[Keptönnéni találkozik exKeptönbácsival- vadulás á lá Seiretei]

Lehet, pillanatnyi bambaságomnak köszönhetem, de most kezdem csak igazán érezni azt a tíz sávot, amit kedves Maycsi volt olyan szíves a hátamba karcolni. Szerencsére a víz eléggé tompítja a fájdalmat, azonban még szükségem lenne valamihez, hogy teljes legyen a jókedvem. A csobbanást hallva talán már közeledik is az a valami, ami bearanyozza a napomat, s aki nélkül csak nehezen tudnám elképzelni az életem. Bizony-bizony, egy kis üvegben érkezik is a rizsbor, ami egy meztelen lány által szervírozva igencsak impozáns képet nyújt, még ha ivócimborám is az, aki hozza. Sziesztámnak hamar véget vettek, s a külvilággal nem is foglalkozva húzom meg a butykost, ám előtte azért kibontom, mert dugón keresztül még nem tudom kinyerni az alkoholt, legalábbis egyelőre. Az idillikus hangulat persze rögtön tovaszáll, amikor Agresszió kisasszony ismét támadásba lendül. Váratlanul ér, ezért nem is tudok ellene különösebb módon védekezne, amikor a bokámnál fogva a mélység felé ránt, csupán ezért nem rúgtam le kapásból, mert tudtam, miszerint nem cápa, csak részeg. Miután sikeresen szétverte a bordáimat, ráadásul ismét karmolás nyomokkal gazdagodtam, hirtelen eltűnik. Biztos elfogyott a levegője vagy valami ilyesmi, hisz’ máskülönben még mindig az oldalamba próbálna lyukat fúrni. A sós tengervizet felköhögve bukok Én is a felszínre, azonban csak a tüdőmből szeretném eltávolítani a vizet, teljesen megfogalmazódott a fejemben a bosszú terve. Lassan kiürítem az újabb szakétartalékomat is, ezért grimaszolva veszek egy nagy levegőt, azután magam is lemerülök. Sokkal mélyebbre megyek, mint ameddig Maycsi lerántott, mivel az állat, amit keresek az a fenék közelében él. Rövid ereszkedés után kell ráeszmélnem a tényre, mely szerint nem látok semmit és ez probléma.
Zsenialitásom határtalan, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy hamarosan egy fényesen izzó energiagömb jelenik meg jobbomon, aminek köszönhetően a tájékozódás sokkal egyszerűbbé válik. Néhány méterre a parttól meg is találom, amit kerestem, néhány vaskos, fekete csőnek tűnő valami személyében. A tengeri uborka ártalmatlan vízi élőlény, azt se tudom, van-e agya egyáltalán. Igazából nem is érdekel, amire használni akarom, ahhoz nem kell túl sok ész. Mivel a mellkasomban már érzem a szorítást, jobbnak látom gyorsan felúszni, mielőtt még tényleg megfulladok és a világnak el kellene búcsúznia egy olyan csodálatos személytől, mint amilyen szerény személyem. Az egyik közeli sziklán érdekes domborulatokat vélek felfedezni, ilyet csak a természet képes összehozni, s gazdáját pedig nőnek hívják. Arcomon ördögi mosollyal, valamint a kommandósokat megszégyenítő csendességgel tornázom magam közelebb vaizardtársamhoz, aki attól függetlenül, hogy tudja milyen sors vár rá, egész nyugodtan iszogat. Nos, a halálra ítélteknek is kijár az utolsó vacsora, ezért inkább Én is megvárom, amíg végez, s csak utána lendülök támadásba. Már korábban megijesztettem a cuccost, amit találtam, amely védekezésként sűrű, fehér masszát nyomott a kezembe. Az egyik idióta tévéműsorban láttam ezt a technikát, amikor néhány csávó csomó őrültséget csinál, ráadásul élvezik is. Erre szokta volt mondani jóapám, miszerint nagy az Isten állatkertje. Mennyire igaz! Akár a krokodil, mely a zavaros vízben akár órák hosszat les áldozatára, ekképp várakozom Én is a butykos kiürülésére. Szerencsére ismerve Maycsi huzatát ez nem fog tovább tartani öt percnél, addig egy másik nagyobb szikla mögött várakozok, nem lenne túl szerencsés, ha idő előtt lebuknék. Az adrenalin máris felzubog a véremben, nincs, ki megállíthatna!
