*Beesteledett, szinte már órák óta. S jó magam a Daitenshi szállás egy ablakában ülve bámulom a messziséget, amit Seireitei egei engednek. Gondolkodom az elmúlt időszakomról, és gondolkodom a jövőmet illetően. Napról napra erősebbnek érzem magam ahhoz, hogy tovább küzdhessek. De miért? Mi az én igazi célom ebben az életben? Nem találom; talán önmagamat még mindig nem találom. Mindig meghátrálok, rá fogom egy megfontoltságra, pedig valójában a céltalanság teszi ezt velem. Az egyetlen életem a Daitenshi, mégis úgy érzem, hogy nincs jól ez így. Talán éppen itt lenne az ideje, hogy felálljak és elinduljak közben egy saját úton is. Már feldolgoztam a történteket; itt az ideje annak, hogy saját megrázó dolgokat is műveljek. Így tehát az elhatározásom küszöbén az ablak irányába egy pokollepke repül éppen. Én pedig egy gyors kézmozdulattal lazán elkapom.
Habár a parányi pára nem éppen hozzám igyekezett, attól még a kíváncsiságom nagyobb annál, hogy ne tudjam meg tartalmát. S mikor megtudom tartalmát, már kukába is dobnám, de meggondolom magam. Elvégre is Yukezo ügyeit tisztelnem kell; szóval eligyekszem a szobája irányába, de csalódnom kell. Vagyis hát annyira nem is csalódom, hogy éppen a gazdag birtokán éjszakázik az itteni szállása helyett. Én is szívesebben fetrengnék egy olyan helyen, ahol még a vörös szőnyeges felvonulás is bőven megállja a helyét. Pláne azóta, mióta gyakrabban találkozik az öcsém mentorával. Minő irónia!
De hát ha nincs Yukezo, akkor mégis csak megfordul a fejemben valami. Kagami Ai segítséget kért tőle, hogy Hajime edzésén segítsen be. Az öcsémről van szó, s amit Yukezo tud, azt lehet, hogy még én is tudhatom. Elvégre is a tanítványa vagyok már egy jó ideje; sok mindent elsajátítottam tőle.* ~ S hogy is hangzott az a saját utas gondolkodás? ~ *Mennyünk, erre csak ennyit tudok mondani. Így tehát megtéve az első lépést az élet felé, egy karcsúsított shinigami egyen öltözetet veszek fel; illetve a fekete köpenyem, ami teljesen elrejti a lélekenergiám. Szerencsére a várost ismerem annyira, hogy a tengerparton levő találkozó helyet megtalálhassam. Mondjuk, egy erdőn ugyan át kell menni, de nem vészes. Gyors shunpo léptekkel indulok el a találkozó színhelyére, közben pedig élvezem az éjszakai ellenszél süvítését. Az erdőben azért észre veszek egy eléggé érdekes társaságot; de mivel a Daitenshi youkai csapatához tartozom, így megtanultam észrevétlenül közlekedni, anélkül, hogy észre vennének. Mindenféle eshetőség nélkül sikerül Hajimeékhez oda shunpoznom. Éppen abban a pillanatban, amikor Kagami Ai egy kidout süt el az öcsém felé, én pedig lecsapom azt félre a földhöz. A csuklya a fejemen van bőven, ami alól maximum fehér hajszálak kandikálnak ki. S lévén, hogy sötét van, még férfinak is könnyen nézhetnek azok, akik az erdőben rejtőzve megfigyelik őket.*
- Yukezot nem lehet most elérni, így önkényesen én jöttem. Miben segíthetek? *Eléggé halkan közlöm szándékosan, hogy ne hallhassák a távolról figyelők. Bár látom az arcokon a némi elégedetlenséget, attól függetlenül kis beszélgetés után belemennek abba, hogy én legyek most az öcsém célpontja. Én is jó vagyok shunpoban, a mentora pedig megfigyelheti. A legérdekesebb pedig, hogy amikor belekezdünk az edzésbe, Hajimenek én pont egy jó gyakorlási célpont leszek.
