Gyengélkedő

Tárgy: Re: Gyengélkedő Hétf. Okt. 01, 2012 11:09 am

Ilyen rokon, olyan rokon, hogyan rokon?
Egy Unsonotoutokun?

Három napja, ahogy eljöttünk Kagami-taichoutól egyenesen a Yonbantaiba mentünk, hogy azt a szabót megkeressük, s új egyenruhákat csináltassunk vele. Sakuranak nagy nehezen, s nem kevés káromkodással sikerült elmagyaráznia neki, hogy ő csak ebben a szabásban fogadja el tőle az új egyenruháját. Mivel a sakem Sakuranal volt, ezért a várakozási időt, ameddig ő róla is méretet vesz, valamint sikerül megegyezniük a fazonváltoztatásban, újra fellapoztam az „Urufu klán emlékei” egyik kötetét. ~Érdekes, hogy mennyi Airisu volt a klánomban…~ Éppen egy családi fotót nézegettem, mikor Sakuráék végeztek, s a kedvesem oda lépett hozzám.
- Jé! Az ott Airisu! – Mutatott a gyerekre.
- Igen, sőt a nagyapja is Airisu volt…
- Nem úgy, hanem ő Chiruochiba!
- Ebben biztos vagy? – Kerekedett el a szemem.
- Hát persze! Itt is nézd milyen kis kócos, úgy tűnik, hogy életében se volt a barátja a fésű! Valamint tisztán emlékszem, mikor Misa haza hozta, s akkor a szívem majd megállt, mivel hogyha jobban megnézed, akkoriban igencsak hasonlított rád! Akira is meglepődött rajta, de úgymond örökbe fogadtuk, vagyis befogadtuk, mint egy kisöcsit. ^.^ – Sakura szavai rám hozták a rosszullétet, főleg, ahogy a bátyjának a nevét kimondta, rossz érzések, szomorúság, bűntudat lepett el, s ettől rosszul lettem, valamint a kölyök, tényleg mutatott némi hasonlóságot, bár ez annyira nem csoda, hiszen mégis csak valami rokonság van köztünk.
- Igen ez jó! -^ – Válaszoltam neki kisvártatva némileg mímelt mosollyal, mivel nem akartam a fájdalmammal terhelni ezen a napon, meg elrontani sem akartam az örömét, hogy újra láthatja a fogadott öccsét, valamint a kölyöknek tényleg nagy szerencséje volt, hogy pont őhozzájuk került.

Azóta egy kiküldetés után bár a Yonbantai gyengélkedőjén gyengélkedtem, de se nem láttam Airisut, se Sakura nem akarta megkeresni, mert mindenképpen azt akarta, hogy együtt találkozzunk vele.
Azóta teltek múltak a napok, valamint egy másik, rázós kiküldetésen is részt vettem egyedül, mire Sakuraval eljöttünk a negyedik osztaghoz.
Az első Yonbantai tisztnek kinéző shinigamitól rögtön meg is kérdeztük, hogy nem-e tudja, hogy merre lehet Chiruochiba Airisu.
- Nem tudom, hogy merre lehet, de talán a gyengélkedő felé keressék, mivel nagy a valószínűsége, hogy ott megtalálják, vagy valaki meg tudja mondani, hogy merre lehet. – Felette, amit megköszöntünk, s el is indultunk az említett helyiség felé.
Ahogy haladtunk valahogyan sikerült az osztag területét határoló falhoz eljutnunk. Ahogy annak mentén haladva próbáltunk eljutni egy ismerős részre, egy tisztet vettünk észre, aki éppen a falon próbált bejutni.
-Konichiwa, Shinigami! Meg… - Kérdeztem volna tőle, hogy „Meg mondaná-e, hogy mit keres oda fennt?”, de nem tudtam még elkezdeni se a kérdésem, mivel ahogy hozzá szóltam valami hihetetlen, bugyuta, rémült grimaszt vágott, aztán egy szépen ívelt eséssel érkezett le. S anélkül, hogy visszaköszönt volna, vagy csupán ránk nézett volna, távozott bicegve.
- Vajon, nem esett komolyabb baja? °o° – Kérdezte Sakura tőlem csodálkozva.
- Yonbantai területén vagyunk, így vagy egy tiszt, aki valahonnan késve érkezett vissza, vagy tudja, hogy kit kell keresnie a bajával. – Jegyeztem meg semmitmondó hangon, miközben a tiszt után indultunk. Nem sokára a bicegőt követve eljutottunk a gyengélkedőbe, ahol nyomát vesztettük, bár ezzel nem igazán törődtünk, hiszen a megfelelő helyen voltunk.
- Meg tudná mondani, hogy merre találjuk Chiruochiba Airisut? – Kérdeztem meg kisasszonyt, aki nem rég egy hordágyat tolt be egy szobába.
- Persze! Ott abban a szobában találják! – Mutatott oda, ahonnan az előbb jött ki.
- Chiruochiba! – Rohant be kiáltva a szobába Sakura, ahol a többi bent tartózkodóval mit sem törődve ugrott az öccse nyakába, hogy jó szorosan megölelgesse.
- Arigatou! – Köszöntem meg az ifjú tisztnek a segítséget, aztán én is Sakura után mentem. – Konichiwa, Urufu Yashuhiro vagyok, a hölgy meg a jegyesem, Zenko Sakura, a Sanbantai Yonsekijei vagyunk! – Köszöntem, s mutatkoztam be a bent lévőknek, akik nem voltak mások, mint a kölyök, az utóbbi kiküldetésemről, Raimaru-san, valamint az a tiszt, aki nemrég a fal tetejéről esett le, illetve Sakura ölelésében vöröslő rokonom. Hogy őszinte legyek nem tudtam eldönteni, hogy Airisu most attól fuldoklik-e, mert Sakura olyan erősen öleli, vagy magától az öleléstől. ~Talán mind kettő egyszerre.~
- Jól vagy Airisu-otouto? – Kérdezte tőle a jegyesem, ahogy kisvártatva elengedte a fiút, s a vállainál fogva rángatta.
- És önnek nincs egyensúlyi problémája, Shinigami-kun? – Kérdeztem ezzel nagyjából egy időben a földön heverő tisztet, s nyújtottam a kezemet, hogy talpra segítsem. – Valamint hogyha szabad tudnom, elmondaná, hogy mit keresett a fal tetején?

Tárgy: Re: Gyengélkedő Kedd Okt. 02, 2012 7:59 am

Ilyen rokon, olyan rokon, hogyan rokon? Avagy kezelésből családi jelenetbe!

-Raimaru Minashaku vagyok, nagyon örvendek.
Válaszoltam udvariasan a bemutatkozására. És, minthogy azt is megkérdezte, miként sikerült ezt a csúnya égési sebet szereznem, válaszoltam neki:
- Épp az edzőteremből jövök. Tudja, villám alapú zanpakutoum van, és a meditáció nem sikerült a legjobban, ugyanis nem épp fényes kedvében találtam őt a belső világában, annak ellenére, hogy ez egy gyönyörű nap.
Mondta, hogy ez nem fog egyhamar meggyógyulni, de ez egy szép nap, szóval sokat fog. Aztán elkezdett turkálni a zsebeiben, miközben egy behozott hordágyból lefordult egy eddig békésen alvó ember, aki hulla másnapos szerűen viselkedett. Miközben a kócos tiszt turkált, az eddig békésen alvó shinigami szabadkozott, egy visító hang kíséretében berontott egy viszonylag alacsony, barna hajú nő, és rávetette magát az engem kezelő tisztre, amitől a karja az enyémnek nyomódott, és pokoli fájdalom lett úrrá rajtam. Nagyon szívesen ordítottam volna, de nem volt kedvem három shinigamit megsüketíteni, így csak csendesen könnyeztem a fájdalomtól. Közben megérkezett egy másik shinigami is, akit már ismertem: Azt hiszem, a neve Urufu Yashuiro volt.
Konichiwa, Urufu Yashuhiro vagyok, a hölgy meg a jegyesem, Zenko Sakura, a Sanbantai Yonsekijei vagyunk!
Nem értettem. Yonsekijei? Ezt meg hogyan? Valami külön kérésre, biztosan, hogy a tiszti feladatok ne válasszák el őket. Miután a maga részéről megvolt, én következtem:
- Jó napot kívánok, Urufu~san. Szép napunk van, ugye? Elnézést kérek a kellemetlenségekért, amiket a múltkor okoztam.
Csak ennyit tudtam kipréselni magamból könnyek nélkül, bár nagyon megerőltető volt. Az eddig alvó shinigamit nem is láttam, biztosan valahol megint aludt, vagy kiment, esetleg csak bambult maga elé. Urufu-sant se láttam, bár biztosan hozzájárult ehhez az is, hogy a fájdalomtól elhomályosult a látásom. Nem tudom , mit csinált, lehet, hogy épp a kedvesét próbálta leszedni a kezelőmről, de lehet, hogy csak zsebre dugott kézzel, szenvtelenül nézte, ahogyan ketten haldoklunk: Chiruochiba san attól, hogy nem kap levegőt, én pedig a fájdalomtól, ami lassan teljesen kiütött, majd fizette volna nekem az utazást álomföldjére. Utolsó erőfoszlányaimmal fölkiáltottam:
- Valaki levakarná őket a karomról? A gyulladás már biztos, de nem kellemes, ha valaki a fertőtlenítetlen sebemen, nem tudom hány kiló teherrel a harmadfokú égési sérülést szerzett kezemen fetreng!

Tárgy: Re: Gyengélkedő Vas. Okt. 07, 2012 6:16 am

Ilyen rokon, olyan rokon, hogyan rokon?
Ojiniisama és Sakura-neesan?

Igen, egy szép, boldog napnak indult az a nap. A nap kellemes meleget árasztott magából, a lepkék röpködtek, csupán az a fránya kamilla krém tűnt el. Miközben azt kerestem észre sem vettem, hogy egy hordágyat toltak be hozzánk, így csupán a puffanásra eszméltem fel. Viszont ne siessünk annyira előre! A puffanás előtt még Raimaru-san elmondta, hogy hogyan szerezte a sérülését. ~Oh! A zanpakutouja! Az némileg komplikáltabb!~ Viszont, egyelőre ez sem változtatott a tevékenységeimen, így a krém keresésében megzavaró puffanás forrása felé néztem. Nem kis meglepetésben volt részem. Ahogy megláttam az arcát felismertem azt a fura fickót, aki teljesen egyedi módon csatlakozott be a férfiegylet gyűlésébe.
- Kuchiki-dono! Jól van? – Kérdeztem csodálkozva, valamint az is a csodálkozásom alapját adta, hogy ő is az osztagtársam. Viszont nem volt sok időm ezen merengeni, mivel alig, hogy feltettem a kérdésemet, meghallottam Sakura-neesan hangját, ahogy a nevem kiáltja, ezután nem sokkal Kuchiki Samanuske-t átugorva mellettem termet, s tőle megszokottan erősen megszorongatott. Öröm volt újra látni… vagyis lett volna, hogyha láttam is volna belőle a jobb vállánál többet. A háttérből hallottam, hogy valaki, vagyis Yashu-kun/san bemutatkozott, viszont Neesan jobb válla és a szoba belsőfalán kívül semmit sem láttam. Már-már a levegőm is fogytán volt, mikor elengedett, s végre lehetőségem nyílt volna újra, hogy láthassam, de ő vállon ragadott, s miközben rángatott a felől érdeklődött, hogy jól vagyok-e.
- Ho~o..gyha e~el.. neem ráázol, i~igen!
- Arigaou! ^^ – Köszöntem meg, miután abba hagyta a rázásomat. Kicsit meglepő volt, hogy shinigami lett ő is, viszont, az hogy a jegyese is itt van, az arra enged következtetni, hogy ő miatta jött a Gotei 13 kötelékeibe. Yashu-kunsan felé néztem, s ismerősnek tűnt, bár lehet, hogy csak Sakura elmesélései alapján, ár akkor talán a szemkötőjének zavaró tényezőnek kellett volna lennie, viszont azzal nem törődtem, mert egyrészt a rég látott nővérem itt van, valamint Raimaru-sant is el kellene látnom. – Öröm téged újra látni, Sakura-neesan! ^^ - Mondtam neki mosolyogva, aztán visszafordultam a sérülthez, és a ruhám egy öbléből elővettem a krémet. – Nyugodjon, meg Raimaru-san, és nézzen a szemembe! Hakufuku! – Aktiváltam az „altató” technikámat, aminek a hatására szirmok kezdtek hullani a szőke shinigami körül, s ahogy belenéz a szemembe, elalszik, vagyis elájul. Azért választottam azt, hogy használom ezt a technikát, mielőtt folytatom, vagyis elkezdem a kezelését, mivel olyan fájdalmas arcot vágott, valamint a szavakat is csak nyögni tudta, így mivel nem kell harcolnia, szerintem nyugttan aludhat. Kezeimmel a hóna alá kaptam, nehogy összeessen, aztán lefektettem az ágyra.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Yashu-kunsan, vagyis Urufu-san! ^^ - Mondtam mosolyogva, miközben az égett sérülés környékét kenegettem a krémmel, aztán óvatosan az égett bőrt is bekentem. – Remélem nem valami betegség, vagy sérülés miatt jöttetek! – Tényleg nem lenne jó, hiszen ezt a boldog napot teljesen elrontaná az, hogyha velük is valami baj történt volna!