A hajának már úgyis mindegy, a tojással rendesen elintéztem, csakúgy, mint Ő az Enyémet. Így hát különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül mázolom a feje tetejére a bűzös trutymót, mely tudomásom szerint nem mérgező, ha meg mégis, akkor ez van. Vaizardként nem lehet minket olyan egyszerűen ledönteni a talpunkra, legalábbis jómagam minden olyan méregre immúnis vagyok, amely egy egyszerű embert simán megölne. Villámtáncomat használva ugrom ki a vízből, ám amikor talpam eléri a nedves kövezetet, nemes egyszerűséggel eltűnik a lábam alól a talaj, ennek hála hangos csattanással karöltve zuhanok áldozatom mellé. A landolás pillanatában még a tarkómat is sikerül bevernem, szóval az égen meglévő csillagok mellé további, táncoló égitestek is járulnak. Ezzel nem ért véget a megpróbáltatások sorozata, vagyis a nő részéről biztos nem, mivel egy értelmetlen ötlettől vezérelve oldalra fordulok, majd hamm! Számat nagyra tátva beleharapok a vállába, csak mert Neki köszönhetően úgy nézek ki, mint akit bevágtak egy macskákkal teli zsákba. Fogaim tökéletes lenyomatában gyönyörködve még megcsipkedem az oldalát is, csupán baráti szeretetből, hadd essen le neki, hogy nem akarom megenni. Egyelőre. Ezek után átkarolom, azután jól összeborzolom a séróját, a menekülés lehetetlen, elég erősen tartom. Attrakcióm után röhögve, valamint a magabiztosság teljes tudatában lanyhulok el a sziklán, tekintetem pedig ismét az égbolt felé fordítom. Régen gyönyörködhettem már a Seireitei csodáiban, ám ezért persze csak magamat okolhatom, eszemben se volt valaki másra rákenni bűneimet. Úgy tűnik, elérkeztem az utolsó fázisba a féktelen tombolást illetően. Kicsit el is fáradtam, azonban gyorsan összeszedem az erőmet, bár némi idő kérdése, nem megy olyan egyszerűen.
- Vajon visszatérhetek egyszer ide? - pillantok Maycsira kérdőn, mintha Ő tudhatná erre a választ. – Úgy értem, rendesen, nem pedig szökevényként, akit a saját hazájában üldöznek. Nevetséges, ennek nem így kellett volna történnie… Fasza, már nem csak alkesz, de depressziós is leszek, remek kombináció.
Józan pillanatom nem annyira meglepő, ha akarom, néhány másodperc alatt el tudom nyomni a kábultságot. A mámort csupán az agysejtek közvetítik, semmivel sem különbek, mint a lélekenergia. Egyszerűen megvédem őket a további pusztulástól, ezáltal ismét úgy vagyok képes gondolkodni, mint ahogy előtte. Ezt a technikát még Shunsui taichoutól lestem el annak idején, aki egykor a 8. osztag élén állt, akárcsak szerénységem. Rengeteg rizsbort fogyasztott, azonban már akkor is veszélyes idők jártak, részegsége miatt nem keverhette kockázatos helyzetekbe az alatta szolgáló katonákat. Egyszer sem láthattam harcolni, de a mesék szerint félelmetes harcos volt. Mostanában leginkább a májzsugorral küzd, leginkább ezt tudnám elképzelni hozzá illő betegségnek, ha már Ukitake-sannak ott van a vérköpködés. A Hold bevilágítja a területet, ám még így is szinte teljes a sötétség a távolabbi világban. Meggyötört sóhajtás kíséretében tornázom ülő helyzetbe magam, eztán megbökdösöm a 3. osztag kapitányát itt-ott, nehogy beszunyáljon itt Nekem a végén. Úgy látszik, a magamfajta férfiak mindig hátrahagyják a számukra kedves dolgokat, mert egyszerűen a hiány az, ami erősebbé teszi Őket. Zel is egyfolytában üldöz, megpróbál olyan magasságokba emelkedni, melyekben Én is vagyok, ezalatt Mayával meg elfelejt foglalkozni. Azt hiszi, nem láttam meg a szomorú villanást a szemében, amikor feltehetőleg Kaabel ruháit sózta Rám. Ugyanezt csináltam lemondásomkor Chiyo-chancsival, meg se kérdeztem, hogy Ő mit gondol a szökésemről, holott igazán megérdemelte volna. S mind a mai napig feltétel nélkül szeret, de egyáltalán nem érdemlem meg, legalábbis ez a véleményem. Egy kallódó árny vagyok csupán a múltból, aki megrögzötten küzd a fényért, viszont amikor megtalálja, ismét eltűnik mellőle. Jómagam is ezt csinálom, most döbbentem rá. Ezért akarok visszatérni Soul Societybe, hogy többet ne kelljen távol lennünk egymástól. A fiaimat is hónapok óta nem láttam már és ezek után még apának merem nevezni magam, hát csodálatos. Elkeseredésemben egy újabb üveg pia után nyúlok, amit feltehetőleg Maycsi hozott magával, miután megkísérelt merényletet elkövetni ellenem. Embereset húzok az üvegből, s elmémet visszaengedem a bódulat dimenziójába. Felesleges az élet problémáin töprengenem akkor, amikor a mulatás ideje van itt.
