Éppen a vörös arcát próbálja takargatni, mikor egy csattanás hallatszik majd szó szerint be esik a hadnagy az ajtón. Kicsit kezdi kínosan érezni magát a történtek miatt, főleg hogy most a felettesük is be esett hozzájuk.
-Üdvözletem, Nagano hadnagy!
Köszönti hivatalosan, ahogy azt kell. De meg kell hagyni le esik az álla majdnem szó szerint, mikor Hinode simán le tegezi a felettesüket. Az Akadémián az ilesmiért komoly büntetés járt volna.
-Öhh, rendben Nobu...hadnagy!-
Egyszerűen képtelen tegezni a felettesét, hiába a felszólítás rá.
-Kicsit komolyabban vettük a dolgot mint kellett volna. Inkább csak kimerültünk egy kicsit, semmi komoly sérülés-
~Na jó ez kezd egyre kínosabb lenni..~
Próbál nem oda figyelni arra hogy hogyan kacsingatnak itt egymásnak, elkezd fütyörészni ami nem megy igazán neki, mivel nem is tud fütyülni, de hátha észre veszik magukat.

Úgy látszik lassan beszivárog az egész 7. osztag a gyengélkedőre, pedig jobban szeret egyedül lábadozni. Bár hogy a kapitány eljött, az várható volt azok után hogy kiütötték egymást.
-Kapitány!-
Üdvözli, bár látja hogy nem igazán tetszik neki hogy ennyire le amortizálták egymást. Fel is állna hogy üdvözölje a kapitányt de félúton megszédül a kimerültségtől, inkább vissza ül az ágyra. Nem szeretne szinte az egész osztag előtt pofára esni.
- Legközelebb azért legyetek óvatosabbak! Elvégre mégis csak edzésről van szó.-
-Igenis, Kapitány! többé nem fordul elő!-
Szólal meg, meg könnyebbülve. Minimum egy alapos fejmosásra számított.
Míg Hinode és a hadnagy a sütin veszekszenek, gyorsan lenyúl 2 darabot, de nem elég gyors így a gyomra egy hangos morgással jelzi hogy itt az ideje megtölteni valamivel. Elvörösödik, mivel az egész teremben lehet hallani, gyorsan beleharap a sütibe.

A kapitány a rövid látogatást követően lelép, ismét hármasban maradnak a teremben. Az éhségét már csillapította az előbbi pár sütivel így az már nem fenyeget senkit, hogy ismét korogni fog a gyomra.
Hirtelen fáradtság önti el, és egyre sűrűbben pislog hogy távol tartja magától az álmot. Talán jobban kimerítette magát mintsem gondolta volna.
Ismét kínos hallgatásba merül, ámbár lehet hogy ez csak neki kínos a másik kettőnek nem.
~Biztos hogy van valami köztük..mindenesetre ez nem az én dolgom..de visszafoghatnák maguk, nem hiszem hogy a kapitány örülne neki, nem szólva a többi felettesükről~
Mire idáig jut a gondolat menetben, addigra már fél álomba merült, és Hinode amit fütyörészésnek vélt, az tulajdonképpen csak horkolás.

/Ezúttal véletlen baleset volt! TToTT/

A mai nap folyamán sikeresen végeztem a munkálataimmal a laborban így előbb eljöhettem. Pedig mindig túlórázni szoktam és sokáig ott maradok, sőt gyakran előfordult a kezdetleges szolgálataim során, hogy nem is tértem nyugovóra, hanem csak másnap este mentem haza. De a mai nap fontos feladat várt rám kis rendetlen szobámban. Ahogy beléptem a szobámba rögtön kitettem egy: „Ne zavarj, hogyha kedves az életed!” felíratott tartalmazó táblát az ajtóra, mielőtt megismétlődne a legutóbbi rémeset, amikor is a vekker utolsó ketyegése kezem alatt végezte, amiért felmert kelteni, persze aznap mindenképp be kellett volna menni a laboratóriumba így nem aludhattam el, ezért nagy céltudatosan egy kis kezdő benyitott, hogy felébresszen. Persze nem hallotta a rólam keringő rémhíreket még az osztagban, így nem is tudhatta mire vállalkozik. Természetesen a hirtelen jött ébresztés miatt nem gondolkodtam rögtön hozzávágtam a bombát, ami természetesen be volt kapcsolva és hát… az újoncot nem kellemes élményben részesítettem. Na, de na, ha odafigyelt volna a többiek figyelmeztetésére, akkor tudta volna, hogy Én eleve közveszélyes vagyok és nem biztonságos packázni velem. Főleg, hogyha nem alszom ki magamat. Oké... ennyit a nosztalgiáról, munkára fel! >__< Leülve rögtön papírokkal és különböző alkatrészekkel teli íróasztalomhoz, azonnal szerelgetni kezdek. Masamune-Taichou tanácsából kiindulva, újra akarom hasznosítani az elhasznált robbanó fegyvereim törmelékét, ezáltal nem kell mindegyiket érzelgős búcsú kíséretében eltemetnem. És így azzal a kevéske fizetésemmel is spórolni tudok, ami az esetleges alkatrészek ismételt megvásárlására szokott elmenni, illetve a környezetet is kímélem a nem lebomló hulladékoktól. ^__^ Be kell vallanom, zseniális egy ötlet. *>*
~ Még is mit vártunk egy ilyen zseniális elmétől, mint Én? ~ Zanpakutom kis lakója szokatlan egoizmusra hajló szövegére vigyorogva bólogatok, mire tudatosul bennem mondatának tartalma. Még a csavarhúzót is kiejtem kezem ügyéből, mikor leesik a lényege.