Tárgy: Re: Gyengélkedő Kedd Okt. 16, 2012 6:48 am

Ilyen rokon, olyan rokon, hogyan rokon?
Mit keresek én itt?O.o

Elfetreng a földön, már a hátára sikerült átgördülnie, csak éppen nem nagyon akar felállni, jó így a hátának, és neki is. Az állapotát firtató kérdésre pedig választ is ad, csak nagy szemekkel mered arra, aki kérdezte, majd felderül az arca, egy újabb ismerős. Mindig érik meglepetések, és mindig a kellemesekből.
- Persze-persze, jól vagyok, ha megkérhetlek, akkor meg, csak Samanuske, semmi dono, meg ilyenek. Nem vagyok semmilyen fejes…- be nem tudta fejezni a mondatát, mert valaki egy nevet kiabált, majd Samanuske felett, egy hölgy röppent át. Udvarias férfinek gondolja magát Samanuske, ezért nem teszi szóvá a látottakat, inkább unalmasabb napjaira elraktározza, amikor megkísérti a sorsot, hogy szőrös legyen a tenyere. Majd felfigyel a sérültre is, aki igen intenzíven kiabál a fájdalom miatt, és most át az ölelkezőkre, és az új jövevényre. Ismerős volt az a férfi is… meg is van, aki rászólt, és aki miatt le is esett a falról. Ennyit a titkos érkezéséről. Most minden kiderült, el fogják marasztalni, majd a végén meghurcolják, és kidobják, vagy majd csak kap egy kis fejmosást. Na mindegy, inkább figyel a kérdésre.
- Hát… csak ha ilyen kicsik az ágyak… tényleg, nem lehetnének nagyobbak? Persze nem azért, mert úgy jobban lehet aludni rajta. Csak a betegek miatt, nehogy leforduljanak róla.- időközben pedig már bealudt a beteg is, és Samanuske is elfogadta a felé nyújtott kezet. - Háááááátízéééé, aranyat… nem, ez hülyeség, egy pillanat, mindjárt kitalálok egy jobbat is.- némi türelmet kell kérnie a története összerakásához. A rögtönzés most valahogy nem túlságosan helyénvaló. Forognak azok a kerekek, de hogy forognak, már majdnem el is kopnak, és csak semmi okosság nem születik meg, így hát nem marad más, ami az eszébe jut.
- Azért másztam fel, mert úgy éreztem, hogy késésben vagyok, és nem volt több időm, tudtam, hogy valahol szükség van a tudásomra, így hát rövidebb utat választottam. Tudtam, hogy a mosómedvék nem kímélnek senkit se, nem votl vesztegetni való időm. Felmásztam a falra, át is akartam rajta, csak hát vesztettem a gravitációval szemben. Majd pedig elindultam serényen oda, ahova kell a segítség, csak valaki egy hordággyal megmerényelt, ráestem, és a lepedő valahogy beterített, majd itt ébredtem.- kész volt a tökéletes magyarázat, aki ezt nem fogja elhinni… hát annak akkor van egy kis esze.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Szer. Okt. 17, 2012 6:22 am

Ilyen rokon, olyan rokon, hogyan rokon?
Egy Unsonotoutokun?

Kicsit nehéz volt elhinnem, hogy Chiruochiba is Urufu, hiszen jóformán semmi erőlködés nélkül használt egy kidout, amivel Kölyök-kunt elaltatta. Ahogy nyavalygott, vagy tényleg valami komoly sérülése lehetett, vagy gyenge, akár egy átlagos Yonbatai tiszt. Ezzel nem kívánom becsmérelni ennek a remek osztagnak a tagjait, csupán ez egy ténymegállapítás, hogy ők a Goteijusantai azon osztaga, aminek a tisztjei nem harcra valóak. Ezért is furcsállom, hogy egy kicsit csavartan, de rokonom is tagja. Sakura-chan csendben, s csodálva figyelte „öccsét” miközben szakszerűen cselekszik. Én meg hallgattam Shinigami-kun magyarázatát, hogy mégis mit keresett a tetőn.
- Enyém a megtiszteltetés, Chiruochiba-kun. – Biccentettem közben Airisu felé.
– Nem, nincs semmi bajunk, Chiruochiba! ^^ - Felelt neki Sakura, s közben a jobb vállára tette a bal kezét és melléje guggolt. – Gondoltam, vagyis gondoltuk meglátogatunk, hogy láthassam, hogy jól áll-e rajtad az egyenruha. Lássunk csodát, tényleg jól áll rajtad, te baka! ^^ – Aztán ameddig a fiú nem végzett csendben ott guggolt mellette.
- Lehet, hogyha shunpoból jobb lenne, akkor nem kellene ilyen veszélyes megoldásokat választania. – Teljesen figyelmen kívül hagytam, hogy miért feküdt rá a hordágyra, hiszen végül is engem nem érdekelt, valamint hogy az mennyire baj, majd a saját felettesei kiróják a fejére a jutalmat. – Valamint hogyha lélekenergiát koncentrált volna a talpába, s úgy ugrott volna fel a tetőre, illetve onnan le. Hogyha az én tisztem lenne, akkor bizony egy jó pontot rónék fel magának, amiért önön maga hibáján kívül késésben van, és annyira igyekszik, hogy a saját testi épségét sem kíméli. Ez igazán dicséretes, természetesen, hogyha tényleg nem önön hibája miatt késik, mert hogyha igen, akkor bizony valamin változtatnia kellene. – Ezt a tanácsot is jó embertől hallotta… Rolling Eyes

~Még a kapitányom is azt mondta, hogy változnom kellene, de én képtelen vagyok, önerőből nekem csupán lefelé vezet az út. A sötét, alkohol száraz, véres mederbe. Viszont Sakura kedvesem segítségével talán képes leszek fölfelé változni.~ A kedvesemre emeltem a tekintetemet. ~Ő az én támasztó cölöpöm… Talán ezért félek neki elmondani, hogy mekkora gaztettet hajtottam végre? Nem ronthatom el a jó napját! Egyszer majd elmondom neki, de nem most.~ Halvány mosoly kúszott az arcomra, aztán újra a Shinigami-kunhoz szóltam.
- Lehet, hogy az ifjakat már nem úgy tanítják, ahogy engem tanítottak, de merem remélni, hogy csupán annyira belelendült a válaszadásba, hogy ezért elfelejtett bemutatkozni. Így újra bemutatkoznék, hátha az esés miatt a figyelme is máshova terelődött, valamint így talán még személyesebbnek érezheti. Urufu Yashuhiro vagyok, ő meg a jegyesem Zenko Sakura. Mi ketten vagyunk a Harmadik osztag Negyedik tisztjei. – Amennyire illendő meghajoltam hajoltam feléje, aztán a shirasayakatanámra, mintha sétabot lenne támaszkodva vártam, hogy Shinigami-kun is bemutatkozzon.
- Önnek mi a véleménye arról, hogyha valaki a régmúlt emlékeibe kapaszkodik? Kérem, legyen őszinte! – Próbálok valami beszédtémába kezdeni, miután bemutatkozott. Azért ezt kérdeztem tőle, mivel komolyan érdekel, hogy mindenki szerint jobb lenne az életemből megmaradt emlékdarabkákat végleg hátra hagynom, vagy talán nem? ~Bár így belegondolva, hogyha a múltat jelenné tennénk, akkor végül is teljes mértékben eleget tudnék tenni a kapitány kérésének, miszerint hagyjam a múltat, s törődjek a jelennel.~

Tárgy: Re: Gyengélkedő Csüt. Okt. 18, 2012 5:05 am

Ilyen rokon, olyan rokon, hogyan rokon?
Ojiniisama és Sakura-neesan?

~Furcsa egy alak ez a Samanuske, annyi biztos! Nem sok nemest ismerek, de szerintem igazán ritka az olyan, aki a neki kijáró megszólítást ennyire elvetné, bár a férfiegylet gyűlésére visszagondolva, talán inkább az a csodálandó, hogy nincs még kitagadva a klánjából.~
„ - Rendben, Samanuske-san! ^^” Válaszoltam volna neki, valamint talán tovább is mondta volna, de ekkor érkezett meg Sakura-neesan.
Urufu-san igazán jól nevelt, akár Ginyuushijin is, bár egy samuraitól ez talán el is várható. Viszont az kicsit furcsa, hogy valaha Sakura-neesan is hasonlóan olyan előkelő volt, mint a jegyese, ezt főleg a csúnya beszédje, valamint a nem hétköznapi temperamentumából gondolom. Igazán öröm volt hallani, hogy nincs semmi bajuk, s csupán kedves látogatásnak „estem áldozatául”.
- Örülök, hogy így vélekedsz, mint ahogy annak, is, hogy egészségesek vagytok! – Mondtam lassan, miközben Raimaru-san reshi keringését figyeltem, de eddig nem éreztem semmi olyat, ami aggodalomra adna okot ezen a boldog, szép napon. – Hogyha szeretnétek, akkor akár Urufu-san szemét is megnézhetjük, hátha visszaadhatjuk neki. Viszont most egy kicsi nyugalmat kérnék! – Fejeztem be, aztán jobban rákoncentráltam a lélekenergia áramlására. Ilyet nem gyakran csináltam, így beletelt egy kis időbe, mire kiélesítettem az érzékemet, s megfelelően fókuszáltam. Így teljesen megszakadt a kapcsolatom a külvilággal, csupán Raimaru-sant érzékeltem, valamint a sérülését és környékét. Úgy egy percig figyeltem, s örömmel konstatáltam, hogy rendesen elkezdett magától is gyógyulni, szóval nincs semmi akadályozó ok.
- Nincs semmi, ami akadályozná a felépülését. – Jelentettem ki hangosan. – Viszont mondhatni mély a sérülése, így egy-másfél hét alatt teljesen rendbe fog jönni! Viszont, hogy mikor magához tér, elviselhető legyen a fájdalma… Bakudou 59: Kurenai ribon. – Hívtam elő egy vörös szalagot, amit a sérült karjára irányítottam. Ezt a technikát elsődlegesen kisebb sérülések gyors begyógyítására szoktuk alkalmazni, de most megtette azt a hatását, hogy elegendően megenyhítette a sérülés mértékét, hogy elviselhető legyen. Most egyelőre mindenképpen várnunk kellett, ezért felkeltem, s Yashu-kunsan és Samanuske felé fordultam. Hogyha éppen nem beszéltek, akkor így szóltam először Sakura-neesan jegyeséhez:
- Urufu-san, kérem, üljön felé a hordágyra, ahol nemrégen még Samanuske-san feküdt. ^^ – Mutattam is a helyet, ahová ülnie kellene. – Samanuske-san, hogyha megkérem önt, akkor lenne olyan kedves és megvizsgálná a szemét? Hátha még olyan állapotban van, hogy menthető! ^^
Egyrészt azért Samanuske-kunt kértem meg, hogy végezze el a vizsgálatot, mert Raimaru-san vizsgálata és gyógyításának megkezdése kicsit lefárasztott, másrészt azért, mivel igencsak gyanús volt a szobába érkezése, ami azt a halvány gondolatot merészelt sejtetni, hogy lehet, hogy a munka alól akart meglógni.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Pént. Okt. 19, 2012 1:41 am

