Előző nap hallottam hírét a hamarosan megnyíló Forró fürdőnek és teaháznak, és nekem megtetszett az ötlet, gondoltam is, hogy másnap Rikával kettesben elmehetnénk oda, hisz már lassan 100 éve nem volt közös programunk. Az éjjel nehezen aludtam el, folyton a másnapi teendőimet tervezgettem. Aztán másnap reggel elég korán fel is kelek, és azonnal rohanok a fürdőbe, hogy még mielőtt megyünk, lefoglaljak egy szobát.
- Jó reggelt! -Köszönök a recepciós kisasszonynak- Konami Chika névre, szeretnék lefoglalni egy éjszakára, egy kétszemélyes szobát.
- Rendben. –közben kifizetem a szobát. – Az önöké lesz a hármas szoba, érezzék jól magunkat.
- Később jövünk még, csak gondoltam, előre lefoglalom a szobát, nehogy ne maradjon.
- Rendben. Akkor viszont látásra.
- Viszlát! –Kimegyek az épületből. Még korán volt, ahhoz, hogy Rika fenn legyen. Neki eleve is szabadnapja van, nekem pedig ki kell vennem 2-t, plusz még az enyémek közül egyet Rikának adni, hogy a holnapból ne legyen baja.
Bemegyek a hadnagyhoz, hogy a szabadnapokat intézzem. Közben megkérdezem, van e kedve velünk tartani. Majd elköszönök, s távozom. Már kb. 10 óra van, szóval megyek Rikához, hogy meghívjam. Tudom, hogy engem nem utasít el.
Elértem a szobájához, s bekopogtam. Egy elég fáradt hang szólt ki, hogy szabad belépnem, és én nem is haboztam.
Rika teljesen torzonborz hajjal ül az ágyán, és ecseteli még hullafáradtan, hogy felkeltettem.
- Bocsibocsi… de nem leszel mérges rám, ha megtudod, miért keltettelek fel. –bízom el magam. Kérdően figyel, s én folytatom mondókám. –Bejelentkeztem az új Forró fürdőbe egy éjsza… -nem tudom befejezni, mert Rikából kiszáll minden fáradtság, és rám veti magát, éljenzések közepette.
- Van fürdőruhád? –Persze, hogy van neki, de azért megkérdezem, mivel én ki szeretném próbálni a nyitott fürdőt is. Aztán szépen összeszedi a dolgokat, amiket hozni akar. - Indulhatunk is! –mosolygok, mert én már réges-rég összeszedtem a cuccaimat, így rám már nem kell várni.
Odaérünk a fürdőbe, és Rika már alig bír magával.
-Ó, amúgy meghívtam Suwun hadnagyot is, ha nem bánod, de azt mondta, hogy egy kicsit később ér ide. –Ennek is úgy örült, akárcsak a fürdő hírének.
A hely gyönyörű szép volt belülről, és még én is nagyot néztem, habár voltam itt korábban.
- Hogy nem tűnt fel ez nekem reggel?! Nagyon tetszik!! –Odamegyünk a recepcióhoz –Jó napot! A hármas szoba kulcsait kérném, Konami Chika névre lett lefoglalva.
– Jó napot! Hmm… -A foglalókönyvben keresi a nevemet.- Igen, máris adom. –A recepciós, kisebb keresgélés után, ideadja a kulcsot. –Érezzék jól magukat.
- Köszönjük! –És elindulunk a szoba felé, hogy lepakoljunk.

Ma szabadnapos vagyok, szóval aludhatok akár délig is. 10 órakor valaki kopogtat az ajtómon.
- Tessék!- szóltam és felültem az ágyamon, eléggé torzonborz lehet a hajam. –Áá Chika, tudtad, hogy felébresztettél??
- Bocsibocsi… nem leszel mérges rám, ha megtudod, miért keltettelek fel. – hízelgett, és mivel nem válaszoltam fojtatta- –Bejelentkeztem az új Forró fürdőbe egy éjsza…- nem tudta befejezni, mert félbe szakítottam.
- Éjjen!! Jupíí, már 100 éve nem töltöttünk együtt egy napot!- örültem és a mosolyom fülig ért :3
- Van fürdőruhád?- kérdezte ok nélkül.
- Persze, hogy van. Megyek és összepakolok.
Fel alá rohangáltam, hogy minél hamarabb összepakoljak.
- Indulhatunk is!- mosolygott
Odaérünk a fürdőbe, már alig bírtam magammal, de úgy láttam, hogy Chika is kíváncsi, hogy milyen lesz.
-Ó, amúgy meghívtam Suwun hadnagyot is, ha nem bánod, de azt mondta, hogy egy kicsit később ér ide.
- De jóó legalább többen leszünk!- örvendeztem
A hely nagyon csodálatos volt, alig várom, hogy megnézzem a szobánkat. A plafonon lógott egy hatalmas csillár, pár asztal székekkel, a várakozóknak tették ki, gondolom.
- Hogy nem tűnt fel ez nekem reggel?! Nagyon tetszik!! –közben odamegyünk a recepcióhoz –Jó napot! A hármas szoba kulcsait kérném, Konami Chika névre lett lefoglalva.- mondta a nővérem
- Jó napot.- köszöntöttem én is a recepcióst.
– Jó napot! Hmm… -A foglalókönyvben keresi Chika nevét.- Igen, máris adom. –A recepciós, kisebb keresgélés után, ideadja a kulcsot. –Érezzék jól magukat.
- Köszönjük! –mondtuk kórusban.
Elindultunk a szoba felé. A folyosó hosszú volt és abból nyíltak a szobán úgy tűnt, hogy a miénk a legeslegvégén van. A szoba gyönyörű volt, 2 ágy volt benne, ami szépen le volt terítve egy ágytakaróval, mellettük pedig egy-egy éjjeli komód. Volt még egy fésülködő asztal is egy hatalmas tükörrel.

