A hulló falevelek között egy írisz virágzik,
ami a gyengélkedő ablakából látszik.

Figyelmem nem lankadt, vártam, hogy melyik ápoló lép be az ajtón. Elég sok tagot ismerek a Negyedik osztagból, legalább is látásból. Egypárnak meg még a nevét is sikerült megjegyeznem, ami nem meglepő, hisz nem kevés időt töltöttem már elennél az osztagnál. Nem voltam tagja, ám mégis amennyi időt elidőztem náluk betegként mivel akár már az osztag tagja lehetnék. Mit is térhetnék ellene, nem jókedvemből járok ide, a kényszer… jobban mondva a betegségem kényszerít rá. Nincs semmi bajom a Yonbantai-al, ám amikor idekerülök, mindig tudatosul benne, milyen gyenge vagyok valójában, és ez nem igazán esik jól. Tekintetemet elvittem a bejárattól és az ablak felé irányítottam. Halottam valamit, amit még eddig soha.
- Szép napunk van, nem? – kérdezte az ajtón belépő személy. Az időzítésem pont ilyenkor nem volt tökéletes, néhány másodperce fordultam el, hogy az ablakon kinézve megnézzem az előbbi fura hang forrását, és pont ekkor lépett be, s szólalt meg.
- Igen az! – válaszoltam a kérdésre és odafigyeltem. Meglepődtem. Az ápoló helyett, akire számítottam egy fehér köpenyes férfi lépett be. Ám nem akármilyen, nem orvosi köpenyt viselt hanem haori-t. Egy Kapitány lépett be a szobába váratlanul.
- Hogy érzi magát, Kyougetsusei-san? – egyből az állapotomról kérdezett, miből már tudtam melyik osztag vezetője. Amúgy nem volt nehéz kitalálni, a 4. osztagban vagyok, szóval csak ennek lehet a Kapitánya. Mit keresne itt egy másik Taichou, habár megeshet, de annak az esélye elég csekély.
- Köszönöm szépen már jobban uhmm…! – sajnos nem jutott eszembe a Yonbantai kapitányának neve. Halottam hogy az előző Kapitány lemondott a posztjáról és új lépett a helyébe. Mostanáig még nem volt szerencsém találkozni vele, s még a nevét sem halottam. – Bocsásson meg amiért nem tudom a nevét, nem rég tértem vissza a szolgálatba egy hosszabb távollét után és még nem igazán vagyok tisztába a nevekkel. Ameddig én otthon pihentem elég sok minden történ, és elég sok halálisten cserélődött ez idő tájt. Igyekszem tájékozódni, azonban ez nem megy olyan könnyen!
Hát igen, ha meg is tudom a nevét, nem tudom egy archoz hozzárendelni; így felismerni sem tudom, emiatt akár el is sétálhat mellettem, akkor sem fogom tudni kicsoda lehet ö.
- Ön már ismer engem, ámde én még be sem mutatkoztam, ahogy azt illik. Kyougetsusei Ittousai Houou Toudou vagyok a Hetedik osztag tagja! – mutatkoztam be, az illendőség így kívánta – Elnézést, de nem emlékszem önre, most került a Gyógyító osztagba vagy már régóta tagja? – kérdeztem rá. Hiába kutattam az emlékeim között az arca után nem találtam semmit, aki emlékeztetne rá.

A hulló falevelek között egy írisz virágzik,
ami a gyengélkedő ablakából látszik.

- Ugyan, ugyan nem kell szabadkoznia! Chiruochiba Airisu a nevem, s még viszonylag friss kapitány vagyok ahhoz, hogy minden shinigami ismerje a nevem.
- Attól még hogy nem rég lett kinevezve erre a fontos posztra, attól még illene tudnom! Sajnálom! – hajtottam le a fejem - Tudja az elmúlt éveket szolgálaton kívül töltöttem a betegségem miatt, ennélfogva még sok dologgal nem vagyok tisztába. Otthonlétem alatt rengeteg minden változott, mihez még hozzá kel szoknom, sok ember cserélődött, kiket nem ismerek. Majdnem olyan mintha frissen kerültem volna ki az Akadémiáról! – nevetem el magam. Mozgalmas dolgok történtek azon évek alatt a Tiszta Lelkek Városában, míg nem voltam. Olyan dolgok miket nehéz elhinni és megszokni.
- Örvendek a találkozásnak, Kyougetsusei Ittousai Houou Toudou-san, a hetedik osztagból. – hajolt meg a Kapitány úgy ahogy az illik ilyenkor. – Sajnálom, hogy itt a gyengélkedőben esett meg a találkozásunk. Nem kell elnézést kérnie, tényleg nem régóta vagyok a Yonbantai tisztje. Úgy hiszem, ön régebb óta ismeri az osztagot, mint én.