Ilyen rokon, olyan rokon, hogyan rokon?
Mit keresek én itt?O.o

- Akkor oda az élvezet, és az izgalom, hogy talán elkéshetek… vagyis, hogy sokat késhetek. Mert a késés az megvolt megint. Ááááá…- lemondóan legyintet egyet. az a lélekenergiás már megvolt, azért kell javítani az egyik terem tetejét… vagyis egy nagy kavics pottyant le az égből, nem azért lyukas, mert nagy volt a lendület, és beszakadt alattam.- próbálja terelni a témát arról, hogy igen is, miatta szakadt be a tető az egyik korteremnél, de legalább hamar beért dolgozni. Csak hát az nem járja, hogy ha nem akar elkésni, akkor ahhoz mindig renoválni kelljen a tetőszerkezetet, bár ki tudná fizetni, de Hana tuti lecsavarná a fejét, az meg ám fájna, és nem is garantáltak a túlélési esélyei. - Perszepersze, hogy azért történt meg, nem csak, mert lusta vagyok meg ilyenek. Siettem, hogy másoknak segítsek. De azért dicséret ezért nem járna.- annyi helyen rossz ez a történet, hogy kezd kételkedni a hazudgálos képességében, bár ha meg elhiszik amit mond… hát akkor a lehető legjobb helyre került.
Nah, sikerült kapnia egy lecseszést, amiért nem mutatkozott be, nagyon remek, most fedheti fel a vezeték nevét is. Pedig ha lehet, ezt el akarta kerülni, na mindegy, kövesse egy kicsit az illemet.
- Kuchiki Samanuske, a 4. osztag egy tagja. Örvendek, és sok boldogságot kívánok előre is.- meghajolt, és most még a hangja is komoly volt, nincs benne az állandó játékosság, ami jellemzi.
~ De tudtam, egyszer viselkedek komolyan, és akkor már komoly dolgokról is van szó. Na mindegy, kedves tagnak látszik, válaszoljunk komolyan.
- Az a véleményem, hogy a múltunk formálta a jelen személyiségünket, de nem szabad, hogy ez a jövő rovására menjen. Ami olyan emlék, vagy éppen szokás, ahhoz nem szabad ragaszkodni, el kell engedni, vagy végül mindent tönkre is tehet. És ha lehet, most csípjen meg valaki, el se hiszem, hogy ez Én voltam.- tökéletesen kétségbe van esve, nagyon durva, ha már így viselkedik, pedig még nem is részeg… majd csak lesz, és tuti, hogy elviszi magával Airit is, aki most pedig ki is adta a parancsot, munkára fel.
- Nah, hallotta Airisut, hoppla fel az ágyamra… vagyis a hordágyra, és lessem meg a szemeit. Ha pedig ügyes lesz, kap egy nyalókát a végén… ja nem, ezt a gyerekeknek szoktuk mondani. Bocsáááánat.- nah, hajrá, itt az ideje, hogy megmutassa, igen is jó szakember. Vagy valami olyasmi…

Tárgy: Re: Gyengélkedő Szomb. Okt. 20, 2012 6:03 am

Ilyen rokon, olyan rokon, hogyan rokon?
Egy Unsonotoutokun?

Egyértelműen mellébeszélt a Shinigami-kun, de nem az én hatásköröm a fölötte való pálcatörés. Minden bizonnyal a Yonbantaios felettesei a megfelelő juttatást megadták neki a hibáiért cserébe.
~Nemes létére szokatlanul viselkedik, de Kagami-taichou sem mondható szokványos nemesnek. Kezd olyan érzésem lenni, hogy itt Soul Society-ben a nemesek mások, mint amiket életemben megismertem. Vagyis, amit róluk tudtam. Lehet, hogy újra kell ezt is alkotnom magamban.~ A kérdésemre adott válaszának szavai komolyak voltak, s közben egyszerre bölcs és naiv, de mindenképpen igazságot tartalmaztak, éreztem. Viszont vagy már tapasztalt annyit, hogy ezeket ilyen biztosra állítja, vagy a menthetetlen naplopása mellett menthetetlen optimista. Viszont az, ahogy befejezte egyszerre volt komikus és kísértetiesen ismerős. ~Úgy tűnik, hogy nem igazán tartja magát megfelelőnek, hogy tanácsokat osztogasson, ahogy bizonyos dolgokban, mint az előbb én sem.~ Barátságosan megveregettem a vállát, s mondtam volna, hogy „Ne féljen önmagától.”, de egyrészt ezt is rossz embertől hallotta volna, valamint Chiruochiba szólt, hogy vizsgálja meg a szemem.
- Köszönöm, de a szemem még használható és panaszom sincs rá! – Mutattam a még ép szememre. – A szemkötőm meg jó helyen van ott, ahol van! Nem kívánom, hogy megvizsgálják! – Hárítottam el a lehetőséget.
- Miért nem engeded, Bakamono? – Támaszkodott a távoli, de mégsem annyira távoli rokonom vállaira Sakura.
- Mert jól van ez így, ahogy van! Valamint egyáltalán nem emiatt jöttünk, hanem, hogy találkozzunk, Airisu-unsonotoutokun-nal. – Igen, a fiú vonásai, tartása, szemei, egyértelműen Urufu. Ahogy kimondtam a nagyjábóllagos rokoni megszólítást jöttem csak rá, hogy csupán Sakura-chan érti, hogy miről is van szó, így magyarázatba fogtam rögtön. – Még az életemben a családom, vagyis a klánom egy jó nevű samurai klán volt. Szerencsére a halálom után született egy öcsém, így ő tovább tudta vinni a vérünket. Miután a samuraiok kora véget ért, a klánunk továbbra is a damyou szolgálatában maradt, mint katonák, s általában magas rangú tisztlett belőlük. Az utolsó Urufu egy barátjának lediktálta az apám születésétől a klán egész életét, és ez könyvben is megjelent, mint az „Urufu klán emlékei” címmel. – S ekkor az egyik kötetet, amiben Chiruochibaról is volt kép, elővettem, és felmutattam. Ezután gyorsan a megfelelő oldalra lapoztam, s Airisura néztem. – A szépapád szépapjának a szépapja az én öcsém volt. És ezen a képen te vagy itt! – Mutattam körbe a képet a könyv megfelelő oldaláról.
- Mivel hasonlítottál Yashura… Nem, nem erre a Melankólia-sanra, hanem a gyerek Yashura, majdnem összeesetünk, Akira-niisannal, mikor megláttuk, hogy Misa-neechan kit hozott magával. ^^ - Borzolta meg Unsonotoutokun haját.
Mikor a bátyja nevét mondta a szívem összeszorult, hiszen én miattam nem lehet közöttünk, s ez az a emlék, bűn, mitől nincs szabadulásom.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Szomb. Okt. 20, 2012 11:21 pm

Ilyen rokon, olyan rokon, hogyan rokon?
Ojiniisama és Sakura-neesan?

Yashu-kunsan a vizsgálatot ellenezte, amit nem értettem, hiszen két szemmel csak jobban tudna harcolni, nem? Mivel erőltetni nem erőltethettem, hiszen nem egy halálosan súlyos sérülésről, betegségről van szó, így csupán a tényleges okára kívántam volna rá kérdezni, de ezt megtette helyettem Sakura-neesan, miután a vállaimra támaszkodott, ettől a mosolyom még szélesebbre nőtt. Yashu-kunsan hangja arra engedett következtetni, hogy valami komoly ok miatt, talán bűntudatból? Nem akarja, hogy a szemét helyre hozzuk. Viszont nem maradt sok időm rágódni ezen, hiszen olyan megszólítást használt rám, amilyet még nem is igazán hallottam még! „Airisu-unsonotoutokun” Ez valami sokadik leszármazottra utalhat, hogyha jól tudom. Airisu névvel nem igazán ismertem mást, így kizárásos alapon rólam volt szó, ami a kommunikációs rendszeremet teljesen leblokkolta, valamint az arckifejezésem is teljesen befagyott, akár egy tavacska a tél közepén. Úgymond eddig is rokonok voltunk, hiszen a jegyesének a fogadott, rukongai-i öccse vagyok. De szerinte vér szerinti rokonok lennénk, mi, Yashuhiro-san és én. O.O

Teljesen igaza volt, legalábbis részemről, hogy csak Sakura-neesan érti, hogy mi is a helyzet. Magyarázkodásba kezdett, miszerint a klánja az Emberek világában jó nevű katonák, samuraiok voltak. S ezt egy könyvre alapozza, amit egy, talán még most is élő, vagy már nem élő leszármazottja, vagyis rokona íratott meg. ~Szépapa? Vagyok én, van az apám, a nagyapám, a… dédapám… ükapám… szépapám. ez 6 generáció összesen, vagyis öt generáció felfelé, s neki a szépapja az úgy már a tízedik és még neki a szépapja? o.O?? Tizenöt generációval előttem? o.O? Sakura-neesan és Yashu-kunsan ennyire öregek? ~ Aztán még képet is mutatott a még élő rólam.
- Én lennék.. a képen? O.O? – Néztem elkerekedett szemekkel Yashu-kunsan által mutatott képre. A kérdésemre Sakura adta meg a választ, vagyis nem egyértelműen, de mondandójából kiderült, hogy igen én vagyok azon a képen. Sakura a végén megborzolta a hajam, s végül is ez rázta helyre a fejemet, még nagyjából jókor, hiszen alig, hogy kitisztult nagyjából a fejem Raimaru-san felől nyögéseket hallottam, vagyis úgy tűnt, hogy kezd magához térni.
- Gomeno! – Fordultam a sérült felé. Ezel így nyertem magamnak némi időt, hogy tényleg mindent végig gondoljak. – Raimaru-kun, sajnos a kezét le kellett vágnunk. ^^ – Mondtam neki, komolyan, de ahogy rémület ült az arcára hozzá tettem még ennyit: – Nyugodjon meg, csupán vicceltem, sajnálom, hogy megijesztettem, de nem tudtam kihagyni. Tényleg sajnálom. Viszont ami igaz, hogy a kezének nem esett komolyabb baja. – Mondtam az igazat, miközben éppen a sérült kezéről tekertem le a fáslit, hogy újabb réteget vigyek fel az egyik kenőcsünkből, ami égési sérülések ellátására van. – Már ma most is használható állapotban van a karja, viszont figyelmeztetném, hogy ne erőltesse meg, mivel a bőre még érzékeny, így lehetőleg kerülje a harcot, valamint az edzéseit is szolidabban végezze.
Csupán így utólag vettem csak észre, hogy mikor Akira-niisan került szóba, Yashu-ojiniisama keze meg remeget. ~Talán nem szerették egymást? Vagy valami konfliktus volt köztük?~ Gondolkodtam, miközben befejeztem az újra kötözést. ~Tényleg én is Urufu lennék? Bár a kardhoz jól értek, de nem vagyok az a harcos fajta, én jobban szeretem a békét.~
- Úgy egy-másfél hét alatt rendbe fog jönni, de addig kérem, minden nap jöjjön el a Yonbantaihoz átkötözésre és ellenőrzésre! ^^ – Mondtam neki végül, ahogy befejeztem a keze bekötését. – Valamint írok egy papírt, amit majd mutasson fel az edzés vezetőjének, valamint a feletteseinek, hogy az elkövetkezendő öt napban semmiképpen nem végezhet olyan munkát, ami megterhelné a jobb kezét. ^^ – Mivel volt nálam lap, valamint még az emberi világból egy olyan íróeszköz, amihez nem kellett tintatábla, ezért nem kellett ezekért elmennem, így csupán a hordágyhoz kellett mennem, hogy megírhassam az igazolást, hogy Raimari-san a Rokubantaiból nem végezhet az elkövetkezendő öt napban, semmilyen a jobb kezét megterhelő feladatot. Miután megírtam mosolyogva nyújtottam át az ifjú shinigami társamnak.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Pént. Okt. 26, 2012 1:24 am

