Az osztag második legnagyobb helyiségébe léptél be, sok puha és kényelmes fotelt látsz, amibe "belesüppedve" akár több órahosszát is beszélgethetsz bárkivel középen pedig egy asztal található. A falon szép természeti képek vannak(pl: vízesés, hegyek, virágok...stb.), és több száz könyv a könyvespolcokon arra vár hogy a kikapcsolódni vágyó shinigamik a kezükbe vegyék. Gyógynövényekkel foglalkozó könyv is akad bőven ha valaki éppen tanulni szeretne.

~ Bátyuuuuuuuuus? o.o ~

Róla még nem is meséltem, igaz? Pedig nekem van egy bátyám is, tényleg, egy igazi! Élő, eleven, és tökéletes *.* És éppen ezért, én...én... én... nem... szóval egyszerűen... nem lehetek hozzá méltó, hozzá fogható! >.< Ha próbáltam is elfelejteni, amit... végül is tettem, talán nem is sikerült teljesen, vagy nem tudom; mélyen mindig is bennem lehetett, és tudom, nem kellett volna, és nagyon gonosz dolog az ilyesmi, és szörnyűség, de... de ha végre őszinte akarok lenni, valóban, teljesen, be kell ismernem, hogy én... én el akartam felejteni őt. És... és olyan nehéz annyi idő után egyszer csak erről beszélni, de... elfojtani csak rosszabb: menekülni olyasmi elől, amit nem volna szabad kitörölni a szívünkből, mert egyszerűen hálátlanság ilyet tenni, borzalmas! Mármint rémes dolog úgy tenni, mintha nem is élt volna egyikük sem, mintha nem lett volna családom, ők nem ezt érdemelnék! T.T
Mert régen, régen minden rendben volt, mert éltem, és ő is élt, boldogok voltunk mi ketten, bizony, mintha a világ csudaszép, csudajó hely lenne - mert nekem az volt, hiszen Shin azzá tette. Képes volt rá. Egyszerű ember volt, mint bárki más, mégis sokkal több! *.* Mert még annál is régebben, nagyon-nagyon régen, még egészen kicsi koromban, nem csak mi voltunk, voltak szüleink is, mint mindenkinek; aztán meghaltak, illetve... számomra egyszerűen csak eltűntek. Talán mert soha, soha nem fogtam fel ezt a tényt teljesen, (nem is olyan egyedüli eset, elvégre sok ember veszti el a szüleit >.<), én mégsem tudtam elfogadni, nem mertem végiggondolni - inkább a bátyám szeretetébe menekültem, aki mindent megtett, hogy ne érezzem a hiányukat. És én gyenge voltam ahhoz, hogy ebből a gyönyörű, békés burokból kibújjak >.< Féltem tudomásul venni, hogy nincsenek, pedig... pedig ők amíg csak éltek, igyekeztek boldoggá tenni. Szörnyű, hogy ezt tettem, hogy úgy tettem, mintha soha nem lettek volna, pedig megtörtént, és... hiszen olyan sok idő eltelt azóta, ha Shin nem bukkan fel, előbb-utóbb, azt hiszem, tényleg elfelejtettem volna őket. Ahogy magát a testvéremet is, iszonyú, borzalmas! >.< Régen annyira logikusnak tűnt, hogy nem beszélek róluk, elfelejtem őket, de már... már nem tudom, hogy hihettem ezt, vagyis... hogy lehettem ilyen gyáva. Ostoba, lelketlen személy vagyok! T.T Szóval... azt hiszem, most sírhatnék, de... akkor inkább az önsajnáltatás helyett elmesélem teljesen, hogyan is történt. De szembenézni a hibáimmal, önmagammal, meg ilyesmi... olyan nehéz T.T Nagyon, igazán.
