*Teltek múltak a hónapok, s lassan éven is túl vagyunk már. Túl rengeteg fejlődésen és katasztrófán. Rengeteg rossz és egyben pozitív élményen is keresztül mentünk s mindig ki tartottunk egymás mellett. Ám az élet nyarán jöhet ősz is, s majdan a tél fog bekövetkezni. Az elmúlás hava pusztítja végig az utcákat, s lelkemet egyaránt. Érzem mindazt, ami már hetek óta a levegőben, s tudom azt is, hogy ennek hogyan is vethetnék véget. A kérdés csupán az, hogy vagyok-e oly' erős, hogy mindezzel elszámoljak? Annyi minden történt, annyi idő előttem lehet. Mi tévő legyek? Várjak...várjak, hogy majd az idő begyógyít, s visszavezet hozzá? Talán ennek így kéne lennie, rá kéne bíznom a puszta véletlenekre a dolgot, ahogyan mi össze is jöttünk. Így kéne lennie, ám ezúttal minderre képtelen vagyok. Most már elég erősnek érzem azt hiszem magamat, hogy a kezembe vegyem az irányítást, és végre kimondjam azt, amit érzek, vagy azt, hogy mit akarok. Ez az idő megtanított arra, hogy nagyon is számít az, mi az amit kimondok és mi az amit nem. Keisuke esetében sokszor nagyon is szükséges ez, hiszen ő nem mindig érti meg a tekintetem. Nem mindig tudja mi folyik le bennem, de nem is hibáztatom mindezért. Ezért is az edzés után az arcomra hintet fagyos puszi után eldöntöttem végre azt, hogy mit akarok. Egy pokollepkét küldtem Keisuke után, hogy a tengerparton várom kései hajnalon. Bizonyára mentoráltammal Hajimevel remekül érezheti magát, és vétek volna nekem mindezt elrontanom, de sajnos ez nem várhat tovább. Itt az ideje, hogy leüljünk, és megbeszéljük gondjaink. Itt a döntés ideje, azé a döntésé, amire tudat alatt valahol mindenki számított. Így hát egy télies kimonoban, s azon a hófehér haorimban várom őt a parton a távoli vizeket kémlelve. A hűvös szél bizony itt- ott megcsap..de mi is ez valójában a lelki fájdalmak, és gyötrelmek mellett? Semmi! Ahhoz képest ez a havas szellő csupán egy kellemes nyári fuvallat egy csodálatosan szép virágos mezőn. S mikor a lépteket már hallom is, komoly hangom felcsendül ebben a csendes környezetben.*
- Szervusz...Isami! *Szokatlan megszólítást használok ebben a különleges szituációban, melynek mélységét azonnal ki is veheti tekintetemben. Szerintem valahol ő maga is tudja, hogy éppen miért hívtam ide. Csupán azt nem tudom, hogy ennek mi lesz a vége. Hazudnék ha azt mondanám nem félek, csak éppen a sok rossz mellett, ami itt történhet az már lehet éppen a kevesebb rossz lenne. Ezt még nem tudhatom, hiszen nem tudom mi fog történni pár perccel később. S mikor szembe is fordulok vele, ha tesz is egy lépést felém kezemmel jelzem, valamint egy hátráló lépéssel, hogy most ne. Nem szeretném ezzel elrontani ezt a jellegzetes pillanatot, mert hogy itt komoly dolgokról lesz szó. Sóhajtok egy hatalmasat, s tekintetemet az övébe fúrom. Legalább annyira, hogy mindent megérthessen.*
- Te sejted már, hogy miért hívtalak ide...megromlott a kapcsolatunk. Egy kicsit mindkettőnk hibájából, de javarészt...magamnak köszönhetem. *Az utolsó két szót már félig remegő hanggal. Ő az egyetlen olyan személy Suwun taichoun és Ritsun kívül, aki valóban látott már gyengének. Ez is éppen eléggé hasonló helyzet.*

Tényleg nem akartam mást, csak egy találkozót. Igen, észrevettem, hogy mostanság egyszerűen nem akarnak úgy alakulni a dolgok, ahogyan régebben alakultak. Mind a ketten változtunk eleget, hibáztatni viszont nem lehet egyikünket sem. Én mégis bízok abban, hogy mindezt majd az idő begyógyítja. Vagyis ennek úgy kell lennie. Lesz egy szép kis bukkanó, amit nehéz átlépni, de végül sikerül, nemde?
