Gyengélkedő

Tárgy: Re: Gyengélkedő Szer. Ápr. 20, 2011 6:51 am

Találkozás Haiiro Kira kisasszonnyal ^.^

Néha igazán, annyira ijesztő dolgok történnek ezen a gyengélkedőn >.< Nem mintha egyszerű lenne egyébként az élet, de csak annyira bonyolult, mindenhol máshol, és igazán, megedződik azért a shinigami, ha itt dolgozik... hogy éberen aludni, mindig készen állni, és ha kell, nem érzelgősködni... Legalábbis én így képzelem el ^.^ Ami persze azt is jelenti, hogy jelenleg távol állok ettől az ideáltól; és ha más nem is mutatja ezt, azért az mégiscsak jelent valamit, hogy amikor egy gyönyörű, napfényes délelőttön, mikor a folyosón sétálgattam, hirtelen egy kiáltás - ahogy mondani szokás - "verte fel a kórház csendjét", szó szerint a frász kerülgetett.
Egyszerűen nem voltam rá felkészülve, hiszen minden olyan nyugodtnak tűnt: üres folyosók, a szobákban nyugodtan szendergő vagy olvasgató betegek, sehol semmi jele kapkodásnak, rohanásnak, vészhelyzetnek. Késő délelőtt volt, az a nyugalmas időszak, amikor már elmúlt a reggeli hacacáré, de még messze az ebéd, és azok, akik edzeni akarnak, még nem harcolnak túl régóta ahhoz, hogy lesérüljenek. Ráadásul most nem volt túl sok állandó ápolt sem, rengeteg szoba állt üresen, és az osztag tagjainak többsége - a szép időre való tekintettel - valahol a közelben, valószínűleg a kertben sétálgathatott, nem lévén ok arra, hogy a négy fal közt punnyadjanak. Én is csak azért sétálgattam bent, hogy mindenkire, aki csak nem tiltakozik erővel, rátuszkoljam a friss levegő áldásait ablaknyitogatás képében, mert ha nem is mehetnek ki valami okból, szellőztetni igazán lehet! *.* Abban nincs semmi rossz...
Miután pedig mindenkit meglátogattam, és már igazán nem volt semmi tennivalóm, bementem az irattárba, ami talán mazochizmusnak tűnhet, lévén ez egy sötétebb helyiség, és mindössze egy ablaka van, a múltkor mindenféle adatot kerestem ott, és féltem, hogy talán nem tettem vissza jó helyre azokat a nagy, vaskos mappákat, ami minden aktákkal foglalkozó ember rémálma >.< És ahogy rendezgettem azt a sok lapot, találtam egy csomó régi iratot is, nagyon érdekesek voltak, bele-beleolvasgattam néhányba: volt, ami olyan kórról szólt, amit még sosem hallottam, találtam térképeket a csatornahálózatról, rengeteg érdekes dolgot. Arra azért figyeltem, hogy mindent, amit levettem, ugyanarra a helyre rakjak vissza, hiszen az nem volna jó, hogy összekeverednének a dolgok... úgy láttam, ez egy nagyon kidolgozott rendszer, még ha néha-néha pár köteg rossz polcon van is. Gondolom, porallergiásoknak nem egy paradicsom, de én nagyon érdekesnek találtam a helyet, meg aztán nem is volt annyira barátságtalan, mint először hittem. Leginkább egy könyvtárra emlékeztetett, csak persze itt korlátozott témákból válogathattam csak, és kölcsönözni sem kellett, legalábbis erről nem tudtam. Bár... biztosan van valami szabályzat, hiszen ha belegondolunk, az olyasmik, mint a csatornahálózat térképei, nagyon hasznos dolgok (nekem, aki időnkét nem munkacélból is ott kötök ki, pláne), de azért ha illetéktelen kezekbe kerülnének, veszélyesek lehetnek... Pont ezen töprengtem, kezemben egy iratcsomóval, amikor nem messziről sikoltásfélét hallottam, nagyon rémisztő volt, ahogy megreszkette a napfénytől langyos levegőt. És miután - reakcióidőm ismeretében percek múlva - magamhoz tértem ijedségemből, mindenről megfeledkezve kezdtem rohanni abba az irányba, ahonnan a kiáltás hallatszott, miszerint egy nőt valaki meg akar erőszakolni, bár ezt biztosan rosszul hallottam, mert milyen elvetemült lélek lenne itt? o.o Azért valami csak baj van, és bár a hölgyek segítségkéréseire illik egy férfinak válaszolni, romantikus alaphelyzetet teremtve ezzel, meg minden, pillanatnyilag szegénynek be kellett érnie szegény személyemmel, legalábbis nem láttam senki mást a kérdéses kórterembe rohanni... Bár nem nekem van a legkitűnőbb hallásom egész Soul Societyben, azért viszonylag hamar megtaláltam a szobát, ahol - milyen drámai lenne, ha azt mondanám: "borzalmas látvány tárult a szemem elé", nem? - tehát ahol jelenleg egy lány lakott, illetve, pillanatnyilag szenvedett, ahogy elnéztem. Nekem háttal egy másik lány igyekezett leszorítani a kezét, és szegény... öööö... hivatalosan is nálunk lévő ápolt, máshogy nem tudom mondani, nem tudott védekezni a lábán lévő nagy kötés miatt. Ha a fekete hajú lánynak nem lettek volna farkasszerű fülei és farka, valószínűleg észre sem vettem volna, hogy ő egy lélekölő kard szelleme, legalábbis valami olyasmi - mindenesetre olyan lény, akinek én és Anemone kicsit sem tudnánk ártani (mondjuk, ez körülbelül mindenkire igaz, mivel az én kardom igazán nem egy harcos típus). Az egyetlen "fegyver", ami kéznél is volt, és úgy-ahogy a célnak is megfelelt, csak a mappa lehetett, amit még mindig magamhoz szorítottam, szóval automatikusan meglendítettem a karom, és jól fejbe vágtam a támadót! >.< Vagyis feltételezhetően azt, mert hirtelenjében nem láttam tisztán a helyzetet, de úgy tűnt, ő egy emberbőrbe bújt farkas, szó szerint!
Kicsit pihegve - ugye az izgalom, a rohanás, meg ilyesmik miatt - végre összekapom magam annyira, hogy rámosolyogjak az ágyban fekvő shinigamira, mert fő, hogy a beteget megnyugtassuk! *.* Bár nem tűnt egy naiv lánynak, aki kétkedés nélkül elhiszi, hogy minden rendben van, csak azért, mert én megpróbálok úgy csinálni, mintha minden rendben lenne...
- Minden rendben? - kérdeztem, lehetőség szerint higgadtan, miközben próbáltam felidézni, hogy hívják. Úgy emlékszem, láttam, amikor ide került, mert rémlett, hogy van egy ezüstszín hajú sérült, de nem voltam benne biztos, és tippelgetni nem akartam, sokkal kínosabb lett volna, ha nem találom el... - Megkérdezhetem, hogy hívják? ^.^

Tárgy: Re: Gyengélkedő Szer. Ápr. 20, 2011 7:49 am

Nara Shiratori hadnagy úr szemüveget kap ^.^

Egy mozgalmas délelőtt a gyengélkedő folyosóján igazán jó gyakorlat - persze, ez nem az a hely, ahol kísérletezgetni szabad, de itt főleg (emberi kifejezéssel élve) járóbetegek vannak, akik élete általában nem egy hajszálon függ, viszont sokan vannak. Ez azt jelenti, hogy amint valamelyikük távozhat, azonnal egy másikukat kell ellátni, általában teljesen más bajjal, mint az előző pácienst, így sok mindent lehet átismételni egyetlen nap alatt ^.^ Ezért szerettem ezt a helyet a leginkább, mert itt érezhető, mennyit fejlődtem rövid idő alatt; nem nagy dolgokra kell gondolni, csupán arra, hogy gyorsabban megy egy sebesült kar bekötözése, vagy egy felrepedt homlok ellátása... Természetesen itt is kell figyelni, de ezt úgyis mindenki tudja, nem is húznám az időt azzal, hogy leírom, mivel telnek itt a napok. Vannak visszatérő sérültek is, szerintem szakmai ártalom, hogy előbb-utóbb mindenkinek lesznek kedvencei: én a kisgyerekeket kedvelem igazán - gyakorolnak, és közben megütik magukat... nagyon aranyosak *.* És nem igaz, hogy a fiatalok sérülései nem komolyak! Mivel főleg az érzelmeik szenvednek csorbát, nem kis feladat megnyugtatni őket... Persze köztük is vannak rutinosabbak, akik szinte mindenkit ismernek már, hiszen állandóan idekerülnek kisebb-nagyobb csetepatéik után; ők már megszokták, hogy minden ellátás után cukrot is kapnak, és mivel biztosak ebben, kérés nélkül is rendesen, hősiesen viselik, amikor bekötözik őket. Ezért szoktam mindig jó pár apróbb édességgel megrakodva a folyosóra menni, aztán mindenkinek adok, aki kér, mert nem csak a gyerekek örülnek ám az ilyesminek! ^.^
Mindenesetre jöttek egymás után jöttek a betegek, ide-oda szaladgáltam, csipeszeket kerestem, gézlapokat, kötszert, lázat mértem... Olyan jó érzés azt mondani, hogy "csak a szokásos"! *.* Mert tényleg megszoktam, hogy ezt csinálom, és nem is okozott nehézséget: nem is kellett szünetet tartanom, mint amikor idekerültem. Persze, ez nem jelenti azt, hogy olyan jó orvos lennék, dehogy! >.< De az ilyen könnyebb feladatok már úgy-ahogy mennek, tőlem telhetőleg a legjobban próbálom megcsinálni... és még nem öltem meg senkit, ez azért jelent valamit! Remélem, aki idekerül, megbízik bennem... a gyerekek nem félnek, gondolom, ez jó. Vagyis nem hiszem, hogy olyan ijesztő lennék, Yumi még rám is mosolygott! *.* Ő egy kislány, azt hiszem, hat éves körüli, és játékból harcolt a bátyjával, aki persze idősebb is nála, meg erősebb is, úgyhogy a leányzó lehorzsolta a karját, és nagyon sírt. De a testvére tényleg rendes volt, mert idehozta, és bátorította, meg is vigasztalta, nekem nem is volt túl sok nyugtatgatnivalóm vele, csak lefertőtlenítettem, a sebet, és éppen kezdtem bekötözni, amikor mögöttem megszólalt valaki mögöttem:
- Jó napot Amatsu fukutaichou! Volna rám ideje? Meg kéne valakinek vizsgálnia a szemem, mert valami nincs rendben vele - mondta Nara Shiratori, akiről még azt is tudtam, hogy a hatodik osztag hadnagya. Ez igazából kész csoda, hogy név szerint ismerek valakit, akivel még sosem beszéltem, de őt már láttam a többi alkapitány közt, ráadásul... mégiscsak az én volt osztagomnál végzi a munkáját, így én már szentimentalizmusból is megjegyeztem, no meg Misty is említette.
- Természetesen, csak egy pillanat - mosolyogtam rá üdvözlésképpen, aztán folytattam Yumi karjának bekötözését. Még egy utolsó sor, aztán egy masni a gézből - gondoltam, örülne neki - és már készen is voltam *.* Azaz csak majdnem, mert amikor a zsebembe nyúltam, hogy utolsó simításként megajándékozzam egy darabka csokival, döbbenten konstatáltam, hogy már minden édességet elajándékoztam.
- Várnál egy kicsit? Hozok valamit, amiért ilyen bátor voltál, meg a bátyádnak is, mert segített nekünk - mosolyogtam a kicsire, aztán elsiettem az egyik hatalmas szekrény irányába, amiben biztosan kellett lennie valami cukornak, és nem mellesleg a szemvizsgálathoz valók, kötszerek, elsősegélyládák, fertőtlenítők is ott voltak. Kivettem egy marék cukrot, meg mindent, ami hirtelen a kezembe került: egy kicsi lámpát, egy táblát, amin számok voltak, valamint egy kis szikét; és az utóbbiakat az egyik félreesőbb sarokban leraktam egy székre, mintegy foglalóként, aztán visszasiettem az iménti helyre, és miután választottak, elköszöntem a gyerekektől. Olyan aranyosak *.*
- Elnézést, hogy megvárakoztattam - fordultam a hadnagy felé. - Velem jönne? Itt elég nagy a tömeg, még valami baleset történne, ha valaki meglök... Ott szerencsére nincsenek sokan - mutattam a szék felé, amit önkényesen kisajátítottam ^.^

Tárgy: Re: Gyengélkedő Csüt. Ápr. 21, 2011 4:07 am

Látogatás a gyengélkedőn- Találkozás Yukariko-channal

Hála istennek valaki meghallotta segélykérésem. Amint az engem molesztáló farkas-ember képződmény eszméletét vesztve az ágyra zuhan nem törődve az összekötözött és a sérült valószínűleg eltört sípcsontommal a megmentőm karjaiba vetem magam.
- Köszönöm! – á mit csinálok a történtek teljesen elvették az eszemet viselkedj már te szerencsétlen. – Daijoubu desu {Rendben vagyok}. Köszi! Már azt hittem meg fog erőszakolni. – végül lemászok a lányról és visszaülve a fekvő alkalmatosságra elkezdem kikötözni a lábaim. Ez nem igaz, hogy a fenébe lett ez megkötve. Próbálom kibogozni a kötést lábamon bár nem nagy sikerrel.
- Kira… Haiiro Kira. Yoroshiku. – mosolygok rá és megfogva kezeit magam felé húzom.
- És téged hogy hívnak szépséges megmentőm? – kérdem, a lányt miközben egy percre abba hagyom a kötöző anyaggal való babrálást és leültetem magam mellé. Remélem, nem siet, sehová nem szívesen maradnék egyedül ezzel az idiótával itt mögöttem. Na meg egy ilyen szépséget kár lenne elengedni.
- Remélem nem okoztunk nagy gondot ígérem, mihelyt kiszabadulok a lábamat fogságba tartó kötésből segítek összeszedni a papírokat. – mutatok a földre, a nagy papírszőnyegre melyek Ookami-chan megfékezésekor hullhattak ki. Nem is értem miért pont egy ilyen rossz zanpum van, mindig csak bajt okoz. Jobb is hogy nincs, eszméleténél legalább egy ideig nyugtom lesz tőle.
- Itai. – véletlenül kibogozás közben meghúzom a kötést, ami jobb lábamban nem kellemes érzéssel vált ki. Annak ellenére, hogy bírni szoktam a fájdalmat most nem éppen ez látszik rajtam.
- Esetleg segítené? – mosolygok a lányra és kardjára mutatok. Remélem, segít, mert most még jobban összehúztam a kötést és ez igen csak fáj.
- Na és te itt dolgozol? – áh, te bolond még jó hogy itt dolgozik, hogy kérdezhetsz ekkora hülyeséget? Ez kész a szép lányok teljesen elveszik az eszemet.
- Nem láttál erre orvosokat? Tegnap óta várok, de még mindig sehol.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Pént. Ápr. 22, 2011 8:48 am