Összevissza csapongó fenti gondolataimból kihámozható tán, hogy hosszú-hosszú időkkel ezelőtt, második gyerekként érkeztem erre a világra, vagyis az emberi világba, mert, mint annyian, én is emberkegyerekként kezdtem pályafutásomat. És éldegéltem, cseperedtem, miközben ők hárman - a szüleim és a bátyám - vigyáztak rám, elhalmoztak a szeretetükkel... mindez, szeretve lenni, természetes volt nekem. Mert önmagukban talán nem voltak semmiben sem különbözőek másoktól - bár a bátyám már akkor is nagyon ügyes, erős volt *.* -, képesek voltak olyanná tenni a világomat, amilyennek mindenkiének lennie kéne; egy igazán boldog, békés gyermekkort teremtettek csakis nekem, csakis azért, mert szerettek! *.* Nem tudom, miért nem vagyon olyan erős, mint ők... én nem tudnám ezt megtenni, gyenge vagyok, kicsi ehhez, pedig nekik sem volt könnyű, sőt! Élték boldog-szomorú életüket, mint bárki más; Shin pedig... Shin csak még erősebb lett, miután a szüleinket elvesztettük. Kettőnk helyett gyászolta őket, mert nekem - borzalmas kimondani - bár kezdetben sírtam utánuk, sosem hiányoztak igazán. Volt egy testvérem, aki mindent magára vállalva, saját idejét, erejét feláldozva elkövetett mindent azért, hogy ne legyek szomorú; képes volt megőrizni az életemet a maga csendes tökéletességében, és nekem másra nem volt szükségem. Miközben elrejtette azt, amit ő érezhetett... Hiszen a... a szüleink voltak, akik meghaltak, a bátyámnak pedig volt szíve, nem úgy, mint nekem. Ahogy nagyobb lettem, persze kezdtem megérteni, felfogni, mi történik, egyre inkább észrevettem, mennyit tesz értem a bátyám, próbáltam segíteni is, ahogy csak tudtam, minél kevesebb gondot okozni neki - visszaadni neki kicsit abból, amit kaptam. De nem sikerült, mindent tönkretettem, mert ostoba, figyelmetlen gyerekként voltam olyan felelőtlen, hogy botor módon sétálgatva, egyensúlyozva, lezuhanva... meghaljak. És megijedjek. És elszaladjak. És, ami a legszörnyűbb, cserben hagyjam... >.<
Miután rájöttem, mi történt, eszembe jutott, hogy micsoda fájdalmat okozhattam neki ezzel, elmenekültem, gyáván elfutottam, vissza sem mertem menni a környékre... nem akartam látni, hogy gyászol, nem akartam látni, mivel járt az óvatlanságom, hogy szembesüljek egy aprócska, súlyos tettem következményével - hát elmentem. S minden percben, ami ezután elmúlt, minden percben egyre mélyebbre temettem magamban az érzéseimet, hogy mennyire szeretett, és hogy én mennyire szerettem, hogyan próbáltam szeretni; emlékké lettek, amik lassan halványultak, eltünedeztek, mintha sosem lettek volna. Mélyen szunnyadó, észrevehetetlen bűntudat, saját hálátlanságom szégyene, és pár emlék maradt csak mindabból a sok szeretetből és jóságból, amit adtak; és felépült az új világom: korántsem olyan szép, mint az egykori, de nem hiányzott semmi. Csak belül, leges-legbelül, néha megmoccant valami, fájdalmat okozva, de minduntalan elmúlva, észrevétlenül >.< Aprócska űr volt, üresség, elfedhettem, de nem tudtam eltüntetni annyira, hogy néha ne kapjam azon magam, hogy elmerengek a semmibe, mintha keresnék valamit, csak nem tudom mit - hiszen azt hittem, tökéletes az életem, és az is volt! De nem teljes.
Pedig Shin érzései, szemben az enyémekkel... nem múltak el, ő keresett engem! És megtalált, visszakaphattam őt, pedig annyira, de annyira nem érdemelném meg, mindazok után, amit tettem... >.< Hogy tudott annyira szeretni, ha én cserben hagytam? Mintha csak álom lett volna, egy szép napon visszatért, váratlanul, az égből! *.* Szóltak, hogy valaki beszélni szeretne velem, siettem tehát a társalgóba; biztos voltam benne, hogy valami sürgős dolog lehet, ha odáig fajult a dolog, hogy rám van szükség... a többiek nyilván mással foglalkoztak, ezért már csak én maradtam, aki segíthetett - megtisztelő, de hatalmas felelősség az ilyesmi! Ilyenkor mindig félek, remélem, hogy nincs semmi baj, vagy hogy tényleg tudok segíteni... Most is olyanok jártak a fejemben, hogy van-e nálam géz, ha valahova el kell rohannom, vagy hogy esetleg kifelejtettem-e valami fontos iratot a leadandók kupacából... Csupa-csupa hétköznapi dolog, de ez... ez nem! Sohasem gondoltam volna, hogy megtörténhetik: belépek a társalgóba, felemelkedik egy magas, erős fiatalember, és mosolyogva megszólal a bátyám, az én bátyám hangján, az én bátyám nevetésével:
- Üdv, hugica!
