Háromnapnyi várakozás jelentéktelennek tűnik két év függvényében, azonban nem járja át belsőmet az a felszabadító érzés, mint amire számítottam egykoron. Nem most teszem meg először ezt az utat ebben a hónapban, ám ezúttal azzal a tudattal nyitom meg a senkaimont, miszerint senki sem fog Rajtunk ütni a túloldalon. Számtalanszor lépkedtem már a dangai sötét folyosóján, tudatomba szinte beleégett a pokollepke szárnyának hullámzása, ahogy biztonságos ösvényt rajzolt talpunk alá. Ismerős a haori érintése is, mely vállamat takarja, habár egykoron hófehér köpeny dukált, míg most kéket viselek, akár az ég színe. S hátán nem egy osztag száma díszeleg, hanem a testvériség címere, ami összetartozásunkat hirdeti az egész világ felé. Váratlan nehézségeken mentünk keresztül, amik megviselték a Minket összefűző kapcsokat, nem vagyok már annyira tökéletesen biztos ezek épségében, mint ahogy korábban voltam. Úgy tűnik csupán magasztos eszmék védelmezésében vagyunk erősek, amennyiben önmagunkra terelődik a figyelem, máris másképp áll a helyzet. Elhessegettem a zavaró gondolatot az apró szárnyas hírvivővel együtt, lévén az alagút végén már látszódik a fény, nincs szükség további útikalauzra. A napfény szinte elvakít a korábbi sötétség után, ám némi hunyorítással mégis képes vagyok felmérni a környéket. Nem érkezett senki köszöntésünkre, habár kétségtelenül kijárna a véghezvitt tettekért. Igazából nem csodálkozom a fogadtatás hideg mivoltán, hiszen sokan megvetéssel gondolnak Ránk, holott amiket tettünk, mindannyiuk érdekében hajtottuk végre. A megvetés lepereg Rólam, szerencsére sosem kerített hatalmába őrült megfelelési kényszer, így egyszerűen hidegen hagy az ugató kutyák véleménye. Van, aki feltétel nélkül szeret és csak ez a fontos.
Yukezo megjegyzésére harsogó nevetés tör fel mellkasomból, a színjáték abszurditásába majdhogynem belefájdul az oldalam. Botor dolog lett volna a Gotei Juusantai részéről, ha nem tartja Rajtunk a szemét még egy ideig, hisz’ bolond tömeggyilkosoknak állítottak be kettőnket, kitudja mikor üt be valami és kezdünk értelmetlen mészárlásba. Már-már éppen kibukna belőlem, hogy pár gyenge tisztnél azért több kellene a megfékezésünkhöz, de inkább visszanyelem a gondolatot, mielőtt valami szívbajos gyászhuszár meghallja, komolyan veszi és riadót fúj. Továbbra is mosolyogva társam szavain baktatok tovább a napsütötte, kanyargós utcákon, lépteimet ráérősen kormányzom a Yonbantai barakkjai felé. Nem véletlenül választottam ezt a területet a bázis felépítésének helyszínéül, a lehető legközelebb akartam tartózkodni Chiyokohoz, amennyire az megoldható volt. Valamilyen szinten így is szerencsés a tény, mely szerint nem Rukongaiban kaptunk valami olcsó kalyibát, hanem a Seireiteien belül biztosítottak egy igencsak lakályos kis épületet. Építése a lehető leggyorsabb iramban zajlott le, egyik pillanatról a másikra emelkedett ki a poros földből. Shinginotou, a hűség tornya. Ahogy a névadás pillanatában, most is gúnyos vigyor suhan keresztül a képemen, majdhogynem látom magam előtt a megrökönyödött grimaszokat, amikor a nagyérdemű megtudja. Két szintjével és inkább széles, semmint magas valójával igencsak nehezen lehetne toronynak nevezni, ráadásul árulás címén akartak kétszer is kivégezni, szóval az első részét is igen találónak tartom. Jártam a helyszínen korábban, de így elkészülvén teljesen más képet mutat. Nem túl hivalkodó, nincs itt semmiféle giccs, alig több egy katonai szállásnál.