- Ezt nem vártam volna tőled, Undertaker! – csodálkozok rá szövegére, majd visszavéve a kezembe az eszközt folytatom a bomba restaurálását. Jó pár órás munkát vett igénybe, melybe teljesen belemerültem, de legalább sikeresen végeztem vele! *>* Boldogan tettem az asztalra az immáron eredeti állapotában lévő bombát, majd homlokomat megtörölgetve az ablak felé nézek. Kicsit elfáradtam, főleg, hogy nem ettem ma még semmit és hát a szemem enyhén kopog az éhségtől, gyomrom hangosan kommentál is nem tetszése miatt. De nincs mit tenni, ez a munka mindennél fontosabb volt számomra, olyannyira, hogy a létfenntartáshoz való szükségletek felől is megfeledkeztem. Ahogy belemerültem az ablakból látható táj nézésébe látom, hogy a nap már egészen lemenőben van, akkor nem kicsit tartott sokáig a munkám. Halványan elmosolyodtam a szép látvány miatt, mikor szobám kicsinyke ablaka előtt a rémisztő fekete pille elrepült előtte. Elkerekedett szemekkel néztem az áthaladó szárnyast, majd ösztönből megragadtam az újonnan összerakott fegyvert és a detonátort lenyomva rajta már hajítottam is ki az ablakon. Vagyis hajítottam volna ki, mert a célzásom nem volt pontos, az ablak széléről pattant vissza a veszélyes robbanó eszköz. Kérdőn oldalra döntött fejjel nézem a boldogan tovább röppenő kis pillangót, majd szemeim a szobámban ragadt bombára téved. Szinte elfehéredve néztem egy ideig farkasszemet a koponya külsejű eszközre, majd már föl is pattantam és készültem meglépni a szobából, hogy megúszhassam a robbanást. Az ajtóhoz iramodtam, de az zárva volt és a kulcsot pedig nem leltem sehol, annyi időm pedig nem is akadt, hogy keresgélni kezdjek, indulás az ablakhoz! A kis ablakon szerencsére még kifértem kis termetem miatt, de annyi időt pocsékoltam el az ajtónál, hogy amint kitettem a lábamat a vészajtónak használt ablakból, már fel is robbant, ezzel a levegőbe röpítve szobámat. A robbanás okozta széltől előre zuhantam és beütöttem fejem, emiatt elvesztettem eszméletemet. Emiatt nem is emlékszem többre, hogy mekkora károkat okozhatott a kicsi, de igazán veszélyes fegyver és, hogy még mik is történhettek utána. De, ami igazán foglalkoztatott, hogy hogyan is kerülhettem ide…
Sajgó fejemet fogva, tanácstalanul nézek körül és megállapítom, hogy valószínűleg a Yonbantai gyengélkedőjén heverészek. Ritkán jutok el ide, pedig eléggé veszélyes helyzetekbe szoktam keverni magamat. Igyekszem magamat ülőhelyzetbe hozni, több-kevesebb sikerrel, mert jó pár helyen csak úgy sajognak a végtagjaim.
~ Hé, Yuko-chan jól vagy? ~ hallottam Undertaker aggodalommal teli kérdését, nem szoktunk gyakran beszélgetni, de amikor már Ő is aggódik ott tényleg nagy a baj.