Először el sem hittem. Csak bámultam, néztem, hogy ő... ő Shin, tényleg ő az! o.o Aztán, mintha vulkán tört volna ki bennem, még ha közhelyes is ez a hasonlat, hirtelen megrohant mindaz, amiről azt hittem, sikerült elfelejtenem:, a szeretete, az én megbocsáthatatlan hálátlanságom, minden! >.< Boldog voltam, de... de úgy szégyelltem magam, hogy csak annyit bírtam elrebegni:
- Shin... Shin-kun? o.o
Aztán hirtelen sírni kezdtem. Nagyon. Nem bírtam abbahagyni... csak álltam meredten, könnyezve, mint valami gyerek, aki valami rosszat tett, és szembesül vele... még ha ennek a gyereknek több száz év is kellhet, hogy rájöjjön, mekkorát hibázott. És az a legrosszabb, hogy ha még tudom is, milyen borzalmasan viselkedtem olyan sokáig, nem tudtam nem örülni neki... T.T

Szegény, szegény Shin-kun, mennyit sírhattam! >< Borzalmas, még mindig csak gondot okozok neki… Ráadásul igazán megdöbbentnek tűnt, hogy én miért zokogok, amikor örülnöm kéne… Ez még úgy is feltűnt, hogy közben életem legintenzívebb könnyáradatát produkáltam, szóval valóban nagyon meglepődhetett. Jobban belegondolva, persze, tényleg ijesztő, elvégre én nem szoktam sírni; alig sírtam, amíg éltünk, mert nem volt rá okom – azóta pedig azért nem, mert ez nem segít semmit. Nem is hittem volna, hogy ennyire elkaphat ez a… nem is tudom, mi. Túl hirtelen jött túl sok érzelem ahhoz, hogy uralkodjak felette, azt hiszem, ez lehetett az oka, mindenesetre nem bírtam abbahagyni, bátyuskámnak kellett rám szólnia, hogy ne bömböljek már. Mindig is tudtam, hogy ő ilyen erős, és hidegvérű, és nyugodt; és valahol, tudat alatt, ezt meg is jegyeztem, nagyon-nagyon büszke voltam rá, hogy megmaradt ilyen nagyszerű léleknek, elvégre nagyon nehéz lehetett neki, bárki más belerokkant volna abba, amit neki át kellett élnie! >< Én például biztosan utánahaltam volna, ha vele történt volna valami… De ő élt, és megnőtt, igazi, nagy felnőtt lett *.* Biztosan rengeteg izgalmas dolgot csinálhatott, mióta nem láttam, és kiskoromtól biztos voltam benne, hogy még nagy ember lesz belőle, olyan, akire mindenki felnéz, és tisztel; hogy jó ember lesz, nagyon jó ember, és most, hogy láttam, tudtam, hogy az is.
Csak nem értettem. Meglepve pislogtam fel rá, miközben a fejemet simogatta; azt mondta, hiszen azt mondta, hogy szép nővé értem – de hát nem! Én igazán, hiszen nem is fejlődtem semmit, mióta elvesztettem őt, szép sem vagyok, hogy láthatott akkor ilyennek? Senki sem mondta ezt nekem - talán mert nem ismerhettek régen, viszont, ami azt illeti, én sem éreztem, hogy bármit is haladtam volna előrébb az elmúlt évek alatt. Vagy csak nem vettem volna észre? o.o Shin-kun… Shin-kun nem szokott tévedni. És nem hazudna nekem. De hát akkor igaza lenne? Én mindig is csodáltam őt, bíztam benne, és nem csalódtam benne soha, tehát hinnem kell neki… Ő olyan, mint régen, csak jobb; és ha akkor bíztam benne, nincs okom kétkedni most sem, igaz? ><
Egyszerre csak rájöttem, hogy ha tényleg felnőtté értem, akkor amit teszek, tenni készülök, már nem elég, most, mint egy nagyobb Yuki-chan, nem bújhatok el megint, ezúttal az ő végtelen tiszteletébe. Talán végre meg kéne próbálnom méltónak lenni hozzá? Ez addig sosem jutott eszembe, pedig… tulajdonképpen teljesen ésszerű dolog, sokkal korábban rá kellett volna jönnöm, hogy ez így lenne helyes! >< Ebből is látszik, milyen elveszett voltam idáig nélküle. Csak persze elgondolni mindezt sokkal könnyebb volt, mint megvalósítani; mert hiába próbáltam, nem bírtam abbahagyni a sírást, egyszerűen zokogtam és zokogtam és zokogtam... Lassacskán azért hüppögéssé szelídült érzelmi kitörésecském, hiszen bátyuskám nagyon igyekezett megvigasztalni, s mire megölelt, már arra is képessé váltam, hogy akadozva megszólaljak.
