Találkozás Haiiro Kira Kisasszonnyal ^.^

Nara Shiratori hadnagy úr szemüveget kap ^.^

Örültem, hogy Amatsu fukutaichou nagy bólogatás közepette elfogadta az ajánlatomat egy közös küldetésről a távoli, távoli jövőben. De persze nem kellett feltétlen elfogadnia, hisz ez csak egy ajánlat volt, amit akár vissza is utasíthatott volna. Viszont örültem, hogy nem tette, mert akkor egy kicsit búslakodtam volna magamban. Azonban, így már megszűnt a lelkiismeret furdalásom, hogy ő itt megvizsgál engem, én meg nem adok érte semmit. Ezzel az ajánlattal viszont megszűnt ez az érzés, és nem fogok belehalni egy plusz küldetésbe, persze ha nem felejti el az ajánlatomat a későbbiekben. Mert, ahogy magamat ismerem, én biztos el fogom felejteni néhány nap múlva.
Úgy tűnik jól meg van szervezve a 4. osztag, hogyha okoz problémát, ha a kapitány nincs jelen. De bármikor lehet egy váratlan helyzet, amihez kell valaki, aki irányít és lehet, hogy ekkor éppen nincs ott a kapitány. Szóval ezzel csak arra céloztam, hogy nem a legjobb a kapitánytól függeni. Bármikor jöhet egy újabb Aizen, aki elárulja az osztagát és volt, nincs kapitány. Ezzel mondjuk, nem azt mondom, hogy Yasuji taichou is ilyen, csak, hogy meg van rá az esély. Aizennél is ez volt, azok csaptak be, akikre a legkevésbé számítottak. De ezt inkább nem vetem fel, mert nem szeretnék vitába bonyolódni, mert bizonyára Yukariko felnéz a kapitányára és nem tűrné, ha ilyeneket feltételeznék róla.
Amatsu fukutaichou magyarázatát elsőre megértettem és láttam rajta, hogy ennek igazán örült. Hát igen, nem tehetek róla, hogy ilyen okos vagyok. Amikor a gyógyító kidout tanultam a Kidoushuuban, mellé az elsősegélyt is meg kellett tanulni, szóval valamelyest otthon vagyok az ilyen orvosi szövegekben. Mondjuk az én orvosi tudásom az alapszint legalját verdesi és semmi a 4. osztagosokhoz képest. Csak annyiból áll, hogy képes vagyok a sebkötözésre, -fertőtlenítésre és végül gyógyító kidou használatára. Szóval ennek tudhatóak be a hülye kérdéseim.
- Műtét? – nyögtem ki egy kicsit félve, mivel nem rajongtam e tevékenységért. Pontosabban mondhatjuk, hogy félek tőle. Nem mintha nem tudnám, hogy jó kezekben vagyok, de akkor is. Kockázatos, csak nem? Meg is halhatok? Én még élni akarok. Kezdtem el teljesen pánikba esni, de kívülről csak egy kisebb félelmet próbáltam mutatni.
- Akkor legyen az egyszerűbb megoldás. – mondtam rögvest, mikor még be sem fejezte mondatát hadnagy kollégám. Bár később már egy kicsit megbántam a dolgot, mert azzal fejezte be, hogy szemüveget kell hordanom. Nem vágytam sose rá, még napszemüvegre se, attól úgy néznék ki, mint egy aktakukac. Bár talán jobb lenne, mint egy műtét, de tudakolódok még az ügyről.
- És ha, tegyük fel, hogy szemüveget hordok, akkor nem kellene megműteni a szemem? – teszem a fejemben összerakott kérdést, ami eldöntheti, hogy mit választok. Talán meg kéne boldogulnom a szemüveggel egy kicsit jobban. Meg nem is tudom, milyen érzés, ha rajtam van; lehet, hogy megszeretném.
- Amúgy a szemüveget állandóan kellene hordani vagy csak, amikor olvasnom kell? – kérdezek rá egy másik fontos kérdésre, ami éppen foglalkoztat.

Amit Amatsu fukutaichou elmondott egyértelművé vált számomra, hogy melyik választási lehetőséggel kell szembenéznem. Ha a műtét alatt valami kis gikszer esik be, ugyan oda kerülök, mintha az első lehetőséget választottam volna, sőt még rosszabb lesz. A leglogikusabb választás a részemről, hogy a szemüveget választom, így nem kockáztatom, hogy még rosszabb lesz a látásom az eddiginél. A szemüveggel meg majd megbarátkozom, nem lehet az olyan rossz.
- De azt is csinálhatom, hogy folyton magamnál tartom, és ha kell, felveszem, nem? Persze munka közben folyton hordom, mert ott egyfolytában olvasni kell. – próbálom lebeszélni az állandó viselésről, hiszen még a szemüveg ellen vagyok, amíg meg nem szokom. Ha már megszoktam és nem zavar, hogy viselnem kell, majd akkor lehet szó állandó viselésről, addig viszont nem egyezek bele. Nem arról van szó, hogy ne bízok a hadnagyban, biztos a legjobbat akarja nekem, de én még nem készültem fel erre.
Szerintem ezzel meg is beszéltem magamban a dolgokat és eldöntöttem, hogy megpróbálkozok a szemüveggel. Már csak azt kell megcsináltatni és minden rendben lesz velem. Azonban ezt talán el kéne napolni, így is sokat voltam távol az osztagomtól. Nem mintha tudnék dolgozni, de bármikor szüksége lehet valakinek rám.
- Akkor a szemüvegnél maradok, de a további vizsgálatokat meg a szemüveg átvételt halasszuk holnapra, már vissza kéne mennem az osztaghoz. Tudod, ha jó társaságban vagyunk, csak úgy repül az idő. Ja, és köszi, hogy megvizsgáltál. Szólj, ha valamivel meg tudom hálálni. Na, akkor holnap találkozunk. – összegeztem a döntésemet és búcsúztam el Amatsu fukutaichoutól. Indultam el a kijárat felé és közben észrevettem, hogy most már kevesebben vannak a folyosókon, szóval tényleg nem kevés idő telhetett el, amióta megérkeztem.
Szépen visszaballagtam a 6. osztaghoz, de nem dolgozni mentem, mivel amúgy se tudnék, hanem egyenesen a kert felé mentem és egy szabadnapot adtam magamnak. Ha valaki véletlen megkérdezné, hogy mért nem dolgozok, azt hazudnám, hogy még nincs kész a szemüvegem és anélkül nem tudok mostantól olvasni. Miközben az egyik fa alatt gubbasztottam, elgondolkoztam, hogy Amatsu fukutaichou nagyon szerény és valószínűleg nem fog tőlem semmit. Ezért a saját kezembe veszem az irányítást és holnap viszek neki valamit. Egy csokor virág vagy egy kis csokinak örülni szoktak a lányok, szóval ezeket kapja. Így legalább én is jobban érzem magam.

Beteglátogatás! o(*w*)o

Idézet :

Csak egyetlen célom maradt, odaérni az én kis tündérkémhez, és gyógyítani őt, amíg ide nem ér a 4. osztag. Meg kellett mentenem az életét, akár a sajátom árán is.