Jól éreztem magam az öcskössel, és igazándiból az a pár korty alkohol sem látszik meg rajtam, mégis csak fiatalkorút vittem Kenpachi ivójába, meg aztán megígértem Ainak is, hogy találkozunk. Vagyis hát én kértem rá. Mégis, van valami nagyon rossz érzésem az egésszel kapcsolatban, érzem a gyomromban, ami minden bizonnyal nem az ivóban adott, rossz minőségű sajtburesznek köszönhető, ez valami más. Tudat alatt mindent tudok, de valami meggátol abban, hogy ezt a felszínre hozzam. Nem naivság, nem elfogultság, csak a színtiszta szeretet és az elveszett reménykedés számlájára írható fel, azt hiszem. Talán tényleg ennyire reménytelen volnék?
Néhány perces késéssel érkezek, de nincs nagyon más választásom, hiszen már későre jár, és nem akartam, hogy Hajime miattam keveredjen bajba, így inkább hazakísértem őt abbéli reményemben, a szülei nem akarnak majd nyakon vágni vagy valami. Kicsit idegesen vakargatom meg tarkómat, hiszen nem akartam megvárakoztatni Ai-chant, remélem is, hogy nem vár rám olyan régóta.
- Ne haragudj, haza kellett kísérnem Hajime-kunt. ^^” – mentegetőzök tarkómat vakargatva, és lépek előre, azonban amikor megkapom a jelzést, talán nem is annak köszönhetően, de a belőle áradó, végtelen ridegségnek köszönhetően gyökereznek földbe a lábaim. Más kérdés, egyáltalán mióta kezdett el engem Isaminak nevezni, de valahol, valahol legbelül már pontosan tudom a választ. Azt is tudom, hogy miért vagyunk mindketten itt, sőt, még ez a megállíthatatlan havazás is mintha nekünk, csakis nekünk szólna. Mégsem érzem a hideget bőrömön, pedig nem vagyok rétegesen felöltözve. Túlontúl lefoglal az a marakodó érzés a mellkasomban, és hogy minél inkább próbáljam észrevehetetlenné tenni ezt arcomon.
- Azt hiszem, életem legnagyobb hibája volt elmenni arra a küldetésre. ^^ – mosolygok rá a szeretett nőre úgy, mintha nem tudnám, hogy éppen… hogy többé nem lehet az enyém. Küzdenem kéne? Nem… Most már nem lenne értelme.
Mégis közelebb lépek, mosolyommal próbálom eltitkolni mindazt, amit valójában érzek. Talán az a pár korty szaké még életmentő is számomra jelen helyzetben. Mégis képtelen vagyok arra, hogy a szemébe nézzek, többé nem. Egy pillanat elég lenne hozzá, hogy megtörjek. Pont, mint egy instabil kártyavár, elég egy fújás, és mindennek vége.
- Én nem akarom, hogy… – fejezem félbe mondatát; hangom elcsuklik, de tartom magam, hiszen férfi vagyok, nem sírhatok. Azt akarom, hogy Ai erősnek lásson. Nem viselném el, ha utálna. Túl sokat jelent számomra. Hiszen ő számomra az a nő, aki egyszerűen tökéletes nekem. De magam sem értem önmagam, hogy akkor miért nem küzdök érte még tovább. Lehet, örökké bánni fogom, hogy ezt mondtam, hogy nem mondtam mást, de jelenleg nem tudom, mi mást is mondhatnék. Hiszen annyira tiszta az egész. Mégis mi mocskolta be azt, ami valaha szent volt, mégis hová visz a vég?