Látogatás a gyengélkedőn - Avagy kapjunk szemüveget

Amint a 4. osztag hadnagya felé tartottam láttam, hogy éppen egy kislányt lát el, akinek megsérült az egyik karja. Éppen bekötözni készült az ellátott sebet, odaérésem pillanatában, amikor köszöntem neki és megkérdeztem, hogy segítene-e nekem. Erre ő azonnal rávágta, hogy szívesen segít, csak várjak egy kicsit.
- Nyugodtan fejezze be, nem sietek. – mondtam neki, hogy ne kapkodja el a feladatát miattam, hiszen én inkább vagyok itt, minthogy a papírmunkával bíbelődjek. Szóval, amíg vártam, hogy rám kerüljön a sor, néztem, hogy Amatsu fukutaichou hogyan végzi a munkáját. Láttam, hogy nagyon odaadóan végzi a munkáját és törődik a gyerekekkel, akiket ellátott. Ezután elkezdett valamit keresni a zsebében, de úgy tűnt, hogy nincs ott, ezért elment az egyik nagy szekrényhez, hogy ott keresse tovább. Észrevettem, hogy amint hadnagy kollégám kikerült a látótávolságból a két testvér belekezdtek egy kis testvéri veszekedésbe, amit én végignéztem anélkül, hogy megállítottam volna őket. Mivel nem történt semmi komoly baj, csak a báty meghúzta a húgának a haját, ez az állapot is csak addig tartott, amíg Amatsu fukutaichou vissza nem ért egy marék cukorral. A gyerekek ekkor egyből elfelejtették, hogy valami történt volna közöttük és csak a cukorral foglalkoztak, hiszen minden gyerek szereti az édességet. Miután a gyerekek elmentek már tudtam, hogy most én következem.
- Nem történt semmi. – reagálok a bocsánatkérésre… – Örömmel. – és válaszolok a felém irányított kérdésre is, majd elindultam hadnagy társam után az általa kiválasztott szék felé. Közben pedig azon gondolkoztam, miközben előbújt belőlem a gyerek, hogy én is kapok-e majd cukrot, ha vége van a vizsgálatnak. Mert belülről én is még gyerek vagyok, így szeretem az édességet; és ha kapnék cukrot, akkor biztosan epreset választanák, hiszen az a kedvencem. Gondolatimba merülésem közepette elérkeztünk egy félreeső székhez, amin volt egy lámpa és egy tábla. Gondoltam, hogy a betegnek szokás leülni, ezért megfogtam a széken lévő dolgokat és egy kicsit arrébb raktam, amíg nem kellenek, hogy le tudjak ülni.
- A problémám az lenne, hogy az utóbbi időben elkezdett fájni a szemem, ma pedig észrevettem, hogy nem tudom rendesen elolvasni az iratokat, csak ha egészen közel hajolok. – fejtettem ki bővebben a problémámat Amatsu fukutaichounak. – Mit gondol, mi bajom lehet? – kérdeztem rá egy kicsit félve, attól, hogy valami olyat fog válaszolni, hogy elkaptam valami halálos szemfertőzést, amitől megfogok halni vagy egy olyat, amitől megvakulok, és nem tudok többé shinigami lenni.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Pént. Ápr. 22, 2011 9:47 am

Találkozás Haiiro Kira kisasszonnyal ^.^

Hát, úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, vagyis senki sem halt meg, és addig nincs nagy baj ^.^ Bár nem igazán értettem, mi is folyik itt, mármint olyan zavaros volt minden, ráadásul nem szoktam én csak úgy leütögetni akárkit! Ráadásul úgy, hogy el is ájulnak... Nem is tudom, mi üthetett belém >.< Az biztos, hogy a lány (nem az, akit olyan udvariatlanul fejbe csaptam, hanem a másik) rendkívül hálásnak tűnt, mert azon nyomban meg is ölelgetett, pedig hát biztos volt valami baj a lábával, hiszen máskülönben nem volna bekötözve, meg nem is volna itt. Én meg persze... nem voltam elkészülve a megkönnyebbülés ezen megnyilvánulásaira, na, így aztán kis híján jómagam is összerogytam, ám végül, valami isteni csoda révén - másnak egyszerűen nem tudom tulajdonítani - állva maradtam.
- Haiiro Kira - mutatkozott be a lány, bár sajnos ez nem segített pillanatnyilag semmit, mert nem rémlett, hogy láttam volna már az adatlapját, (ami persze korántsem zárja ki az ellenkezőjét) mindenesetre legalább később megkereshetem, ha kell. Ez ugyebár teljesen normális, hogy valaki a nevét mondja, ha egyszer megkérdezik, de utána elkezdődtek a furcsaságok, egyszerűen nem tudtam elképzelni, miért húzza hirtelen magához a kezeimet, ültet le maga mellé, és kérdezi:
- És téged hogy hívnak, szépséges megmentőm?
Hát... őszintén szólva, hallottam én már sok mindent - persze, nem mindent, amit csak lehet, de azért pár dolgot - a betegektől, viszont ilyesmit konkrétan még senkitől. Mi késztethet valakit arra, hogy nekem ilyent mondjon? Esetleg a kedves olvasók közül tudja valaki a választ? ^.^" Senki? o.o Nos, én igazából, azt hiszem, rájöttem, mégpedig ott helyben! Sajnos azt kifelejtettem a történetből, hogy miközben megölelt, Kira biztosított róla, jól van,... tehát nyilván bennem van a hiba! >.< Ha belegondolunk, már a segélykérést is rosszul hallottam valószínűleg... és az imént azt is, hogy "már azt hittem meg fog erőszakolni". Nyilván >.< Mert szerintem nincs olyan elvetemült kardszellem, aki ilyen rosszindulatú lenne saját gazdájával szemben, igaz? ^.^" Szóval csakis az lehet a baj, hogy túl sokat üldögéltem az akták közt... vagy napszúrást kaptam a folyosón! Valószínűleg ez az... Csakhogy mivel az, hogy rájöttem, hogy valami bajom lehet, még nem viszi előrébb a társalgást, gondoltam, illene tisztességesen válaszolni; és még ha iszonyatosan kellemetlen volt is, hogy még annyira sem bízhattam magamban, mint egyébként, mégiscsak ő volt a páciens, én meg az orvos, tehát segítenem kell neki, ahogy csak tudok.
- Amatsu Yukariko vagyok, nagyon örvendek - mosolygok rá tehát, és igyekszem nem gondolni arra, hogy itt valami nem stimmelhet bennem. Elvégre, fő a bizalom, mármint a gyógyítandó bizalma a gyógyító iránt, ezen kívül mindent az osztagért, és ember... azaz lélektársainkét! ^.^
- De emiatt igazán ne fáradjon, össze tudom szedni egyedül ^.^ - folytatom, annál is inkább, hogy miközben a kötést babrálta a lábán, csak még jobban fájni kezdett szegénynek.
- Esetleg segítenél?
- Izé... - tétováztam. Úgy értem, nem kezdhetek el végtagokat kikötözgetni, amíg nem tudom, mi a probléma... - Tulajdonképpen mi vele a baj? Mármint nem azzal, hogy be van kötve - magyarázkodom pirulva, hogy nem tudom megértetni magam - látom, hogy az zavarja. De miért kötötték be?
Még ez is elég sután hangzott >.< Remélve, nem valami különleges gyógymód lényege, hogy egymáshoz rögzítik a lábakat, elkezdem kézzel bontogatni a csomót - még ha ez nem is ígért sok sikert, karddal hadonászni veszélyes lett volna. Tán Anemonét is sértené - bár ezt nem hiszem -, ám erre egyébként is csak akkor folyamodnék, ha pontosan tudnám, mi a teendő, s főleg nem olyan állapotban, amikor mindent félrehallok... Szörnyű helyzet T.T
- Na és te itt dolgozol? Nem láttál erre orvosokat? Tegnap óta várok, de még mindig sehol. - kérdezte, miközben én a gézzel babráltam; nem volt egyszerű munka, az igaz >.<
- Nos... én elvileg orvos vagyok - mosolygok zavartan. Előfordulhat hát olyan, hogy egész délelőtt vár valaki, és senki sem veszi észre? o.o
~ Most már biztos, hogy napszúrásom van, máskülönben nem lettem volna ilyen hanyag... De ami megtörtént, megtörtént, inkább próbáljuk rendbe hozni ezt a borzalmas mulasztást, és nem törődni ezzel a... bennem lévő bajjal >.<
- Mit kellett volna csinálnunk? Mert, hacsak nincs a kórlapja azok közt - mutattam a földön heverő iratokra - sajnos fejből nem tudnám megmondani ^.^" A lába...?

Tárgy: Re: Gyengélkedő Pént. Ápr. 22, 2011 11:02 am

Nara Shiratori hadnagy úr szemüveget kap ^.^

- Nem történt semmi - mondta, miközben próbáltunk elérni végre ahhoz a bizonyos székhez. Örültem, hogy nem vette tőlem rossz néven a várakoztatást, elvégre egy hadnagynak, mint ő, minden bizonnyal drága az ideje - vagyis eddig minden általam ismert alkapitány így volt ezzel. Bár, ami azt illeti, szerintem Soul Societyben mindig mindenkinek van valami dolga, legalábbis senkit sem láttam még unatkozni, hiszen ha más nem is, papírmunkája mindig mindenkinek volt. Tulajdonképpen mennyi papír fogyhat itt évente? Mennyi lehet az, ami tényleg hasznos lesz? Sosem kételkedtem abban, hogy az űrlapoknak, jelentéseknek van értelmük, különben nem kéne őket megírni, és a nyilvántartás szempontjából egyértelműen nélkülözhetetlenek; de egyáltalán hol van ez a nyilvántartás? És vajon foglalkozik-e vele valaki? Szerintem képtelenség lehet mindent átlátni... Van 13 osztag, aztán a Kidoushuu, és ki tudja, mi még. Mindenki teszi a maga dolgát: csak a mi egységünkből kiindulva, ez rengetegféle elintéznivaló, pedig a mi tevékenységünk viszonylag könnyen korlátozható egy helyre minden máséhoz képest. Talán éppen azért tartja minden shinigami olyan feleslegesnek a sok irattal való bíbelődést, mert nem tudják elképzelni, hogy azt bárki is elolvassa, és komolyan hasznosítsa! Nem tudom, hogy igazuk van-e, de mi van, ha nincs! >.< Bár.. tulajdonképpen mindegy. Ami engem érint, hogy ha valaki esetleg a saját papírmunkájának megmentése érdekében fordul hozzám, mint a következőkben körvonalazódik, annak segítsek, és ha úgy tetszik... Örüljek, hogy más is fontosnak tartja legalább annyira szegény aktákat, hogy minimális szinten foglalkozzon velük ^.^
Mikor odaértünk a sarokba, és a hadnagy úr helyet foglalt a széken (amit hál' Istennek nem lopott el senki >.<), abbahagytam a bürokrácia Soul Society-beli megnyilvánulásain való töprengést, és lelkileg jóóóóóóó alaposan felkészültem - vagyis próbáltam elfelejteni mindent, ami addig volt aznap, mivel természetesen ez most teljesen új eset, nem volna jó, ha összekeverném fejben másokéval.
- A problémám az lenne, hogy az utóbbi időben elkezdett fájni a szemem, ma pedig észrevettem, hogy nem tudom rendesen elolvasni az iratokat, csak ha egészen közel hajolok. Mit gondol, mi bajom lehet? - kérdezte.
Senkit sem akarnék most azzal untatni, hogy hogyan gondolkodik ilyenkor az ember... helyesbítek, shinigami. És ismét helyesbítek: csak azt tudnám elmondani, én hogyan gondolkodom. Természetesen lehet, hogy mások teljesen más irányból közelítik meg az effajta kérdést... Tehát jobb, ha leírom, így aki szeretné, összevetheti bárkiével, igaz? ^.^
Szóval, a szem - minden közhelytől eltekintve - tényleg csodálatos dolog, mert általa látunk, ami talán az egyik legfontosabb érzéke mindenkinek. Persze, nem kizárólagosan az egyetlen. A vakok is boldogulnak, ahogy a némák és a süketek is, de mégis... szerintem senki sem szeretné elveszíteni ezt a... hát, nem képességet, inkább... ajándékot? Ez olyan fellengzősen hangzik, de remélem, értik, mire gondolok ^.^ Úgy tűnik, közelre nem lát jól, és igaz ugyan, hogy ez bárkivel előfordul, de nem valószínű, hogy ennyire hirtelen megváltozna valakinek a - húúúú, tudományosan szólva: lencsefüggesztő rostjainak feszessége.
- Tudja... Ez sok mindentől lehet - válaszoltam, bár ez nagyon általános, és ostobán is hangzik. - Megvizsgálnám, jó?
Persze, ez nem megy olyan egyszerűen, ám szerencsére a hadnagy, mikor leült, a széken lévő "foglalókat" áttette egy másikra; így semmi akadálya nem volt, hogy közelebb húzzam azt, és leüljek rá, letéve a rajta lévő dolgokat magam mellé. És bár tudom, gondatlanság volt, hogy csak úgy elvettem a szekrényből olyasmit is, amire nem volt szükségem, csupán mert valamivel fenn kellett tartanom az ülőhelyet, most kivételesen jól jött: találtam ugyanis egy kis lámpát is, ami tökéletesen megfelelt a céljaimnak. Legfeljebb azon aggódhattam, más ne keresse.
Már hajoltam is Nara úr felé, amikor eszembe jutott, esetleg el kéne mondanom, mire is készülök; felnőtt persze, de azt hiszem, illik szólni az ilyesmiről, mielőtt halálra rémíteném valami - számára talán érthetetlennek tűnő - vizsgálati módszerrel.
- Egyenlőre bevilágítok a szemébe ezzel a lámpával, rendben? ^.^
Tapasztalatlannak tűnhettem ezzel az örökös visszakérdezéssel, de mentségemre szóljon, az is vagyok! >.< Ráadásul az ilyen magas rangú tiszteket általában a kapitány kisasszony látja el, ezért meglehetősen izgultam; miközben valahogy nyugodt is voltam, mert csináltam már hasonlót... Megnyomtam a gombot a kis szerkezet oldalán - amivel majdnem saját magamat vakítottam el, mivel óvatlanul az arcom felé fordítottam - és lassa a hadnagy szemei felé fordítottam, remélve, megállja pislogás nélkül, hiszen az persze megnehezítette volna a dolgomat.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Pént. Ápr. 22, 2011 11:40 am

/Így jár az, aki a szobáját robbantgatja
~ Ezúttal véletlen baleset volt! TToTT/

Arcomra kiül a teljes döbbenet, ahogy halom az anyai szintű megrovását, nem sokban volt részem az életben, akkor is inkább csak nagybácsis szidalmakat kaptam, de amennyi időt foglalkoztak velem szüleim pontosan anyu jellemével tudnám összehasonlítani a Yonbantai tagjának is a temperamentumát. Bár furcsa, hogy kevésszer látott Édesanyám arcát ennyivel képes volt előidézni bennem, ezért is félek Én idejárni a 4. osztag területére! Surprised

Viszont abban tényleg igaza van, hogy a Pokollepkéket nem nagyon kellene öldösnöm, de nem tehetek róla… utálatom irántuk egy mély lelki sérülésből fakad. Ezen nem fogok változtatni, vagyis inkább nem tudok. Fóbiásan utálom őket, ez van. :/ Ha, kedves az életük akkor kétszer gondolják meg, hogy a közelembe jönnek e, de valamiért, talán valami felsőbbrendű élőlény közbejátszása miatt, egyszer sem sikerült eltennem egyet se láb alól. Pech. Neutral

Igaz fél választ kaptam a küldetésének mivoltáról, de engem az is érdekelt volna, hogy honnan, milyen feladat és, hogy hogyan sikerült? De, inkább nem hánytorgatom fel az ezzel kapcsolatos dolgokat, félek, hogy ezzel megbántanám, ha esetleg az emlékek nem túl kellemesek erről, azt pedig nem szeretném. A sérülései miatt a munkája biztosságát nem cáfoltam volna meg, bár ténybe tény, kicsit aggódok miatta, amiért nincs túl fényes állapotban. De a beteg hallgat – részben - nemde? >.< Kérdésére sikeresen össze tudtam szedni magamat egy válasz és egy normális kérdő mondat erejéig, persze egy ilyen szörnyű ízű gyógyital után ki nem lenne képes ilyesmire? Valamiért biztos vagyok abban, hogy nem az orvosi kéz hibája, hanem a receptnél van valami gány. :/
- Köszönöm. ^.^ - mosolyodom el, Ő az első, aki megdicsérte a jellememre teljes egészében nem igaz nevemet. Talán a „ko” kifejezés az egyetlen igaz benne, hisz azt jelenti, hogy gyermek, külsőre meg eléggé annak látszok, legalábbis ezt mondják.
- De a te neved szebb Ai-senpai! – váltok vissza rögtön a köznyelvre, ami eléggé hirtelen jöhet a Yonbantai tiszt számára, de nekem ezerszer kényelmesebb így beszélni, mint az udvarias formában. Tudok, csak nem szeretek. Na, meg kéne erőltetnem magamat és edzenem az udvarias nyelvezetemre. Mondjuk, most itt a lehetőség! Surprised