*Ha hadnagy vagy, nem igazán jut időd kikapcsolódásra, hiszen nincs időd arra, hogy hagyd az osztagod szétesni, hisz ott vannak a papírok, az edzések, a jelentések, s néha még küldetést is kapok, bár szerencsére egyre ritkábban, s úgy vettem észre, hogy a taichou jobban szereti az utóbbi feladatokat elvégezni. Vagyis gyakorlatilag csak a küldetések terhe az, amit meghagytam neki, meg amúgy is erősebb nálam, s nekem tökéletesen megfelel az, hogy a háttérben meghúzódva végzem a hadnagyi teendőimet. Nem vagyok egy olyan személy, akit büszkén mutogatnának, mint Seireitei hősét, nem nekem való pozíció, s számomra a kellemes izgatottság helyett legfeljebb pánikkal vegyes teljes elborulást képes okozni a harc. Nem szeretek harcolni, nem tehetek róla, hiszen kiváltja belőlem énemnek azon részét, amit jobb lenne nem megismerni. Nem szeretem mások előtt felfedni igaz valómat, s különben is, én csak egy lélekszilánk vagyok… Egy a kettő közül, csak egy darabja egy teljes léleknek. Senki se beszélne arról szívesen, hogy a másik énje egy arrancar. Arról meg pláne nem, hogy van egy másik énje, ugyanis cseppet sem kellemes a dolog. Az a két ember pedig, akinek hajlandó voltam beszélni róla… Bár a taichounak csak kényszerből, ráadásul árulónak is kikiáltott érte, Kai pedig… Ideje lenne talán szembesülnöm a ténnyel, hogy hiába a belé fektetett bizalmam, sohasem volt az a személy, akinek hittem, s bármennyire is fájdalmas, többé nem lehetünk együtt. Nem akarok többé férfit látni. Túl nagy csalódás ért ahhoz, hogy olyan könnyen tovább léphessek végre.
A szakításom nem mondom, hogy titokban tartottam, de egyszerűen nem kérdezett rá senki, és nem vagyok olyan állapotban, hogy másoknak meséljek róla. Bár lehet, hogy azóta Kai már talált valaki mást, akit kedvére hülyíthet, végül is mindene megvan, amit egy nő kívánhat. Szívdöglesztő, művelt, s kapitány. Persze ez nem azt jelenti, hogy csak azért jöttem volna össze vele, mert magas rangja van, s különben is, amikor először találkoztunk, még csak az osztagom egyik tisztje volt a sok közül, s nem vagyok egy olyan lány, aki a rangokra pályázik, mert egyszerűen nem, viszont biztosan vannak egy csomóan, akiknek már ez is elég hogy végleg elvegyék tőlem azt, aki valaha a legfontosabb volt nekem. Már úgy sem az enyém, végül is. Már azok az emlékek is elegendőek ehhez, amikor a szemem előtt kezdett ki vele néhány másik lány. Állandóan megtörtént, ezzel teljesen kellemetlen helyzetbe hozva engem. A karaoke bárban, az étteremben, az utcán, mindenhol. Van miből válogatnia, s biztosan amúgy is jobbak nálam. Egyszer mintha megpillantottam volna egy hosszú, fekete loboncot, ami hozzá tartozik, de lehet, hogy csak bemeséltem magamnak. Hiszen gondoskodtam arról, hogy még véletlenül se menjek a 11. osztag egész területének a közelébe sem. Nem kínzom magam tovább feleslegesen.
Azt hiszem, már a taichounak is feltűnt, hogy valami nincs rendben velem, mert az eddig munkáját mindig tökéletesen végző hadnagyból sikerült átavanzsálnom valami kis szerencsétlen kétbalkezessé. Még szerencse, hogy csak a taichou látta, amint megbotolva a kávésbögrém tartalma eláztatta az iratokat. Nem is akarom tudni, hogy Tomoko hadnagy mit szólt volna, hiszen vele ilyen sohasem történne meg, hiszen ő olyan tökéletes, velem ellentétben. >.< Bár a taichou nem az a sokat mérgelődő fajta, de a legnagyobb sokk mégis csak akkor ért, amikor elküldött nyaralni, mert szerinte pihenésre van szükségem. A parancs pedig parancs, szóval kénytelen voltam rendezni magamnak egy szállást valamilyen újonnan nyitott fürdőben. Egy szobásat.
Tudtam jól, hogy Chi-chan és Rika-chan is itt vannak valahol, és azt mondták, hogy szívesen látnak, szóval miután megtettem az előkészületeket az üdüléshez (vagyis teljesen felesleges dolgokat gyömöszöltem bele néhány bőröndbe, végül pedig a fejembe toltam egy napszemüveget), millió wattos mosollyal indultam meg a Kingyo felé. Az út felénél pedig arra is rájöttem, hogy nagy hiba volt ennyi cuccot magammal hoznom, de végül elhatározásom döntött, na meg persze az, hogy ciki lett volna, ha visszafordulok. Végül megérkezve a kiszemelt úti célomhoz lerendezem a szobámat, s beköltözésem után pedig a közeli teázóba veszem az irányt, bár inkább kávés vagyok, de biztos vagyok benne, hogy felszolgálnak itt jó kis törökkávét is, olyat úgyis ritkán iszik az ember. >< *
- Chi-chaaaaaaa~n! Rika-chaaaaan! - *integetek az ikerpárnak az elfoglalt asztalom felől, amikor meglátom, hogy a teázó felé tartanak.*
- De jó, hogy itt vagytok… Eddig nem láttam itt ismerős arcot. Foglaljatok csak helyet, ha gondoljátok. - *veszem le méretes kézitáskámat az egyik székről, hogy biztosan legyen ülőhelyük, s erről azért eszembe jut, amikor a hadnagyiban futottam ki a székekből. Nem, nem engedhetem, hogy ez még egyszer megismétlődjön a saját önzőségem miatt. >.< *