*Az idő már csak ilyen. Egy végtelenbe menő selyem fonál, amely itt- ott megszakadozni látszék, de a szálak mindig összefutnak. Akár csak az időjárás most az éppen kettőnk közé keveredő szituációval. Nehezemre esik megtartani most azt az álarcot, amit igazából ő már nagyon sokszor áttört. Ismer, nagyon is jól ismeri azt, amilyen is vagyok. S számára nem kell megmagyaráznom azt, hogy miért. S hogy ne tereljem a dolgokat, nem is teszek megjegyzést arra, hogy hazakísérte Yuki-sant. Igazából azért ez megnyugtató érzéssel tölt el. Hajime nagyon fiatal shinigami még, ráadásul nagyon tehetséges is. Bízok benne, hogy megtudná védeni magát, de a biztonság kedvéért helyes döntés volt hazakísérni őt. Másrészt így legalább Shiratori taichou is nyugodtabb lesz, mintsem a fia szabadon mászkáljon éjnek évadján az utcákon. Fiú...milyen jó is lett volna... Eme gondolatra komoran sütöm le tekintetemet, s lelkemmel mintha befelé szipolyoznám mindazt, ami valójában a külvilágban játszódik le. Mert, hogy a belső világom egyelőre megrendíthetetlennek tűnik. Bár jól sejthetem, hogyha ennek rövidesen búcsút mondhatok? Becsukom szemeimet, s mire ismételten felfigyelek már egészen nyugodt vagyok. Szokatlanul teljes mértékben megnyugodok ebben a pillanatban.*
- Csak azt tetted, ami a feladatod volt..ne okold magad e miatt. Nézd.. *Teszek felé egy lépést, de aztán rögtön visszafogom magam, s visszalépem ugyanezt. Nem léphetek közel hozzá, mert félő, hogy olyasmit tennék amit később megbánok. Nem hagyhatom most, hogy elködösült elmével hozzam meg azt a döntést, mai gyakorlatilag egy ideje már nagyon is egyértelmű. Tehát csupán elterelem tekintetemet, s végre belevágok mindabba, amit mondani szeretnék neki.*
- Keisuke..nem kell elmondanom milyen volt számomra az elmúlt hónapok. S azt is tudod, hogy nagyon sokat adtunk egymásnak. Azonban...azonban én képtelen vagyok továbbra is...szeretni..téged. Valahányszor rád pillantok eszembe jut...az...az a dolog. Újra felszakadnak sebeim és menekülni szeretnék...s hiába vagy mellettem, nekem ez jelent problémát..hogy...mellettem vagy. Őszinte és korrekt..akarok lenni...én úgy érzem, hogy ebből...már nem tudunk kilábalni. *Csalódottan lépek arrébb, s tekintetemet a messzi tenger felé vezetem. A messziségbe, abba az ismeretlen jövő irányába, ami még nagyon is ismeretlen. Mindkét szemem sarkából egy apró sós patak keresi meg útját arcom csücskein, s a szél..a szél fagyassza be mindezt.*

Sajnos tökéletesen értem. Talán az a személy vagyok, aki mindennél és mindenkinél jobban ismeri őt, hiszen szeretem. Tökéletesen ismerem ezt a nézését, tudom, hogy ilyenkor nagyon próbálja önmagát megóvni álarcával, azonban ennek ellenére is én csak azt a sértett, törékeny lelket látom, akibe beleszerettem. Tudom, hogy vannak, akik számára Ai ijesztő, mert egyszerűen nem látnak az álarc mögé. Túlságosan körmönfont, ragaszkodik vele büszkeségéhez, de engem sosem zavart, mert én szeretem. De mi lesz, ha ez az érzés gyűlöletté alakul? Mi lesz, ha elvakulttá válok, és egyszerűen úgy kezelem majd őt, mint a többit? Nem akarom gyűlölni… Pedig mennyivel könnyebb lesz majd elfelejteni.
Feszült arckifejezéssel hallgatom végig Ai-chant. Próbálok semleges, kellően komoly ábrázatot erőltetni magamra. Mit nem adnék jelen pillanatban én is egy álarcért! De nekem nem jut olyan, én nem húzhatok magamra maszkot, mert én nem vagyok olyan. Talán csak egy bolond vagyok, meglehet. Bolond, amiért nemrégiben még bírtam reménykedni.