- Shin-kun, én annyira, de annyira… nagyon-nagyon sajnálom… ><
Majdhogynem újra könnyekre fakadtam, de hát nem, mert ezt nem szabad, mert ha ő erős, és én a hugicája vagyok, nekem is erősnek kell lennem. Legalább meg kell próbálnom.
- Kimenjünk a kertbe? Nem… nem fogok sírni, ígérem. Csak úgy meglepődtem, mert… régen láttalak, és… és nem is hittem, és… nagyon megnőttél, tudtad? *.* - néztem rá csillogó szemekkel, az arcomat törölgetve. Már-már mosolyogni is tudtam, hiszen tulajdonképpen az ilyesmi nagy öröm, igazán nagy – olyasmi, amin legalább annyit lehet sírni, mint nevetni. Esetleg mindkettőt, de csupán könnyezni… valóban nagyon kislányos dolog volt. Nem méltó egy olyan felnőtt emberhez, mint Shin bátyám, elvégre mit gondolnának róla, ha látnák egy síró lánnyal? Nem-nem-nem, azt igazán nem hagyhatom! Bárki mellett sírhatok, de mellette nem >< Legszívesebben azonnal karon ragadtam volna, mint régen, húztam volna ki a sétálni, hogy menjünk! Hogy menjünk ki a kertbe, hiszen az gyönyörű, és az osztag is, és mindent meg akartam neki mutatni! *.* Menjünk, és meséljen el mindent, ami vele történt, mert… Hiszen olyan sokáig nem is gondoltam-gondolhattam rá, annyi mindenről lemaradtam! Igazi felnőtt férfi lett belőle, biztosan rengeteg veszélyes küldetésen járt már *.* Ő tényleg olyan… olyan igazi shinigami. Én sosem voltam benne biztos, hogy tényleg jó lehetek, mert… nem voltam kiemelkedőbb senkinél Rukongaiban. csupán szerencsém volt, hogy segítettek nekem ide kerülni. és ha nem lennék itt, ugyan mikor találkozhattam volna újra Shin-kunnal? Bár nagyon ügyes, biztosan megtalált volna úgy is, efelől kétségem sem volt. Csak meséljen, meséljen el mindent! Még ha közben végig gyötörni is fog a bűntudat, hogy meg sem próbáltam bármit is megtudni róla… én nem fogok elbújni, mert ő erős, és nem érdemli meg, hogy a húga gyáva legyen ><


// Bocsánat a kimaradásért, meg a gyenge posztért, teljesen elszoktam az írástól T.T //

Mumus-kór-láz

Kíváncsi szemekkel figyelem, miközben várom válaszát. Lehet, hogy nem is a 4. osztagban vagyok, pedig olyan biztos voltam a dolgomban és végül mégis csak rossz osztag területére jöttem? De hát… akkor már a kapuban szóltak volna, miért vertek volna át? Ha csak nem a 12. osztaggal szervezkedtek, hogy átverjenek… az olyan gonosz lenne! T^T
- Tényleg? *O* – könnyebbülök meg, amint hallom, hogy ő valójában olyasmi, mint egy orvos. Bár nem értem, hogyha orvos, akkor miért nem mondja, hogy hát ő az orvos és miért úgy mondja magára, hogy csak hasonló… akkor most az vagy nem az? Nem értem… @.@
Nem igen tudom szövögetni magamban a miérteket, amiért egy nagyobb tüsszentés tőr ki ismételten belőlem, amivel csoda, hogy nem keltek hatalmas szélörvényt.