Ilyen rokon, olyan rokon, hogyan rokon?
Ki kinek a rokona? O.o

- Nanana, nem úgy megy az. Tessék szépen felülni arra a fránya ágyra, hogy meglessem a szemét. Látja, még a kedvese is azt mondja, hogy csinálja azt, amit kértek. Többen vagyunk, ha kell lekötözzük és megvizsgálom, meg…- körbenézett, majd közelebb hajolt Urufuhoz, és a fülébe suttog. - Na meg köztünk szólva, jobb, ha enged. Elhitetik velünk a nők, hogy Mi hordjuk a nadrágot, de mindig az van, amit akarnak. Na, hoppla fel arra az ágyra.- már majdnem bevetette a legerősebb fegyverét, hogy elkezd rinyálni, nyavalyogni, és ha kell, akkor el is bőgi magát… na jó, azt még nem. De ki tudja verni a hisztit, és meg is fogja tenni, ha nem lesz szemvizsgálat. Vagy bosszút áll, és elaltatja Urufut, és még egy végbéltükrözés is kinézhet. Csak majd később, most inkább a kialakult rokoni kapcsolatokra figyel. Kezd már kicsit belegabalyodni az egészbe.
~ Ha Urufu és Airisu rokonok, és Urufu kedvese Airisunak rokona, akkor most rokonok fognak házasodni. Akkor… ez most nem vérfertőzés, vagy ha régi rokonok, akkor nem lesz beltenyészet az a gyerek? Bár hígulhatott annyit a vér, mivel ha… eh, hagyjuk, csak a fejem fog fájni.- látszott rajta, hogy forognak azok a kerekek. Mivel az ujjaival mutogatott is, és persze a talajt nézte. Mire odaért, hogy ebből elég, már valami képeket is mutogattak, és hogy ne maradjon ki, ezért szép lassan, elég rendesen behajolt a könyv, és Airisu közzé. Elsőnek a képre, majd Airire nézet, majd vissza a képre, és ezt ismételgette, majd ahogy jött, úgy is ment. Nem az ágyon, hanem csak lassan kihátrált a látótérből. S’ figyelte az eddigi komás beteg ébredését, a viccet. Kicsit furának tartotta, de azért mosolygót, bár mindig azt teszi. Na, meg megint azt tette, ahol a beteg shinigami feküdt, ott tűnt fel. Megint csak lassan, elsőnek a hajában a tollak látszottak, majd a homloka, és így tovább. Szemügyre vette a hiányzó kezet, ami nem is volt elveszve, vagy…
~ Lehet valami különleges képességem van? O.o Ezért látom a fantomvégtagot? Ja nem, tényleg csak egy vicc volt.- és mint a cápa uszonya, lassan elmerült, és immár Urufunál jelent meg.
- Na, akkor fel az asztalra, és hadlám azt a szemet, mert ha nem… őőő… ízé… akkor leégek Airisu előtt, azt meg ne máááááár.- elkezdődött, itt a vég, indul a hisztizés.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Vas. Okt. 28, 2012 9:18 am

Ilyen rokon, olyan rokon, hogyan rokon?
Egy Unsonotoutokun?

Airisun a teljes meglepettség, értetlenség tükröződött, mikor a rokonságunkat kijelentettem, ami igazolja, hogy mikor meghalt csupán a keresztneve maradt neki. A kérdésére nekem csupán bólintanom kellett, hiszen Sakura válaszolt neki helyettem is. Szerencsére senki sem látta meg, hogy mikor a kedvesem a bátyja nevét kimondta a szívem összeszorult, bár inkább annak köszönhető ez, hogy már eléggé rideg vagyok ahhoz, hogy bármi is meglátszódjon rajtam.
Sakura a kölyökkel együtt fordult oda a fekvő shinigamihoz, s figyelte, hogy az öcsikéje mit csinál. Minden bizonnyal büszkeletett rá, hogy milyen ügyes, és talpraesett ifjú férfi kerekedett ki belőle.
~Bár kidoukat használ, tőle mégsem ráz ki a hideg, talán ez is bizonyíték arra, hogy Urufu. No meg a humora… Szegény Kölyök-kun…~
A Kuchiki is megnézte magának a „hiányzó” kezet, aztán visszatért hozzám, hogy továbbra is azzal nyaggasson, hogy meg nézhesse a szemem. Szemem fenyegetően felcsillant, s azzal egy időben reflexből majdnem állon csaptam a shirashaya katanam markolatával, de még időben, úgy félúton megállítottam. Hogyha nem helyeztek volna át, s maradhattam volna a 11. osztagban, akkor most valószínűleg ellátásban kellene részesülnie, de már a harmadik osztag tagja vagyok! ~Ok nélkül mi nem rántunk kardot!~ Idéztem magamba a kapitányom szavait, ami segítségével sikerült lehűtenem a harci kedvemet.
- Megnézheti, de többet nem engedek! -.> – Adtam végül be a derekamat, hiszen, hogyha megnézi, abból semmi gond nem származhat. Aztán felültem arra a hordágyra. Viszont akkor cserében én sem hagyom annyiban a léhaságát és a talán igaz, talán téves szavait, hogy a nők csak hagynak minket. Ellenben előtte még egyértelműsítenem kellett, hogy kezelést nem akarok. – Megnézheti, megvizsgálhatja, viszont kezelni nem kezelheti, remélem megértette! – A tekintetem, talán kicsit fenyegető volt, de igazából nem kellett tartania attól, hogy valami komoly baja esik. Vettem egy mély levegőt, aztán a szemtakarómat lekötöttem a fejemről, így láthatóvá vált a semmibe néző, véres, véreres jobb szemem, valamint a szemem környékén lévő több, apróbb vágások, hát igen, kellemetlen, hogyha valakinek az arcán törik szét egy csésze, vagy ivótál. – Talán asszonyra lenne szüksége, Kuchiki-san! Mivel akkor talán mindig időben érne a munkába, nem gondolja? – Kérdeztem tőle talán kicsit nyersen, ahogy a szemtakarómat leemeltem a jobb szemem elől.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Kedd Okt. 30, 2012 6:00 am

Ilyen rokon, olyan rokon, hogyan rokon? Avagy kezelésből családi jelenetbe!

A vicc nem volt jó, amit a kezelőm elsütött, bár, mielőtt megtudtam, hogy csak viccelt, csak kiüresedett szemekkel bámultam magam elé, felvázolva magamban az életet jobb kéz nélkül. Siralmas életnek ígérkezett. Aztán, mikor meghallottam az igazat, megindult a bal kezem felé, hogy egy jó nagyot lekeverjek neki a rossz viccért. Pedig bocsánatot is kért. Talán ez, és az a tudat, hogy nem feltétlenül illik így viselkedni azzal, aki segít nekünk felépülni, csak ezek segítettek visszaengedni, majd elernyeszteni a kezemet, és hagyni, hogy kicseréljék a kötést és bekenjék a sebet, majd megnyugtató szavakkal szolgáltak. Alvásba erősen visszakívánkozós félálomban mutogattak egy képet, amelyen a jelek szerint, pontosabban Urufu-san kedvese szerint a doktorom volt. Végtére is, a kötés cseréjével a kezem már sokkal jobban volt, és igazság szerint már mehettem is volna, de nem akartam, nagyon érdekelt ez a dolog. Hátha, bár ennek mikro minimális az esélye, talán még valami értelmes hozzáfűzésem is lehetett volna. de tényleg nagyon kicsi volt a valószínűsége, de azért maradtam még egy kicsit. Jobban végiggondolva az értelmes dolgok mondása el volt vetve, hiszen se családom, se semmilyen érzelmi kötődésem nincsen, bár szeretném orvosolni ezt a problémát. Miközben ezen agyaltam, a sakeimádó hadnagyom rokona először megnézte magának az „eltűnt” kezemet, majd amikor rájött, hogy ott van, utána azzal nyaggatta szegény Urufu-sant, hadd nézhesse meg a beteg szemét. Kezdetben nem engedett, sőt majdnem állon csapta szegényt, de megnyugodott végül, és az ágyra ülve kelletlenül levette szemtakaróját. Megértettem, hogy miért takarja annyira el: Mintha egy tőrt állítottak volna bele, majd vagdosták volna még körül a szemet. Nyomatékosan megkérte viszont a teremben tartózkodó gyógyítókat, hogy ne kezdjenek vele semmit, és szegény Samanusket nagyon helybenhagyta a szavaival, hogy nő kellene neki. Így én is csak vártam a beszélgetés folytatódását, és vizslattam a szemet. De mivel azt gondoltam, hogy ez talán zavarba hozhatta, ezért abbahagytam, és csendben hagytam, hogy lecserélje a kötést, és adjon egy igazolást, miszerint öt napig nem edzhetek rendesen. Nemigen tetszett a helyzet. Azért nem mentem el rögtön, mert kíváncsi voltam a továbbiakra. Támadtak viszont kérdéseim:
- Kérem tisztelettel az urat! Fel tudná vázolni, hogy mi is történt, amíg én aléltan feküdtem? Valamint azt is meg kell hogy kérdezzem: Mi történt az ön jó távoli rokonának jobb szemével?
Reméltem, hogy ezzel nem idegesítem fel Urufu-sant, ha meghallja, ha már úgy is olyan kelletlen volt a megmutatást illetően.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Vas. Nov. 11, 2012 1:04 pm

Ilyen rokon, olyan rokon, hogyan rokon?
Ojiniisama és Sakura-neesan?

Valamelyest viccesnek hatott, ahogy Kuchiki-san leellenőrizte, hogy tényleg nincs—e meg az említett jobb kar. Viszont, ami igaz, hogy tényleg gonoszkodó volt kicsit a poénom, de nem igazán tudtam kihagyni. Néha belém is belém bújik a rosszasság. ^^’
Láttam, hogy a bal keze majdnem ütésre emelkedett, viszont szerencséjére, valamint az én szerencsémre is nem tette. Az én szerencsém az volt, hogy így nem lett egy dudorom, valamint a békesség megmaradt, az övé, viszont abból állt, hogy nem lett megverve. Emlékszem még, hogy Sakura-neesan mikre képes, hogyha a testvérei, a szerettei védelmére kell kelnie. Egyszer egy csúnya felnőttet, aki Kira-niisant és Misa-neesant bántotta és kergette egy ütéssel úgy kifektette, hogy beletelt pár órába, mire a vérző orrával fel tudott kelni, s a nővérkénk „kedves” szavaival kísérve elindulhatott haza. Így, hogy már képzett shinigami ő is, így még jobban tudom azokat sajnálni, akikre megharagszik. Valamint hogyha itt verekedést kezdeményezett volna, Raimaru-san, akkor kénytelen lettem volna a kidou tudásommal rendet tenni, valamint egy csúnya jelentést is írnom kellett volna, ami miatt bajba került volna, valamint több munkánk lett volna, hiszen a sérüléseiket el kellett volna látni.
Szerencse, hogy okosan, meggondolta magát, lehet, hogy az ő fejében is végig futottak ezek a gondolatok, vagy csak ő is tudta, hogyha nem is a jelenlévőktől, hanem a feletteseitől csúnya büntetést kapott volna.
Talán az, hogy Yashu-ojiniisamaengedte, Smanuske-sannak, hogy megvizsgálja a szemét, talán kellemetlen számára, de a gyógyulás első lépése. Csupán fél füllel figyeltem rájuk, vagy talán még annyival sem, hiszen egyrészt Raimaru-sannal kellett foglalkoznom, másrészt az, hogy mi rokonok vagyunk, furcsa volt, még szoknom kellett.
- A sérülését sikerült annyira helyrehozni, amennyire csak lehetett, valamint tettem rá egy ideiglenes kötést, és azt cseréltem le az előbb. ^^ – Mosolyogtam a szőke shinigamira. – Valamint kiderült, hogy Urufu-san vérszerinti rokona voltam, amikor még éltem, mivel tudja én nem született lélek vagyok, hanem rukongai-i, aki egykor az emberek világában élt. ^^ – A vállára tettem a kezem bíztatóan, s az ajtó felé mutattam. – Hogyha ajánlhatom, akkor ezt a szép napot töltse el a szabadban, talán a friss levegő még többet segíthet.

