Komolyan, többé nem fogok kijönni ide, se a fürdőbe, se más olyan helyre ahol társaság lesz. Most is mibe keveredtem bele? De komolyan? Kijöttem ide, gondolva hogy talán egy kis társaság érdekes hatással lesz rám. Mennyire igazam lett, találkoztam egy shinigami lánnyal aki fellökött és megreptetett, egyenesen az ölébe. Utána elég rendes vérveszteséget okozott nekem. Mi is volt még? Igen megvan, bementünk a vízbe, ahol felakart emelni, de helyette szépen elestünk, jobban mondva én estem egyet. Ő menni akart valahova, de átesset rajtam, majd lelocsoltam, mire Ő viszonozta ezt. De olyan módon, hogy a szám is tátva maradt. S lassan elérünk a mostani dologhoz. Ahhoz, hogy majdnem megfulladt, én pedig alámerültem és kiszabadítva a lábát a felszínre úsztam vele, majd kivittem a partra. Ahol inkább a szolidabb ébresztgetéssel próbálkoztam. Nem akartam megtenni, nem valahogy nem akartam. De csak megkell tennem a fenébe is. Először szívmasszást akarok neki adni. Hm, szerencsére nem akkora a melle, mint a feje, nehezen is menne akkor a szívmasszás. Kész szerencse hogy pont megfelelő méretű keblekkel áldották meg, amik egész szépek, formásak és igazán vonzóak. Mi a fenén gondolkodok O.o? Így is tiszta vörös már a fejem, erre rátetézek ilyen dolgokkal? Majdnem nem is „nyomkodom” a mellkasát, hanem masszírozom a mellét, kell az önuralom, nagyon kell. A „tapizás” nem segít, jöhet a szájból szájba. A nyelvemet pedig szigorúan a sajtomban tartom, és csak remélni tudom, hogy Tara is így fog tenni. Nem lesz semmi motorikus reakciója a nyelvének, és nem akarja megkeresni az enyémet. Mert akkor nagy eséllyel tényleg meghalnék a vérveszteség miatt. Na, nincs mese, nagy levegő, a száját szétnyitom, és mesterséges lélegeztetést adok neki.
~Tartsd a szádban a nyelved, tartsd a szádban a nyelved. – rimánkodok magamban, és szerencsére nem is kell sokáig folytatnom ezt a dolgot. Azért reménykedtem benne, hogy ha ismét női ajkat fogok érinteni a saját ajkammal, akkor a kicsit meghittebb környezetben lesz. De ne válogassunk, mert ez amúgy se egy csók volt. Végre magához tért, hátrébb húzódok, és a karijaimmal támasztom meg magamat. Nagy levegőket veszek, és elégedetten nézem Tarat. Csak megmarad, szerencsére. Mi? Miért veti rám magát? Nem csináltam én olyan nagy dolgot. Mit kell ilyenkor csinálni? Lassan emelem a bal kezemet és simítom végig Tara hátát.
- Nincs mit köszönöd, bárki megtette volna. – a hangom nem remeg a közelségétől, inkább nyugtatóan hangzik most, vannak pillanatok amikor nem szabad idegeskedni, és ez olyan. Abba hagyom Tara hátának a simogatását, és a jobb szememet fedő kötéshez nyúlok, megragadom, és egy mozdulattal letépem. Telsesen elázott, már nem jó semmire. Le van hunyva a jobb szemem, nem szép látvány annyira.
- Gyere, menjünk a napágyamhoz. Pihenj ott egy kicsit, és van szakém, az majd felmelegít és megnyugtat.

Vajon Tara félszemmel is ugyanolyan szép, mint kettővel? – Igen

Hajaj, most kezd lenni az a helyzet amit sok olyan dologban lehet látni, amit az emberek filmnek neveznek. Na, tehát olyan dolog ez, amit romantikus pillanatnak neveznek. Már csak a lenyugvó nap kellene, esetleg valami lágy zene. Igen, szerintem romantikus lenne, és éppen ezért nem kell most ez a jelenet nekünk. Mert nem éppen romantikus dolog történt velünk. Elég szorosan fog, pedig nem is nézném ki belőle, hogy ekkora erő van benne. De szerencsére nem akkora hogy a csontjaim ropogjanak és eltörjenek. Letéptem a szemfedőmet, már nincs haszna, többet árt most, hiszen elázott teljesen. Fenébe nem hoztam tartalékot, nem számítottam ilyen rögtönzött életmentésre.
- Szerintem annyira nem sérült meg. – felállok és elindulok a napágy felé. – Nem okoztál gondot, nekem nem, és én kérek elnézést amiért az elején útban voltam.
Lehet nem nekem kellene elnézést kérnem. De nem tehetek róla, én már csak ilyen vagyok. Hiszen ha én nem fekszek le az útba, akkor nem jön nekem, nem megyünk be a vízbe, és akkor nem fullad majdnem meg. A zanpaktoum szerintem élvezte ezt a kis pihenést. Eléggé hasonlít rám, nyugodt és nem az a társasági „személy” leginkább csak az én társaságomat viseli el. Ez a tökéletes harmónia a zanpaktoum és a shinigami közt. A napágyhoz érve megfogom azt és felállítom, nem lett nagyobb baja, de azért 100kg felet ne üljön rá senki. Eltörhet, és akkor bajok lesznek. Előveszem a szakét és Tara felé nyújtom, lassan körbenézek, keresve valamit. Végre megpillantom, a pipám az. Oda megyek érte felveszem a homokból és visszasétálok Tarához.
- Nincs semmi baj, élsz és ez a lényeg. Azt mondom neked, hogy ne idegesítsd magadat azon ami történt. Elmúlt, az már a múltad részét képezi, foglalkozz a jelennel és törődj a jövővel. – mondom mosolyogva, majd neki kezdek tisztítani a pipámat. Szerencsére nem sok homok ment bele. A kimonomhoz megyek, és előveszem a dohányt, megtömöm a pipámat, majd rágyújtok. De közben kicsit meglepet hangon válaszolok neki. Meglep, a barátom akarna lenni? De miért, miért akarna bárki is a barátom lenni?
- Nem gond, hiszen már megkérdezted. És nem állok sehogyan. Egy ideje nincs nő az életemben olyan négyszáz éve talán, hogy volt egy nő az életemben. De az már a múltam része, egy emlék csak. – felelem higgadtan és szívok bele a pipába. S milyen fájó emlék. Mintha kettémetszenék a szívemet amikor csak arra a napra gondolok. A könnyeim, mint a forró láva, úgy folytak végig az arcomon, és az a perzselő düh ami az ereimben haladt végig. Nem kellemes emlék.
- Nem értelek félre, és nyugodtan kérdez csak, a barátok már csak ezt teszik egymással. – mondom egy enyhe mosollyal, majd leülök a napágy mellé, és lassan fújom ki a füstöt. Megmosolyogtat a reakciója, amit a szaké vált ki belőle.
- Semmi gond, a szaké már csak ilyen. Melegen a legjobb, és téged is felmelegít legalább. De azért csak csínján vele, nem lenne jó ha berúgnál. Hiszen az osztagodat se tudom, hova kéne visszavinni téged. –ezért nem szeretek kijárni a társaságba. Akaratlanul is történnek ilyen dolgok, mint a barátság szövödése. De már nincs mit tennem, lett egy barátom. Majd néha találkozok vele, és talán beszélgetünk is, csak rájön majd, hogy nem az a fajta személy vagyok aki érdekes.