Megérkeztünk, végre a fürdőben vagyunk. Ez a nap sem lesz már unalmas, hiszen meghívtam Verát is, és ha már nem vagyok egyedül, akkor nem lehet rossz. Alig várom, hogy ő is megérkezzen és menjünk együtt a nyitott fürdőbe, majd miután már ő is sikeresen lepakol a szobájába. Nem tudom, hogy ő hogyan akarná a szobáját, mert végül is én csak egy kétszemélyeset foglaltam le, és nem többet. Valószínű, hogy vesz ki magának egyet, remélhetőleg jó közel hozzánk, és akkor nem kell átjárnunk az egész területet, hogy láthassuk egymást. Én és Rika már le is pakolunk a szobánkba, és eldöntöttük, hogy mivel még én sem és ő sem ettünk semmit, elmegyünk a teaház részbe, és eszünk valami finom sütit, esetleg még kipróbálunk egy-két érdekes ízű teát is. Mivel még csak érkeztünk meg, és a hely is most nyitott, nem ismeri egyikőnk sem a járást, így kisebb nagyobb eltévedések, rossz helyen lefordulások, és vitatkozások (a következő irányt illetően) után, végre kilyukadtunk arra a folyosóra, amelyik átvezet a teaház épületébe. Miután átértünk, az egyik asztalnál megláttuk Verát, aki nagy integetés közepette kiabál nekünk.
- Chi-chaaaaaaa~n! Rika-chaaaaan! –Kedvet éreztem rá, hogy odaszaladjak hozzá, de nem akartam megint zuhanós jelenetet rendezni, így eme lehetőséget ráhagytam Rikára, én pedig szaporáztam lépteim.
- Vera! Szia. –Megyünk oda hozzá. Jó volt látni nem munka közben kedvenc hadnagyunkat, mert szerintem ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül, és biztos, hogy Rika is így gondolja. Megbotlottam, még így is hogy nem rohangásztam, de nem estem el. Mindannyian szoktunk bénázni, mostanában már Rika is elkapja tőlem az esések sorozatát, és mióta Haruval találkoztam, annyira jó kedvem van, hogy nem sikerül elesnem. Szinte a fellegekben járok, ott pedig nincs küszöb, vagy hasonló, amiben sikeresen eleshetnék. Azt nem mondom, hogy nem botlok meg egyáltalán, sőt inkább azt mondom, hogy rengetegszer megbotlok, csak végül nem látom a világot a földdel egyenlő szintben. Jobb is ez így, legalább nem lesz tiszta kék zöld folt a lábam, és nem kell szégyellnem azt sem.
Vera felajánlja a másik két széket az asztalánál, pontosabban párnákat, amiket örömmel elfogadunk mind a ketten. Annyira kényelmes, hogy szinte képes lennék elaludni rajta, és olyan mély álomba zuhanni, hogy még a Hercegem csókja sem ébresztene fel. De ilyenre nem is szabad gondolnom, nem vagyok álmos, vagy ilyesmi, eleget aludtam én az éjjel, persze, hisz tudtam, hogy ma este Rika egyáltalán nem fog hagyni aludni. Mindig ez van, ha együtt alszunk. Na jó nem…, én nem hagyom őt aludni, de, ha egyszer annyi minden van, amit mesélni szeretnék neki. 100 évet nehéz csak úgy elregélni, mint egy altatót.
- Köszönjük! –Ikrek vagyunk, de az azért mégis sok, hogy már egyszerre is beszélünk, és ugyanazt is mondjuk. Eddig nem sokszor történt ilyen, akkor is ráfogtuk, hogy véletlen volt. Mikor még éltünk, az étkező asztalnál beszélgettünk, és emlékszem hogy kérdezett édesapánk valamit, nem mondta, hogy kitől kérdezi, Risa, Rika és én teljesen egyszerre válaszoltuk ugyanazt. Manapság kettőnkkel egyre gyakrabban esik meg, rémisztő hogy a lelkünk mennyire egy hullámhosszra kerül, ha egy kicsivel több időt töltünk el egymás mellett.
- Mi már lepakoltunk a szobánkba. - Említem meg, mivel meglátom a hatalmas bőröndjét mellette. –Megvárunk, amíg te is lepakolsz majd. -Aztán elkezdem böngészni a sütemények listáját, és megakad a szemem egy Japán Torta elnevezésű süteményen. Tudtam, hogy azt karácsonyra szokták sütni főleg, de annyira megkívántam. Rengeteg emlékem fűződik eme süteményhez. A piskóta íze, a krém, ahogy a számban meg szét, és az eper, melyet egyébként is nagyon szerettem, mind felettébb fontos emlékeim sorát idézik fel. Na, szóval én rendelek egy ilyet, és még rendelek hozzá egy édes, lágy aromájú zöldteát is, melynek furi neve van, Shincha Ujitawara… na, de ha egyszer ez a tea lett szimpatikus. Rika és Vera nagyot néztek, mert még eddig nem hallották ennek a teának a nevét, és ugyan én sem, azért is vagyok itt részben, hogy újdonságokat is kipróbáljak. Régen is imádtam a teákat kóstolgatni, és nem kevésszer hívtam el a barátnőimet sem teaházba, hogy igyanak velem. Akkor is mindig a legfurább teát választottam. Mikor megkapom, akkor látom csak, hogy az egyik legtisztább és legritkább tea, egyáltalán nem olcsó mulatság ez, de hát a vágyaknak nehéz ellenállni, és én most pont erre vágyom. Szerintem ezek a teafüvek importálva lettek Japánból, mivel errefelé nem sok lehetőség van a termesztésükre. Ott is nem rég volt a teatermelõk és teakedvelõk ünnepe, és ezt a fajtát azután szedik nem sokkal. Nem is olyan rég szereztem be erről egy könyvet. Eszembe jut, hogy következő programnak be kéne ajánlanom a fürdőt, mert én már nagyon a vízbe kívánkozom, szóval felhozom a témát.
- Lányok, ezután, meg persze miután Vera lepakol, mit szólnátok, ha bemennénk a nyitott fürdőbe? –Érdeklődöm meg tőlük, hogy mit gondolnak az ötletről, de nem hiszem, hogy más lenne a válaszuk, az én elképzeléseimtől, mivel mindannyian pihenni jöttünk, vagy mi.
Miután eszünk, ígéretemhez híven megvárjuk, míg Vera lerakja a cuccait, aztán elindulunk a fürdő nyitott részére. Fürdőruhát vettünk fel mindenesetre, ha netán lenne benn egyed az ellenkező nemből is.
És nem tévedtünk nagyot, mert tényleg voltak benn.

Éjjen fürdünk!!

Miután megérkeztünk és lepakoltunk a szobában, elhatároztuk, hogy körülnézünk egy kicsit és megkeressük Chikával a teaházat. Elég sokszor eltévedtünk és egyszer-kétszer össze is kaptunk, mert nem tudtuk eldönteni merre kéne menni. Alig vártam, hogy végre fürödhessünk, a biztonság kedvéért előre felvettem a fürdőruhámat, ha netán lennének ott férfi nemű lények is, és ahogy láttam a nővérem is így cselekedett. Megtaláltuk a teaházat és megpillantottuk a kedvenc hadnagyunkat.
- Chi-chaaaaaaa~n! Rika-chaaaaan!- köszöntött minket fülég érő szájjal
- Szia!!!- és megöleltem, nagyon örültem neki, hogy látom és most nem a papír kupac mögül kukucskált ki, ahogy azt szokta.
- De jó, hogy itt vagytok… Eddig nem láttam itt ismerős arcot. Foglaljatok csak helyet, ha gondoljátok. - ahogy ezt mondta levette a kézitáskáját az egyik székről.
- Köszönjük- mondtuk a nővéremmel, mostanság elég sokszor történt meg, hogy egyszerre és ugyan azt mondtunk, míg éltünk is sokszor megtörtént velünk.
Kíváncsian nézegettem az étlapot, ami már előre az asztalra volt készítve, elég sok féle finomság volt, én az epertortát választottam, és kedvem támadt egy teához is. Én az őszibarackosat választottam míg Chika egy eléggé fura nevű teát.
-Mi már lepakoltunk a szobánkba. – említette meg a nővérem.–Megvárunk, amíg te is lepakolsz majd.
- Igen- helyeseltem
- Lányok, ezután, meg persze miután Vera lepakol, mit szólnátok, ha bemennénk a nyitott fürdőbe?
Örültem ennek az ötletnek, mivel bármilyen szuper is volt itt, a fürdőzést mindennél jobban vártam.
- Rendben. Alig várom- mosolyogtam el.
Miután megettünk és megittunk mindent, elkísértük Verát a szobájához és megvártuk, míg lepakol és indultunk is a fürdőbe. Egyelőre még nem voltak túl sokan, de nem baj attól még jó lesz. Alig vártam, hogy pihenjek egy picikét, miután a nővérem felébresztett hajnalok hajnalán, de most nem bántam sokkal jobb itt mint az ágyban gubbasztani.