- A Juunibantai, 9. tisztje vagyok. Kutató, és első számú bomba szakértő! *>* - felelem kérdésére lelkesen. Persze a tiszti besorolásom után a feladatkör talán kicsit túlságosan is nagyzolónak tűnik, de biztosan nincs még egy Juunibantai tag Sereteiben, aki olyan mesterien ért a robbanó eszközökhöz, mint jómagam. ˇ.ˇ
- Ai-senpai mesélne a küldetésről, ahonnan a sérüléseit szerezte? Tetszik tudni Én elég kevés küldetésen voltam még, mivel mondhatni eléggé friss Shinigami vagyok, egyenest az Akadémiából. Így még nem nagyon küldtek ki még ilyesmire. Rolling Eyes

– igen, elhatároztam magamban, hogy nem érdeklődők ez felől, de nem tehetek róla! A véremben van a kíváncsiság. És, hát, ha talán több villám feladatra mehetnék az Emberek Világába, akkor nem lenne ilyen probléma, de nem is értem miért nem küldenek soha járőrözni, vagy kutatni... vagy… vagy bármi! >< De lehet, hogy a Pokollepkék a ludasok ebben…? >.>

Tárgy: Re: Gyengélkedő Vas. Ápr. 24, 2011 2:25 am

/Így jár az, aki a szobáját robbantgatja/

*Valójában nem vagyok hozzá szokva a gyermekies shinigamik jelenlétéhez, de ez is azt mutatja, hogy Soul Society mennyire sok színű. Rengeteg érdekes shinigami lelhető fel benne. Ahány shinigami annyi féle zanpakuto s sosem tudhatod épp milyennel találkozol még. Mindannyiunk lelke különbözik, de ironikusra véve összeköthetjük egymás lelkét. Sokszor elgondolkodtam már azon, vajon ilyen esetekben a zanpakutok is rezonálnak egymásra vagy esetleg ugyanúgy nem ismerik el egymást képesítését. Számomra még mindig annyi felfedetlen válasz van amiket nem tudok. Az évek elteltével azonban csak a kérdések halmozódnak, a válaszok egyre kevésbé. Van valami, valami ami fertőzi a világunkat. Én élek már jó ideje, de úgy vettem észre, hogy egy-egy őszinte mosoly is aligha jelentkezik már. Oly ritka mint a meleg sugarakat terjesztő narancsos hold. Mindenki felfigyel a szépségére, de csak kevesen élhetik át azt a fajta bizsergető hatást. Ez a lány...egy igazi optimista. Nos igen, ilyen személyekből több is lehetne a városban, hogy egy kis életet hozzanak a szürke hétköznapjaink tengerében. Talán ettől most már nem is kell félnünk. Hiszen van itt egy kettő, a jövő nemzedékével pedig lesz több is.*
- Ai...senpai?
*Nézek rá kissé érthetetlenül. Ez a megnevezés enyhén szólva tüdőn vágott. Mondhatni egyáltalán nem vagyok hozzá szokva, hogy ilyes fajta megnevezésben részesüljek. Talán ez köszönhető annak, hogy nem vagyok az a kimondott társasági fajta. De még ha az is lennék, még is csak a "senpai" megnevezés az tulságosan is megtisztelő jelző az én szememben. Még ha Kagami is a nevem akkor se hiszem, hogy a "senpai"-t megérdemelném. Esetleg "sama" de hogy "senpai". Azért igen csak tennie kell valakinek. Tehát most rögvest elkel határoznom magamat, hogy ha a továbbiakban is így fog hívni engem akkor az okkal legyen. Kezdetnek most koncentrálok a sebeire, hiszen ezek a sérülések ha nincsenek kellően ápolva elfertőzödhetnek, akkor viszont tovább fog tartani a gyógyulás. E mellé pedig, ha jól végzem a munkám hegek sem maradnak. Egy lány bőrén hegek pedig nem festenek valami jól. Fel állok és hozok egy kis gyógynövényes kenőcsöt mellyel a kezeit kezdem el kenegetni.*
- 12. osztag? ..akkor nem árt ha oda figyelsz magadra. Még a végén Masamune-taicho kisérleti alanya leszel..
*Egy aprócska félmosolyt engedek meg magamnak. Igazából nem gondolom úgy, hogy a kapitány kísérleti alannyá tenné, ez csupán afféle felhívás vagy megfélemlítés, hogy jobban vigyázzon magára. Egek, én pedig egy kislány miatt aggódom. Azt hiszem mostanság meglehetősen furcsán viselkedek. Különösen mióta azzal az idiótával megismerkedtem. Úgy érzem, hogy azóta mintha valami megváltozott volna bennem s ez egy kissé idegesítő érzés. Éppen ezért fogom a későbbiekben kerülni, már ha tudom. Ismerve a piócaságát, erre nem sok reményt látok. De majd őrökkel fogok mászkálni, hogy ne kerüljön a közelembe. Egy kissé elkalandoznak a gondolataim messze földekre. A tekintetemet pedig a mellettünk lévő ablak felé fordítom. Úgy vágynék most ki a szabadba egy kis sétára. Szinte magamon érzem a friss levegő lágy suhintását s a tavaszi virágok illata rémlik föl. Nem, nem szabad elhagynom a 4. osztagot, hiszen félő, hogy nem bírnék túl sokat sétálni. A járás is kissé fájdalmas, tehát maradnom kell. Amint jobban leszek azonban az első dolgom lesz, hogy meglátogatom a húgomat a birtokon. Gondolataimból Yuko kíváncsisága elég nagy hátszéllel kiszakít.*
- Te aztán sose adod fel..igaz?
*Kérdem tőle úgy mond fél mosolygós arccal. Na igen. Mások ahogy közölni szoktam velük, vagy látszik rajtam, hogy nem szívesen beszélnék róla feladják. De ő nem nagyon úgy tűnik mintha ilyen fajta lenne. Azonban meggondolandó, hogy a közelében egész jól érzem magam. Részben majdnem olyan érzés, mintha Ritsu mellett lennék. Egy fajta melegség költözik a szívembe és képes vagyok mosolyogni is. Yuko pozitívuma mintha ragadna rám. Régen éreztem már ilyet. Ha másért nem is köszönet képp megoszthatom a tapasztalataimat. Vegyük hozzá azért azt is, hogy ismételten senpainak hívott. Még mindig szokatlan.*
- Karakurába mentem leváltani egy shinigamit ideiglenesen. A várost kellett őriznem, illetve akkor már néhány lelket Rukongaiba küldtem. Minden a legnagyobb rendben zajlott még meg nem láttam egy gyanús alakot. Rögvest rátámadtam. Ki derült az illetőről, hogy egy arrancar. Mindketten elég szépen lesérültünk, egész éjjel küzdöttünk...ő nyert, értem pedig Chiyoko-sama jött el pár taggal. Szóval azt tudom ajánlani, ha küldetésre mész azért mérd fel az ellenséged és magad képességeit. Ezenfelül pedig a shikait nem kell egyből használnod. Tudod a zanpakuto lehet amolyan aduász is egy csatában, ha már kidouval, hakudával, zanjutsuval, shunpoval nem bírod legyőzni...

Tárgy: Re: Gyengélkedő Vas. Ápr. 24, 2011 7:56 am

Egy kicsit meglepődik, mikor szépségemnek hívom, ami nem meglepő hisz melyik lány mond ilyet a másiknak. Na, most már biztos, hogy a csinos lányok teljesen elveszik az eszem, na persze ez nem vonatkozik a perverz zanpakutomra. Találni kéne neki valakit, de nincs olyan, aki meg tudna mellette maradni és elviselni csak én. De hát mit tehetnék végül is a lelkem egy részéből van vagy mi.
- Ugyan nem fáradság, szívesen segítek. – mosolygok rá. A fene esne bele ebbe a zanpakutoba, hogy tudta így összekötözni a lábaimat. Au, ez így nem jó csak még szorosabb lett. De mégis honnan a francból szedte a kötszert. Meg is kérem Yukariko-chant hogy segítsen. És bár én arra gondoltam, hogy hamarjában megoldhatnánk a dolgot azzal, hogy katanájának pengéjét használjuk ő mégis vonakodott.
- Ugyan ez semmi. Ez a semmirekellő csinálta az előbb. – mutatok a vállam fölött a még mindig eszméletlenül fekvőre. – de van ez alatt a jobb lábamon egy kötés. Na, mármost csak annak kellene rajta maradni. – erre elkezdi kézzel kibontani a csomót. Elején még hagyom neki, de aztán én is besegítek neki. Bár eddig nem tudtam nagy sikert elérni, de talán együttes erővel sikerül. Végül sikerül kiszabadítania bár sokat nem tudtam segíteni.
- Elvileg? – ez mosolyt csal arcomra. Vajon tudja, milyen aranyos mikor zavarba jön? Very Happy

Mikor a földön lévő papírkupacra mutat, én elgondolkozom. Miért is vagyok itt? Ah, teljesen kiment a fejemből pedig az előbb még tudtam. Teljesen másfelé barangolnak a gondolataim. Oh, tényleg már megvan!
- Igen... a lábam miatt. Nevezetesen a jobb lábam miatt. Elvileg ma reggel vittek volna röntgenre vagy mi, hogy megtudják, hogy mégis mi van vele… Mármint a lábammal. - na ez elég bénán hoztam össze.
- Oh, és légyszi hagyjuk ezt a magázódást. Ez annyira kellemetlen számomra. Nem igazán szeretem. Nos, ugye nem baj*mosolyog* - igen, igen tudom, hogy ezt mondja az illem, de szerintem nem baj, ha tegeződünk és amúgy meg ki tudna nemet mondani egy ilyen mosolynak. Mármint számomra az, hogy magázódunk, azt jelenti, hogy két vadidegen ember vagyunk, akik csak beszélgetnek, ami részben igaz is mivel csak pár perce találkoztunk. De akkor is érzem, hogy mi ketten többek is lehetnénk egymásnak, mint két idegen, akik találkoztak. Lehetnénk nem is inkább szeretném , hogy barátok legyünk.
- Nahát, te aztán jó erőben vagy, Ookami–chan még mindig eszméletlen. Persze ez nem baj legalább nyugtunk lesz tőle. – mosolygok Yukarikóra miközben hátam mögé mutatok ismét.
- Na és most mi lesz? Netán a doktornéni elvisz kivizsgálni? - újabb mosoly és egy halk nevetés. Very Happy

Tárgy: Re: Gyengélkedő Hétf. Ápr. 25, 2011 1:27 am

Találkozás Haiiro Kira kisasszonnyal ^.^

Eltekintve attól, hogy jelenlegi állapotomban egyszerűen nem tudtam eldönteni, mit is akart tenni a farkasfülű lány Kirával, minden bizonnyal valami szörnyűség lehetett, ha olyan hálás volt azért a kis ütésért >.< Vagyis ezt hittem, de most úgy tűnt, nem is haragszik a zanpakutoja lelkére (mert az ő kardjának szelleme kellett, hogy legyen, más nem jött volna ide), hiszen azt mondta rá, hogy "semmirekellő", amit az ember nem olyasvalakire használ, akit utál, esetleg fél tőle, ugye? A csuda sem érti - biztosan én keverem össze a dolgokat, de akkor ez súlyos >.< Azért próbáltam nem gondolni erre, és rendesen tenni... hát, amit kell. Az szerencsésen kiderült, hogy nem mindkét lábnak kéne bekötve lennie, csak az egyiknek, és az rendesen el is van látva, valahol a pólya alatt, ám így sem mertem karddal szétvágni, még felsérteném a bőrét is egy ügyetlenebb mozdulattal... >.< Úgyhogy végül egyesült erővel sikerült kihámoznunk szegény végtagjait a gézből, gondolom, egészen elzsibbadhatott... Már éppen mondani akartam volna, hogy álljon fel, és járkáljon egy kicsit, ám szerencsére észbe kaptam, elvégre sérült lábbal nem lehet olyan könnyen szaladgálni; túl sokat meg nem foglalkozhattam ezzel a kérdéssel, mert ő folytatta:
- Elvileg ma reggel vittek volna röntgenre vagy mi, hogy megtudják, hogy mégis mi van vele… Mármint a lábammal.
Gondolom, a jó idő tehette, hogy így elfelejtődött ez... Vagy esetleg mindenki azt hitte, hogy a másik megcsinálta, de akárhogy is, ez hatalmas mulasztás, és minél előbb pótolni kell. Hiszen ha már összeforrt a csont, semmi értelme, hogy idebent gubbasszon szegény, amikor kint is lehetne... Már éppen felálltam volna, hogy kerítsek egy tolószéket, vagy ilyesmit, amivel el tudom szállítani a röntgenhez; amúgy ez annyira... nem is tudom, szóval megszokott, nem? Röntgengépe van az embereknek is, gyakorlatilag ugyanúgy működnek, mint a Soul Society-beliek, persze, a tizenkettedik osztag által kreált eszközeink közül van, ami világít, esetleg csipog, vagy éppen "csak" villámgyors, de szerintem nagyon hasonlítanak az emberek gépeire; talán így is van ez rendjén ^.^ Hol is tartottam? Óóóó, igen, egyszóval még az is eszembe jutott, hogy megidézem a lebegtető hordágyat, igazán különleges az is, és őszintén szólva, büszke vagyok arra, hogy már meg tudom csinálni ezt a kidout... Ez az első, teljesen orvosi célú technika, amit megtanultam használni, mióta a negyedik osztaghoz kerültem *.* Ám ekkor folytatta, és én nem akartam udvariatlanul a szavába vágni, elvégre nem sietek sehová, sőt, újdonsült ismerősöm sincs életveszélyben - igen, újdonsült ismerősöm, na Embarassed

Felajánlotta, hogy tegeződjünk, és miért is utasítottam volna vissza? Pláne, hogy olyan barátságosan nevetett, ezért én is mosolyogva bólintottam, miszerint részemről semmi akadálya ^.^
- Elnézést, nem tudtam, hogy kellemetlenül érint... - mondtam. Bár tulajdonképpen logikus is, hogy ezt kérte: senki sem örül annak, ha fiatal, de mégis úgy bánnak vele, mintha vénséges vén lenne; ugyanakkor én automatikusan magázódom mindenkivel, aki erősebb nálam, s mivel gyakorlatilag mindenki az, ez már amolyan reflexszé vált számomra ^.^"
Tehát már fel is álltam, hogy induljunk, amikor eszembe juttatta, mit is csináltam én itt szegény Ookami-channal, azaz a kardjának lelkével >.< És bár ő halkan kuncogva azt kérdezte, elviszem-e kivizsgálni, ráadásul, gondolom, zavarhatta az állandó akadékoskodásom, halkan megjegyeztem, zanpakutoja szellemére mutogatva:
- Öööööö... szerintem először legalábbis fel kéne ébresztenünk... Nem? Mégsem hagyhatjuk csak úgy itt...
Óvatosan a hátára fordítottam szegény lelket, hogy legalább levegőt kapjon, és óvatosan megnéztem a pulzusát, mert, ha nem is valószínű, hogy megöltem, azért az sem volt elképzelhető, hogy valakit úgy leüssek, hogy elájul - tehát minden megeshet! >.< De szerencsére élt, még szuszogott is, és végső soron, nem is nézett ki félelmetesnek a füleivel... Én már nem értettem semmit >.< Akárhogy is, nem hagyhattam ott feküdni öntudatlanul, ezért óvatosan megütögettem az arcát, hátha magához tér.
- Nem baj, ugye? - kérdeztem hirtelen Kira kisasszonyhoz, izé, Kira-chanhoz fordulva; hiszen mégiscsak bántani akarta a másik lány, talán nem repesne az örömtől (megjegyzem, én sem), ha most ismét elkezdődne a csetepaté >.<

