- Azért ne szállj el magadtól… - szól egy ünneprontó hang, amit csak én hallok, Rame Neko, az Átok macskája.
- Igen is jó hely, és napról napra több a vendég, ahogy megy a híre a helynek. Bár nem tudom, Vera, vagy Youko hogy fogadná a hírt, ha megtudnák az új csőcselék-gyűjtő fészeknek én vagyok a feje.
- Csőcselék alatt a „felső tízezret” érted? – szólt újra gunyorosan – Láttad már az árlistát, te síkagyú halálisten?
- Jó, akkor mit tudom én, tudod, hogy értettem… - legyintek és megállok a boxom előtt olyan jó tíz lépésre. Körbenézek, Kei merre tarthat, de még nem látom sehol a vörös obit, így csak megrántom a vállam és közelebb lépek a bejárathoz.
- Állj meg! – hozza rám a szívrohamot Neko. Imád szívatni, de ez most kivételesen komolynak hangzott. – Idegen lélekenergiát érzek.
- Én is – felelem nemes egyszerűséggel, és tennék még egy lépést, ha a kardom szelleme nem akarna engem szívritmuszavarban kimulasztani.
- Böszme kutyulmány, azt mondtam, állj meg! – azzal belém mélyeszti karmait és felszántja a szemem alatti karikás bőrredőket. Fájdalmas képpel kapok a sebemhez, és még csak meg sem lepődök, amikor ismételten karmazsinvörös, ragacsos trutyit tapintok ki az ujjaimmal.
- Erre most mi szükség volt? Itt akármilyen lények megfordulnak, megfordulhatnak. Egyáltalán nem meglepő, ha valaki elfoglalta a szobát. Elvégre ez az egyik legkényelmesebb hely a bordélyban.
- Istenek barma! Használd a csökött „zseni” agyadat, te géniusz. Vagy legalább nézd meg a tagot.
- Tényleg nem értem, mire ez a nagy felhajtás.
- Lódulj! – mordul rám és előrelépek egy lépést, így teljesen kirajzolódik előttem egy fekete zsáknagyságú folt a sok színes párna-halom közepén.
- Valószínűleg egy férfi… most kiürítsem a házat, vagy mit akarsz? Egyáltalán honnan veszed, hogy veszélyesebb, mint egy Hueco Mundo-beli lény? Ő is csak egy halálisten, nem?
- Nekem nagyon gyanús ez a fekete hacuka… - jegyzi meg elmerengve és elcsendesül. Visszabújik a hüvelybe, ahol miután kényelmesen elhelyezkedik a zanpu fémjében, enyhén megrezegteti azt. Le kell fognom, hogy elfojtsam a fém zörgését. – Ránts elő! És kérdd számon, hogy mit keres itt!
- Nem tehetem ezt! – súgom oda neki, de azért a markolatra fektetem a tenyerem – Még is csak fogyasztó vendég… - bökök fejemmel a szaké-üvegek felé.
- A megérzéseim a lehető legmegbízhatóbbak! –erősködik, és hogy lehiggadjon, előhúzom Nekot.
- Most boldog vagy?
- Hát, ha kardélre hánynád, akkor lehet, hogy ma nem sértegetnélek többet… - Kerge macska. Hogy gondolhatja, hogy kérdezés nélkül nekirontok valakinek, akit még sosem láttam azelőtt? Sőt még csak nem is ismerem. Az én elvem a békesség. Nem hadonászom én feleslegesen. De azért belépek a díszes, csiricsáré kapun és betartva a tisztes távolságot megszólítom az idegent.
- Elnézést uram, jól érzi magát…?
- Idióta! – förmed rám Neko
- Azaz…khm… Mit keres itt? – próbálom a lehető leghatározottabb hangnemet megütni és derékmagasságba emelem a zanpumat. – Itt nem lenne szabad tartózkodnia… - A hülyének is feltűnhet, hogy nem veszem komolyan a kardozósdít, az arcomon is megjátszott keménység van, ráadásul még annyira se megy, mint a máskor, mert rohadtul fáj a friss karmolások miatt. Jaj, bazeg, muszáj ezt? Francnak kell keménykedni? A nők fognak egyszer a sírba vinni. Pontosabban a zanpum szelleme. Hacsak nem ő maga gyilkol meg. Simán kinézem a kis dögből…

Úgy tűnik, mintha a közelben lézengő shinigami tétovázna. Talán már azonnal felismert, s most azon gondolkodik, hogy hívja-e a társait vagy kapjon el egyedül, ezzel learatva minden babért? Akárhogy is legyen, visszafojtott lélegzettel emelkedem ki a párnák közül, érzékeim pattanásig feszülnek. A belépő férfi előbb tisztelettudóan érdeklődni kezd, azonban vonásai hamar megváltoznak, s máris fenyegetően lép fel. Szemmel szinte láthatatlan gyorsasággal szakadok ki eddigi ülőhelyemről, ezt követően elegánsan rálépek a halálisten Zanpakutojának életlen részére, ám az súlyom ellenére se ereszkedik lejjebb. Ez nem a fiú fizikai erejének köszönhető, hanem a talpam alá gyűjtött szellemi részecskéknek, melyek meggátolják leesésemet. Dotonryuu a gondolatnál is sebesebben száguld elő sayájából, majd megállapodik a váratlan vendég torkánál. Egyelőre nem célom megölni, ám ha riadóztatni akarja társait, akkor kénytelen leszek véget vetni életének. A kelleténél talán ingerültebb vagyok és lehet, eme kis akcióm miatt fogok lebukni. Rezignált sóhaj kíséretében pillantok körül fél szemmel, de látszólag senkinek nem tűnik fel kettőnk közjátéka. Jelentéktelen kis tisztnek tűnik, biztos nem hadnagy, mert akkor homályosan emlékeznék Rá. Kezdek elég nevetségesen kinézni, ezért lepattanok a pengéről. Nos, ha testi fölényemet akartam volna kihasználni, akkor igencsak elhibázott tervvel indultam volna harcba. Ugyan csak pár centivel magasabb Nálam, viszont sokkal robusztusabb alkat. Jómagam sem vagyok híján izomnak, viszont egyértelműen nem vagyok egy testépítő.
- Csupán egy kis nyugalmat és kikapcsolódást… - válaszolok feltett kérdésére kissé visszafogottabban, mivel a srác szemeiben értetlenkedést vélek felfedezni. Lehetséges, hogy nem tudja, ki vagyok? – Nem láttam kiírva semmit, szóval nem tudom, mire alapozza előbbi kijelentését.
Alig észrevehetően felrúgom azon táblát, amely a „Főnöknek fenntartott hely!” feliratot hirdeti. Így már semmi sem indokolja a srác ezirányú felháborodását. Óvatosan hátrébb lépek, azonban katanámat még mindig nem engedem lejjebb. Az elmúlt hónapok során talán túlságosan is paranoiás lettem, minden második emberről sikerült azt feltételeznem, hogy Engem követ, holott közük sincs Hozzám. Leginkább az űzött vad jelzőt tudnám magamra aggatni, aki vissza-visszatér a megszokott területére a vadászok ellenére is. Ámbátor Chiyo-chant csak ilyen módon tudom meglátogatni, ráadásul valahogy elégedettséggel tölt el, hogy egyszerűen képtelenek elkapni. Mélyet szippantok a dohányfüsttől és alkoholgőztől terhes levegőből, azonban egészen más érzékemet élesítem ki, nem pedig a szaglásomat. Az előttem álló halálisten erejét próbálom felmérni, azután halk sóhajjal nyugtázom, miszerint ha akarna, akkor se tudna kárt tenni bennem. Harmadik vagy negyedik tisztnek tippelném, mivel nem látok a karját semmiféle hadnagyi szalagot. Jobban belegondolva nem olyan meglepő, hogy nem ismert fel, mivel a Gotei 13 elég szépen a szőnyeg alá szokta söpörni a problémákat. Egy újabb kapitány dezertált? Mit számít, rögtön van utánpótlás. Mostanában annyi erős harcost nevelt ki Seireitei, szinte mindannyian sorban állnak egy-egy Taichoui rangért. Régebben nem volt ilyen, jómagam is több, mint 120 év megfeszített munkát követően jutottam el arra a szintre, amin most vagyok. Viszont az évek alatt elveszítette jelentőségét az azelőtt annyira csodált vezetői poszt, ezért sem okozott nagyobb lelki traumát hátrahagyni. Néhanapján ugyan elkap a hiány érzete, de ezt egyre mélyebbre tudom magamban temetni.
- Okosabb lenne, ha eltennél, Yuusuke. – hallom meg fejemben lélekölőm intését, s igazat kell Neki adnom. – Jól láthatóan lövése sincs a tetteidről, lehet eddig egy barlangban élt. Csak a baj lenne belőle, ha itt és most megölnéd. Így is elég nehéz lesz tisztára mosni a neved!
~ Megnyugtató, hogy Benned még mindig megvan a kellő higgadtság, Dotonryuu-sama…~ - - válaszolok gondolatban, majd fegyvert markoló kezem az oldalam mellé hanyatlik. ~Akkor is szólhattál volna, amikor ész nélkül elrohantam otthonról és egy efféle lebujban kötöttem ki…~
Utolsó mondatomban némi megrovás is érződik a hangomban, melynek köszönhetően egy felháborodott horkantást kapok. Jól érezhetően megsértődött a sárkány, hisz’ semmivel nem tudott volna meggátolni távozási szándékomban, azonban muszáj voltam valakire rákenni ballépésemet. Nem számít, majd megpróbálom valamivel kiengesztelni. Halk szitkozódás kíséretében helyezem vissza rejtekébe kardomat, azután visszasétálok az ülőhelyemhez, mintha mi sem történt volna. Újabb szál cigaretta kerül elő, amit rövid úton be is izzítok. Lassan engedem ki az édeskés füstöt félig lehunyt szemmel, miközben balommal egy nagyobb korty szakét löttyintek a csészémbe. Az ital lehúzása után máris jobb kedvem van, habár tudom, az alkohol okozta eufórikus érzés csak illúzió, valamint hamar átcsaphat mélységes melankóliába. A vásárolt rizsbor valóban minőségi anyag, de még mindig fel vagyok akadva a botrányosan magas áron. Ennyi pénzért már egy egész lepárlógépet tudnék venni magamnak, s utána már minden nehézség nélkül fogyaszthatnám a házi szeszt. Természetesen nincs Nekem időm ilyesmire, másrészt meg szükségem van még arra a pár millió agysejtre, ami egy-egy kóstolás során véglegesen elpusztulna.
- Lefagytál Öcsi, vagy mi van? – teszem fel a kérdést felvillantva acélkék íriszeim egyikét. – Az előbb még annyira be akartál jönni, most meg úgy állsz ott, mintha valaki Rád támadott volna. Gyerünk-gyerünk, mássz beljebb vagy tűnj el, mert bejön a folyosóról a huzat.
A logikai miértekre nem kívánok válaszolni, mert magam sem értem, hogy képes levegőmozgás létrejönni egy teljesen zárt szobában. Persze efféle apróságokkal kár törődni, ezért Én sem foglalkozom velük tovább. Csak nem zavarhatom el teljesen szerencsétlent, mert mi van, ha pont a hely vezetőjével van találkája? Így is már eléggé megérett a kipenderítésem, habár kevés olyan kidobó létezik, akivel nem tudnék elbánni. Nem… Belegondolva egy olyan izompacsirta sincs, akit ne lennék képes fűbe haraptatni. A shinigami döntésétől függetlenül dőlök teljesen hátra a selyempárnák tengerében és az égő dohányrúddal a számban meditálni kezdek. Nosztalgikus emlékeket kelt bennem a hely, bár Én jobban szerettem a 8. osztag főépületének tetején henyélni, mert onnan csodás volt a kilátás, valamint kellő mennyiségű napfény jutott el oda a lebarnuláshoz. A Fészekben töltött napok viszont kiszívták ezt az egészséges szint, így inkább hasonlítok egy másnapos vámpírra.