Mindeddig tökéletesen kerültem tekintetét, na nem azért, mert nem figyeltem rá, hanem mert egyszerűen tudtam, hogy nem bírnám. Hosszú időt töltöttünk együtt, és egyszerűen maga a gondolat, hogy ha holnap felkelek, nem lesz mellettem kellemesen meleg teste, nem fogunk együtt nevetni, nem tervezünk randevút a korcsolyapályára, nem fogunk békésen teázgatni, jövőt tervezni, múlton merengeni, csillagokat számolni és még csak lasagnét sem vihetek az irodájába, ez pedig, ez pedig egyszerűen félelmetes. Mintha hirtelen elengednék a kezem egy sötét, veszélyes erdőben, és tudnám, már magamra maradtam, és senki sem mutatja nekem a hazafelé vezető utat, a fények kihunytak, csak a csalóka, távoli, mégis közeli, ijesztő és félelmetes, állati hangok maradnak. Félelmetes, hogy úgy kell tovább élnem, hogy nincs ott, hogy kitépték belőlem. Mert nekem ő a tökéletes, ő volt a mindenem, és végre, annyi évtized után képes voltam elhinni magamról, hogy jó ember vagyok és hogy megérdemlek egy újrakezdést, hogy megérdemlem, hogy nekem is boldog életem lehessen. Tévedtem. Csak csalfa ármányokba ringattam magam. S most, most fel kell ébrednem, ez pedig nehéz. Olyan, mintha megtanultam volna víz alatt lélegezni, most azonban rákényszerítenének arra, újra a levegőt szívjam. Fájdalmas és nehéz. Még sem küzdök ellene, hogy újra a régi legyen. Nem kapok az erdőben a másik keze után, hogy ne hagyjon el, ne vesszek el, nem nyomom vissza fejem a tenger hűs, kellemes, hideg, ám biztonságot nyújtó vízébe, nem. Csak tűröm a szenvedést, csak várom, hogy szenvedjek, úgy igazán gyötrődjek, és várom azt is, hogy végre elmúljon, és hogy így jobb legyen. Néhány másodpercre pedig belenézek azokba a csodás íriszekbe, amikért örökké epedezni fogok, amik örökké kísértenek majd, s amiknek kereszttüzét már sosem érezhetem magamon, amikor épp egy sikeres, apró, ám kissé humorosnak szánt, kedveskedő meglepetésem arat sikert. Minden annak a dolognak köszönhetően, minden csak amiatt… és mert nem tudtam itt lenni akkor, amikor Ainak a lehető legnagyobb szüksége volt rám.
- Köszönöm, hogy végre elmondtad, Hisae. – erőltetek magamra újabb hamis mosolyt, kezemben pedig zsebemben turkálok. Távozásra készen vagyok, és biztos vagyok benne, hogy elszívok jó néhány doboz cigarettát. Kezem mégis egy apró, kicsi fémbe ütközik, s erről eszembe is jut az a gyűrű, amit ma találtam meg olyan hosszú idő után. Vicces a Sorstól, de igazán.
A gyűrűt a kezembe fogom, és úgy tartom, hogy Hisae is láthassa azt. Markomba szorítom és közelebb megyek a parthoz; a víz még nem fagyott be, így tökéletes lesz arra, amit készülök. Néhány lépés nekifutás után hajítom bele a vízbe, jó messzire, minél messzebbre, megszabadulván ezáltal örökké attól a tárgyi emléktől, melynek eredeti célja az lett volna, hogy összekössön minket. Mostantól viszont már minden más. Nincs jegygyűrű, nincs házasság.
- Kívánom a legjobbakat... – nézek még egyszer, utoljára a szemeibe, s egyúttal engedem, hogy ő is meglásson mindent, mely bennem dulakszik, még akkor is, ha ez azt is jelenti egyben, hogy én magam is meglátom, ami benne dúl, ahogy talán önmagával vívódik. Lépteim ezután sietősre veszem, hogy minél hamarabb elmehessek innen, fussak, rohanjak, s ne is nézzek vissza.
Mindegy, nem számít már. Valaha egyek voltunk. De nem számít, hisz vége van már.