Tárgy: Re: Gyengélkedő Hétf. Ápr. 25, 2011 3:19 am

Látogatás a gyengélkedőn- Találkozás Yukariko-channal

Jó annyira azért nem zavar, de így máris jobb érzés beszélgetni. Magázódni nem az én stílusom. Legfeljebb a kapitányokkal és hadnagyokkal szoktam ilyen formában beszélni. A bólintás miszerint felőle oké engem nagyon is pozitívan érint. Annyira hogy örömömben még a nyakába is borulok. Mihelyst észbe kapok, elgondolkozom, hogy mi van, ha ő neki nem tetszik az, hogy itt állandóan ölelgetem. Úgyhogy vissza is ölök az ágyra.
- Bocsi, bocsi.^.^’ Na, jó azért annyira nem kellemetlen, de mégis csak jobban szeretek tegeződni. – na, ezzel is megvolnánk. Most mi jön?
Yukariko-chan feláll. Na, indulunk? De még nem. Visszafordul és zanpumra mutogat és megkérdezi, hogy felébresztheti-e.
- Hát… - Mutatóujjamat az ajkamra téve elgondolkodok, vagyis csak úgy teszek. -… végül is miért ne. De így nem fog menni. – mutatok a kezeire melyekkel gyengén megütögette Ookami-chan arcát. Ám én tudok egy sokkal hatásosabb módszert, de előbb…
- Várj, állj egy kicsit hátrébb. Nem kell nagyon messze csak azért, hogy meg ne rúgjon véletlen vagy ilyesmi. – ezután közelebb kúszok a lélekölőmhöz és a hozzám közelebb eső oldalát a hasánál elkezdem bökdösni. Tudom, jól hogy azon a részén nagyon érzékeny és csiklandós. Az eredmény rögtön látható is. Ookami-chan szó szerint kiugrik az ágyból ám az érkezés nem sikerül valami jól így a földön köt ki.
- Szép ugrás. – nevetek egyet. Lehet, hogy most gonosz vagyok, amiért kinevetem a saját lélekölőm, de tényleg vicces esést produkált. Na meg, meg is érdemelte.
- Gonosz vagy. – öltögeti rám a nyelvét a farkas-ember keverék.
- Mi hogy én, na és te? – még hogy én vagyok a gonosz mikor ő volt az, aki kis híján… na, mindegy hagyjuk.
- És ha nem látnád, van itt valaki más is mutatkozz be neki. Gyerünk. – parancsolok rá a lányra. Kageookami már megint hozza a formáját. Már épp rávetődni készül a mit sem sejtő Yukariko-chanra de szerencsére még időben sikerül leállítanom. Rálépek a farka végére, amit meg is érez, így nem tud elrugaszkodni sem.
- Azt mondtam bemutatkozni. – hajolok közelebb hozzá.
- Jó, jó rendben. Szia, az én nevem Kageookami. – mosolyog, egyet majd farkáról lelépek bal lábammal így az elkezd jobbra-balra csapkodni, mint a boldog kutyusok farka.
- Most már azért kelj fel, a földről még a végén megfázol. – bár nem vagyok benne biztos, hogy a zanpakutok meg tudnak e fázni, de azért biztos, ami biztos. Nem lenne jó olyan kardot használni, ami beteg. Míg feltápászkodik, a földről én magamhoz húzom a 4. osztagos lányt és a fülébe súgok.
- Ha bármi olyan dolgot csinálna, vagy nagyon rád mászna, csak csiklandozd meg. A derekánál ott a legérzékenyebb.
- Hé, mit sugdolóztok ott.
- Mi? …Semmit.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Hétf. Ápr. 25, 2011 4:22 am

/Így jár az, aki a szobáját robbantgatja
~ Ezúttal véletlen baleset volt! TToTT/

Kérdőn nézek Ai-senpaira a meglepett arcmimikája miatt, gondolataimban rögtön kétségek merülnek fel e felől. Netán valami rosszat mondtam? De hát a „senpai” kifejezéssel szándékosan toldottam meg nevét, miért lepődött volna meg ezen? Ki tudja, bár tény, hogy manapság eléggé ritkán illetnek személyeket ezzel a magasztos jelzővel, itt Sereteiben. Mindenesetre nálam viszont kiérdemelte ezt az „utónevet”. Már most sokat köszönhetek neki és az ereimben érzem, hogy még többet is fogok. Bár lehet, hogy amit most érzek véráramlatomban az a kenőcs hatása, melyet most ken rá megégett karomra? scratch

De az lehetetlen Oo mindegy is, nem az orvoslás a fő szakom…. Hovatartozásomat lelkesen árulom el neki, büszke vagyok arra, hogy a Juunibantai tagja lehetek, ott hobbymat munkámként űzhetem, keveseknek adatik meg egy ilyen esély, mint ez. Örülök, hogy Én azok közé tartozom, akiknek ez megadatik. Hatalmas vigyorral az arcomon bólogatok visszakérdezésére az osztagot illetően, nem lep meg, sokan érdeklődnek e felől, mert kevesen hiszik el, hogy egy ilyen gyerek kinézetű tisztet, mint jómagam egy ilyen „veszélyes” osztagba raknának. Ai-senpai mondatának további felét halva akaratlanul is elnevetem magam. Ez nem éppen megfélemlítésre alkalmas szöveg, főleg ha tudja a Shinigami, hogy a Juunibantai kapitánya nem kísérletezne a tisztjein. Lehet, hogy újabb téves információ az osztagról? Kíváncsi vagyok, hogy ki is lehet a szülőanya ezeknek a pletykáknak. Persze Ai-senpai mosolyát látva rájövök, hogy nem gondolja komolyan, de mielőtt bármiféle rossz következtetést kezdene el levonni a Taichouról, inkább elmondom róla a véleményemet.
- Hihihi, Masamune-taichou kísérleti alanyai? Very Happy

Tény, hogy haragjával nem célszerű szembenézni, de szerintem nála jobb kapitány nem létezik! >< – dicséretem nem az átlagos nyalizós tiszti beszéd, amivel oly sokan élnek, az én dicséretemnek oka is van, nem is kicsi. Természetemtől fogva piromániás vagyok, így megesik, hogy nem csak véletlenül robbannak fel körülöttem a dolgok. Juunibantai tisztjei sokszor húzzák el emiatt szájukat vagy vágnak fejemhez egy-két keresetlen szót, ami persze természetes, de Masamune-taichou szerencsére elnézi ezeket a baklövéseimet, ezért is igyekszek robbantó mániás felemen változtatni. Igazán rosszul esne, ha a sok panasz miatt, aminek gyakran vagyok a központja, áthelyeznének vagy valami és többet nem kísérletezhetnék. Gondolataimban kissé elkalandoztam ezen, kevesen érthetik meg ezt az álláspontomat, de igyekszem visszairányítani a Yonbantai tagra a figyelmemet. Nehezen tudok koncentrálni másokra, amiért nem szokásom az ismerkedés vagy a beszélgetés, mert túlságosan is kíváncsi vagyok, ezzel pedig ugyebár sokakat meglehet bántani és ezt pedig pont, hogy nem szeretném, az őszinte véleménynyilvánításomról pedig nem is beszélve. Van is egy ilyen esetem az osztagban... az a tiszt, akivel megosztottam véleményemet a kísérletéről még mindig nem heverte ki lesújtó szövegemet, sőt az óta, mintha pikkelne is rám. Van, akinek túlontúl fáj az igazság, nincs mit tenni.
- Nem szokásom. >.< - vigyorodom el kérdését hallva. Igen, kíváncsiságom a csillagos égnél is nagyobb nem tagadhatom. Meséjét a történtekről nagy figyelemmel hallgattam végig. Igencsak hasznos tanácsa viszont szinte elpattog mellettem hiába próbáltam meg memorizálni, de nincs mit tenni, az Én hozzáállásom egy küzdelemben eléggé sajátos. Mondjuk, kevesen kezdenek el őrült pszichopata módjára csapkodni Zanpakutojukkal főleg, hogyha egy kaszáról van szó, mert az igazából igencsak veszélyes. De szeretem kihasználni az akkor felmerülő fürgeségemet és kevéske erőmet, még ha alul is maradok, akkor is. Legalább tanulok belőle egy keveset. >< Viszont létezik egy olyan Arrancar, aki Ai-senpait képes volt legyőzni. Oo Tény, nem ismerem Ai-senpai erejét, de szerintem igencsak erős lehet, már csak a tanácsából kiindulva. Lehet, hogy, tényleg rossz Hollowal packázhatott akkor... Ezeken agyalva egy ideig csak magam elé figyelek egy találomra kiszúrt pontra, mint aki nincs is itt, majd pár perc elteltével komolyra váltott arcomat Ai-senpaira emelem.
- Ai-senpai! – szólalok meg határozottan, fölényesen kihúzva magamat pluszba mellé. – Nem tudom, hogy ki lehetett azaz Arrancar, de Én ígérem, megkeresem és legyőzőm, hálám jeléjül, amiért meggyógyít! – mondom el neki nagyszabású tervemet, melyet, hogyha meggyógyulok, igyekszem is majd véghezvinni, ha törik, ha szakad! – Ezért kérem, árulja el, hogyan is nézett ki, hogy megtalálhassam majd! – kérem meg az információátadásra, majd a semmiből megjelenő reflektorokkal egy hősi beállást viszek végbe, hirtelen kipattanva a betegágyról, hogy ezzel a cselekedettel tudtára hozhassam igen is komolyan gondolom a fejembe vett ötletet és nem poénódásból fecsegek ilyesmiről. De szuper híró beállásom nem tartott sokáig, amiért megszédültem és visszaestem az ágyba.
- Persze ezt a bosszút csak akkor hajtom végre, miután felépültem… hehehe ^^”… - motyogom kellemetlen mosollyal az arcomon, amiért így elszúrtam egy ilyen fontos jelenetet. De remélem, ezzel fel tudom vidítani Ai-senpait. Mosolyai elárulták, hogy nagy teher nyomja a vállát, és ha Én könnyíthetek ezen terhen, akkor büszkén kiállok az ellen a fránya Hollow ellen! Úgy se árt beszerezni egy kísérleti alanyt belőlük, már régóta érdekel felépítésük. Surprised

Tárgy: Re: Gyengélkedő Hétf. Ápr. 25, 2011 5:45 am

/Így jár az, aki a szobáját robbantgatja/

*A lány sérülései szerencsére már elkezdtek össze húzódni, tehát a kenőcs igen csak használ illetve a gyógynövényes ital. Én sem szeretem annak a löttynek az ízét. Ezért sem ittam meg mikor belém akarták tömködni, nagyjából ezért vagyok ilyen állapotban. Talán ha megittam volna már rég meggyógyultam volna. Általában nem vonom kétségre a kapitányom döntéseit, de akkor sem értem miért nem gyógyított meg kidou-val? Talán ennek több oka is lehet, amelyet majd kifogok deríteni amint itt végeztem. Addig is jobb lesz ha odafigyelek mit csinálok, mert a végén nagyobb kárt okozok mint segítséget. Ahogy elkezdek rendesen oda figyelni észre veszem, hogy épp időben állítottam meg a kezemet. Majdnem sikerült túl adagolnom Yuko-t ezzel a gyógynövényes keverékkel. Szerencsére nem tettem, annak csúfos vége lett volna. Hatalmasat sóhajtok, de nem közlöm ezt a lánnyal. Még csak az kéne, lehet kapna egy kis pánik rohamot, hogy majdnem sikerült klínikai állapotba sodornom. Még jó, hogy az osztagomból nem sok mindenki van itt. Bizonyára most lehet a kinti csapat gyakorlat. Tényleg, erről is sikerült lemaradnom ezzel az ostoba sérülésekkel. Pedig végre valahára a 2-es csoport parancsnoka lettem volna. Nem mintha nagy dicsőség lenne ellátogatni más osztagokhoz utánpótlást szállítani és kitakarítani az egyleteket, de legalább lefoglalhattam volna magamat. Esetleg beszélgethettem volna a hármasnál Ritsuval. Valószínűleg most ő is munkába állva van valahol. Szívesen írnék levelet, hogy legalább ezen keresztül tudjunk kommunikálni, csak valahogy ez is túlzottan veszélyes lenne. Még várnom kell ezzel. Amúgy meg, nem sokára hivatalosan is hosszan tartó küldetésen leszek a Kagami birtokon. Tehát nem sűrűn fogok megfordulni itt az osztagnál annak ellenére, hogy 3. tiszt vagyok. Még egy nagyobb sóhajtás hagyja el ajkaimat. Lehetnének könyebbek is a dolgok.*
- Mindenki a saját kapitányához kötődik!
*Kuncogok egyet Yuko kijelentésén. Az-az egészséges, hogy ha egy osztagban a kapitány alá tartozók minimum tisztelik a vezetőjüket. Az, hogy épp milyen egymással a kapcsolatuk, nos az csak is rájuk tartozik. A kapitányok azok akik Soul Society erejét képviselik, így hát nem kell csodálkozni azon, ha nagy-nagy tiszteletnek örvendnek amit nem holmi csettintésért kaptak meg. Meg vagyok róla győződve, hogy mindannyiuk megküzdött azért, hogy fent lehessenek a rang létrán. Aki küzd elérhet magasabb fokokat. KI így, ki úgy. El ítélni lehet, de megváltoztatni aligha, maximum jóvá tenni. S gondolataim most nagyon más irányba fordulnak. Eszembe jut a saját kapitányom. Nem lettem oly rég ennek az osztagnak a tagja ami azt illeti, de meg vagyok. Egyenlőre nem sikerült a kapitányommal amolyan bensőséges kapcsolatot kialakítani. Talán ez azért is lehet, mert nem igazán van közös témánk vagy egész egyszerűen nem tudok hozzá közelebb kerülni. Bezzeg ha a hadnagyra és a kapitányra pillantanék, ők valahogy jó kapcsolatot tudnak fenntartani. Ha úgy vesszük ebbe a tiszti megállásban én eléggé kilógok a csapatból...*
- Yuko...te mint 12. osztagos...utána tudnál nekem nézni valaminek? Régóta foglalkoztat már egy kérdés s talán az osztagod kísérletezett már zanpakutokkal...
*Komolyabb hanglejtésekkel teszek fel egy kérdést a lánynak. Nem hiszem, hogy ő az a fajta volna akit nem kérhetek meg ilyesmire. Ha pedig nem tudna semmit kideríteni az sem gond, de egy próbálkozásnak megteszi. Várni tudok, ha eddig is tudtam. Oldalra pillantva elgondolkodok azon, hogy ez a kérdés tulajdonképpen miért is érdekel engem igazából. Nem olyan kérdés ez mint, hogy miért hullik a hó vagy hogy miért nem piros a víz. Ezek olyan kérdések, amelyeket racionális ésszel meglehet magyarázni. Ha belegondolok sok olyan kérdésem van már amire csak úgy szerezhetem meg a választ, ha másokkal beszélek róla vagy elkezdem megtapasztalni. Kommunikálásban meg valljuk be, nem vagyok a legjobb. Nem beszélek feleslegesen, ezért nem tűnhetek másoknak szimpatikusnak. Látva Yuko kissé elkeseredett tekintetét a történetemre, nos, nem győződtem meg arról, hogy jó ötlet volt neki ilyesmikről beszélni. Nem tudom mennyi idős is lehet valójában, de még ha nem is akarnék törődni más lelki világával, össze dönteni azért nem akarom, pláne ha egy shinigamiról van szó. Elveszem kezeimet a kötésről s megmosom egy tál vízben, hogy ne legyen kenőcsös. Amint megtöröltem már nyúlnék a lányhoz, azonban a kezeim megállnak a levegőben. Teljesen ledöbbenek attól amit a lány mond. Lépek hátra párat, ettől pedig a könyökömmel sikerül lelöknöm a vizes tálat ami egy az egyben a földre kerül. Ha én nem is reagálok erre csak meglepetten figyelem ahogy a lány kimászik az ágyból, az osztagom két tagja azonnal neki lát feltakarítani. Percekig állok ott kissé magatehetetlenül. Ez egy olyan mondat volt, ami, hogy is lehetne megfogalmazni. A lány szavai komoly hatást vált ki belőlem, hiszen, ilyet nekem még senki nem mondott. Amikor vissza esik az ágyra elkomolyodik az arcom. Ehhez pedig olyan arcmimika is társul mint amilyen általában szoktam. Szemeim fényében hűvösség és kimértség lángja fedezhető fel.*
- A büszkeségemet csak én védhetem meg. Tudd a helyed, shinigami!
*Felelem neki egy kicsit felemelt hanggal s ridegen. Ez nem személyeskedés, kedvelem a lányt. Azonban ezzel a megszólalásával elvette a sulykot. Méltányolni lehet a bátorságát s eltökéltségét, de ezt a fajta energiát másra kéne fordítania mint sem olyan ellenfeleket szerezzen magának, akikkel egy részt nincs egy súlycsoportban, másrészt nincs oka arra, hogy gyűlölje vagy éppen a bosszúra sincsen különösebb oka. Miután a lány vissza mászott az ágyra közelebb megyek hozzá és kezemet a fejére teszem. Mind e közben tekintetemből nem vesztek egy cseppet sem. Ahogy érzékelem lassan megy le a láza, ez pedig csak is jót jelenthet.*
- Yuko...azaz arrancar neked nagy falat lenne. Halálba nem küldelek. Így hát nem adom ki az ellenfelemet..nem kéne ilyen ostobaságokat beszélned.
*Az ilyen meggondolatlan szavakat sosem szerettem. Még ha tudom azt is, hogy a gyermekek általában mindig tisztábbak és céltudatosabbak mint a felnőttek, akkor is még éretlenek ahhoz, hogy ilyen terheket a vállukra vegyenek. Nekik egyetlen dolguk legyen az, hogy erősödjenek és játszanak, éljék az életüket. Eltudnám képzelni, hogy egy nap Yuko remek shinigamivá vállik, de még nincsen itt annak az ideje, hogy ellenfeleket szerezzen magának. Szerintem ezt Masamune- taicho is tudja s pont ezért nem küldi a lány különösebben küldetésekre. Igaza van, ezt még én is támogatom. Megint a kezemet teszem a fejére, érzem már, hogy a láza teljesen lement. Így neki is állok végre rendesen meggyógyítani, mert eddig csak sziszifuszi gyógyítás volt. Úgy néz ki még ma elhagyhatja a betegszobát. Kíváncsi leszek meddig bírja majd ki egybe..*
- Keikatsu!
*Elfektetem az ágyon s majd kicsit kibontogatom a kötéseit, hogy hozzá férjek a sebekhez. Ezt követően pedig bevetem a kidout, hogy végre rendesen meggyógyíthassam...*