~ Persze, még jó egy kis… egy kis robbanás még nem fog kinyírni… ~ mondom kisebb erőltetett mosollyal, hogy lenyugodhassam, miközben sikerült felülnöm. Ekkor látom, hogy a kötéseim nagy része, amik a maradandó égési sebeim eltakarásáért szerepelnek, annak nagy része darabos vagy hiányzik, sőt véresek is, ami elég nagy szó, mert már egész jól begyógyultak a sebek a kenceficéknek köszönhetően, de ez az ismételt robbanás miatt, ami érte őket, kicsit sem csoda, hogy így jártak. És, ha a sebeim még nem lennének elég probléma számomra fehér kabátocskám is kissé szakadtan járta meg az eseményeket. Kellemetlenül felsóhajtok, szerencsém, hogy a bomba később robbant, mint ahogy kellett volna, mert feleennyire se úszhattam volna meg. Gondolataimból egy ismeretlen hang ráz ki, kérdése alapján megállapítom, hogy valószínűleg a negyedik osztag tagja lehet, mert nem minden jött ment sérült tiszt tesz fel ilyesmit, de hogyha Ő sincs túl fényes állapotban, akkor miért is dolgozik? Oo
- Ööö… Yo'! – köszönök, legalábbis igyekszek valami hasonlót összehozni, túlságosan zavaros még számomra minden, de az érdeklődése sebeim iránt sikeresen visszatérített eredeti valómhoz. – Még, hogy fájnak? Ugyan! Ezek csak karcolások, meg se kottyantak. >.<” – mondom arcomra erőltetett vigyor kíséretében, egész strapabíró általában a fájdalommal szembeni tűrőképességem, de ez most valahol elveszett. – Vagy is… ez nem igaz. Fáj mindenem… - motyogom bevallva az igazságot. Talán ez jobban fáj, mint a sebek… De mit tehetnék az önbecsülésem mindig az egekben van és most valahova elvitte ez a fránya robbanás. TT>TT

Sosem volt semmi bajom a 4. osztaggal, csak egyszerűen félek a Yonbantaitól, talán butaságnak hat, de a tagjai néha igen is rémisztőek, és még ránk a 12. osztagosokra teszik, azt a jelzőt, hogy ijesztőek. Pedig szerintem egyáltalán nem így van. Velős példa rá eme Yonbantai tag, aki olyan határozottan tudott nézni egyetlen látó szemembe, hogy képes volt kihúzni belőlem az igazat a fájdalmaimmal kapcsolatban. Tény, hogy becsületem nem engedte volna meg, hogy bevalljam, de aki ilyen tűrőképességgel rendelkezik, mint jómagam is, nem szívesen árulja el, hogy igen is most fáj mindene. A bűntudat szikrája csillan meg szememben, amiért ilyen ostoba füllentéssel akartam megmenteni a magamban felállított tekintélyemet, ezzel veszélybe téve saját egészségemet. Nem, mintha félném a halált, csak még van pár dolog az életemben, amit meg kell tennem és addig nem lenne célszerű elpatkolnom… Magamat emésztő gondolataimból a homlokomat érintő hideg kéz ráz ki. Kérdőn tekintek fel a Yonbantai tagjára, aki közben elkezdi mondani a gyógyításom lépéseit. Egyikkel sincs probléma, de a gyógynövény italra kicsit elhúzom a számat, tisztán emlékszem az ízére az Akadémiáról. Nem szeretem, olyan pfúj íze van, a gondolatától még a hideg is kiráz, de ha ez kell a rendbe hozásomhoz nincs mit tenni. Viszont, azt nem értem, miért nem kidout alkalmaz, azzal, sokkal egyszerűbb lenne nem? De, az se kizárt, amiért Ő is beteges állapotban van, nem tud mágiát alkalmazni. Vajon hol szerezhette a sebeit?
- Ennyire érezhető? – teszem fel az amúgy is egyértelmű válaszra a kérdés, közben bele szagolok fehér kabátomba, erősen érezni a beszívott füst kellemetlen szagát, kis fintorral arcomon el is húzom tőle a fejemet. Ha, rendbe jövök első dolgom lesz megfürdeni, azért hosszú távon, ezt én se bírom, de nőből vagyok szóval nem meglepő.