Megkönnyebbült sóhajjal eresztem le a vállaimat, ezzel egy időben katanámat is. Nem tűnik rossz embernek, nincs okom kardot rántani rá, max kissé szemtelen, de Ő megteheti. Szemvillanásnál is kevesebb idő alatt tört ki a díszpárna kupac mögül, s rántotta elő zanpuját. Tehát tohadt erős lehet. Nem magamfajta tunyáknak való ellenfél, valószínűleg egy ujjával kicsinálhatna, hacsak nem egy ujjpercével, esetleg körömpiszkával? Mennyi esélyem lehetne vele szemben? Neko valószínűleg nem mérte fel jól a tagot. Ha rátámadtam volna most nem lenne mivel töprengenem.
- Elnézést, ostoba kérdés volt – szabadkozom, és rátekintek az imént elegánsan odébb pöckölt figyelmeztető táblára. Nyugtázom magamban, hogy holnap elugrom négy darab csinos kis szegért és felszerelem a falra. – Ha itt kényelmesebb, ne fogja vissza magát.
- Mevesztél, Ayumu? – rivall rám szellemmacskám és máris érzem a vérem édeskés ízét a szám szegletében. Apró karcolást ejtett a jobb orrcimpám tövében, és csupán kétcseppnyi vérveszteséget szenvedtem el, mégis elég volt arra, hogy örök életemre megutáljam a dögöt. Sehogy nem lehet megnevelni és mindig társaságban éget le.
A látogatót szemmel láthatóan nem igazán érdekelte az én még kivont kardom, mert már el is süllyesztette a sajátját és kényelmesen elhelyezkedve cigire gyújtott. Eddig is voltak érdekes illatok a szobában a tömérdek füstölőnek, tömjénnek és női parfümnek köszönhetően, de a cigaretta finom illata újabb tónust vitt fel az illatspalettára. Ha önmagában ez nem ér fel kábítószerrel, hát akkor a szaké elintézi a maga részét. Le is hajt egy kupicányit, majd hozzám fordulva rám rivall
- Lefagytál Öcsi, vagy mi van? – kérdezi – Az előbb még annyira be akartál jönni, most meg úgy állsz ott, mintha valaki Rád támadott volna. Gyerünk-gyerünk, mássz beljebb vagy tűnj el, mert bejön a folyosóról a huzat. – Úgy tűnik, nincs harag, el is teszem Nekót, sőt leakasztom az övemről és a bejárat mellé támasztom. Ezzel is bizonyítva, hogy tőlem már nem számíthat esetleges támadásra. Neko pedig csak hadd füstölögjön magában. Lehet, hogy veszélyes vendég, de jelenleg nem az. És különben is itt még espadak is megfordulnak, mennyivel lehet veszélyesebb egy piszok erős halálisten? Várjunk csak, miért lenne veszélyes egy halálisten? Tök mindegy, a vendéget szórakoztatni kell és Kei is pontosan arra ér ide az újabb üveg szakéval, mire én kényelmesen elhelyezkedem az asztalnál. Jól megnézi magának az idegent, szó se róla, de megjegyzést nem tesz rá, átvált hivatalosba:
- A szaké, amit rendet, Menedzser-san – teszi le a kis tálcát az aranyértékű itallal, miközben meghajol – Kívánja, hogy szóljak Haruna-sannak, hogy egy kis étket szolgáljon fel? – fordul a vendég felé.
- Valami kis harapnivalót mindenképpen – válaszolok, mert ha éhes, ha nem, azért egy kis roston sült tintahal jól esik a szaké mellé. Azzal Kei ki is tipeg a szobából, hogy megkeresse az illetékes prostituáltat. Sakura-chan nem túl eszes, de ő volt a legelső, aki jelentkezett felszolgálónak, a lelkes alkalmazottat pedig meg kell becsülni.
- Állom a cechét, az előbbi kis botlásért, fogyasszon nyugodtan, és válasszon hölgyet is, ha úgy adódik kedve. Bármilyen kérést, óhajt teljesítenek. A nevem pedig Ayumu Hirateuchi, a 10. osztag negyedik tisztje, a bordélyház vezetője. Nyugodtan pihenjen belátása szerint. De természetesen én is rendelkezésére állok, merészebb kérések teljesítésére. – nyújtom át jobbomat, de előtte letörlöm a vért egy kisebb zsebkendővel az arcomról. Kei már megszokta, hogy a legmeghatározhatatlanabb pillanatokban újabb horzsolásokkal gyarapodik az arcberendezésem, de a vendégeknek nem kell feltétlenül a frissiben szerzett sebekből potyogó vércseppeket bámulnia. Kissé gusztustalan.

Gúnyos mosollyal bólintok a fiú szavaira, nincs értelme a további harcnak, jól láthatóan esélytelen lenne Velem szemben. Úgy tűnik, Ő is erre a következtetésre jutott, mivel fegyverét elteszi, ezt követően pedig a páholyon kívülre helyezi. Nem kerüli el figyelmem a kiserkenő vér látványa, ám nem tudom mire vélni a jelenséget. Látszólag nem lepi meg a jelenség, így Én is napirendre térek fölötte, felesleges lenne olyasmin elmélkednem, amire amúgy sem tudok választ találni. Hamarosan egy igen dekoratív hölgyemény libben be az elkülönített helyiségbe, egy újabb üveg szakéval karöltve. Habár nagy felindultságomban egy kuplerájba vetett a Sors, igazából eszemben sincs megcsalni Chiyo-chant, ezért lesütött szemekkel próbálok az asztal egyik csücskére koncentrálni, mielőtt még valami meggondolatlant teszek. A beszélgetést némán hallgatom végig, a felajánlás hatására pedig vonásaim egy pillanatra a meglepődöttség kifejezésébe rendeződnek. Támadásomat követően nem épp ilyen reakcióra számítottam, azonban kellemesen kell csalódnom a srácban. A nyugati üdvözlési formulákat betartva rázok kezet Ayumuval, a 10. osztag 4. tisztjével. A Suke által vezetett divízió tagja, ettől függetlenül mégsem ismer fel, pedig elég sokat vendégeskedtem még annak idején kapitányánál. Kétségtelenül újonc lehet, másképp már riadóztatta volna az egész Seireiteit és a tömeget kihasználva menekülnöm kéne. A helyzet mindenesetre kényelmes, egy kicsit akár lazíthatnék is, kinek ártanék vele? Ám nem hagyhatom, hogy a rizsbor elkábítson, mindenképp meg kell őriznem józanságom. Igazából a föld alá akartam inni magam, de már ettől is elszállt az ihlet. Fásult sóhaj tör elő mellkasomból, több értelme lett volna otthon maradnom szerelmem mellett.
- Foudu Yuusei, a bukott Tamachi család testőrparancsnoka voltam. – bököm ki az első hazugságot, ami eszembe jut. Eddig nem buktam le, nem most akarom elkezdeni. – Igazából Nekem kellene elnézést kérnem az előbbi kirohanásomért, tudja, nagyon megviselt az Úr halála, igen jó kapcsolatot ápoltunk.
Kétségtelenül belesülnék a dologba, ha ismerné Yukezo apját, viszont korából ítélve ezt kizártnak tartom. Ráadásul a nemesek nem igazán szeretnek a halálistenekkel közösködni, inkább lenézik és kihasználják Őket. Megpróbálok a lehető legelkeseredettebbnek tűnni, mintha tényleg érdekelne egy kékvérű elpatkolása. A Villámvándor meséiből világosan kitűnt, miszerint a kedves papa elég szadista jellem volt, így igazából nem kár érte. Egy újabb csészényit löttyintek magamnak a méregdrága piából, ha már ingyen van, akkor ki kell használni a lehetőséget! Elég minőségi helynek látszik első ránézésre a Vörös Fűző, biztosan rengeteg pénz és még több belefektetett munkaóra kellett ahhoz, hogy így nézzen ki. A lányok mind szépek, bár észrevehetően butácskák kissé, biztosan nem sakkozni járnak ide a vendégek, az hétszentség! Rövid időn belül egy újabb tálcával megrakodott nőcske lép be hozzánk, majd sült tintahalakból álló terhét lehelyezi elénk, eközben teljes véletlenséggel tökéletes belátás nyílik kimonója alá. Egy bólintással megköszönöm szolgálatát, felesleges lenne felakadnom ilyesmin, hisz’ a távolabbi boxokból kiszűrődő kéjes nyögések sokkal zavarba ejtőbbek. Szerencsére szégyenlősségemet már rég elhagytam valamelyik kocsmában, ennek köszönhetően nyugodt szívvel vagyok képes hozzálátni az étkezéshez, egy „Itadakimasu!” felkiáltást követően. Tökéletesen át van sütve, de egy ilyen professzionális intézménytől mit is várhatna az ember? Csend uralkodik körülöttünk, ami kezd kissé irritálóvá válni. A távolból egy tücsök ciripelése visszhangzik fel, ez pedig arra késztet, hogy a falat megrágása, s lenyelése után beszélgetést kezdeményezzek, hisz’ volt olyan jó fej és esetleges nagyobb bevételének elvesztésével mit sem törődve, készségesen kísérli meg élvezhetővé tenni az estét. Elég furcsa figura, nem sokan viszonyulnának így ahhoz, aki néhány perce még katanát szorított a nyakukhoz.
- Mondja csak, Hirateuchi-san, milyen megfontolásból döntött a bordélyház megnyitása mellett? – teszem fel a kérdést, érdeklődést erőltetve hangomba. – Biztos nem volt egyszerű felépíteni ezt a virágzó kis paradicsomot! Gondolom, rengeteg vendég jár ide a felső tízezerből is, vagy talán tévednék?
Csevegő hangszínre váltok, mintha már évek óta ismernénk egymást, mintha csak egy hosszabb ideig nem találkoztunk volna. Egy újabb tengeri lény elfogyasztását követően muszáj vagyok leküldeni egy kis szakét is a torkomon, mert a sült hal teljesen kiszárít. Elhatározásomtól függetlenül kezd egy kicsit melegem lenni, ezért éjfekete köpenyemet lecsatolva szabadítom meg magam a megsülés veszélyétől. Valójában teljes öltözetemben ez az egy szín dominál, úgy nézek ki, mint aki hetek óta gyászol. Nem ilyen szegényes a fantáziám, csupán a sötétbe leginkább úgy lehet beleolvadni, ha hasonló tónusú göncöket aggatsz magadra. Egy Kidouval igazából szinte teljes láthatatlanságot is biztosíthatnék magamnak, ám az túlságosan lefárasztana, mivel a mágiát egyfolytában táplálni kell. Túlságosan kényelmes vagyok az ilyesmihez, másrészt így is gond nélkül észrevétlenné tudok válni.

Akaratlanul is elmosolyodok a kliens Kei láttáni reakciójára. Kei gyönyörű nő, csodás idomokkal megáldva, emellett szemtelen, de ez most nem tartozik ide. Sokan szeretnek elmerülni mély dekoltázsában, de olyanra még nem nagyon láttam példát, hogy valaki még csak alig pillantana rá, máris elfordítja a tekintetét. Vendégem nem tűnt félénk személyiségnek a pár perccel ezelőtti közjáték során. De erre sokféle ember megfordul, igazán nem kéne már ilyeneken fennakadnom.
Ahogy az illem megköveteli, kezet ráz velem és ő is bemutatkozik. Tehát testőrparancsnok volt. Ez megmagyarázza a gyorsaságát.
- Igazán nincs miért bocsánatot kérnie Yuusei-san, kétségtelenül én voltam a vétkes. De ne szabadkozzunk annyit, inkább igyunk egy kupicányit és felejtsük el az incidenst – töltöm meg poharát a jóféle szakéból, majd sajátomét és lehajtom a magam részét. – Nem igazán vagyok jártas a nemesség ügyeiben, de hallottam az esetről, részvétem.
Ismét megtöltöm a poharam, de ezúttal megvártam, hogy Sakura elhelyezze az asztalon a tökéletesre sült tintahal falatokat és ételt, italt vegyítve tűntessem el azokat a gyomromba. Imádok élni!
Egy jó darabig csak az apró húsdarabok fogaink alatti őrlődése csap némi zajt a kis „búvóhelyben”, közben Kei is visszatér egy tál onigirivel és egy-egy csésze gohan gai-jal. Elfoglalja a helyét, készségesen tölti a szakét, mindezt úgy, hogy árgus szemekkel Yuusei-sant vizslatja. Elég illetlen dolog, kicsit meg is húzom kimonója szélét, hogy vegye észre magát, de nem sok haszna. Ki érti a nőket? Aranyszívű házisárkányok.
Már épp kezdene kínossá válni a csend, mikor Yuusei-san pár kérdésével megmenti a társalgást.
- Lehet, hogy naivnak fog titulálni érte, de amióta ott hagytam az emberi életemet, ez egy beteljesületlen álomnak tűnt. Halálom előtt Tokió egyik nagy maffiabandájának a vezére voltam… – Kei köhintett és felvonta az egyik szemöldökét – Vezérének jobb keze voltam – helyesbítettem
- Életem végéig körülvettek a gyönyörű nők, többségük prostituált volt, gyakran jártam luxus-bordélyokba különféle indokokkal, egészen belefolytam sokféle bűnös, alvilági ügybe, de legjobban a vörös-lámpás negyed pezsgése és világa fogott meg. Sokszor álmodoztam róla, hogy egyszer majd saját örömtanyámat igazgathatom, és százévnyi gyűjtögetés után, végre két éve megadatott a lehetőség, hogy egy ilyen isten háta mögötti kerületben bárki számára elérhető, úgymond kikapcsoló központot hozzak létre. Alig nyitottunk meg pár hete, de a ház sikere bizakodni enged. – vigyorgok fel és lehajtok még egy csészényi szakét. Lassan érzem, ahogy az alkohol megteszi a maga dolgát az agyamban. Szinte érzem, ahogy sorra halnak el az agysejtjeim. Mindegy, nem adhatok alább a minőségből, csak mert én nem bírom a piát. A vendégek ennyit megérdemelnek. Elvégre bár ez az egyetlen kurtizántanya a környéken, fifikás vagyok a minőségre.
Milyen érdekes, hogy Yuusei-san így szereti a fekete színt. Biztos még mindig Tamachi-samát siratja, szegény pára. Bizonyára közel állhatott hozzá a vén csont.
- Nem tudom, hogy mennyi kékvérű elégíti ki mocskos vágyait a putrimban, mivel senki nem köteles megadni rangját. Igazából annyi a lényeg, hogy a fogyasztó fizessen, és ne lépjen át bizonyos határokat – felelek a második kérdésre, bár asszem már kezdek berúgni. –Ön nem gondolkodott hasonló hely felhúzásában? Bár nem lehet mindenkinek ilyen mocskos álma…

