Furcsa módon egyszerre csak úgy éreztem, hogy már órák óta ücsörgök a székemen, de ez nem az a fajta hosszú-ideje-ott-ülés volt, ami után az ember úgy érzi, mennie kell… Azt hiszem, egyszerűen csak arról volt szó, hogy egyre otthonosabban kezdtem magam érezni ^.^ Vagyis már korántsem tűnt olyan idegennek, elképzelhetetlennek és irracionálisnak érzékeny, valamint… izé… valljuk be, kissé szégyenlős, emellett kimondottan ártatlan lelkecském számára, hogy a magam tizenhat évével… ~ Tényleg O.O Mily’ züllöttnek gondolhat itt mindenki, te jó ég >.< Na jó, azért én nem vagyok annyira fiatal, bár kétségkívül körülbelül ennyire vagyok érett… Mindenesetre talán mégsem olyan szép tőlem itt kocsmázgatni… ~ Eme csodás gondolatmenet végén tehát megállapítottam, hogy igenis jogomban áll jól érezni magam, és már majdhogynem örültem, hogy ilyen jól sikerült hozzászoknom a gondolathoz, mire majd’ frászt kaptam. Mert hát… Azért szorult nagy nehezen belém annyi önismeret, hogy tudjam, normál állapotban a szégyentől összekuporodnék a székecskén, és eszembe sem jutna olyasmi, mint hogy miért is ne ülnék itt. Tehát én bizony kezdek… ööööö… hogy is lehetne ezt szépen megfogalmazni… szóval, már kezd rajtam jelentkezni a szaké hatása O.O Na de… ha ezt tudom, akkor annyira még nem vészes a helyzet, ugye? Mert eszerint még tudom, hogy mit csinálok! ^.^ Bár gyanús… más körülmények között fél óra kéne, mire erre rájövök, szóval talán mégsem kéne megnyugodni >.<
Ám térjünk is vissza az eseményekre, na tessék, megint eltértem a tárgytól… ilyen hosszú ideig tartana nálam egy kicsi ivászat hatása? O.O A lényeg, hogy hirtelenjében nem igazán tudtam eldönteni, mennyire is jó az, hogy kezdtem feloldódni; ami azt illeti, felváltva rémüldöztem és örültem, azaz utólag belegondolva, a kettő átlagát véve nagyjából – már persze magamhoz mérten – egészen normális viselkedést mutattam fel ^.^ Emellett meg kell jegyeznem, mindezeket a beszélgetés kis szüneteiben gondoltam végig ^.^ Mert figyeltem ám!
- Hát, ez egy kicsit hosszú történet – mondta Vera, ennél a résznél pedig egyszerre feledtem minden addigi filozofálgatásomat, mert nagyon is érdekelt, hogyan lehetne kisállatot, nagy állatot… Valami jószágot szerezni. Még ha most nem is… egyszer talán jól jönne ^.^ Bár a történet nem volt annyira hosszú, de talán nem is tartozott rám, és ami igazán érdekelt, azt megtudtam. Úgyhogy el is döntöttem: amint lesz elég bátorságom kidugni orrocskámat azokon a furcsa, és kissé ijesztő kapukon át az emberi világba, próbálok összebarátkozni valamilyen kis szőrös lényecskével. Talán addigra már sikerül eldöntenem, hogy valóban szeretnék-e, és azt is, hogy milyet… bár ez persze azonnal változik, ha meglátok egyet is ^.^” ~ De vajon… ~ gondolkoztam, miközben asztaltársnőm újabb szál cigaretta után kutatott. Nem sok ismeretem volt az emberi világról, ezért… ~ Vajon ha egy állat idekerül az élők közül, számukra halott lesz? Vagy egyszerűen csak eltűnik, és itt megjelenik? És valóban itt lesz, vagy csak a lelke? Ami azt illeti, mindegy is, hiszen a kutya is itt van a maga aranyos, puha valójában, de ezek érdekes kérdések, így nem kéne őket elfelejteni. Esetleg megkérdezni, bár… az ilyesmiket talán tudni illene. ~ Miközben töprengtem, kissé talán álmatag tekintettel figyeltem, ahogy az öngyújtó ismét előkerült. Milyen aranyos volt az a kis láng… Csak fellobbant, és eltűnt, és a következő nem is lesz ugyanaz, de a lényegük egyforma. Az alakjuk ugyan más, másból állnak, talán nem is ugyanaddig élnek… De ez már igazán nem ide tartozott, elnézést ^.^” Annyiban kapcsolódik csak a mesélnivalómhoz, hogy a változás mindig is jelen van körülöttünk – egyszóval, hogy haladjak az események menetével, kissé zavarba jöttem. Azóta ismertem Mayát, amióta a hatodik osztagba kerültem, bár már nagyon régóta nem beszéltem vele… De számomra ő mindig is Maya volt, így eszembe sem jutott, hogy mint kapitányt, talán már nem illene ilyen közönségesen emlegetnem, hiszen ha Vera hadnagyként „Chizuki Maya taichou”-ként utalt rá, illene több tisztelettel beszélnem róla. Zavaromban hirtelen nem nagyon tudtam megszólalni, meg hát kissé furán hatott volna, ha bólogatok, miszerint az említett kisasszonynak valóban van egy macskája, így valóságos áldás volt az az apró, ám kissé zavarba ejtő közbeszólás… Én először fel sem fogtam, hogy hozzánk szóltak, hiszen a magam visszafogott jellemével nem nagyon értek efféle borzalmas és felháborító atrocitások, mire pedig kezdtem volna elvörösödni, Vera egészen egyszerűen megoldotta. Ez a megoldás, ez a szigorú, és méltóságteljes, és hűvös, igazi úrihölgyhöz illő hangnem egészen lenyűgözött. Hiszen velem mindvégig olyan kedves volt, soha nem képzeltem volna, hogy ilyen nagyszerűen, varázslatosan tiszteletet parancsoló módon rendre tudja utasítani az embereket *.* Nem hiába lett hadnagy, ezt értettem, de még így igazán elképesztő volt *.*
Mikor végre összekaptam magam eme nagy csodálkozásomból, hiszen az elragadtatott bámulás talán mégsem lenne illő, sőt, hosszú távon kimondottan modortalan volna, megkérdeztem:
- A táskájukba? O.O – a nagy gondolatelemezgetéseim leírása közben ugyanis elfelejtettem említeni, amit Vera mondott a Karakurában dívó kisállathordozási szokásokról. – Kutyát, a táskákba? De hát… Léteznek olyan kicsik egyáltalán? Hiszen… az ilyen állatokban éppen az a szép, hogy olyan erősek mind… még ha nem is olyan nagyok, mint ő – pillantottam le az asztal alatt szunyókáló ebecskére -, annyi fajta létezik, van köztük tömzsi, és szinte sovány, de akkor is… A kutyák azért olyan szépek, mert ahogy járnak, meg futnak, az… Szóval annyira... elbűvölő... >.< – fejeztem be enyhén túllelkesült szózatomat. Hiszen ez tényleg, micsoda dolog… Szegény kicsi állatkák, beszorítva egy szörnyű táskába, ki tudja, micsoda kacatok mellé… ez borzasztó, igazán! >.< Még szerencse, hogy a küldetések kihagyásával az ilyeneket is elkerülöm >.< Elkerekedett szemekkel bámultam újdonsült barátnőmre, miközben átfutott a fejemen, hogy ez kissé talán heves megnyilvánulás volt, és éreztem, ahogy az arcom egyre inkább rózsaszínné válik. Talán tényleg kicsit sokat ittam már >.< Nem ártana odafigyelnem, ki tudja, mikre vetemednék… >.<