Alig, hogy az arrancar elhagyta a párbaj színterét a 4. osztagos tisztek egy csoportja elérte a két sérültet. Gyors helyi ellátást követően a Kidoushuu osztag két tagját Nabiku ágyak segítségével szállították el a helyszínről a negyedik osztag túlzsúfolt barakkjaiba. A vörös hajú ájult lány azonnali ellátásra szorult és szerencséje volt. A yonbantai osztag hadnagyának a kezei alá került aki rögvest nekilátott, hogy stabilizálja az állapotát...

Ez körülbelül egy hete történhetett, nem tudom pontosan. Az időérzékem már akkor elveszett, amikor az az arrancar legyőzött engem. Nem voltam elég erős, nem tudtam megvédeni senkit. Viszont a tisztek elmondása alapján megtudtam azt, hogy Kami-kun mentette meg az életemet, hogy ha ő nincs akkor biztosan meghaltam volna. De ezt anélkül is tudtam, hogy bárki mondta volna. Nélküle az életemnek sem lenne sok értelme. Viszont a negyedik osztagnál eltöltött eddigi napjaimat eléggé nagy magányban töltöttem. Hiányoltam őt nagyon is, bár tudtam, hogy jelenleg rengeteg munka szakad a nyakában, hisz én sem tudom a saját munkámat végezni és az osztaggal is foglalkoznia kell. Mégis jobb szeretném, ha most itt lenne mellettem. Nem olyan eget rengetően nagy kérés ez, hogy ha többre nem is legalább egy öt percre legyen mellettem, hogy hozzábújhassak és a vállán kisírhassam magam. De persze ez nem lehet, hisz most mindenhol nagy a felfordulás és ilyenkor a kapitányok és a hadnagyok nagyon elfoglaltak.
Az elmélkedést és a vágyódást úgy döntöttem, hogy inkább egy kis alvással nyomom el. Különben is kijelentették, hogy most sokat kell pihennem, hogy mihamarabb felépüljek. Igen, felépüljek, de miből? Senki nem mondott semmit nekem, sem arról, hogy nekem milyen sérüléseim voltak/vannak, sem pedig arról, hogy Kami milyen sérülésekkel futkorászik most odakinn. Mindenki úgy gondolja, hogy egy gyenge és törékeny lány vagyok, akinek nem kell tudnia semmiről. De én igenis erős vagyok és igenis tudni akarom azt, hogy mi van most vele és hogy merre van és hogy jól van-e. De nem, mindenki csak hallgat és eltereli a témát, mintha tabu lenne, mintha.... meghalt volna. De nem halt meg, tudom jól, hogy él, tudom jól, hogy nem halt meg. Nem hagyna itt, semmiképp sem.
Nem tudom, hogy mikor aludtam el, vagy melyik az a gondolatfoszlány amin még ébren elmélkedtem, csupán azt tudom, hogy hangos csörömpölésre ébredtem. Miután kinyitottam a szemeimet és sikerült felülnöm az ágyamon meg is tudtam figyelni, hogy ki okozza ezt a csörömpölést.
- Hajime-kun? -kérdeztem meglepetten, mikor az ügyködő fiatalember személyében felismertem az osztagom hatodik tisztjét. Azt semmiképp sem titkolhatom, hogy kifejezetten meglepő volt az, hogy épp itt találkozom vele, hisz, mint fiatal shinigamit, biztos, hogy nem engedték harcolni, viszont ez esetben feltehetőleg engem jött meglátogatni.
- Köszönöm. - fogadtam el a kis csomagot amit a kezembe nyomott és amíg ő elvolt az üres vázával valamerre addig én kibontottam azt. Sütemény volt benne nem kis meglepetésemre. Egy apró boldog mosoly húzódott az arcomra. Az egyik süteményt rögtön be is kaptam, hogy megkóstoljam milyen. Eléggé érdekes és szokatlan íze volt, de nem volt rossz. Kicsit túlsütötték, de attól függetlenül egészen jó volt.
Miután a fiú visszaérkezett rögvest be is mutatkozott. A meghajlását egy biccentéssel viszonoztam, hisz jelen helyzetben biztos leharapták volna a fejem már attól, hogyha fel akartam volna kelni az ágyból, nem hogy még egy meghajlással is megpróbálkozzak.
- Én is örülök, Hajime-kun. És köszönöm szépen, hogy meglátogattál, nagyon kedves tőled, valamint gondolom neked is könnyebb, hogyha tegeződünk. Attól, hogy harmadik tiszt vagyok még semmivel sem vagyok több nálad és te sem vagy kevesebb nálam. - válaszoltam, miután az ifjú tiszt befejezte a maga mondandóját. Elég érdekes, hisz ha jól emlékszem mindig zavarban volt mikor együtt dolgoztunk, akárcsak most. Bár ez bizonyára ilyen fiús dolog vagy valami.
- Foglalj helyet. ^^ - kínáltam hellyel az ágy szélén, hogy azért mégse álldogáljon egy helyben napestig és beszélgetni is jobb úgy. - És mit szeretnél tudni rólam? Bizonyára van valami ami érdekel. De hogy megkönnyítsem a dolgodat kérdezek én először jó? - mosolyogtam rá kedvesen, hisz megérdemelte, meg különben sem akarom őt terhelni azzal a sok feszültséggel meg bánattal meg mindennel ami jelenleg belülről akarja szétszaggatni a testemet. Meg tudnia sem kell ezekről.
- Na, akkor kezdem is. Amit kérdezni akarok az az, hogy mik azok a dolgok amiket szeretsz és amiket nem? Hisz biztos vannak ilyen dolgok és nincs kibúvó. - az utolsó mondat után kacsintottam és nevettem. Tulajdonképp most örültem is annak, hogy nem ismer, hisz akkor rögtön kiszúrta volna, hogy ez a nevetés szinte semmi nem volt. Csupán egy erőltetett valami részemről, aminek semmi köze nincs a boldogságérzetemhez. Igaz, hogy ez nem is csoda, hisz legszívesebben rögtön letámadtam volna őt egy csokornyi Kami-kunnal kapcsolatos kérdéssel, hogy hogy van, hol van, mit csinál, mit miért csinál és mit miért nem csinál. De nem terhelhetem le ezzel őt. meg különben is látogatóba jött és nem azért, hogy faggassam arról, amiről feltehetőleg nem is tud, hisz Kami nem szokta megosztani senkivel, hogy mit mikor és hol csinál.
- Valamint még azt is megkérdezném, hogy: mi a véleményed az osztagról? Gondolom bizonyos az, hogy szereted a kidoukat úgyhogy azért csatlakoztál éppenséggel a Kidoushuuhoz, viszont engem az érdekelne, hogy hogy érzed magad közöttünk. - valamiért most kissé furán éreztem magam, mikor a kidoukat említettem. A Viclynnel való tanulás nagyban kibővítette a mágiával kapcsolatos ismereteimet, így a kidoukat már nem is ezzel a névvel illetem, hisz amint mesterem mondta: "Nektek, halálisteneknek is van mágiátok. Legalábbis valamitek, amit ti mágiának neveztek." Ez lehet az oka annak, hogy már nem "A" mágiának fogom fel a kidoukat, hanem csak egy mellékszálnak vagy valami ilyesminek. Persze erről senki sem tud és senki sem tudhat, habár azt tudom, hogy kénytelen leszek elmondani Kaminak, hisz előtte nem titkolózhatok. Viszont az egy elég nagy talány, hogy ezt hogy fogja lereagálni...