- Versenyezzünk! – kiáltok fel váratlanul, mint akinek megzápult az agya. – Egy szuszra meg kell inni egy ilyennel, azután pedig aki tovább képes egyensúlyozni az üveget a homlokán, az nyer. A vesztes fizeti a következő hepaj minden fogyasztását!
Választ se várva küldöm egy jobb világba szerencsétlen rizspárlatot, mivel máskülönben idióta tálkákban kellene szervírozni. Másfél percre van szükségem csupán a palack kiürítéséhez, ezt követően pedig gyorsan felpattanok, majd kisöpröm a szememből vizes hajfürjeimet és a sima bőrfelületre helyezem a laposaljú tárgyat. Ilyen hülyeséget se csináltam még, annyi szent. Nehezítésként szolgál a sötétség, a csúszós kő, valamint az, hogy fogalmam sincs, mennyi szilárd talaj van még a lábunk alatt. Legalább a csobbanásból megtudjuk ki vesztett.

[Keptönnéni találkozik exKeptönbácsival- vadulás á lá Seiretei]

Büszke ember vagyok, ebből kiindulva mindig beismerem, ha véletlen tévednék, hogy ne essen folt a becsületemen. Lássuk be, mattrészegen üveget egyensúlyozni a homlokunkon eléggé kimeríti a balesetveszélyes jelzőt, sőt esélyeink a túlélésre még tovább csökkennek, amint egy hasonlóan illuminált állapotban lévő, s amúgy pucér hölgyike rugdossa az ember oldalát. Ellenfelemmel ellentétben Nekem eszembe se jut lélekenergiával a fejemre ragasztani a cuccost, talán egy nagy bumm lenne a vége, nem pedig a kívánt stabilitás. Így hát kénytelen-kelletlen, de végül mégis hangos csobbanással csapódok bele a sötét tengerbe, amely hideg karjaival rögtön magához húz, egyre lejjebb és lejjebb. Szerencsére annyi lélekjelenlétem még így is van, hogy nem fulladok meg az első adandó alkalommal, ennek köszönhetően néhány suta karcsapás után máris a felszínen prüszkölöm ki magam. A sós tengervizet meginni nem jó ötlet, ezért senki se tegye! Mindenesetre némi nehézség árán, ám végül mégis egyben kászálódok ki a sziklára, ami a táborhely szerepét tölti be a mai éjszakán. Körbelesve egyedül találom magam, ami egy kevés aggodalomra adhatna okot, mármint egy józan személynek. Ellenben szerény személyem csak egy értetlenkedő csuklással adja a világ tudtára nemtetszését, azután elterül a kövön, mint egy elgázolt béka. Nagy poén lenne pofán rókázni jómagam, biztos van bennem annyi pia, amellyel imitálhatnám a szökőkút-effektust. Nagy meg könnyebbülésemre azonban nem kell megszabadulnom a szeretet nedűtől, hiszen az egyértelműen pénzkidobás lett volna, s Én olyat elvből nem csinálok. Ellenben szavai elgondolkoztattak és talán még egy esetleges békés jövő képét is lefestik előttem. Való igaz, az egész Gotei 13 vezetőségét ismerem, nem egy barátom szolgál kapitányként a szervezetben. Ilyen ajánlólevéllel a 46-ok Tanácsa sem vitatkozhat, ugye?
Természetesen ismerem a szabályokat, egykor betartásukra szenteltem az életem, ezért tudom mit fogok kapni, ha egyszer véletlen mégis bíróság elé állítanak. Esetemben az évezredekig tartó börtönbüntetés a kecsegtető ajánlat, valahogy nincs sok kedvem egy hatalmas bár elé állni, mely egyetlen csapással eltörölné létezésemet, legalábbis ez lenne a célja. Igazából nem tudom, milyen szinten állok jelenleg, egyetlen olyan ember sincs a közelemben, akin letesztelhetném valódi nagyságom. A körülöttem lévő nagyhatalmú harcosok barátok mind, eszemben sem lenne tényleges fájdalmat okozni Nekik, azonban így mindig vissza kell fognom magam, ez pedig türelmetlenné és ingerültté tesz. Legszívesebben egymagam szállnék szembe a zselékirállyal, viszont nem vagyok bolond. Az esélyem megvan az esetleges győzelemre, azonban rögtön szertefoszlik, amint az ellenség Shikaija működésbe lép. A tökéletes illúzióból fogalmunk sincs, milyen módon lehet kilépni, ez jelenti legnagyobb hátrányunkat. Töprengés, szorongató tézisek, borús jövőképek. Mindennapi társaim visszatérte csupán egyetlen dolgot jelenthet, miszerint a felhalmozott elképzelhetetlen mennyiségű alkohol hatása is elmúlik egyszer. Elégedetlen mordulással veszem tudomásul a mellbimbómon ficergő rákot is, akinek biztosan jobban fájhatott a csípése, mint Nekem, lévén hierro-keménységű bőrömön kevés dolog tud áthatolni, s ezeknek azért minimális reiatsuval rendelkezniük kell. Be kell valljam, kezdek kiöregedni a féktelen bulizásból és a fáradt sóhajtozásból arra tudok következtetni, hogy Maycsi is így van ezzel. Bizony-bizony, hiába vagyunk olyan feszesek, mint fénykorunkban és a 3. osztag kapitányának kereksége sem vesztett semmit régi valójától, attól még Minket is megfog az idő. Persze felszerelésünk később fog lógni Rajtunk, mint a normális embereken, szóval egyelőre felesleges még ezen aggódni.