Minának:

- Hogyha segítség kell, akkor nyugodtan szóljon, Samanuske-san! ^^ – Mondtam halkan, ahogy kiment az ifjú shinigami, aztán Sakura-neesanhoz fordultam.
- Akár hamarabb is meglátogathattál volna… Tényleg mióta vagy shinigami? o.O? – Néztem rá kérdőn, kicsit értetlenül, hiszen akárhogy is számolom, nem tölthetett hat évet az akadémián, hiszen akkor még akadémistának kellene lennie!

Tárgy: Re: Gyengélkedő Szer. Nov. 21, 2012 5:34 am

Ilyen rokon, olyan rokon, hogyan rokon?

Mosolyogva reagálta le azt is, hogy majdnem sikerült begyűjtenie egy állast. Kész szerencse, hogy a nőktől már elég verést kapott, így bírja a kiképzést. Azért az valóban érdekes, hogy a legtöbb nő, amikor valami olyasmit tapasztal, ami nem tetszik nekik, hamar erősek lesznek, és levernek mindenkit.
- Ááá, nem kell elővennie a zanpaktouját. Ahhoz nem értünk, ha baj van vele, azt a 12. osztagosok tudják inkább rendbe hozni. Reeeendben van, akkor nézzem is azt a szemet.- biztos benne, hogy az ágynak használt hordágy kényelmes lesz… habár akkor majdnem rendeltetésszerűen használta Samanuske is. Igaz, aludt rajta, de az mellékes, használta, az a lényeg.
- Megmeg, persze, hogy meg. Habár nem tudom, hogy miért nem szabad kezelni. Gondolom a sebhelyektől jobban tetszhet a nőknek… habár már van kedvese, gondolom akkor nem Neki akar imponálni. Hm, lehet akkor beszerzek párat, egy banánalakút a mellkasomra… á nem, az rossz lenne, inkább egy simát, hagyományosat. Nem is!! Majd ha borotválkozás közben megvágom az államat, arra fogom, hogy harcban szereztem.- továbbra is mosolygott, de inkább pattogni lett volna kedve a remek ötletétől.
Na, de most háttérbe a civillel, és elő az orvost, vagy legalábbis valami olyasmit. Samanuske pedig meg is nézi azt a fránya szemet. Elég csúnya látvány, hümmögött is egyet, majd oldalra döntötte a fejét, és csak bámulja a szemet.
- Hm, igen. Nem a legszebb látvány. Deeeee, szerintem ha kezelné, elmúlna magától is, bár van egy olyan érzésem, így is elfog, csak tovább tart. Adhatok szemcseppet, meg valami kenőcsöt a hegekre. És van egy saját nővényem, amit ha elszív… hát menten javulni fog a kedélyállapota. Én is szoktam használni…- mondta vigyorogva, majd az arcára is fagyott az a vigyor. A verejték gyorsan kezdett patakozni az arcán.
- Nemnemnemnem, nem kell asszony. Mire mennék vele? Egy órát is felhúzhatok, hogy reggel kalimpáljon, ezt meg nem várhatnám el egy nőtől. De nem ám, tényleg nem. Jó így, szerintem nagyon is jó.- van akinek ez érzékeny téma, Samanuske meg inkább csak fél az elkötelezettségtől, és inkább pár ostoba kifogást talál ki, mintsem elismerje.
Időközben a sérült shinigami is ki lett tessékelve, akkor pedig lassan Samanuske lesz a felesleges negyedik, a családi egymásra találásban. Lehet ideje lenne nézni egy másik kórtermet, és egy szabad ágyat. Hosszú még a műszak, és valahol aludni se ártana.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Szomb. Nov. 24, 2012 5:44 am

Ilyen rokon, olyan rokon, hogyan rokon?
Egy Unsonotoutokun?

Azt, hogy majdnem hogy álba vágtam el viccelőde, hogyha más valakinek mondja, akkor az talán nevetett volna rajta, vagy talán elmosolyodott volna, tenmagam, azonban egy halvány mosolyfélét sem ejtett meg.
~Még egy cserfes asszony hasába is lyukat beszélne.~ Jegyeztem meg magamban, miközben hallgattam Kuchikit. Vicces volt, ahogy azt fejtegette, hogy miféle, hogyanféle sebhelyet szeretne. Ellenben az arcomon semmi változás nem volt látható, azt is, hogy vicces, csupán tényként közöltem saját magamban.
- Egyik sem kell. – Jelentettem ki kurtán, mikor kenőcsöt, cseppet, szemet, meg valami vicces növényt emlegetett. Nekem egyik sem kellett, a szemem és az környéke emígyen jól vagyon, nem kell a változás. Ez emlékeztet a bűnömre, mitől nem szabadulhatok, a tartozásomra, amit le kell rónom, a hibámra, amit kerülnöm kell. Hogyha ez a jel eltűnne, tán végleg megfeledkeznék róla, takarni is csak azért takarom, hogy másokat ne riogassak, valamint nem kell mindenkinek tudnia a sötét foltról. Jobb így, takarva, de nem feledve.
- Nagyjából két-három éve, pontosan egy évvel végeztem hamarabb, mint te, Chiruochiba! – Nyomott barackot Airisu fejére Sakura kedvesem, miután válaszolt a kérdésére, közben Samanuske válaszolt a kérdésemre.
- Tudja, Kuchiki-san, egy feleség inspiráló tud lenni, bár egy leány is, kinek udvarolni szeretne. – Mondtam, miközben visszakötöttem a szemfedőmet. – Hogyha már témát sikerült érintenünk, – leugrottam a kerekes ágyról, s az ajtóba shunpoztam, hogy azt elálljam, aztán folytattam a kérdést, – Airisu-unsonotoutokun, Kuchiki-san, miképpen állnak nőkkel, leányokkal való kapcsolat, kapcsolatok terén? – Mind az ifjú rokonomat, mind a furcsa, vagy talán a legjobb kifejezés, a Soul Society-béli nemest kérdőre vontam, mielőtt még bármelyikük meg szólalhatott volna.
- Ne viccelődj, Yashu!! – Harsant fel széles mosollyal a szerelmem, Airisu-kun mellől, s aztán elindult felém. - A fiúk biztosan elfoglaltak.
- Igazad van. - Ismertem el kedvesem szavainak igazságát, bár tényleg kíváncsi voltam, mind az Unsonotoutokun-omra, hogy pontosabban ki ő, mi ő, valamint az ifjú nemesre is, hogy mitől ilyen másmilyen, de nem mos volt itt az ideje, ők szolgálatban vannak. - Akkor, induljunk. Nektek további jó munkát, örültem, hogy megismerhettelek titeket. Ja mata!
- Sziasztok, sárcok! - Integetett nekik búcsúzásul Sakura.
Kedvesemmel az oldalamon távoztam a kórteremből. Majd egyszer máskor biztosan elbeszélgethetünk egymással egy sake mellett.

Spoiler:

Tárgy: Re: Gyengélkedő Csüt. Jan. 03, 2013 8:29 am

Magam előtt öleltem, kissé megpörkölődött balomat, és igyekeztem minél több fájdalmat az arcomra erőltetni, elvégre komoly sérülést szenvedtem el, vagy valami ilyesmi. Nem volt szokásom semmit sem elrontani, de ezúttal szükséges volt, hiszen hogyan másként juthattam volna be a Yonbantai területére feltűnés nélkül, ha nem ellátásra szorultként? A héten már harmadszor voltam itt, kisebb-nagyobb balesetek áldozataként, és kezdtem azt gondolni, hogy lassan igencsak ügyetlennek fognak gondolni, de ez a legkevésbé sem zavart. Ha valaki lebecsül, csak a saját korlátoltságának csapdájába fog esni. Ráadásul nem véletlen jártam erre, kifejezetten kerülni szerettem volna valakihez, ezért is jártam immár sokadszorra ezen a helyen, bár ezúttal kicsit túlzásnak éreztem a sérülés komolyságát, mégis tettem, amit tennem kellett. A kidou gyakorlás közben gyakran történnek balesetek, akkor is, ha történetesen jól tudtam használni a démonmágiát. Persze ez nem baleset volt, ettől függetlenül pokolian fájt a helye, és csak remélni mertem, hogy nem marad heges.
Végig lépkedtem a folyosón, bólintottam a szembejövőknek, és a gyengélkedő felé vettem az irányt, ha az értesüléseim nem csaltak, ma tényleg Kuchiki~san is szolgálatban volt. Természetesen tökéletesen kidolgozott tervem volt már mindenre, a fiatal férfinak esélye sem lesz az ellenállásra, nem mintha majd akarna. Éppen ez volt a szép a dolgokban, a legtöbbek saját maguk sem kívántak mást, mint a közelemben lenni, ami ironikus, ha arra gondolunk, hogy minden kapcsolat csak önzésre, előnyre és hátrányra épül. Nekem szükségem van valamire, amit te adhatsz, neked pedig valami másra, amit én, ez alapján működünk, persze ez nem feltétlen vagyon, vagy ehhez hasonló, lehet csak kölcsönös testi vágy, vagy akár a törődés és kötődés óhaja. Mindannyiunkban ott van, még ha önzetlen, és szeretetteljes kapcsolatoknak is álcázzuk őket, csak hasznos emberekkel ápoljuk ezeket. Milyen kár, hogy mindenki hazudik saját magának, ha azzal az egy személlyel őszinték lennének, akivel kénytelenek letölteni egy egész életet, talán sokkalta könnyebben túllendülnének a problémákon, és képesek lennének megoldani azokat. Ehelyett becsapják az egyetlent, aki akkor is marad, ha az igazság mocskosabb, mint a sötét iszap, és lelki gyötrődéssel korbácsolják magukat, ezzel is mutatva, mennyire tiszták az érzéseik. Majdnem felnevettem, de aztán fékeztem magam, elvégre most szenvedtem egy komolyabb égési sérülést, nem lenne túl reális, ha máris kacarászva sétálnék a folyosón.
Bementem az ajtón, amiről úgy sejtettem, hogy ez lesz a gyengélkedő, és azonnal szembetalálkoztam a keresettel. Alig állt tőlem két-három méterre, így szinte már túl könnyű volt a következő mozzanat összerakása, csak küldtem felé belépve egy halovány mosolyt, majd, mintha csak hirtelen elgyengült volna a lábam, veszélyesen meginogtam. Természetesen egy pillanat alatt utánam nyúlt, így bele tudtam kapaszkodni, és hálásan pislanthattam rá.
- Köszönöm! ^w^ - Mosolyodtam el ismét, teljesen természetesnek hatóan. – Sajnálom, kifutott az erő a lábaimból… - Támaszkodtam rá továbbra is, gondosan megtartva a testi közelséget, és kissé el is pirultam, mintha csak zavarban lettem volna a dolog matt.
Csak tudnám, hogy miért szeretik a férfiak folytonosan kimutatni testi fölényüket, és lelik kedvüket abban, hogy az esetlen, védtelen lányokat megvédve fitogtathassák erejüket? Nem érzik ennek a visszásságát? A helyükben nem igazán tudnék tisztelni és kedvelni egy olyan személyt, aki folytonos gyámolításra szorul, ahelyett, hogy mellettem állna, és tenné azt, amit tennie kell. Ez persze koránt sem jelenti azt, hogy arra vágynék, hogy olyan izmokat növeszthessek, mint a Juuichibantai tagjai, de egy nőnek az izomzatnál sokkal több, és hatásosabb fegyvere van. Ráadásul az, hogy valakinek a támasza egy nő nem azt jelenti, hogy együtt vernek meg másokat, hanem hogy szellemileg képes mellette állni, ami sokkal fontosabb, a testi fölénynél. De persze ezt a mai fiatalságnak magyarázhatja az ember…
- Elnézést, hogy így magára törtem, csak történt egy kis balesetem, és… ^o^” – Zavartan mosolyogtam, amíg megmutattam a kissé kormos balkezem. – Ugye tud segíteni, hogy ne maradjon nyoma? – Pillantottam rá a legkedvesebb tekintettemmel, remélve, hogy valóban nem marad. Nem lenne túl szerencsés.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Pént. Jan. 04, 2013 1:57 am