Kérdőn pislogtam felé, amikor elindult felém ezután egy papírral (O_o) a kezében. Tudom, hogy már vannak kedves, aranyos, jó papírok is, amiket nem feltétlenül kell az ördögűző tűzbe vetni bűnük miatt, hogy aztán megtisztuljanak. De azokat Naocchan mutatta be nekem és Naocchan névrokon, akiben meg lehet bízni. De neki még a nevét sem tudom, vagyis tudtam, csak már nem emlékszem és fogalmam sincs, mit akarhat a lappal, ami lehet, hogy tele van gonosz erőkkel, miket nem űztek még ki belőle és jajj, most mi lesz velem, segítség Simán Csak Keisuke-sama, Shizcchin vagy valaki... @.@
- Mi – mi – mi – mi – mit kell megengednem? TwT – kérdezem némileg kétségbeesett hangon, egy lépést hátrább tántorodva, jobb kezemet védekezően magam elé tartva. Éreztem, ahogy a víz is levert a papírlap láttán, amivel közeledett felém az orvos vagy nem orvos, vagy valami olyasmiféle. - Hee~? o.o – pislogok kérdőn miközben a kezét a homlokomhoz emelte. - Mit csinál? °w°” – teszem fel következő kérdésemet habozva, értetlenül pislogva, amiért nem tudom mit művel. Na jó, nem vagyok orvos, szóval érthető, igaz, igaaaz vagy nem? TOT”
- De, alig tudtam eljönni idáig! TwT Csak a kavics ereje segített nekem! Nézze, ez a naaagy és szép kavics! – veszem elő kavicsot, hogy láthassa miről is van szó. Ez a kavics hatalmas erőkkel rendelkezik, és mindig segít nekem, meg szerencsét hoz és szép is meg minden. *o* Sajnos a mumusok ellen hatástalan, de ahhoz legalább ott van a 3D-s napszemüveg, és ha látom, akkor fel tudok készülni ellenük! *^* Vagyis tudok szólni a többieknek, hogy baj van…
Az orvos, nem orvos, de mégis orvos, szóval valami olyasmiféle kérdésére teljes döbbenet ül ki arcomra. Nem tudja, hol vannak a mumusok?! Micsoda veszélyben élhet nap, mint nap, szent senkaimon! O.o
- Té – té – té – tényleg nem tudod?! O_O – kezeimet arcomra teszem, majd elkezdek kutatni zsebeimben, hogy előszedhessek neki egy tartalék napszemüveget. Azonnal fel kell szerelnem a mumusok elleni fegyverrel, mielőtt rajtam szárad, ha megsérül egy mumus galád orvtámadása miatt. - A mumusok kegyetlen, gonosz szörnyetegek, amiket csak napszemüveg segítségével lehet látni. A legjobb fegyver ellenük a mumusűző dal, amit Simán Csak Keisuke-samatól minden kedd délután és csütörtök délelőtt… ízé… vagy fordítva? Szóval azokon a napokon bármikor meglátogathatod és elsajátíthatod tőle. Tessék, ezt neked adom, ezekkel láthatod a mumusokat! – nyújtom neki a napszemüveget, amit találtam magamnál tartalékképpen. Simán Csak Keisuke-sama megmondta, hogy mindig legyen nálam plusz egy napszemüveg is a sajátomon kívül, nem tudhatom soha, hogy mikor történik valami olyasmi katasztrófa, hogy szükségem legyen rá.
- A mumusok olyan furfangosak, hogy bárhol elbújnak, hogy aztán ijesztgessenek téged, rengeteg betegségben és rossz dologban az ő kezük van… sose lehet tudni, hogy hol is bukkannak fel, ráadásul mézet is lopnak, mivel az Apacukák ükükükükunokái! – amint átvette tőlem a napszemüveget tovább mesélek és immáron már kezeimet kitárva csapkodok, mint egy madár a hatás kedvéért, hogy tökéletesen át tudjam adni a mumusok rémisztőségét, amit a 10. osztag olyan jól ismer. - Szóval jobb, hogyha odafigyelsz, különben képesek téged is megbetegíteni. A mumusok gonosz szörnyetegek és semmitől és senkitől nem rettenek vissza, napszemüvegen keresztül lehet látni őket és! Csak azzal a dallal vagy Keisuke-sama tudja elűzni őket! ˇoˇ – jobbomat ökölbe szorítva fölemelem és csak a mutatóujjam áll fölfelé, hogy egy tanár képét adjam át, miközben mindezt elmondom neki, majd egy újabb tüsszentéssel zárom mondanivalómat és haorim ujját kell használnom ismételten takonyfogónak. Még jó, hogy Masa-jii nincs itt, különben megharagudna ezért…

Mumus-kór-láz

Súlyomat egyik lábamról a másikra helyezem és így ingázok, míg megnézi, hogy van e lázam, de nem értem, hogy ehhez akkor miért kellett papír vagy miért is nem kellett, olyan furcsa ez az egész és annyira nem értem, mintha Simán Csak Keisuke-sama által szidott számítógépguruk lennének itt előttem egy személyben. De nem értem, hogy miért mondja ezt rájuk Keisuke-sama, Rikkocchan nem is tűnik számítógépnek, sem pedig gurunak, de ő biztos tudja.