Tündérkék és Bátor Bukott Hősök

Emlékszem rá, hogy kihúztam a kardot az ájult, ám sérülései ellenére is gyönyörű testből, kezem zölden felizzott, és minden maradék energiámmal hozzáfogtam Reika-chan gyógyításához. Hogy mennyi idő telhetett el, amíg elájultam a fáradtságtól és a vérveszteségtől, azt már nem tudom, de a 4. osztagban ébredtem fel körülbelül két nap múlva. Arra is emlékszem, hogy habitusomhoz képest szokatlanul őrült és agresszív módon viselkedtem a nővérhívó gombbal szemben, amíg meg nem érkezett az ügyeletes tiszt és neki nem szegeztem azt a kérdés, hogy mi történt a vörös hajú szépséggel, aki mellettem volt. A hölgy vérben forgó, aggódó szemeim ellenére is türelmesen viselkedett és megnyugtatott, hogy bár sérülései súlyosak, de stabil az állapota... és hogy én mentettem meg. Olyan megkönnyebbülés járta át a szívemet-lelkemet, hogy boldogságtól sugárzó arcomba még könnyek is szöktek, de aztán megint elaludtam. Mindezt a viselkedést pedig innentől kezdve letagadom, akármi is legyen
Hamarosan kiengedtek, hiszen engem inkább a fáradtság kötözött az ágyhoz, mintsem a sérüléseim, de nem hagyott nyugodni Reika állapota. Így az sem érdekelt különösebben, amikor kiderült, hogy a bankaiom sikeresen leromboltam az Akadémia egyik szárnyát és az épület előtti udvaron is keletkezett két darab egymásba olvadt 40 méteres kráter. Az sem érdekelt, amit Eli-chan mondott nekem a következő találkozásunkról. És az sem érdekelt, hogy Seireitei milyen károkat szenvedett el, illetve az sem, hogy Aizent sikerült legyőzni. Engem csak az a lány érdekelt, akinek az életéért küzdöttem azon a sorsfordító estén, nem tudtam másra gondolni, csak őrá és hogy egészséges lesz-e, hogy ki tud-e jönni hamarosan ő is. Reika immár nem mint alakulatom 3. tisztje foglalkoztatott, és nem is úgy, mint egy csinos lány, aki tetszik. Ez már rég több volt, mint puszta tetszés, sokkal mélyebbek voltak az érzéseim iránta. Erre ez a harc döbbentett rá. Ahogy arra is, hogy mennyire gyenge vagyok, hiszen nem tudtam őt megvédeni attól az espadától, aki aljas trükkjeivel elérte, hogy... nem, nem sózhatom rá a felelősséget, én voltam az, aki trehányul alkotta meg a pajzsot, és miattam kapta a többi sérülését is. Az egész az én hibám és gyengeségem eredménye volt, és a lelkiismeret-furdalás volt az, ami visszatartott attól, hogy azonnal hozzá rohanjak, amint látogathatóvá vált az állapota javulása miatt. Szükségem volt néhány napra, amíg összeszedtem a bátorságom, és ez idő alatt igyekeztem helyretenni az osztagom ügyeit is, hogy eltereljem a figyelmem. Legalább a Kidoushuu területét nem érték jelentős károk, de elképzelhető volt, hogy hamarosan mégis meg fog csappanni a költségvetésünk az Akadémia miatt.
Aztán végül csak összeszedtem minden erőmet és merészségemet, szembe akartam nézni a lelkiismeretemmel és Reika-channal végre. Hiányzott, nem halogathattam tovább a látogatást. Nem tudom... hogy ő mit gondolhatott rólam, vagy hogy mennyit mondtak neki abból, ami történt. Talán nem is várta, hogy odamenjek, vagy csak úgy, mint a kapitányát. Hiába éreztem úgy, hogy talán számára sem vagyok közömbös, de... akkor is el akartam neki mondani, hogy szeretem, és hogy szeretném, ha nem csak úgy lennénk együtt, mint két ember, akik jól érzik magukat egymás társaságában, hanem úgy... mint egy pár. Egy mérsékelt méretű csokor virággal érkeztem meg a 4. osztag kórházrészlegébe, és idegeim megnyugtatása érdekében a falnak dőlve még elszívtam egy cigit, mielőtt be is léptem volna. Némi érdeklődés után megkaptam az útbaigazítást is, és egy gombóccal a torkomban érkeztem meg a betegszoba elé. Mélyet sóhajtottam, aztán elhúztam az ajtót, és tekintetemmel Seireitei legbájosabb és leggyönyörűbb tündérkéjét kerestem. Egy pillanatra mosoly húzódott az arcomra, ahogy megpillantottam, ám a bársonyos bőrét fedő milliónyi kötés láttán elkomorodott az arcom.
- Reika-chan... - szólaltam meg aggódva, és ezzel mintegy felhívtam magamra a figyelmet is. Csendben beléptem és behúztam magam után a kórterem ajtaját, végül pedig odasétáltam az ágyhoz és ránéztem a lányra, valamiféle reakciót keresve az arcán.
- Khm... ezt neked hoztam - nyújtottam át neki a virágot, aztán odahúztam egy széket a fekvőhelye mellé, és leültem - Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott, össze kellett rendeznem a gondolataimat... és... és jól vagy? Hiányzik az osztagból az elevenséged...
Kezdtem bele, bár egyenruhám gallérja valahogy most túl szorosnak bizonyult, muszáj volt közben igazgatnom. De nem segített a fojtogató érzésen, amit az okozott, hogy így kellett Őt látnom. Sérülten, ágyhoz kötve, és mindezt az én alkalmatlanságom miatt...
- Múmiát próbálsz cosplayelni, vagy mi rajtad ez a sok kötés? - simogattam meg Reika fejét, próbálva picit viccelődni és oldani a hangulatot. A sajátomat is, sokat segítene ha látnám az angyali mosolyát. Felvidítana valamelyest, ha nagyon költői akarnék lenni, mondhatnám azt, hogy napfényt... napfényt... mindegy, nem akarok költői lenni Nem akartam rá átragasztani a rossz hangulatomat, nem azért voltam itt.