Munka, munka, néha kell is a munka, nem mindig ellógni a napokat. Addig-meddig csinálja, hogy várható egy igazán kellemetlen beszélgetés a kapitányával, vagy éppen Hanával. Akkor pedig már legyen a kapitány. Le tudja kenyerezni, Hana pedig azt a kenyeret lenyomná Samanuske torkán. Akárhogy is lesz, nem lesz jó. Inkább bejár dolgozni, vagy legalábbis jelentkezik, utána keres egy üres szobát, és aludni fog. Remélhetőleg még Ikichi is hagyni fogja, vagy ilyesmi, talán ha belenyom egy adag altatót, akkor nyugta lesz.
Egyenruha, rágó a szájban, Ikichi a vállán, zanpaktou az oldalán, tollak a hajában, menetre kész, sőt, meg is érkezik. Nem is válogat, bemegy az első szobába, vesztére a gyengélkedő az, de a célnak megfelel. Lefekszik, és már hortyogna is, ha Ikichi nem zavarna folyamatosan. Hol az orrába nyúl, vagy éppen a fülét rágcsálja, esetleg a torkán pattog. Mérgesen kelt fel Samanuske, és a következő pár percet azzal töltötte, hogy kergette a kis makit. Aki végül a lámpán talált menedéket.
- Le foglak onnan szedni, elhiheted, le én. Aztán meg bedoblak a hűtőbe, játszhatsz eszkimósat.- kiöltötte a nyelvét Ikichire, majd visszafekszik, és próbálkozik az alvással, csak most a hangjával piszkálja Samanuskét.
- Oké, ebből elég.- mint a veszet egér rohangál a gyengélkedőben, valami hosszút keres, amivel leszedheti, de nem talál, ezért ami a kezébe akad, azzal kezdi dobálni. Az utolsó eltalálja a lámpát, inogni kezd, Samanuske előre lép, és tartja a kezét, és Ikichi helyett egy nőt kap el. Elsőnek nem is fogja fel, hogy mi történt, csak akkor, amikor megköszönik. Meglepetten nézi a hölgyet, akinek rossz az egyensúlya. Lehet terhes, azért lett rosszul? Vagy valami más lehet az oka, a vércukra, vagy egyszerűen kicsit ügyetlen.
- Mi? Ja, szívesen.- nem is nagyon figyel a nőre, inkább fel-fel pillant Ikichire, aki még mindig stabilan tartja magát.
~ Röhög, biztosra veszem, hogy röhög.- még mindig tartja a hölgyet, de mit tehetne Samanuske, ha ennyire vonzódik hozzá a gyengébbik nem? Nehezen, de elviseli ezt a terhet, bár lehet más helyzetben, ha nem lenne itt Ikichi, akkor most Samanuske is vörös lenne, vörösebb, mint a hölgy, akit lassan eltol magától, és hátrálni kezd, folyamatosan szemmel tartva Ikichit. Sőt, a jobb mutató és középső ujját a szemeihez teszi, majd Ikichire bök, jelezve, hogy figyeli. Majd kicsit megrázza a fejét, és a betegre figyel.
- Hogy? Ja, kis baleset. Nekem is volt már, és utána cserélni kellett az ágyneműmet, de ezt miért mondja el Nekem?- lehet, sőt, biztos, hogy kicsit rosszul értelmezi a hölgy panaszát, még akkor se fogja fel elsőnek, amikor a szénkezet mutogatják. Kicsit zavarban van, ezt a hangján is észre lehet venni.- Hát… talán adhatok valamit, ami kiszedi a foltot, de azért nem ez a fő dolgu...- és végre leesik a tantusz, látja a kezet, itt nem gyomorrontás miatt történt baleset, hanem a kézzel van gond. Na most lett vörös a feje, nem kis égés volt. Nagyokat nyel, próbálja a rég elvesztett méltóságát visszaszerezni, és valami komoly férfi benyomását kelteni. Bár inkább olyan erőlködésnek látszik ez, mint amikor a csiga és a 90 éves öreghölgy versenyezik. Nem látványos, és nem is valami szép.
- És milyen baleset történt? Azt tudnom kéne, hogy megfelelő kezelést adjak.- reméli, akad valami könyv a környéken, ami majd tud segíteni a kezelést illetően.- Nah, szerintem igen, ha más nem is, alkohollal le tudjuk mosni a kormot, mással meg a sérülést tűntetjük el. Ha jobb nem is, de olyan lesz, mint a sérülés előtt.- valami bizalomgerjesztő mosolyt is küld, bár végig mosolygott, ami néha a szokásos volt, majd zavart, most bizalmat akar gerjeszteni, nem a hölgyet, és visszatért a megszokott, vidám mosolyához.
Igen ám, de Ikichiről elfelejtkezett, aki várt az alkalomra. Sikerült Samanuske mögé sunnyognia, majd kivárni a megfelelő alkalmat, és hátulról betámadni, és megijeszteni.
- TE KIS SZŐRÖS ÖRDÖG!!- a szívéhez kapott, majd a vállához, de Ikichi megint gyorsabb volt, és lelépett.- El… elnézést, a ki közjátékért. Hu… a pulzusom… anyucim…- nekikezd a pulzusmérésnek, nagyjából tíz kávé, hat energiaital, és egy kis adrenalin a szívbe, az közelíti a jelenlegi állást.- Tehát… a nevem… igen, az se árt. Samanuske, és téged hogy hívnak? Hogy tudjam, mit kell írni a lapodra.- ha jól emlékszik, akkor az is kell, korlap, vagy ilyesmi. Bár egy kis idő Samanuskéval, és lehet egy elmeorvos is kelleni fog.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Vas. Jan. 13, 2013 9:10 am

Cseppet se nyerte el a tetszésemet az a tény, hogy kénytelen voltam elbotorkálni a negyedik osztag barakkjaihoz. Nem mintha olyan nagy lett volna a távolság, csupán az a fájó érzés a mellkasomba kissé megnehezítette a dolgomat. Azt hiszem, hogy némiképp túlzásba estem a gyakorlás alatt és emiatt sérültem meg. Van még pár hiányosság amit ki kell küszöbölnöm, mielőtt teljes effektivitással képes lennék használni zanpakutoum második szintjét.
~ Biztos jól vagy? - szólalt meg fejemben Hotaru aggódó hangja, mikor az egyik kanyarulatban kénytelen voltam egy pihenőt tartani. Sérülten nem is olyan könnyű eljutni A pontból B pontba.
~ P-persze, csak megpihentem kicsit... ^^" - vettem egy mély levegőt, ami rendellenes szúró fájdalommal járt, majd igyekeztem folytatni az utat a negyedik osztag felé. Csak nem lehetett olyan messze. ^^"
~ Nem úgy tűnik… - nem is értem, hogy pontosan miért is veszekedtünk, hisz mindketten ugyan azt érezzük, mondjuk talán rám nagyobb hatással van, mert az én testem és én irányítom jelenleg, mondhatni szorosabb kapcsolatban vagyok vele, mint Hotaru.
- Kérem, vezessen Kuchiki-sanhoz. - még szerencse, hogy tudomást szereztem arról, hogy a nemesség egyik képviselője tisztséget tölt be ezen osztag tagjai között. Most nagyon jól jön az, hogy ezt fel tudom használni valamire. Az engem kísérő tiszt kicsit idegesnek tűnt, talán attól tartva, hogy valami komoly bajom van. Egy kis bordatörésnél nem lehet súlyosabb, legalábbis remélem. >.<
- Kuchiki-san. - pukedliztem a tiszt előtt, viszont ez is fájdalommal járt. Most már kezdtem reménykedni, hogy minél hamarabb túl leszek ezen a dolgon. - A segítségére, illetve gyógyítási képességeire van szükségem. - tértem is a tárgyra azonnal, reménykedve, hogy nem valami szörnyen fontos dologban zavartam meg a férfit. Mondjuk elég súlyosnak mondható az én állapotom is, hisz a bankai edzése alatt hallott elég erős reccsenés semmi jóra nem utalt, pláne, hogy a mellkasomból származott. Ezért is feltételezem, hogy bordatörésem lehet. Azt pontosan nem tudom, hogy esetleg hány bordám törhetett el, de remélem, hogy hamar megszabadít ettől a problémától a negyedik osztag tisztje.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Szomb. Feb. 02, 2013 10:33 pm

Nem igazán értettem a közjátékot, hiszen nem kicsit tűnt szétszórtnak, miközben valakit meg is fenyegetett. Követtem tekintetemmel az ujjainak mozgását, és megpillantottam a kisebb szőrgombolyagot, de így sem lett világosabb számomra, hogy mi a helyzet. Valószínűleg beszökhetett az állat, és ez terelte el a figyelmét, de akkor nem kellene hívnia valakit, hogy távolítsa el? Nem éppen higiénikus beteg között szabadon kóborolnia egy állatnak. Figyeltem, hátha látok a szemében valami árulkodó jelet, mert nekem senki egy szóval sem mondta, hogy az ifjabb Kuchiki őrült, mert csak ez magyarázhatja a viselkedését. Fogalmam sem volt, hogy milyen ágyneműről, és foltról beszél, mert eddig úgy hittem, hogy a kormos kezem jelzi, mivel és miként történt a baleset, de a tévképzetek persze magyarázzák, ezt miért is nem vette észre.
Aztán láttam hirtelen zavarát, ez azért egy kis elégtétellel töltött el, legalább lassan, de biztosan felfogja, milyen dolgok is történnek körülötte, remek. Félrebillentettem a fejem, és elgondolkoztam egy pillanatra, bár pontosan tudtam, mi is történt, hasonló helyzetben, mármint ha nem direkt követtem volna el, valószínűleg a sokk hatása miatt nem sok mindenre emlékeznék, így pedig kicsit hatásosabb volt a dolog.
- Kidou gyakorlat alatt besült egy támadás… - Sütöttem le pirulva a tekintetem, ha érezze csak azt, hogy mennyivel jobb, mint én, szinte sugárzott rólam a gyámoltalanság. – Köszönöm, igazán kedves! – Viszonoztam a mosolyát, majd leültem egy székre.
Amikor egyszer csak felkiáltott, én magam is összerezdültem, és végülis igazam volt az állattal kapcsolatban, egyáltalán nem való ide. Még jó, hogy nem éppen velem csinált valamit Kuchiki~san, mikor ráugrott, mert lehet, akkor most nem lenne karom. Már a gondolat is borzalmas volt, így kicsikét megráztam a fejem, hogy másra tudjak figyelni.
- Semmi gond, csak kicsit megijedtem, de nem tehet róla! – Nyugtattam meg, és jobbommal kisimítottam egy tincset az arcomból. Nem tettem megjegyzést arra, hogy egyből tegezett, végülis a legjobb családokban is előfordulnak feketebárányok, a neveltetés számít, de nem minden. – Oh, de neveletlen vagyok! Tamachi Hanazo vagyok, és talán egy kevésbé fájdalmas találkozásnak jobban örültem volna, de már nincs mit tenni, nem igaz? – Nevetgéltem zavartan.
Láttam, ahogy szinte idegesen kapkod ide-oda, és csak reméltem, hogy megfelelő kiképzést kapott, és nem fogja tőből amputálni a karomat, mert arra még szükségem volt. Nem is kicsit. Visszafojtottam a lélegzetem, majd rájöttem, hogy valamivel el tudom még mindig terelni a figyelmét, amíg érkezik még valaki, hogy segítsen, talán egy tapasztaltabb, aki mellett nem féltem a karom.
- Ezt leveszem, hogy hozzám férjen, Samanuske~san! – Szándékosan félreérthetően fogalmaztam, miközben elkezdtem kioldani az egyenruhámat.
Persze nem szándékoztam levetkőzni teljesen, meg készülve az alkalomra plusz, ujjatlan alsóréteget vettem fel, ami persze így is sokat sejtetett az alatta fekvő domborulataimból. Lecsúsztattam hát a felsőt, így szabaddá téve a kezem és a vállam. Hófehér bőrömön szinte világítottak a vörös égésnyomok, és a maradék korom. Ijedt arcot vágtam, ahogy megláttam, bár igazából valami ilyesmire számítottam.
- Ugye tud segíteni? – Remegett meg a szám, ahogy ismét ránéztem, mintha csak ő lenne az egyetlen esélyem, de nagyon reméltem, hogy ez nem így van…