*Nem hiszem, hogy el kéne kapkodni a dolgot, ráérünk szépen, kényelmesen megreggelizni, úgyhogy miután befaltam a török kávém mellé a rántottám meg egy halom palacsintát – mely igazából feleannyira sem jó, mint amit annak idején Kai sütött - , visszavonultam a szobámba, hogy most már _tényleg_ csak a legfontosabb dolgokat hozzam magammal. Pár perc múlva már strandpapucsban, virágmintás bikiniben és egy derekam köré tekert törölközővel pózolok a napszemüvegem csillogtatva, s határozott léptekkel vonulok végig a folyosón, hogy aztán ismét csatlakozzak Rika és Chika társaságához. Igazán vidámak a lányok, és tényleg jól érzem magam köztük, s legalább végre van valaki, aki kirángat ebből a szánalmasságomból, amibe a szakítás taszított. Épp itt az ideje annak, hogy kilábaljak a depressziómból, így is eleget emésztettem magam. Persze ezek után soha nem leszek képes bízni egy férfiban sem, de talán jobb is a világnak, hisz amúgy sincs szüksége senkinek egy magamfajta szerencsétlenre, C kosaras mellek ide vagy oda. Az egyetlen dolog, amiben jó vagyok, az irodai munka, ám kényszerszabadságon vagyok, szóval jelenleg még azzal sem foglalkozhatok, amiben nem csak örömöm lelem és élvezem, hanem még egyfajta tehetséggel is megáldott a Sors.
Normális esetben az lenne az illendő, ha fürdőruha nélkül, meztelenül mennénk fürödni, azonban Rika és Chika úgy döntöttek, hogy a közös fürdőbe menjünk, oda pedig ezek szerint mégis csak fürdőruhát kell viselni. Változtak az idők és a szokások, bár bevallom őszintén, eddig nem gyakran vettem igénybe a vegyes részt egy onsennél sem, ahol valaha is jártam.
Mielőtt még bekempelnék a vízbe, még veszek magamnak egy koktélt, mert bizonyára jól fog esni a forró vízben a finom nedű, s egy százvattos vigyort magamra erőltetve már be is fészkelem magam a lányokkal a vízbe, amikor megpillantok egy valahonnan nagyon ismerős, hosszú, fekete loboncot a hozzá tartozó felsőtesttel, aminek volt alkalmam minden négyzetcentiméterét kiismerni, valamint az a bizonyos, jellegzetes tetoválás, ami végképp egyértelművé teszi, hogy nem káprázik a szemem és valóban Kait látom alig néhány méterre tőlem.
A vigyorom egyből a képemre fagy, ezzel együtt szilánkokra törve a maradék önbizalmam is. Nem hittem volna, hogy pont a szabadnapomon fogok Vele találkozni és pont itt, ilyen körülmények közül. Amikor szakítottunk, világosan közöltem vele, hogy soha többé nem akarom a közelemben látni, amiért csak egy kihasználható fruska, egy egyszerű bútordarab voltam számára, s eddig úgy tűnt, hogy tartotta is magát ehhez a megállapodáshoz. Legalábbis én tettem arról, hogy még csak a 11. osztag közelébe se kelljen mennem, s legutóbb talán akkor találkoztunk, amikor elkeseredésemben megpróbáltam végezni saját magammal. Őszinte leszek, nem sokra emlékszem abból az éjszakából, hisz hogy is fejezzem ki magam… kicsit elborult az agyam. Nem voltam megkülönböztetni a valóságot az illúziótól, s igazából még a mai napig nem jöttem rá, hogy ezt az egészet csak beképzeltem, álmodtam, vagy valóban megtörtént. Csak a hideg érintésére emlékszem s a nyers, durva szavaira, majd arra, hogy egy pokollepkét küld a taichounak, hogy vigyázzon rám. Akkor igazából el sem gondolkoztam azon, hogy hogyan is kéne kezelnem a helyzetet, és azon sem, hogy ez valóban megtörtént, vagy csak egy újabb szörnyű, nyomasztó, fojtogató, lelkemet teljességgel felemésztő rémálom volt csupán. Nem kizárt, hogy valóban csak a képzeletem és a trükkös zanpakutom szórakozott velem. Előfordult már többször is, nem ez lenne az első eset.
Nem tudom, hogyan kéne kezelnem ezt a találkozást, s igazából csak az első fejemben megszólaló hangra hallgatok, amikor egyszerűen rávetődök egy random, a közelben lévő, egyébként totálisan ismeretlen shinigamira, hiszen a hangok azt mondják, hogy nem láthat boldogtalannak… nem láthat szinglinek. Remélem, hogy Ri-chan és Chi-chan nem lesznek rossz véleménnyel rólam és nem néznek valami olcsó, könnyen megkapható kis fruskának, meg majd mindenképpen elmagyarázom nekik a dolgot, ha végre messze, nagyon messze kerültem a potenciális veszélyforrástól. Bár kétlem, hogy észrevenne, hisz a jelenleg zöld hajjal villogó, elvileg ex-barátnője, Sakura – bár ki tudja, hogy valóban szakított-e vele, amikor velem volt – igencsak igyekszik a lehető leginkább eltulajdonítani őt.*
- Már annyira hiányoztááááá~l! *.* - *köszönök a vadidegen shinigaminak hatalmas lelkesedéssel s borulok a nyakába, hogy azután a karjába csimpaszkodjak, mintha valóban együtt lennénk. Szörnyen érzem magam, amiért kénytelen vagyok kihasználni szegény srácot, de nincs nagyon más választásom, ha túl akarom élni Még mindig emlékszem arra a pofonra, amit azon a napon kaptam, amikor végérvényesen szakítottunk. A legfájdalmasabb pofon, amit valaha is kaptam az élettől.*
- Bocsi, de… segítenél? Tudod, az exem, nem akarom, hogy… - *pislogok rá nagyokat, míg közelebb hajolva hozzá magyarázom el röviden és tömören a helyzetet, eközben egészen véletlenül a karjaimmal kicsit összeszorítva a melleimet, hogy nagyobbnak tűnhessenek. Hát szabad nekem nemet mondani? *