- És az vagyok, vagy nem? °o° – pislogok rá értetlenkedve, mert ő itt a nagy doktor, csak meg tudja mondani, mint Simán Csak Keisuke-sama által számítógépguruknak titulált halálistenek röpke sebesség alatt azt, hogy mennyi 1x1.
A mumusokról szóló előadásomat követően számítottam a csodálkozására és kérdésére, de nem is egyre! A gonosz és kegyetlen mumusok olyan hihetetlenek, hogy egy – két kérdéssel nem lehet beérni róluk még ha alig tudok róluk annyit, amennyit elmondtam. De akár mondhatok neki egy – két módot arra, hogyan lehet távol tartani vagy elűzni, mert én is tudok pár megoldást Simán Csak Keisuke-samatól.
- Kiűzni magamból? Nem még nem… – elgondolkodok ezen, mert nem is hangzik olyan rossz ötletnek, talán tényleg hatna, de mi van akkor, ha nem? A mumusok tárgyakból meg minden ízéhozé dologból elmenekülnek előle, de vajon emberekből is? :scrach: - De mi van akkor, ha ezzel csak magamnak ártok? A mumusok, mint mondtam nagyon, de nagyon furfangosak, mások alakját is biztosan képesek lesznek fölvenni előbb utóbb, sőt! Már biztosan tudják is a módját, csak még nem tudjuk! – arcomra teszem a két kezemet és egyre elszörnyedve hozom fel a dolgokat, amik hirtelen állnak össze elmémben. Milyen hihetetlen lenne, ha valóban így lenne, bár még nem tudjuk, szóval tényleg megtörténhet! O_O
- Mondtam, bárhol lehetnek, nem tudom mikor támadott meg, nem emlékszem. Csak abban vagyok biztos, hogy titkos rajtaütés volt a fehér lepelért, amit Masa-jii bízott rám, ebben biztos vagyok! Meg… igazából tegnap előtt még nem volt semmi bajom, de estére egyre rosszabbul és rosszabbul lettem… most, hogy így eszembe jut, mintha aznap esett volna az eső és a lyukas tetőn könnyebben beázott az iroda… – hangosan gondolkodva zárom beszédemet, ahogy tűnődve elnézem a mennyezetet, mintha csak Simán Csak Keisuke-sama irodájába ácsorognék és látnám az ott tátongó naaagy lyukat. A vízióból azonban a napszemcsit illető szavai ráztak ki, döbbenten kaptam észhez és nehézkesen, de sikerült visszarázódnom azért az eredeti kerékvágásba. Még jó, hogy nem merültem el jobban ebben, lehet megbántottam volna vele. @.@
- Mi? Tényleg? De felkészült vagy… de tartsd csak meg ezt is és add oda valakinek, akinek még nincs! *w* – mosolyodom el, bár mások nem tudják, hogy napszemüvegből sosem lehet elég. De várjunk csak… hogyan lehetett az, hogy neki volt napszemüvege anélkül, hogy tudta volna, ez a mumusok ellen a legnagyobb védekezési eszköz? Talán… csak nem?! O_o De igen, biztosan vagy nem biztosan, de lehet, hogy ő egy mumuském?