- Tudnál még ilyesmiket mesélni? *.* - kérdeztem kissé higgadtabban, hiszen bármennyire is felháborított, amit hallottam, érdekes is volt ^.^ Bár ennyire szélsőséges érzelemkinyilvánítások tényleg nem jellemzőek rám… Azért remélem, nem fog őrültnek nézni miattuk. Hiába, így jár az, aki minden előzetes „gyakorlat” nélkül betér a város leghíresebb kocsmájába… ~ Mire vetemedtem? O.O Na de igazán, figyelni, és csak aztán szabad filozofálgatni, ezen úgyis sokat rágódom majd magamban… És… te jó ég, Anemone vajon mit szól ehhez? O.O

Meg kell hagyni szép magyarázatot levágott az embere, de attól még mindig marad nagyjából ugyanaz a véleményem: Ki kell ugratni kicsit a páncéljából, vagy az életben nem fog egy valódi mosolyt már magára erőltetni. De azért elég érdekes, hogy vannak itt olyan személyek is, akik önként és dalolva fogadnak el saját szabályokat a már létező majd ezer mellé. Vagy lehet, hogy csak nekem állítottak fel annyit? Az se lenne nagy csoda. Oké ez már nagyon megy át egoba, ideje visszafordulni. Nekem mindenesetre ez is sok, ami van, a felét alapból figyelembe sem veszem, különben semmit nem tudnék csinálni. Bár érdekes felfogás, hogy saját szabályok betartásával érhető el a fejlődés. Ha ez nekem lenne, az életben nem tudnék még csak kapcsolatot sem teremteni a kardommal... A mércéje viszont kicsit erős, mivel önmagát is korlátozza. Vagy inkább megtartja, ahogy ő fogalmazott? Nem hiszem, nekem legalábbis tuti nem válna be a dolog. Ami engem gyakran helyre ráz az inkább Ciara vagy Yurei Kouji, és tőlük nem is tudok olyan könnyen megszabadulni sem...
-Tradiciók önmagad megtartásáért? Érdekes. Szerintem ez teljesen felesleges, mivel mindenkinek, aki itt él, van egy társa, aki szépen mondva helyre rázza, ha kell. Nem? - utalok a kardomra, mivel engem ő szokott helyre tenni, mikor már tényleg nagyon elfutottak velem a lovak. Hogy a beszélgető tásam is rájöjjön mire gondolok, még meg is érintem a markolatát. Persze azonnal kezdené is a rizsát, csak éppen most a legkevésbé sem érdekel a véleménye mindezekről. Amíg meg nem történik, hogy jó alaposan letol, addig tudom, hogy belül vagyok a korlátokon. Bár én nem szükítem, inkább tágítom a sajátjaimat, ezzel megőrizve a teljes viselkedési formámat ebben az egyéneket nem mindig toleráló társadalomformában is. De végül is, mikor nem így volt? Na jó, voltak korszakok, amikor az egyéni gondolkodás döntötte el a nemzet jövőjét, de legtöbbször nem volt másra szükség, csak egy engedelmes tömegre, aki egyetlen nagy eszme célkitűzéseit végre tudja hajtani. A történelemből tanulni kéne, de nem nagyon sikerül, mivel most is egy ehhez nagyon erősen hasonlító társadalomban élünk. Persze most azért van egy kis szabadságom, de csak mert sikerült elég magas rangra kerülnöm. Ha nem lennék hadnagy, biztosan büntetésben tölteném a küldetések közötti idő java részét, és nem Kempachinál iszogatva. Ja, igen, róla majdnem el is feledkeztem. Merre járhat? Aha, a másik oldalon van. Oké, de jobb lesz mostantól szemmel tartani, mert elég kiszámíthatatlan ötletei vannak az én pultról való eltávolításomra...
A kis megjegyzése a barátsággal kapcsolatban szerintem 100%-ig igaz, elvégre a rangom miatt eddig egyetlenegy normális barátságot sem kötöttem, csak amikor mélyen kussoltam róla, milyen szerepkörben is tevékenykedem valójában a 6. osztagnál.
-Valahogy megértelek. Addig van érdek nélküli barátság, amíg nem túl sokat tud az ember a másikról. - bár ez nálam nem egykönnyen vitelezhető ki, mivel kicsit túl sok információ jut a tulajdonomba egy-egy érintésből. Persze most már valamennyire tudom ezt korlátozni, de régebben eléggé kivitelezhetetlen volt a dolog, nagy sajnálatomra. Viszont most majdnem lezuhantam. Maya nagyon kedves nő? Mi lett vele? Hova tűnt az a hadnagy, aki fegyelemmel tartott piszok nagy rendet az osztagánál? Mindenki változik, úgy tűnik ő kifejezetten jó irányba. Vagy ezt lehet a hadnagya számlájára írni? Hanáról van pár infóm, és asszem az eddigiek alapján eléggé szabadelvű a kisasszony. Majd kiderül, úgyis lassan esedékes lesz egy újabb találkozó.
-Jó hallani ezt az emberektől. Maya nagyon kedves és kötelességtudó, úgy látom már sikerült megkedveltetnie magát a tisztekkel. Felesleges volt az aggodalom... - fejezem be az újabb értelmes hozzászólást kicsit elgondolkozva, és direkt ügyelve rá, hogy ne tudja kivenni belőle, most ki és aggódott mi miatt. Bár szerintem nem vette észre, éppen elég sokk volt neki, hogy rájött, ki is vagyok. Legalábbis a viselkedéséből és a gesztusaiból erre tippelek, ráadásul a pillantása éppen a hadnagyi karszalagomat kutatja. Pech, hogy az ott maradt az irodafiókom legaljában. Na ennyit a kötetlen beszélgetésről, fogadjunk mindjárt bevágja az illem szerinti megszólítást! Már itt is van, ilyen találatokkal néha ki kéne próbálnom a lottót is. Kicsit meg kéne nyugtatni, hogy emiatt a kis malőr miatt a feje még a helyén marad, mivel eleve eszem ágában sem volt a rangomat hirdetni. Bár éppen elég hangosan mondta ahhoz, hogy a közelünkben ülők egy kicsit felfigyeljenek rá. Ha még magázni is kezd, itt elszabadul a pokol.
-Örülök, hogy megismerhetlek Jaken. Igen az vagyok, akinek gondolsz. A Mistyből, az idegtépésből, vagy a 6. osztagból jöttél rá? Egyébként a rangjelzést hiába keresed, direkt nem vettem fel...- próbálom oldani a hangulatot, több-kevesebb sikerrel. - Jaj ne vágj már ilyen képet! Hadnagy vagyok, és? Ez semmin nem változtat, azt az egy eshetőséget leszámítva, ha elkezdesz magázni. Nem szeretem, ha valaki azt teszi, ezen kívül hanyagoljuk a Yurenai hadnagy, Yurenai kisasszony és hasonló megnevezéseket is! Misty vagyok és kész! - próbálom tisztázni előtte, hogy engem az fog nagyon zavarni, ha nem úgy viselkedik velem szemben, ahogy eddig tette.