Nem gyanakszik, ez pedig csak azt bizonyítja, hogy piszok jó színész vagyok. Mostantól mindenkivel a Megtévesztés Mesterének fogom hívatni magam, hadd tudják kivel is állnak szemben. Alig észrevehetően fújom ki az eddig bent tartott levegőt, ezt követően pedig sokkal felszabadultabban dobálom a számba a haldarabokat, mivel elég éhes vagyok. Sajnálatos módon a sültek hamar eltűnnek kettőnk együttes munkájának köszönhetően, ám ekkor visszatér az előbb látott feketehajú nő, újabb tál ételekkel megrakodva. Ezzel sikerül életet mentenie, amiért egy hálás mosolyt kap cserébe. Az asztal mellé ül és készségesen kezdi újratölteni az egyre csak ürülő csészéket. A második onigirim majszolása közben veszem észre bámulását, ámbátor nem értem mit néz annyira? Talán van egy kis kaja az arcomon? Köhögést színlelve simítok végig a képemen, de mivel semmit nem érzek, így egy vállrándítással máris napirendre térek a dolog felett. Biztos nem sok hozzám hasonló, jóképű férfi jár ide, mivel azok képesek lennének becsajozni és a pénzüket sem kéne szórniuk, annyira. Igazából nem zavartatom magam, vizslasson csak, ha úgy tartja kedve. Történetét hallgatva egyáltalán nem a naiv jelzővel tudnám illetni, hisz’ a maffiában töltött idők biztos kiölték belőle az ilyesfajta tulajdonságokat. Egyrészről képes vagyok megérteni, mert ügyvédnek tanultam, az pedig majdnem ugyanolyan rossz. Mostanában elgondolkodom néha rajta, miszerint kamatoztatni kéne a régen megszerzett tudást, s törvényes módon pénzhez jutni. Ám az évek során ellustultam, ráadásul egy szalmaszálat sem kell keresztbe tennem, mégis felvett a suska. Bizony-bizony, a jó kapcsolatok szó szerint aranyat érnek! Kérdésére gyorsan megrázom a fejem, sosem akartam egy kurtizántanya tulajdonosa lenni.
- Az élet számomra teljesen más utat jelölt ki, eszembe sem volt bármiféle üzlettel foglalatoskodni… - szólalok meg némi gondolkodás után, ezúttal tényleg igazat mondva. – Emberi létezésemre már csak homályosan emlékszem, sokkal elevenebb emlékként él bennem a Seireiteiben töltött idők képe. Mindig is harcos alkat voltam, azonban a shinigamik túlzott szabálymániája kikészített, ezért is szegődtem inkább testőri pályára. Az öreg Ganseki tanított ki, azóta is hálás vagyok Neki.
Futólag ismerem a Kuchiki família védelmezőjét, ezért is mertem megemlíteni a nevét. Kicsit hasonlítunk egymásra, mindketten tisztában vagyunk képességeink határával, s nem félünk, ha ki kell mutatni felsőbbrendűségünket. Futó pillantást vetek vendéglátómra és az íriszeiben visszatükröződő tompa fényről arra tudok következtetni, hogy ivócimborám kezd felönteni a garatra. Szerencsére jómagam hosszú évek tapasztalatát tudhatom a hátam mögött, három üveg rizsbortól még nem fogok kidőlni. Legalábbis nagyon remélem, mert most igazán komplikált lenne haza húzattatnom szerény személyem. Ugyan már az Én orcám is kipirult, mégis csak kellemes zsibbadást érzek koponyámban. A jól ismert zúgás is beköltözött a fülembe, amely nem zavaró, inkább egyfajta relaxációs állapotba ringat. Ez persze néha igen kellemetlen is lehet, főleg amikor egy árokparton fejti ki jótékony hatását. Némi kérdezősködés után már tudom is kiszolgálónk nevét, ami sokat segít a kommunikációban. Kei fáradhatatlanul tölti fel poharainkat, csak azért merek teljes lelkesedéssel vedelni, mert tudom, hogy semmi olyan nincs nálam, amit érdemes lehetne lenyúlni. Habár a Daitenshi nyaklánca igen értékes lehet, azonban ez egyelőre a trikóm alatt pihen, ahol egyedül az engedélyemmel lehet hozzáférni. Halk csuklás tör fel torkomból, érezhetően kezdem elérni azt a határt, amely után már spiccesnek számítok. Szomorú, de sohasem ismertem a mértéket, ez nem egyszer vált hátránnyá az átmulatott éjszakák során. Jobbnak látom még időben valami alkoholfelszívót juttatni a gyomromba, mielőtt még Vuk és kedves családja is tiszteletét tenné Nálunk. A gohan gai nagyon ízletesre sikeredett, habár nem akarok belegondolni, hogy egy prostituált főzte.
- Hm, nagyon jó ez a kagylós rizs! – dicsérem meg két falat lenyelése között az ételt, mivel annakidején így tanított még édesanyám. – Irigylésre méltó, amiért megvalósította álmait, reményeim szerint hamarosan Én is hasonlóképp cselekedhetek. Jut eszembe… Nem találkoztunk Mi már valahol, széphölgy?
Utolsó kérdésem természetesen nem Ayumunak szól, hanem az eddig szótlanul ücsörgő örömlánynak. Valamiért nagyon ismerős az arca, ámbátor kétlem a munkakapcsolat lehetőségét kettőnk között. Még nagyon régen, első Rukongaiban öltött éveim során még összefuthattam Vele, azonban mióta Chiyo-chancsival együtt vagyok, más fehérnépre gondolni se merek. Minden álmom egy hatalmas mézbirkózás megteremtése, de valamiért nem épp ilyen összecsapást tudnék elképzelni egy felbőszült Nyuszkó és áldozata között. Egy ismeretlen csaj élete nem nagyon érdekel, viszont utána Engem venne kezelésbe, ami felérne egy halálos ítélettel. Senki sem hinné el Róla, ám olyat oda tud sózni az embernek, amitől még a szeme is majdnem kiugrik! Nem tudom hol rontottam el, régen nem volt ilyen szadista alkat… Valószínűleg az egész Ottó megvásárlására vezethető vissza, amiről nem is tudtam!

Csak tudnám, mi jár Ayu fejében, amikor pohárhoz nyúl. Pontosabban sakés pohárhoz. Egyiket a másik után, a köd meg egyszerűen ellepi a búráját. Mi is volt a múltkori italozás vége? Hirateuchi-san a kádban ébredt egy üres üveggel földre lógó kezében, másikban meg egy 600 oldalas koreai értelmező kéziszótárral. A túlélők elmondása szerint enyhén erőszakosan próbált néhány kiszemelt áldozatot egy oldalnyi korával szórakoztatni. Mondhatni zajos sikerrel. Fárasztó ilyenkor zanpaktounak lenni. Mintha sziklafalhoz beszélnék, egy beszívott majommal könnyebb szót érteni, mint Ayumuval, ha részeg. Bár rám sajnos akkor se sűrűn hallgat, ha józan. Ilyenkor minden hülyeségben benne van. A gyökér…
És mi a helyzet Yuusei-sannal? Ha Espada lenne se hatná meg ezt a csökött agyú halálistent. Lazán lespannolna a volt ellenségeivel is, ha jót ihat velük. Vagy jót ehet. Kicsit olyan ez a csávó, mint egy méhecske. Ha bántod, ő is bánt, de egyébként barátkozós fajta.
- He-he… Hát én nem vagyok valami jó harcos. huk... Erősnek se nagyon mondanám magam, inkább próbálok túlélni meg élvezni az életet – vigyorog a szerencsétlen – Viszon’ azt má’ mondja meg nekem, kedves Yuusei-san, mifele karma kísérte a bódémba (bordélyba)? Persze, ha nem veszi tolakvásnak – Nocsak, Ayumu egész gyorsan elért arra a szintre, hogy ne tudjon már rendesen beszélni. Vagy helyesen viselkedni. Bár csak nem veszi tolakodásnak a kedves vendég, hiszen ahogy érzékelni tudom, ő is kezd mámoros állapotba kerülni.
Kei sűrűn, fáradhatatlanul tölti a poharakat, közben Sakura-chan hozza az udonnal és zöldségekkel gazdagított teppanyakit, a hústekercsek egész sorát, a misomázas grillezett padlizsánokat, a csinos teriyaki szósszal nyakon öntött grillezett lazacokat és egyéb gusztusos, szaftos finomságokat. A bordély konyhája akár egy Michelin-csillagos japán étteremmel is lazán fel tudná venni a versenyt. A konyhafőnök japán mesterszakácsa volt a ’80-as években. De egy konyhai baleset következtében egész fiatalon életét vesztette.
Ayumu természetesen azonnal beletúr a kecses, sült garnéla-halomba. Bekap kettőt, majd egyet felédesget a pálcikái közé és Kei felé nyújtja.
- Ezt megell kóstolnod! – tartja oda az ínycsiklandó falatot a lánynak, aki kézséggel felkap egy evőpálcikapárt Sakura üressé vált tálcájáról és átveszi a garnéladarabot és három apró harapással eltűnteti. Kétségtelen, ma még nem igazán sikerült egy étkezést sem elkapnia, túl sok volt a vendég, így örömmel fogadta a következő falatot. – Egyél, amit akahsz!– kiált fel egy kézsuhintással Ayumu és leteszi a pálcikáit, mire Kei is leteszi a pálcikáit és eltolja magától az előtte gőzölgő teppanyakit. Ayu most a vendéghez fordul - Yuusei-san! Úh legyen! Én is tiszta szívből kívánom, hogy valóra váljanak az ámai! Ha bármire segítségére lehetek, egész nyugodtan! – mutogat magára a tenyerével suhintgatva – Ha pénz kell! Azt nem tudok adni. Még… De egészen nyugodtan számíthat rám. Néha olyan, mintha jó üzleti érzékem lenne. Talán segítségére lehetek az emberi tapasztalataimmal – mosolyog Foudo-sanra cinkosan.
Kei rámosolyog főnökére és odasúg valamit Sakurának, aki meghajol és elvíve az üres edényeket távozik. Kei kis matatás és fészkelődés után válaszol csak Yuusei-sannak.
- A szakács biztosan örülni fog a dicséretnek – ereszt el egy mosolyt, majd belenéz a férfi acélkék szemeibe. Biztosra veszem, hogy elbűvölte az idegen, mert egy fél pillanatra még belefeledkezik a szempárba, majd kipirultan fordítja el csokoládé íriszeit. – Nem emlékszem Önre, sajnálom. Sok kuncsaftom volt az évek során – az is biztos, hogy ezt a férfit soha nem felejtette volna el. Ayumu mindenesetre szemmel láthatóan nem tulajdonított túl nagy jelentőséget Kei memóriájának hiányosságaira. Őt ez a dolog annyira nem izgatta. Sokkal inkább a testes ikerpár a lány kulcscsontja alatt kedd és péntek este nyolctól tízig. Aki most próbált visszalapozni magában, vaskos albumában, volt kuncsaftjai között. Ki tudja, talán egyszer kapott tőle egy kis élelmet, mikor éhezett, szegény volt és nem tudott, hova menni.