Fejemben pillanatról pillanatra változnak a gondolatok. A zavar megint túl nagy odabenn. Fájnak a gondolatok, fájnak az emlékek és fáj, hogy nincs itt velem most, most amikor mindennél nagyobb szükségem van rá.
- Hol vagy? - hang csak alig jön ki a torkomon, viszont a szememből potyognak a könnyek, miközben az ágyam közelében lévő ablakon bámulok kifelé. Nem is tudom, hogy miért teszem ezt, talán azt várom, hogy meglátom, vagy, hogy az arca felbukkanna hirtelen. Bizonyára így van. Bizonyára ez az, amit nagyon szeretnék.
Végül imáim meghallgatásra kerültek, mert hamarosan megjelent az a férfi aki mindennél többet jelent számomra. Viszont egyik mondandójára sem tudtam válaszolni. Egyszerűen nem tudtam, hogy mit mondjak neki, így csupán tekintetemmel követtem őt szinte pislogás nélkül. Sajnos a könnyeimet nem tudtam megállítani, pedig nem akartam, hogy így lásson vagy, hogy egyáltalán azt lássa, hogy fájdalmaim vannak.
- Hiányoztál. Szeretlek. - végül engedtem a testem természetes reakcióinak, így a nyakába borulva ejtettem ki ezeket a szavakat és zokogtam. Úgy zokogtam, mint addig még soha. Olyan volt, mintha egy olyan emberről derült volna ki, hogy mégis él, akit halottnak hittem és fontos volt számomra. Mindezek mellett pedig azt szerettem volna, hogyha szorosan magához ölelne és soha el nem engedne. Nem érdekelt egy cseppet sem, hogy ő kapitány, hisz számomra ő nem kapitány, számomra ő egy olyan személy, akiben fel vélem fedezni a másik oldalamat, azt amitől én magam egész lehetek.
- Hol voltál? Hiányoztál. - kérdeztem és állítottam. A zokogásom továbbra sem múlt el és ezeket a szavakat is csak nagy nehezen tudtam kimondani. A fejemben meg folyton az járt, hogy milyen jó lenne, ha most elvinne magával. Biztos vagyok benne, hogy sokkalta gyorsabban gyógyulnék meg hogyha esténként a mellkasára tudnám hajtani a fejemet és ha egész nap az ő hangját hallhatnám. Akkor már nem fájna vagy hiányozna semmi. Nem sírnék, hanem boldog lennék és mosolyognék.
- Senki sem mondott semmit. Nem tudom mi történt, nem tudom miért kerültem ide, nem tudom miért fáj. - zokogtam továbbra is. Biztos voltam benne, hogy az is meglehet, hogy hamarosan kiszáradok, de nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy vele lehessek. Nem érdekelt, hogy mennyire súlyosak a sérüléseim, vagy hogy mit tehetek és mit nem, de azt tudtam, hogy képes lennék gondolkodás nélkül megölni azt, aki most el akarna választani tőle. Szükségem van rá, mindennél jobban. Senki sem tudná elérni nálam, hogy önszántamból meggyógyuljak, vagy hogy boldog legyek, mosolyogjak vagy nevessek. Csak ő és senki más.
- Szeretlek. - ismételtem meg megint. Lehet, hogy máskor a józan eszem korlátozta volna ezen szó kimondását még akkor is, hogyha valóban így gondolom, most viszont semmi nem volt, ami megakadályozhatta volna azt, hogy szóvá tegyem az érzéseimet. Másrészről pedig nem is zavart mindez, hisz kinek lenne joga mindezt tudni, ha nem őneki. Senki másnak, csak és egyedül neki szabad tudnia ezt. Csak őneki.

Összeszorult a szívem, ahogy észrevettem könnyektől áztatott arcát. Reméltem, hogy csak az érkezésem zaklatta fel egy kicsit, és nem erős fájdalmai vannak. De mégis fájó volt így látni Reika-chant, az pedig már egyenesen ijesztő, hogy meg sem szólalt, amíg én megkíséreltem elhelyezkedni az ágya mellett. Csak nézett rám azokkal a könnyes, de igéző szemekkel, amik - többek között - rabul ejtették a szívemet. Ennyire haragudna rám, hogy még csak köszönni sem hajlandó, hogy még arra sem tart érdemesnek, hogy foglalkozzon a jelenlétemmel? Nem, mondjuk ez utóbbi biztos nem igaz, hiszen engem figyelt, szóval reménykedtem benne, hogy inkább csak nem tudja, hogy mit mondjon. A haragra viszont megvolt minden oka. Lesütöttem a szememet, és igyekeztem nem kimutatni, mennyire bánt, ami történt, de tartok tőle hogy a máskor egykedvűségről tanúskodó ábrázatomból most úgy lehetett olvasni, mint egy nyitott könyvből. Egy pillanatra becsuktam a szememet és vettem egy mély lélegzetet, mielőtt újra felnéztem volna az arcára, azonban mire újra felnyitottam volna a szemhéjaimat, hirtelen egy régóta vágyott ölelés terheit éreztem meg a vállaimon, orromba pedig betolakodott egy nagyon is ismerős és bódító illat: Reika-chan hajának illata. Csupán két szót hallottam, ám azokat felfogván döbbenten pattantak fel a szemhéjaim. A lány nem láthatta miféle arckifejezést is vettek fel a vonásaim, egyszerre voltam megkönnyebbülve, letaglózva és végtelenül bánatos is. Megkönnyebbültem, mert ráébredtem hogy semmi okom nem volt arra, hogy a részéről haragot feltételezzek, ostoba voltam, hogy a saját dühömet kivetítettem az ő érzelmeire. Letaglóztak a szavai, amelyek szembesítettek az ő érzéseivel és valahol mélyen, a szívemben olyan melegséget csiholtak, ami mindennél boldogabbá tett. És végül bánatos, mert fájdalmat okoztam neki azzal, hogy ilyen sokáig nem volt merszem meglátogatni és szembenézni vele a saját lelkiismeret-furdalásom miatt.
A sokkból, melyek ezek a szavak okoztak, lassan kilábaltam, de mégsem tudtam felhőtlen örömet érezni, hiába tudatosult bennem, hogy az iránta érzett szerelmem nem egyoldalú, hanem a Napnál is világosabban kölcsönös. Bántott ugyanis a bűntudatom, zokogása pedig fájóan mart a szívembe, hiszen ezeknek a hangoknak én voltam az oka. Saját magamnak köszönhettem, hogy nem láthatom a ragyogó mosolyát, a saját gyengeségemnek, amivel idejuttattam Reikát és a hezitálásomnak, ami csak most hozott ide, jóval később, mint kellett volna. Lassan végre képes voltam rá, hogy felemeljem a kezeimet, melyek remegve és bizonytalanul mozdultak meg. Azonban végül egy nagyot nyelve elhatároztam magam, és szorosan magamhoz öleltem az én kis tündérkémet, egyik kezemmel a hátát, a másikkal pedig a fejét támogatva.
- Ne haragudj, kérlek, ne haragudj! - nyögtem ki, de már én magam is azzal küzdöttem, hogy ne kezdjek el könnyezni, miközben védelmezőn magamhoz szorítottam a lány törékeny és finom testét. Ő talán fel sem fogja, de ez a bocsánatkérés nem csak arra vonatkozott, hogy késtem, hanem azért is került bele annyi elfojtott érzelem, mert egyben végre volt alkalmam bocsánatot kérni Reikától azért, hogy képtelen voltam megvédeni az espadától és a saját felelőtlenségem miatt majdnem... meghalt. Pedig ha most nem tudnám ebben a szent pillanatban átölelni és ringatni őt, azt hiszem valami nagyon jelentős hiányozna belőlem, amiről én magam sem tudom megfogalmazni, hogy micsoda. Nem akartam elképzelni, milyen lehet a hiánya.
- Te is rettentően hiányoztál nekem, Reika-chan... - válaszoltam, mihelyst rádöbbentem, hogy itt most minden érzelmemet meg kell próbálnom hangoztatni, hogy minél gyorsabban megnyugtassam a zokogó lányt. Hiába nyilvánvaló minden, ki kellett mondani, csitítani, ringatni, vigasztalni kellett, ha azt akartam hogy láthassam mosolyogni is, vagy legalább csak könnyek nélkül. Csak öleltem és szorítottam magamhoz töretlenül, eszem ágában sem volt elengedni őt amíg ő azt nem mondja, vagy el nem rángat innen a személyzet.
- Ne sírj, kérlek... - csitítottam tovább, ám hiba küzdöttem minden erőmmel, végül be kellett adnom a derekamat, az én szemem is könnyessé vált. Én sem tudtam neki választ adni a kérdéseire, nem mertem a szemébe mondani, hogy miért került ide és miért vannak a sérülései. Egyszer... egyszer majd elmondom neki, de ez a pillanat egészen egyszerűen nem volt alkalmas. Most az volt a fontos, hogy itt vagyunk egymásnak, hogy együtt vagyunk és ha rajtam múlott, együtt is maradunk amíg csak lehetséges. Nagyon hiányzott már, és egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből, szinte mindenről Ő jutott az eszembe... és hogy mellette kéne lennem. De erre csak most kerülhetett sor, és ezt szégyelltem. Megpróbáltam újra összeszedni a bátorságom, hiszen ezek között a körülmények között nem volt ahhoz túl sok jogom, amit mondani készültem, de ki kellett mondanom, hiszen azért voltam itt elsősorban. Azért, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba legalább az érzéseimmel kapcsolatban. Reika nem is tudja, mekkora segítség volt, hogy újra kimondta azt a szót, aminek a megformálására én is áhítoztam.
- Én is... szeretlek, Reika-chan - szólaltam meg kicsit tétován kezdve, de kimondtam. És már nyílt is a szám, hogy folytassam, de rájöttem, hogy ennyi is pont elég, és itt már nem szavakra van szükség. Kibontakoztam az ölelésből és komoly tekintetemet az övébe fúrtam. Azokba a kisírt, de így is gyönyörű lila íriszekbe, hogy így is, a szemébe nézve is ki tudjam mondani azt, amit a zakatoló szívem diktál.
- Szeretlek... - ismételtem meg immár jóval magabiztosabban, és az aggodalomtól kiszáradt számat rátapasztottam az ő puha, cseresznyeszínű ajkacskáira, hogy imigyen is megmutassam számára az érzelmeimet. Próbáltam elfelejteni, hogy mi nyomja a lelkiismeretemet, hiszen nem akartam, hogy a szerelmesnek szánt csókom keserű legyen. Csak azt akartam, hogy a lány végre megnyugodjon és láthassam mosolyogni is. A szerelme mellett csupán ez az egy aprócska kérésem volt, hogy úgy láthassam ragyogni az arcát, mint régen.