Nos, végre azt is megtudtam, hogy melyik is az osztaga. Ahogy elnézem, lehet nem nagy piás Tara, tehát elég lenne neki egy kevés kis szaké, és már a világ se tudná. Régi kezdő időszakokban, amikor elég ritkán rúgtam be. Érdekes emlék, összevissza mentem Nobunagával, és mivel Ő megtehette megparancsoltuk pár katonának, hogy egy szál ágyékkötőben rohangáljanak. Régi idők apró kis viccei voltak. Az nem volt túl humoros, amit utána kaptunk, sőt, igazán kellemetlen volt az a fenekelés, amit az anyámtól kaptam.
- Én a 2. osztagban vagyok. Rendben, és ne is akarj annyit inni. Nem szép látvány. – remek, miért beszélek én ennyit? Ideje ismét szép csendben maradnom. Így is elég sokat mondtam magamról és ez nem helyes annyira. Hm, fázna talán? Pedig igen csak jó az idő. Habár majdnem meghalt pár perce, talán az a hatás miatt, ami akkor érte, azét viselkedik így. Ez nem jó annyira, nem lenne jó, ha miattam fázna meg. Halkan sóhajtok egyet, majd a kezembe veszem a kimonómat, és Tara felé nyújtom.
- Szerintem meg igen. Tessék. – na végre megjött az esze és felveszi. Nem nagy szám kimono de én kedvelem ezt a ruhát. Nekem pedig ideje ismét pipáznom egyet, kicsit homok íze lett, de még egészen tűrhető. Szerencsére senki nem használta eddig a tengerpartot alomnak. Elkerekedik az egyetlen szemem az arca közelségétől. A verejték igen gyorsan és nagy cseppekben folyik végig az arcomon.
- Ma…ma…majd sort ker..kerítünk rá. – hebegem és habogom a választ. A puszi miatt a szívem még hevesebb kezd kalapálni, ez nem jó, hamarosan baj lesz. Amint elviharzik, ismét kitör a vér az orromból. Nagyjából háromszor csinálok szaltót a levegőben a vérnyomás mait, majd elterülök a homokban.
- Ez így nem jó, ideje menni haza. – nagy nehezen feltápászkodok, majd összeszedem a holmimat és a zanpaktoumat a kezemben fogva elindulok. Denryuu is csak ennyire várt.
~Nos, mi történt? – kérdezte a mély és kimért hangján. ~ Csak nem találtál egy új barátot?
~ Kitudja Denryuu, kitudja? Ismersz viszont, nem vagyok az a barátkozós fajta. De azért érdekes egy lány volt.
~ Majd csak lesz valahogyan.
A beszélgetésünk ennyivel le is zárult. Kevés szóból is megértjük egymást. De ideje menni, a holmim megvan, irány a szállásom.


/Köszi a játékot játék vége./

Nem is tudom pontosan, mennyi idő telt el azóta, hogy első küldetésemen össze akadtam Ai-val. A kis találkozásunk szó szerint nyomot hagyott bennem, ugyanis a suriken által okozta seb nem tűnt el nyomtalanul. Ok... nem az a hatalmas harci sérülés és nem is túl nagy dolog, csak egy kisebb heg jelzi, hogy pontosan hol és mélyedt belém a suriken. Azóta az eset óta kicsit másabbak lettek a dolgok. Miután Ai-val visszatértünk, egy ideig még pihennem kellett, míg rendesen be nem gyógyul a sérülésem, de ez nem tartott tovább egy- két hétnél. Azóta azonban folyamatosan edzek és fejlesztem a kapcsolatot köztem és a zanpakutom közt. Ebben az is közrejátszik, hogy ő maga az edzőm. Igen... tudom, hogy furán hangzik, hogy a zanpakutom az aki edz engem, de ez van. Nincs senki, aki nála jobban ismerne és aki nála jobban tudná, hogy mire van szükségem ahhoz, hogy fejlődjek. Elsősorban arra koncentrál, hogy a kondícióm erősebb legyen, mert szerinte attól a "kis harctól" nem kellett volna annyira lefáradnom. Az edzés másik fele pedig a kardforgató technikám javítására szolgál, hiszen az egyetlen ok, amiért Ai nyert az az volt, hogy tapasztaltabb kardforgató nálam... na meg kidouk-ban is jobb, de azzal kár fárasztanom magam, hiszen ami nem megy, azt nem kell erőltetni.
Aznap délután, miután az erdőben gyakoroltunk, hogy jobban tudjam kezelni shikai képességeimet... aminek sajnos jó pár fa látta kárát, de hát ez van. Na mindegy. Azután különböző edzések jöttek, egészen addig, míg le nem ment a nap, majd jöhetett a szokásos esti futás a tengerparton.
~ Ne nyavajogjál már... te akartál erősebb lenni és kérdezted tudok e rá módot... ~
- Ez igaz... de az hogy minden nap hat órán át kínzol, miért is jó nekem? -
Kérdeztem lihegve futás közben.
~ Csak kussolj és fuss tovább. ~
Zárta le ennyivel a vitát, ami fura volt. Máskor mindig benne van egy jó kis veszekedésben, olyan unaloműző gyanánt. Gondolhattam volna, h fáradt, de mivel egész nap csak hülyébbnél hülyébb feladatokat agyalt ki nekem és szidott, hogy rosszul csinálom, nem sok mindent csinált. Végül inkább ráhagytam a dolgot és csendben futottam tovább. Ezt az egy dolgot szerettem az edzésben. Ilyenkor senki nincs itt, minden csendes és nyugodt. Mindig megnyugtat ez a kis esti kocogás a parton... még néha el is gondolkodom néhány dolgon futás közben, amit amúgy nem szoktam. Hirtelen egy halvány fehér fény villant a szemembe, mire megálltam és szét néztem, mi lehetett az.
~ most meg mit állsz, mint a sóbálvány? ~
- Azt nézd.
Mondtam, miközben a lányra szegeztem szemeimet, akinek kardja csillogása állított meg. Mesébe illő látványt nyújtott, ahogy a sápadt holdfényben csillogott a kardja, fehér yukatája pedig meg, meglibbent miközben kardgyakorlatokat végzett. Egy percig talán tátva is maradt a szám és csak bámultam, majd ahogy jobban szemügyre vettem, azt is megláttam, hogy ki az.
- Ai...
Suttogtam halkan a nevét és felé kezdtem szaladni.
~ Most meg hova a bánatba rohansz? ~
~ Nem tök nyilvánvaló? ~
Válaszoltam a kérdésre, miközben lassan oda értem a lányhoz. Először nem vett észre, mert eléggé bele merült abba amit csinált, ezért rá köszöntem.
- Szia. Rég láttalak.
/Ilyen ruha volt rajtam. /