Csésze csészét követ és korábbi ellenérzéseimet magam mögött hagyva egyre jobban elmerülök az alkohol nyújtotta múló örömökben. Kétségtelenül nem vedelnék ennyit, ha saját pénzemen kéne mindent kifizetni, viszont hogyha a házigazda már volt olyan kedves, s meghívott, akkor természetesen nem fogok ellenkezni, úriember vagyok ilyen tekintetben. Mondania sem kell, minden mozdulatáról lerí, miszerint sokkalta jobban szereti az üveget forgatni, semmint a katanát. Az igazat megvallva semmi problémám nincs ezzel a bohém életvitellel, viszont kétlem, hogy nagy dolgokat tudna véghezvinni ilyen hozzáállással. Természetesen nem lehet mindenki hős-alkat, Ayumu feltehetőleg összeseftel majd egy nagyobb vagyont, azután pedig tovább sütteti a hasát, ahogy eddig is tette. A gondolatra vigyorogva megcsóválom a fejem, holott a világ összes kincséért sem cserélnék Vele. Életem most kissé kilátástalannak tűnik, jövőm pedig eléggé kaotikus, de azért ennek is megvan a maga szépsége. Egyszer még bárdok fogják zengeni tetteimet, már ha végre sikerül megtanítanom ezeket a fejszeszerű fegyvereket énekelni. Ezen elhatározásomat máris megpróbálom érvényre jutatni két evőpálcika segítségével, ám legnagyobb sajnálatomra némák maradnak. Énektanár sajnálatos módon már nem leszek, holott bársonyos baritonom ellágyít bármilyen női szívet. Virágzó jókedvem kicsit visszább lohad, amikor jövetelem kezdeti okáról érdeklődik a shinigami. Tökéletes badarság miatt vesztünk össze kedvesemmel, ezerszer megbántam már, hogy feldúltan elrohantam otthonról. Kitudja mikor láthatom viszont ismét, ennek ellenére egy cédákkal teli bűnbarlangban vedelem a szeszt, miközben annyi konstruktívabb dolgot tehetnék.
- Bút feledni kísért ide az esti szellő… - adom meg válaszom hihetetlenül művészien. – Volt egy kis összezörrenésem odahaza a menyasszonyommal és hát… jobbnak láttam eljönni, mielőtt még ez-az összetört volna azon a kemény fafejemen. Most már belátom, hibát követtem el, így gondolom érthető módon nem fogom a bordély egyéb szolgáltatásait letesztelni, bár az eddigiek alapján az sem lenne kevésbé exkluzív.
Feltehetőleg nem tudok az alkoholmérgezés veszélye nélkül annyi szakét fogyasztani, ami eltántoríthatna ezen elhatározásomban, s ez most nem olyan komolytalan idea, mint a kezdeti italtalanság. Elmélkedésem közepette az asztal minden földi jóval megtelik, igazán kétlem, hogy hárman képesek lennénk mindent eltűntetni a csodás étkek közül. Próbaszerencse alapon mégis megkísérlem ezt az attrakciót, pofazacskóim pillanatok alatt méretesre növekednek. Épp egy hosszabb tésztaszál lóg ki a számból, amikor tekintetem találkozik Keiével, aki rövidesen zavartam elfordítja fejét az ellenkező irányba. Mindenféle nagyképűség nélkül állíthatom, hogy az akadémiai évek során felszedett sármomból semmit sem veszítettem, habár most már egyáltalán nem kamatoztathatom, hiszen komoly párkapcsolatban élek már hónapok óta. Persze némileg ronthat az összképen a pofámból kilógó kajadarab, így azt egy gyors szippantással el is tűntetem. Megnyugtató hallani a tényt, mely szerint a helynek saját szakácsa van, valahogy nem tudnék elvonatkoztatni attól a feltételezéstől, hogy az itteni lányok milyen répákat fogdosnak munkaidejükben. Nem sértődöm meg a nő kijelentésén, igazából a használt álnévhez hasonlóan ez is füllentés volt, ráadásul egy szakállas csajozós duma is, ami körülbelül halálom idején ment ki a divatból, szóval úgy a XIX. század végén. Hirateuchi szavai különös módon mégis szöget ütnek a fejemben, habár jelenlegi céljaim elérésében egyáltalán nem tudna segédkezni, a későbbiekben viszont még jó hasznát vehetném ezen ismeretségnek. Lévén, ha egyszer hivatalosan is visszatérek a Seireiteibe, akkor valamilyen módon pénzhez kell jutnom, mivel soha többet nem lehetek a Gotei 13 tagja, ezért ez a vagyonszerzési lehetőség ki van lőve. Egyelőre nem tudom, milyen módon fogom meggyőzni a Velem szemben ülő illuminált állapotban lévő srácot, de ettől eltekintve bízok a képességeimben.
- Sose aggódjon kedvesem, ami késik, nem múlik! – kacsintok kihívóan a lány irányába, habár korábbi kijelentésem miatt nem túlságosan hihető az alakításom. – Ellenben Ayumu-kun, figyelmezzen szavamra! Jelenleg úgymond gazdasági válságban vagyok, viszont számításaim alapján ez a probléma egy év múlva már nem fog fennállni. Akkor ismét felkeresném Önt és egy nagyobb összeggel megtámogatnám a vállalkozását. Mit szól hozzá?
Régóta tisztában vagyok vele, miszerint a nemesek világában az anyagiaknak van a legnagyobb szava, azok rendelkeznek a legnagyobb befolyással, akiknek a legtöbb arany lapul a széfjükben. A segítségért cserébe nem lennék hálátlan, elég befolyásos barátaim vannak, az Aka Korusetto akár az idők végezetéig is üzemelhet csendesen. Törvényes úton is kivitelezhetőek lennének elképzeléseim, azonban elmém máris egy rakat problémát tár elém a Sors Dárdája után folytatott hajsza miatt, emiatt szeretném ezt most a könnyebb utat választva megoldani. Nagyratörő terveim persze kudarcba is fulladhatnak, főleg a tulajdonos nemleges válasza esetén. Habár ezzel az esetleges üzlettel Ő nem feszít semmit, csak nyerhet, s nem is keveset!

Valaha Ayumu is vágyott arra, hogy olyan harcossá váljon, aki példaként mutogatható akár az akadémián, akár az utcán a közemberek között. De kardforgatásban soha nem volt kiemelkedő, a kidoukról már nem is beszélve. Mostanság igyekszik a szabadidejében minél többet forgatni. Hát nem egy nagy tehetség. Mindegy, lehet, hogy még valami szunnyad benne, csak nem engedi felszínre törni, bár ez elég valószínűtlen, arról egész biztosan én is tudnék. Amióta a 10. osztagban van, totál elpuncult. Már annyit sem foglalkozik velem, mint eddig. A saját zanpujával! De ez nyílván csak engem zavar. Az ő csőrét minek is bökné, körbe veszik a szebbnél szebb nők. Ha negyed annyit foglalkozna velem, mint a nőcskéi hajkurászásával, nem itt tartanánk… Áh, hadd örüljön, hogy sikerült felhúznia ezt a kócerájt. Egyelőre. Majd holnap, ha olyan másnapos lesz, hogy ki se tud kelni az ágyból. Megérdemli, ha a gyakorlás helyett az élvezeteket hajhássza, macskajajosan is olyan erőbedobással gyakoroljon, mint ahogy a sakés poharat emelgeti.
Hirtelen Ayumu egy fenékhuppanással átszeli a Yuusei-san és ő közötti teret és kínosan közel kerül a vendéghez. Másik hirtelen mozdulatában rácsap a férfi vállára és dorgáló testhelyzetbe veti magát. Kei ijedtében összerándul és megáll kezében a lazacos tál, amit a vendég előtti üres edényekkel akart helyettesíteni. Sakura épp most lép be egy teáskészlettel és egy jó teáskannányi gőzölgő, válogatott teafüvekből főzött earl greyjel.
- Bocsásson meg, Yuu-sa’! Kicsit túlszámítottam magam – utal ezzel a túl közeli testhelyzetre és odébb vonaglik, bár még mindig a Foudo-san vállát markolássza – A nők szívének nagy titka: Legalább is ahogy érzékeltem az, hogy kedveskedni kell nekik. Ha tudja, hogy mit szeret, vigyen neki azt engesztelésül. Virágokat, csokoládét, édességet, piát… szexuális segédeszközöket?
- Ayumu… - húzza vissza csendesen az időközben odacsoszogó Kei főnökét, de az egy kézmozdulattal lerázza magáról. Bár a kurtizán kissé felháborodik, hogy ilyen könnyen leírja Ayu a nőket a vendég előtt igyekszik palástolni dühét.
- Ha bármivel szolgálhatok, vigye nyugodtan magával – engedi el végül Yuusei-sant és török ülésbe avanzsált lábaira ejti karjait, majd sokkal nyugodtabban szól a fekete férfihoz – A kert roskadozik a szezon szebbnél szebb virágaival. De a közeli virágboltból bármilyen növényt tudunk rendelni. A konyhán pedig bármilyen kérését teljesítik. Nincs is fontosabb, minthogy kiengeszteljük azt, akit szeretünk. – mosolyodik el kedvesen és egy misós csészére rakott pálcikát kezd el böködni az ujjbegyével.
Ezek szerint még sem felejtette el egészen, milyen az, ha a szeretett nő megsértődik. Keinek is felrémlik egy pillanatkép, mikor egyszer csúnyán összevesztek Hirateuchival, az egy hatalmas csokor nárcisszal, a kedvenc virágaival tért haza télen. Vissza is vonul Sakura-chanhoz a teáért. Elveszi tőle, leteszi az üres helyre, amit Sakura szabadított fel, mikor megkönnyítette az asztalt az üres edényektől és a kézzel festett magas minőségű porcelánba tölti, majd átnyújtja Ayumunak, aki kézséggel elfogadja, bár amikor megízleli a főzetet, elfintorodva ejti a csészét az asztalra úgy, hogy a maradék lé lehetőleg ne löttyenjen ki. A közjáték némileg józanítólag hatott rá. Ami azt illeti, mióta SS-ben van, egyszer sem gondolt Keire, mint szerelmére. Mármint persze, kedveli. De ennyi. Valahogy az emberi világból megörökölt érzelmeiből ez hiányzik. Amióta itt van, egészen más léleknek számít. Persze a bordély üzemeltető álma megmaradt. Mi más?
Yuusei-san szavai pedig gondolkodóba is ejtették. Egy év múlva. Egy nagyobb összeggel… Amennyire Ayu most képes összeszedni maradék agykapacitását, próbál rájönni, hogy mégis mivel érdemelte ki ezt a kedvességet. Persze, felajánlotta szolgálatait a férfinak és jól meg is tömte…
- Hm… én benne vagyok! Nekem viszont lehet, hogy van egy jobb ötim – vakargatja halántékát Ayumu – Nem lenne kedve beszállni az üzletbe? Mármint Nem csak futólag, hanem rendesen. Havonta kapna részesedést az üzletből, ráadásul nem is keveset. Így könnyebben tudnánk támogatni egymást, ha úgy adódna. Igaz, az előbb azt mondtam, hogy nem tudom pénzzel támogatni, de ha maga is úgymond részévé válik az én kis örömtanyámnak, megoldható, hogy pénzt kaphasson. Lehet, hogy nekem kevesebb jut, de az valószínűleg pont elég lesz, hogy üzemeltethessem a helyet. Na, mit szól hozzá? – Fordítja komollyá vált tekintetét Yuuseire. Ez a csávó totál megőrült. Komolyan bevenne egy idegent az üzletbe?