Mostanában sok, talán túlságosan is sok olyan esemény történik velem, ami bűntudatot ébreszt bennem. Egy részüket túlreagálom, ebben egészen biztos vagyok, de akkor is rendszeresen megfordul a fejemben, hogy mi lenne, ha... Egyszer-egyszer már magát a kérdést sem tudom feltenni, ilyenkor aztán tudom, hogy én vagyok túl aggodalmas, de azért előfordul, hogy túljut a fejemben ezen az első akadályon a téma, és akkor kénytelen-kelletlen át kell rágnom magam rajta. Így míg az, hogy mégis hogyan vigyázhattam volna jobban Onee-samára, az csak az én eltúlzott lelkiismeret-furdalásom eredménye, addig a Sierashi-akta az már arra a lapra tartozik, mely akár rajtam és az én inkompetenciámon is múlhatott. Elvégre ha máshogy közelítettem volna meg az árulót, akkor talán jobban kinyílik előttem, és rájön, hogy előttem nem kell semmit sem elhallgatnia, mert ugyanazt próbáljuk elérni. Ki tudja, talán sikerült volna valami olyasmit kiszedni belőle, ami valós előrelépést jelenthetett volna az ügyében, amiből kiindulhattam volna. Hisz mint kiderült utólag, például Tamachi Yukezo-dono is a társai közé tartozott, noha ez az adalék éppenséggel... inkább visszavetette volna az esélyeit a racionális érvek felhozásának.
Akárhogy is, eléggé felzaklatott a látogatásom a Senzaikyuuban, illetve az azt követő események, de mostanra sikerült nagyjából lehiggadnom, és átgondolnom a helyzetet diplomata-szemmel is. Mindebben segített, hogy Ai-samával is beszélhettem a dologról, bár kissé csalódott voltam, amikor kiderült, hogy az egyik testőröm volt túlságosan közlékeny. De annyira talán nem katasztrofális a helyzet, mint azt eleinte hittem, és a Tamachi-birtokkal kapcsolatos eszmecsere valamilyen kicsavart asszociációja során eljutottam oda, hogy beszélnem kell majd Masaru-samával, sőt talán Kacchant is felkeresem azzal, hogy tagadják meg az apjukat. Mindannyiunknak az lenne a legjobb, ha így tennének, hiába szörnyű még belegondolni is abba, hogy mennyire elvetemült körülmények szükségesek ahhoz, hogy egy gyermek ilyesmit kövessen el az apjával szemben.
Szerettem volna, de legnagyobb sajnálatomra nem tudtam részt venni a nővérem által tartott edzésen az este, pedig szívesen tanultam volna tőle. Büszke voltam arra, amit elért, bár nem sok közöm volt hozzá. Sokkal méltóbb lenne a családfői pozícióra mint én, aki sosem jutott előrébb az 5. tiszti pozíciónál shinigamiként. Persze nem a halálisteni rang a legfontosabb az arisztokrata világban, de ha végigveszem a főnemesi házakat, mindegyik nemesi vérvonal kiemelkedő tehetségű shinigamikat szül... kivéve a Kagamikat. Ai-sama viszont más volt, talán túlságosan is. Megmagyarázhatatlan, hogy miért, de idegen érzéseim voltak vele kapcsolatban... főleg az utóbbi időben, mióta megtörtént... az. Ezekez az aggodalmaimat jogosnak éreztem, hiszen testvérek voltunk, mégsem viselkedtünk gyakran úgy egymással szemben. Én is, Otou-sama érdekében rá vagyok kényszerítve, hogy ne mindig adjam meg neki a kellő tiszteletet, hogy úgy kezeljem, mintha nem lenne több egy kiemelt jelentőségű alkalmazottnál. Szörnyű vagyok, amiért nem tudom őszintén kezelni a helyzetet és megtalálni a megoldást.