- Hát tetszik tudni… eléggé rossz viszonyban vagyok a pokollepkékkel és a munka, amit űzők az is igen veszélyes. Robbanó eszközök készítése a mániám és ezúttal rám járt a rúd, amiért lepke gyilkosságba kezdtem. – mondom kicsit elbambulva magam elé közben, amint visszaidézem a baleset történését, nem vagyok híve a szép fogalmazásnak, ezért is rövidebbre és lényegre törőbbre fogom a folytatását.
- Ehh… a lényeg, hogy egy ilyen kis hírvivő átokhoz akartam vágni egy bombát, de mellé céloztam és ez lett belőle. – fejezem be az igen rövidre sikerült mesét a történtekről, pontként egy kellemetlen sóhajt használok, amiért belegondolok, hogy egy ilyen kicsinyke dolog miatt orvosi ellátásra szorulok. Addigra a szekrényben kutakodó hölgy, aki ellátásomat magára vállalta már vissza is ért kezében az ismerős orvosi köcölékekkel. Sebeimet egy kendővel kezdi el törölgetni, eleinte nem értettem mire fel ez a cselekedett, de amikor iszonyatosan csípni kezdett az a pont, ahol az anyag ért rájöttem mire is volt ez jó.
- Ano… amúgy Ön honnan szerezte a sebeit, ha szabad kérdeznem? – teszem fel kérdésemet kisebb sziszegésekkel karöltve, de muszáj beszélgetnem, hogy elterelhessem figyelmemet a fájdalomról, ami a sebek tisztítása közben felmerül. Remélem, nem sértem meg, ha kíváncsiskodok emiatt egy kicsit, de érdekel, hogy mi történhetett vele. De a kötésekből és a mankóból ítélve rosszabb állapotban lehetett, mint most.
- Hogy mi? O_o… - nézek döbbenten utána, az érdekes kérése miatt. Nem értem mi lényege van annak, hogy leveszem a felsőmet… bár nem én vagyok a doktor, de remélem, nem fogja hátráltatni a mellkasomon elhelyezkedő kötés. Amint visszatért egy törölközött hozott kezeiben, fogalmam sem volt róla, hogy mit szeretne ezzel csinálni, de jobbnak láttam engedelmeskedni, így amikor utasította, hogy emeljem fel a kezemet rögtön cselekedtem. De, talán azért nem kellet volna az egekbe nyúlnom velük, mint akit karóhoz kötöznek épp, mert fáj mindkét karom. TT-TT De inkább elviseltem volna ezt az eget rengető fájdalmat, mint a hideg törölközőt, amit rám csavart közben. Soha többet nem emelem föl a kezeimet, az már biztos! >.> Szinte jégszoborrá válok a hideg miatt, ami ér még mozdulni se tudok, szerencsémre a Yonbantai ápolótiszt kisegít ez ügyben és hátradönt, ezzel kényelmes pozícióba kerülve az ágyon.
- I… igen t… tanultam… - didergek, mert a testem hőmérséklete megjelentősen ellene van a kicsit is hűvösebb dolgoknak. Ne tessék félreérteni, csak túlságosan melegvérű vagyok Én ehhez. Ahogy kezdem megszokni a hideget úgy kezdek el fáradni is és kicsit bóbiskolni emiatt. Kissé álmoskás tekintettel nézek fel az ismét mellettem lévő Yonbantai tagra, nem nagyon értem hirtelen mit szeretne, de az orrom alá tartott pohárból kikövetkeztetek arra, hogy valószínűleg meg kellene innom, így a segítségével sikeresen lement az első korty ami…
~ ATYAÚRISTENEZMÉGMINDIGNEMFINOM ~ hadarom el magamban a szöveget, ami azon nyomban átsuhan gondolatomon, még az álmosságomat is elkergette az ital íze. Összeszorított szemekkel próbálok a rossz ízű gyógyital helyére képzelni valami mást, egy pohár vizet vagy narancslevet, de nem nagyon sikerül, de legalább ellenállás nélkül sikerül letudnia az italt, gondolom, ritkán van ilyen nyugis tisztel szerencséje, mint jómagam. Nem, mintha hagytam volna úgy amúgy, hogy ezt megitassa vele, ha tudnék egy fél centit is mozdulni jelenleg. Ahogy a pohár kiürül és tartalma immáron bennem van nyelvemet kiöltöm a rossz íz után, közben megborzongok, ez valamiféle kényszeres cselekedett, de nem tehetek róla. Nincs jó íze! TT-TT
- Yuko… Yuko Yoshida. – felelek kérdésére immáron összeszedve magamat egy normális válasz erejéig. – És téged... akarom mondani Önt, hogy hívják? – igyekszek illedelmesen viselkedni, ha már meggyógyít, ennyi még is kijár a Yonbantai tagoknak.