Tárgy: Re: Gyengélkedő Hétf. Ápr. 25, 2011 7:03 am

Találkozás Haiiro Kira Kisasszonnyal ^.^

Kiderült, a pofozgatásnál sokkal hatásosabb módszer is van arra, hogy egy ájult kardszellemet magához térítsünk, nevezetesen, ha megcsikizik. Bár, gondolom, ez sem válik be mindenkinél - sőt, szerintem Anemonénél kizárt - de jó tudni... szükség esetére, mert sosem lehet tudni, ugyebár ^.^ Viszont úgy tűnt, sem a zanpakuto, sem a gazdája nem haragszok a másikra, ami mindenképpen jó volt, hiszen így nem fenyegetett az a veszély, hogy esetleg ismét közbe kelljen lépnem; egészen, de egészen biztos, hogy az iménti mappás fejreütés csak a kezdők szerencséjének köszönhetően volt ilyen hatásos. Mert hiába, mindent ki kell próbálni egyszer, és minden nap lehet tanulni valami újat, ám ez nem mentség arra, hogy hozzám egyszerűen nem illik az ilyen agresszív hozzáállás, és még ha napszúrásom is van, az tuti, hogy ilyesmit soha többé nem csinálok! >.< Az ilyesmi egyszerűen nagyon veszélyes. Kageookami, mint megtudtam a teljes nevét, viszont nem tűnt haragosnak, sőt: miután Kira megcsikizte, és visszanyerte az eszméletét, nem is volt dühös, kicsit sem. Csak a nyelvét öltötte gazdájára, aki nevetett azon, hogy esett a földre, pedig tényleg mulatságos volt, még én is kuncogtam rajta; aztán - igaz, csak Haiiro kisasszony parancsa után, de akkor is - kedvesen bemutatkozott, amire persze illett nekem is reagálnom.
- Nagyon örvendek, és Amatsu Yukariko vagyok - hajoltam meg mosolyogva, most, hogy álltam, hiszen ülve az ilyesmi nem hat valami méltóságteljesen; a farkasfülű lány pedig, bár még mindig a földön ült, barátságosan csóválta a farkát. - Ne haragudjon, hogy leütöttem...
Mert tegeződés ide vagy oda, a kard szelleme mégsem teljes személyiségében a használójáét tükrözi, ráadásul, ha lehet, talán egy zanpakuto lelke még... öööö... misztikusabb jelenség, mint egy shinigami. Bár, gondolom, csak nézőpont kérdése... egy átlagos ember számára, mint amilyen én voltam, mindkettő hihetetlennek tűnhet. Mindenesetre akaratlanul is magáztam, reméltem, nem sértem meg vele... Az is eszembe jutott, hogy talán illene nekik bemutatnom Anemonét, ám ő... nos... éppen aludt. Mindig is kíváncsi voltam arra, milyen lehet más halálistenek kapcsolata lelkük egy önálló életre kelt részével, mert például ami minket illet, mi barátok vagyunk! *.* Igaz, ahogy észrevettem, szinte mindenki így van ezzel, de minden kard és gazdája viszonya más és más. Azt hiszem, kicsit olyan, mintha önmagunkkal kéne szembenéznünk, ám ha tökéletesen egyformák lennénk, szerintem sokan beleőrülnének; akkor ahhoz, hogy használni lehessen a fegyver erejét, tökéletesen kéne ismernie a halálistennek saját személyiségét, ami viszont nehéz... sőt, szinte lehetetlen, szerintem. És gyakran kiábrándító is lehet, gondolom... Szóval talán az, hogy a zanpakuto szelleme nem feltétlenül olyan, mint a használójáé, egyfajta önvédelem: egyrészről kisebb eséllyel fullad tragédiába a vele való találkozás, másrészt hasonló ahhoz, mintha egy barátot próbálnánk még jobban megismerni, aki kicsit hasonlít ránk, kicsit nem. Így el lehet vonatkoztatni attól, hogy az, amivel társalgunk, a mi lelkünk egy része, ami meglehetősen skizoid jellegű volna; hiszen valójában a beszélgetőtárs különálló jellem, még akkor is, ha... belőlünk indul ki? Hogy lehetne ezt megfogalmazni? o.o Mindegy, szóval azt hiszem, másokat sokkal könnyebb megismerni, mint magunkat, ezért olyan jó, hogy a lélekölő kardokban a shinigami lelkének egy rész kel önálló életre! *.*
Egyszóval Anemone sajnos nem volt szalonképes, és felébreszteni nem akartam... talán mogorva lenne, és nem szeretném, ha megbántaná ezt a két lányt. Mert ami azt illeti, még sosem láttam mással csevegni, pedig, gondolom, szokott, és velem mindig nagyon kedves, mivel ugye sokat beszélgetünk, és rengeteget segít a mindennapokban; csakhogy én nem tudom őt megidézni, hogy itt legyen, és más is láthassa. Nem akarom utasítgatni, parancsolgatni neki... hiszen joga van azt tenni, amit szeretne, nem? ^.^ Igen, tudom, hogy pontosan ennek a hozzáállásnak köszönhetem, hogy minden tiszt között a leggyengébb vagyok, de valakinek ezt a címet is el kell vállalnia, ami pedig Anemonét illeti... ő tényleg erős. És majd megmutatja nekem az erejét akkor, amikor szeretné, én nem fogom kényszeríteni. Ha nem árulta volna el nekem a nevét, és nem járul hozzá, hogy használjam a képességét, vagy annak egy részét, nem lennék itt... Már nem is élnék talán. Nekem az elég, hogy a negyedik osztagnál lehetek, és segíthetek, s ha neki sem kell más, nem kifogásolom ^.^
Apropó, negyedik osztag, illene folytatnom a történetet... Miközben Kageookami feltápászkodott a földről, Kira-chan odasúgta nekem:
- Ha bármi olyan dolgot csinálna, vagy nagyon rád mászna, csak csiklandozd meg. A derekánál, ott a legérzékenyebb.
Nem akartam megkérdezni, hogy milyen "olyan" dologra gondolt, elvégre valószínűleg megint csak a hallásommal van a baj - azért megjegyeztem a tanácsot, bár nem tartottam valószínűnek, hogy kelleni fog, ugyanakkor biztos, ami biztos ^.^ És amikor a szellem megkérdezte, min is sugdolózunk, a "beteggel" együtt csak nevetve ráztam a fejem.
- Akkor induljunk? - kérdeztem hozzájuk fordulva, aztán észrevettem a papírokat, amik még mindig szétszórva hevertek a földön, szegények >.< úgyhogy letérdeltem közéjük, és folytattam. - Illetve, amíg én ezeket összeszedem, kérlek, döntsd el, hogy mivel akarsz eljutni a röntgenig... Megidézhetek esetleg egy lebegtető hordágyat, vagy, ha szeretnéd, szerzek egy tolószéket ^.^ Amennyiben pedig ez... túl megalázó lenne, és úgy érzed, jobban vagy, talán el is támogathatunk odáig Ookami-channal, biztosan segít, és a terem sincs messze ^.^ Melyiket szeretnéd?

Tárgy: Re: Gyengélkedő Kedd Ápr. 26, 2011 3:22 am

/Így jár az, aki a szobáját robbantgatja
~ Ezúttal véletlen baleset volt! TToTT/

Ebben a mindenki a saját kapitányához kötődős dologban van valami, ebbe bele se gondoltam. De nem mindegy, hogy csak tiszteletből, vagy van is okod rá az egekig dicsérgetni a Taichoudat... szerintem. De inkább nem emlegetek fel ilyesmit, nem vagyok olyan, aki szétrombolja mások felépített elképzeléseit – dehogynem… -. Ai-senpai kérdése el se jut hozzám, vagyis eljut, csak nem foglalkozok vele, fontosabbnak véltem bejelenteni hatalmas tervemet az Arrancarral szemben, melyről úgy gondolom fő okozója gonddal teli arckifejezésének. Szuper hősi felállásomat, csak a még cseppet sem jó állapotban lévő, legyengült szervezetem ellenzi, ezt az is mutatja, hogy az eddigi pattogásom következtében hirtelen visszadűlök az ágyba. Bármennyire is nehéz számomra a dolog, de muszáj beismernem, hogy csak akkor vagyok képes e tervem megvalósítására, hogyha jobban leszek. Ai-senpai válasza a tervemre cseppet sem lepett meg, sőt még kisebb mosoly is húzódott az arcomra. Bár hűvös, felemelt hangjából kikövetkeztetem, hogy valószínűleg nem efféle reakcióra számít, mivel ettől rendszerint megijedni szokás, de az életemben tapasztaltam már nagybátyámtól is hasonló viselkedést, így már egészen hidegen hagy a dolog. De örülök, amiért ilyen meglátással rendelkezik Ai-senpai, talán sikerül visszarángatnom rendes természetére, nem bírom nézni, hogyha valaki gondterhelt arccal sóhajtozik a vakvilágba.
- Nézze el nekem Ai-senpai, csak Önre van írva, hogy nyomasztja valami, ezért merészkedtem arra következtetni, hogy ez a vereség bántja Önt olyan nagyon. – erőltetek arcomra egy kisebb mosolyt, amiért a visszadűléssel járó fájdalom átjárta egész testemet. És ehhez nem egy kis önuralom kell, hogy visszafogjam magam a jajgatástól a kínt illetően, ami most csak úgy átnyilall rajtam. Igaz részben szavaimat komolyan gondoltam a dolgot illetően, de a bosszú szó nem éppen volt pontos kifejezés.
- Yokatta… - mondom egy kisebb, megkönnyebbült sóhajtás kíséretében, majd belekezdek kisebb szövegembe. – Ne tessék ennyire kételkedni az erőmben Ai-senpai. De, azért örülök, hogy a büszkeségét ennyire szem előtt tartja. – végre abbahagyta a testem a fájdalom sugárzását, így hatalmas mosollyal az arcomon nézhetek rá, miközben kezét homlokomra teszi, gondolom, a lázamat ellenőrzi, de még mindig nem értek az orvosi dolgokhoz. A Shinigamik nagy része igyekszik megóvni büszkeségét, ami érthető is, viszont Ai-senpai valamilyen okból kifolyólag nagyon is komolyan veszi a szó fogalmát. Persze engem mindig hidegen hagy az efféle méltóság megóvás, de embere válogatja. Ezért is rekesztem be a témát hallgatásommal, amit talán hibának minősül, mivel szinte feszülté válik emiatt a Gyengélkedő szoba légkörre. Ezért bátorkodom visszakérdezni a Zanpakutokat illetően, azt a kérdését teljesen eleresztettem magam mellett, pedig nem hiába hozhatta fel.
- Amúgy… milyen kérdése van a Lélekölő kardokkal kapcsolatban? – nézek rá kíváncsian, biztosan hirtelen érheti a visszaváltás az előző félbehagyott témára, de eléggé csúnya dolog volt tőlem, hogy nem törődtem vele, főleg, hogy a munkámmal kapcsolatos is ez az ügy. A végén valami naplopó Juunibantai tisztnek néz, azt pedig nem akarom. Azok kevesek közé tartozom, akik szívesen kutatnak és, ha most nem is tudom megválaszolni neki a kérdést, akkor utánanézek, kutatok, míg meg nem találom. Ha, így letörölhetem az arcáról ezt a búskomor arckifejezést. Gondolataim mélyén lubickolok, mikor is váratlanul ér azon cselekedete, hogy hátra dönt a betegágyon. Tanácstalanul nézem, amit csinál, miután sebeimet megszabadította a kötésektől, amit per pillanat nem is értek, hogy miért tett, de nem kérdezek rá, nem akarom reklámozni az ügyhöz való nem hozzáértésemet. Viszont biztos vagyok benne, hogy még nem jöttek rendbe, értetlenkedésem közepette felmerülő apró kérdések választ találnak, mikor Ai-senpai gyógyító mágiát alkalmaz rajtuk, ezáltal kicsit rendbe hozva a sérüléseimet. De még mindig nem értem, hogy vajon miért nem ezzel kezdte… lehet, hogy a láz miatt? Oo Ej… orvostudomány, mindig kifogsz rajtam! >.>