Mikor hajnalban egy átdolgozott éjszaka után kinéztem az ablakon, és észrevettem Onee-samát távozni a birtokról, úgy gondoltam, hogy itt lenne az alkalom arra, hogy eltöltsünk egy kis időt kettesben. Én éppen végeztem, Ai öltözete pedig arra utalt, hogy nem hivatalos dolog miatt ment el... talán csak sétálni akart a hűvös reggeli időben. Sietve átöltöztem, majd a nővérem után siettem, bár külsőm így is kicsit ziláltabb volt a szokásoshoz képest. Én viszont elégedett voltam magammal, egy átlagember számára nem látszott sok különbség. Szapora léptekkel igyekeztem utána, de túl sok időt fecséreltem el, így csak nehezen értem utol. A tengerpart homokja nyaldosta már a lábamat, amikor újra megpillantottam őt. Megtorpantam, hiszen vele együtt Kei-kunt is észrevettem. Egyből rájöttem, hogy rosszul időzítettem, és már fordultam is volna vissza, hogy egyedül hagyhassam őket, de a szél által felém fújt szavak megállásra késztettek. Földbe gyökerezett lábakkal álltam ott, és nem hittem a füleimnek. Meg kellett, hogy tévesszenek, másképp nem lehet. Biztosan csak valami félreértés, vagy valami... de hiába szerettem volna azt hinni, erre semmi jel nem utalt.
- Miért? - bukott ki belőlem ez az egyetlen szó keserűen, mikor láttam Kei-kunt feldúltan elsietni, ezzel felfedve jelenlétemet Onee-sama előtt is. Szememből könnyek csordultak ki, ahogy hátat fordítottam neki és elrohantam. A lábaim maguktól vittek, ki tudja merre. Csak bukdácsoltam a homokban, miközben megpróbáltam értelmezni az imént látottakat... ám az felfoghatatlan volt számomra. Annakidején, amikor először találkoztam a testvéremmel, pusztán abból, ahogy ránéztem, éreztem a kötődésem felé. Hogy kettőnket összeköt egy láthatatlan szál. Ugyanígy, egy hasonló, de mégis más szálat Masaru-samával kapcsolatban is éreztem. És egy, erre az utóbbi szálra kísértetiesen hasonlónak össze kellett kötnie Kei-kunt és Ai-samát is, biztosan érezték ők is! Azonban ők mégis eltépték ezt a köteléket, talán örökké. Csalódtam Kei-kunban, amiért ilyen könnyen feladta, és csalódtam a nővéremben is, amiért sem akkor, sem most nem szólt egy szót sem arról, hogy problémái vannak. De csalódtam magamban is, mert nem vettem mindezt észre. Méltó vagyok én arra, hogy a húga legyek, ha látszólag ilyen messze állunk egymástól? És vajon egy nap az a kötelék is el fog szakadni, ami Masa-chanhoz köt?

*Hideg sodor végig, s meg-megüti arcomat is egyaránt. Eme pusztító hideg a tél kezdetén nem ígér semmi jót. De ahogyan az életben is, úgy a természetben is először a legnagyobb rosszon kell túl lennünk. S bármennyire is fáj, nem tehettem mást. Nem dönthettem másképpen, mert azzal önmagamat öltem volna meg belülről. Kézen foghatóbb megoldásnak tűnt az, hogy váljunk szét, hogy aztán megtalálhassuk belső békénket. De még magam sem tudom, hogy voltaképpen mit is akarok. Egyik pillanatban úgy érzem Keisuke a világon legmesszebb áll tőlem, másik pillanatban pedig epekedve pillantok árnyéka felé. Az élet furcsa paradoxonokat űz velem. S ezek az ellentétek szívem belsejében mélységes káoszt ütöttek fel, amelyet e havazás sem tud kioltani. Csupán bezárhatom a racionalitás mezsgyéjén és véget vethetek ennek, ezzel kiölve magamból ezeket az ellentéteket. Mert ha magamnak nem adok választási lehetőséget, sem neki, akkor bizonyára a gondjainkat szőnyeg alá seperhetem, s majd gondolhatom azt, hogy ezzel minden rendben lesz. Talán így lesz, tán nem de ezt még én magam sem tudhatom. Csak azt, hogy amit elhatároztam, azt végre kell vinnem. Még utoljára küzdenem kell önmagamért, hogy elfeledhessem ezeket a rossz dolgokat, s végre kilábalhassak. Könnyező szemeim ugyan fájnak, de nem akarok már depresszióban szenvedni. Szeretnék nyugodt életet élni, küzdeni az álmaimért és szeretteimért. De ez nem megy, ha a fájdalomban elvesztem önmagam, mert akárhányszor rá nézek elkap a fájdalom. Képtelen vagyok együtt élni a tudattal, hogy elvesztettem kettőnk gyermekét. Ez azt hiszem örök pecsét lesz rajtam, s valójában félek is újra teherbe esni. Egyetlen gyermekem volt, és az is marad. Ha újra teherbe esnék, akkor az azt jelentené, hogy milyen könnyen túl tettem magam egy életen, és én ezt nem akarom. De maga a gondolat is lehetetlen már, hiszen éppen most fogom Keisuket elveszteni, lehet, hogy örökre.