- Nem, már Nekem sincs kedvem… - vallom be kelletlenül és szemforgatva, az volt a célom, hogy a mai találkozás alkalmával visszaadom az a megaláztatást, amit Karakura egyik utcáján szenvedtem el a közbenjárása miatt. – Valószínűleg távoznom is ideje lenne, kitudja mikor tűnik fel valamelyik nagyokosnak a 12. osztagnál a tény, mely szerint egy ismeretlen, de alig észrevehető lélekenergia mászkál a tengerparton, aminek nem lehet beazonosítania a gazdáját. Azt hiszem mindkettőnknek előnyösebb, ha rövidre zárjuk a mai randalírozást és majd következő alkalommal folytatjuk, ahol Te fogsz fizetni!
Incselkedve még egy utolsót bökök bordái közé, azután egy szalutálást követően beleugrok a tengerbe. Gyors tempózással küzdöm magam a valós partra, ahol gyorsan magamra kapkodom a kölcsönkapott ruhadarabokat, aztán pedig egy utolsó intéssel elbúcsúzom a holdfényben még pihengető magamutogató nőszemélytől. A megnevezéssel egyetemben nem bírok elfojtani egy kaján vigyort, lesznek itt még betegebb éjszakák is, csak ki kell várni a megfelelő pillanatot. Bosszúm még nem teljes, s habár Én már eleget, sőt sokat, láttam Maycsiból, nem tehetem meg a nagyérdeművel azt a szívtelen cselekedetet, hogy nem osztom meg Velük ezt. A szórakoztatást szinte elsőrangú feladatomnak érzem, persze csak a világ megmentése, valamint feleségem szeretése után. Ördögi körforgásba léptem be akkor, amikor az Emberek Világában véletlenül kicsit eltúloztam a ruhanyirbálást, azonban nem gondoltam volna, miszerint ilyen következményekkel kell utána szembenéznem. Valójában nem bánom ezeket a kis összezördüléseket, hazudnék, ha mást állítanék. Végül majd hasra esve saját lábamban, de mégis magabiztosan nyitom meg az átjárót, ami haza vezet, holott már órákkal ezelőtt is ez volt a célom, csak azok az idióta halálistenek elrángattak magukkal. Cööh, még hogy Hibari… Ugyan, tökéletes és megismételhetetlen vagyok, ez mindenki tudja.

Furcsa lehet, ha az ember... vagyis shinigami, vagy akárki, "sokat hallucinál", nem? Vagyis akkor már semmiben sem lehet biztos a... lélek, még önmagában sem - ha nem tudhatja, hogy valódi-e, nem tudhatja, hogy ki ő, akkor... talán egész önmagát elveszti! Lehet, hogy kissé túldramatizálom, de hát... még ha nem is vagyok eltelve önbizalommal (mi okom lenne rá?) azért azt tudom, hogy létezem. Hogy ki vagyok; van a világ, és benne vagyok én, egy icipici kis tényező, de akkor is valami, ami tesz dolgokat, és hatással van a körülötte lévő világra úgy, hogy valójában nem is tudja, egyetlen mozdulatával hogyan hatott az események későbbi alakulására ^.^Ami azt illeti, létezni hatalmas felelősség, azt hiszem... Még ha nem is szeretnénk, akkor is hatunk, mindenki hat valahogyan a jövő alakulására, minden lélek életére. Persze, félre ne értse senki, nem azt mondom, hogy ne éljünk, dehogy ^.^" Azt nem mi döntöttük el, hogy megszülethessünk, csak idekerültünk a világba... ez a lány, akiket ismerek, Maya, Vera, Mystique, a kapitány kisasszony, és minden lélek, köztük én is - egyikünk sem akarhatott létezni, mielőtt létezett volna. De most, hogy itt vagyunk, már felelősséggel tartozunk valamilyen szinten mindenkiért. Mindenki, aki ismer valakit, szeret valakit, és őt is szeretik, nem bújhat ki ez alól a teher alól - ha ez teher egyáltalán... Ugyanis amilyen határozottan csak lehet, ebben biztos vagyok, vagyis... hiszem, hogy ez így van ^.^ Ennélfogva például soha nem akartam meghalni, mert azt hiszem, ehhez nincs jogom. Nincs jogom úgy dönteni, hogy megölöm magam, hiszen azzal fájdalmat okoznék másoknak, akik kedvelnek, pedig az ő életükbe ilyen radikálisan beavatkozni igazán nem kéne, ugyebár ^.^ De mindegy, elkalandoztam, elnézést ^.^" Hol is tartottam?