Mielőtt oda értem volna hozzá, hallottam ahogy magában... vagyis a zanpakutojához beszél. Ha más nem is, de annyi mindenesetre kiderült abból amit mondott, hogy minden áron erősebb akar lenni. Érdekes volt, hiszen lényegében ugyan azt akarta ő is, amit én... erősebbé válni. Én igazából pont miatta akartam ezt... igaz, hogy a múltkor egy kidouval ütött ki, de akkor is győzött. Sokat tanultam abból a harcból és sok gyengeségemre is fény derült az összecsapás alatt, de attól még ugyan úgy vesztettem, ami miatt Kage Kurosu kétségbe vonta alkalmasságomat arra, hogy őt forgassam, ezt pedig többé nem engedhettem meg. Azt, hogy ő miért is akarhatott erősebbé válni, nem tudtam. Talán ő is hasonló okokból áhítozott nagyobb hatalomra, mint én... vagy talán valakit, vagy valamit meg akart védeni, amihez feltétlen erősebbé kellett válnia. Vagy talán az is lehet, hogy mindkettő. Gondoltam, főleg azután jutottam erre a következtetésre, hogy megláttam mellette, a földön egy mankót. Mikor ráköszöntem, úgy tűnt ki is zökkentettem egyensúlyából, mire zanpakutoját élével a földbe vágta és azon támaszkodott meg. Másik kezéből leengedte a láncot és lihegve mellkasához kapott. Olyan volt, mintha fájdalmai lennének. A "visszaköszönése" nem volt épp a legbarátságosabb és a tekintetéből sem épp a vidámság sugárzott, de ezt úgymond már megszoktam. Még így is... a holdfényben csillogó szemei vonzották magukra tekintetemet, így mélyen a szemébe nézve léptem hozzá közelebb.
- Látom, valaki rendesen ellátta a bajod... segítsek? Jól érzed magad?
Kérdeztem kíváncsian és talán egy kis aggodalom is volt a hangomban, ahogy láttam, hogy kezét mellkasára szorítja. Arcomon viszont sem meglepődöttségnek, sem aggodalomnak nem volt nyoma. Egyedül hangomon lehetett felfedezni ezt a két dolgot és talán tekintetemen.
~ Igen... tényleg úgy fest, hogy valaki alaposan helyben hagyta. ~
~ Nem hiszem... emlékezz csak vissza a csatánkra. Az ellenfele erős lehetett, ha így megsebesítette, de szerintem ő sem tért haza pár komolyabb sérülés nélkül... ha haza ért egyáltalán. ~
~ Mondasz valamit... úgy tűnik kedveled a lányt. ~
~ Nem is tudom... kicsit idegesítő ez az ellenszenve, meg van egy kis felsőbbrendűségi komplexusa, de úgy összességében kedvelem. ~
~ Aztakurva... te ismersz ilyen nagy szavakat? ~
Hallatszott a fejemben, egy nevetés kíséretében.
~ Te milyen idegesítő tudsz lenni >.> ~
~ Max. annyira mint te öregem... de szóval akkor annak ellenére, hogy szemmel láthatóan utál, te bírod? ~
~ Hmm... ja. Ez asszem így helytálló ~
Feleltem nevetve, bár fogalmam sem volt róla, hogy ezeket miért pont vele beszélem meg... na jó. Azon kívül, hogy hallja a gondolataimat. Miközben ez a kis beszélgetés lezajlott bennem, továbbra is vártam, hogy Ai válaszoljon..

Kisebb indulattal a hangjában kijelentette, hogy nincs szüksége segítségre. Már meg sem lepett, hisz a legtöbbször hasonló hangnemben szól hozzám, szóval ez már nem is zavart... az inkább, hogy annak ellenére, hogy elutasította a segítségem, nagyon is úgy nézett ki, mint akinek szüksége van rá. Nem értettem, vajon miért ilyen... igazából, általában nem veszem fel, ha lenéznek, vagy ha pár nemes azt hiszi, hogy csak mert olyan családba született felsőbbrendű mint egy átlagos halálisten. Ez az ő gondjuk és amíg nem kötnek belém, addig hidegen hagynak... de nem értettem, vajon Ai miért ilyen. Talán csak a büszkesége miatt, vagy azért, mert tényleg ennyire nem komál engem. Minden esetre, fura volt ez az egész. Ez a lány már másodszorra gondolkodtatott el, pedig az nem épp a kedvenc elfoglaltságom... túl sok időt vesz el tőlem. (xD)
- Ahogy akarod.
Feleltem végül nyugodtan, majd végig néztem, ahogy erőt véve magán normálisan feláll, bár látszik az arcán, hogy közben fájdalmai vannak. Hirtelen egy gyengébb szél, vagy inkább egy erősebb szellő?... mindegy. Szóval egy erősebb szellő süvít végig a parton és kicsit olyan, mintha Ai-t szeretné támogatni. Mikor a szél neki ütközik hátamnak, kicsit végig szalad rajta a hideg, de egész kellemes érzés most ez a hideg szellő. Ai-nak is jót tett a hűsítő szél és sikerült normálisan felállnia, majd kardját vissza csúsztatta annak tokjába, majd a hátára erősítette azt láncával. Ezek után hátat fordítva nekem, a tenger felé fordult és csak bámult bele a nagyvilágba. Utána fordulva, hátulról néztem őt, ahogy áll és sütkérezik a holdfényben. Hosszabb ideig álltunk ott némán, én csak bámultam őt, ő pedig az eget kémlelte, míg végül egy nagyobb sóhaj után megtörte a csendet.
- Ja... én csak futottam kicsit a parton, mint ahogy minden este és akkor megláttalak, ahogy "gyakoroltál" és gondoltam, köszönök.
Mondtam a háta mögül, majd amíg elmondta, hogy ne aggódjak a sérülései miatt, mellé álltam.
- Rendben van... ha azt mondod semmi bajod, akkor ok. Mellesleg... hogy szerezted ezeket a sérüléseket?
Fordultam felé a kérdéssel. Ezután ismét fordult egyet és a part mentén kezdett lassan sétálni, én pedig mellette haladtam. Hamarosan egy érdekes kérdést tett fel, amit nem tudtam pontosan hogyan ért.
- Hát, ha úgy érted, hogy melyikünk a "csapat" esze, akkor azt kell mondanom, mindketten és egyikünk sem. Egyikünk sem az a nagy stratéga, de harcok közben mindkettőnknek van nem egy őrült ötlete, amiket gyorsan megvitatunk és eldöntjük hogyan tovább... Szóval gyakorlatilag együtt csináljuk a dolgokat.
Avattam be a mi kis csapatjátékunk mivoltjába.
- És nálatok hogy van ez?
Kérdeztem tőle kíváncsian, miközben tovább sétálgattunk a parton.