Nem tudok megálljt parancsolni nekik. Egyszerűen nem tudom azt mondani a könnyeimnek, hogy hagyják abba a potyogást. Sőt semmi mást nem teszek, csak erősen ölelem szerelmem nyakát és sírok. Pedig örülnöm és nevetnem kellene, hisz itt van. Végre eljött meglátogatni és most mégis sírok, mint egy kisgyerek.
Kissé megnyugtatott, hogy a férfi erős kezeivel átölelt engem és magához húzott. Amióta visszanyertem az eszméletemet azóta vártam erre, hogy a karjaiba zárjon. Egyszerűen szükségem volt rá, bárki megkérdezheti, úgysem tudnám kifejteni neki, hogy miért, csupán azt akartam érezni, hogy itt van velem és szeret engem.
A szavai, amikkel azokat igazolta, hogy ő is szeret engem, legalább annyira mint én őt, tovább segítették a megnyugvásomat, viszont a mellkasomban pihenő kicsiny kis szívecském ugyan ezen szavak hallatára gyorsabban kezdte verni a megszokott ütemet. Azt hiszem legszívesebben ha képes lett volna rá, akkor a férfi mellkasában, az ő szíve mellett szeretett volna élni tovább. Mellette. Nekem is ez a legnagyobb vágyam, hogy emellett a férfi mellett legyek, nem érdekel, hogy ennek miféle következményei lesznek, de biztos vagyok benne, hogy semmi rossz.
Végül a férfi teljes mértékben elűzi a bánatomat. Mikor az ajkai az enyémhez érnek, hirtelen olyan érzés fog el, mintha beállt volna nálam a klinikai halál. Egy pár pillanatra még a szívem is elfelejtett dobogni és mintha a világ is megfordult volna párszor körülöttem és szerencsére a jó irányba. Végül az arcomon pír jelent meg, aztán később, az addig szünetet tartó könnyeim újra eleredtek. Most nem azért, mert rosszul esett, sőt életem egyik legszebb eseménye volt, hanem, hogy az első csókomat ilyen helyzetben kaptam meg. Mindig úgy képzeltem, hogy valami szép helyen és az egyik szép ruhámba öltözve fogom megkapni, nem egy kórházban kötésekkel tarkítva.
- Sa...sajnálom. - potyogtak a könnyeim irdatlan gyorsasággal én pedig igyekeztem öket törölgetni, amivel csak annyit értem el, hogy most már nem csak a férfi ruhája, valamint az ágynemű lett vizes, hanem a kötéseim is. - Azért sírok, mert úgy szerettem volna, hogy mikor először megcsókolsz, akkor a legszebb ruhámban öltözve, valahol egy szép helyen történik meg, nem pedig egy ilyen helyzetben. Meg tudsz nekem bocsájtani ezért? - néztem fel rá könnyeim közepette úgy, mint mikor egy kisgyerek tönkreteszi édesanyja legszebb vázáját és komolyan megbánja.
Végül már borulnék is ismét a nyakába, hogy még azzal is erősítsem a bocsánatkérési szándékomat, viszont az első mozdulatnál tovább nem sikerül jutnom. Erős és éles fájdalom hatol a mellkasomba ott, ahol az a bizonyos ismeretlen seb helyezkedik el, majd erős köhögés közepette köhögök fel vért, ugyanakkor a ruhámon is kezd növekedésbe indulni egy vérfolt. Azt hiszem, hogy túlzásba vittem a mozgást és ezért felnyílt a seb.
- Azt hiszem, felnyílt a seb. - mondom köhögés közben, mialatt egyre több vért köhögök fel. Ugyanakkor segítségkérően nézek a férfira, hisz jelenleg ő az egyetlen aki képes segítséget nyújtani, vagy segítséget hívni. Tudtam én mindig, hogy igenis ő a hősök hőse, már csak neki kéne megtanítani mindezt. ^^