A legkülönfélébb szaltóval, shunpo lépéssel és taktikával kerülöm ki az elsütött kidoukat. Ezzel fejlődik ő is, hiszen rá kell éreznie a harcmodorral rendelkezők mozgására, hogy eltalálhassa. Az utolsó lövése majdnem eltalál, de egy utsusemi mindent megold. Ezt követően pedig Hajime megköszöni nekem a jelenlétem, de sajnálatával közli, hogy még sok dolguk van, így odébb állnak. Én pedig megértően veregetem meg a vállát. Még sokat kell tanulnia az ikertestvéremnek ahhoz, hogy erős legyen. De szerencsére nem egy utolsó shinigami a mentora. Ironikus, hogy kettőnknek olyan mentoruk van, akik együtt vannak. Chh, mindegy! Megvárom, míg ők távoznak, s a fák felé pillantok.*
- Lehet választani, előjöttök; vagy.. *Még be sem fejezem a mondatom, sőt talán nem is hallották, amit mondtam máris kitörnek a fák és bokrok mögül legalább húszan. Mindegyik egy nemesibb öltözetben, mégis a Nibantai hagyományait követvén. Csak találgathatnék, hogy melyik nemesi ház az, de jelenleg ez nem igazán érdekel. Főleg, hogy ezek mind elindulnak felém bizonyos okokból kifolyólag. A csuklyám árnyékában egy érdekes mosoly kandikál ki. Már vártam arra a pillanatra, hogy mikor történik meg velem ilyesmi. Így tehát heves küzdelem mutatkozik meg, de ez a küzdelem mégis annyira egyoldalú. Az ütéseim, s ahová ütök, nagyon úgy mutat, mintha már azért elég sok mindent megtanultam volna a shinigamik testéről. A mesterem, aki kezelésbe vett, megtanított arra, hogyan fegyverezhetek le az ujjaimmal úgy valakit, hogy közben ne ártsak neki. Gyorsan véget vetek ennek az egésznek, de az utolsó csak eléri, hogy a csuklyámat lebillentse a fejemről, s megmutatkozzék a felhők alól végre előbukó hold fényében fehér hajam, s tengerkék színű szemem. Lesújtón tekintek a földön fekvő illetőre.*
- Szerencséd, hogy leszoktam már arról, hogy úgy eltörjem valakinek a karját, hogy többé képtelen legyen bármiféle ütésre. *Leguggolok hozzá, s a gallérjánál fogva emelem kicsit közelebb magamhoz.* - Nem érdekel mi dolgotok a Kagamival, azonban engem el fogtok juttatni a főnökötökhöz! *Oldalra pillant a férfi, én pedig követem tekintetének útját. Egy érdekes fa mögül pedig egy olyan férfi sétál ki méltóságteljesen, akinek a tekintetétől kicsit le tudnék menni a térképről, de nem lényeg.*
- Bizonyára csalódottsággal tölt el, hogy ide jöttem anélkül, hogy sikerült volna észrevennetek. A katonáid nem a legjobbak, azt ajánlom, hogy ne csupán a nyers hakudát sajátítsák el. Vagy talán minden nemes csicskása ennyire alulképzett? *Keménységgel, némi gúnnyal és határozottsággal beszélek felé. Aztán teszek két lépést felé.* - Nara Shizune, a 9. osztag kapitányának lánya s egyben a Daitenshi tagja; Tamachi Yukezo tanítványaként. *Büszkén árulom el, hogy ki vagyok és kb. honnan jöttem. Sosem fogom mindezt véka alá rejteni puszta óvatosságból sem, ha már egyszer az arcomat is megmutatom a világnak.*
- Te pedig? Vagy némán szeretnél ott állni, és azon gondolkodni, hogy vajon az érné meg. ha nem mutatkozom be. Biztosan elmondaná Kagami Ainak, ha elmondanám a nevemet, így jobb névtelenül megmaradni. Amennyiben ezen gondolkozol, szánalmas vagy, hogy azt hiszed engem érdekelnek az ilyen dolgok. Leginkább csak az érdekel, hogy miképp simítjuk el ezt a dolgot, hogy mehessek tovább. Persze választhatjuk az agresszívebb módszert, de mivel a családom a Gotei része, így megteszek annyit, hogy felajánlom  lehetőségét annak, hogy mindenki szépen leteszi a két kicsi kacsóját és csendben kussol a sarokban. míg távozom! *Mosolyogva kacsintok rá, miközben személyiségem alap pillére kívánkozik ki belőlem.*

Az irodámból is érzékeltem, hogy kint a szellő kellemesen fújdogált, ami nem is volt meglepő, hiszen itt volt az ősz. Amikor egy kis szünetet tartottam a papírmunka közben, ki is mentem a friss levegőre, hogy egy kicsit feltöltődjek. A nyári kánikula után ez kész felfrissülés számomra, hiszen ez sokkal kellemesebb, mint a meleg. Lehet, hogy elememből adódik, hogy nem bírom annyira a meleget, de hát ezt el kell fogadnom. A jó oldala viszont, hogy a hideget annál inkább bírom. Amikor más már elkezd fázni, én még kellemesen érzem magam.