Maradjunk a tengernél tehát, a tengernél, ami szép. Gondolom, ezt senki sem vitatná... Legalábbis amikor nyugodt, egyenletes, végtelen, és persze kék. Vagy kékeszöld? Szóval tengerszínű ^.^ S miután ezt - mármint általánosságban a hatalmas állóvizek szépségének taglalását - ily módon, röviden és tömören befejeztünk, mielőtt még elkezdhettem volna gondolkodni, hogy mit mondjak, a lány megszólalt:
- Mondd csak, hogy hívnak? Az én nevem Kamioka Rosa. Nagyon örvendek.
Mivel egy igazi úrihölgy (sőt, általában valószínűleg minden kicsit is udvarias egyén) természetesen válaszol az ilyen kérdésekre, bemutatkoztam.
- Én Amatsu Yukariko vagyok - bólintottam mosolyogva. - Részemről a megtiszteltetés... ^.^
Talán nem ezt kellett volna mondanom, mert elég erőtlenül, és félénken hangzott, de nem akartam őt ismételni a nagyon örvendekkel... Baj csak nem lehet belőle... ^.^ Csupán abban voltam még kevésbé biztosabb, hogy most hogyan tovább, hiszen... Most, hogy tudom a nevét, csak nem biccenthetek, és mehetek tovább, igaz?
- Csak sétálgat parton? Mármint - tettem hozzá gyorsan - ha nem vagyok túl indiszkrét... Csak mert elég kihalt most ez a hely, gondolom, szántszándékkel nem vetődik erre senki...
Végleg belezavarodtam a mondandómba, úgyhogy vérvörösen bámultam a lábujjaimat. Hiszen én igazán nem akartam tolakodó lenni, magázni is megszokásból magáztam (valahogy... olyan erősnek tűnt), csak hát... mivel nem vagyok olyan kimondottan társasági lény... értik, ugye? >.<

Igen kellemes napra ébredhet Soul Society, süt a nap, nincs felhő az égen, csicseregnek a madarak, minden olyan csodás. Sok mosolygós arc közt egy van, amin csak a közöny van, rengeteg vidám szempár, csak az enyém olyan, amiben az unalom van, az egyetlen egy szememben. De mivel a társaság néha szükségszerű, ezért én is úgy döntöttem, hogy a mai nap kimegyek egy annyit emlegetett helyre. Csak nem tudom mennyire lesz nekem megfelelő és mennyire fogom élvezni? Sebbaj, majd elválik, de azt se tudom milyen ruhában kellene kimenni? Mit vigyek magammal? Nem gyakran szoktam ilyen dolgokat csinálni, de majd csak megoldom valahogyan, legalábbis szerintem. A szokásos kimonom jó lesz, alá pedig valami rövidebb nadrágot veszek fel, így alkalmas is vagyok arra, hogy emberek közzé menjek. Bár elraktam a szokásos kellékeket is, a szakét, pipát, dohányt, gyufát, és a zanpaktoum. Irány a part, természetesen pöfékelve. Néhány városlakot meg kellet kérdeznem merre is található az úti célom. Akadt pár rendes személy, akik útba igazítottak, de akadtak olyanok is, akik elküldtek melegebb helyre is. Nincs elég nekik már? Küldenének máshova is? Bár miért éreztem azt, hogy lehet rosszul értelmeztem a dolgokat? De elég méltóságon alulinak tartom azt, hogy az ilyen fajta inzultálásra válaszoljak. Elég volt akkor egyszer, mondhatni megjártam akkor is, mivel kiraktak az osztagomból. Nincs kedvem ezt megint eljátszani. Ezért inkább szó nélkül ott hagyom őket. Leérve a partra az a látvány fogadott amire számítottam. Nem is gondoltam hogy egyedül leszek, de legalább tömegnyomor sincs. Nyugodtan tudok majd pihenni. Lehet hozni kellet volna több mindent is? Á nem, ahogy látom van itt pár napágy és napernyő, tökéletes. Levesszem a kimonomat, más már nincs is rajtam csak egy kék térdig érő nadrág, minden mást láthat aki akar. Szerencsére nem vagyok az a túl izmos fajta, inkább csak megfelelően kidolgozott. Normálisan összehajtogatva leteszem a kimonomat az ágy mellé, a zanpaktoumat pedig magam mellé teszem majd, kinyitom az ernyőt, kényelembe helyezem magamat, majd ismét meggyújtóm a pipámat. Elvezem a pihenést. Ami nem is megy annyira könnyen mint elsőre gondoltam. Nem szoktam én meg az ilyen lazítást, nehezen tudom elengedni magamat. Eh, lehet mégse megyek majd abba a bizonyos uszodába. Nem tudnék felengedni, és mi lesz ha van ott sok elég lenge öltözetű nő? Tényleg, itt is lehet vannak, hm, szerencse hogy van erre egy megoldásom, lehunyom a szememet, és inkább így a sötétben pipázok tovább.