A berendezések hiánya nem lep meg, ám azért remélem néhány futont csak bepakoltak a fenti hálószobákba, mivel semmi kedvem ilyesmik után rohangálni, nem vagyok lakberendező alkat. Félreértés ne essék, eszemben sincs itt töltetni a mai éjszakát, van olyan ágy, amiben szívesebben hajtanám álomra fejem. A felfedezőkörút a fogadóteremben ér véget, ahol valamilyen érthetetlen okból kifolyólag a Villámvándort teljesen elkapja a hév. Sosem bír megállni, mindig ez a nagy rohanás! Teleportálgatása közepette jómagam az oldalsó ajtókhoz lépdelek, majd határozott mozdulattal széttárom az egyiket. A hátsó gyakorlótér sokkalta jobban kedvemre való az elülső parkos résznél, ám kétségtelenül annak is megvan a maga szépsége. Lágy széllökés vág végig a termen, felkavarja a régi bútorokon tespedő pormennyiséget. Jobbom zsebemben nyugszik, míg balomat fegyvereimen pihentettem, amikor meghallom a kétséget sejtető szavakat.
- Ez egy nyakörv… - felesleges megfordulnom, Yuke valószínűleg érezni fogja arcom elkomorodását a hangomból. – Takaros és szép, viszont máskülönben nemigen tér el attól. Feltehetőleg a félelem volt a döntés mozgatórúgója. A város ostroma, a szökésem ténye rádöbbentette őket, hogy Soul Society nem olyan sebezhetetlen, mint amilyennek eddig tűnt. Magunkban is számottevő pusztítást lettünk volna képesek okozni ezen a helyen, de előbb-utóbb levertek volna mindünket. Ellenben bennünk volt a potenciál további szövetségesek gyűjtésére, s ahogy Aizen példája is mutatta, egy nagy összefogás megrengethet egy ezeréves rendszert! Ellenőriznek, megfigyelnek, nem bíznak egyikünkben sem… Igen, barátom, tartok tőle, feláldozhatóak vagyunk…
Hátat fordítok a kinti csodás időjárásnak, borús gondolataimhoz inkább illik a helyiség árnyékos félhomálya. Gondolom az apja megölése előtt voltak utoljára használva ezek a bútorok, nem sok kedvem van porfogóként funkcionálni jelenleg. Szerezni kell majd valahonnan egy takarítóbrigádot, mert magamat ismerve itt hamar el fog uralkodni a káosz különben. Egy biccentés kíséretében veszem át a laposüveget, s nagyot húzok az édes italból, habár valójában egyáltalán nem kívánom az alkoholt. Miután számat megtörlöm kézfejemmel, ismét átpörgetem a férfitól hallottakat, valamint a közelmúlt eseményeit. Nem, egy pillanatra sem vagyok képes megfeledkezni a támadásról, most is teljesen meztelennek érzem személyem a Fészek tökéletes védelme nélkül. A vízköpők egyelőre senkit nem engednek be a daitenshiken kívül, habár minden bizonnyal könnyedén betörhetnének ismét, ahogy korábban is tették. Érthetetlen, ostoba hibát vétettem, gondolnom kellett volna a vérségi kötelékben található kiskapura, ám valahogy nem számítottam rá, miszerint a semmiből újabb rokon tűnik fel, aki ráadásul az életemre akar törni. A helyzet abszurditásán röhögni támad kedvem, de ehelyett keserű epét érzek. Túl sok mindent tettem fel a háború megnyerésére, s minimális feltételezésem jött be a vártaknak megfelelően. Ezután nem fogok ilyesfajta naiv álmokat szőni, legfontosabb feladatunk jelenleg rájönni a függők titkára. Önkénytelenül is megdörzsölöm a mellkasom közepébe olvadt ékkövet, minek forróságát ruhán keresztül is érezni lehet. Ilyen rossz szituációba régen kerültünk és ezúttal semmi alapvető nyom sincs, amin képesek lennénk elindulni. Az öreg kovács elárult, azok a gyűrűk eltéveszthetetlenül ugyanazon az elven működtek, mint a medáljaink. Csak tudnám milyen célok vezérelhetik!