- Hát... őszintén szólva igen. Én is edzettem.
Válaszoltam, mikor kicsit kijavított és csak ekkor jutott eszembe, hogy valószínűleg, nincs még két shinigami, akiknek az éjszaka közepén eszükbe jutna edzeni. Mindenesetre kicsit vicces volt, hogy az a két halálisten, akik ezt teszik, azok pont mi ketten vagyunk. Hamarosan kicsit megtorpant, majd a tenger felé fordult, melynek hullámai a dagály miatt egy kijjebb mosták a homokos tengerpartot. Kicsit meglepett, amikor Ai eldobta a mankóját, majd miután lehúzta a cipőjét, lassan besétált a vízbe és csak kémlelte a messzeséget. Valamiért még mindig lenyűgözött a lány látványa, ahogy ott állt fehér yukatájában, a hold sápadt fényében. Valamitől kicsit gyorsabban kezdett kalapálni a szívem, ahogy őt néztem, de nem tudtam mitől... gondoltam, csak a edzés miatt, vagy valami hasonló, szóval nem foglalkoztam vele különösebben, főleg hogy az újból ránk telepedő csöndet ismét megtörte egy kérdéssel.
- Hogy mik a céljaim?
Ismételtem el a kérdését kicsit halkabban és pár pillanatig elgondolkodtam.
- Ha nagyon tudni szeretnéd, elmondom. Ami mindenkinek... az, hogy erősebb legyek. A legutóbbi csatám ellened rámutatott pár...khüm... gyengeségemre, ezért nem ártana fejleszteni a képességeimet. Bár.. az is benne van a pakliban, hogy majd egy visszavágóban szeretnélek legyőzni, de ez még kicsit odébb van. Mielőbb el akarom érni a bankai-t, mert Kage Kurosu szerint a mostani erőm szinte semmi ahhoz képest, amit abban az állapotban az enyém lesz. Ez pedig arra kell, hogy megvédhessem azokat, akik fontosak nekem.
Feleltem mosolyogva a kérdésére, miközben továbbra is végig őt néztem. Gondoltam rákérdezek, ő vajon mi miatt akar erősebbé válni, de volt egy olyan érzésem, hogy nem szívesen kötné az orromra, szóval inkább hagytam a dolgot. Ezek után végig hallgattam, a véleményét arról, amit nemrég a zanpakutom és a köztem lévő összhangról mondtam neki.
- Igen.. Még nem olyan régóta vagyok képes a shikai használatára, ezért meg nem uralom teljesen, de hála az edzésnek, egyre jobban boldogulok vele.
Miután befejeztem, ő is rászánta magát, hogy válaszoljon a nemrég feltett kérdésemre. Nagyon érdekelt, vajon közte és a zanpakutoja közt hogyan is működik a dolog. Kisit meglepett volna, ha ugyan úgy zajlanának a dolgok, mint ahogy nálunk, de gondoltam ők is megbeszélik a dolgokat, viszont a válaszából nem ez jött le.
~ Naugye... tudtam, hogy normális zanpakutok is vannak. Te miért nem bírod simán követni az utasításaimat, mint ahogy az övé? >< ~
~ Mert ha rád hagynám a dolgot, már rég kinyírtál volna minket. Emlékszel, mikor le akartad fejelni azt a lidércet, amelyiknek olyan kemény volt az egész teste, mint a vasbeton? >.> ~
~ Jaaa... na az vicces volt. ~
~ Végül is... csak két napig volt agyrázkódásod... és a lidérc maszkja is megrepedt. ~
~ Naugye. ~
~ De miután megfejelted, elájultál és ha nincsen ott a másik két shinigami, akkor már.. hagyjuk. ~
Mondta végül egykedvűen és nem is mondott utána semmit. Kicsit elgondolkodva, feltűnt, hogy Ai kicsit bőbeszédűbb volt, mint ezelőtt. Talán még nem is beszélt hozzám ennyi ideig egyhuzamban és amint erre ráébredtem, kicsit elmosolyodtam. Cipőimet lerúgva magamról a homokba, én is besétáltam Ai mellé a vízbe. Zsebre dugott kézzel álltam mellette, majd mikor már nem bírtam tovább, felé fordulva rá néztem.
- Megkérdezhetem, hogy miért nem bírsz engem? >.<
Ok... ez talán nem a legértelmesebb kérdés és beszédtéma, de már nagyon fúrta az oldalam, hogy vajon mi lehet velem a baja...

Elmondta, hogy szerintem a képességeimhez mérten a legmegfelelőbb osztagba kerültem, majd a miértekről kezdett beszélni. Hogy mi a célunk azzal, hogy erősebbek legyünk és ha beteljesül az, amit akartunk, akkor mi legyen utána.
- Szerintem... ha az a célod, hogy megvédj valakit, az egy olyan dolog, aminek soha nem lesz vége. Még ha az illető, akit meg akarok védeni, végül erősebb is lesz nálam, akkor is meg akarnám védeni. Ezenkívül, a másik célom, hogy én legyek a legerősebb harcos osztályú shinigami...addig pedig még sok idő el fog telni és kitudja, mik történnek közben... talán találok valami új, fontosabb célt is.
~ Hallod? Bízzál bennem. ~
Mondta Kage Kurosu, Ai ezt követő mondata után.
~ Ahham... ha jól emlékszem, mikor legutóbb ezt mondtad és rád hallgattam, eltalált egy suriken és a saját burkom falába csapódtam be... ~
~ Jó, jó... néha előfordulnak kisebb hibák... de ha erősebb lettél volna, akkor tökéletesen össze jött volna a tervem >< ~
Mondta, mire inkább nem is válaszoltam, majd kicsit elgondolkodtam. Ai olyan fiatalnak látszik, de valójában fogalmam sincs, mennyi idős lehet... De mikor azt mondta, "mikor annyi idős leszel, mint most én" kicsit felkeltette az érdeklődésemet, végül mégis biztonságosabbnak láttam, nem rákérdezni a korára.. Közben ugye oda sétáltam mellé, be a hideg vízbe és feltettem a kérdést, amit így utólag talán jobb lett volna magamban tartani. Ai olyan nyugodt volt és most nem veszekedett velem és még úgy ahogy beszélgetni is kezdtünk, mire feltettem azt a hülye kérdést és elrontottam az egész hangulatot. Miközben válaszolt, félre fordította a fejét. A válasza viszont kicsit érdekes volt. Értem én, hogy nem bírja a 11. osztagot, azért mert olyanok, amilyenek, de nem értettem, hogy attól, hogy abba az osztagba kerültem, miért... miért ilyen dühös rám. Vagy nem is dühös, inkább ellenszenves. Azt is furcsálltam, hogy ha más viselkedett volna így velem, már rég otthagytam volna és nem is foglalkoztam vele, ez a lány viszont... mintha vonzott volna magához. Valamiért, mikor mellette voltam, mintha kicsit nyugodtabb és valamivel összeszedettebb lettem lettem volna, amit igencsak furcsálltam.
~ Ó kölyök, hogy te mekkora egy marha vagy... ~
~ Ezúttal miért is? ~
~ Bocsi, de aki a saját érzéseivel nincs ennyire tisztában, arra nem tudok mást mondani. ~
~ Az érzéseimmel?... ezt meg hogy érted?~
Kérdeztem vissza, de már nem jött válasz. Bírom, mikor csak így benyög valamit, tökre összezavar, aztán meg elkussol. Ilyenkor rohadtul fel tud húzni, de most nem ezzel foglalkoztam. Miután Ai elmondta, hogy kb. miért is pikkel rám, elindult kifelé a vízből a part felé. Utána fordulva, gyengéden elkaptam a csuklóját és a sérüléseit figyelembe véve, gyengéden vissza tartottam.
- Ne menj el ok? Csak felejtsd el, amit az előbb kérdeztem... bocsi, hogy felhúztalak.
Néztem a lányra kérlelő szemekkel és reménykedtem, hogy inkább marad..

Miután elkaptam csuklóját, elkerekedett szemekkel, pislogva fordult vissza felém és nézett rám, majd miután bocsánatot kértem, sem változott a helyzet. Hosszú pillanatokig némán bámultunk egymás szemébe és... fogalmam sincs miért, de nem tudtam róla levenni a szemeimet.
~ Most meg mit álltok mindketten, mint a sóbálványok? Szólalj már meg... ~
~ Kussolj már egy kicsit jó? Épp arra várok, hogy mit fog mondani. ~
~ Hú haver, ti szerelmi analfabéták vagytok. ~
~ Te meg mégis mi a fenéről beszélsz? ~
~ Hagyjuk... majd előbb utóbb rájöttök magatoktól is.. ~
Mondta, majd elhallgatott. Nem értem, miért csinálja mindig ezt... mindig bele kezd valamibe, aztán mikor felkelti az érdeklődésem, h miről magyaráz, elkussol. Már komolyan kezd az agyamra menni ezzel az idegesítő szokásával, de ha szólnék neki sem hagyná abba, szóval mindegy. Amíg ez a kis eszmecsere lezajlott, csak pár másodperc telt el, majd erra eszméltem, hogy Ai egy határozottabb mozdulattal kirántja kezét az enyémből.
~ Na gyerünk... válaszolj. ~
Mondta Kage Kurosu izgatottan, mikor Ai azt kérdezte, megőrültem e, mire nem is tudtam, válaszoljak e...
~ Te... haver, szerintem ez csak egy öltői kérdés volt... tudod, erre nem szokás válaszolni...-.- ~
~ Öööömm... ja persze, tudtam én... ~
~ Csak nem sejtetted mi? ~
~ Na menjél a tudod hová >.> ~
Más körülmények közt még örültem is volna, hogy sikerült kicsit beoltani, de most nem épp ez foglalkoztatott. Ai-t néztem, ahogy kicsit mintha értetlen arcot vágna és hátrált néhány lépést, majd hátat fordítva nekem a tájat kezdte bámulni. Valójában én is kicsit össze voltam zavarodva, de nem tudtam, mi ütött belém. Olyan hülye érzések kavarogtak bennem, amilyenek eddig még nem igazán, talán csak néha valami hasonló.. Végül, mikor már egy ideje szótlanul csak álltunk ott, ráadásul ő háttal nekem, már nem bírtam tovább. Gondoltam, egy shunpoval elé ugrok és majd megkérem, hogy legalább mondja el, hogy min duzzog ennyire, vagy mi baja is van pontosan, mivel bocsánatot kértem és csak egy költői kérdésben reagált annyit, hogy "megőrültél?" Ahogy ezt elhatároztam magamban, meg is kezdtem a művelet végrehajtását. Egy shunpoval elé kerültem és aztán... aztán... hát én lefagytam. Alig pár centire volt az arca az enyémtől és ahogy a szemeibe néztem, nem jöttek ki szavak a számon. Hiába találtam ki előre, mit fogok mondani, egy árva hang nem jött ki a számon, csak némán bámultam gyönyörű, barna szemeibe.