Vajon Tara fél szemmel is olyan szép, mint kettővel? – Tara betoppan

Talán még is tévedtem, és nem nekem való a pihenés, legalábbis nem ilyen formában, ahol közösség is van. Nem nagyon zajosak, de nekem ez is sok ahhoz, hogy pihenjek. Nekem az kell, hogy nyugalom legyen, csend és talán egy kis eső, igen az eső igen hasznos. Csak félre húzom az ajtómat, neki támaszkodok a keretnek a számban a pipám a kezemben egy pohár szaké, tökéletes. Hallgatnám ahogyan az eső esik, és végül a keletkezet pocsolyákban egy új „dalba” kezdene bele. Ez a kis képzelgés egészen eltudott lazítani, talán még is tudok itt pihenni, csak az ilyen dolgokra kell gondolnom. Nem pedig arra hogy a parton lévők mondogatják hogy „Nézd egy repülő lány”. Olyan nagydolog ez? Nem emberek vagyunk tehát ennek nem kellene akkor a jelentőséget tulajdonítani. Én se teszem egészen addig míg nem érzem hogy valami nekem csapódik, pontosabban a napágyamnak. Kinyitom azt az egy szememet, de már azt látom, és érzem hogy repülök. Egész kellemes, csak nem hiszem hogy a becsapódás olyan jó lesz, és még a pipám is eltűnt valahova. Próbálom keresni azt, aki miatt ez történt, de csak azt látom hogy Ő kacsázik a homokon. Halkan sóhajtok egyet, majd lehunyom a szememet.
- Ez fájni fog. – közlöm a nyilvánvalót magammal. Az érkezés se várat sokáig magára, de ellenkezőleg, nem is fájt annyira mint gondoltam, inkább puha az amire érkeztem. Hm, vinnyog a homok? Akkor ez nem homok, hanem valami más vagyis valaki más. Remek, remélem nem ütöttem agyon senkit? De tudnám merre is van a pipám? Lassan nyitom ki a szememet, és amit láttok az a pipám ami a számban köt ki. Egész rossz az íze így, a homok nem jó ha a szájba kerül. Most pedig nekem ugrik? Igaza van, beláthatnám hogy az én hibám volt, hogy az útjába feküdtem. Többek közt ezért se szeretek járni mások közzé. Nem is kellet volna letolnia magáról, leszálltam volna én magamtól is. Felállok és leporolom magamat, majd kiveszem a pipámat és azt is kitisztítom. Visszateszem az ajkaim közzé, majd jöhet a szemüregem, lehet a kötés alá is került egy kevés. Kicsit megemelem a kötés alját és előrébb dőlök, de szerencsére nem ment bele semmi. Ideje válaszolni a hölgynek, akit Tabuchi Tarana hívnak. Megmaradt a kimért és nyugodt hangom, nem neheztelek amiért feldöntött.
- Csak egy régi szokás. Elnézést kérek amiért akadályoztalak a repülésben. Többé nem fordul elő. – a fordulásról jut eszembe, ideje meg is néznem ki is az akivel ilyen váratlanul találkoztam, pontosabban hogyan is néz ki, és persze be is mutatkozok neki. Ránézek, és kinyitom a számat, de nem éppen szavak jönnek ki belőle, csak a pipám eset ki. Nyelek egy nagyot, és kivételesen nem nyugodt a hangom, inkább zavarban vagyok.
- Kojiro… Kuroda… Kojiro. – kis pír is meg jelent az arcomon. Ne nagyon szoktam hozzá az ilyen látványhoz, még egy ok amiért ne járjak tömegbe. Nehezen bírom, nagyon nehezen, és nem is bírom tovább. Először csak pár csepp, majd elemi erővel lő ki a vér az orromból, a fejemet hátracsapja, felemelkedik a lábam majd hátravág az erő amivel megszabadultam egy „kevés” kis piros folyadéktól. Nem közöny, nagyon nagy megilletődés van az arcomon. Az egy szemem is kivan kerekedve rendesen.