Hát mi ne mondjak, láttam már rugalmasabb tisztet is. Szinte szemmel követhettem, ahogy forognak az agykerekei és minden egyes mondatom szépen lassan a helyére kerül a fejében. Végül mintha vagy mázsás súlyt raktam volna rá, szinte elgyötörten egyezett bele a kérésembe. Nem értem mi olyan nehéz benne, nem azt kérem, hogy kussoljon, vagy hajtson le két szakét, hanem egyszerűen tegezzen és ne leplezzen le. Nem olyan nehéz, csak kerülnie kell a hadnagy megszólítást. Szerintem simán menni fog, maximum amint megpróbálná kimondani, pár gyilkos pillantással jutalmaznám.
-Köszi a megértést. - jelentem ki, mivel semmi kedvem a vigyázó pillantásokra minden nagyobb iszákos felől. Meg Kempachi is azért tűr meg ennyire, mivel nem rontom az üzletét a jelenlétemmel, sőt ha hülyeségből beugrom a pult mögé, máris növekszik a rendelések száma...
Tisztelet sokra tartása? Van benne valami, tényleg szép dolog lenne. Igaza van abban, mennyire fontos elméletileg, kár, hogy ez nálam nem válik be. Mellettem aztán el is felejtheti, hiszen én is azt teszem. Ráadásul nem is kicsit, és eddig még nem nagyon ütöttem meg miatta a bokámat. Legalábbis amikor utoljára próbáltak velem büntetést végeztetni miatta, rásóztam az egyik tisztre az osztagból. Szegény, utána hetekig útált. Előfordulhat, hogy elfogy a türelmük, de remélem az nem mostanában következik be.
-Nyugodtan vedd lazábra, mivel engem nagyon nem érdekel a tisztelet. Akkor vagyok boldog, ha kivívom, és nem az ölembe hullik. Az inkább zavar, mikor ismeretlenül is egy hadnagyi rangjelzés miatt próbálnak nekem nyalizni... - teszem még hozzá, hogy tudja milyen is vagyok valójában. Szeleburdi, nem törődöm és szabályszegő. Lehet, hogy ki is hagytam még pár nem túl kecsegtető vonást. Elvből nem törődök vele, ha ezt a szememre vetik, mivel nem olyan jó dolog az egyhangú és szabálykövető élet.
A zanpakutommal szerencsés vagyok, na igen. Főleg ha nem kell jobban megismernie az embernek. Sajnos nem olyan jó dolog olyan társsal együtt lenni, akinek mindig igaza van, nem tud veszíteni és ráadásul imádja ledöbbenteni a nagy közönséget egy-egy megjelenéssel, nem éppen helyénvaló öltözetben. Ennél asszem egy konzervatívnak is jobban örülnék, mivel nem kell mindig hallgatnom rá, és eszébe sem jut a kapitányomat orrvérzéshez juttatni. Bár jelenleg ő is hallgat nagyokat, de azért, mert tetszik neki a műsor. Amint laposodik a hangulat, tuti tiszteletét teszi. Hogy miért is nem tanultam én meg rendesen kordában tartani? Ja persze, mert ezt vele nem lehet megtenni.
-Azért az se rossz, ha egy kard konzervatív. Az enyém éppen az ellenkezője, ezer örömmel éget le nagyközönség előtt, amikor megjelenik alulöltözve... - ezt inkább tovább nem részletezem, ha eléggé ismerni fog, úgyis megtapasztalja. Addig meg örülök, hogy nem mindenki látta. Bár az új kapitányomnak semmi problémája nincs vele, de nem is csoda. Hitoshitól, az egyik legnagyobb perverztől, mi mást várhatna az ember? Szerintem őt az sem zavarná különösebben, ha Yurei Kouji egész nap az irodájában mászkálna, az egyik kb. két három anyagdarabból álló, ruhának nevezett készítményében. Oké, én se vagyok szívbajos, de azért nálam van egy határ. Ami persze neki nincs meg. De legalább önmagát ő nem látja, velem ellentétben. - Nekem sem ártana megerősödni, csak éppen kicsit más módon gondolja ezt a szellem. Csak akkor ad át nagyobb adagot az erejéből, ha teljesen megbízok benne és figyelembe veszem a javaslatait... - ami eddig csak egyszer sikerült, bár azt az érzést nem könnyű felülmúlni. A tudása még mindig hihetetlen, és nem gondoltam volna, hogy ilyen pontosan tud mindent. Milyen kár, hogy ezt az állapotot a testem nem képes sokáig elviselni ájulás nélkül...
Közben Yaken felém fordult és a Mayával el töltött időről kérdezget. Nos, rossz ajtón kopog, abban én semennyit sem tudok neki segíteni. Bár magam is kíváncsi lennék rá, ő hogy tartott rendet az osztagnál. Talán lekapom valamelyik régebbi tisztet a közeljövőben és kikérdezem. Nekem elég jól megy, de talán csak azért, mert volt idejük megszokni a női hadnagyokat.
-Bocsi, de erről sokat nem tudok mondani. Engem közvetlenül Maya helyére hívtak át a 10. osztagból, előtte ott voltam 4. tiszt. Mayával véletlenül ismerkedtem meg, és összebarátkoztunk. Amíg ki nem nevezték kapitánynak, csak látogatóban voltam néha a 6. osztagnál. Képzelheted a meglepődésemet, mikor kiderült, hogy ő maga ajánlott a megüresedett rangjára... - na igen, ráadásul éppen mellettem állt, mikor ezt közölték velem. Nem hittem volna, hogy ennyire meg tudta szokni a szeleburdi természetemet. Azért néha jó dolog egy kis nosztalgia. Mondjuk annak még nem nevezhető, hisz csak pár hete, vagy inkább egy hónapja vagyok hadnagy. Az alatt kapitányváltás is volt már, és az sokkal érdekesebb eseménynek számított. - Mást vártál, igaz? Mindegy, mesélj most kicsit te a 3. osztagról, ott még nem nagyon jártam. - csak ha éppen kellett egy ellenfél harchoz, de akkor is csak a külső részeket barangoltam be...

Miután kifejtettem bővebben is, miért nem szeretem a hadnagyi karszalag viselését, vagy bárkinek is elmondani a rangomat, szinte teljes mértékben egyet értett velem. Bár azt leszögezte, hogy ő nem ilyen. Remélem is, hogy igazat mond, mivel semmi kedvem a mai napomat is egy csalódással gazdagítani. Azt inkább nem említem neki, hogy engem árverni kb. annyira jó ötlet, mint Hueco Mundo kellős közepén kiereszteni egy shinigaminak a lélekenergiáját, ha nem még rosszabb. Akit én leleplezek, az ajánlom, hogy tűnjön el nagyon messzire, vagy halálosan meg tudom keseríteni az életét. Szó szerint a sorsot hívja ki maga ellen, aki becsapni próbál. Nem vagyok nagy hatalmú, de simán megkeserítem az életét. Nem olyan nehéz, egy-két félre értés és baleset elég hozzá, amit könnyen meg tudok oldani.