Tárgy: Re: Gyengélkedő Hétf. Feb. 18, 2013 6:53 am

Meglepetten vonja fel a bal szemöldökét. Kidouval sikerült elintéznie a karját? Van olyan kidou, amivel harcolni lehet? Lehet nem lett volna rossz, ha néha figyel is az órákon, talán akkor ismerne olyat, amivel megtudná védeni magát, vagy legalábbis egy kis szelet vetni, és szoknya fellebbenéseket aratni.
- És az hogy jött össze? Saját kidou volt, vagy másé? Bár ha saját… hát akkor lehet vigyázni kéne, és nem kézre tartani, akkor lehet el lenne kerülve a sérülés. Meg milyen kidou volt, van támadásra alkalmas kidou is?- egy világ dőlt össze benne. Hihetetlen, hogy amit gyógyításra használ, azt mások arra, hogy ártsanak másoknak, ez túl rossz. Egy újabb cél, hogy élesen külön választja, sőt, elérje azt, hogy az ilyen gonosz kidoukat máshogyan nevezzék, ne kidouknak. Olyan lenne, ha minden osztag egybe tartozna, egy számmal rendelkeznének, kavarodás lenne, kell az elválasztás.
S következett a szívbaj okozása mindenkinek, Samanuske még majdnem be is csorgatott, szerencse, hogy nem ivott semmi olyat, ami megdolgoztatta volna a csapot, hogy elengedjen. De ezért is számolnia kell Ikichivel.
- Hát még én is, de persze, hogy nem tehetek róla, hanem Ikichi a hibás, csak tudnám merre menekült el.- hevesen nézeget jobbra-balra, mind vadász, aki a vadat akarja becserkészni, csak sajnos Ikichi néha jobbnak bizonyul pár dologban, sőt, néha okosabb is, mint Samanuske.
- Mi? Ja igen, persze, persze, örvendek Hanazio. Akkor most pedig szépen felírom a neved a korlapra.- kotorászni kezd a szekrénybe, és előszed egy korlapot, meg egy tollat.- Tamaschi, nem, nem így kell, Tamacs… így se jó. Lebetűznéd?- kérte egy zavart mosollyal. Pedig nem tűnik nehéz névnek, de hát Samanuske és az írás, az két eltérő fogalom. Leginkább macskakaparásra hasonlít az írása, amibe még egy kutya is belejavított, finoman fogalmazva is, nem a legszebb.
S még szenvedett a névvel, addig csak annyi jutott el a fülébe, hogy hozzá férjni, bár lehet félre hallotta. Reméli is, nem akar férj lenni, bár enyhén meglepődő arcot vágott, amikor meglátta, hogy Hanazio nekikezdett a vetkőzésnek. Kész szerencse, hogy megállt, és nem folytatta, így is alig tudta türtőztetni magát, hogy ne bámulja meg, inkább csak egy gyors, orvosi célzattal álcázott kukkolást engedett meg magának. Ám amikor meglátta a sérülést. Felső ajka felhúzódott, az orrnyerge ráncosodott, az arckifejezése elárulta, hogy nem nyerte el a tetszését a látvány.
- Azta de randa…. Khm, mármint nem a legszebb, de nincs lehetetlen. Kezdésnek le kéne szedni a kormot, utána fertőtleníteni az égést, és végül pedig bekenni egy kis enyhítő krémmel. És utána minden melles lesz, akarom mondani remek lesz.- inkább a szekrény felé fordult, és úgy tett, mintha keresne valamit, nem volt hangulata mutogatni, hogy milyen vörös lett az arca. De legalább megtalálta az alkoholt, és a vattát is.
- Na, akkor kezdjük a korom eltakarítást.- halkan hümmögve odamegy, letekeri az üveg kupakját, majd beleszagol, persze csak is azért, hogy tényleg alkohol van benne, hiába van az üvegre az írva. Utána pedig egy keveset kiönt a vattára, és belefog a tisztításba.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Csüt. Ápr. 04, 2013 9:50 am

Kidou tréning lábadozásra

Türelmetlenül kifújom a levegőt, ahogy megmozgatom az ujjakat az újfent összeégetett jobb kezemen, melyet az elszabadult hollowok, az eredeti zanpakutom és a jelenlegi zanpakutom után most én magam is tönkretettem egy ostoba, félresikerült kidouval. Bár nem tartom szükségesnek az orvosi ellátást egy ilyen sérülés esetén, Naomi-san követelte, hogy látogassam meg a negyedik osztagot, mert ha súlyosbodik a sérülés, még több időt elveszítek a sérülésem miatt, mintha azonnal kezeltetem.
Az utóbbi időben rohamos fejlődést értem el kidou terén, köszönhetően annak, hogy a szabadidőmben az erről a témáról szóló szakirodalmat tanulmányoztam, lehetőleg minél több forrásból, így megtudtam, hogy melyik shinigami hogyan tette erősebbé a kidouit, jóval részletesebb instrukciókkal, mint azt az Akadémián mutatták. Ugyanakkor persze, ez most megbosszulta magát, a tudásom csak elméletben olyan biztos, gyakorlatban a tökéletes koncentráció megvalósítása korántsem olyan könnyű. Aki edzőtől tanulja a kidoukat, alacsonyabb szinten sajátítja el ezt, és ha véletlenül mégis kicsúszik az irányítás alól a démonmágia, az nem elég erős, hogy nagy kárt okozzon a használóban, én viszont egy komoly erejű kidou felett vesztettem el az irányítást. Persze, még így is szerencsém volt, ha még később jelentkezik a probléma, lehet bele is halok.
Hogy hasznossá tegyem a várakozást, az edzés előtt olvasott kidou könyvet kezdem tanulmányozni, de a koncentráció megtartására írt javaslatok meglehetősen szánalmasak, csak akkor működőképesek, ha az alanynak nincs szinte semmire gondja a világon. A legtöbb shinigami ilyen, a legfőbb gondjuk, hogy mire költik a fizetésük, és ha kiküldik őket, próbálják elkerülni az erősebb hollowokat, esetleg pont keresik őket, de ennyi, nincs más dolguk. Még én se panaszkodhatok, egy nemesi família tagjai még bonyolultabb életet élhetnek, különösen, ha rangos pozíciójuk is van.
Becsukom a könyvet, és felállok, ahogy sorra kerülök, nem akarok túl sok időt eltölteni itt, ha már az edzés helyett itt töltöm az időt, legalább a munkával nem akarok lemaradást összeszedni. Belépek a rendelőbe, ahonnan remélhetőleg gyorsan elzavarnak, eddig mindig indokolatlanul sokáig bent kellett maradnom.
- Csak egy kis semmiség, baleset kidou edzésnél- a tiszt elég ijedt arcot látott a kezem láttán, ami tényleg fájt, és nem is volt szép, de azért indokolatlan, voltam már sokkal rosszabb állapotban is, kétszer még életveszélyes állapotban is bekerültem. Az első, az arrancar támadás persze kevésbé volt veszélyes, de abban, hogy nem oszlok-e majd hirtelen lélekszemcsékre, miután a zanpakutom elszállt, magam sem voltam biztos. Sok shinigami, akinek átvágják a lélekláncát és a lélekágyát, nem éli túl a zanpakutoja és a shinigami erejének elvesztését.
- Kérem, tudna sietni? Ma még szeretném folytatni a munkámat.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Pént. Ápr. 05, 2013 10:49 pm

Kidou tréning lábadozásra

Ez a nap nem volt valami fényesnek mondható. Bár az idő már majdnem kellemesnek mondható volt, hiszen nem esett sem az eső, sem a hó, csupán néhány csúnyább felhő úszott az égen, a hideg szél sem fújt fogvacogtatóan, és a nap is elkezdett melegebben sütni. Viszont valamiért sok shinigami úgy döntött, hogy a mai napot arra használja, hogy összetörje magát. Most komolyan, miért csinálnak ilyesmit? Nem kellene ilyen napokat tartaniuk, anélkül is van elég munkája az osztagnak, ez így csupán felesleges önkínzás a számukra. Szóval most némi tömeg volt a gyengélkedőben, így akinek nem volt élethalál kérdéses a sérülése előfordulhatott, hogy várnia kellett.
Erre a kivételes napra én is besegítettem a gyógyításba, hogy minél gyorsabban, minél gördülékenyebben haladjon a munka. Éppen a folyosón voltam, és egy pillanatra, vagy többre elmerengtem, nézve a serényen, lankadatlanul dolgozó osztagtársaimat, hogy mennyi elhívatott shinigamival büszkélkedhet a 4. osztag. Szóval mosolyogva éppen merengtem, mikor az egyik tiszt odajött hozzám, hogy szóljon, Hakusaya Shinichi is bekeveredett egy égési sérüléssel az osztagunkhoz. Indultam, hogy beszéljek vele, és kezeljem is a sérülését.
Hogy miért is emeltem most Hakusaya-sant ilyen kivételes helyzetbe? Hogy miért is kívántam vele beszélni? Egyszerű annak az oka, mivel ahhoz képest, hogy nem a tizenegyedik osztag tagja, legalább annyiszor járt már a gyengélkedőn. Szóval beszélni kívántam a fejével, hogy próbáljon meg jobban vigyázni magára.
- Üdvözletem, Hakusaya-san. ^^ – Köszöntem a tisztre. – Ma milyen okból sikerült megsérülnie? – Kérdeztem, miközben a kezét néztem, bár a tiszttől, aki jött szólni nekem tudtam, hogy kidou edzésen égette meg magát, de tőle kívántam hallani, valamint bíztam abban, hogy kicsit bővebben is kifejti a balesetét. Elsőnek a bőr irritáció elleni kenőccsel kentem be a kezét, óvatos mozdulatokkal, hogy ameddig meggyógyítom, addig is kellemesebben érezhesse magát. Miután bekentem egy néma Keikatsu-val kezdtem meg a gyógyítását, aminek hatására lassan elkezdett az égett felület újra egészségesé, sérülésmentessé válni. Természetesen miközben bekentem a kezét, valamint miközben gyógyítottam, fél füllel az első osztagos tisztre is figyeltem. Kíváncsi voltam, hogy az edző partnere okozta-e a sérülést, vagy egy sikertelen kidou. Hogyha az edzőpartnere volt, akkor csupán annyit tudnék mondani neki, hogy próbáljon meg óvatosabb lenni, valamint talán fordítson több figyelmet a védekezésre. Viszont, hogyha a félresikerült kidouja volt, akkor eltudom látni kidou használati tanácsokkal is, valamint akár egy kisebb tréninget is javasolni tudok neki, bár ez attól is függ, hogy miért lett sikertelen a kidouja.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Kedd Május 28, 2013 5:00 am