Tárgy: Re: Gyengélkedő Kedd Ápr. 26, 2011 4:26 am

/Így jár az, aki a szobáját robbantgatja /

*A kidoum kifogástalannak tűnik. Legalább is ahogy a tüneteket nézem a minden a legnagyobb rendben zajlik le. A sebek lassacskán összehúzódnak s a bőrfelületén felszívódnak. De még ez bekövetkezne addig nekem hosszú perceken keresztül csak a kidoura kell koncentrálnom. S még ez tart addig van időm elgondolkodni azokon amit a lány mond nekem. Néha meg- meg pislákol a kezemben a démon mágia jelezve, hogy bár komoly tekintettel figyelek a sebeinek kezelésére belül nagyon is hatást keltő szavai vannak. Nehéz, de szerencsére már volt időm megtanulni, hogy a külvilágot ilyenkor némi képp ki kell zárni, hogy a legmegfelelőbben végezhessük a dolgunkat. Így teszek én is, s még ez zajlik egy fajta beszélgetés játszódik le a zanpakutom és köztem.*
~ Amiatt aggódsz igaz?...Valami olyasmi. Ő nem tartozik közénk. El kell valahogy érnem, hogy ne kövessen. Csak bajba kerülhet ha messzire megy...miért nem mondod el neki tisztán?...szerinted megértené?...igaz a múltkori küldetésen is idegesítően ostoba volt...Nehéz ügy, de megoldom. Nincs szükségem rá...Ai..a sebek...igen..~
*Néhány percnyi némaság után ismét rendesen vissza térek s fel is fogom, hogy Yuko sebeit sikerült teljesen meggyógyítanom, Ennek eredményeként pedig vissza helyezem a kötéseit. Így jött a gyengélkedőre, tehát valamiféle ruhaként szolgálhatnak neki ezek. Magam soha nem vetemednék ilyes fajta megoldásokra, de nem az én tisztem ítélkezni, hogy valakinek milyen ízlése van. Mindenkinek van egy, a maga személyiségéhez mérten. Megkésve bár, de reagálok komor hangfestésű szavaira.*
- Nem a te dolgod ezzel törődni Yuko. Engem nem nyomaszt semmi, csupán a sebeim fájnak egy kicsit.
*Ha így is volna. De csak nem osztom meg egy gyerekkel a gondjaimat. Amúgy sem vagyok az a panaszkodós fajta aki addig jártatja a száját még meg nem szánják és segítenek rajta. Miért éppen azért érezném jól magam mert valaki helyettem elintézi azt az arrancart vagy megvédi a húgomat helyettem? Ostobaság volna azt hinni, hogy ez így volna. Nem, én akkor leszek boldog, ha ezt én tehetem meg s nem más. Ráadásul nem maga a vereség nyomaszt, hanem az, hogy ekkora volt az erőkülönbség. Számomra abszolút elfogadhatatlan, hogy egy ilyen por nép tagja erősebb legyen nálam. Irreális a szemeimben még akkor ha nekik is ugyanannyira meg kell küzdeniük az erőért. Ezek az átkozott sérülések most pedig csak hátráltatnak nem pedig segítenek abban, hogy erősebbé válhassak. Néha úgy érzem teljesen lehetetlen az amit elakarok érni, de a végén mindig rá jövök ha nem tartom a szemem előtt ezt a célt, akkor nem lesz egyáltalán semmi célom az életben. Céltalanul élni pedig olyan mintha nem is élnél. Ezért sem engedhetem meg magamnak, hogy megtörjek.*
- Yuko, te miért váltál shinigamivá?
*Mindenkinek van valami célja mi után eléri az éhséget és az akadémiára jelentkezik. Még akkor is, hogy ha csak szimplán annyiból áll az egész, hogy shinigamivá akar válni. Ő is bizonyára valamilyen okból ment annak idején az akadémiára. Talán megosztja velem, s ezáltal terelhetünk egyet a témán. Az igazat megvallva szeretném már elfelejteni azt a csatát és csak a jövő felé koncentrálni. Rengeteg dolgom van amit véghez kell vinnem. Ehhez pedig az kell, hogy a negatív dolgokat megtanuljam magam mögött hagyni. Ha ez nem fog menni, akkor mindig is lesz valami ami kőkeményen vissza tántorít. Akár ez egy fal, ami az utamba lesz, melyet át kell törnöm, hogy tovább haladhassak. Meg kell tanulnom felejteni még ha a memóriámmal sosem voltak gondjaim. Így hát magamra erőszakolok némi jobb kedvet mi abban nyilvánul meg, hogy arcmimikám a hidegségéből veszt s egy szimpla komolyságot lehet rajta észre venni.*
- Arra lennék kíváncsi, hogy ha két shinigami közt kialakul egy nagyon erős kötelék, akkor a zanpakutok rezonálnak egymásra? Akarom mondani kommunikálhat esetleg két zanpakuto egymás közt valamilyen módon?
*Elég régóta érdekel már ez a kérdés s talán most meg is kapom a választ. Talán. Addig is nem hagyom abba a dolgokat ami a munkámat illeti. Elsétálok az egyik szekrényhez és kutatni kezdek annak tartalma közt. Egy gyógynövénytabletta tartalmú hófehér dobozt keresek amelyet a betegemnek adhatok utó fogyasztásra. Egy kis idő elteltével meg is találom majd vissza menve átnyújtom neki.*
- Meggyógyultál, de ezt ajánlanám beszedni naponta 2x...reggel és este. Immunrendszer és idegsejt erősítő hatása van. Segíti a szervezetet vissza állni a helyes működésre, hiszen kisebb nagyobb rosszul léteid még lehetnek. Ha dolgod van akár el is mehetsz...
*Sóhajtok egy nagyot szavaim következtében s elsétálok az egyik íróasztalhoz majd leülök az elé. Még dokumentálnom kell jó néhány beteg ellátást és statisztikát kell csinálnom az alsóbb tisztek munkájából. Nézzük akármilyen szemszögből egy Kapitánynak, Hadnagynak és harmadtisztnek rengeteg dolga van egy osztagon belül. Ezt, azt hiszem még betegen is érzékelem...*

Tárgy: Re: Gyengélkedő Kedd Ápr. 26, 2011 11:18 am

/Így jár az, aki a szobáját robbantgatja
~ Ezúttal véletlen baleset volt! TToTT/

Miközben figyelem Ai-senpai ügyködését a sebeim körül feltűnik a kidou pislákoló fényéből, hogy nem árt, ha csendben maradok, mert nagy koncentrációt igényel a fenntartása, illetve alkalmazása is. Némán figyelem tevékenységét, ekkor feltűnik, azaz általános nem itt vagyok tekintet, ami akkor szokott megjelenni egy Shinigami orcáján, hogyha Lélekölőjével kommunikál éppen. Irigylem, Undertakerrel nem tudjuk soha megérteni egymást, mert amit Ő ítél jónak, az nekem nem tetszik és ez fordítva is érvényben van, de azért szeretünk filozofálgatni különböző dolgokon, ez az a kivételes alkalom, amikor teljes egészében elismerjük egymás szavát… gondolatát. Ezért is igyekszünk kevésbé kommunikálni, főleg, hogy szó nélkül is nagyon gyakran megértjük egymást, azt hiszem… gondolataimat félbeszakítom, amint érzem, hogy a kötések kerülnek vissza megszokott helyükre testemen. Egész szépen begyógyultak a sebek, a régiekhez képest, nem baj… a hegek egy ideig megmaradnak, bár már csak megszokásból is, de viselném ezeket a fáslikat. ><
- Ez igaz Ai-senpai… - motyogom kicsit eltűnődve mondandóján. Átlátok rajta, de nem hozom fel neki inkább. Nem szeretem koromat emlegetni mások előtt, mely megcáfolja külsőmet. Még jómagam is gyereknek érzem magam és nem zavar, hogyha ezt hiszik rólam. Szeretek fiatal lenni, még ha ezzel megtagadnak tőlem több hasznos információt is, hogy úgy mond, „megkímélnek” vele, hogyha nem tudok róla. Nem értem a felnőttek meglátását még, talán ezért is mondhatom azt, hogy külsőleg is és belsőleg is kölyök vagyok jócskán, még ha a megélt éveim máshogy is tanúsítják. Most így visszagondolva előbbi mondandómra, szívem szerint kacagnék rajta… persze, hogy nem kér a bosszúállós tervemből, ebből fejlődik a Shinigami, hogyha majd ismét találkozik azzal az Arrancarral minden bizonnyal ki áll ellene, hogy tesztelje erejét vele szembe. Ez nem is jutott eszembe. Persze lehet, hogy tévedek. De Én minden bizonnyal ezt tenném. Elmélkedésemből kérdése zavar ki, mely meg kell hagyni eléggé hirtelen ér.
- Halálistenné? – kérdése kicsit megfogott, nem volt semmiféle célom ezzel, csak jobbnak véltem idejönni, mintsem éhesen lézengeni Rukongai körzeteiben, bár ez nem egészen igaz…
- Azt hiszem a kísérletek miatt… tudja… Én mikor éltem, akkor is sokat szerelgettem meg alkottam új dolgokat, azt hiszem ezt akartam itt folytatni. – pontosan, ez volt, azaz ok, hogy ne csak fölöslegesen csináljam azt, amit. Hanem, ha valami tényleg sikerül valakinek a hasznára is váljon és ne csak nekem legyen holmi sikerélmény.
– Ehh… nevetséges „ok” igaz…? – mondom zavartan kacagva a dolgon, közben megvakarva tarkómat, majd egy kisebb sóhaj kíséretében igyekszem elterelni a fejemben felötlő régi emlékeket, néha hiányzik, még akkor is, ha nem volt épp a legjobbnak mondható az életem.
– És… Ön miért lettél Shinigami? – kíváncsiskodok, nehogy már csak Én legyek témában. Régebben nem nagyon érdekelt más céljai, de nem is olyan rossz kicsit több dolgot megtudni a másikról. Ahogy válaszol, egy kis vidámságot vélek felfedezni arcán, örülök, hogy igyekszik tenni az ellen a mélabús arckifejezése ellen, nem áll jól egy ilyen kedves, szép hölgyön, mint Ai-senpai. Viszont komolyságán néha változtatnia kellene, nem mintha probléma lenne, hogy megfontoltan képes látni a dolgokat, csak hosszútávon nem lesz számára se túlnyerő ez a viselkedés. Persze, ez csak az Én meglátásom. Kérdése a Zanpakutokat illetően kicsit elgondolkodtat. Halványan dereng a régi kutatások közötti információ a Lélekölő kardokkal kapcsolatban, de ilyenre pontosan nem emlékszem, de egy hasonlóra igen.
- Régebbi kutatások közül olyasmit láttam már felemlítve, hogy a két Shinigami Zanpakutoja, hogyha érintkezik egymással, akkor képesek belelátni úgymond az egymás „érzéseikbe”, mivel a kard a lelked része és ugyan úgy hordozza a benned kavargó erős érzelmeket, melyeket szíved mélyén viselsz. Főleg, hogy ez az évek során a kardra ragad, mint afféle léleklenyomat. De erre nagyon oda kell koncentrálni ahhoz, hogy ilyesmit felfedezhess a másiknál. De ebből kiindulva szerintem nem lehetetlen, hogy két Zanpakuto kommunikáljon egymással még is csak ugyan úgy éreznek, hallanak… - mondom kisebb kifejtésemet a dologgal kapcsolatban, remélem, ezzel sikerült segítenem neki. Főleg, hogy Zanpakuto kutatásokba nem rég kezdtem csak belemerülni, mivel az Időutazás rejtelmei is eléggé érdekelnek, ráadásul a Nőegylet számára is készítek hasznos cyborgokat közben, melyekkel le szeretném tenni rendes bejelentkezésemet az Egyletbe. Gondoltam, ha már egy ilyen szórakoztató társaságba teszem be a lábam, akkor már valamit teszek is értük, ne csak lézengjek ott. Mielőtt komolyabban belemerülnék a kevésbé veszélyes munkáim felvázolásába magam előtt az elmémben, Ai-senpai hangjára figyelek fel és a dobozra, amit átnyújt nekem közben. Lassan ugyan, de elér az agyamig és sikerül is feldolgoznom az információt a dobozka tartalmáról. Csak el ne felejtsem beszedni… de, van egy olyan sejtésem, hogy nem fogom Undertakernek köszönhetően…
- Öhm… köszönöm szépen. – mondom átvéve a gyógyszert, majd zsebre téve azt fehér kabátocskám egyik tartókájába. Lehetőleg az egyik olyan zsebébe, amiben meg is találom miután visszamentem az Juunibantai területére, mivel az előbbi magyarázatából azt tudtam levonni, hogy ezúttal nem kell bennmaradnom pár napra. Ennek örülök is, mivel így folytathatom a munkálataimat, feltéve, hogyha a többiek nem renoválásra kényszerítenek vagy esetleg nem szabadnapra küldenek, ami cseppet sem lenne meglepő. -.-’’ Bár akkor is el tudnám foglalni magamat, de jobb szeretek a Laborban tevékenykedni. Felkellek, majd elindulok, de mielőtt elhagynám a szobát a Yonbantai tiszt elé megyek.
- Ano… hálásan köszönöm! – kezdek bele, meghajolva a szövegembe, majd ismét felegyenesedve folytatom. – Tudja, nekem nem erősségem a barátkozás vagy az ismerkedés, de vagyok olyan szemfüles, hogy kiszúrjam, hogy valakinek szüksége van egy jó barátra, akivel mindent megbeszélhet. Ne értsen félre ez nemtől független, de szeretném tanácsolni, hogy próbálkozzon meg egy olyan barátságot kötni valakivel, akinek kiöntheti a lelkét. ^.^ - fejtem ki kissé pszichológiai meglátásomat az arcára kiülő érzelmeket követően. – Persze ez csak egy apró tanács egy Juunibantai tiszttől. >< Nem muszáj ezzel foglalkoznia. – teszem hozzá kicsit mentegetőzően, nem szeretném, hogyha felemelné megint a hangját, szerintem jobb, hogyha a Shinigami mosolyog, ezért gondoltam ezt megosztom vele, majd mielőtt elindulnék, megtorpanok és visszafordulok Ai-senpai felé.
– Még egyszer köszönöm! Remélem, még találkozunk, most megyek! – mondom ismételt meghajlással, majd hatalmas mosollyal az arcomon fogom távozóra a dolgot, gondolom még rengeteg, rengeteg dolga lehet a papírokból ítélve, amely az asztalon hever, és nem szeretném tovább fenntartani lényemmel, így is nagyon sokat köszönhetek neki. Remélem, legközelebb nem egy rossz robbantásos akcióm miatt fogunk ismét összefutni.