Mikor a shunpoval Ai elé ugrottam, a hirtelen szembesüléstől megrémülve kicsit, hátrébb lépett. A szemében kis zavarodottság és értetlenség keveredett, de ahogy én nem tudtam levenni a szemem róla, úgy az ő tekintete is össze gabalyodott az enyémmel. Ezalatt a pár másodperc alatt, az idő mintha teljesen megállt volna körülöttem és minden zaj is eltűnt. Nem hallottam tovább sem a szél zúgását, sem a tenger halk morajlását... a egyetlen hang, amit hallottam az a szívverésem volt. Valami számomra ismeretlen okból kifolyólag, két szeme elkápáztatott és mintha valami mágnes lett volna, maga felé kezdett húzni.. ahogy egyre közelebb hajoltam hozzá, szívverésem egyre csak gyorsabb és hangosabb lett, majd mielőtt befejezhettem volna a műveletet, ami elől látszólag Ai sem akart kitérni, oldalról pár fura fickó szólt oda hozzánk, megtörve ezzel a pillanat varázsát és vissza zökkentve minket a valóságba. Egy fél pillanatig, kicsit meghökkenve néztünk egymásra, majd a fickók felé fordultunk. Csávócskámék úgy néztek ki, mintha valami testőrök, vagy ilyesmik lennének és szinte figyelembe sem véve, hogy én is ott vagyok, arról kérdezték Ai-t, hogy bántottam e. Amíg ők tisztázták a dolgokat, kicsi megráztam a fejemet és komolyan elgondolkodtam, hogy mi a jó fene is történt az előbb. Épp mikor már teljesen kezdett összezavarodni bennem minden, megszólalt Kage Kurosu.
~ Szép volt kölyök... majdnem meg volt. Kár, hogy azok az őrök félbeszakítottak. Ha akarod szétcsaphatunk köztük. ~
Ajánlotta fel vidáman, mire először nem is tudtam, mit reagáljak.
~ Te most miről is beszélsz? ~
~ Te mekkora egy hülye vagy. Az előbb majdnem sikerült lekapnod Ai-t... bár személy szerint arra tippeltem volna, hogy fel fog pofozni, dehát...~
Kicsit még mindig zavartan hallgattam végig a mondandóját. Még soha nem éreztem hasonlót sem, mint az előbb abban a pár pillanatban és fogalmam sem volt róla, hogy most mi történt. Mire újból észbe kaptam Ai épp azt mondta az őröknek, hogy nem tanultam elég illemet, vagy mi, aztán azok szépen le is léptek ahogy kell, kettesben hagyva minket Ai-val. Egy pár pillanatig ismét csönd támad, mit ezúttal Ai tör meg.
- De nem uszítottad rám őket...
Válaszoltam és el is gondolkodtam, hogy vajon miért nem tette...szívesen nekik estem volna, de nem uszította rám őket, sőt el sem ment velük, hanem elküldte őket, hogy ismét ketten legyünk... én már nem értettem semmit. Ezután Ai hátat fordítva nekem, a part felé indult, ahol felhúzta a cipőjét, majd elindult a part mentén sétálva. Követtem a példáját és hamarosan beértem és mellette sétáltam tovább. Kicsit feszült volt a légkör. Magam sem tudom miért, de többször is lopva rá pillantottam, majd mikor ő nézett felém, gyorsan előre fordítottam a tekintetem, mintha csak nézelődnék, majd egy idő után, mikor pár fa mellett haladtunk el, hirtelen megtorpantam és ismét finoman elkapva Ai csuklóját, magam felé fordítottam. Magam sem tudtam, mit akarok csinálni, csak valahogy ösztönösen, vagy nem is tudom hogy jött ez az egész dolog.
- Öööm... én az előbb... a vízben... én..
Kezdtem el dadogni, pedig eddig még soha nem voltam zavarban... Végig, mélye Ai szemeibe nézve, próbáltam kipréselni magamból a szavakat, de valahogy nem tudtam, mit is mondjak. Végül, már nem tudtam uralkodni magamon, nem tudtam, mit teszek, csak előre hajolva, egy apróbb csókot nyomtam Ai puha, forró ajkaira.
~ Ezazz haver... adj az érzésnek. ~
Ő persze, hogy ezalatt sem tudta befogni a száját, de már nem is érdekelt. Mikor a csóknak vége szakadt, vissza állva az eredeti helyemre, ahol a csók előtt voltam, vártam, hogy Ai leszúrjon, vagy leüssön, vagy megkínozzon egy kidouval... igazából, már mindegy volt, mert akár milyen rövid és aprócska csók is volt ez, ilyen jó, még soha senkivel nem volt és ilyen jól, még egy után sem éreztem magam...

Kis visszatekintő: Egy nappal megismerkedésünk után, amikor még Ninsei a 8. osztag tisztje volt...