Már most, ennyi beszéd után le tudtam szűrni azt, hogy mennyire kedves ember a Gyógyító osztag számomra új irányítója.
- Én is örvendek Chiruochiba Airisu Taichou! – szegeztem le a fejemet ezzel kimutatva tiszteletem. A tiszteletet még így is megadtam végül is egy Kapitánnyal beszéltem. - Néhány száz éve már rendszeres vendége vagyok az osztagnak!
- Mielőtt kapitány lettem, akkor is az osztag tagja voltam, mióta az Akadémiát elvégeztem. Shinigami életem a negyedik osztagban kezdődött, s azóta se változott a helye, és remélem sosem fog. – folytatta tovább, miközben elgondolkoztam vajon tényleg nem találkoztam vele. Sok osztagbélit ismerek már látásból és lehet hogy a Kapitányt is láttam már. - Szerintem azért nem emlékezhet rám, mivel nem találkoztunk még ezelőtt, legfeljebb távolról láthattuk egymást, mivel… hogy is mondjam, egyszerű shinigami voltam a negyedik osztagból. Amikor azt mondta egyszerű halálisten volt kicsit felvontam az egyik szemöldököm. Lehet hogy akkor egyszerűnek lehetett mondani, most viszont már elérte azt a szintet, ahol már nem mondható ugyanez. Kapitány lett, ami a legmegtisztelőbb rang, amit csak kívánhat magának egy egyszerű halálisten. - Nem volt semmilyen rangom, vagy különösebb ismertető jegyem, egy egyszerű tömegarc a rengetegben, egy a többi shinigami közül. – ahhoz képest, hogy ilyen dolgokról beszélt végig mosolygót.
- Hogyha nem bántom meg a kérdésemmel, akkor ön is mindig a hetedik osztag tagja volt, ahogy én a negyediké? – érdeklődött, miképp az Akadémiáról egyből ide kerültem ahol most vagyok.
- Nem. Én, ahogy kikerültem a Lélektovábbképzőből, a Kidoushuu-ba kerültem, ott töltöttem le… mennyit is… kábé hatszáz évet, és csak utána helyeztek át, mikor visszatértem a szolgálatba.
A Kapitánnyal ellentétbe, aki talán száz vagy kétszáz év alatt elérte az egyik vezetői rangot, nekem háromszor annyi idő alatt sem sikerült. - Amíg a Kidoushuu-ban voltam, az előző osztagomnál én is csak egy egyszerű tagja voltam az osztagnak rang és érdem nélkül. Szinte mindenki így kezd, és csak kevesen mondhatják el magukról, miszerint rangot szereztek… még kevesebben, akik eljutnak arra a szintre ahol ön áll!
Dicséretre méltó hogy ennyire igyekszenek a fiatalok. A régi időkben bezzeg alig lehetett látni olyat, aki egy-két évszázad alatt a mostanihoz hasonló rangokra jutottak. Néha napján tűnt fel néhány tehetségesnek mondható fiatal, kik hamar magas beosztásba jutottak. - Hát igen a mostani fiatalok nagyon tehetségesek, elég hamar túlszárnyalják a hozzám hasonló öregeket! – mosolyogtam – Ön is nagyon tehetséges lehet, ha megkapta eme nagyon fontos címet. – néztem a fehér haorira amit visel – Biztos nagyon keményen kellet dolgoznia ahhoz, hogy eljusson eddig! Ha nem sértem meg mi ösztönözte arra miszerint a Yonbantai vezetője legyen?

A hulló falevelek között egy írisz virágzik,
ami a gyengélkedő ablakából látszik.

- Eh! – lepődött meg mikor elmondtam melyik osztagban szolgáltam elsőnek. Nem igazán értettem mi lehet ennek az oka, de biztos van valami, ami miatt kiváltotta ezt az érzelmet.
- Valami rosszat mondtam volna? – néztem kérdően – Esetleg a Kapitány úr nem épp jó kapcsolatot ápol a Kidou osztaggal? – felrémlett a saját kapitányom és a 10. osztag kapitányának barátságosnak nem épp mondható kapcsolata.