// Köszönöm a játékot. Nagyon élveztem. ^.^ //

Tárgy: Re: Gyengélkedő Szer. Ápr. 27, 2011 4:54 am

Látogatás a gyengélkedőn- Találkozás Yukariko-channal

- Ugyan semmiség. Igazából nem is fájt. – Na persze, de azért fogod a fejed kis hazudós.
Míg a lány a papírokat szedegeti, a földről én azon tanakodok, hogy a felsorolt lehetőségek közül melyiket válasszam. Na, ennyit arról, hogy segítek összeszedni a papírokat. Lekúszhatnék az ágyról, hogy segítsek neki, de ahogy látom, mindjárt végez, inkább eldöntöm mivel is utazzak. Persze nem kell sokat gondolkodnom hisz ez számomra egyértelmű. A lebegtető micsoda és a tolószék kizárt, pedig az a lebegős izé biztos érdekes, de mint 11. osztagos úgy hiszem, saját lábamon némi segítséggel teszem meg a rövidtávot.
- Nos, azt hiszem, még el tudok menni a saját lábamon odáig, persze úgy, hogy te is segítesz. – azzal magamhoz is húzom Yukariko-chant miután már végzett a szedegetéssel. A segítségével felhúzom magam függőleges helyzetbe és megtámaszkodom rajta.
- Várj, ezt vegyük el… - kiveszem a kezéből a nehézkes irathalmazt -… elég, ha csak egy súlyos dolgot cipelsz. – ezzel magamra céloztam.
- Tessék, ezt fogd meg Ookami-chan. Tedd magad hasznossá. –nyomom lélekölőm kezébe a papirosokat. A nemrégiben történt incidens után inkább csak ne érjen hozzám. Karomat a 4. osztagos lány vállára teszem és így indulunk el a kórterem kijárata felé.
Kiérünk a folyosóra. Rémisztő ez a csend még szerencse, hogy nappal van. Sehol senki ráadásul ezek a folyosók annyira egyformák remélem, tudja, merre kell menni. Mármint miért ne tudná, hisz itt dolgozik. Miután megkönnyebbülök, hogy nem tévedhetünk el, érzékeny orromat finom illat csapja meg. Egyre csak az illat forrását keresem és fejemet forgatom jobbra, balra. Mikor végre megállapodok arcom Yukarikoétól pár mini méterre áll meg. A közelségétől elvörösödöm, és kissé zavarba jövök. Á szólalj már meg ez tökre kínos. Még a végén félreérti. De mit mondjak?
- Ano{izé}… nagyon j…jó illatod van. – miközben haladunk tovább én pedig próbálom megmagyarázni a történte, már ha ezt megmagyarázásnak lehet hívni. Na, ott tartottam, hogy ahogy haladunk előre hirtelen az egyetlen épp lábammal megbotlok valamiben – magamban – és azzal a lendülettel, amivel dőlni kezdek Yukarikot is magammal rántom. Szerencsére sikerül annyira befolyásolnom az esést, hogy ét érkezzek a földre és így neki semmi baja nem esik. Üsse kő végül is a belső sérüléseim, amiket Ninsei okozott már meggyógyultak.
- Mi… minden rendben? – kérdezem a rajtam fekvő lányt még mindig kissé nyögvenyelősen. Eközben Ookami-chan láthatóan jól szórakozik a botlásomon, na, de majd ha a lábam végre meggyógyul.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Pént. Ápr. 29, 2011 9:43 am

Látogatás a gyengélkedőn - Avagy kapjunk szemüveget

Továbbra is féltem attól, hogy valami veszélyes szembetegséget kaptam el, ezért rögtön elkezdtem keresni a jó dolgokat a rosszban. Vagyis, hogy mi a jó abban, ha mondjuk, megvakulnék. Első gondolatom, ami egy rövid ideig tartotta is bennem a lelket, hogy nem kellene többé papírmunkával foglalkoznom. Egy ideig kiélveztem a pillanatot, de aztán egyből eszembe jutott, hogyha nem leszek képes elvégezni a papírmunkát, akkor nem vagyok alkalmas arra, hogy hadnagy legyek, hiszen az az alkapitányok egyik elsődleges feladata. Gyorsan próbáltam további jó dolgokra gondolni, de hirtelen nem jutott több eszembe, ezért már a kétségbeesés közelébe kerültem. Próbáltam valamennyire leplezni az érzelem hullámozásaimat, ami több-kevesebb sikerrel sikerült is, hiszen a színészkedés nagymestere vagyok. Bár a mélypontokon biztosan lehetett valamit érezni az elkeseredésemből, de megpróbáltam mindent, hogy ezt elkerüljem.
- Persze, nyugodtan. Te vagy a szakértő. Ugye nem baj, hogy tegezlek? Te is nyugodtan tegezhetsz engem, hiszen egy szinten vagyunk a rangban. – válaszoltam Amatsu fukutaichou kérdésére, majd kimondtam az első eszembe ötlő dolgot, hogy egy kicsit megnyugodjak. Egy kis barátkozástól talán jobban fogom érezni magam és közben sem gondolok a legrosszabbra. Mivel ez a tervem bevált és ezzel sikerült elterelnem a figyelmemet, ezért továbbra is fent szerettem volna tartani a kettőnk közötti társalgást.
- Amúgy milyen a 4. osztagban lenni? A betegeket ellátni és a hadnagyi teendőket elvégezni egyszerre nem nehéz? – láttam el egy-két kérdéssel hadnagy társamat, amíg ő éppen szemügyre vette, mik is voltak itt a székemen, amik időközben át lettek paterolva egy másik helyre. Amikor elhatározta, hogy egy lámpát szeretne használni, már hajolta is közel hozzám, de megtorpant, hogy közölje velem, mire is készül éppen, amitől azonnal megnyugodtam.
- Rendben van. – mondtam immáron nyugodtan, majd végignéztem, ahogy az előttem lévő lány szembe világítja magát, amit annak tudtam be, hogy meg szeretett volna bizonyosodni, elég erősen világít-e a lámpa. Biztos nem régen vásároltak új eszközöket és azóta nem használt még lámpát. Miután megbizonyosodott róla, hogy megfelelő a lámpa, lassan az szemembe világított vele, amitől egyből pislognom kellett. De egy pár másodperc alatt hozzászoktam a fényhez és nem hátráltattam tovább a vizsgálatot.
- Na, találtál valamit, ami okot adhat a látásom romlására? – kérdezek rá azonnal, miután elvette a szememtől a zseblámpát, hiszen már nagyon izgatott voltam. Remélem ebből a kivizsgálásból ki fog derülni mi is okozza a rossz látásomat és nem kell további teszteken átesnem, hogy kimutatassa a baj okozóját.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Vas. Május 08, 2011 6:12 am

Találkozás Haiiro Kira kisasszonnyal ^.^

Hatalmas megkönnyebbülést hozott, amikor Ookami kijelentette, nem is fájt neki, amikor leütöttem - helyreállt a világ rendje, legalábbis részben. Mert ha verekszem is, azért nem okozok akkora szenvedést, tehát nincs akkora baj *.* Jó, nem szabad másokat fejbesuhintani majd' egy deciméter vastagságú mappákkal, de mentségemre legyen mondva, szerintem, ha nem kaptam volna napszúrást, (vagy mit, mindenesetre teljesen rendben lennék) nem csinálnék ilyesmit, eszembe sem jutna! Apropó mappa, szerencsére egyetlen papír sem szakadt el, pedig nagyon régiek voltak; inkább megjegyeztem, mit van a fedelére írva, hogy később összerendezhessem, mert arra igazán nem volt idő, hogy minden egyes iratot a megfelelő sorrendben tegyek vissza... Aztán nem is maradt sokáig nálam, mert Kira-chan kikapta a kezemből, és megkérte a kardja szellemét, hogy hozza, hiszen én neki segítettem talpra állni, miután ő úgy döntött, elbicegünk a röntgengépekig. Nem is volt nehéz, persze, nem lehetett ilyen körülmények között vandál mód rohangászni a folyosón, de ez nem is baj, sőt! Kényelmes séta *.* Persze, arra azért vigyáztam, nehogy megbotoljunk valamiben, mert még ez okozná a legnagyobb kárt; akkor pedig, természetesen, annyi lenne az osztag jóhírének, és az köztudottan a világ végét jelentené >.< Tulajdonképpen az is kész csoda és szerencse, hogy tudtam, merre kell mennünk - a gyengélkedő az egyetlen hely, ahol már annyit voltam, hogy szinte minden zugát ismertem. De legalábbis a fő útvonalakat ^.^ Így hát 90%-os biztonsággal a jó irányba mendegéltünk, elöl Kira, és az őt támogató... én, mögöttünk pedig Ookami az elmaradhatatlan iratköteggel, mint holmi fegyverhordozó, végig a csendes és nyugodt, napfényes folyosókon. Aztán a rám támaszkodó lány egyszer csak megszólalt:
- Ano… nagyon j…jó illatod van.
Amire én természetesen hirtelenjében semmit sem tudtam kinyögni, csak bámultam, pislogtam, bámultam, pislogtam, és mindeközben, mert egy sokszínű egyéniség vagyok, még pirultam is! *.* Komolyra fordítva a szót, nem valami zseniális módon, jóóó sok idő elteltével fülig pirosan elhebegtem, hogy "köszönöm", de annyi lélekjelenlétem sajnos nem volt, hogy viszonozzam a bókot >.< Egyszóval a hozzáállásom nem igazán lendítette fel a társalgást, s az egész kezdett kínossá válni, ami miatt rettenetesen szégyelltem magam, és azon morfondíroztam, mivel is törhetném meg a csendet, amikor egyszer csak eltűnt a lábam alól a talaj, és gyönyörű ívben a földre zuhantam. Persze, ez nem lett volna baj, ha nem éppen olyasvalakit kellett volna támogatnom, akinek sérült a lába, pláne nem szabadott volna épp rá esnem, ha már olyan óvatlan voltam, hogy megcsúsztam a padlón. Hiszen Kira-chan nem lehet ilyen ügyetlen, az efféle szerencsétlen bukások csakis rám jellemzőek, ezt még a napszúrásra sem foghatom >.<
- Mi… minden rendben? - nyögte szegényke alólam, mert ha nem is vagyok egy... telt nőszemély, én sem csak tollpihe vagyok >.< Sietve lekászálódtam róla, és igyekeztem felsegíteni, miközben a kard szelleme a hátunk mögött nevetett - amiben igaza is volt, én is kuncogtam, amikor a csikizés hatására elterült a földön...
- Semmi bajom - mosolyogtam, aztán aggódva folytattam. - Ne haragudj, hogy rád estem, olyan ügyetlen vagyok >.< Nem sérültél meg valahol?
Féltem, hogy esetleg még jobban megütötte a lábát, hiszen igaz, ez itt egy kórház, gyorsan el tudjuk látni, de éppen a hely jellegéből kifolyólag nem ártani kéne a sebesülteknek! Úgyhogy leguggoltam mellé, hogy rám támaszkodhasson, aztán mehessünk tovább, egyébként sem voltunk már messze, amit persze - megnyugtatásképpen - nyomban közöltem is vele.
- Fel tudsz állni? Mert már tényleg nem tart sokáig, az az ajtó, ott! - mutattam tétován a tőlünk lévő második ajtóra. Most, hogy alulról néztem, olyan másnak tűnt, hogy hirtelen elbizonytalanodtam. - Vagy, ha szeretnéd, még mindig elővarázsolhatok (igen, kész varázsló vagyok! *.*) egy olyan lebegtető ágyat... ^.^

Tárgy: Re: Gyengélkedő Vas. Május 08, 2011 6:22 am

Nara Shiratori hadnagy úr szemüveget kap ^.^

- Persze, nyugodtan. Te vagy a szakértő. Ugye nem baj, hogy tegezlek? Te is nyugodtan tegezhetsz engem, hiszen egy szinten vagyunk a rangban - mondta, és ha most egy gonosz tudós lennék, minden bizonnyal felcsillant volna a szemem, hogy szabad kezet kaptam a vizsgálatokhoz... >:3 De nem vagyok gonosz tudós, szóval csak mosolyogva biccentettem - egyúttal arra is, hogy tegeződjünk. Bár ez nekem annyira nem egyszerű ám, hiszen automatikusan magázok mindenkit, aki az utamba kerül, és erősebb nálam, s mivel ez majd' mindenkire igaz, már megszokássá vált; persze, azért annyira nem, hogy ne tudjam leküzdeni, még ha azt a kijelentését, miszerint "egy szinten vagyunk a rangban", legalább tíz érvvel tudnám cáfolni! Na jó, hamarjában ugyan semmi sem jut az eszembe, de nem igazán lehetek egy szinten egy... hát, minimum hadnagyoknál átlagos lélekenergiával rendelkező valakihez képest a magam akadémiai tanulókat is bájos könnyedséggel alulmúló képességeimmel.
- Amúgy milyen a 4. osztagban lenni? A betegeket ellátni és a hadnagyi teendőket elvégezni egyszerre nem nehéz? - kérdezte. Persze, az ilyen válaszokat gondosan mérlegelni kell, nehogy valami sületlenséggel ejtsek foltot nemes egységünk jóhírén >.<
- Igazából... szerintem nem nehéz. Hiszen nekem meg nem kell küldetésekre mennem, mint nektek...Szóval szerintem semmivel sem könnyebb mások dolga ^.^ - közben, mivel nem emelt ellene kifogást, a szemébe világítottam, szemből, jobbról, balról, minden irányból, amit ő igazán nagyszerűen viselt.
- Ami azt illeti, sok viszonyítási alapom nincsen, hiszen én egy időben lettem hadnagy és orvos is - folytattam, mialatt vizsgálódtam, hogy ne haljon meg a társalgás. Alig pislogott, pedig elég sokat nézelődtem... Mert valami nem stimmelt, az tény. Nem mintha naponta vizsgálgatnám mások látószerveit, de azért vannak ködös elképzeléseim arról, hogy rendes állapotban mit kellene látnom. Persze, ez csak egy feltételezés volt, de... Megpróbálom értelmes szavakkal elmondani. Alapjában véve az emberi szem - most ez egyezzen meg egy shinigami szemével, hiszen szervi különbségek tudtommal nincsenek - rengeteg, jól elkülöníthető funkciójú részből épül fel. Azt, hogy közelre, vagy éppen távolra látunk-e, a szemlencse domborúsága befolyásolja, tehát én főleg ezt a részt szerettem volna alaposan megnézni, ami szerencsére könnyebben ment, mint gondoltam - ezek a 12. osztag által fejlesztett orvosi eszközök egészen különlegesek, az én kis egyszerűnek hitt lámpácskám például, mintha a fénye át tudna hatolni az egyes hártyákon, sokkal több mindent tett láthatóvá, mint hittem. A szemlencse domborúságát pedig az úgynevezett sugártest izmai tudják változtatni. Eddig érthető? ^.^ Nomármost, a sugártest izmai az ún. érhártya folytatásai, és a szemlencse körül, körben helyezkednek el; a lencsefüggesztő rostoknak nevezett apró rostok kapcsolják hozzá a szemlencsét, mint nevükből is adódik. Ha ezek az izmok megfeszülnek, a lencsefüggesztő rostok ellazulnak, a szemlencse domborúsága nő, és a fénysugarak ennek következtében a retina (vagy más néven ideghártya) előtt fókuszálnak, ez jelenti a közellátást. Gyerekjáték, ugye? ^.^ Mivel a hadnagy úr azt mondta, közelre nem lát jól, valószínűleg valami nem engedi, hogy a sugártest izmai megfeszüljenek - elernyedni a jelek szerint tudnak, hiszen a távollátással nincs problémája. Elnézést ezért a csomó orvosi szakkifejezésért, azért remélem, érthető voltam ^.^
- Na, találtál valamit, ami okot adhat a látásom romlására? - kérdezte gyorsan, mikor végre hagytam pislogni.
- Van egy lehetséges elképzelés... - kezdtem, de aztán rájöttem, nem lenne jó tétova ötletekkel dobálózni, nyilván drága az ideje, hogy ezzel növeljem benne a feszültséget, ráadásul amit az imént mondtam, még engem is idegesített; úgyhogy próbáltam határozottabban folytatni. - Történt mostanában olyasmi, hogy valami a szemébe került? Mondjuk egy nagyobb porszem, vagy ilyesmi... Nem érte valami sérülés esetleg? Nem biztos, hogy fájt, talán csak viszketett tőle a szeme... nem történt ilyesmi?Mert ha nem, akkor nyilván más oka kell, hogy legyen... Azért akkor is megnézem még egyszer a szemét, mégiscsak ez a legvalószínűbb feltevés >.< De legalább nem olyan komoly a baj, hiszen ahogy néztem, minden más rendben volt... persze, nem tekintettem át alaposan, ám szembetűnő eltérés nem volt. Legalábbis remélem. Mert attól, hogy ismerem ezeket a szakkifejezéseket, még nem leszek kitűnő orvos, sajnos... >.<