Látogatás a gyengélkedőn- Találkozás Yukariko-channal

Megint szép napunk van. Annyira, de annyira hogy kedvem lenne most a szabadban csinálni valamit. Mondjuk edzeni az sosem, árt, főleg hogy eddigi harcaim során mindig a padlón kötöttem ki. Ez annyira gáz. De sajna nincs, mit tenni majd sokkal többet edzek. Sőt ha már itt tartok, akkor inkább egyenest az osztaghoz megyek, hogy az eddigi büntetéseimet, azt a jó száz kört az osztag körül lefussam.
Nos, igen ez az elhatározás szép és jó és már indulnék is, ha nem lennék…
~ Ostoba?
~ Mi? Nem.
~ Akkor idióta, hülye ma…
~ Nem, nem és nem. És ki kért meg, hogy közbeszólj?! Attól, mert hallod a gondolataimat még nem kéne belemotyognod! ~ Hogy a fenébe lehet ilyen kekeckedős perverz zanpakutóm~
~ Hé, kikérem magamnak most nem is csináltam semmi olyat. Plusz miért ne mondhatnám rád hogy idióta, ha egyszer az vagy. ~ még hogy én idióta, na, ez már mindennek a teteje. Miért mert már megint itt kötöttem ki?
~ Pontosan. Én és a doki is mondta, hogy pihentesd a lábad, de te nem hallgattál ránk. Neked inkább még meg kellett küzdened egy aranyos lánnyal. ~ mi van? De, te akartad annyira… tudod, mit inkább hagyjuk. De hova a fenébe tűntek az orvosok már reggel óta itt vagyok, de még egy sem jött. Még jó hogy azt mondták tegnap délután, hogy: „Jól van, holnap reggel majd megcsináljuk, az újabb röntgent a lábáról addig kérem, maradjon, itt éjszakára nem lenne szerencsés így oda és vissza sétálgatni.”Aztán elment és azóta hírét se láttam. Pedig jó lenne, ha minél hamarabb végeznénk. Kiráz a hideg az ilyen helyektől. Úgy néz, ki csak én vagyok most az egyetlen, aki ellátásra szorul. De akkor kérdem én hol az orvos?
Már egy órája várakozom. Csend van, síri csen. Meg kell, mondjam ez kicsit ijesztő. Még mindig sehol senki. Bár az előbb volt itt egy takarító, de már ő is elment. Ez így elég uncsi. Pont mikor ezt gondolom, egy kéz érintését érzem vállamon. Az ágy szélén ülve már épp fordulok hátra, hogy megnézzem, ki az mikor a kéz mely vállamon pihent most hátra húz így akaratlanul is elfekszem az ágyon. Alig hogy ez megtörténik, kezem lefogja valaki. Hamar meg is pillantom a személyt, aki nem más, mint lélekölőm emberi alakban.
- Ookami-chan már megint… na ne eressz el különben... – zanpumra már megint rá jött az öt perc. Reggel megúsztam a molesztálását hála annak, hogy itt kellett töltenem az estét, de úgy néz ki, hogy a mait nemtudom elkerülni. Mivel jobb lábam sérült a balt emelem, vagyis emelném rúgásra de…
- Mi mikor csinálta? A franc fejezd be te perverz…
- Most végre valahára elkaptalak. – kardom lelke elég perverz és nem egyszer majdnem meg is tapasztalhattam. Persze csak a szerencsén és a jól irányzott rúgásaimnak köszönhetem, hogy még nem erőszakolt meg. De most a fene enné, meg le van kötözve a lábam.
És amúgy is mi az már, hogy a saját zanpum akar megerőszakolni.
- Hé van itt valaki egy perverz meg akar erőszakolni! Segítség! – segítségért kiabálok, miközben próbálok szabadulni. Ookami-chan vigyorából nem sok jóra tudok következtetni ám ekkor mosolya, eltűnik, az arcáról kutyafülei lekonyulnak, majd eszméletét vesztve dől le mellém az ágyra. Felnézek, ekkor látom meg megmentőmet. Egy gyönyörű lányt barna hajjal. Kissé liheg minden bizonnyal idáig futott mikor meghallott. Kezében egy megviselt irattartónak kinéző valamit tart.