- Nem tudom mennyire vagy járatos a rémtörténetekben. Halál, szenvedés, helyek, ahonnan még senki nem tért vissza! – pont otthon hagytam a zseblámpámat, így fele annyira sem lett rémisztő az előadás, de azért hét pontot adnék rá. – Minden bizonnyal olyan küldetéseket fogunk kapni, amiket épeszű ember nem vállalna be, szóval a szokásos dal. Szabadon mozoghatunk mindkét dimenzióban elméletileg, ám jelentéseket kell tennünk a Negyvenhatok Tanácsának és kötelességünk elvégezni a kirótt feladatokat. Másrészt próbáljanak megtalálni, ha elteleportálunk a másvilágra.
Monológomat egy kacsintással zárom, miközben kimonóm belső zsebéből Én is előhalászok egy szál Black Devilt. Kedvelt márkám már évek óta, fekete színe miatt pedig duplán illik rá a koporsószög jelző, ami csak tovább növeli élvezeti értékét. A komolytalan zárlattal ellentétben igencsak foglalkoztat Engem is a szabadságunk kiterjedésének hatóköre. Nem csodálkoznék, ha kémkednének utánunk ismételten, habár figyelmeztettem Masayoshit, hogy milyen sorsra juthatnak a kíváncsi, azonban hívatlan szemek.

Nem tudnám megmondani mennyivel váltam erősebbé Aizen legyőzése óta, egyszerűen már képtelen vagyok érzékelni, hogy hol is van a határ pontosan. Feltehetőleg magam is eljutottam arra a szintre, ahol az 5. osztag egykori kapitánya állt, mielőtt még magába olvasztotta volna a Hōgyokut. Töménytelen mennyiségű tudásra és tapasztalatra tettem szert, ám kétlem, miszerint képesek lettünk volna elpusztítani Las Noches urát. Valószínűleg eljutottunk volna mindössze hárman is a lepecsételéséig, ám azon a bizonyos napon olyan kapitányok mellett harcoltam, kik mellett eltörpül a Daitenshi tagjainak ereje. Akiyama Akane és Kawazoe Hanae a legveszélyesebb vezetők az egész Gotei Juusantaiban, ellenük csupán a főkapitánynak és jómagamnak lenne valamennyi esélye a túlélésre. Ettől függetlenül a szervezet legyengült, nem hordozza már azt a fenyegető kisugárzást, ami régen, még árulásom előtt uralkodott. Körülnézek, s nem látom azokat az értékeket, melyek védelmére egykoron felesküdtem. Mikor kiestünk a ciklusból, úgy gondoltuk semmi sem változhat, hisz’ erős volt a rendszer és nem láttuk a repedéseket, amik a széteséshez vezetnek. Állni és várni, nincs ennél idegőrlőbb elfoglaltság a világon. Nem emlegetjük a Seireiteiben elhangzott szavaimat, viszont mindannyian tökéletesen emlékszünk rá, ehhez nem fér kétség. Valószínűleg azt gondolhatják, egyszerű ostoba fellángolás volt, amit a csalódottság keserűsége szült, ám amennyiben csak erről lenne szó, visszavontam volna őket. Az érdemek ugyan elévülhetnek, azonban Én nem felejtek. A Negyvenhatok Tanácsa kedvtelve alkalmazza a szemet szemért elvet, de egyszer már sor került az egész testület cseréjére, ha eljön az ideje, ez talán még meg is ismétlődhet.
- Ha ez megtörténik, nem lesz, amit nézz a tájon! – fenyegető megnyilvánulásom keményen csattan feleségem emlegetését hallva, viszont haragos vonásaim hamar kisimulnak. – Be kell látnunk, életünk már sohasem lesz olyan, mint egykoron volt. Minden változott, csupán Mi szakadtunk ki a társadalom körforgásából, amikor önkéntesen száműzetésbe vonultunk. Masa-jii nem bolond, tudja jól, pár bérgyilkos – legyenek akármilyen képzettek is – kevés ide. Az őrosztagok most nem engedhetik meg maguknak egy vagy több taichoujuk elvesztését, túlzottan labilis a helyzet, fogalmunk sincs róla, miszerint mihez kezd most az ellenség. Szét kellett volna zúzni Hueco Mundo seregeit teljesen, amíg volt rá lehetőségünk!