Nem vagyok én hozzászokva az ilyen dolgokhoz, pontosabban az ilyen látványhoz. Tudtam én hogy inkább valami olyan helyre kellet volna mennem ahol nem szabadulnak meg a ruháiktól az emberek. Kész, tényleg nem fogok elmenni a fürdőbe. Ha már ettől a látványtól is így ledermedek. Akkor mi lesz ha ezt beszorzom mondjuk tízzel? Szívroham, agyhalál, és minden ilyen hirtelen bekövetkező sérülés. Közelit, közelit meg fogta az arcomat. Az elmémben konganak a vészharangok, és nagyjából most kellene, megjeleni a két kis teremtménynek a vállamon. A kisördög aki azt mondja hogy hagyjam magamat, nem is biztos hogy ez olyan rossz lesz majd, használjam ki az alkalmat. Az angyalka azt mondja hogy ne legyek ennyire puhapöcs, és csináljak végre valamit. Remek segítséget nyújtanak nekem. Inkább nem hallgattok rájuk. Amikor megérinti az arcomat, akkor tör elő a vér az orromból, és dob hátra. Meghalni sincs időm, mert kapom a letolást. Perverz én? Nem tehetek róla, de háromszáz éve nem voltam intimebb kapcsolatban nővel, sőt nagyjából semmilyen kapcsolatban nem voltam velük. Erre szó szerint megreptet egy, és utána lenge öltözetben jelen meg előttem. Csoda ha így reagálok? Szerintem nem, alig térek magamhoz, jobban mondva alig eszmélek fel, és mit érzek? Hogy a hasamon van a feje és átkarol. Ha épp lenne a másik szemem akkor most szakította volna át a kötést. Ehelyett csak a bal szemem ugrik ki majdnem a helyéből, és dobog elég hevesen a szívem. Az ütemre szinte táncolni lehet, ha így folytatja Tara felfog robban a mellkasomban az a kis szervem. Most mit csináljak, mit csináljak!!?? Ásni kell egy gödröt és eltemetni magamat. Igen azt kell tennem, legalább le is hűtöm magamat és nem fogom látni ami miatt így jártam. Hiába tetszik a látvány. Szerencsére leszáll a hasamról, és mellém ül. Felé fordítom a fejemet, és próbálom csak az arcát nézni. Nehéz és embertelen feladat, magától akar tovább vándorolni a tekintetem.
- Sajnálom az előző reakciómat, nem igazán szoktam meg, hogy csinos hölgyek vannak a társaságomban ilyen keveset takaró ruhákban. És azt is sajnálom hogy a pipámnak köszönhetően megsérült az a szép arcod… akarom mondani megsérült az arcod.
~Valaki mentsen meg mielőtt olyat mondok amit megbánok.

Amikor a fülét a mellkasomra támasztja azt halhatja hogy a szívem még gyorsabban kalapál. Szándékosan csinálná ezt? Tudja hogy ezzel még inkább csak zavarba hoz? Ha tudja akkor egész kis gonosz módszert választott arra hogy megtorolja amiért az útjában voltam a repülés közben. De miért nem raktak ki valami táblát ami figyelmeztet az alacsonyan repülő nőkre? Ha lett volna ilyen akkor természetesen a part egy távolabbi pontját választottam volna ahol nem zavartam volna meg semmit. Megint itt a meglepetés ideje. Velem akar lenni egész nap? De miért? Mármint mi oka lehet erre? Nem vagyok én annyira érdekes személy hogy bárki is a társaságomat keresse. Főleg meg nem azért hogy egy egész napot velem töltsön el.
- Ren… rendben. Igazad van, egész meleg van mostanában. Pontosabban mindig elég meleg van, inkább az esőt kedvelem.
Majd elhallgatok, nem beszélünk magunkról. A kötelékeink miatt szenvedünk, ezért el kell kerülni azt, hogy kialakuljanak a kötelékek. Vagy a már meglévőket kell elszakítani. Ha nincs semmi ami egy másik személyhez szorosabban köt, akkor el fogod kerülni a szenvedéseket is az életben. Nem egy tapasztalatom volt már ilyen. Az első nő halála az életemben, látni ahogy Nobunaga is szenved a háború miatt, majd a halálom, és végül a második szerelmem halála. Amit nem tudtam elkerülni, hiába is vágtam ki a saját szememet. Inkább nem barátkozok, és elkerülök minden szenvedést.
- Gondolom igen, ha tél lenne nem lenne itt senki. Talán akkor kellet volna ide jönnöm. Öhm… igen nem lett volna ekkora szerencsém. – már ha annak lehet nevezni, bár ne kiabáljunk el semmit. – Sajnálom hogy megéget az arcod. – már abba is megremegett a kezem hogy megfogta, de amikor az arcához rakta, akkor egy kis vér megint megjelent az orromban. Vissza kell fogni magamat, nehogy megint kilőjön a vér, és engem pedig eltoljon pár méterrel odébb. Mivel még mindig fekszek.
- Ne… nem csúnya… nem… nem du... dudorodik.
Nem lenne baj ha végre megtanulnék rendesen beszélni. De csak azért vagyok most is kicsit zavarban, mert lengén van öltözve. Ha teljesen fel lenne öltözve nem lenne ilyen bajom. Most mit szeretne? Minek az a zsebkendő? Aha, hogy ezért? Lehunyom a szememet és összeszorítom a fogaimat.