Már megint egy csodálatos reggel...lett volna. Nagyba aludtam még amikor arra leszek figyelmes, hogy egy nagy adag jéghideg víz terít be. Persze azonnal felriadok. ~ Ki ez a marha...megütöm ha meglátom!!! - gondoltam hirtelen dühösen. Mérgem egyre nőtt, mikor nem láttam senkit.
- Hol vagy? Bújj elő, vagy megbánod! Igaz amúgy is, de gyere elő!! - kiabálom fenyegetően.
Egy ideig nagy csönd. Majd kis mozgolódásra leszek figyelmes. Na, ki bújik elő a szekrényemből? Drága aranyom, Ninsei! Fúú, ezt most jól meg fogja kapni! Közeledik felém, már mindjárt itt van, de egy shunpo-val pillanat alatt mögötte termek párnámmal a kezemben, ráugrok hátára és egy kezemmel átölelem, majd közel hajolok füléhez:
- Jó reggel édes drága egyetlenem...hogy a ménykő csapjon beléd te idióta!
A hízelgő szavak után egyből stílust váltok és elkezdem püfölni fejét a párnámmal. Tűri egy darabig, nem mozdult. Kis idő múlva ráhagytam, mert nem csinált semmit. Egy másodperc szünet, és hirtelen leránt az ágyamra és rám ugrik.
- Te hülye, tiszta víz minden és ráadásul ki is hűlt és még rá is szorítasz! Ááá, bakker eressz máááááár! Ez hideeeeg!! - méltatlankodok alatta.
Helycserés támadás, hirtelen ő került alulra én meg a hasán ültem. Hmm, ezt most visszakapja, nem érdekel az ágyam, majd megszárad estére. Maximum kirakom a napra a matracot...
- Ebisawa Ninsei! Ha még szorult önbe valami szeretet szerűség, akkor nyugton megvárja míg Hishikawa Keiko ÚRNŐJE visszatér önhöz! - szólok felé hivatalosan. Látszólag meglepte ez a hangnem. Na, de kezdjünk is bele.
Gyors kirohantam a fürdőbe, megragadtam a legnagyobb lavrot, színültig töltöttem vízzel (közben azért leskelődtem ki, hogy nehogy megmozduljon). Szerencséjére tényleg nem mozdult egy centit sem. Kész, tele van. Hirtelen oda shunpozok az ágy elé és rögtön rá is borítom az egészet. Számíthatott rá, hisz csak mosolygott rajta egyet, majd ismét lerántott az ágyra a legelső pozícióba; én alul, ő fölül nézett egy darabig, majd megtöröm a csendet...
- Mellesleg jó reggelt szerelmem. Látom jó kedved van.
És elkezdte puszilgatni a nyakamat és egészen lement a kulcscsontomig. Ott már elkezdtem vihorászni, mert eléggé csikizett. Közbe csöpögött az arcomra hajáról a hideg víz...brrr. Észrevette a szemfüles, hogy zavar, ezért direkt és csak azért is összemázolta a képemet nedves hajával. ~ Hát jó, ha így állunk... - gondolkodom nagyban. Hirtelen én kerülök felülre és az egész hosszú hajammal végig mentem testén. Csak most tűnt fel, hogy csak egy alsógatyát visel. Aztapaszta, de szexi... Na mindegy. Ez neki sem tetszett, tüsszentett is egyet. ~ Háhá. :DD - örültem magamban. Megadtam magam, vége a támadásnak, behuppanok mellé, ölelő karjaiba.

Tök átlagos napként kezdődött. Megint képtelen voltam aludni így már hajnalban kikászálódtam az ágyból. Ez már jó ideje megy így. Mint ha az álom elkerülne. Csak forgolódok az ágyamban és próbálok aludni, vagy épp nézegetem a plafont. Elmentem sétálni egy picit a városba, legalább addig sem unatkozok. Szinte azt se tudtam mi zajlik körülöttem. Csak mentem és vártam, hogy valami megmentsen attól, hogy már megint magamba zuhanjak. Nem sok választott el tőle, hogy végleg becsavarodjak. Szinte teljesen egyedül vagyok mostanában. Senki nem szól hozzám igazán kedvesen, és folyamatosan azon gondolkozom, vajon egyáltalán mit keresek én itt. Csak azért lennék itt, hogy erőt szerezhessek valahonnan, vagy van valami más oka is ennek? Ekkor eszembe jut a tegnapi lány, Keiko. Talán miatta vagyok itt? Nehéz eldönteni, hogy mit is szeretnék én az élettől. Támadt egy ötletem mivel lehetne kicsit feljavítani a kedvemet. Elindultam a tengerpart felé. Sok időbe telt gyalog lemennem de nem bántam. Leültem és néztem, ahogy a hullámok lüktetnek. Mint ha egy érző lény lenne maga a tenger is. Sokat gondolkoztam itt. Végül arra jutottam miért egyedül legyek itt? Miért ne lehetne itt valaki velem, aki talán fel tud vidítani. Csak sajnos nem nagyon akadt még ilyen ember a földkerekségen. Talán a kislány képes lenne rá. Szinte amint az első találkozásunkra gondolok azonnal el is, száll a rossz kedvem. Mint ha valamilyen varázslat lenne. Már nem is a depresszióm ural, hanem az, hogy vajon, hogyan lehetne rá venni arra, hogy ki jöjjön ide velem. Talán támadt egy ötletem. Gyors villám lépéssel haza mentem és átvedlettem magam fürdős ruciba. Lehet, hogy rohadt hideg a víz de akkor is… most fürdeni akarok a tengerben, Keikoval együtt. Fogtam egy vödröt és tele töltöttem hideg vízzel. Azonnal rohantam a házához. Meglepetésemre az ajtót nyitva találtam. Ha a szétszórtság fájna már biztos, nem élne a kicsike. Gyors megkerestem a hálószobáját és még mindig az ágyban találtam őt. Nagyon édes volt, ahogy aludt. Szinte már sajnáltam rá önteni a lavór vizet. Még kerestem valami menekülési lehetőséget, hogyha ne adj isten ideges lenne, akkor ne azonnal vágjon agyon. Rá öntöttem a vizet és szinte azonnal már be is másztam a szekrényébe. Szinte azonnal halottam is az ordítását.
- Hol vagy? Bújj elő, vagy megbánod! Igaz amúgy is, de gyere elő!! – kicsit azért várok, mert nagyon hallatszódik rajta, hogy ideges. Lassan kikászálódok a szekrényéből, és ördögi vigyorral bólintok egyet felé. Közelebb akartam menni, hogy a vödröt is a fejére boríthassam de nagyon úgy tűnt, hogy ideges hisz egy shunpoval mögöttem termett és átölelt. Nem erre számítottam.
- Jó reggel édes drága egyetlenem...hogy a mennykő csapjon beléd te idióta!
A hangnemváltozás azért már arra a reakcióra hasonlított, amit én vártam. A párnával elkezd ütlegelni. Picit ugyan tűröm, hisz had érezze, hogy törődök vele. Gondolom észre vette, hogy nem nagyon törődök a dologgal, így rá hagyta. Én azonnal lerántottam az ágyára és rá ugrottam.
- Te hülye, tiszta víz minden és ráadásul ki is hűlt és még rá is szorítasz! Ááá, bakker eressz máááááár! Ez hideeeeg!!
Sikítozik szegényke, de muszáj lesz hozzá szoknod, hisz a tenger sem melegebb. Márpedig te ott leszel velem a vízben. Hirtelen valahogyan sikerült felém kerekednie és én kerültem a vizes ágyra. Gondoltam, hogy valami hasonló hőmérsékletű lehet így nem nagyon ért meglepetésként.
- Ebisawa Ninsei! Ha még szorult önbe valami szeretetszerűség, akkor nyugton megvárja, míg Hishikawa Keiko ÚRNŐJE visszatér önhöz!
Úrnő? Azt azért megnézném, hogy egy kis törpe, hogy akar parancsolgatni a nála majdnem kétszer nagyobb pasijának. Azért egy tapodtat sem mozdultam, nehogy még több oka legyen arra, hogy valamilyen úton-módon belém köthessen. Halottam, ahogy valamilyen edénybe elkezdett vizet engedni. Nyilván ő is le akar önteni engem. Amikor abba maradt a vízcsobogás felkészültem rá, hogy bármelyik pillanatban érkezhet a hideg víz. Láttam is ahogy egy hatalmas lavrot próbál tartani ami majdnem akkora mint ő. Ezen kicsit elmosolyodtam. Megint visszarántottam az ágyra magam alá.
- Mellesleg jó reggelt szerelmem. Látom jó kedved van. – hát azt azért nem mondanám, csak szeretném, hogy jöjjön velem fürdeni. Elkezdtem lágyan puszilgatni a nyakát. A kulcscsontja felé már, mint ha csikis lenne. Észre vettem, hogy idegesíti a hajamról csöpögő víz. Közel hajoltam hozzá és melltől arcig totál összekentem a hajamon lévő vízzel. Nagyon nem díjazta a dolgot. Már megint felül kerekedett rajtam és most ő kent össze vízzel tetőtől talpig. Fura volt, hogy amikor fölém hajolt kilátszott a háló ruhája alól valamilyen intim testrésze. Úgy tettem, mint ha észre se vettem volna de egyszer kétszer már nem bírtam megállni, hogy ne nézzek oda. Már eléggé zavart, hogy a hideg hajával festőt játszik rajtam. Tüsszentettem egyet, hogy végre kicsit hagyja abba a mázolást. Végül, mint ha feladta volna a dolgot behuppant mellém.
- Gyere el velem a tengerpartra! Kérlek. – azzal átöleltem és vártam a válaszát.