A pillanatnyi béke szele elfújta fejünk fölül a háború fellegeit egyelőre, de aki hiú ábrándokban bízik, az bolond. Ez is csak egy átmeneti időszak, amilyenre volt már példa nem egyszer a történelem során. Évekkel ezelőtt jártam utoljára a fehér palotában, ráadásul kémeink sincsenek odaát, holott azok elengedhetetlenek lennének az ellenfél terveinek kihallgatásához. Ostoba módon megint homokba dugjuk a fejünket, pedig nem itt ér véget az út, s megint arculcsapásként fog érkezni az ostromlók harci kiáltása a falak alatt. Ujjaim között megroppan a fekete cigarettaszál, mélázva, kissé bambán pillantok le a kezemben lévő törött nikotinrúdra. Fáradt sóhaj kíséretében nyomom el a használhatatlanná vált energiapótlót, nincs se kedvem, se idegzetem a megmentésén ügyködni. Íriszeim felcsillannak az új információkat hallva, igazából számítani lehetett valami ilyesmire, lévén Mayával való románcuk habár tragédiával végződött, de a káoszban mégis kis virág született, egy érték, amit őrizni kell, akár létezésünk árán is. Egyikünk sem mai gyerek már, mindketten megéltünk másfél évszázadot, Yukezo lehet már kétszer annyit is, viszont nem merném kijelenteni tényként, hogy a Mi pályafutásunk alatt lesz egy nyugodt percünk. Munkálkodnunk kell, egy jobb és szebb jövőt létrehozni, ám nem magunknak, hanem az utódaink számára. Lényegében már elkezdtük nevünk tisztára mosását, ellenben sok kell ahhoz, hogy büszkén emlékezhessenek vissza Ránk. Szomorkás mosollyal vonok vállat kérdésére reagálva, nemigen van jogom senkinek sem tanácsot adni ebben a témában, hiszen szerény személyem olyan döntést hozott, aminek elhibázottságát rengetegszer az orrom alá dörgölték. Persze nehéz megérteni, felfoghatatlannak és önző dolognak tűnik, ha valaki elhagyja a családját, de ezerszer megtenném megint, semhogy bármelyikük veszélybe kerüljön miattam vagy amiatt, amit csinálok.
- Ismerem a kislányt, a keresztapja vagyok… azt hiszem, ez rá a megfelelő szó. – felhasználtam a keresztény vallás egy-egy elemét, azonban a köznapi fogalmakkal nem vagyok túlzottan tisztában. – Javaslom, várj az igazsággal, néha nem olyan eredményt érsz el vele, mint amilyenre számítanál. Másrészt nem tudhatjuk, mit hoz a sors az elkövetkezendőkben a medálok miatt, inkább fájjon Neki egy kedves barát elvesztésének emléke, mint az apja haláláé. Sosem vezettelek félre, így most sem teszem… Lehet nem érjük meg a következő születésnapunkat.
Habár a Sors Dárdájának keresése közben is ott lebegett a fejünk fölött Damoklész kardja, ettől függetlenül ilyen nyíltan egyetlen beszélgetésben sem lett konkretizálva az elmúlás lehetősége. A sikertelen rajtaütésnek is lennie kell valami következményének, a kapkodva elmormolt ős-szavak sosem maradnak eredmény nélkül. Olyan játszma részesei lettünk, amely talán már túlmutat a képességeinken, van, amit nem lehet erővel megoldani, bármennyire is fáj ezt bevallanom. Cselszövés és fortély áldozataivá váltunk, nem vagyunk felkészülve az eshetőségre, mely szerint árnyékokkal kell küzdenünk. Két tűz közé kerültünk, egyik oldalról a Gotei szorongat, míg a másikon farkasszemet kell néznem az elmebeteg bátyámmal, valamint az őrült kompániájával. Ezek mellé még jön a szövetségen belüli széthúzás, ennek hála már nem is tűnik olyan rossz helynek két lábbal a föld alatt lenni. Yuke véleménynyilvánítása nem igazán nyeri el a tetszésem, nyelvem hegyén már érik is a csípős válasz, amit inkább jobbnak látok visszanyelni, nincs szükségem rá, hogy a leghűségesebb társam is fújjon Rám. Való igaz, a problémák kezelésében nem vagyok túlzottan használható, amennyiben nem lehet a vitapartnert miszlikbe vágni, talán rosszul reagáltam le a helyzetet, de természetesen ezt eszemben sincs beismerni senki előtt. A hangulat még mindig fagyosnak mondható Hitomi és köztem, de egyelőre nem érzem elérkezettnek az időt az irányába való újbóli közeledésnek. Megkérdőjelezte a tekintélyem, ráadásul egy tenshi jelenlétében, immáron csak közönyösen tudom szemlélni a gyerekes viselkedésformát, amit magára vett. Egyértelmű tény számomra, hogy jelenleg Ő a legingatagabb jellem a Daitenshin belül, még a Villámvándor régi dühkitöréseivel is könnyebb volt megbirkózni, mint ezzel a szituációval. A nővére miatt túlzottan manipulálhatóvá vált, azonban a szálakat fentebbről mozgatják.