Összeszorul torkom, mikor kezében előbukkan egy tárgy, egy rendkívülien ismerős tárgy. Még az Amfiteátrumban láttam, amikor éppen..éppen azt akarta volna. De mit is mondhattam volna annak idején? Nem voltam képes arra, hogy nyakába boruljak és örüljek annak a gyűrűnek. Jogom sem lehetett volna rá, hiszen hogy is tehettem volna gyász alatt? Habár ő nem tudhatott minderről, s én mégis a nyakába borítottam mindent. Így belegondolva itt én magam is hibáztam. Nem kellett volna, de akkor és ott az tűnt helyesnek, hogy tudnia kell róla, mert neki joga van hozzá. Hiszen én ott megbuktam, mint anya. Egy anya, aki elvesztette a gyermekét, milyen ismerős... S mennyi mindenre képes az élet ezáltal megtanítani. Lassított felvételben látom az előttem kibontakozó eseményt. Látom, ahogyan számomra két nagyon fontos személy is eltvolodik tőlem, s állok én ott tehetetlenül. Az élet ilyen, mindig elvesz valamit, hogy aztán visszaadjon valami mást. De mindig amit ad, az s csak is az képes előre mozgatni az élet körforgását. Elvesztettem az édesanyám, s apám egyaránt..ezért erőssé válhattam. Most pedig én, mint anya elvesztettem a gyermekem, amellyel rá jöttem, hogy mennyire is fontos a szülői kötelék. Feltehetőleg egy ilyen helyzetben, ha Kanata elém kerülne, abban a pillanatban a nyakába omlanék. Mert hiányzik, hiányzik az, hogy az édesanyám karjai öleljenek és nyugtassanak afelől, hogy majd minden rendben lesz. De még az is hiányzik, hogy egyszerűen kimondja a nevemet. De mindez itt és most lehetetlen. Most csak én vagyok itt, lassan egyedül. S végig nézhetem, ahogyan elvesztem a húgomat és életem legnagyobb szerelmét egyaránt. Tehát elvettem magamtól Natorit azért, hogy megtudhassam mennyire is fontos nekem? Most akkor a szívemben dúló káosz mit is jelent? A bűntudatom és érzéseim közötti harcot. Azt, hogy bűntudatosan lehetnék boldog ha elfelejteném mi is történt az elmúlt hónapokban. Aztán pedig ott van Ritsu is, életem másik értelme. Áldott húgom, aki iránt oly' mértékű szeretet érzek, hogy képes lennék bármikor az életemet dobni érte csak is azért, hogy őt biztonságban tudhassam. Jól tudom, hogy mostanában gyakran támadó jelleggel viselkedek feléje, ám nem szándékosan teszem. Túl sok stressz hárul rám, s most, hogy így elszalad. Elijesztettem...elmartam őt is. Kétségbeesetten pillantok magam elé. de csak addig, míg fel nem fogom, hogy az imént mit is tettem tulajdonképpen. Önmagamért küzdeni? Mégis mikor lettem én ilyen önző? Mikor váltam ilyen...undorítóvá? Mindig azért küzdöttem, hogy egy erős és tisztességes, példás shinigami lehessek. Erre éppen ebben a pillanatban váltam az utolsóvá csak mert gyászolok. A gyásznak nem kéne oknak lennie a butaságokra. A gyász egy magányos folyamat, amit mindenkinek magában kéne lefolyatnia, bizonyára. Én pedig...hiába a büszkeség, nagyon rosszul cselekedtem, sokkal rosszabbul, mint amit elvárhatnék önmagamtól. De hiába is nézek körbe, nem látok senkit már. Elmentek, elmentek...de mit is érne az élet, ha nem próbálnám meg? Válaszút elé érkeztem talán? Nem! Letörlöm könnyeimet és még utoljára a távolba tekintek.*