Bármire képes lettem volna azért, hogy Reika-chanról eltüntessem azt a számomra szívbemarkolóan fájdalmas arckifejezést, amit a síró lány látványa okozott. Ha lehetett volna most egy kívánságom, biztosan a tudást kértem volna, amivel ragyogó mosolyt tudok varázsolni az arcocskájára. Éppen elég rémisztő látványt nyújtott a sok kötésben, betegágyhoz kötve. Bár sose kellett volna őt így látnom, sebesülten, fájdalomtól gyötört vonásokkal. Csakhogy a legszörnyűbb mégis az volt, hogy az egész az én hibám volt. Ha gyorsabban odaérek, ha jobb döntéseket hozok, ha nem vagyok figyelmetlen, akkor mindezt megakadályozhattam volna, megkímélhettem volna őt is és engem is mindattól a szenvedéstől, amin keresztül mentünk az elmúlt napokban, vagy éppen most. Igaz, talán enélkül nem ébredtem volna rá, hogy mennyire sokat jelent számomra ez a fiatal, törékeny tündér, hogy mennyire mélyen beleégett a szívembe az, amit iránta érzek. Könnyen lehet, hogy még mindig úgy tekintenék rá, mint egy felettébb csinos lányra, aki ugyan az esetem, de semmi több. Pedig mindvégig ott voltak az orrom előtt a jelek, hiszen kiemelt figyelemmel kísértem a munkáját és mindig izgatott voltam, ha beszélhettem vele. Szerettem eddig is vele lenni, látni a bájos arcát, a játékos tekintetét, hallani a muzsikát, amit a hangja és főképp a nevetése jelent... Csakhogy sosem voltam még úgy istenigazából szerelmes, így nem ismertem fel az érzéseim tényleges mivoltát addig, amíg rá nem jöttem, hogy nem akarom elveszíteni őt. Megvallom, nem tudom eldönteni, hogy jobb-e így, hiszen az incidensnek köszönhetően megtaláltam az életem értelmét, de milyen áron? Inkább lennék még mindig homályban, ha ez azt jelenti hogy Reikának nem kell szenvednie? Vagy kellett a fájdalom, hogy olyan erős kapocs kovácsolódjon kettőnk közé, amit nem lehet olyan egyszerűen eltépni?
Lévén kívánságom nem volt, tőlem csak arra tellett, hogy magamhoz öleljem a lányt és vakon reménykedjek abban, hogy ez segíteni fog elérni a célomat. Azt tettem, amit a szívem diktált, de hogy ez képes lesz-e elűzni a nyomasztó felhőket és derűt csalni választottam arcára, arra a válasz ködbe veszett számomra. Mindenesetre jól esett a karjaimba zárni őt, valahogy úgy éreztem, hogy amíg így, összeölelkezve vagyunk, addig nem eshet semmi bántódása. Ez a tudat adott egyfajta biztonságérzetet és csillapította le a háborgó lelkemet annak ellenére, hogy a sírástól rázkódó lány szüntelenül sajdította a szívemet, és folytonosan úgy éreztem, mintha valami össze akarna roppantani belülről. Egy kissé ugyan enyhült ez az érzés, míg a karjaimban tarthattam a törékeny testet és megéreztem, ahogy nyakam köré fonódnak karjai, hiszen kellemes és melegséget keltő ölelése csak még jobban tudatosította bennem az érzéseink kölcsönösségét, és ez egyedül is olyan boldoggá tett, hogy ha a keserű körülmények nem húznak le béklyóként, lelkem könnyű és szabad madár módjára szárnyalt volna.
Csakhogy a tetőpont nem ez volt, hiszen a pillanat hevében végül másra is vetemedtem az ölelésen kívül. Valami sokkal csodálatosabb és intimebb dologra, valami olyasmire, ami megfoghatatlan érzésekkel töltött el. Nagyot dobbant a szívem, ahogy ajkaink egymáshoz értek, és furcsa borzongás járta végig minden porcikámat, mintha apró elektromos kisülések szurkáltak volna. Nem, nem volt kellemetlen, sőt és Reika pozitív reakciója csak tovább fokozta szomjamat a lány puha szája iránt. Ha belegondolok, évtizedekkel ezelőtt csókoltam meg utoljára valakit, és most hogy újra megadatott a lehetőség és az öröm, képtelen voltam betelni vele. Különösen úgy, hogy emögött a csók mögött sokkal erősebb érzelmek voltak, mint bármelyik másik mögött, amit életem folyamán váltottam, és így az is természetesnek hatott, hogy soha nem volt még ennyire finom egy csók. Azonban az én kis tündérkém újra könnyezni kezdett, így nem élvezhettem tovább ezt az észveszejtő pillanatot, el kellett szakadjak Reikától.
- Valami baj van? - kérdeztem aggódva, bár ezek a könnycseppek valahogy nem voltak olyan szívfájdítóak, mint a korábbiak. Inkább amiatt fogott el az aggodalom, hogy valami rosszat tettem, hogy túlságosan elragadott a hév, és túl gyorsan cselekedtem. Semmiképp sem akartam ráerőltetni olyasmit a lányra, amit ő nem akar, hiszen többek közt az ártatlanságába bolondultam bele. Kicsit rosszul is éreztem magam most, hogy így rárontottam önző módon. Persze, nem is gondolkodtam, csak az vezérelt, hogy megnyugtassam valahogy.
- Su-suman, nem akartalak megbántani - feleltem kissé rémülten, és jobb híján segítettem neki a könnyeit törölgetni. - Gondolom nektek lányoknak ez fontos, én meg csak így... tényleg, ne haragudj. Nekem nem számít, én így is ugyanolyan gyönyörűnek látlak, mintha a legszebb ruhádban lennél, de az én vagyok. Ugye nem ez volt neked a legelső?
Ijedeztem tovább, próbálva valahogy jóvá tenni a hibámat, legalábbis azt, amit én hibának gondoltam. Nem csoda, tönkrezúztam egy romantikus álomképet Reika fejében a meggondolatlanságommal, noha gyanítottam, hogy azért létezik ilyesmi a buksijában, mert még nem is... Nem mintha olyan sok leányzó engedett volna a lelkébe betekintést, úgy értem Nozomi meg a romantika az két külön fogalom volt, és tulajdonképpen csak vele van tapasztalatom ilyen téren
- Reika-chan? Reika-chan! - emelkedtem fel a székemből rémülten, ahogy megláttam a lány fájdalomtól eltorzult arcát, a mozdulatát, ahogy mellkasához kapott, az ott terjedő vérfoltot, és a vörös nedvet, amit felköhögött. Hirtelen azt sem tudtam, mit kéne tennem, elfogott a pánik a félelemtől, amit a látvány keltett bennem. Annak ellenére, hogy vele voltam, Reika mégis a szemem láttára szenvedett, én pedig úgy éreztem, hogy nem tudok érte tenni semmit, hogy csillapítsam a fájdalmát. Tétován nyúltam feléje, hiszen féltem hozzáérni, nehogy nagyobb bajt okozzak, de végül a szavai kirántottak abból az állapotból, amely elmémet elködösítette és tétlen bénultságra ítélt. Ez az öt szó, valamint a segítségkérő pillantás kellett, hogy magamhoz térjek, és gondolkozni tudjak.
- Ne beszélj, csak maradj nyugodtan! - utasítottam szerelmemet, és óvatosan visszafektettem az ágyra. Ezután a mellkasa fölé helyeztem a kezemet, ami zöldes fényben felizzott, ahogy aktiváltam a gyógyító kidout, aminek segítségével a sebet be akartam zárni. Remegett a kezem, de a fogamat összeszorítva igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra és koncentrálni. Muszáj volt összpontosítanom, hiszen tőlem várták a segítséget és nem okozhattam csalódást a lánynak, most nem. Reménykedtem benne, hogy néhány percen belül elmúlik a fájdalma és a vérzést is sikerül elállítanom, de még csak az elmúlt néhány hétben fogtam hozzá a gyógyító kidouk tanulásának újra. Pontosan az késztetett erre, ami Reikával történt, bővítenem kellett a tudásom, gyorsabban és hatékonyabban kellett gyógyítanom. Mi van, ha legközelebb nem lesz elég a sekélyes tudásom arra, hogy megmentsem az életét? Szerencsére úgy tűnt, hogy sikerrel jártam, ugyanis a köhögés elmúlt és láthatóan a fájdalom is csökkent. Nagy kő esett le a szívemről, nagy sóhaj szakadt fel a torkom mélyéről.
- Az én hibám, ne haragudj. Most viszont nem mozog többet, pihen és fekszik, megértette, sanseki? - pillantottam komolyan az én kis tündérkémre, és bár riadt arcán még visszatükröződött a trauma, de elméletileg sikerrel jártam. Az én pulzusom is még az egekben volt, úgyhogy próbáltam néhány mély lélegzettel kontrollálni. Viszont figyelmem ekkor az átázott kötésekre terelődött. Még nem voltam kész a munkával.
- Reika-chan, ki kéne cserélni a kötéseidet a mellkasodon. Hívjak egy nővért, aki megcsinálja vagy megengeded, hogy én...? - néztem rá zavartan vakarászva a tarkómat, azt hiszem kicsit el is pirultam. Szemrebbenés nélkül megtenném, ha nem pont róla lenne szó, de tartottam tőle, hogy ilyesmi azért még nem fér bele úgy, hogy ilyen érzésekkel viseltetünk egymás iránt. Nyilván eszembe se jutott, hogy valami rosszat tegyek vele, csak tartottam tőle, hogy esetleg zavarná. Sőt, biztos voltam benne, hogy zavarná, ha én kötözném át. De meglátjuk, hogy mit szól hozzá, mindenesetre én felkészültem rá, hogy felpattanok és hívok egy 4. osztagost.