Úgy tűnik, Ayumu jó részeghez méltóan már nem törődik sokat a viselkedési formulák betartásával, de nem is ítélem el ezért. Az ital könnyedén feloldja a gátlásokat, bár ehhez természetesen elég nagy összeget kell kifizetni, főleg ezen a helyen, ahol ötszáz ryout is legombolnak az emberről négycentnyi rizsborért! Persze rögtön az elején megállapítottam, miszerint a kékvérűek igen népes csoportja jár erre a helyre, akiknek egyáltalán nem számít a pénz, nem úgy, mint a Rukongai rosszabb kerületeiben élő szegényeknek. Ebből kifolyólag a férfinek igencsak zsíros bevétele lehet, ámbátor még nem indult be teljesen az üzlet és minden vagyonát felemésztette az épület belső restaurációja. Mindenesetre a mesteremberek remek munkát végeztek, hiszen kintről senki sem feltételezné a bent található pompát és kényelmet. Régen láttam ilyen jó álcát, emelem kalapom! Vagyis csak emelném, ha Hirateuchit nem fűtené annyira a barátkozás szelleme, aminek köszönhetően igencsak bemászik a magánszférámba. Már-már kezdene zavaróvá válni a helyzet, s erre a srác is hamar rádöbben, mivel egy éti csigát is megszégyenítő mozgásegyüttessel arrébb vonaglik, ekképp visszaadva némi szabad területet számomra. Ettől függetlenül keze a vállamon marad, amit végül is jó jelnek könyvelhetek el, hisz’ minél nagyobb spanok leszünk, annál jobban fog hajlani a megegyezésre. Szegény örömlányt elég bunkó módon hessegeti el, azonban jelen körülmények között muszáj vagyok Vele egyetérteni. Semmi bajom nincs Keijel, igazán bájos teremtés a maga módján, viszont sokkalta több józanész szorult belé, mint a nagyhangú shinigamiba. Vonásaimat ellazítva mosolyt erőltetek arcomra, majd a tiszt felé fordulva érdeklődve hallgatom felajánlását. Meglepődve kell konstatálnom a tényt, mely szerint a hittnél nagyobb befolyása van.
- Ez igazán kedves Öntől, köszönöm! – préselem ki magamból a választ, habár a felvázolt engesztelési formára egyedül is rájöttem volna. – Igen-igen, a csokoládénak szerintem örülne és a virágokat is szereti, egyszóval nem vallhatok velük kudarcot! Másrészt… Az épületnek van kert része is? Kintről egyáltalán nem számít ilyesmire az ember, szívesen megcsodálnám, ha egy mód van rá.
Kezd fullasztóan meleg lenni a páholyunkban és valóban nem ártana egy kis friss levegő, amivel kitisztíthatnám a piától elködösült agytekervényeimet. Amíg ez nem megoldható, addig is a cigarettásdobozomból egy szálat halászok elő, s megkínálom vendéglátómat is, hátha dohányzik. Válaszától függetlenül Én azért rágyújtok, mivel elég régen hódoltam már ezen szenvedélyemnek, ezért az elvonás jelei már kezdtek megjelenni Rajtam. Az igazat megvallva könnyedén leszokhatnék róla, csak egyfajta kényszercselekvésként űzöm, amikor épp nem tudok mit kezdeni magammal. Néhány pillanatig a halk zenébe belevegyül a dohány sistergése, ami egyfajta kellemes háttérzajként funkcionál a mennyezet felé szálló füstkarikák lomha táncához. Az üzletet érintő válaszra kicsit várnom kell, de nagyon is megéri ez a kellemetlenség! Íriszeim diadalittasan csillannak meg, mivel Ayu pont azt tette, amire számítottam. Elégedetten dőlök hátra ültömben, majd kedélyesen vigyorogva fogyasztom el az energiarudacska megmaradt részét. Félreértés ne essék, eszemben sincs megkopasztani a bordély tulaját, számomra a vagyon nem több fényes érmék és színes papírok kupacánál. A semmiből ellenben még Én sem tudok várat építeni, ezért valamilyen fedősztori elkél majd, ha úgy hozza a Sors. A kétes hírű üzletek mindig is jobban hoztak a konyhára, mint a minden szabályt betartó vállalkozások, ezért is kapva kapok az alkalmon és természetesen minden elővigyázatosság nélkül belevágok a megállapodásba. Valójában egyikünk sem feszíthet semmit ezzel a szóbeli paktummal, Hirateuchi örömtanyájából a segítségem nélkül is jelentős összeg folyik majd be addigra, hozzájárulásom már nem fog semmit számítani. Ráadásul, ha valami nem teljesen úgy jön össze, ahogy azt elterveztem, az is lehetséges, hogy most találkoztunk utoljára.
- Remek ötlet, támogatom a javaslatát, barátom! – szólalok meg végül kacagva, azután jobbomat előre nyújtom, ekképp akarván megpecsételni egyezségünket. – Kisebb támogatásról lenne szó, mint amire maga gondol, bőven lesz elég pénze az Aka Kurosetto fenntartásához és nélkülöznie sem kell semmit.
Eszemben sincs félrevezetni, minden elhangzott gondolatom a valóságot tükrözi. Bőven megelégedek egy húsz százalékos részesedéssel is, se időm, sem pedig elég tapasztalatom nem lenne egy ilyen üzem elvezetéséhez. Arról nem is beszélve, ha Chiyoko megtudná hova járok szabadidőmben, bizonyosan szíjat hasítana a hátamból. Ezért sem akartam semmilyen szexuális segédeszközt beszerezni számára, mert még a végén szadista hercegnővé válna vagy ilyesmi, akivel már nem tudnék elbírni. Szerencsére emiatt nem szükséges aggódnom, Chiyo-chan egyáltalán nem olyan jellem, aki képes lenne fájdalmat okozni másnak, s főleg nem Nekem. Jaj, néha olyan lehetetlen gondolatok jutnak az eszembe! ^^” ( xD)

Ayu:
Ha visszagondolok arra, mi mindennel foglalatoskodtam az elmúlt évtizedek során, bizony nem sokat tudok felmutatni. Elvégeztem az akadémiát, meg átvettek a 10. osztagba, ahol megismerkedtem a bájos Vera hadnaggyal, akit az igazat megvallva, lövésem sincs, mikor láttam utoljára. Eléggé lekötöttek az Aka Korusetto megnyitásával és átalakításával kapcsolatos ügyek. Minden esetre hiányzik a társasága. Bár mérget vennék rá, hogyha rájönne, miért hanyagoltam el meglátogatni, karóba húzatna, vagy legalább is nem szívesen állna szóba velem. Esküszöm, ha kijózanodom (vagy, ha nem érzem azt, hogy a gyomromban trollok bokszolnak fürge koboldokkal), meglátogatom! Talán még Neko tanácsát is megfogadom és többet gyakorlok és képzem magam. Hiszen mit teszek, ha egyszer csak betoppan valami gigaerős halálisten vagy hasonló? Megkínálom egy kis sakéval, jól megtömöm kajával, aztán útjára eresztem? Mi van, ha ki akar fosztani? Nem, nem. Ideje komolyan komolyan venni a halálistenséget! Igen, ezért majd holnap… holnap majd teszek érte. Ma csak megpróbálok nem összeesni a vendég előtt. Erről jut eszembe, szegény Foudo Yuusei-san.
- Kei, kérlek! – hívom magamhoz, hogy belesúghassam fülébe az utasításaimat. Tudom, társaságban nem illik, de most illuminált állapotban vagyok, jelenleg nem igazán tudom, mi az illem. Ezek után Yuusei-hez fordulok – Ha nem bánja, készíttetek a kedves menyasszonyának egy doboz bonbont. A cukrászunk eredeti belga csokoládéból dolgozik. Még jó, hogy a Lelkek Világában nem kell vámot fizetni – vigyorodom el.
Igen, elsőre kicsit törvénytelennek hangzik a csokoládé-csempészet, amit jól megfizetett lidércölésre kiküldött halálistenekkel végeztetek, de ha kiváló minőségű bordélyomban kiváló minőségű konyhát akarok üzemeltetni, kénytelen vagyok a legkiválóbb alapanyagokkal dolgozni és imádkozni, hogy ez nem zavar senkit. Elvégre miért is lenne baj? Ha Matsumoto hadnagy mindenféle csetreszt összevásárolhat a földi útjai során, küldetés közben, csak nem tiltott a csokibehozatal.
Úgy tűnik a ház „álcája” bejött. Egyrészt eleinte nem volt pénz a homlokzat feljavítására, elég volt belülről megtámogatni a falakat, hogy ne dőljön össze a kóceráj. Másrészről utólag rájöttünk és a tervezőkkel folytatott kotyvaszos beszélgetések zárásaként megállapodtunk, hogy jobb így. A nemesek legalább szívesebben térnek be hozzánk, hiszen az asszony, ha esetleg valami kémet küld férjére, az könnyen meg tud lépni. És még is ki gondolná, hogy egy ilyen ódon külsővel rendelkező helyen, ilyen szépséges ház van? Nem is beszélve a kertről.
- Van egy belső udvarunk, amit gyönyörűen ki tudtunk alakítani egy szép virágoskertté. Tavacska nincs, helyette szökőkutunk van. Kicsi a hely és inkább gyönyörködöm virágbokrokban, mint egy nagy kád vízben. Gondoltam ezzel a vendégek is így lesznek/vannak. De jöjjön, nézzük meg! – intek a kezemmel, miközben feltápászkodom, majd elfogadok egy szál cigarettát.
Alapjáraton nem szokásom a bagózás, de most valahogy jól esne. Mihelyst sikerül meggyújtanom, tüdőmbe szívom a kátrányos füstöt, majd mintha ez tenne a világon a legboldogabbá, fújom ki a szürkés felhőcskét, amely csakhamar elvegyül a boxban álló levegővel. Kicsit marja a torkom, ezért ledöntöm mellé a maradék rémesen erős és savanyú teát, amit kelleténél legalább kétszer tovább ázott teafüvek okoznak.
- Mgögyeztünk! – adom válaszul, már amennyire cigivel a számban tudok beszélni, majd belecsapok friss üzlettársam jobbjába, kicsit megrázom, majd miután elengedem a friss levegő felé kezdem terelni, mihelyst felkaptam Rame Nekót – Oha azért annyira én sem vagyok adakozó, hogy annyit adjak, hogy esetlegesen csődbe mehessek. Bár aztán ki tudja… Mindenesetre majd utánanézek a könyvelésben, mennyit tudunk nélkülözni. Jöjjön, a pókliliomok végre kinyíltak – remélem – Ciklusuk ezen szakaszában a legszebbek – vezetem be Foudo-sant az Aka Korusetto kertjébe, ahol mintha arcul vágtak volna csap meg a friss, tiszta levegő. Hirtelen a cigarettámat sincs kedvem tovább szívni, egy közelben „járőröző” szolgának adom a maradék két szippantást, majd körbetekintek a számomra is még félig ismeretlen kis ligetben.
Elégedetten tapasztalom, hogy a szökőkút működik, a pókliliomok teljes virágukban pompáznak és a kis kiülős, pados, sövényes, kis zugot is sikeresen befejezték munkások. Nem számítottam rá, hogy a kertépítőknek sikerül egy halvány gondolatot is megfogniuk a képzeletemből.
Rátekintek vendégemre, vajon neki mennyire nyerte el a tetszését a kert. Én valamivel fényűzőbbre terveztem, de azért így sem lett olyan rossz. Hamar beljebb ballagok és nyújtózkodó törzzsel szemlélem az utolsó, kihúzatlan pontot a listámon.
- Nos?