-Örülök, hogy ezt hallom. Bár mindenki ilyen lenne. - válaszolok neki és ezzel rá és veszem magamat, hogy a tudatom újra a beszélgetés körül forogjon. Persze lehet, hogy nagy hiba volt ezt tenni, mert éppen most tart kiselőadást arról, hogy nem mindenkit lehet elsőre megítélni. Neki talán tényleg nem jönne be ez a módszer, de nálam hatékonyabban senki nem tudja alkalmazni. Ha valakinek olyan érdekes, és legtöbbször zavarba ejtő képességei vannak, mint nekem, akkor nagyon hmar megtanulja, hogyan állapítsa meg egy pillanat alatt az emberekről a valódi viselkedésüket és céljaikat. Na jó egy pillantásból nem is, de egy érintésből én sajnos már le sem tudnám azokat tagadni. Szerencsére általában senki nem jön rá, hogy azt a pici kellemetlenséget én okoztam neki, különben már rég lebuktam volna. Befejezte, akkor válaszolni is kéne végre. Mi lenne, ha egyszerűen csak próbálnék nem lelepleződni.
-Hát nem is tudom. Elég jó emberismerő vagyok, így egy idő után mindenkinek rájövök a valódi céljára. - mondom vidám hangon, remélve, hogy azért ezt nem fogja halálos fenyegetésnek venni. Elvégre pont nem annak szántam, a legkevésbé sem. Csak éppen ez volt a tőlem telhető legdiplomatikusabb válasz, ezért ezt kellett használnom. Lehet, hogy megint sikerült vele magamat kicsit elásnom, vagy jókora slamasztikába kergetnem, de azért remélem, hogy nem így lesz. Mindkét megoldás eléggé nem engem tükrözne, elvégre a gyors döntéseim még nem jelentik azt, hogy meggondolatlan lennék. Inkább minden lehetőséget megfontolok, és igyekszem a legbiztonságosabbat választani, bár nem mindig van olyan.
Közben Yaken próbálja palástolni a mosolyát, amit újabban minden hím nemű egyed produkál, ha a kardomról van szó. Valamennyire sikerül is neki, fel sem tűnne, ha nem lennének olyan kíváncsiak a szemei. Lefogadom reménykedik benne, hogy Yurei Kouji nem hagyja ki az alkalmat, hogy egy kocsma közepén égessen le. Én éppen az ellenkezőjét remélem, semmi kedvem a szokásosnál is jobban megszívni. Nem mondom, hogy ne jelenjen meg, mert azt nem tilthatom meg neki, ezért csak annyit kérek tőle mindig, hogy ne tömegben. Ez nem nagy kérés, főleg amellett, amit el kell tőle viselnem néha. Legalábbis szerintem elég kicsi. Bár nem állok le vele erről vitatkozni, annyira azért nem vagyok elszánt. Akkor a hét végéig ki sem kerülnék a szobámból, pedig még jó pár nap hátra van belőle...
Hirtelen megmerevedtem, majd szemmel követtem az egyik tisztet, aki eléggé labilis léptekkel elindult kifelé, de út közben sikeresen feldöntött egy asztalt, ami éppen az útjában volt. Bár érdekes utat járt be, majdnem megkerülte az egész helyet az ajtó felé menet. Legalábbis remélem oda tart, vagy Kempachi röppályán küldi el az utca másik oldalára a pulttól.
-Tipikus példája a túl sokat ivóknak. Kár értük, kicsit kevesebb szaké mellett remekül szórakoznának. - jegyzem meg, mivel igaz, hogy ital párti vagyok, de a részegséget nagyon nem bírom. Nem is voltam az, mióta shinigami vagyok, meg előtte se nagyon, mert nem tudhatom, miket kiáltanák magamról világgá, amikor nem vagyok beszámítható. Mindig van egy határ nálam a piával, amit nem lépek át, mivel utána már csak lefelé lehet menni.
-Valójában mi nagyon sok mindenben különbözünk. Ez egy törékeny egyensúlyt állít fel közöttünk, amit ha nem bontunk meg, a határ a csillagos ég. - csak sajnos a probléma ott van, hogy kezdőként én nagyon is feldöntöttem, és azóta sem siekrütl teljesen visszanyernem ezt az állapotot. Bár egyértelmű javulásra utal, hogy most már nemcsak vitázik velem, hanem néha előre figyelmeztet is egy esetleges támadásra. Próbálom érthetően és a lehető legkevésbé kompromitáló módon megosztani a legfontosabb tudni valókat a férfival. Azért annyira még nem bízok benne, hogy ennél többet mondjak. - Bankainál még én sem tartok, ahhoz Yurei Kouji még túl passzív, és én sem vagyok elég erős. - bár szerintem egyre közelebb kerültünk hozzá, főleg az elmúlt időszakban.
Újabb mesélés következik, ezúttal a 3. osztagról. Yaken leírásából ítélve remek hely lehet, egyszer tényleg meg kell néznem, lehetőleg a közel jövőben. Mayának mindenképp tartozom egy látogatással, és közben kicsit körbe is nézhetnék. Ha ott is olyan segítőkész shinigamik vannak, mint a 6. osztagban, biztosan jól fogom érezni magam. Az utolsó kérdése azonban kicsit elbizonytalanít, így egy nagy levegőt veszek, mielőtt válaszolnék rá. A hangomban enyhe szomorúság lappang, amit elnyomni nem tudom, és nem is akarok valójában. Ha kiérzi ő is, talán a további kérdéseket a témával kapcsolatban meg fogom úszni.
-Maya előléptetése egy hónapja történt, akkor voltam nála, de azóta nem. Sajnos rögtön utána neveztek ki a helyére, ráadásul Suzumiya kapitány nem egész két héttel később eltünt. Akkor én kaptam elég sok feladatot, utána pár napja új kapitány került a helyére, akivel még kicsit meg kellett ismertetnem az osztagot. - magamat nem, a miénk elég régi ismerettség, ha azt vesszük. És így utólag elmondva még nem is látszik annyira, mi minden szakadt hirtelen a nyakamba. De nem bánom, mindig is nyomás alatt teljesítettem a legjobban.
-Egyébként remélem nem bántad meg, hogy ide jöttél. - váltok témát és veszem vissza a vidám arcomat. Ez persze nem álarc, a hangulatváltozásaimtól szimplán migrént kap bárki. Most éppen túlestem a szomorú részen, és munkál bennem egy kis alkohol, szóval pörgésre vissza állhatok...