Chika, a fürdőruha gyilkos>.<

Annyira örültem, hogy végre nyakig elmerülhetek a forró vízben. Volt egy olyan érzésem, hogy bele akarok ugrani, de végül nem tettem, mert elég sokan voltak. Ott volt a 11. osztag kapitánya, aki régebben a mi helyünket töltötte be ő a barátnőjével jött azt hiszem, mi hárman meg még egy pár ember volt ott, akit alig ismertem. Vera amint meglátta kapitány urat, egyből Rennek, azt hiszem így hívták a nyakába ugrott mondva, hogy a pasija. Gondolom, ők régebben egy párt alkottak, mert eléggé ellenszenvesek voltak egymással, de úgy tűnk mindketten féltékenyek a másikra. Elmerültem a gondolataimban és észre sem vettem mikor Chika, közeledett felém, hirtelen megcsúszott a lába és megpróbált megfogni valamit és lehúzta egy hölgynek a fürdőruha felsőjét. Jesszusom, csak az én két ballábas illetve két ball kezes nővéremnek lehetett ekkora szerencséje, mikor felállt természetesen bocsánatot kért, de válaszul egy hatalmas pofont kapott. Pillanatnyi késztetést éreztem, hogy visszapofozzam, de végül nem tettem. Gyorsan odaszaladtam Chikához, hogy nyugtázzam, jól van. Észrevettem, hogy mindenki minket bámul és férfiaknak majd kiesik a szeme annak a hölgy keblei láttán, akiről a nővérem sikeresek leszedte a fürdőruhát.
- ÖÖ… Chika, jól vagy???- aggódtam a nővérmért, mert elég nagyot eshette
- Ja, persze. Egy pofonba nem halok bele.- mosolygott és megdagatt az arcán a piros tenyérnyom.
Kiszálltam a vízből és elmentem a teaházba kérni jeget, adtak is és beletteték egy kendőbe, odafelé még odataláltam de visszafelé eléggé nehezen tudtam közlekedni. Mikor visszaértem Chika mér kint ült és teljesen feldagatt az arca, rátedtem a borogatást.

Fürdőző ikrek, bónusz Ren és gyilkoskám ♥

*Azt hiszem, most már kiérdemlem a „legrosszabb” jelzőt. Eddig nem ismertem ezt az oldalam, legalábbis sohasem volt alkalom arra, hogy csak azért tapadjak rá egy vadidegenre, hogy Kait féltékennyé tegyem. Előfordult már, hogy féltékeny lett, megjegyzem, a részemről teljesen oktalanul, hiszen csak azért, mert szeretek kicsit emberibben bánni a tisztjeimmel és hajlandó vagyok szóba állni a férfinem más tagjaival is rajta kívül, még nem jelenti azt, hogy bármikor egyáltalán megfordult volna az eszemben az, hogy megcsaljam, egyszerűen nem voltam képes rá… Jobban belegondolva pedig még mindig nem vagyok képes rá. Nem tudok mást elképzelni magam mellett, s ha Kai nem lehet az enyém, akkor nem is kell senki más. Bár akárhogy is nézem, számunkra nem adatott meg a közös és boldog jövő lehetősége. Olyan súlyos karmával rendelkezünk, ami lehetetlenné teszi, hogy együtt lehessünk. Mintha minden ellenünk játszana… Néha megfordul a fejemben, hogy mi van akkor, ha valóban nem voltak emlékei az emberi életéről, s különben is, a Pokolra kellett volna jutnia a bűnei miatt, ehelyett mégis itt van, sőt, kapitánnyá vált… Túlságosan félek az igazságtól és az újabb csalódásoktól, s nem lennék képes elviselni még egy pofára esést. Így is szenvedtem eleget, megvannak a magam problémái, s nem várhatom el, hogy mások levegyenek valamennyit a vállamról átvéve ezzel egy hatalmas terhet. Soha többé nem válhatok azzá az angyallá, akit Kai látott bennem. Nem akarok többé annak az ártatlan kislánynak tűnni, nem akarok kihasználható bábbá válni, nem leszek többé egy kellemes játékszer az ágyában. Bizonyára Sakura tökéletesen megfelel neki, s elnézve kéjelgését talán az ágyban is sokkal jobb nálam. Több partner több tapasztalatot is jelent, úgyhogy a kapitány úr legyen elégedett a szukájával, bizonyára örömmel teljesíti minden kívánságát. Kétségtelenül egymásnak valóak, s inkább én vagyok az, aki annak idején elvette Kait Sakurától, gyarló, megvetendő, önző céloktól vezérelve. Magamnak akartam egy igazi démont, s elhitettem magammal, hogy boldog leszek attól, ha a tulajdonomnak tudhatom. Mégis csak keserűség és csalódás lett a vége, s általa megismertem az igazi poklot, amihez még csak Eras mesterkélt kis ténykedéseire sem volt szükség. Ám tanultam az esetből, s végre tudom, hol a helyem. Nem lehetek ember, többé nem… Maradok hát egy két darabbá hullott lélek selejtes darabja, s hagyom, hogy felőrölje minden maradék erőmet az a tény, hogy képes vagyok érezni. Selejt… Jelen pillanatban tökéletesen annak érzem magam, s nincs más szó, mely jobban jellemezne. Nem kellek én senkinek, hiszen nem vagyok jó semmire, maximum egy kis ágytornára és a szokásos papírmunkára, csak mert sikerült abba a hitbe ringatnom magam, hogy ezáltal hasznos lehetek Soul Societynek. Hiába adatott meg nekem egy olyan hatalmas mértékű erő, amiről a legtöbb átlagos shinigami még csak álmodni sem mer, mégsem használom ki, hogy egy magasabb, vezető pozícióba lépjek, hogy hatásosabban legyünk képesek fellépni Aizen ellen. Talán mert igazából a Gotei 13 sem jelent számomra semmit. Hiszen nem azért jelentkeztem annak idején az Akadémiára, mert mindenféle dicső célok lebegtek a szemem előtt, hanem puszta unalomból, hogy lekössem magam, s persze azért, hogy ismét átérezzem, milyen érzés is valahova tartozni. Még sem érzek semmit sem… Még a saját kapitányomnak is félek elmondani olyan dolgokat, amiket tényleg jobb lenne, ha tudna, ám önző módon ezeket a titkokat is megtartottam magamnak, csak mert félek szembesülni azzal, hogy néhány hülye jelentésnél talán sokkal nagyobb feladatokra is képes lennék. Inkább csak jópofizok az egész osztag nevében az irodámban s vigyorogva tologatom az aktákat az egyik helyről a másikra. Kai legalább velem ellentétben tudja, mit akar, s hogy mit tud felajánlani a Gotei 13 szolgálatába. Nyers erő… Legalább olyan nyers, mint a személy maga. Gratulálok, rátalált a tökéletesen hozzá való osztagba. Mintha csak neki találták volna ki a Kenpachi nevet.*
- Tényleg ne haragudj… T_T Nem vagyok olyan lány, nehogy félreértsd, de ez most tényleg vészhelyzet. Tudod, elég csúnyán végződött a kapcsolatunk. Ha végre eltűnt a képből, ha akarod, meghívlak egy kajára, persze csak barátilag… Amúgy Verashu Suwun vagyok, de mindenki Verának hív.
*A tekintetem folyamatosan odavonzza a férfi, akiért valaha meghalni is képes voltam – most pedig meghalnék, amiért nem lehet velem. A hülye is észrevenné, hogy neki sem közömbös ittlétem, bár nem is tudom, melyik lenne a rosszabb: ha idejönne, vagy ha teljesen ignorálna. Valamiért kicsit izgatottá válok csupán azért, mert tudom, hogy néz. Ám maga a tekintet, a haragtól s mély sötétségtől izzó íriszek egyáltalán nem emlékeztetnek arra a mindig gyengéd s törődő szempárra, amiben olyan kellemes volt elmerülni. De most, most mintha egy ítélőszék előtt ülnék, s nyoma sincs azoknak a lágy arcvonásoknak s a kellemes mosolynak, amit annyira szerettem. Néhány másodpercre elmerülök a kiismerhetetlen, ismerős, mégis idegen szempárban, mintha egyszerűen ezzel ismernénk el egymás létezésének a puszta tényét, csak hogy aztán ismét elkapjam róla a tekintetem, s vörös arcomat inkább a hajamba fúrjam. Végül is, nem is olyan nehéz azt tetetnem, hogy mással vagyok együtt… Fájdalmas, számító lépés, de legalább működik. És ha Kai azt hiszi, hogy megint játszhatja a sértett lovagot, és esetleg megpróbálhatja megölni Rent, akkor nagyon téved. Legutóbbi harcunkkor is csupán a véletlen műve, hogy sikerült legyőznie, egyszerűen nem mertem minden erőmet bevetni. Jobban mondva, amióta Suwun már nem létezik, sohasem volt olyan alkalom, amikor valóban minden erőmet bevetettem volna.
Chika balesete ismét a tiltott gyümölcs felé tereli figyelmem, bár nem mintha Sakurát nagyon zavarná bikini felsőjének hiánya, sőt, talán mintha felszabadultabb is lenne. Hülye kurva. >.> Azt azonban nem vagyok hajlandó tűrni, hogy az egyik tisztemet pofozgassa csak úgy kedvére. Gyorsan elnézést kérve Rentől bontom ki magam a karjaiból, a napszemüvegem pedig előbb még a szemembe tolom – ezzel mintha megakadályoznám, hogy Kai túl sokat képes legyen kiolvasni lélektükreimből. Egyszerű, ám hatásos védekező mechanizmus, ami mindig működik.*
- Kenpachi Úr igazán megnevelhetné a kis cafkáját, és nem leszek hajlandó a továbbiakban tűrni, hogy a tisztjeimet bántalmazza, különösen, miután Chi-chan bocsánatot kért. - *rendezem le röviden és tömören a dolgot, vagyis csípőre tett kézzel magyarázom el a tényeket. Hosszú idő után ez az első alkalom, amikor egymáshoz szóltunk. Mikor is volt utoljára? Két hónapja? Három? Vagy négy? Mintha egy örökkévalóság lenne…
Megfordulván durcás képpel igyekszem vissza a koktélom felé, ám az enyhe megszédülés következtében lábaim egy kicsit megremegnek, s csak remek és kifinomult egyensúlyérzékemnek – erre harc közben amúgy is hatalmas szükségem van – köszönhetem, hogy nem rendeztem egy csobbanás kíséretével még egy hatalmas műsort a fürdőnél.*
- A-Azt hiszem, a napfény egy kicsit megártott, talán még sem volt olyan jó, ötlet koktélt hozni a meleg fürdőbe. - *támasztom meg magam a fürdő falánál. Eddig nem fordult elő velem efféle gyengeség, s elég nehezen is betegszek le szerencsére, de bizonyára hamarosan jobban leszek, ugyanis még a pánikroham jeleitől is merőben különbözik, ahogyan kezd kicsit elsötétülni a világ, s a hangok is olyan távolinak tűnnek…*