Sosem ettem még az említett csokoládéfajtából, de biztosan jó lehet, ha még ilyen külön jelzőkkel is illetik. Simán beszabadulnék a konyhába is, mert igazán felkeltette a figyelmem, hogy itt ennyi minden megtalálható. Talán később fel is vetem ezt a lehetőséget, mondván, újdonsült tulajdonosként szeretném megtekinteni, mibe is fogok befektetni majdan. Intésére magam is feltápászkodom, az időközben elfogyasztott cigaretta csikkjét pedig sietve elnyomom a hamuzóban. A biztonság kedvéért lélekölőmet nem hagyom itt a páholyban, bár kétségtelen, miszerint nélküle is tökéletesen meg tudnám védeni magam. Ettől függetlenül a hátamra erősítem a fegyvert, azután nehéz palástom is a vállam köré kanyarítom. Szerencsém volt, mivel Ayumu nem ismert fel, azonban más tisztek, illetve nemesek megtehetik ugyanezt, szóval nem szabad semmit a véletlenre bíznom. Csuklyámat mélyen a fejemre húzom, miközben a vendégek és a kiszolgálók között lavírozva a kertrész felé sétálunk. Időközben a shinigami is józanodni látszik, legalábbis ezt a következtetést tudom levonni következő megszólalásából. Nos, rosszul is esett volna, ha minden ellenállás nélkül ki tudtam volna használni szerencsétlen flótást. Be kell valljam, az üzlethez kétségtelenül nagyobb érzéke lehet, mint Nekem, ámbátor ahogy már az elején is megjegyeztem, számomra egészen más életpályát jelölt ki a Sors. A hátsó udvarba belépve Engem is megcsap a hirtelen jött friss levegő, meg is feledkeztem a kinti, kevésbé kellemes hőmérsékletről. Jelenlétem és a csupa fekete öltözet a lehető legjobban kirí ebből az idillikus környezetből, habár ez a dolog igazából cseppet sem izgat. Első megállapításom, hogy itt rengeteg virág van, némelyik talán nem is őshonos ebben a dimenzióban.
- Elképesztő! – szólalok meg némi ámuldozást követően, mialatt beljebb sétálok a területen és ujjaim közé fogom a legközelebbi pókliliomot, amit elérek. – Úgy veszem észre, semmit nem bízott a véletlenre, igaz-e, Hirateuchi-san? Mennyi idejébe tellett ezt az egészet megvalósítani? Tudja, elég régóta élek már a Soul Societyban, viszont erről a bordélyról még csak nem olyan rég hallottam először, habár lehet Nekem vannak hasznavehetetlen informátoraim…
Előző kijelentésem hangvétele egészen olyan érzetet kelt, mintha napjában többször is csak ehhez hasonló helyek keresésével múlatnám az időt, holott ennek semmilyen igazságtartalma nincs. Hatalmas kockázatot vállaltam ezzel a kis kiruccanással, remélem a tulajdonos által készítetett ajándék kicsit meglágyítja majd kedvesem szívét irányomba és nem fog oly’ nagyon haragudni eltűnésem miatt. Karjaimat hátam mögött összefogva indulok el az egyik kikövezett ösvényen, ami közelebb visz a szökőkúthoz. Néhány pillanatig csendesen szemlélem tovább az összképet, nem hallatszik más, csak a víz ütemes csobogása, valamint a sötét bársony neszezése, ahogy lépteim közepette megmozdulnak köpenyem redői. Töprengve emelem tekintetem újdonsült társamra, aki ugyanolyan érdeklődéssel figyeli a környéket, akárcsak jómagam. Irigylésre méltó élete van, semmire nincs gondja, s végül is azt csinálja, amit szeret. Csupán feltételezésim vannak, de véleményem szerint még ilyen körülmények között sem lehet tökéletesen boldog. Halovány vigyor kíséretében csóválom meg a fejem, teljesen úgy beszélek, mint valami ősöreg lelet. Fiatal még, majdcsak kezd valami rendeset is az életével, amint benőtt a feje lágya. Habár ezek után joggal lehetne kérdezni, miszerint szerény személyem milyen megfontolásból vág bele egy ilyen kétes üzérkedésbe. A válasz igazán egyszerű: jelenleg nincs mit veszítenem, ezért csak nyerhetek megállapodásunkon. Kincseket gyűjteni nem túl nehéz, utazásaim során majd összeszedegetek ezt-azt, hogyha időm engedi. A beszélgetésben beállt szünet egyáltalán nem zavaró, legalább mindketten végig tudjuk gondolni az elmúlt percek eseményeit. Egyszer mindenképp meg kell tudnia az igazi nevem, viszont annak még nem jött el az ideje. Addig is játszom tovább Yuusei-san szerepét, amely egy igencsak használható alteregónak tűnik.
- Mióta ismerik egymást Keijel? - teszem fel a kérdést váratlanul, ily’ módon indítva újra a társalgás gépezetét. – A többi alkalmazottól eltérő módon viszonyul hozzá, ebből következtetve valószínűleg korábbi ez az ismeretség a Vörös Fűző megnyitásánál. Ó, elnézést… Talán túlságosan indiszkrét a kérdés, nem muszáj válaszolnia!
Szavaim ellenére egyáltalán nem érzek sajnálatot a magánéletében való vájkálás miatt, hiszen belegondolva Ő is megtudott egy keveset Rólam, ennyi a minimum, ami visszajárna ezért. Bizonyára a pénztelenség vonzza ide a lányokat, mivel ez igencsak könnyű és jövedelmező állásnak tűnik, habár kétségtelenül kikészítheti szerencsétlenek térdét. Az első fizetés mehet is rögtön az orvosnak a porckopás kezelése miatt. Komolytalan eme gondolat, a 4. osztag készséggel segít minden beteg és sérült lelken. Vagy ez csak a Gotei 13-ban szolgálókra érvényes? Emlékeim kicsit már kuszák így éjféltájt, ráadásul a szaké sem segít túlzottan az elmélkedésben. Remélhetőleg itt kint hamar kitisztul a fejem, ilyen állapotban balgaság lenne bármerre is továbbindulnom. Simán belefutnék az első őrjáratba, aztán viszlát szabadság!

Amikor először fogalmazódott meg fejemben a gondolat, hogy mi lenne, ha egyszer egy saját örömtanyám lenne, épp 20-23 éves taknyos, kezdő banditaként, első ízben léptem ki egy vöröslámpás épületből, a tokiói Yoshiwara negyedben. Lázasan és kábultan szédelegtem az akkori maffiavezér legjobb beosztottja mellett. Természetesen pénzbehajtásról jöttünk és akkor mutatták meg nekem, mi a feladatom a családban. Elbűvölt a sok némber azokban a gyönyörű kelmékben. Tüzes rózsára festett ajkuk csókjai pedig teljesen elkábítottak. Wasuchi-san csak röhögött rajtam, mikor kiértünk az épületből és csóválta a fejét, miközben azt mormogta, hogy tőlem aztán várhatnak pénzt, de nem foglalkoztam vele. Akkor eldöntöttem, hogy nekem egy ilyen kurtizán tanya kell! És akárhányszor ellátogattam egybe, csak megerősödtem ebben a hitemben. Közben pedig gyűjtöttem az ötleteket, meg a pénzt, megfigyeltem, mik a fortélyai egy ilyen üzletnek. És való igaz, hogy közben meghaltam, de a bordély iránti vágyam egy cseppet sem hanyatlott. Ennek örültem a leginkább, hiszen ha valakit élete csúcspontján vág keresztbe egy villamos, az bizony igen csak bosszantó tud lenni. Hiszen még a vérem sem csillapodott le, hogy sikerült megölnöm családom esküdt ellenségét. Ez még a mai napig felhúzza az agyam. Kénytelen vagyok a halántékomat masszírozni, nehogy előrántsam zanpumat és lekaszaboljam a frissen ültetett, virágban pompázó bokrokat. Veszek egy mély levegőt és lassan kifújom, majd Yuusei-sanhoz fordulok, hogy megválaszolhassam a kérdéseit.
- Örömmel látom, hogy elnyerte a tetszését – mosolyom őszinte, sikerült lenyugodnom. Az idő múlásával egyre kevésbé bosszantanak a halálom körülményei, de még mindig felmegy bennem egy kicsit a pumpa, ha visszaemlékszem – Meg kell hagyni, valóban a tökéletességre törekedtem. Ha volt egy kis szabad időm, azt igyekeztem itt tölteni, hogy felügyelhessem a munkálatokat. Tudja, az iparosokban nem lehet megbízni – nevetgélek kicsit zavartan, majd a falra futó kaméliákhoz lépdelek. Igyekeztem az összes virágot beszerezni, amik az osztagok jelképeivé váltak, meg egy kicsit többet.
- Az igazat megvallva, már az egyetemi éveim óta élt bennem a vágy, hogy megalapítsak egy ilyen… jól szituált házat, mint ez, csak közbejött a halálom, aztán idekerültem, a peremvidék egyik legtávolabbi csücskében éltem és az igazat megvallva, meg is feledkeztem kicsit a vágyaimról. Elhunytam, mint egy tokiói fasza gyerek és ideérve kezdhettem mindent előröl. Nem volt se nevem, se pénzem. Itt dünnyögtem 100 évig, mire némileg egyenesbe jött az életem. Az alatt az egy évszázad alatt ott sikerült hagynom a putrit, elvégezni az akadémiát és rendes munkám lett. Ennyi idő kellett, hogy „felküzdjem” magam idáig. Mit beszélek, rohadt nagy mázlim volt – nevetek fel, mikor eszembe jutnak a régi emlékek.
– Ha nem dobom meg véletlenül az egyik kapitányt egy energiagömbbel, biztos vagyok benne, hogy egy parasztként élem le a hátramaradt életemet a peremvidéken. Aztán úgy két éve lett nagyjából annyi pénzem, hogy belekezdhessek a munkálatokba. Még haramia koromban bukkantam rá erre a romos, elhagyatott épületre. Beszöktem, körbenéztem, láttam, hogy annyira nem is lepusztult, viszont munka lesz rajta bőven. Utánanéztem, van-e tulaj, akitől megvehetném, de mindenhol azt mondták, hogy csak lebontanák. A szomszédok szerint a család akik itt laktak, valami nemesekké váltak és itt hagyták az enyészetnek. Az informátorai pedig teljesen jól működnek, talán azért hallott rólunk csak mostanában, mert fél éve sincs, hogy kinyitottunk. Sok időbe telt rendes beszállítókat és munkásokat találni, de megérte a fáradságot.
Kétségtelen, hogy életem nagy műve az Aka Korusetto. Beleöltem minden vagyonomat és szabadidőmet. Elégedetten léphetek be minden egyes szobába, zugba vagy kis boxba. Elértem, amit szerettem volna. Megvalósítottam egy álmomat. Csak remélni tudom, hogy a rengeteg beosztott is ugyanolyan jól érzik magukat, mint ahogy én most. Semmire sem köteleztem őket, csak tegyenek eleget a vendég kéréseinek. Engedélyeztem nekik, hogyha a vendég túl messzire menne, intézkedjenek a saját érdekükben, de persze úgy, hogy azzal bevételkiesést ne okozzanak. Mostanra nagyjából rá is éreztek az újak a fortélyokra. Kei igazán jó szolgálatot tett a betanításuknál. Kei… Még mindig nem értem, hogy van ez. Mikor idekerültem, teljesen megfeledkeztem róla és amikor összefutottunk, nem éreztem a régi szenvedélyt, csupán vonzalmat. Ezzel szemben a vágyam a bordélyház iránt megmaradt.
- Egyáltalán nem tolakodás, ne szabadkozzon Yuusei-san – sétálok lassan beljebb, a fakerítéssel keretezett pados rész felé haladva – Őt akkor ismertem meg, mikor még emberként a sógorom becserélt a maffiának. Őrülten szexis volt azokban a kosztümökben, nem tudom, Ön mennyire járatos a modern női viseletekben. Szóval csakhamar egymásba szerettünk és úgy éreztem, Ő életem nagy szerelme. De aztán fiatalon elragadta tőlem a Sors, pár hónapra rá pedig már engem is elért a halál csontos keze, úgyhogy nem volt túl hosszú életű szerelem. Aztán, úgy 3-4 éve találkoztunk újra, ő rögtön felismert, de nekem valahogy nagyon nem rémlett, ki lehet Ő. Annak rendje és módja szerint meg is sértődött. ^^” És, ha szabad megkérdeznem, Ön mikor került errefelé? – annyit meséltem magamról, hogy még én is beleuntam magamat hallgatni. Yuusei-san pedig olyan szűkszavú, jó lenne, ha mesélne valamit magáról, elvégre mégis csak üzlettársak leszünk.