//Bocsi, hogy ilyen későn válaszolok, de kicsit sok feladatom volt//

*Nos igen, szomorú, de ezek a mai emberek már egy ilyen eltorzult világban élnek. Patkánnyal kevert kutyákat cipelnek a táskájukban, meg minden. Szívesen megnézetném ezekkel az emberekkel a Lassie hazatér című filmet, amiben remekül szemléltetik a kutyák helyét a világegyetemben. Az ember mellett, legjobb barátként. Mellett, nem pedig a táskájukból szaglászva. Amúgy is, vannak lábaik nekik is, tudnak járni meg minden. Szóval, hát izé… Megvan már a rendeltetésük, vagyis hogy szépek, nagyok és hűségesek legyenek, valamint kedvedre dögönyözhesd a nagy bundájukat is, és ha eldobsz egy gallyat, akkor hozza vissza neked! Macska is vissza szokta hozni, hogy aztán elhajíthassam újra, de csak ha épp nem azzal tölti el a nap 24 óráját, hogy kedvenc helyén, az irodám sarkában kempeljen, várva, hogy óránként megvakargassam a füle tövét. Hiába, Macska egy igazi álomkutya, majdnem olyan, mint Lassie! Csak lustább, meg öregebb, és egy kicsit nagyobb.
Igen szokatlan tőlem, hogy én állok a reflektorfénybe, hisz én mindig is jobb szerettem inkább mellékszereplő lenni. Ez meg is adatik nekem jelenlegi pozíciómban, és tökéletesen megfelel az, hogy csak a háttérből irányítom a dolgokat. Nem is látnak sokat emiatt az irodán kívül, mert hát na… Nekem ott mindenem megvan. Ott van Macska, meg mindig van mit csinálni, hiszen a papírmunkák csak arra a napszakra tűnnek el, amíg vége nincs a munkaidőmnek, hisz másnapra úgyis mindig kapok újakat. *.* Igen, én szeretem a papírmunkát, aktakukac vagyok, jó? >_> Szerintem remek időtöltés, már-már pótolja egy-egy igazi flesselés (hallucinálás Vera módra) élvezetét, és ami azt illeti, én tökéletesen bele tudok merülni. Ha egyszer elkezdem, akkor nem bírok leállni vele, és úgy vettem észre, hogy a taichou is nagyon elégedett a munkámmal, és neki köszönhetem Macskát is, meg minden. Szóval, a munkamorállal aztán nincsen semmi gondom, köszönöm szépen az amúgy fel nem tett kérdést, szeretem a mostani munkámat, mert na… >.< Mondjuk ezt már tuti közöltem jó sokszor, és kezdem úgy érezni, hogy ismét csak saját magamat ismételni. Szóval lehet, ideje lenne megtörnöm ezt az idióta rutint, ami sokkal nehezebb, mint azt bárki gondolná. Mert Vera az... Vera. Szóval értitek, na. >.<;;;;;
Kifejezetten önző lehet tőlem, hogy a reflektorfénybe állok és mesélek magamról, meg mindenről, de főleg a kutyának nem nevezhető, kopasz patkányokról, akiket egyesek ölebek helyett dédelgetnek. Azonban Yuki úgy tűnik, őszintén érdeklődik. Nem, nem lehet… Irántam senki sem szokott őszintén érdeklődni! Engem vagy utasítanak, vagy utálnak, és valljuk be, okkal utál engem a fél osztag, mert hát, a másik énem egy kicsit elviselhetetlen némber, aki kihasználja még a szeretett és semmiről se tehető taichoumat is. Kai is utál, az egész osztag utál, még Suwun is és én is utálom magamat. Vagyis semmi kétség, Yuki is csak a képzeletem szüleménye, és nem lehet több egy képzelt barátnál. Elég érdekesen festhetek, ahogyan a levegővel beszélgetek lelkesen, meg mesélek a semminek. Azonban nem ez az első ilyen alkalom, meg lehet, hogy már mindenki elkönyvelt valami őrült kis fruskának, és valljuk be, hogy igazuk van, hiszen valóban vannak olyan szokásaim, amik egy normális embernek nincsenek. Például végtelenül nagy idiótaságokat vagyok képes beképzelni. Többek között bögrékkel veszekszek munkaidőben, meg tollak terrorizálnak szavakkal, meg ilyenek. Vagyis valószínűleg Yuki is csak a képzeletem játéka. Úgyis kiderül, ha az. Például átváltozik egy rasnya, csápos szörnyeteggé, ahogyan az általában lenni szokott, ha megint egy képzelt barátom van.*
- Ööö… Persze… Csak nem igazán tudom, hogy miről mesélhetnék még… - *oltom el a cigarettámat, és szórakozok azzal, hogy a hamutál szélére söpörjem a cigarettacsikk segítségével a felgyülemlett hamut. Jó játék, tudom, de mindendohányossal megesik, na.*
- Mondjuk előbb rendelhetnénk valami szendvicset, biztosan kapni itt azt is. A tegnapi brokkoli túladagolás után most egy darabig biztosan nem eszek meg semmi zöldséget. Tudod, egyszer csak átjött az irodába Masa-chan és Katsu-chan, a Sierashi ikrek. A mi osztagunkban vannak ugyanis, és hát, tudod, hogy van ez… Az anyjuk brokkolit akart velük etetni, és nekik sok volt, de valószínűleg bajba kerültek volna, ha nem eszik meg. Szóval, sose tudtam ellenállni a bociszemeknek, meg olyan szépen kérték, hogy segítsek nekik megenni, szóval segítettem… Szerinted nem kellett volna? - *ejtem le a földre az újabb szál cigarettát, amit meg szerettem volna gyújtani, és hatalmas, kerek, naivságot tükröző szemeim meresztem rá a képzelt lányra. Hiszen biztos, hogy képzelt, és ha csak képzelt barát, akkor miért is ne mondhatnék el neki ilyen dolgokat.*

Ez a hely mindig is kellemes hangulatot árasztott és képes volt megnyugtatni, vagyis inkább lenyugtatni. Mikorra ideérek általában már csak egy energiagombóc vagyok, akit nagyon ki kéne fárasztani, és erre tökéletes ez a hatalmas forgatag, ami itt fogad. A sok hatás, hangok, emlékek, jelenbeli képek, múlt és persze az örökös viták Kempachival hatásosak, ilyenkor két óra után már úgy érzem képes is lennék aludni. De ha találok valami elfoglaltságot, akkor remekül bírom továbbra is a pezsgést. Ha jól emlékszem, az Emberek Világában volt egy könyv a hozzám hasonlóakról, de ott ezt betegségnek tekintették. Azt hiszem álmatlanság volt a neve. Micsoda badarság, méghogy betegség. Egyszerüen csak én munka közben szinte félálomban vagyok, akkor alszom, így utána nem vagyok fáradt, és azért bírom remekül a napi öt óra alvásminimum mellett is a dolgokat. És valljuk be, ki nem örülne neki, hogy naponta legalább három óra plusz ideje van szórakozni, amikor senki és semmi nem zavarja. Szerintem nincs az az őrült, aki hajlandó lenne erről lemondani bármi miatt is. Ahhoz túlságosan ragaszkodóak és túl szép ajándék ez. Már persze annak, aki el tudja ütni az időt. Az éjszaka csendje nem mindig megnyugtató, Ciara elmondásai alapján például halál unalmas is tud lenni...