-~-[Tündérek és Hősök]-~-

Azt hittem, hogy pusztán egy annyi, hogy a kezemet a sebre helyezem elegendő lesz ahhoz, hogy elálljon a vérzés. Sajnos ebben tévedtem. Éreztem ahogy először a kötést, majd a ruhámat is átitatja a vörös életnedv. A külvilág pedig csupán egy tompa realitásnak tűnt, egy egyre jobban elmosódó álomképnek. Így azt sem tudtam felfogni, hogy az ágyam mellett ülő férfi tulajdonképp mit is mond, csak azt láttam, hogy mozog a szája, nem értettem semmit a mondandójából.
Éreztem amint a férfi visszafektet az ágyra, majd láttam a zölden felfénylő kezét a mellkasom felett. Nem igazán tudtam felfogni, hogy mit is csinál, viszont bíztam benne és nem féltem. Hamarosan pedig a fájdalom is elmúlt, hisz feltehetőleg bezárta a korábban kinyílt sebet. Viszont ismét megszólalt és csak egyetlen egy szót tudtam felfogni mindebből a betű kavalkádból.
- Nő...vér... - mondtam halkan, szinte alig hallhatóan, miután megtaláltam a férfi kezét és erősen belekapaszkodtam. Talán ő volt jelenleg az egyetlen dolog, ami engem a valósághoz kapcsolt, viszont ez abban a pillanatban elmúlt, hogy ő elment, hogy idehívja az egyik negyedik osztagos tisztet.
- Kérem, várjon odakinn, Kawashima Taichou. - utasította ki a kapitányt a nővér, majd fölém hajolt. Én csak összemosódott, arctalan árnyékként láttam és megijedtem. Ez az ijedtség pedig csak tovább fokozódott mikor megláttam, hogy felemeli a kezét és az felfénylik.
- Ne! Hagyjon! Nem akarom! Kami! - tiltakoztam és kapálóztam teljesen önkívületi állapotba, aminek hatására a nő is megijedt kissé. Valami olyasmit mondott, hogy seblázam vagy mi van, de én ezt nem érthettem. Elvitték az egyetlen személyt, aki garantálhatja a biztonságomat és most nem érzem magam biztonságba. Kamit akarom, nem érdekel, hogy hol van vagy mit csinál, csak legyen itt mellettem.
~ Reika! ~ Hallottam egy ismerős mennydörgő hangot és mikor kinyitottam a szemeimet akkor a belső lelki világomban találtam magam. Az addigi fehér égbolt, most vérvörös volt, a "bolygó" pedig az eddiginél gyorsabb tempóban rendezgette át magát és olykor olyan volt, mintha földrengéseket generálna.
~ Hol vagyok? ~ számomra idegennek tűnt az egész hely. Nem ehhez voltam hozzászokva, nem ez az amit látni akartam.
~ A te világodba. A miénkben. ~ válaszolt a mennydörgő hang ismét, majd láttam egy fekete árnyat, mely később felvette az óriási szárnyas kígyó alakját és végül megállt előttem. Nem változtatta meg az alakját, csupán hatalmas és bölcs szemeit emelte rám.
~ Hebi... ~ emeltem fel a kezem a hatalmas teremtmény felé. Amaz óvatosan közelebb hajolt, így kicsi kezemmel megérinthettem a fejét, az arcát.
~ Bocsáss meg nekem, Reika. ~ láttam amint egy hatalmas könnycsepp gördül ki a zanpakutoum lelkének a szeméből. Ez egyrészt ijedtséggel töltött, el, hisz mi lehet az, ami miatt így kér bocsánatot, sírva. Másrészt pedig nem értettem, hogy miért is kér bocsánatot.
~ Miért kérsz bocsánatot? ~ - az ijedtség kiült az arcomra, de a könnyező kígyót látva az én szememből is elindultak a könnyek. Mindig azt hittem, hogy Hebi egy olyan hatalmas erővel és tudással rendelkező lény, akinek nem kell sírni, sohasem. Erre fel, most itt tornyosul előttem és könnyezik.
~ Az én hibám. Az én hibám, hogy ilyenné vált a belső világod. Az én hibám a mellkasodon levő seb. ~ Hebi szavai letaglóztak és megijesztettek. Nem értettem, hogy hogyan lehet neki köze mindehez, hisz ez idáig úgy tudtam, hogy az az arrancar tette velem mindezt. Mi lehet az amit eltitkolnak előttem? Mi lehet az amire nem emlékszem?
Nem is kellett feltennem a kérdést, a zanpakutoum lelke válaszolt is. Egész pontosan konkrét dolgokat nem tudott mondani, csupán annyit, hogy az ő pengéje okozta a sérülést a mellkasomon. Ezután átváltozott emberi alakban és engem megölelve zokogott. Soha sem láttam őt még ilyennek, hogy úgy zokogjon, ahogy én percekkel korábban Kamit ölelve. Talán tényleg igaz, hogy nincs bennünk olyan sok különbség.
~ Jól van. Nincs semmi baj. Nem haragszom. Rád soha. ~ viszonoztam én is az ölelést és a hátát simogattam kedvesen, hogy megnyugodjon. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer neki lesz szüksége az én támogatásomra és nem fordítva. A hatalmas és végtelen erővel rendelkező istenség, most csak egy egyszerű emberré vált. Ezt jelenti a végtelen hatalom, hogy képes arra, amire senki. Emberré válni akkor, amikor arra szükség van.
Mindeközben a vörös égbolton repedések jelentek meg, majd mikor minden repedés összetért, hangos töréshez hasonló hang hallatszott és a vörös szín, üvegszilánkokhoz hasonló darabokban hulltak alá a semmibe és újra a hófehér égbolt volt mindenfelé, valamint az örökké mozgó bolygó mozgása is lelassult és a földrengések is elmúltak.
- A kötéseit lecseréltem és az állapota is stabilizálódott. Ha gondolja, bemehet, csak vigyázzon. Úgy tűnik, hogy sebláza van. - közölte a nővér a helyzetet az ajtó előtt álló férfival. Én az ágyamon fekve, lehunyt szemekkel állig betakarva pihentem. Az arcom piros volt a láznak köszönhetően. Valamint halk és gyors lihegés is jellemző volt rám.