Tárgy: Re: Gyengélkedő Kedd Május 10, 2011 5:50 am

Látogatás a gyengélkedőn- Találkozás Yukariko-channal

Yukariko, illatára tett megjegyzésemre zavarba jön és nem így nem is olyan meglepő, hogy kisebb néma csend után csak egy köszönömöt tud csak kinyögi. Teljesen elvörösödött az arca. Huha ennyire zavarba ejtő lett volna amit z imént mondtam. bár most hogy belegondolok az emberek nem sokat mondogatják egymásnak hogy "jó az illatod". Én is zavarba jöttem de az teljesen más miatt volt. Talán pillanatnyi figyelmetlenségemnek is köszönhetem hogy képes vagyok a semmiben elesni. Rendben van ennek örülök. Nem lett volna szerencsés ha miattam még ő is megsérül. Bezzeg Ookami-chan csak nevet nem ám segítene vagy valami. Bár mikor Yukariko-chan föláll és megcsikizi azon én is nevetek egyet.
- Ugyan nem a te hibád én voltam a béna. Na, meg direkt estem úgy, hogy rám ess, nem akartam, hogy megsérülj. - mosolygok rá. - Amúgy azt hiszem, hogy nincs semmi bajom. - ezt talán kicsit elhamarkodva jelentem ki ugyanis rögtön ez után megmozdítva jobb lábam felszisszenek halkan.
- Fel tudsz állni? Mert már tényleg nem tart sokáig, az az ajtó, ott! - nézek keze irányába. Azt hiszem megpróbálhatok felállni... au, au azt hiszem mégsem tudok ez az esés betett a lábamnak.
- Vagy, ha szeretnéd, még mindig elővarázsolhatok egy olyan lebegtető ágyat.... - igen az ágy ha jól emlékszem amikor elindultunk akkor is felajánlotta, de akkor elvetettem az ötletet. De azt hiszem egy ilyen lehetőséget nem hagyhatok ki. Végül is mikor utazhatok legközelebb egy lebegő ágyon? Na meg az se segít a lábamon ha megjátszom az erős minden fájdalmat kibíró nőt.
- Jó rendben, lássuk azt a varázslatot. - mosolygok Yukarikora.
- Elég nagy a csend errefelé. Itt mindig ilyen? - kérdezem miközben haladunk a röntgen felé.
- Istenem ha most az osztagtársaim látnának... - jegyzem meg csak úgy - ... áh idióták nem is tudom minek foglalkozom velük. - majd lefekszem erre a kidou ágyra vagy mire ugyanis eddig ültem csak elfelejtettem megemlíteni, bár nem tudom minek említettem volna meg mikor nem egy lényeges dolog. Na mindegy. Ott tartunk, hogy most lépünk be a helységbe.
- Megérkeztünk ugye? - kérdem majd leszállok a reiatsu hordágyról és bal lábamon megtámaszkodva várom, hogy mi a következő lépés.
- És most mi következik doktornéni? - teszek fel egy újabb kérdést gyerekes hangnemben és közben mosolygok.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Pént. Május 13, 2011 8:56 am

Találkozás Haiiro Kira kisasszonnyal ^.^

Szerintem az igazi profizmus, ha valaki képes úgy elesni, hogy még irányítani is tudja zuhanás közben... Mert ugyebár a jelek szerint Kira képes erre! *.* Igazán ügyesek ezek a tizenegyedik osztagosok ^.^ És kedves tőle, hogy nem akarta, hogy bajom essen, bár szerintem igazán ez a legkevesebb, magamat még úgysem kellett soha meggyógyítanom, kíváncsi vagyok, működne-e... Mindenesetre úgy tűnt, most még inkább fájt a lába, mert mosolyogva megengedte, hogy megidézzek egy hordágyat, ami, bár tudom, én ajánlottam fel, kicsit váratlanul ért >.< De azért bólintottam. Hiszen miféle negyedik osztagos lennék, ha meghátrálnék a kihívás elől? Úgyhogy a föld fölé fektettem a kezem, és eldünnyögtem, hogy "Nabiku ágy", mire a tenyerem alatt lassan formát nyert egy lélekenergiából álló, lapos, mégis (szerintem ^.^) kényelmesnek látszó... valami, azaz hordágy. Persze, nem először csináltam ilyet, de kicsit féltem, mi lesz, ha nem akar működni ez a technika... Az kínos lett volna, hiszen ez igazán nem bonyolult kidou, csak egészen picit kell hozzá koncentrálni, ráadásul irányítani is könnyű: elég volt kicsit a kisasszony felé mozdítanom a kezem, az ágy máris alácsúszott, aztán lassan felemelkedett. Mikor pedig felálltam, és elindultam a szoba ajtaja felé, kérni sem kellett - már ha egy démonmágia által idézett segédeszközt egyáltalán meghatna a könyörgés -, egyszerűen követett. Kira-chan először, gondolom, kicsit furcsának találhatta az utazást, mert felült; vagy az is lehet, hogy csak fekve nem akart beszélni, mert aziránt érdeklődött, mindig ilyen csend van-e itt.
- Általában többen vannak - ráztam a fejem tűnődve. - A legtöbbször mindenki le-fel szaladgál a dolga után rohanva, de olyan is volt, hogy egyszerre több sérült érkezett az Emberek Világából, akkor például igazi káosz volt. Ám szerencsére ez csak egyszeri eset - tettem hozzá mosolyogva. Még csak az kéne, hogy mindennapos legyen az ilyesfajta ápolásra szoruló tömeg, mármint nem azért, mert félek a munkától, dehogy! De, még ha egységünknek (a csatornatisztítás nagy, felelősségteljes és nemes feladatán kívül *.*) ez is adja meg létezésének értelmét, valójában a kisebb, edzések során szerzett sérülésektől, és az esetleges megfázásos esetektől eltekintve nem jó, hogy bárkinek is hozzánk kell fordulnia. Hiszen az kinek jó, hogy manapság a legtöbbek életét ahelyett, hogy a szegény, élők közt kódorgó lelkek továbbsegítéséből, alkalomadtán egy-egy lidérc saját gondjaitól való megszabadításából állna, arrancarokkal és egyéb rosszindulatú teremtményekkel való harc tölti ki; ennek során pedig nemegyszer komolyan megsebesülnek, sőt, meg is halhatnak! >.< Nem hiszem, hogy... hogy amikor a negyedik osztagot megalapították, ilyen komoly "igénybevételt" bárki is számításba vett volna >.<
Időközben azonban megérkeztünk, és a "beteg" gyorsan le is szállt a hordágyról, mikor bólintottam, hogy igen, ide jöttünk; végül is, említette, hogy nem örülne, ha az osztagbeli társai látnák. Pedig azt hiszem, most senki sem a vendégünk ebből a híres-hírhedt egységből, szerintem közülük a legtöbben csak haláluk esetén keresnek fel minket, vagy akkor sem, ami néha bizony nagyon nagy felelőtlenség >.< De az is igaz, hogy erősek, és a gondjaikat általában egyedül is meg tudják oldani... Azért Kira kisasszony szerintem pont attól volt bátor, hogy nem egyedül próbálkozott a lába gyógyítgatásával, hanem bejelentkezett, kitéve magát esetleg kellemetlen megjegyzéseknek a többiek részéről *.*
- És most mi következik, doktornéni? - kérdezte mosolyogva. Nem állhattam meg kuncogás nélkül, teljesen olyan volt, mint egy kislány, ám aztán sajnos ki kellett ábrándítanom, miszerint a legegyszerűbb az volna, ha továbbra is az ágyon ülne, vagy akár feküdne, amit tetszik...
- Mert akkor sokkal könnyebben tudom a megfelelő helyre beállítani - tettem hozzá magyarázólag, és amíg ő visszakászálódott az ágyra, én elmentem a sarokban álló szekrényhez, és elővettem egy terítőhöz hasonló, kék valamit.
- Ezt rádterítem majd, hogy feleslegesen ne érje más testrészeidet a sugárzás, jó? - kérdeztem, miközben visszasétáltam az ágyhoz, ami az én keresgélésem alatt magától odasiklott a röntgengéphez. Igazán, az egész teljesen olyan, mintha az emberek csinálnák, eltekintve persze attól, hogy ez a gépezet kisebb, lényegesen kevésbé ártalmas a sugárzása, és kapható hupilila, hordozható változatban is, mert ez itt a reklám helye! *.*

Tárgy: Re: Gyengélkedő Hétf. Május 16, 2011 9:21 am

Látogatás a gyengélkedőn - Avagy kapjunk szemüveget

Amatsu fukutaichou szimpatikusnak tűnik eddig, hiszen kedves, segítőkész és még orvos is. Bár egy kicsit szerénynek látszik, nem tűnik olyan magabiztosnak, pedig biztos erős, hiszen hadnagy, még ha a 4. osztag hadnagya is. Ez engem azonban nem zavar, legalább tud meglepetéseket okozni, amikor meglátom harc közben.
- Ezt nem is tudtam. Eddig azt gondoltam, hogy neked is kell küldetésre járnod. Pedig szerintem az jó, ha van egy orvos is a csapatban, biztos megnövelné a küldetés sikerét. De igazából a hadnagyi teendők alatt a papírmunkát értettem. – reagálok a lány válaszára egy kicsit megdöbbenten. Nekem is jó lenne, ha nem kéne mennem küldetésre, csak nincs kinek lepasszolni, mert senkiben sem bízok meg annyira, hogy rá merjek bízni egy nehezebb küldetést. Bár lehet az is közre játszik, hogy magam szeretem csinálni a dolgokat, hiszen senki nem tudja úgy csinálni, mint én és csak az a jó, ahogy én csinálom. Egó a fellegekben. Közben Yukariko nekilátott a szemem megvizsgálásának. Minden irányból belevilágított a szemembe, hogy az összes szögből szemügyre vegye a látószervemet. Egy ideig nem szólaltam meg nehogy megzavarjam a gondolkodásban, de egy idő után meguntam és mégis folytattam az elkezdett beszélgetést.
- És, hogy megy a feladatok elosztása, mert nem tűnsz valami vezető típusnak, inkább egy kedves nővérkének látszol; már bocsi, hogy ilyet kérdezek? – teszek fel egy nem túl pozitív kérdést, amin remélem nem fog megharagudni, mert nem annak szántam. Érdekelt ez a dolog, mert én sem vagyok annyira vezető típus, de sikerült beletanulnom, ebben pedig az segített, hogy tiszteltek az osztagban és könnyebben osztogattam parancsokat, ha várták, hogy kapjanak valami feladatot. Miután megkaptam a válaszomat, már a vizsgálat végén jártunk. Mikor végre vége lett már tűkön ültem, hogy végre megtudjam, mi a baja a szememnek, ezért izgatottságom miatt rögvest rá is kérdeztem a dologra.
- Őőő… azt hiszem nem, vagy várj… - itt szünetet tartottam és gondolkozós fejet vágtam, mert visszaemlékeztem a legutóbbi küldetésemre, ahol csontvázakkal harcoltunk – Mégis volt valami. Miközben csontvázakkal harcoltam, széttörtem az egyik csontot és a szemembe kerültek a szilánkjai. De én azokat kiszedtem, vagy maradt volna még benne? És mért csak most kezdett el fájni? – mondom el röviden a lényeget, majd egy-két kérdéssel bombázom meg, ami után izgatott tekintettel nézek a lányra, válaszra várva, mint a megváltóra, aki elmondja az igét.

Tárgy: Re: Gyengélkedő Vas. Május 22, 2011 6:41 am

Nara Shiratori hadnagy úr szemüveget kap ^.^

Egy igazi úrihölgy, természetesen, nem lepődik meg a legváratlanabb, legkínosabb esetekben sem... Vagyis megdöbben, de mutatja ki. S mivel persze jómagam is igyekszem minél... öhmmmm... kifinomultabban viselkedni, hogy legalább ezzel adózzam rangomnak, még ha önnön hibámból is kerültem hitelen saját szavaim csapdájába, ezt nem árulhattam el. Így próbáltam teljesen nyugodtnak tűnni, holott belül nem tudtam hová lenni a szégyentől, mikor - tökéletesen magától értetődően normális módon - rávilágított arra a csak számomra nem egyértelmű dologra, hogy a negyedik osztag hadnagya igenis jár küldetésekre. Legalábbis elviekben. És igenis kéne, gyalázat, hogy nem megyek, eltemetkezem az akták és a betegek közt T.T Csak hát... eddig még nem sikerült kimozdulnom, majd... majd legközelebb talán megyek, ha muszáj. Mindenesetre ez nem változtat a tényen, hogy eddig nem voltam, de ha mentegetőzni kezdtem volna, azzal csak felhívnám a figyelmet erre az elszólásra, tehát úgy tettem, akarom mondani, próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Ráadásul most, hogy rákérdezett a papírmunkára (igazából én értettem félre T.T), lehetőségem nyílt hangoztatni meggyőződésem, melyben ugyan nem vagyok biztos, mindazonáltal lehet, hogy fontos, izé, remélem...
- Szóval... szerintem nincs is olyan sok elintéznivaló irat. Mármint... talán nem is a mennyiségük a lényeges, hanem az, hogy fontosak - mert szerintem igenis fontosak, és valaki csak elolvassa őket! >.< -, ezért mindenképpen ki kell tölteni őket, hiszen hasznuk van... Tehát a munkánk része, amit minél jobban el kell végeznie mindenkinek ^.^ Nem? - pislogtam rá bizonytalanul. Az önkifejezés, mint olyan, nem az erősségem, ahogyan más sem, igazán nem tudom, érthető volt-e... >.< Csak azt akartam mondani, hogy minden hozzáállás kérdése: ha elfogadjuk, hogy a sok aktának, amikkel halálistenek ezrei bíbelődnek nap mint nap, van értelme, nem válik hasztalanná az ezzel töltött idő, hiszen....a megalkotásuk művészet! *.* Legalábbis önálló céllal rendelkező elfoglaltság. De hogy hogyan megy a feladatok elosztása...
- Dehogy baj, hogy ilyeneket kérdezel - mondtam halványan mosolyogva, miközben zavartan a lámpát babráltam. Ami azt illeti, tényleg nem probléma, csak... nem tudok olyan könnyen válaszolni. - Tulajdonképpen nekem nem kell parancsolnom... Én csak segítek a dolgok megszervezésében, hogy minden rendben menjen. Chiyoko kisasszony pedig remekül kézben tartja az egész osztagot *.*
Mi lenne, ha nem így volna... bele sem merek gondolni >.< Mivel tényleg nem vagyok kicsit sem vezető típus, még inkább szerencsétlen volnék hadnagyként... Mindenesetre, ha valóban csontszilánkok kerültek Shiratori fukutaichou szemébe, talán nem is tévedtem olyan nagyot. Legalábbis, ahogy a szakértők ilyenkor mondják, alátámasztotta az elméletemet, miszerint valami ilyesmi okozta a lencsefüggesztő rostok sérülését.
- Ha jól láttam - kezdtem bele a magyarázatba, miközben minden szavamat jól megfontoltam, hogy érthető legyen (micsoda átok lehet egy ennyire önbizalomhiányos orvos! >.<) -, pár darabka bent maradhatott, és valószínűleg túl mélyre került. Ezek megsérthették a szemlencséjét tartó rostokat, emiatt nem tud a szem közelre fókuszálni. Az, hogy most kezdett fájni, nagy valószínűséggel annak a jele, hogy a kis szilánkok elkezdtek betokosodni: a szervezet felismerte, hogy idegen anyag, ezért kis burkot von köréjük, és elkülöníti őket, hogy ne okozhassanak gondot. De ez jó jel, mert úgy tűnik, fertőzést már nem okozhatnak; valószínűleg a fájdalom is megszűnik hamarosan ^.^ Elnézést, ugye, érthetően mondtam? Megpróbálhatom máshogy is elmagyarázni...
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy megnyugtassam - bár nem tűnt idegesnek, talán jobb, ha tisztában van mindennel, mielőtt megkérdezem, szeretné-e, hogy megműtsük *.* Természetesen hihetetlenül fantasztikus egységünk tagjai számára kis csontdarabkák kipiszkálása nem jelenthet gondot, a lencsefüggesztő rostok megrenoválása már annál komolyabb művelet... De ezt úgyis el fogom neki mondani (ilyenkor olyan fontosnak érzem magam, tudják *.* Azért remélem, nem mondok butaságokat >.<), tehát nem is fárasztanám vele még a kedves nagyérdeműt...