A gondolataimmal siekrült magamat annyira elfoglalnom, hogy majdnem be is estem a pult mögé. Jól is nézett volna ki, ha egy hadnagy hátrábukfenccel kerül be oda. Ráadásul én még szinte nem is ittam, így azzal sem tudnék védekezni, hogy megártott a szaké. Bár egyesek, például Yachiru egészen biztosan nagyon élveznék a műsort, és követelnék, hogy ismételhessék meg. Ajjaj, ettől előre félek. A bénázás azonban szerencsére nem következett be, hála a nem csekély egyensúlyozási képességeimnek. Sikerült megkapaszkodnom a pult szélében feltűnés nélkül, pontosabban csak egy egészen apró megingást produkálva. De közben az egyik részeg fazon siekresen hanyatt esett székestül, így ezt nyugodtan bárki az ijedtség számlájára írhatta nálam. Csak én fogom tudni, hogy következőre óvatosabb legyek, amikor veszélyes helyen ülve belemerülök a gondolataimba, mert a végén telibe találom a poharakkal teli polcot, és az elég fájdalmas megismerkedés lenne.
Mikor Yaken megszólalt, jöttem csak rá, hogy még mindig mellettem ül, és éppen az általam is kinézett tisztet jelölte meg szöges ellentéteként. Ez már jól is kezdődik, akkor biztosan nem a legidegesítőbb fajta. De azért szerintem egy zanpakutou se lenne képes megtagadni a mesterét, akármennyire is különbözik tőle. A fordítottja sem valószínű, bár én néha tényleg a legszívesebben pár kilométerrel lejjebb süllyednék, mikor Yurei Kouji produkálja magát. Vagy inkább őt földelném el? Igen, ez utóbbi a valószínűbb. Bár nincs messze egyik sem. Talán annyi lenne a második előnye, hogy ebben az esetben senki nem tudja őt látni vagy hallani. Vajon van ilyen kidou? Inkább nem gondolok rá, mert a végén kiszúrja és hallgathatom a napi monológot.
-Az nem lehet túl jó. A makacsságnál kevés rosszabb tulajdonság van, bár a pimaszság, amit Yurei Kouji produkál, nagyon nincs messze tőle. - és akkor még mondhatni kifejezetten enyhén fogalmaztam. Sokkal egyszerűbben is le lehetne írni a viselkedését, csak azzal magamat ásnám el, elvégre ő még mindig a lelkem része, vagy mi a fene. Bár néha erősen kételkedem ebben. A kapitány miatti hangulat változásomat viszont a shinigami felfogta, és békén hagyott. Vagyis majdnem, még egy bocsánatkérésre futotta az erejéből, bár szerintem ezzel sokra nem ment. Véletlenül talált olyan témát, ami engem mélyen érint, és szerintem ezért nem kell elnézést kérnie. Valószínűleg a helyében én is ezt tettem volna, a mentegetőzése felesleges. De ha ettől jobban érzi magát, akkor megvárom, amíg befejezi, és csak utána állítom le.
-Valójában nem akkora baj, hogy rákérdeztél, jó érzés, hogy végre ki merem mondani. - nem mintha eddig nem mertem volna gyávaságból, egyszerűen csak túlságosan fájt rá gondolni is. Szinte olyan volt, mintha azzal, hogy eszembe jut, megmásíthatatlan ténnyé válik, amin nem tudok változtatni, akármennyire szeretnék is. Az idő múlásával tényleg az lesz, azonban előtte van még egy kis esély. Hiába nem láttam Shoko jövőjét, sem a sajátomat, a reményt még nem adtam fel. A legkisebb jelre is reagálni fogok, bármi is lesz az...
Yaken újra beszélni kezd. Játék, hát mit ne mondjak, nem is rossz ötlet. Bár kezd kicsit érdekes lenni a társalgás, túlságosan is komoly, de ez talán enyhítheti. Vidám mosollyal az arcomon érek le a földre, a pultos legnagyobb örömére, majd indulok el egyenesen a gépek felé. Ezekkel régen nem játszottam már, pedig egyenesen imádtam velük próbára tenni a "szerencsémet". Bár ide jobban illene a tudás szó.
-Válaszd ki melyik szimpatikus, és én szívesen elmagyarázom a szabályait. - zárom rövidre a beszélgetést, mivel nem nagyon tudok dönteni közülük...

Hát ez jó, az eddigiek alapján Yakent sok mindennek el tudnám könyvelni, de 1000%, hogy a pimasz nem lenne köztük. Legalábbis az én szempontomból biztosan nem, hiszen önmagamat felhasználva hasonlítási alapnak azt hiszen megtaláltam a nemesi viselkedés és jólneveltség példaképét. A következő mondatánál viszont az hiszem, majdnem sikerült lefordulnom a pultról. A nevetés legalábbis kirobbant belőlem, és félő volt, az egyensúlyomat vesztem közben el. A könnyeim is potyogtak majdnem, annyira vicces volt ez. Amikor már az oldalam is szúrni kezdett, egyszerüen megfogtam és igyekeztem az önuralmamat visszanyerni. Persze azt közben próbáltam nem észrevenni, hogy a pult másik oldalán valaki tányérnyi szemekkel figyel, és beszélgetőpartnerem is eléggé értetlen pillantásokat vet rám. De nem csodálkoztam rajta, hiszen ő nem tudta, mi játszódik le a fejemben. Mikor pár mély levegővétel segítségével megnyugodtam, kicsit közbe néztem. Szerencsére senkinek nem tűnt fel a kitörésem, így nem kellett kínos magyarázatokat adnom. De talán Yakennek nem ártana egyet juttatni.
- Bocsi, csak éppen azt gondoltam, te mellettem olyan vagy, mint egy nemes. Erre kimondtad a kardod nevét, Assei Kazoku... - igyekeztem épkézláb módon rámutatni, mi a fene okozta nálam ezt a hirtelen vidulást, hiszen annyi szakét még biztosan nem ittam, hogy ennyire jó kedvem legyen. De el kell ismerni, elgondolkodtató neve van. Ha az alapján kéne megítélni, én egy büszke, felsőbbrendű testtartással rendelkező, középkorú férfire fogadnék szellemnek, akin valami jókora címer díszeleg. Mulatságos lenne, ha kiderülne, hogy tulajdonképpen nem is tévedtem akkorát. De lehet, hogy egészen más. Elvégre Yurei Kouji neve hallatán senki sem egy alulöltözött, vak lányra gondolna, inkább egy titokzatos, keleties nőszemélyre fátylakkal és érdekes motívumokkal az arcán.
- Hm, azért egyszer megnézném, hogy néz ki Assei Kazoku. - jegyzem meg csak úgy mellékesen, hiszen szerintem a képzeletem és egy érintés úgyis az eszembe fogja vésni a külsejét. De akkor is, ha ilyen a gazdája, őszintén érdekel, neki milyen a viselkedésmódja...
Végül csak sikerült teljesen lenyugodnom, és hajlandó voltam az ülőhelyemet is feladni, csakhogy ezúttal a játékautomatákat vegyük célba. Mielőtt még messzebb kerültem volna a pulttól, azért megittam a maradék üdítőmet is. Semmi kedvem nem volt a részeg tömegben menőverezni egy üveggel, mert félő volt, hogy valaki rám borítja az egészet. Így is néha kellett egy-két gyors oldalra lépés, hogy egészségesen és tisztán kerüljek oda a kinézett gépekhez. Pechemre ezeket a fajtákat ismertem kevésbé, de nem lehet gond, mivel ezek az egyszerűbbek közé tartoztak. Ha a pókert nézi ki, nagyobb bajban lennék.