Döbbenten hápogva nézek rá, amint tudatosul bennem az egész… akkor megmagyarázná, hogy miért is bánik velem ilyen felettébb kedvesen. Próbál a közelembe férkőzni, hogy aztán lecsapjon rám akkor, mikor nem számítok rá, mint bármely gonosz és kegyetlen mumus. Atyaég Simán Csak Keisuke-sama segíts meg! TT_TT”
- Mond csak, te ugye nem a mumusoknak dolgozol? O_O” – tétován lépek hátrafelé egyet, amennyiben igennel felelne, akkor mielőbb el tudjak szaladni, még ha nem érzek akkora életerőt sem magamban, hogy rohanni tudjak. Biztos van itt valaki, aki tudna segíteni az osztagban, ha bajban vagyok, valaki csak képes lepkét varázsolni és üzenni a többieknek a mumusról. Kivéve, ha az osztag összes tagja mogorva és gonosz mumus… akkor ez nem lenne más, mint egy mumusinvázió, amiről nekem kellene értesítenem Masa-jiit?! O_o Jajj, mit tegyek?! TT^TT

Látogatás Risu~channál

Igaz, én mondtam, hogy segítek, de a kérdése meglepett. Főleg, mert nem értettem a gyógyításhoz. Elgondolkodva haraptam rá egy újabb kanálka fagyira, amit Kasai~chan nyílt rőkönnyel konstatált.
- Lássuk csak - túrtam bele a vörös loboncomba, lévén nem igazán tudtam, miként is kezdjek hozzá a magyarázathoz. Sosem voltam jó a szavakban. - Ez elég tág fogalom így, de nem kérdezek, szóval azt hiszem megpróbálom valamennyi esetet felvázolni. Az első, amikor shinigamik küzdenek egymással, és az egyik megsebzi a másikat. Nos, olyat már gyógyítottál rajtam nem egyszer. Semmi különlegessége nincs az olyan sebnek. A másik, amikor gyakorlás közben a saját lélekölőd sebez meg. Az is hasonló a korábbihoz. Még Kasai~chan is rendbe hozza őket, ha csak megvág. Ha már csontom reped-törik, jövök, de egy sima vágás teljesen átlagos. A harmadik, amikor a Belső Világodban gyakorolsz a lélekölőddel. Nekem minden nap kiporolja a hátsóm a rókám! Külsérelmi nyom nem marad, noha lehet kétségbe esnél, milyen állapotba kerülök néha ott bent. - vigyorodtam el, kissé kajánul. Aztán abba is hagytam, mert realizáltam, hogy eljutottam a problémás részéhez a magyarázatomnak. Gyorsan papírt, és ecsetet kértem, és csak akkor folytattam, mikor megkaptam mind a kettőt. - A következő eset már bajosabb történet. Szerencsére velem még nem fordult elő, és nem is szeretném, de kezdem a legelején. - az ujjamra fektettem az ecsetet, ami azon szép egyenesen megállt - A dolog lényege konkrétan az egyensúly. Látszólag egy nyugalmi dolog, valójában viszont két egyenlő nagyságú, ellentétes erő örök párharca. Ebből következik, hogy a mozdulatlanságban ott a mozgás, és a mozgásban a mozdulatlanság, és így tovább. A világ ugyanis az egyensúlyra törekszik. Benne minden, és mindenki. Ez az egyensúly a harcművészet, és az orvoslás alapja is. Gondolj csak bele, milyen harmónia az, amikor két harcos egymásnak feszül. De ez most lényegtelen. Szóval a harcos maga is az egyensúlyt képviseli ugyebár, hisz azt mondtam, minden, és mindenki. A test, a lélek, és a szellem. Ez átfordítva, a test, a saját tudatunk, és a lélekölőnk. Ha azonban bármelyik is a másik ellen fordul, az egyensúly felborul, és az illető megbetegszik. Vagy testben, vagy fejben, de bajok lesznek. És ilyenkor könnyen megeshet, hogy a lélekölő is a társára támad. Az ilyen sérüléseket már nem fogsz tudni begyógyítani, ugyanis amíg az egyensúly vissza nem áll, a test tiltakozni fog a fenn álló helyzet ellen, és nem fogja hagyni magát. - túrtam bele a hajamba. - Ha valami nagyon lila volt, nyugodtan mondd, kérdezz, vagy javítsd ki. De én így sejtem a dolgokat. pislogtam bele az előttem heverő könyvbe, meg a magyarázat közbe lefirkált illusztrálásaimra. - Oké azt hiszem tényleg lila voltam, vissza térek inkább a csokimhoz
~ Lila voltál, de tudd Édes, így szeretlek! ~ gonoszkodott Gin~chan is kicsit azért velem.