- Igen, a kapitányi rang tényleg ritkán szerezhető meg, s hogyha őszinte lehetek, önnel, ez rendjén is van. Bár a változatosság segíti elő a fejlődést, viszont ez, a véleményem szerint a vezetők gyakori cserélődésére nem igaz. – adta tudtomra mit gondol az állandóan cserélődő Kapitányokról, és eme rang megszerzéséről. Igaza volt az időnkénti a vérfrissítés sokszor tett jót egy osztagnak, ám ugyanúgy fennáll a veszélye, hogy nem javít, hanem inkább rosszabbítja a helyzeten. A régiek másképp gondolkoznak mint a mostani fiatalok, ők sokkal alkalmazkodóbbak mint mi, akik inkább jobban ragaszkodnak a régi rendszerhez, és nem szeretik a változásokat. Én nem tartoztam közéjük, nekem nem volt bajom a változással.
- Gondolom, ebbe önnek is van betekintése, hiszen jelenleg a második osztagában szolgál, s egy másik kapitány és másik osztag szokásait kellett megismernie, megszoknia.
- Hát igen a régi és a mostani osztagom között tényleg nagy a különbség! Eleinte nehéz is volt megszokni és átállni ehhez az új környezethez. Most azonban úgy gondolom nem is jött rosszul az áthelyezés, így legalább még több embert ismerek meg, a szokásaikat, a gondolkozásmódjukat, amiből jómagam tanulhatok. Amióta a Nanabantai-ban vagyok, már érzem magamon a változást, a sok fiatal körülöttem kezdi rám ragasztani a gondolkozásmódjukat. De mit is lehetne várni Sierashi Katsuo Taicho-tol és Ayumu Michiyo Fukutaicho-tol.
- Nem sért meg a kérdésével. – arcáról a mosoly még most sem tűnt el – Egy egyszerű ok vezérelt nem akartam, hogy vezető nélkül maradjon az osztag, s ezáltal az összeomlás fenyegesse… - milyen magasztos cél, ez a cselekedettel bebizonyította mennyire szereti is az osztagát. - Viszont, hogy ilyesmi eszembe jusson, az egy olyan személynek köszönhető, akit talán ön is ismer, Kawashima-kidoutaichounak. Mondhatni az ötlet magját ő vetette el a fejemben, de a zanpakutou lelkeim nélkül szikár talajra hullott volna az a bizonyos mag
Mikor kimondta Kawashima-san nevét eszembe jutott az a néhány alkalom, amikor találkoztam a Kidoshu Soshi-val.
- Ezek szerint maga is ismeri Kawashima Dai Kidocho-t? – kérdeztem, bár az előző mondata tisztán árulkodik arról, hogy ismerhetik egymást valamilyen szinten. – Szavaiból azt szűröm le, hogy az Ön lélekölőkardjának igen erőteljes gyógyító képessége van, jól gondolom?
Úgy tudtam, hogy akik ilyen képességgel vannak megáldva azok mind a gyógyító osztagba kerülnek.
- Hogyha megenged egy kérdést, a szavai, miszerint a Kidoushuu-ban ön is rang nélküli tiszt volt, arra enged következtetni, hogy a jelenlegi osztagában, a hetedik osztagban esetleg sikerült, vagy kilátásba került ön elé egy rang. Vagy talán rosszul sejtem? Elnézést, nem kívánok sem az ön életében, sem az osztaga életében kutakodni, hogyha nem kíván, nem köteles válaszolni. – elmosolyodtam a szavain, eszembe juttatta azokat az emlékeket, mikor megtudtam visszatérésemkor nem oda kerülök vissza, miben oly’ sok évet szolgáltam.
- Tudja most elég mulatságos emlékeket jutatott eszembe a kérdése! – néztem ki az ablakon – Igen jó következtetést vont le szavaimból a 7. osztaghoz kerülésem után nem sokkal Sierashi Taicho érdemesnek talált a Sanseki rangra. – közben kezembe vettem a könyvet, mit nemrég kezdtem el olvasni, és most épp majdnem lecsúszott az ágyról. Unalmamban a gyógyító technikákról és módszerekről szóló könyveket olvastam, amit most a kezembe vettem az az alap technikákról szól. Bővebben, sokkal részletesebben ment bele a témába, mint az előző, a címe az volt: Gyógyítás haladóknak.

- Egyáltalán nincs szó ilyesmiről! Csupán kicsit meglepődtem, hogy pont Kidoushuu-s tiszt volt, egyfajta „milyen kicsi a világ” meglepődés volt. Nekem nincs semmi bajom velük. Teljesen félreértelmeztem a halottakat, kínosan kezdtem el érezni magam a buta kérdésem miatt.
- Oh bocsánat! Azt hiszem rosszul értelmeztem amit mond, szeretnék elnézést kérni érte!