Reika állapota aggasztónak tűnt a gyors segítség ellenére is, ködös tekintete és nehéz légzése láttán komoly erőfeszítésbe került nyugalmat erőltetni magamra. Komor vonásokat csalt az arcomra a látványa, sóhajom is kissé remegett. Ha nem szoríthattam volna meg a kezét, akkor bizonyára az én mancsom is a hangom sorsára jut, de érintése és a tudat, hogy szüksége van rám, melegséggel öntött el. Felemeltem a kicsi, törékenynek tűnő kezecskéjét és tenyereim közé szorítottam, hogy biztonságot és energiát adhassak a lánynak. Kérését fenntartások nélkül elfogadtam, de nehezemre esett elszakadni tőle, sokkal könnyebb lett volna, ha úgy kell itt hagynom őt erre a pár percre, hogy tudom, minden rendben van.
- Mindjárt visszajövök... - szólaltam meg halkan, majd felálltam a székről, és csak akkor engedtem el a kezét, amikor már muszáj volt. Onnantól kezdve sietősre vettem a figurát, bár az ajtóból még visszanéztem aggódva. A szenvedő tündérke látképe csak még jobban ösztökélt a minél gyorsabb visszatérésre, fejemet kapkodva kukkantottam ki a kórterem ajtaján, hogy aztán találomra elinduljak a folyosón. Nyugtalan lépteim szerencsére hamar felkeltették egy nővérke figyelmét, valószínűleg az arcomon látszottak a kétségbeesés jelei, vagy nem tudom. Mindenesetre sikerült kézzel-lábbal elmutogatnom neki, hogy úgy érzem baj van, merthogy egy megveszekedett hang nem akart kijönni a torkomon, legalábbis értelmes szavak formájában. Ennyire szerencsétlenül talán még sose viselkedtem, de ijedt voltam, hiszen nem tudtam mi történik éppen Reika-channal, egyedül kellett hagynom. Mellette akartam lenni és vigyázni rá, nem is tudom hogy leszek képes innen hazamenni ezek után. Pedig még pár napig biztos itt kell majd maradnia, nekem meg feladataim vannak. Még ha a hadnagyomra hagyhatnám a teendőket, de előbb bíznék egy káposztát a kecskére, mint rá bármilyen felelősséget. Hajime-kun se jöhetett szóba, hiszen még gyerek... mit nem adnék most azért, ha lenne egy olyan segítségem az osztagban, mint Kagami-chan volt. Ennek hiányában azonban csak annyi időt tudok majd itt tölteni, amennyit a bokros teendőim jelenleg megengednek, és az jóval kevesebb, mint szeretném. Ám abban Reika-chan egészen biztos lehet, hogy mostantól minden szabad másodpercemet vele fogom tölteni!
- Nem maradhatnék mégis? - próbálkoztam meglágyítani a nővér szívét, de az hajthatatlan volt és kiparancsolt a szobából annak ellenére, hogy minden bizonnyal bohócot csináltam magamból aggodalmamban. De nem érdekelt, nekem mindent megért, hogy a lány mellett lehessek. Ennek ellenére egy csalódott igenlés kíséretében ismét elhagytam a termet, csak hogy a szívem összeszoruljon, ahogy meghallom az én kicsi kincsem hangját, ahogy engem követel. Fájdalmas sóhajjal dőltem neki az ajtó mellett a falnak, és már nyúlt is a kezem a cigi felé. Csak akkor jöttem rá, hol is vagyok, amikor már majdnem meggyújtottam a szálat, de még idejében eszméltem. Nehezen viseltem a várakozást így, idegességemet nem tudtam min levezetni, és ami azt illeti, bőven lett volna mit. Felért egy kínzással ez az egész, végül az arcomat a tenyerembe temetve ültem le egy padra, és úgy nyúztam magamat, gyakran sóhajtva. Minden perc óráknak tűnt, de végül csak megjelent az egészségügyi személyzet az ajtóban és közelebb intett magához. Reika-chan nem hallhatta, de alaposan kifaggatott, hogy mi történt, és kis híján leharapta a fejemet, amikor bevallottam mindazt, ami kiválthatta belőle a rosszullétet. Alapos fejmosásban részesültem a nővértől, de nem tehetek róla, nem mondta senki hogy nem szabadna felizgatni meg ölelgetni és csókolgatni a beteget
- Itt vagyok, Reika-chan... - ültem vissza a lány mellé, miután a hölgy megelégedésére legalább tízszer bocsánatot kértem, és meggyőztem róla, hogy jó kezekben lesz a beteg nélküle is. Nem festett sokkal jobban, anélkül is látszott rajta a láz, hogy megérintettem volna a bőrét. Adtak neki lázcsillapítót, így csak idő kérdése volt, hogy hasson, ám majdnem biztos voltam benne, hogy egy kiadós alvást követően fog majd csak rám reagálni. Mindenképp itt akartam lenni mellette, amikor felébred, de addig is finoman cirógattam a forró arcát, hogy legalább érezze, itt vagyok mellette. Nemsokára abbahagyta a halk lihegést és elaludt, én pedig egy lágy puszit nyomtam a homlokára, és a kezét fogva figyeltem, ahogy szuszog. Úgy éreztem ez majd megnyugtatja és csupa szép álmot fog látni tündérekről és bátor hősökről, akik megmentik a királylányt a gonosz sárkány karmai közül.

Ilyen rokon, olyan rokon, hogyan rokon?
Már megint hol vagyok?