Tökéletes érkezés a karjaiba, és már rá is meresztem nyugtalanul és izgatottan csillogó szemeimet. Olyan jó végre mellette lenni, még sosem feküdtünk még így és teljesen úgy viselkedek vele, mintha már 100 éve együtt lennénk, és ez a hasonlítás még reálisnak is ebben a világban. Mondjuk 100 éve még sehogy sem élek, ez így nem jó, ez már nem reális, francokat. Na mindegy, inkább Ninsei-jel foglalkozok, minthogy azon rágódjak hány éves is vagyok. Csak bámulok gyönyörű jég kék szemeibe, ami már nem is tűnik olyan fagyosnak, mint első találkozásunkkor megítéltem. Már nem a ridegség tükröződik belőle, hanem a gondoskodás, türelem és szeretet, na meg persze az érdeklődés irántam. Olyan jó most itt feküdni mellette, már fel sem tűnik, hogy tiszta víz vagyok, hogy a vizes matracon fekszek és, hogy az oldalamon csorognak a hideg vízcseppek, nem érdekel, nem az számít most. Most megszűnt minden, megszűnt az idő múlása, megszűnt a lélegzet, csak őt figyelem, minden mozdulatát, reakcióját, ahogy ő vesz levegőt, ahogy néz engem viszont... csodás ez a pillanat. Bárcsak örökké tartana, vagy legalább is huzamosabb ideig. Mondjuk, míg meg nem halunk, az úgy pont jó lesz. Érzem, hogy ő lesz az, aki mellett élem le életem hátralévő részét. Érzem, ő az akit nekem szánt a sors. Tudom, hogy szeretem. Pedig csak tegnap találkoztunk, de ahogy ránéztem és ahogy visszanézett a szemeimbe, valami azt súgta, hogy ő nem fog egy átlagos szerepet betölteni az életembe. Gondoltam, hogy fontos lesz valamilyen szinten, de hogy ennyire? Álmomban sem gondoltam, hogy egy ilyen jóképű égimeszelő valaha a párom lesz, főleg, hogy teljesen az ellentétem. Én szeretek beszélni, ő szeret hallgatni. Én szeretek mászkálni, szaladgálni, nem tudok a fenekemen maradni, ő viszont inkább nyugodtan elüldögél és nem szeret izgágaságokat csinálni. Én szeretem ha valami történik körülöttem, de ő még mindig a higgadt, nyugodt környezetet szereti. Talán pont ez vonz benne, hogy teljesen ellentétem. Körülbelül, mint két mágnes. És olyan titokzatos, és ránézek...megőrjít ez a szerelmes tekintet, nem tudok nem odanézni. Nekem ő kell, senki más, még ha ez a sok különbség sok veszekedéshez is fog vezetni, de szerintem ki fogja állni a kapcsolatunk. Ha szilárd lesz és megbízunk a másikban, semmi baj nem történhet. Ha nem fog olyanokon problémázni, ami meg sem történt, amit csak ő talál ki (erre nagyon hajlamosak a pasik...) akkor szintén nem lesz semmi baj. Most nagyobb levegőt vesz ahhoz képest, mint amekkorákat eddig egyenletesen vett, majd közli a kérést, amire én nagyon nem számítottam...
- Gyere el velem a tengerpartra! Kérlek.
Hát hirtelen nem nagyon tudtam mit mondjak elsőre. Egyik felem nagyon örült és már ment is volna a fürdőrucijáért, a másik viszont még le volt döbbenve. Mondjuk, mi bajom lesz abból, ha lemegyek vele a tengerpartra? Semmi, csak nyerhetek vele, még pedig talán életem legcsodásabb napját. Gondolkoztam egy kicsit, hogyan is tudnám megfelelően alkalomhoz illően közölni vele igenlő válaszomat, majd eszembe jutott hirtelen egy jó ötlet, ami neki is megfelel, mert nem mutatom vele izgágaságomat. Romantikusan odabújtam hozzá, majd fülébe suttogtam válaszomat...
- Hát persze, hogy lemegyek veled. Akkor ezért vettél fel fürdőgatyát? Egy pillanat, átveszem a fürdőruhámat.
Lassan felkelek mellőle, még egy pillantást vetek rá, majd elindulok a gardróbom felé megkeresni a fürdőruhámat. Meg is találtam a kedvenc bikinimet, a barna kockásat. Gyorsan magamra kapom, majd, mint egy modell a divatbemutatón, kivonulok.
- Na, hogy tetszem? Meg mersz így jelenni velem a tengerparton? - kacsintok szívem csücskére, aki még mindig ott fekszik az ágyon, ugyan úgy, mint amikor elmentem bikinit keresni.