- Ez nem olyan nehéz. Be kell dobnod egy érmét, utána van egy indító gomb, azt ha lenyomod, már csak el kell találnod milyen minta lesz a képernyőm. Ha sikerül, akkor visszanyered a pénz és még valamennyit. - próbáltam érthetően magyarázni, és közben nagyon reméltem, hogy még véletlenül sem kevertem össze a gépeket, mivel tőlem az ilyen kitelik. Ez viszont csak akkor fog kiderülni, ha kipróbáljuk. - Kezdjek én? - teszem fel a kérdést, miközben magamban megpróbálom újra átgondolni, mit is mondtam, és miben tévedhettem. Egyenlőre ez utóbbit nem találtam, de még nincs vége a napnak, hogy úgy mondjam.

//Amúgy semmi baj, nálam sem mindig van ihlet//

Teljesen fellelkesültem mindazon, amit Vera mondott… Minta valami érdekes, távoli, egzotikus, meg minden ilyesmi… mintha valami ilyen helyről mesélt volna. ~ Pedig hát, ha rendesen végezném a dolgom, akkor ez teljesen természetes lenne, ehelyett itt élek bezárkózva, és nem csinálok semmit! Mondjuk, azt nem hiszem, hogy beleőrülnék az unalomba, sosem zavart az ilyesmi, csak hát… dolgozni is kéne. Bár az is biztos, hogy ha nem ittam volna semmit, akkor most nem lennék dühös magamra, inkább csak szomorkodnék, szóval ez egyáltalán nem normális, de nem is baj ^.^” Még… De persze, az elmélkedés helyet inkább figyelni kéne… sokadszorra is ~ Bár sajnos, asztaltársam tanácstalanul gondolkozott, miről mesélhetne még. Az, hogy együnk valamit, nem hangzott rosszul, sőt… Nem ihattam annyit, hogy ne emlékezzek, reggeliztem-e, viszont tényleg nem sikerült. Ezt csak a dekoncentráltságomnak köszönhettem, ahogy azt is, hogy itt voltam, ami persze nem baj, mert jól éreztem magam – kicsit gyanúsan jól, de azért úgy éreztem, magamnál vagyok. Vagy legalábbis ezzel próbáltam magam nyugtatgatni ^.^” Szóval meg kéne próbálnom kicsit összeszedettebben viselkedni, na. És még ha nem is Karakuráról, meg általánosságban véve az Emberi Világról (ez milyen fellengzősen hangzott...) beszélt a hadnagy, azért érdekes volt a brokkolis történet is. Ezek valahogy… mind teljesen hétköznapi dolgok voltak, olyanok, amikben valaha azért nekem is részem volt, de már rég nem történt velem semmi ilyesmi… Nem tűnt fel, hogy hiányozna. És félreértés ne essék, eszem ágában sem volt azt kívánni, bárcsak brokkolit kéne ennem, vagy hasonló szörnyűségeket, de jól esett hallani róla, szó szerint szívmelengető volt. Meg aztán… a bociszemek, vagyis jelen esetben Vera nagy, ártatlan szemei… Teljesen összezavarodtam tőlük.
- …Szóval, sose tudtam ellenállni a bociszemeknek, meg olyan szépen kérték, hogy segítsek nekik megenni, szóval segítettem… Szerinted nem kellett volna? – kérdezte, még a cigarettáját is elejtette.
- Már miért ne kellett volna? – kérdeztem kissé megszeppenve. – Hiszen… - folytattam tétován – természetes, hogy segítesz nekik… Lehet, hogy még akkor is segítettél volna, ha nem úgy néznek rád, nem?
~ Furcsa… Vera úgy kérdezte, mintha… bármi ellenezni valót találhatna bárki abban, amit tett. Persze, a gyerkőcök kicsit kevesebb vitaminhoz jutottak, de hát az nem akkora baj, hogy felháborodjak rajta, én is utálom a brokkolit, vagyis utáltam. ~ Ő csak egyszerűen, őszintén megkérdezte, hogy ez baj-e, mintha neki nem szabadna segítenie… Persze, lehet, hogy csak én fújtam fel, természetesen ismét az alkohol miatt, valószínűleg kicsit máshogy láttam a dolgokat, mint amilyenek. Az természetes, hogy az ember segít, ha tud, pláne, ha szépen néznek rá… ~ Na igen, az ember segít. De bárhogy is, én már nem az vagyok; hanem egy emberi lélekből született… valami, amit halálistennek neveznek. Ahhoz képest… még mindig ugyanúgy gondolkozom, mint egy ember. Ez nem rossz, vagy jó, csupán egyszerűen megváltoztak körülöttem a dolgok, és én nem változtam velük, olyan maradtam, mint voltam. Még ha el is fogadtam, hogy van egy kardom, aki néha beszél hozzám, és néha lepotyogok pár emeletnyit, mindez… még mindig idegen tőlem. Úgy tekintek erre az egészre, mintha valami… varázslat lenne, ami különbözik a világomtól, nem része annak… ezért megbízhatatlan, hiszen bármikor eltűnhet. Használom, amit kaptam, de nem hagyatkozom rá, hiszen ha eltűnne… félek, hogy anélkül tényleg semmit sem tudnék tenni. Ezért nem hiányoztak a hétköznapi dolgok, mint a család, az, hogy meg kell enni a brokkolit, hogy nem mehetsz felelőtlenül bárhová – egyik sem hiányzott. Mert úgy éltem, mintha csak egy álom lenne, ami előbb-utóbb véget ér, és én újra „normális” életet élek, olyat, mint régen. A háziállatok meg… Nekem is volt, és eltűnt, ezzel nem volt semmi különös, beletörődtem. De hogy a régi életemből én tűntem el… Nem tudtam, nem tudom elfogadni, hogy én ezeket elvesztettem. Talán visszaszerezhetném, de azért tennem is kéne valamit. És ezt nem akartam… mert nem bízok a mostani világomban. Hosszú évek óta itt vagyok, és meg sem próbáltam megszeretni, megismerni, a része lenni annak, ami körülvesz, mert nem hittem el, hogy már nem vagyok ember… A lelkem, ahogyan gondolkodom, nem változott, de minden más igen. És én csak azért, mert magamat nem láttam megváltozni, másról sem hittem el, hogy már nem ugyanaz… De most miért jutott mindez az eszembe? Valahol mindig is tudtam talán, ahogy azt is, hogy gyáva vagyok megváltozni. Ha visszamennék az emberek közé, akkor… látnom kéne, szembesülnöm kéne azzal, hogy már nem tartozom közéjük, még ha valahol mindig is tudtam. Én nem attól vagyok gyáva, hogy félek harcolni, az más. Nem akarok harcolni, ártani másnak, ez rendben van, bár talán kissé abszurd. Én attól vagyok gyáva, hogy nem merem elhinni, hogy elszakadtam a régi életemtől; még azt is tudom, hogy ez milyen szánalmas. Így még sosem mondtam ki… Na igen, ittam, valószínűleg ettől, fogjuk rá ^.^” De még akkor is, mit akarok én most ezzel? Talán most már szembe tudok vele nézi? Ugyanolyan gyáva vagyok, persze megpróbálom… ha már ennyit gondolkoztam ezen, és tudom, hogy igaz, még csak az hiányzik, hogy az esélyt se adjam meg magamnak >.< Na de… Te jó ég, mióta ülök én itt magam elé bámulva, ilyen negatív gondolatokkal, még ha tudom, hogy igazak is? O.O Jaj, Vera most mit gondol...? ~