~ Nagyon ügyes voltál Toudou, ekkor baklövést elkövetni egy kapitánnyal szemben… ~ tényleg nagyon kínosan éreztem magam, hirtelen azt se tudtam hova nézek, szerencsére Chiruochiba Taichou megszólalt.
- Igen, van szerencsém ismerni, a Shinigami Férfiegyletben ismertem meg. Ami viszont a zanpakutou-mat illeti, igen, mondhatni jól gondolja. Van gyógyító ereje, viszont az, hogy a Ban-kai formáját felfedte, az segített abban, hogy osztagom ne maradjon vezető nélkül. Mivel, mint, gondolom, tudja egy shinigami három úton válhat kapitánnyá. Az egyik út, hogy leteszi a kapitányi vizsgát, a második út, hogy a tizenhárom kapitányból hat kapitány javasol egy shinigamit, s a többiek közül hárman ezt jóváhagyják. Végül a harmadik, és a legbarbarikusabb, így a tizenegyedik osztagra jellemző az, hogy az előző kapitányt legalább kettőszáz szemtanú előtt le kell győzni. Természetesen én nem a harmadik úton váltam kapitánnyá, hanem az általam elsőnek említett úton.
Ez rögtön gondoltam, a Tizenhárom Védelmi Osztag közül csak egyben jellemző a rangbeli előrelépési lehetőség… a Tizenegyedik igen. Én nem tekintem barbarikusnak, mint ahogy Chiruochiba Taichou, habár nem is igazán tetszik a módszer, ám ezzel biztosra vehető, hogy a következő vezető erősebb lesz, mint az elődje. Nem, ez nem teljesen igaz, van kivétel! Ha valamilyen csalás követően győzi le, mivel nincs meg a kellő ereje, és csak ekképpen tudja letaszítani a trónjáról… képletesen mondva.
- Gratulálok a kinevezéséhez, Kyougetsusei-san. – gratulált új rangomnak.
- Köszönöm! – hát igen hatszáz év szolgálat után ideje volt előrelépni a rangsorban. Persze meglepett az, hogy egyből a Harmadik tiszti rangba emeltem, mindig is úgy gondoltam, hogy ha egyszer előléptetnek, akkor az fokozatosan lesz. Először csak a Tizenötödiktől lefele valamelyik rangra, majd a következő alkalommal a Tizedik körül, és utána lépek be abba a csoportba, hol már egy számjegyű rangom lesz. Mindig is így gondoltam, annyi kivétellel, hogy nem fog ennyi ideig eltartani az első rangbéli feljebb lépésem.
- Talán pályát készül módosítani, és szeretne ön is a negyedik osztagban szolgálni? – kérdeztem viccelődő hangon – Hogyha szeretné, akkor beajánlhatom a negyedik osztag kapitányánál. – folytatta tovább viccelődve.
- Nem, szó sincs róla! Nem mintha valami bajom lenne a negyedik osztaggal! – kezdtem magyarázkodni, nem szerettem volna, ha félreértené, úgy mint nem rég én tettem, amikor a Kidou alakulatról kérdezett. – Igazából én nem azért kezdtem el olvasni ezt és az ehhez hasonló könyveket, hogy másokon segítsek mint a Yonbantai tagja, saját önös célok vezéreltek. Saját magam miatt kezdtem el tanulmányozni a gyógyítást, hátha majd valamikor a közeljövőben sikerül rájönnöm egy olyan módra, mivel újra egészséges lehetek! Ez volt a legfőbb ok miért elkezdtem foglalkozni vele, majd később viszont már megváltozott. - és tényleg így is volt – Ennek ellenére idővel rájöttem mennyire hasznos lehet ha ismeret néhány módszert, amivel nemcsak magamon, hanem másokon is tudok segíteni! – felrémletek azok a pillanatok, mikor egy komolyabb harc után jöttek a gyógyítok és egymás után láttak el minket. – A Tizenhárom Védelmi Osztagon belül szerintem a Negyedik Osztag a legfontosabb és legmeghatározóbb alakulat az összes közül. Nélkülük az egész szervezet nem lenne ennyire hatékony, rengeteg ember vesztenének el, akár rövid idő alatt. Sokan lenézik, nem kell ecsetelnem, hogy kikre gondolok leginkább, ám ők nem igazán fogják fel a mennyre szükségük van azokra, kiket ennyire lenéznek, csak azért mert nem érdeklődnek annyira a harc iránt! – monológom után szusszantam egyet, kicsit lefárasztott, hogy ennyit beszéltem egyhuzamban. Még mindig pihennem kell. – Tudatosult bennem, hogy ha már van némi tehetségem a démonmágiába, akkor miért is ne merülnék bele ebbe az ágba .