Nyomozás, találkozás a szikla támadóval Seirrrranal és KAVIIICSOK *o*

Munka, munka, munka. *<* Persze rengeteg idézőjelben, amit senkinek nem kell tudnia, hiszen hétpecsétes titok övezi a Juubantai legmenőbb és legtitkosabb papírvégzési technikáját, így persze, hogy szerte egész Soul Societyben mindenki tud róla. Az mellékes, hogy ezek a szárnyra kélt pletykák néhol – néhol sántítanak, mint például általánosságba véve a Juunibantai merényel meg minket – ez valamely szinten igaz is - rendszerint Ők a bűnbakok a történetben, az mellékes, hogy fullra szép papírnélküli irodáink legyenek, ahhoz mi is rásegítünk a WoW négyszögek munkásságához és Ördögűzünk is mellé. Az ezzel járó iroda kigyulladás pedig csak munkabeli ártalom, nem értem mit nem fog fel rajta már megint ezt a furcsa lapokról hadováló tiszt, nem látja, hogy nem érünk rá? Ricchannak kell segítenünk, eloltatni az Ördögűző lángokban álló irodát erre itt feltart minket, ráadásul annyira megzavart, hogy a szupertitkos vizes kidoum sem jutott eszembe és megint egy piros lasztival gazdagítottam a tűzben álló irodát. Nem tehetek róla, hogy lendületből, ha tűzoltóságról van szó mindig a shakka- micsoda jut eszembe. T^T De legalább Masa (?) Katsu (?) segédkezett azokkal a poroltó ízékkel, amit a Pipás Öreg küldött nekünk, tudjam is Én már, hogy minek, de most jól jött.
Szóval elmondhatom, hogy a Juubantai ma is szépen teljesített. Kapunk új helyet az íratok felgyújtásához. *<* Ez a furcsán pánikba eső és zagyvaságokat összehordó fickóka legalábbis valami ilyesmiről beszélt… nem baj, nekünk ez csak jó, mindenki örülni fog neki. *o* Különben is rendkívül unalmas volt, már azaz egy színű sarok, ha nem feketedne be folyton Micchan lányomtól már rég kértem volna egy – két aranyos nem tudom kit ábrázoló nyuszikákat. *<* Jól van el szokta mondani kik is vannak rajta, csak nem mindig marad meg… bár gyakran vélek felfedezni Ai-san és Keisuke-sama közötti hasonlóságokat egyes nyuszi portrékon, bizonyos folyosókon, de mindketten tagadták amint említettem nekik a dolgot így elvetettem az ügyet és a mai napig keresem a személyeket. Nincs képem megkérdezni Micchan lányomtól a végén magára veszi, és sötét sarokba fordul lehangolva, hogy nem felismerhetőek, pedig csak Én vagyok vaksi. ToT”
Ennek fényében is keltem útra, hogy megkeresem az egyik folyosón szereplő szerelmes nyuszi portré szereplőit! Kavicsos napszemcsi felvéve, majd szedtem az útra kellő sátorfámat és már indultam is a nagyvilágba, kis puttonnyal meg mindennel, ki tudja mennyi ideig tart a nyomozás, szóval nem ártott bebiztosítanom magamat. Remélhetőleg kellő Koocchantól és Kohaku-samatól összecsoríngolt süteményadagot sikerült elpakolnom a végén még az lenne, hogy fél úton ott vagyok, ahol a part szakad éhen, szomjan, sikertelen nyomozással karöltve. Szégyenfolt lenne (nem létező) detektív hírnevemen!
Az út hosszú és fáradalmas, pedig alig tettem ki a lábamat a Juubantaitól, még 3D rázoomolással látni véltem a háttérben ismét kigyulladó irodát távozásom során, nem kell féltenem Őket. Tudom, hogy mindent megtesznek az Ördögűzés érdekében, így nyugodtan elhagyhatom munkaidőben is szeretett osztagunkat a nyomozásért. A 3D-s napszemcsiben nem igen láttam, így csak mentem orrom követve, avagy megérzéseimre támaszkodva, gyakran pedig a széláramlat segített ki, míg azon nem kaptam magam, hogy… hol vagyok? Eltévedtem?! O_o Persze nincs okom az idegességre, sem a pánikra minden bizonnyal visszatalálok, csak ugyan arra kell elindulnom amerről jöttem, ami már nem tudom, hogy merre volt. T-T
Leszegezett fejjel vártam valami apró reménysugarat, bármit, ami kisegítene ebbe a kritikus helyzetbe, s öt perc nyüglődést követően megláttam… igen, bárhol… bármikor rá ismerek. KAVICS tesója. *o* Azon nyomban ugrottam érte, hogy kezembe vehessem és megtanulmányozzam újdonsült szerzeményemet, igen tudom, hogy valamelyik rokona lehet ágról – végről. Ebben biztos vagyok! Körülnézek, hátha találok valami jelet rokoni ágával kapcsolatban, s mit látnak szemeim? Még több KAVIIIICSOT!!!! *_____* A legapróbbtól a legnagyobbig, mind – mind Kavics tesók. De, mily’ szomorú, hogy nem vihetem az összeeset haza, mármint nem tudnám, így… így (T_T) választanom kell… T^T
Egy óriási súly nehezedett bal mellkasomra emiatt, de nekiláttam a szelektálásnak és a nem szerencsés tesóktól sűrű bocsánatkérések és majd találkozunk címszavakkal láttam el, hogy egyszer ha visszatalálok ide, majd Őket is elviszem, de most nézzék el ezúttal.
Minden gyönyörűségesen szépen haladt, az mellékes, hogy eredeti célomat teljes egészében véletlenül elfelejtettem, de mi lehetne fontosabb a Kavicsoknál? Talán Ponpon? *///* De Őt még mindig nem kaptam meg!! T^T Ahogy tudatosodik bennem ez a szörnyűség egészen véletlen kiesett mancsomból az első Kavics, egyenest a vízbe, ami mind végig itt volt, csak most nyert el nálam kiemelkedő figyelmet, amiért elrabolta Kavicsot! Ugrottam is utána, nem érdekelt semmi csak az, hogy megmentsem! ToT Talán szerencsémen múlott, hogy még épp időben vetődtem érte és nem sodorta el a messzeségig, mivel igen kellemetlen, hogy nem éppen tudok úszni és valószínűleg akkor nem tudtam volna megmenteni. Markomban szorongatva a Kavicsot, biztosítottam arról, hogy többet nem hagyom el. T-T S tán Kavics akarta így, hogy ez legyen és figyelmet szenteljek arra a mihasznára, aki képes volt csak úgy rátenni magát Kavics féltestvérének az unokabátyjának, a nagynénjének, a mamájának és annak a dédnagyapjának, a keresztanyjának a hatod generációs leszármazottjainak nagyra nőtt egyikére... Aki nem mást, mint Kavics rokona természetesen! Kisebb tanult szép szavakkal megspékelt mondatokat ejtek el, miközben megpróbálom megközelítenem a szikla kevésbé meredekebb feléről az illetőt.
- Hogy tehetted ezt… - igyekszem nem visszacsúszni az egész szikla aljára közben. – Kavics tesója… a nagy Sziklát, ily’ módon… - miután nem sikerült elkerülnöm a vizes göncömnek hála a plusz súllyal való zuhanást, rájöttem, hogy talán gyorsaságom is remek kisegítő elem lehet a feljutáshoz, így öt perces szenvedés után megmásztam Kavics nagy tesóját és számon kérhettem a gonosz támadót! Csak Kavics összegyűjtött rokonságát még gyors meg kellett mentenem, amiért sikeresen elejtettem a batyut, melybe belehalmoztam Őket, de sikerült, nincs vész! *<*
- Na, igen! Ott tartottam, hogy… - kihúzva magamat már jobb mutatóujjamat veszélyes fegyverként szegeztem felé, amikor teljes nyugodtsággal teli üdvözlése eljutott hozzám. Lehidalva fél pillanatig egy szót se tudtam szólni, amiért vívódtam, hogy most akkor viszonozni kellene e a köszönést vagy, vagy esetleg megkérdezni tőle honnan a szöszből ismerhet, bár öltözete rendkívül hasonlít Shizuk-chan régi göncére, persze már nem emlékszem már tisztán… vagy most kérjem számon rajta a Kavics tesó merényletet? T_T … Mi is volt az első? ~(o___________o)~…
- Ano… elfelejtettem mit akartam!!! o.o – kapok fejemhez, majd miután tudatosult bennem ez a dolog, ahogy a madaraktól láttam kezdek csapkodni két kezemmel a fehér bigyó hátamon úgy is olyan, mintha szárnyaim lennének. *.* Így drámaiabbá téve az összképet vagy mi. - Amúgy neked is reggeltett vagy estét, bár nem tudtam, hogy este van… – mondom tanácstalanul körbe tekintve, mivel a 3D-s napszemcsi mögött nem igen látok ki, így a napszakokat sem igazán tudom követni. – Úúú tényleg van citromos sütim, kérsz? *w* - nyújtok neki egy Koocchan által sütött finomságot, bár kicsit mintha ez is megázott volna, de az íze még mindig jó, ebben biztos vagyok! – Koocchan csinálta naaaagyon finom! *<* - de, álljon meg a menet… majdnem elfelejtettem eredeti szándékomat! – V-v-v-várjunk!!! Amúgy mégis mit képzelsz magadról, hogy csak úgy ráülték Kavics nagy tesójára, Sziklára?! >-> - kérdezem magyarázatokat követelő hangnemben, miután ha akarja, ha nem alapon a kezébe nyomtam a süteményt, melyet ajánlottam neki, hogy legyen egy fenyegető mutatóujjas provokálásomra szabad kezem a szövegem mellé. – Edd már meg a sütit! Várj, adok még! – nyomok a kezébe még egyet haragos felállásom mellett, miközben saját számba is tömtem egy finomságot, hogy ne legyek ennyire haragos mielőtt valami fenevadnak könyvelne el.