- Ööööö… ne haragudj, elgondolkoztam ^.^” – hadartam gyorsan. Még ha kissé össze is zavarodtam mindattól, amin töprengtem, félre tudtam rakni, az ilyesmit még én sem felejtem el. És az igazán udvariatlan lenne, ha ezt most még egyszer végiggondolnám, főleg, hogy gyakorlatilag Vera segített nekem minderre rájönni, még ha akaratán kívül is… talán nem változom meg olyan gyorsan, idő kell hozzá, de ha nem hív meg ebbe a kocsmába, mikor mondtam volna ki magamnak mindezt? ^.^”
- Amúgy te szereted a brokkolit? – mosolyogtam, elvégre ez elég fura kérdés, én meg ilyenekkel bombázok egy hadnagyot... – sokan nem szeretik… A gyerekek többsége utálja, szóval szerintem tényleg rendes volt tőled, hogy segítettél nekik eltüntetni ^.^


Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott >.< Bocsi >.<

Oké, egy kicsit sikerült magamat elragadtatnom, de akkor is, annyira vicces volt, hogy véletlenül ráhibáztam az igazságra. Talán Yaken nem vette túl nagy sértésnek, csak éppen 90%-os eséllyel nem is jött rá, valójában mi a fene olyan iszonyúan furcsa nekem ebben az egész helyzetben. Már régen megszoktam, hogy ha érdekel valami, azt ki tudom deríteni, de még nekem is lehet új, hogy ennyire rá tudtam hiábzni erre a kardszellemre. Végül azonban csak megnyugodtam és nem kellett hozzám senkit sem kihívni.
- Bocsi, tényleg nem téged nevettelek ki, csak az ilyeneken mindig jót tudok vidulni. - teszem még hozzá, és közben próbálom nem elképzelni, mennyire is tart az előbbi kirohanásomért hibbant nőszemélynek. Ha szerencsém van, amit eddig produkáltam, az már elbizonytalanította, és ezt fel sem veszi, csak éppen azon gondolkodhat, hogy melyik zárt osztályról is szöktem én meg tulajdonképpen. Egy biztos, ha valaki meglátta volna a vidám fejemet, ezer százalék, hogy elkéri a nevét annak, amit szívtam. Elvégre mi más váltana ki az emberből ilyen kacagást?
Végül a tömegen átnyomakodva megtaláltuk a játék gépeket, és én meg is kaptam a kezdés lehetőségét. Azért jól láttam, hogy társam valami jobbra számított, de ez nem szegte a kedvem. Sajnos, túl jól ismerem ezeket a gépeket én is. Egyetlen céljuk, hogy elhitessék a gyanútlan emberrel, van esélyük nyerni benne. Ilyenkor újra és újra próbálkozik valaki, míg végül teljesen a rabjává válik. Nekem nem a kedvenceim, Kempachiról sem tudom miért szerezte be őket. Egy biztos azonban, már nem egy teljesen rákattant tisztet kellett kitiltania innen miattuk. Oké, a nem túl józanok elszórakozhatnak vele, de azért nem ártana tenni rá egy felső határt, ha nem akarják túlságosan nagy hatással alkalmazni pénz elnyerésre.
Én csak pár próbát tettem vele, miközben fél füllel még mindig Yaken magyarázatát hallgattam, ezúttal a kardszelleme kinézetéről. A fene, ha ilyen pontosan tudok tippelgetni, ezt máskor is ki kéne próbálnom. Közben pedig a gép elnyerte tőlem az első pár érmét. Kicsit bosszús arcot vágtam, de csak azért, hogy a következő próbánál az eredmény hihető legyen.
- Utolsó próba! - jegyeztem meg csak úgy magamnak, de közben már tudtam, hogy ez nem is olyan biztos. Megint bedobtam egy érmét, vártam, tippeltem, és láss csodát: nyertem is. Először pislogtam párat, majd egy vékony mosoly húzódott az arcomra. - Hm... nem tudtam, hogy ilyen hatásos, ha fenyegetem a gépet. - ejtettem ki csendesebben a szavakat, utána pedig aprót kacagtam, mivel a két dolognak az ég adta világon semmi köze nincs egymáshoz. De persze ezt nem mindenki tudja, addig is örüljünk a szerencsémnek. Közben az elmémben sikeresen kirajzolódott Assei Kazoku alakja, aki szerintem eléggé türhetőnek számított a maga nemében. Bár a haját nem sikerült elképzelnem, abból csak az jött ki, hogy megint kicsit kacagtam Yakenen.
- Hát kicsit érdekes felfogásod van magadról. Nem kéne annyira negatívnak lenned, még egy-két ilyen és én simán meghalok melletted a nevetéstől. - mondom ki körülbelül három levegővétellel, miközben próbálok megnyugodni. Vissza kéne nyernem a rendes beszédkésségemet, ráadásul ha így folytatom, bosszantóan fog szúrni az oldalam is, hogy figyelmeztessen, kicsivel több oxigénre lenne szüksége. Nagy nehezen felegyenesedem, majd újra rá pillantok. Ha egyszer ilyen pontos leírást tudott adni, nem leszek az adósa. Csak éppen, nekem nincs kedvem tépni a számat.
~Ha kijöhetsz, hajlandó vagy normális ruhára váltani? - teszem fel magamban a kérdést Yurei Kouji-nak.
~Igen, csak engedj már el! - jött a válasz, ami cseppet sem nyugtatott meg, mivel jól kihallottam belőle a türelmetlenséget is. De most már nincs más választásom, el kell engednem a kedvenc közveszélyes őrültemet.
- Köszi a leírást, cserébe bemutatom Yurei Kouji-t! - mondtam, miközben a katanámat megérintettem. Csak ennyi kellett, máris mellettem termett kedvenc kardom szelleme. Hát, asszem következőre meg kéne beszélnem vele, mi a minimum elvárásom "normális" ruhánál, mivel az extra rövid szoknya még nálam is biztosítékot üt ki, ha két centivel feljebb csúszik. - Jut eszembe, ne hátrálj el tőle, ha feléd nyúl. A kisasszony vak. - azt nem kell tudnia, hogy ennek ellenére mindent érzékel nagyon pontosan. Jól tudom, az alkalmat nem hagyná ki, hogy valakit kicsit közelebbről is megszemléljen, persze tapintással. Egyetlen szerencsém emellett, hogy összesen egy perce van, utána mindenképp eltűntetem. Bár, szerintem egy ilyen helyen, tőle még ez is sok itt tartózkodási idő...

//bocsi a késésért, kicsit el voltam havazva ^^"//