Kidou tréning lábadozásra

Egy kicsit meglepődtem, amikor a kapitány belépett a rendelőbe, azon pedig még jobban, hogy azért jött, hogy engem ellásson. A sérülésem nem volt olyan súlyos, hogy az ő képességeire legyen szükség a kezeléshez, igaz, valószínű amúgy sem volt most sürgősebb esete, ellenben valószínűbb, hogy valaki, nálam fontosabb is tartózkodott a betegek között.
Csak néhányszor volt szerencsém a negyedik osztag vezetőjéhez, kétszer vagy háromszor sérülés miatt találkoztam vele, egyszer pedig egy kapitányi gyűlés alkalmával találkoztunk, amikor éppen kifelé tartott az osztag területéről. Meglepő, hogy egyáltalán emlékszik a nevemre.
- Kellemes napot, Chiruochiba-taichou!- nem álltam fel, azzal megzavartam volna az orvos munkáját, de azért ülve meghajoltam a fekete hajú shinigami felé, ahogy az illik. A kérdése viszont, valószínű akaratán kívül, de rendkívül udvariatlanra sikeredett, mintha azt sugallná, hogy én szeretek az osztagánál szabadságon lenni.
Valahányszor a negyedik osztaghoz kerültem, kötelességteljesítés közben kockáztattam az életemet, vagy egy sajnálatos balesetnek estem áldozatul. Az arrancar, akit feltartóztattam még Karakura közelében, és aki a mai napig sem tudom, miért hagyott életben, számtalan emberrel végezhetett volna, ha nem tartom fel. A másik arrancar, akivel harcba kerültem, és aki végül elvette tőlem az unokatestvérem, és megnyomorított, még több akadémistával végzett volna, ha nem tartóztatjuk fel, az őrzésre kirendelt shinigamik a saját életüket mentették aznap. Ellentétben a 11. osztag legtöbb tagjával, én nem azért harcolok, mert szeretek harcolni. Persze, a kapitány nyilván nem így értette a kérdését.
- Csak egy kis baleset kidou-edzés közben, idézés közben felrobbant az egyik hadoum. Sajnos úgy tűnik, még mindig vannak hiányosságaim a démonmágia használat terén- egy egykedvű mosolyt villantok fel a kapitánynak, azután vetek egy futó pillantást a kezemre, ami lassan regenerálódik a démonmágia hatására. A negyedik osztagos kapitány gyógyító kidouja, ahogyan az várható volt, sokkal magabiztosabb, mint az enyém, nem remeg közben a keze, nem tűnik úgy, hogy nagyon koncentrálna rá, hogy fenntartsa.
- Egy könyvből tanultam meg ezt a kidout, elég magas szintű tudást igényel, jég típusú, és használható kiegészítése lenne a zanpakutomnak, úgyhogy úgy döntöttem, megtanulom. Valószínű ott rontottam el valamit, amikor a nyers reiatsut elemi típusúvá próbáltam alakítani, ezért robbanhatott be- mivel a kidout a leírás szerint egy boton vagy valami hasonló eszközön is keresztül lehet vezetni, szerencsém volt, tekintve, hogy az ehhez használt lándzsa hogy végezte, elképzelhető, hogy most kevesebb lenne meg a karomból. Talán ezentúl a bal kezemmel kéne kidout gyakorolni, a jobb kezem nem kockáztathatom. Ha elveszítem, és nem tudom kitölteni a papírokat, Naomi-san nagyon dühös lesz.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Csüt. Jún. 06, 2013 3:52 am

Kidou tréning lábadozásra

Mint kiderült, egy kidout kívánt megtanulni egyedül. Ezek a technikák kettő okból robbanhatnak be, vagyis három, nem négy okból, az első, hogy túl kevés reiatsut koncentrálunk bele, második, hogy túl sokat, bár ez inkább azt eredményezi, hogy eltúlzott erejű lesz a démonmágia. Erről szerencsétlen Taki-kun jutott az eszembe, akit véletlenül, a kelleténél jobban megszorongattam egy bakudouval. A kidou besülés harmadik oka a helytelen megidézés, míg a negyedik oka, a felcserélt idézés lehet. Mivel az első osztag tisztje már volt annyira gyakorlott, hogy sejtse a hibájának forrását, valamint meg is osztotta ezt velem, amivel egyet tudtam érteni, kigondoltam egy több szintes tréninget, ami megkönnyítheti a dolgát.
- Egyetlen egy jégtípusú Hadout sem ismerek, ezért az ön által tanulni kívánt kidou elsajátításában konkrét tanácsot nem tudok nyújtani, viszont egy kisebb tréninget tudok javasolni, hogy az elkövetkezendőkben a hasonló baleseteit könnyebben elkerülje. Gondolom, azt azért tudja, hogy a sikeres bakudou, hadou, vagy más kidou idézéséhez a technika által igényelt reiatsu mennyiséget kell koncentrálnia, különben vagy nem jön létre a kidou, vagy önmagára, esetleg másra robbantja, vagy nem olyan erősségű lesz, mint szeretné. Egy kidou erősségét nem csak az idézéssel lehet megnövelni, vagy az idézés elhagyásával lehet csökkenteni, hanem a kidou lélekenergia igényének határain belül a bele koncentrált mennyiség csökkentésével, növelésével. – Hagytam pár pillanatnyi szünetet a magyarázatomban, azután folytattam. – Viszont nem csupán az erősségét, hanem egyéb tulajdonságát is befolyásolhatjuk. Például a lélekenergia gömb, ami az általam javaslásra kerülő tréning alap kelléke lesz, annak az alakját is megváltoztathatjuk. El is mondom, hogy mi lesz az első lépcsője a tréningnek. A megidézett lélekenergia gömböt geoid alakúra, vagyis a tetejénél és aljánál fogva összébb kellene nyomnia, hogy ránézésre ne kör, hanem ovális alakú legyen. Ezután tojás alakúra kell majd átformálnia, aztán újra geoid alakúra, s ezt addig ismételni, amíg olyan könnyűnek nem gondolja, mint a légzést. – Szélesebb mosolyra húztam a szám. – De természetesen nem kel szó szerin venni a hasonlatomat, nem kell olyan sokat változtatgatni az alakot, hamarabb is átléphet a tréning következő lépcsőfokára. Ez még mindig csupán az energia gömb alakításáról fog szólni, viszont már komolyabb, vagyis bonyolultabb, valamint több formává. Amire fontos figyelni, a formák sorrendje. Az első az egy kúp alak lesz, a második egy kocka, a harmadik egy tölcsér, míg a negyedik… – itt elgondolkodtam egy fél pillanatig, hogy milyen formát mondjak, amiből majd ki alakítható lesz egy olyan forma, ami a tűzre emlékeztethet, de aztán eszembe jutott valami – egy csonka kúp. A tréning ezen, vagyis második lépcsője abból áll, hogy ezeket a formákat felváltva létrehozza. Amikor már ezek is mennek, akkor léphet át a tréning harmadik, s egyben utolsó fokára. Ez a szint már meg fogja közelíteni a problémájának a megoldását, mivel a nyers lélekenergia gömböt kell majd valamilyen olyan alakra formálnia, ami a négy alapvető elem közül az egyikre emlékezteti. Ilyen lehet a víznél a csepp, a földnél valamilyen sziklaforma, kőforma, a szélnél a tornádó tölcsérre hasonlító tölcsér, vagy szélforgó alak, míg a tűznél gyufa alak, vagy valami, ami a lángnyelvekre hasonlít. – Mikor az utolsó szót is kimondtam már végeztem a keze gyógyításával, ezért egy rövid szünet után témát váltottam egy kis időre. – A sérülése begyógyult, viszont azt javasolnám, hogy ezt a napot töltse még itt. Hogyha úgy dönt, hogy mégis azonnal visszatér az osztagához, akkor kérem, ne erőltesse meg a kezét. Viszont akár hogy is dönt, egy rövid ideig még rabolnám a figyelmét, hogy szemléltessem az előbb ajánlott tréning lépcső fokait. ^^
Válaszát meg sem várva jobb kezembe egy öklömnyi nagyságú reiatsugömböt hoztam létre, amit először meglapítottam, azután tojásformára alakítottam, s vissza. Ezt néhányszor megismételtem, azután újra gömb alakra hoztam. A gömbből, hogy a második lépcsőfokot bemutassam kúp alakot csináltam, azt követően kockává alakítottam, ami után tölcsér alakot adtam neki, s negyediknek egy csonka kúp alakját kényszerítettem rá. Ezeket az átalakításokat is megismételtem néhányszor, s aztán csepp alakra hoztam a gömböt.
- Némi koncentrációval már vízzé is alakítható. – Jegyeztem meg a már ököl nagyságú vízcseppel a kezemben, amit újabb energia befektetéssel újra reiatsuvá alakítottam, s a cseppformáról kőformává alakítottam.
- Engem ez emlékeztet a földre, vagyis kőre, ezért könnyebb átalakítanom. – Amit újabb koncetrlással, s újabb energia befektetésel kővé alakítottam, majd vissza, s egy tölcsért formáló spirál alakjába kényszertettem az energiáimat.
- Hoppá… ez eltűnt. ^^” – Jelentettem ki kicsit kínos mosollyal az arcomon, ahogy egy szélfuvallat kíséretében a szél eleművé alakított reiatsu gömböm semmivé, vagyis levegővé vált. Vagy, ahogyan egy szólás mondja kámforrá vált. Egy újabb gömböt idéztem a kezembe, amit először egy csonka kúppá, majd annak a tövéből még kettő csonka kúpot előhúzva, három csonka kúp egységévé, majd egy, a lángnyelvekre hasonlító alakká formáztam.
- Nekem így könnyebb lángnyelvet formázó alakot létrehoznom, de hogyha önnek van valami más is, ami a tűzre emlékezteti, akkor azt is megformázhatja. – Magyaráztam, miután a lángoló alakot megszüntettem. – Csupán a képzelete szab határt.
Hogyha volt kérdése, arra válaszoltam.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Hétf. Aug. 26, 2013 1:45 am

Lábait vidáman lóbálja és halkan fütyül. Egymás után pakolja kifelé az ételhordókat, hiszen lassan itt az ebéd ideje. A nap második legfontosabb étkezése, vagy az első? Nem tudja, számára a második, mert másodjára következik, első a reggeli, harmadik a vacsora. Az uzsonnát nem számolja, a tört számokkal sose bánt valami jól.
- Na, mára mit is csomagoltak?- persze a kis maki se volt rest, már ugrott is az asztalra, és nyúlna a tálba, de Samanuske megpöcköli az orrát.- Nem Ikichi, mondom hogy nem. Neked is van, ne mindig az enyémből akarjál lopni.- persze, hogy nem tetszett a kis makinak, és vicsorogni kezdett meg fújni.-Nananana, ne néz ezzel a fejjel, igen, tudod melyikre gondolok. Ez az a tekinteted, amivel jelzed, ahogy elalszok, reggel megint harapásnyom lesz az orromon. Na azt már nem, lehet bezárlak majd a fiókba. Igen, abba, amelyiken lyuk is van, hogy azért ne fulladj meg.- mérgesen hunyorogva, de tudomásul vette a kis maki, hogy most nem terem neki semmi. Inkább csak felmászott a Samanuske mögötti szekrényre, és onnan figyelte a gazdáját, aki egymás után bontotta ki a dobozokat.
- Jéééé, makaroni, meg sajt, sőt, van ez a piros izé is, paradicsomos valami, ez finom lesz.- összeöntötte az egészet, és patakokban folyó nyálcsorgatással hajolt közelebb, hogy elsőnek is megszagolja az ebédjét, és Ikichi csak erre várt. A szekrény tetejéről egyenesen Samanuske fejére ugrott, belenyomva a férfi arcát az ebédjébe. Utána pedig hangosan, boldog makogással hagyta el a szobát.
- Remélem maradt még belőle egy kevés.- valaki a családnevét használta, ez el is felejtette vele az egész kis incidenst, és úgy, ahogy volt, tésztás, sajtos, és piros arccal fordult a hang felé. A hölgy az ismeretlen volt a számára, bár az is, aki ide kísérte, tehát semmivel se volt előrébb, de a lényeget felfogta, munka van.
- Csak Samanuske, semmi Kuchiki-san.- mondta barátságosan mosolyogva, már amennyire az lehet ilyen arccal.- Na, akkor lássunk hozzá, foglalj helyet, és mond el mi a panasz, én meg teszem a dolgomat. Bár manapság inkább az állatokkal foglalkozok, de csak nem koptak meg a képességeim… vagy valami házi kedvencről van szó? Itt van? Mekkora? Kicsike? Áh, biztos nem, na, akkor mi a panasz? Vagy ezt már kérdeztem?- kérdezte, és dörzsölgetni kezdte az állát, és ekkor érezte meg, hogy valami nincs rendben.- Hoppá, ez meg hogy került ide, még leszedem nyugodtan mondhatod a panaszaid, ha a személyemet érinti, akkor is, bár téged még biztos nem lestele… akarom mondani, láttalak.- jó hogy vörös az arca a szósztól, legalább nem pirul tovább, és még a kedves beteg esetleg beszél, addig belefog az arca megtakarításába.