Leskelődünk. Leskelődünk??>.<

Mikor visszaértem a jeges borogatással, Chika elmondta, hogy mi történt közben, azt hogy Vera elájult.
- Na, 10 percre megyek el és ez történik.- morgolódtam- Éjjen, leskelődjünk hát.- fel voltam dobva, de féltem, hogy Vera leharapja a fejünket, hisz én sem szeretném és szerintem a nővérem sem, ha utána leskelődnének. Kezdett izgalmasabbá válni az egész „szabadság”, sose szerettem az eseménytelen napokat, mindig is sokat szerettem menni és imádtam mikor bajba kerültünk és a szüleink egy hét szobafogságba ítéltek minket, amit később együtt kellett végezni, lehet a többiek nem így voltak vele, de én igen. Bementem az öltözőben, és elkezdtünk keresgélni, végül meg is találtuk őket. Elbújtunk a legközelebbi helyre, ami mögül nem látszódtunk. A nővérem meggyőződött arról, amiről akart, de én még maradni szerettem volna, hisz nem akartam, hogy Verának bármi baja legyen. Eléggé vissza kellett szorítani a lélekenergiáinkat, de végül sikert. Emlékszem, kicsi korunkban rengeteg ilyet csináltunk, együtt vagy sehogy, szinte mindent együtt csináltunk.