Ismét meg kell lepődnöm, ami kezd már igazán idegesítővé válni, hisz’ nem az első alkalommal történik meg a mai este folyamán. Mindennek el tudtam volna képzelni az Ayumu személyében megismert playboyt, csak haramiának nem. Persze balgaság volt részemről a látszatból ítélni, ennél azért valamivel több megfontoltságot elvártam volna magamtól. Érdeklődve hallgatom tovább történetét, miközben utunkat tovább folytatjuk a padok irányába. Elég érdekes módon vált shinigamivá, szerénységem sajnálatos módon nem büszkélkedhet ilyen akciódús rukongaii évekkel, mivel igen hamar kiderült az átlagnál magasabb lélekenergiám, ezért rövidesen már az Akadémia padjában kellett ücsörögnöm. Nem tudom eldönteni, miszerint az említett energialabdával dobálózás bátorságra vagy inkább igencsak kezelendő őrültségre utalt-e. Lényegében szerencséje volt, mert ha mondjuk a 11. osztag akkori kapitányával hozta volna össze a balsors, nem biztos, hogy élve megúszta volna a kalandot. Így viszont hasznára vált a dolog, halálistenként mindenképp könnyebb érvényesülni, mint peremvidéki csavargóként. Regénybe illő módon talált rá erre a helyre, kétségtelenül szövevényes olvasmányt lehetne alkotni eddigi életéből, bár ilyen tekintetben azt hiszem Én sem panaszkodhatok. Valójában kicsit sem lep meg a tény, mely szerint a friss nemesi család gondolkodás nélkül hátrahagyta ezt az épületet, biztosan rögtön derogált a köznép közelsége. Jó kis megoldás, senkinek egy fillért nem kért Tőle, mégis gazdagodott egy remek épülettel. Hümmögve értek egyet utolsó mondatával, habár fogalmam sincs kikkel üzletelhetett, aminek köszönhetően mindenfélét gond nélkül be tud szerezni. Azt mondanám, valamiféle maffiatag lehet, ám ez lehetetlen, mivel Soul Societyben nincs is olyan. Gondolom…
- Nem olyan meglepő, hogy nem emlékezett rá. – szólalok meg kisvártatva, reagálva meséjének utolsó részére. – Általában az átkerülő és megtisztított lelkek egyáltalán nem tudják felidézni a korábbi életüket, igencsak erőteljes személyiséggel kell rendelkezni ezen hatás kiküszöböléséhez. Meglehet, olyannyira megviselte egykori kedvese halála, aminek köszönhetően tudatalatt meg akart szabadulni a fájó emlék okozta lelki gyötrődéstől. Mindenesetre szerencsésnek mondhatja magát, kevesen találkoznak ideát a szeretteikkel.
Nem tudom mióta lettem ekkora bölcse az emberi szív rejtelmeinek, de mivel igazán meggyőzőnek hatnak szavaim, így még jómagam is elhiszem őket. A múltamat firtató kérdésen muszáj elgondolkodnom, egyrészről nehéz már minden részletre visszaemlékezni, másrészről el kell döntenem, miszerint az igazat mondom-e vagy az alteregó mellé kitalálok egy eredettörténetet is. Némi gondolkodást követően úgy döntök, jobban járok, ha ötvözöm a kettőt, ennek hála minimalizálódik a lebukás veszélye. A saját élettörténetembe csak nem tudok belebonyolódni, igaz-e? Az a cseppnyi kiegészítés pedig semmiség, ráadásul egész jó színésznek tartom magam, viszont ennek ellenére csupán rövid ideig tudok hozni egy-egy szerepet, egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy fel ne fedjen igazi valómat. A megszokás hatalma, sosem gondoltam, miszerint egyszer titkolnom kell kilétemet.
- Annak is megvan már jó egy évszázada. – nevetek fel halkan, mialatt helyet foglalok az egyik padon. – Amerikában nőttem fel, a tengeren túl, New Yorkban. Jogásznak tanultam, az apám nyomdokaiba akartam lépni, habár sosem fűlött hozzá igazán a fogam, viszont a bátyám természetesen ebben is az élen járt, Ő volt a példaképem. Legalábbis addig, amíg meg nem haltam. Vicces történet, egyáltalán nem egy testőrparancsnokhoz illő halálnem. Egy átmulatott éjszakát követően megsebzett egy farkas és már nem tudták megmenteni az életem. Egy nyugalmasabb kerületbe érkeztem, befogadott egy család, minden a legnagyobb rendben ment. Aztán fény derült a különleges képességemre és beiratkoztam a Shinō Akadémiára. Szinte rekordnak mondható, két év alatt végeztem el. – némi büszkeség önti el a lelkemet, amikor erre gondolok vissza, azok voltak ám a szép idők! – Viszont a halálisteni hivatás helyett inkább a nemesek védelmére esküdtem fel. Az öreg Ganseki kitanított a szakma fortélyaira, s Én egészen az úr haláláig a Tamachi családnál teljesítettem szolgálatot. Most nem igazán tudom, mit is kellene kezdeni az életemmel, ezért kértem azt az egy év haladékot, amíg össze nem szedem magam.
Az eleje egy az egyben igaz, a második felét meg biztosan nem tudná leellenőrzi, hiszen az említett család összes tagja vagy elhunyt, vagy épp az Emberek Világában bujkál. Bizarr sors, sokkalta jobban is alakulhatott volna példának okáért Yukezo élete, ha nem történik az a bizonyos kis affér, ami miatt menekülnie kellett. Megfáradt sóhaj szakad fel a mellkasomból, mivel mindketten ugyanabban a cipőben járunk. Egy nagy tettre lesz szükség, amivel tisztázni tudjuk a nevünket, habár a jelenlegi tényállás szerint hiába pusztítom el a Sors Dárdáját, arról senki sem fog tudni, sem a fenyegetésről, amit jelent. Mindegy, ha a hírnévért csinálnám, már régen a nyilvánosság elé tártam volna az egészet.
- Ellenben Ön a Gotei 13 tagja… Melyik osztagban szolgál? – teszem fel a kérdést, miközben hátam a támlának döntöm. – Talán ismerem a felettesét, néhanapján a két szervezet be szokott segíteni egymásnak a nagyobb szabású akcióknál.
Ez így igaz, nem egyszer fordult már elő olyan eset, hogy shinigamikat küldtek támogatásként a kisebb létszámú testőrcsapatok megsegítésére vagy éppenséggel fontos családi relikviák visszaszerzésére.

Bevallom, néha elcsodálkozom azon, hogy hogy a fenében lehetek még életben? Mindig sikerül ráijesztenem, rátámadnom valakire, akinek a képességei messze meghaladják az enyéimet. És arra jutok, Yuusei-san története alapján, hogy ő is ugyanilyen alak. Mintatanuló volt, Ganseki tanította ki, meg testőrparancsnok… Ezek egyike is elég lenne ahhoz, hogy a torkomat egyetlen mozdulattal elnyisszantsa, ráadásul, mire észbe kapnék, hogy védekezni kéne, már alulról szagolnám a tavi rózsát a szökőkutamban. Mindenesetre örülök, hogy a korábbi incidens ellenére elfogadta az üzleti ajánlatom és valamennyire sikerült összebarátkoznunk. Első ránézésre komor, sötét vándornak nézné az ember, aki nehéz, fekete bársonyköpenyében ugrál a háztetőkön. Ha így is lenne, akkor is szívesen látnám, ez a cégérre is ki van függesztve az előszobában. Beléphet bárki, akit idevonz a sötét éjszaka, egy gyászos haláleset vagy egy tehetős szórakozhatnék. És az árainkra se nagyon volt még panasz.
Foudo-sanra pillantok, aki épp kényelembe helyezi magát a fapadon és néhány virágot vesz szemügyre. Ezt a hűvös eleganciát akarnám én is elsajátítani. De azt hiszem, azon kívül, hogy mindkettőnk szeme kék, semmi közös nincs bennünk. Hacsak nem az, hogy nagyjából egyforma magasak vagyunk. Amikor egymás mellett haladtunk, nem volt képem kiegyenesedni, lezser testtartásba vágtam magam és behúztam a nyakam, mint egy macska, ha elhalad előtte a lovas szekér. :/
- Igaz, ami igaz, a halála nagyon megviselt, akkor hunyt el a legjobb barátom is és nagyjából mindenki, aki közel állt hozzám. A „bandaháborúk” átka – nevetek fel és a két tenyeremmel hátrasimítom a zavaró vörös tincseket az arcomból.
A korai XX. század bandái… A maffiacsaládok. Kurohime családja és a miénk. Micsoda utcai harcok voltak, atyám! Kíváncsi lennék, vajon még mindig az ő bandájuk kezében van Tokió? Valamikor majd átnézek. Az a piperkőc már tuti meghalt, de csak volt valami örököse.
Ránézek a karomra és felhúzom a ruhám ujját, de nem látom a kivarrt bőröm mintáit . Már megszokhattam volna... Sajnálatos, vagy talán szerencsés (?), hogy nem hozhattam magammal ebbe a világba, ha már kínkeserves módon megszenvedtem érte.
- Akkor mondhatjuk úgy is, hogy Magának egészen nyugodt emberi élete volt – fordulok hozzá mosolyogva – Bár egy farkas New Yorkban… Egészen szokatlanul hangzik. Nem lehet tudni, hogy került oda? Az olyan nagyvárosokban könnyebb elképzelni azt, hogy egy patkány marja meg az embert és valami nyavalyát elkapva tőle, hunyjuk le a szemfödelünket – nevetek fel, hiszen tényleg olyan abszurd egy farkas. Bár, az én halálnemem is elég abszurd, szóval egy szavam se lehet, hamar bocsánatot is kérek Yuusei-santól, hogy kinevettem.
- Akkor Őn egy nagyon tehetséges lélek! Két év alatt… - süllyedek el Yuusei-san pompája mellett. Örültem, hogy sikerült befejeznem, nemhogy két év alatt…Wow! Fellelkesülve folytatom a társalgást – Akkor bizonyára remek kard és kidou forgató. Az ilyen képességeket mondhatni kár a goteire pazarolni, hiszen annyi halálisten van, mint a Gyümölcse Jézus. Egyébként a nemesek versengenek az ilyen jó képességű testőrökért, valaki biztosan szívesen felfogadná. Akár itt is nyugodtan körbekérdezősködhet – mutatok a ház felé – Senki nem fogja zokon venni, ha egy ilyen testőr ajánlja fel magát.
Igen, igen, Foudo-san biztos talál valakit mást, akinek hűséget esküdhet. És a menyasszonya is tuti megbocsát Neki, mihelyst beállít hozzá egy csokor vörös pókliliommal. Személy szerint sokkal jobban tetszik ez a növény, mint a rózsa, hiszen az –szerény véleményem szerint- kezd egészen közhelyessé válni. Bár lehet, hogy valami olyan jelentése van, ami miatt nem nagyon adogatják szerelmesüknek az emberek. Nem tudom, ezekben nem igazán vagyok otthon. Majd Yuusei-san választ valamit a kertből, választék van bőven.
- A 10. osztagban vagyok, én vagyok a 4. tiszt – válaszolom meg kérdését, miközben én is elhelyezkedem a széles pad másik végében – Bár az is igaz, hogy időtlen idők óta nem jártam az osztag irodájában. Túlzottan lekötöttek a megnyitással kapcsolatos ügyek. Örültem, hogy sikerült az áthelyezés, előtte a hatodik osztagban szolgáltam. Drága Vera hadnagy biztos nagyon mérges lesz emiatt. A kapitányom viszont Watanabe Yuusuke. Vele sajnos még soha nem hozott össze a Sors. Sajnálatos, de majd a héten ellátogatok az osztagba – Mondom ezt inkább magamnak, mint megjegyzendő, rendkívül sürgős feladatot. Néha rémesen elbírom hanyagolni a feladataimat. Ezen mostantól változtatni fogok!
Hamarosan meghallom Kei zori-szerű facipőjének kopogását a kikövezett ösvényen. Kisvártatva belép a lugasba, kezében egy kis asztalkával, rajta egy apró tálcával, azon négy, nem éppen férfiaknak való, alig megszilárdult csokoládébonbonnal, hozzá két kis desszertvilla. Meghajol és leteszi elénk az asztalkát.
- A cukrász kérdezteti, hogy ezek megfelelőek lesznek, vagy készítsen többféle ízű bonbonokat? – kérdezi, majd válaszra várva, odanyújtja a vendégnek az egyik villát. Én felveszem a másikat és megszemlélem az igazán gusztusos csokoládégombokat. Egyik ínycsiklandóbb, mint a másik, kizárt, hogy bárki is ellenkezne ilyen csábító finomságok ellen.

Ujjaimmal dobolok a bárpulton, másik kezemmel rajta támaszkodva bambulom az egyik kis tévécskét, ami a fal egyik mélyedésébe van helyezve. Kivételesen nem valami pornófilm megy, helyette egy indokolatlanul nagy szemű amerikai nő szenved egy kádban, meg strasszokkal kirakott kombinében táncol és énekel egy rossz románcról, a bárban elhelyezett hangszórókon visszhangzik a hangja. Furák ezek az amerikaiak. Meg ez a nő… Hogy tud abban a dologban járni? Ez még a cipő kategóriába tartozik egyáltalán? Majd megkérdezem valakitől, aki jártas az ilyesmiben.
Nem is tudom, miért jöttem ma be. Az előző estét is végigmulattam, meg úgy a héten az összeset. Ma már olyan vagyok, mint a mosogatórongy: rongyos és büdös. Legalább is úgy érzem magam, ahogy itt szenvedek a bárpulton, körülöttem pedig a beosztottjaim sündörögnek, igyekezve eleget tenni a vendégek kívánságainak. A konyha 150%-on működik, engem pedig csak akkor mernek megzavarni valamivel, ha az tényleg megoldhatatlannak tűnne, máskülönben folyamatosan Keihez mennek. Ma is rengetegen vannak. Nemrég, mintha egy espadát láttam volna bejönni. Vagy egy albínó halálistent? O.o Mindegy, itt aztán megfordul mindenféle szerzet. De amint láttam, Sakura-chan és … Izé-chan lelkesen igyekeznek a kedvére tenni. Helyes, dolgozzanak is meg a bérükért.
- Apám, én soha többé nem iszom! Legalább is az elkövetkezendő egy hónapban tisztítókúrát fogok végezni, az egyszer biztos. Üssön le valaki, ha piát lát a kezemben! – utasítom a semmit, hiszen senki nem ér rá velem meg a nyavalyámmal foglalkozni, inkább elnyúlok kicsit a bárpulton, ha már egyszer testreszabott méretezése van.
Ha valakinek elmondanám, biztosan ferdén nézne, és Ti se nézzetek hülyének, de az asztalosnál lemérték, hogy részeg testhelyzetemben milyen szélesnek kell lennie az asztal felületének, hogy a lehető legkényelmesebb legyen. Most aztán nem mondhatják rám, hogy nem vagyok előre látó.
Ahogy így szenvedek magamban és közben Lady Radio befejezi a számot, újabb sor vendég pályázza meg örömlányaimat és özönli el a bárpultot, hogy az alkohol bátorító erejével vetkőzzön… azaz gyürkőzzön neki az éjszakának. Kisvártatva engem pécéz ki az egyik. Nem ártana egy olyan táblával a nyakamban mászkálnom, hogy „A bordély stricije, nem felszolgáló!” De rendes arcnak tűnik, nem küldöm át valaki máshoz, egy italt azért én is ki tudok tölteni. Inkább feltápászkodom és megpróbálok olyan fejet vágni, mint amit elvárnék a pultosaimtól, de nem hinném, hogy sikerült.
Amint odalép hozzám, már készítem is a kis négyzet alakú szalvétát és egy centes poharat fogok a kezembe, de amint végig ér a mondandóján a kezem megáll a levegőben. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy azért nem értem, amit mond, mert ennyire szarul vagyok vagy esetleg más tényező játszik közre, de azt hiszem, jól értettem. Hamar beledobok a kezemben lévő pohárba két jégkockát és bőségesen nyakon öntöm őket a legjobb minőségű whiskynkkel, majd lehajtom mindenestül. Ennyit a fogadalmamról.
- Nálunk nem szükséges bejelentkeznie – kezdem oktávjára felcsúszott hangomon – De azt hiszem, Ön Kei-chant keresi. Ő a legjobb nálunk. Bármilyen kérést teljesít, legyen az a legextrémebb. Habár a legtöbben inkább a megszokott mellett döntenek. Bár nem vagyok benne biztos, hogy az ő képességei megfelelnek-e az Ön elvárásainak. Azért tegyünk egy próbát – mondom megrökönyödve és odahívok valakit, hogy küldje ide Keit, a lehető legsürgősebben. Ki a rák ez a kibaszott perverz fickó? O.o