- Igen jól.
Amikor elveszi a zsebkendőt az arcomtól kinyitom a szememet. Álljak fel? Remélem feltudok majd álli? A kezeimen megtámaszkodva feltolom magamat majd sikeresen talpon is vagyok. Mi? Miért fogta meg a kezemet? Miért visz a víz felé? Nem sok erőm van ellenkezni, csak megyek vele, és utána. Egészen kellemes a víz hőfoka. Legalább nem leszek libabőrös. Na, most mit akar? Elkerekedik a szemem, és már nyitnám is a számat hogy ellenkezek, csak megelőzött azzal hogy velem együtt a vízbe eset. Elterülök a vízbe, majd felülök. Remélem a kötésem nem ázik át, mert akkor víz kerül a fejembe. Remek, a hajam is vizes lett. Az arcom elé lóg pár kosza tincs, aminek a végéről csepeg a víz.
- Egy kicsi, de tényleg csak egy kicsi. – majd felé csapok egy kis vizet, bár nem tudom mi is vitt rá, de egy kicsit még el is mosolyodok.

De rég volt, hogy úsztam, talán az Akadémián eltöltött éveimben volt utoljára hogy lubickoltam. Tudok még egyáltalán úszni? Csak tudok, legalábbis remélem, hogy a testem megjegyezte hogyan is kell. Olyan ez, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni, legalábbis gondolom én. Megint csak megakarok szólalni, de amit láttok, és érzek. Amit érzek az a víz, ami rám csapódik, de valahogy nem tudok vele törődni. A látvány inkább lenyűgöz. Tátot szájal nézem Tarát, ahogy az a kevés víz a testén megcsillan a napfényben, és ahogyan a szél játszik a hajával. Most kell visszatartani a vérzést az orromból, mert a cápák megérzik már messziről is. Nem akarok cápa eledel lenni. Bár ilyen sekély vízbe kitudnak jönni? Lényegtelen, a lényeg hogy visszatartom az orrvérzésemet. Az se nagyon érdekel most, hogy valami nekem ütközik, persze Tara volt az, nehéz is lenne, ha nem Ő lett volna az. Zavartan megrázom a fejemet, és Tarára nézek. Ha így folytatja, tehetek akármit, az összes vérem az orromon keresztül fog eltávozni.
- Se..semmi baj. Mi? De-de persze megyek.
Hadarom el majd felállok és követem Tarat, nem túl mély a víz, de amikor leül, akkor én törökülésben helyezkedek el vele szemben. Kisé előre dőlve nézem mit is csinál. Miért fonja össze az ujjait, és miért nyitja ki majd zárja be? Aha, tehát ezért? Meglepetten nézem mit is csinált, majd leutánzóm a mozdulatait. Tehát ujjakat össze, kezet a vízbe, vizet a kezek közzé, majd összezár. Ennyi az egész, és hatásos is, mert sikerült Tara arcába locsolnom a vizet.
- Ez is. – hihetetlen, de ismét elmosolyodtam. Ejha, már egymás után kétszer is megtörtént. Ideje lesz visszafognom magamat, mert a végén történnek olyan dolgok amiknek nem szabad. A végén barátság lesz, azt pedig nem igazán tervezem. De ha csak ilyen könnyű lenne. Hiába tervezünk el valamit, igen gyakran keresztülhúzza a terveinket az élet. Ismét sétálni kezd Tara, minek menne beljebb? Így is tiszta vizesek vagyunk mindketten. Mindegy, mást nem tehetek, ismét felállok és követem. Mintha azt mondta volna hogy bentebb a víz kellemesebb lesz, nem hidegebb. Bár annyira nem hideg, nem érzem hogy a hideg miatt egy bizonyos részem kisebb lenne.
- Óvatosan, lehet van egy két meglepetés a v….- nem tudtam befejezni a mondatomat, mert Tara egyszerűen elmerült. Most szórakozik velem, vagy tényleg megjárta a vízzel? Haj, nézzük meg inkább. Egy nagy levegőt veszek, és alámerülök. Na most már tuti hogy cserélnem kell a szememet védő anyagot. Látom Tarát, ahogy merül elfelé, odaúszok hozzá és átkarolom a derekát. Hiába akarok felúszni, nem tudom magammal vinni Tarát. Jobban megnézem a lábát, és valami hínár vagy nem is tudom mi tekeredett a lábára. Megpróbálom leszedni a lábáról, sikerül is, majd végre elkezdek vele a felszínre úszni. Ki a partra, lerakom a homokra és most vagyok bajban. Rázogatni kezdem, és a nevén szólítom, ha nem kell fel erre, ha szükséges szívmasszást is adok neki, sőt, szájon át lélegeztetem is ha kell. Ezért nem szeretek az emberek közzé járni. Egyszer teszem meg, és már is mibe keveredek?