*Igaz, néha talán túlságosan is sokat érzelgek, és talán valóban jobb hadnagyot is kívánhatna nálam az ember, de valóban nem volt még példa arra, hogy csak úgy a szó szoros értelmében a semmitől elájuljak. Elég erős szervezettel áldott meg a sors, s bár rengeteg nálam erősebb shinigami létezik, még sem tartom magam gyengének, vagyis lélekenergiám gyakorlatilag ellenállóvá tesz az olyan apróságok ellen, mint a napszúrás vagy a megfázás, hiszen kinek van ideje arra, ha közben háborúban kell harcolnia különböző formát öltött és képességű arrancar ellen? Na jó, ez azért egy kicsit hazugság, mert nem is szeretek harcolni, és ha lehet, akkor kerülöm az összecsapásokat, és inkább maradok a mosolygós titkárnő, akit a taichou annyira szeret nyomorgatni, mintha csak valami plüsskutya lennék. Egyszerűen nem fűznek olyan kellemes emlékek ahhoz a zanpakutohoz, hogy szeressem használni. Senkinek sem lennének kellemes emlékek, hogy lelki nyomorékot csinál mindenkiből, akivel valaha is összemérte az erejét. Nem, ez nem azt jelenti, hogy legyőzhetetlen vagyok, ez korántsem igaz, hiszen a legutóbb Kai is legyőzött, és amikor a taichouval edzettem, az is a vereségemmel végződött. Elég bizonyíték viszont kardom kegyetlenségére, hogy gyakorlatilag miatta nem vagyunk már együtt Kai-al… Ő fedte fel bennünk ezeket az elrejtett, elfeledett emlékeket, csupán szórakozásból, puszta élvezetből, hogy vigyorogva nézhesse végig a szenvedésünk. Nem kizárt, hogy minden ellenfelem hasonló tortúrának tette ki, s igen, bátran állíthatom, hogy tiszta szívből gyűlölöm a zanpakutomat. Kíváncsi vagyok, ő is hasonlóan érez-e, hogy ezt tette velem. Ha akkor és ott nem kényszeríti belénk azokat az emlékeket, akkor nem kellett volna ilyen hosszú időn át szenvednünk, nem kellett volna minden éjjel kialvatlanul vergődnöm, nem kellett volna megfosztanom saját magam a nyugalomtól s a biztonságérzettől, amit Kai puszta létezése biztosított, s most valószínűleg én bújhatnék oda hozzá a kis cafka helyett.
A fejfájás, amire felébredek, nem teszi kellemesebbé az állapotom, s hamar rájövök, hogy az a valami, ami nyomja a fülemet, a napszemüvegem, úgyhogy hamarosan megszabadulok tőle. Azt hiszem, reménytelen eset vagyok, a kislányos sikítás, amit kiadok magamból, amikor megpillantom Kait, egyértelműen jelzi döbbenetem. Úgy értem… Kai. Itt van tőlem alig pár centiméterre, és ismét azzal a bizonyos tekintettel néz, amivel egy pillanat alatt képes volt levenni a lábamról. Kezeimet a szám elé kapom, hogy próbáljam elfojtani a hirtelen bekövetkezett riadalmam, valószínűleg nem sok sikerrel.*
- Kö-köszönöm. - *markolászom kissé idegesen a napozóágy szélét, s tekintetem inkább a lábaimra vetem. Mire visszafordítom az arcom, hogy ismét Kai lila íriszibe merülhessek el csak egy futó pillanatra, ő már hátat fordítva morog valamit, bár a fejemben keletkezett káosz megakadályozza, hogy megértsem, amit mond. A kézitáskám, amit még mindig szorongatok, most az ölembe veszem, hogy egy doboz cigaretta után kutassak. Az utóbbi időben valóban rengeteget dohányzok, napi két dobozzal is képes vagyok elfogyasztani az idegességnek és a stressznek hála. Tudom, hogy nem tesz jót az egészségemnek, de egyszerűen képtelen vagyok leszokni róla, s az idegnyugtató hatására ha valamikor, hát most tényleg szükségem van. Más esetben rögtön észrevenném, hogy vannak, akik éppen utánunk leskelődnek, ám a fejemben kavargó káosz mintha a képességeim is leárnyékolná.*
- Nincs kedved… beszélgetni egy kicsit? - *próbálok feltápászkodni a székből, amiből egy esetlen bukdácsolás lesz a vége. Ez nagyon nem az én napom, nem vagyok az a típus, aki olyan könnyen eleshet. A fránya napsütés és a forró víz, na meg az alkoholtartalommal rendelkező koktél úgy tűnik, megtette a hatását. Bár egy futó pillanatra azért megfordul a fejemben, hogy talán még sem ezek összessége az, ami hirtelen rosszullétemet okozza, de az ötletet egyből elvetem, hiszen akkor bizonyára már látszódnia kéne valami nyomnak, s különben is, mi mindig vigyáztunk…*
- Nem tudom, mi van velem… Az utóbbi hetekben egyre gyakrabban fordul elő. Talán túl sokat idegeskedek. Tudod, a papírmunka, meg minden… - *mentegetőzök, majd végül úgy döntök, hogy talán még sem olyan jó ötlet felállni, szóval megelégszek azzal, hogy felülök a napozóágyon, s kicsit remegő kezekkel, de rágyújtok egy szál cigarettára, s persze Kait is megkínálom, hisz amíg együtt voltunk, gyakran inkább ő adott a saját cigijéből, mert neki mindig volt.*
- Tudod, sokat gondolkoztam azon, ami a legutóbb történt. Tudod, a küzdelmünkkor… Amikor Kagami megmutatta azt a dolgot, ami miatt… Szóval biztosan emlékszel. Akkor, hát nem voltunk éppen beszédképesek.
*In medias res… Rögtön bele a közepébe, ám úgy érzem, hogy egyszerűen muszáj ezt megbeszélnünk. Úgy értem, nem bujkálhatunk örökké egymás elől, s nem élhetjük le úgy az egész életünket, hogy közben attól rettegünk, melyik útkereszteződésnél futunk bele a másikba. Nem leszek képes elengedni, ha nem beszéljük meg a dolgot normálisan. S még mindig nem vagyok képes nélküle élni.*

Lehet, tényleg el fog minket fenekelni Vera.


Miközben leselkedtünk Vera hadnagy után Chika megrázta a vállamat.
-Menjünk teázni!!- súgta a fülembe és bólintottam, hogy menjünk, mert elég volt ennyi a hadnagyunk magánéletéből.
-Menjünk - mondtam neki suttogva. Reméltem, hogy boldog lesz, ha Kai taichoval vagy nélküle csak boldog legyen. Már kezdtem gondolkodni, milyen teát vegyek, míg visszafelé mentünk a Teaházba. Azt hiszem, kipróbálom azt a teát, amit Chika is.
-Ezt lehet, hogy nem kellett volna látnunk, Rika…- mondta meg könnyebbülve, mert itt már nem kellett visszaszorítanunk a lélekenergiánkat.
- Lehet, de még hogy, el fog fenekelni minket Vera.- mondtam és örültem, hogy végre nem kellett suttogva beszélni. Chika ugyan azt a teát választotta, és én is kipróbáltam, nekem eléggé erős volt és nem az én világom. Még mindig kíváncsi voltam, hogy mi történik a hadnaggyal, de már lehet tényleg túlmentünk a határon. Kicsit éhes is voltam, rendeltem egy szelet csoki tortát, amitől újra eleven voltam a csokitól újra energiával voltam feltöltve.