Hümmögve hallgatom magyarázatát az említett bandaháborúról, amiről be kell valljam fogalmam se lehet, hiszen már évek óta feldobtam a pacskert, amikor Ayumu még vidáman űzte kétes üzelmeit. Kijelentésével ellentétben nem mondanám az emberi éveimet épp nyugodtnak, mivel a baráti társaságommal minden balhéban benne voltunk, amiben csak lehetett. Rövid időn belül suhanc vált Belőlem, nem érdekelt semmi és senki. Nem egyszer különböztem össze ezen a dolgon apámmal, aki végül is csak jót akart Nekem, ennyi esztendő távlatából már belátom ezt. Jó lenne tudni, hogy mi történt Velük, azonban nem akartam felkeresni a családomat a shinigamivá válás után, hisz’ semmi esetre sem kontárkodhattam bele a halandók életébe. Új cél, új események vártak Rám, visszafelé kacsintgatni teljesen felesleges dolog lett volna. Soha ne nézz hátra! Feltehetőleg magam is úgy jártam volna, mint az a vénasszony a történetben, aki a tiltás ellenére megfordult és utána sóbálvánnyá változott. Ugyan esetemben valószínűleg nem lett volna ennyire drasztikus az eredménye, viszont a múltban bolyongva könnyű szem elől téveszteni azt, ami fontos. Minél nagyobb a tudásod, annál nagyobb hatalommal bírsz, ez már az ősidők óta így van. szerény személyem régebben megrögzötten üldözte az erőt, ám mostanában ez valahogy már nem számít igazán. Persze egy izgalmas harc kedvéért mind a mai napig képes vagyok hadba szállni, ám sokkalta fontosabb feladataim vannak, amelyek között akad olyan is, amihez nincs szükség erőszakra. Természetesen a régi jó szokást nem fogom elfelejteni, miszerint ha valami nem megy ésszel, akkor próbáld meg féktelen és indokolatlan agresszióval. Hm, néha elgondolkozom rajta, hogy talán jobban jártam volna, ha a 11. osztagban teljesítek szolgálatot…
- Á, az már nem a Nagy Almában történt… - emelem fel jobbom mutatóujját, miközben Én is elmosolyodok kissé a hihetetlennek tűnő feltételezésnek. – Igazából Japánban ért utol a végzet, éppen a vizsgák sikeres letételét akartuk ünnepelni, így átruccantunk a jó öreg szigetországba. Nos, a hegyekben valahogy nem úgy jöttek össze az események, ahogy az be volt tervezve. Ámbátor jól van ez így, egyáltalán nem bánkódom miatta, mivel ha tovább élek, talán lemaradtam volna olyasmikről, amik jelenlegi létezésem szerves részét képezik. – valós gondolatok ezek, halálistenként többet értem el, mint amiről emberként álmodni mertem volna. – Ne felejtse el, a Sors útjai kifürkészhetetlenek! Bizonyosan a régi szerelmével való találkozásnak is van valamilyen oka, mondjuk éppen az üzlet beindítása vagy valami ehhez hasonló apró, ám mégis fontos történés.
Dicséretére egy bólintással reagálok, kétségtelenül képességeimnek hála bármelyik hájas fejű nemest képes lennék bármitől megvédeni ebben a dimenzióban. Másrészről a Gotei 13 közelségében szinte felér az öngyilkossággal egy ilyesfajta akció, a Titkos Mozgó Alakulat a pillanat tört része alatt kapja el és csinálja ki a bűnösöket. Narakut ismerve, aki mindig precízen betartotta az utasításokat, ehhez nem is férhet kétség. Habár minden tekintetben megfelel a kapitányi rangnak, azért még lenne mit tanulnia. Emlékszem az utolsó küldetésemre a Seireitei védelmében. Egy csapat bountot kellett kivégeznünk, akik túlságosan nagy veszélyt jelentettek szegény polgárokra nézve, legalábbis ez állt a feladat mibenlétét taglaló dossziéban. Persze nem volt az más, mint fajirtás, ellenben az ellenérzések kicsit sem számítottak, a parancs az parancs, végre kell hajtani, bármilyen áron. Kétségtelenül igencsak embert próbáló akció volt az, elvettem egy életet, egy másikat pedig megmentettem. Azt a meccset úgy érzem döntetlenre zárhatom a vén Kaszással, adtam is, meg nem is. Töprengésemből a férfi hangja ránt vissza, aki épp osztagát ecseteli. Udvariasan érdeklő kifejezésre váltanak vonásaim, nem szabad semmiféle reakciót mutatnom Suke nevének említésére, mindketten jobban járunk, ha nem fedem fel ismeretségünket. Álnevemet hirtelenjében találtam ki, ebből adódóan az említett taichounak lövése sem lehet arról, hogy ki is az a Fudou Yuusei. Időközben Kei is visszatér a korábban kérelmezett édességgel, amiről be kell valljam, már tökéletesen megfeledkeztem. Némileg értetlenkedve veszem át a desszertes villát, majd nemes egyszerűséggel kézzel elveszek egy bonbont és a számba tömöm. Hirateuchi nem túlzott, tényleg mestermunkát képes végezni a cukrásza.
- Ejha, ezek tényleg fenségesek! A biztonság kedvéért azért vinnék több fajtát, nehogy szó érje a ház elejét… – adok hangot elégedettségemnek, miközben elpusztítom a részemnek számító másik csokis izét is. – Chi… öö… Chi, igen, Chichinek biztos ízleni fog! Ha nem túl fáradt Ayumu-san, akkor folytathatnánk is a sétánkat. Szívesen megnézném az említett konyhát, ahonnan ilyen gyönyörűségek kerülnek ki. Mondja csak, hány személyt foglalkoztat jelenleg?
Kövér izzadtságcsepp folyik le arcom oldalán, majdnem sikerült kikotyognom egy olyan információt, amivel könnyedén beazonosíthatóvá váltam volna. Szegény Chiyo-chan, nem elég, miszerint jól összevesztünk, most még egy teljesen más nevet is kellett mondanom az övé helyett. Na azért kell a sok különböző ízű édesség, minden vétkemet egy-egy fogja majd szimbolizálni. Egy lökéssel ismét álló helyzetbe tornázom magam, éjfekete dobozomból eközben egy újabb bagót tornázok elő. Ezüstből készült gyújtóm halk sercenéssel kel életre, azután feladata végeztével el is tűnik köpenyem redői között. Láncdohányosságom remélhetőleg nem zavar senkit a jelenlévők közül, de ha még így is lenne, egyelőre még mindig vendég vagyok, s csak elméletben társtulajdonos. A vaníliás füstöt, valamint a szót ízlelgetve tekintek várakozóan idegenvezetőmre, hiszen válaszától függően folytatódik utazásunk.

~ Mit tesz, ha félre olvasunk valamit ~
Okulárét a kedves vendégnek

Be kell valljam, találkoztam már perverz alakokkal mind emberként, mind halálistenként egyaránt, de ez a fazon túltesz az összes eddigi eseten. Vágjuk le itt ott, oldalt csak szedjük meg, hátul pedig igazítsuk meg? Ez komoly? Megértem, hogy őt zavarja mondjuk futás közben, vagy, hogy emiatt neki egy számmal nagyobb nadrágot kell vennie. Nem csoda, hogy kimonóban jött. De megcsonkítani… Hát, minden elismerésem, bátor fickó. Nekem nem lenne lelki erőm krullt szadizni , de úgy tűnik Kojiro-sannak nincs fájdalomküszöbe. Az egyik mottónk pedig az, hogy „Mindent a vendégért!”, úgyhogy természetesen teljesítjük a kérését. Még jó, hogy a szadó-mazó szobánk a ház egyik eldugott részén van. A többi vendég nem szívesen hallgatná a szomszéd szobából az ezzel járó üvöltéseket és siránkozó, beteg könyörgéseket.
Megkönnyebbülve hallom, hogy jó szolgáltatás ellenében visszajáró vendég lenne, és bár első meghökkenés után is szörnyűnek tűnnek a perverz vágyai, belegondolva, mire készül, fájdalomcsillapítás céljából kitöltök neki egy pohárkával, neki nagyobb szüksége lesz az alkohol nyújtotta kábulathoz, mint bármelyik másik kanos pénzeszsáknak.
- Ne aggódjon Kojiro-san, bármi megoldható! Ezt én állom – adom át neki a telitöltött poharat – Engem Ayumu Hirateuchinak hívnak, én vagyok az üzletvezető és én felelek itt mindenért. Ha bármi problémája van, nyugodtan forduljon hozzám! Megértem, hogy nem szereti, ha mások nézik, ezzel sokan vannak így, ezért is rendeztem be különszobákat pontosan e célból. De persze Kei rendelkezésére áll az otthonában is, ahogy az időbeosztása engedi, sőt az ismerősének is, viszont –ne vegye tolakodásnak -, szerintem a barátjának többet kellene, úgymond lányokkal barátkoznia.
Igen, az anyukák véleménye is fontos, de azért nem mutogatnám Neki a „megfaragott cerkát”, az kicsit morbid lenne, meg soha többé nem engedne be magukhoz. Meg kell becsülnöm, hogy árva lélekként befogadtak és gondoskodtak rólam. Eddig annyival járultam hozzá a háztartáshoz, hogy kölcsön adtam a zanpumat favágáshoz meg dinnyeszeleteléshez, ami magam közt szólva is elég szánalmas, tekintve, hogy a fater megtanított verekedni, hogy megvédhessem magam a Peremvidéken. Így lehettem később haramia, amiből az következett, hogy halálisten lettem stb... Tehát sokkal tartozom Nekik
- Kei hamarosan megérkezik – tettem rá a kezem a vállára, ugyanis közben kiléptem a pultból. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ennél is jobban kiakadjak a vendég különleges vágyai miatt, inkább megpróbálok napirendre térni fölötte és ezzel egyidejűleg beküldök egy szolgát a konyhára egy késkészletért és egy lavórért. Szükség lesz rá.
- Kei profi! Észre sem veszi, és már kész is vannak! – Nem vagyok 100%-ig biztos, hogy Kei csinált-e már valaha ilyet, de most majd fog. Csak be ne pereljen minket a csávó, mert akkor igen csak nagy bajban leszek. Egyáltalán van a Lelkek Világában bíróság, ami ilyen esetekkel foglalkozna?
Alig végzek a gondolatmenettel, Kei tipeg mellénk a lavórral és a fekete tokba göngyölt késkészlettel a kezében. Kérdőn néz rám, vajon mire kellhetnek ezek az eszközök? Vérvörös ajkait türelmetlenül biggyeszti oldalra, kézzel festett selyemkimonóját a rend kedvéért erősítette csak össze, elöl megkötött obijával, de így is olyan, mintha félmeztelen lenne. Illedelmesen meghajol, ezzel is nagyobb belátást adva kellemes domborulatainak.
- Kei, ő itt Kojiro-san. Kojiro-san, ő itt Kei. Ő fog ma este Önnel foglalkozni. Kérem, mindent mondjon majd el neki. Nem szeretném, ha elégedetlenül távozna.