~ Én nagyon sokat küzdöttem azért, hogy idáig eljussak. Megmutattam mindenkinek, hogy nem lehetetlen Rukongai szegény környezetéből főnemessé válni; a 11. osztagból kikerülve Soul Society egyik kidou mesterévé lenni; a Gotei Juusantai egyik kapitányává válni úgy, hogy előtte számtalan osztagot megjártam; s nem utolsó sorban a Nőegylet Alelnökévé válni...Rengeteget küzdöttem, s minél előrébb jutottam annál nagyobb veszteni valóm lett. Bár sokan nem mernek ennyit magukra vállalni, én mégis megtettem. Most pedig itt állok...lefogom törölni a könnyeimet. Társam leszel-e Fuhaku Yashi..zanpakutom?...Lelked darabjából vagyunk mi, shinigami. S bár olykor ellenségnek tűnhetünk, mi melletted állunk Ai. Indulj, nem kell félned..~ *Lehunyom szemeimet és élesen kifordulok, hogy villámtánccal olyan gyorsan haladhassak amennyire csak tudok. Nem, ennek itt még nem lehet vége. Ennek itt még nem lehet vége, képes vagyok küzdeni. Képes vagyok valahogyan kilábalni, képes vagyok felismerni. Nem akarok ilyen lenni, én..én jó akarok lenni. Én a helyes oldalon akarok állni, és megtalálni a helyemet Natori mellett. Mert van mellette helyem, nem tudom még hol és hogyan, de nem számít most, mert utána kell mennem. S a húgom...Ritsu...köszönöm. Miattad képes voltam végre tisztán látni, végre túl látni a lelki válságomon.
Néhány perc elteltével mivel ismerem a járást nagyon jól, bevágok Keisuke elé a semmiből. Lehunyt szemmel, egyik kezemet a mellkasára illesztve állítom meg lépésében. S csupán két levegő vétel után pillantok szemeibe komolyan. A legnagyobb őszinteségemmel fordulok felé, hogy tudja, amit mondok azt nagyon komolyan gondolom.*
- Nem akarlak elveszteni! *Suttogom, habár a mondatom végén kissé megremeg hangom és bizonytalanul emelem el tekintetem róla. Most hogy előtte állok nem is olyan könnyű mindazt elmondani neki, amelyekre éppenséggel néhány perccel ezelőtt gondoltam.* - Nem akarom elveszteni azt a személyt, aki..akit szeretek. *Mondom ki újra, ám egy lépést hátra teszek, és sóhajtok egyet.* - De nekem ez most így nem megy... *Ekkor tekintetem tovább halad és éppen ekkor pillantom meg a nyakában lógó nyakláncot, amelyen bizonyára a kulcs is rajta van. A földre sütöm tekintetemet. Nem hittem volna, hogy valaha ilyesmit megtennék bárki előtt is, hogy nem néznék a szemeibe, amikor valami fontosat szeretnék vele közölni.* - A kulcs nyitja azt...ami majd mindent elmond. Ritsu...talán majd segíthet. *Suttogom s majd meghátrálok. Nekem nincs itt keresni valóm, nem igaz? Nem lehet könnyű...sosem az. De talán ha Ritsu emlékszik még arra a hatalmas ládára a gardróbomban, akkor talán...talán akkor majd Keisuke megért mindent. Hiszen abban zártam le mindent a múltammal s jelenemmel egyaránt. Tárgyak, iratok, naplók, fényképek és még át nem adott ajándékok vannak benne elzárva. Meg persze az álmaim leírva lapokra, valamint vágyaim, melyben ő is megjelenik. Nekem ez volt a valódi ajándékom, nem pedig azaz ócska kulcs. Születés napjára, én mindenemet neki adtam...igazán kár, hogy most már lehet mindez felesleges volt, mert elrontottam. Az osztagom felé veszem az irányt.*

Omote visszatér - Mentsük meg a Taicho-t a munkától

Omote visszatér - Mentsük meg a Taicho-t a munkától