*Lassan kívülről fújom Kai gondolkodásmódját; csak azért, mert valaki beszélgetni szeretne vele, esetleg a barátjává válni, vagy egy kicsivel kedvesebb hozzá az átlagosnál, már egyből azt hiszi, hogy mindezt azért teszik, mert szánalmasnak tartják, lesajnálják, vagy éppen a magas rangja az, ami ámulatba ejti őket és a ranglétrán akarnak ezáltal felkapaszkodni. Nem értem, miért nem képes bízni… Nem csak bennem, hanem úgy általában véve a környezetében lévőkkel. Túlságosan paranoiás, s egyszerűen nem képes bízni abban, hogy nem mindenki akar neki rosszat, s nem mindenki sajnálatból vagy önzőségből szeretne közel kerülni hozzá. Nem képes hinni a saját értékeiben, s nem hiszi el magáról, hogy igenis, vannak jó tulajdonságai. Olyan, mintha egy ősrégi csapóajtóra bukkannánk, sivár, semmitmondó felülete pedig egyáltalán nem mutat felénk semmi jót, s talán még ijesztőek is lehetnek a felfestett szimbólumok, ám ha valaki végre képes felnyitni ezt a rejtett csapóajtót, olyan kincsbe botlik, amiről álmodni se mert volna, s aranysárga fényük kellemesen melengető ragyogása bőven biztosít arról, hogy megérte a szenvedést. Hát valóban nem veszi észre, hogy mekkora értékek rejlenek benne? Annyira muszáj neki még most is a büszkesége mögé bújnia? Pedig tudja, tudnia kell, hogy mit érzek iránta, s nem, nem lehet annyira kegyetlen, hogy direkt taszítson el még most is magától. Semmi mást nem kérek… most az egyszer egy kevés bizalmat, s egy kis időt, hogy legalább megpróbáljam megértetni magammal a történteket. Nem többet. Az együtt töltött hónapok után azt hittem, hogy ennyi kijár nekem, még ha többé nem is támaszkodhatok rá, nem is bújhatok hozzá azokon a bizonyos éjjeleken, amikor a hangok dicső áriájukkal az őrületbe kívánnak kergetni, s nem érezhetem többé cigarettától kicsit érdessé vált, ám mégis oly gyengéd hangjának jótékony hatását. Csak egy kis bizalmat… Épp csak egy cseppet…*
- Miért nem tudsz… egy kicsit… bízni bennem? - *dobom a földre a cigarettát, amit normális esetben egy üres cigarettás dobozba tennék, ám jelen pillanatban nem akarok ilyen apróságokkal foglalkozni. Nem leszek Angyal, ki akarok törni, s ha ehhez az kell, hogy kicsit megkeményítsem a lelkem, akkor rajta hát, megteszem, mindegy, milyen árat kell fizetnem érte. Ha kell, még másik énemmel is ismét eggyé válok, s megbocsájtom neki mindazt, amit tett Kai-al, hiszen láttam rajta, mennyit kínozta. Egymás ellen fordított minket, s amikor már éppen minden tökéletesen rendben volt köztünk, villámként csapott közénk, hogy ismét szétválasszon minket. Mégis képesek voltunk kitartani, átvészeltük ezeket az időszakokat, ezáltal erősebbé, sokkal erősebbé válva, mint azelőtt. Ám a kapcsolatunknak mégis vége lett, egyetlen egy buta illúzió miatt, egy darabka emlékfoszlány által, melyről máig sem tudom, hogy van-e valóságalapja. Vagyis, jobban mondva, inkább csak szeretném azt hinni, hogy csak egy gonosz hazugság volt, bár valahol mélyen mindketten tudjuk, hogy amit akkor átéltünk, nem csak egy rossz rémálom volt. Olyan jó lenne meg nem történtté tenni, miért nem olyan egyszerű? Miért nem vagyok képes a nyakába vetődni, könyörögni a megbocsájtásáért s elmondani, hogy szeretem, és hogy csak őt szeretem, senki mást? Vajon mennyiben változna a kapcsolatunk, ha ismét együtt lehetnénk? Milyen mély nyomot hagyna a múlt, s miért nem vagyunk képesek egyszerűen eltakarni, ráteríteni egy szép, díszes szőnyeget a csúnya foltra, mintha ott sem lenne, miért nem vagyunk képesek trehány módon az ágy alá söpörni?
Az ölelés s a kimondott szavak bármilyen sütemény ízénél is édesebbek, az oly régóta áhított meleg test forró érintése pedig kiváltja belőlem talán legszánalmasabb valómat. Hiszen remegek! Nem bírok erőssé válni, nem vagyok képes az érzelmeim nélkül létezni, hiszen én maga vagyok az Érzelem! Átkarolva a számomra legfontosabbá váló személyt hagyom, hogy az oly régóta magamba fojtott érzéseim sós könnycseppekként távozzanak, hiszen tudom, hogy utána könnyebb lesz. Megkönnyebbülök, s engedem, hogy végre ajkaim közül kicsúszhasson minden, amit már hosszú ideje magamban tartok, ezzel érzéseim zúdítva a szeretett férfira. Nem engedem, hogy most elmeneküljön, s olyan erősen szorítom magamhoz, hogy ne legyen képes olyan könnyedén kiszabadulni. Még ha a kezeim, a lábaim és a hangom is remegnek, most akkor sem húzom meg a vészféket, hisz azt talán örök életemben bánnám.*
- Az a férfi… nem a barátom. Nincs köztünk semmi. Csak kicsit bepánikoltam, amikor megláttalak, de sosem nyúlt hozzám. Nekem nem kell más, csak téged szeretlek… - *erősítem meg mondandóm egy rövid, lágy csókkal, míg igyekszem a lábujjhegyeimen egyensúlyozni, hogy elérjem a szeretett férfi ajkait.*
- Annyira fontos az a papírmunka? Nem lenne kedved esetleg… újrakezdeni? - *engedem ki magamból mindazt, amit már réges-régen el kellett volna mondanom. Nélküle még csak annyira sem vagyok egész, mint ahogyan egy lélekdarabnak kéne éreznie magát, bár gyanítom, túlságosan egyedi eset vagyok ahhoz, hogy magamhoz hasonlót találjak. Végül is, egyszer már elvettem őt Sakurától, s bűntudat nélkül tenném meg ismét, ha ez kell a boldogságomhoz. Talán önző vagyok, amiért csak magamnak akarom, s nem vagyok hajlandó osztozkodni rajta. Borzalmas a tudat, hogy rajtam kívül más nő is hozzáért Kai-hoz, ha nem többen… Nem akarom tudni, hogy hány másik nő fordult meg az ágyában, amíg nem voltunk együtt, s inkább leszek tudatlan, de boldog. Felveszem a szemellenzőt, eltakarom magam elől a valóságot, s azzá az Angyallá válok, akit Kai annyira látni szeretne bennem. Csak hadd kapjam vissza, hadd legyen ismét az enyém. Esküszöm, többé nem adok esélyt annak a démonnak, aki el akarja venni tőlem.*