Ezért is döntöttem úgy, hogy sétára indulok, egy kicsit ki kell mozdulnom a monoton papírmunka rabságából. Eleinte csak céltalanul bolyongtam az utcákon, ahol immáron egyre kevesebben vannak az ősz beköszönte miatt. Legtöbben inkább zárt helyen tartózkodnak, mert nekik ott sokkal kellemesebb, nem kell félniük a természet viszontagságaitól. Én viszont nem tartozom a többség közé, szívesen vagyok kint ősszel is.
Csak egy olyan hely van, ahol a legjobban ér az őszi szellő, ez pedig a tengerpart. Ott nyitott az egész terület és jól lehet érezni a szelet, amit a tenger magával hoz. Itt még a szél is más, hiszen a tenger illatát lehet bene érezni, ami teljesen más, mint a városi szellő. Bár nem sűrűn szoktam kijárni a tengerpartra, így csak a kevés kis tapasztalatomból tudok beszélni.
Ezúttal is arra veszem az irányt, mert ott kiszakadhatok a tömegből és magam lehetek. Ilyenkor biztos nincs ott, így nyugodt lehetek, hogy nem zavar meg senki. Odaérve a homokon kezdek el taposni szandálomban és a tenger felé fordulva akarom érezni magamon a szellőt. Jó pár perc eltelt, amíg szinte mozdulatlanul álltam behunyt szemekkel a tenger felé nézve. Miután kinyitottam a szememet, végignéztem a tengerpart további részén, hogy milyen csendes és kellemes hely, amikor is meglátok egy pár alakot a távolban.
Elkezdek közelebb menni sétálva, hogy jobban lássam, mit is vettem észre. Amint jobban látótávolságba kerül a korábban látott homályos valami, rájöttem, hogy az két lány körvonala volt. Az egyik egy fekete pokrócba volt burkolózva, a másik pedig szembe ült vele. Ekkor az agytekervényeim elkezdtek járni és azon agyalni, vajon mi is történhetett itt. A pokrócba burkolózó lánynak még a haja is be volt csavarva egy törülközőbe, vagyis a vízben lehetett.
Össze is állt a fejemben a másik lány hőstörténete, ahol vízbe esett barátnőjét menti ki a vízből, ne hogy megfulladjon. Most pedig éppen ápolgatja a megrémült lányt, hogy minden rendben lesz. Ezt az egészet pedig úgy vitte véghez, hogy víz típusú zanpakutouja van, így könnyedén ki tudta menteni a bajba jutottat. Ez teljesen logikusnak tűnik nekem és lehet, hogy tényleg ez is történt.
Viszont az sem kizárt, hogy ennél rosszabb a helyzet és lehet, hogy még valamilyen segítségre szorulnak. Még szerencséjük, hogy én erre jártam és segíthetek nekik, bármi is a problémájuk. Hogy minél előbb odaérjek hozzájuk shunpora kapcsolok és jelenek meg pár lépésnyire a két leányzó mellett.
- Minden rendben van? Valakinek baja esett? - tettem fel gyorsan és kicsit aggódóan a kérdéseimet, de elsősorban a beburkolódzó lánynak. - Beleestél a vízbe vagy mi történt? - további kérdéssel folytatom a kivallatást, mert már tényleg érdekel, hogy mi történt itt. És persze, hogy segítséget tudjak nyújtani, ha szükséges, mert azt sem elhanyagolható tényező.