- Hogyan tehetném? Nem bízik a döntéseimben, nem bízik a szándékaimban, nem bízik bennem! – a szavak egyre nagyobb hangerővel törnek ki belőlem, le kell hunynom egy pillanatra a szemem higgadtságom visszanyeréséhez. – Ettől függetlenül nem a köztünk feszülő ellentét az oka a csekély létszámnak. Kettőnk visszatérésének jelentősége van, s habár nem volt díszes fogadókíséret, de figyelnek. Nem tartok Soul Societyben senkitől és ezt jobb, ha a tudomásukra hozzuk még idő előtt. Ez a hely csak egy vésztartalék, nem kívánom áthelyezni a főhadiszállást ide, valamint egyéb intézkedéseket is végre kell hajtanunk, mielőtt testvériségünk bármelyik ember tagja betenné ide a lábát. Tudod, az igazi hús-vér test átka! Mind-mind más mentalitást képviselünk, más az elképzelésünk a békéről, a szervezetet az Emberek Világának védelme tartja össze, nem véletlen a szétcsúszás. – a hirtelenjében feltűnő egyet nem értések ezeket egyértelművé tették. – Az új rendszer megreformálja az elképzelésem, amit a Dárda elpusztításának érdekében alkottam meg. A mester és a tanítvány közötti kapcsot mindennél erősebbé kell tenni, nemzedékről nemzedékre kell felépítenünk egy szétzúzhatatlan szövetséget. Egyszer majd mindenféleképpen össze kell mérniük az erejüket a Miénkkel, ám ennek még nem jött el az ideje. Bizonyosnak kell lennünk benne, hogy utódaink túltesznek Rajtunk, különben nem volt értelme a tanulással, s a tanítással töltött éveknek.
Muszáj megőriznünk a függetlenségünket, csupán egymáshoz lehetünk hűségesek, nem pedig egy olyan kormányzathoz vagy katonasághoz, amik elavult és rossz törvényeket követnek. Ahogy egy családtagot sem szúrna hátba az ember, úgy az arkangyalok között sem lehet ármány és félreértés. Feltehetőleg az espernek hamarabb megjön majd az esze, mint Nekem és megvitatjuk ismét a problémáinkat, de addig is fortyogok egy kicsit még a levemben, mert az esik jól. Fortyogásról szólván, innék már egy teát!

Nem csak beszélgetőpartneremet foglalkoztatja a gondolat, mely már a távolabbi jövőbe mutat, ahol Mi nem leszünk jelen. Az igazat megvallva még nagyon az elején vagyunk az egésznek, jelenleg a gondolattól is feláll a szőr a hátamon, hogy egy Ryoujihoz hasonló alakra bízzam a szervezet irányítását. Brr, viccnek is rossz! Egyelőre bármelyikünk kiiktatása fatális veszteség volna a Daitenshi számára, egyik tanítvány sincs még annyira felkészülve, miszerint képes legyen pótolni mentora helyét. Sem erőben, sem pedig tudásban nem tettek még szert ekkora előnyre. Másrészt az ideológiánkat is el kell sajátítaniuk és majd aszerint kell dolgozniuk, s döntéseket hozniuk a elkövetkezendőkben. Elég visszagondolnom Masachika öntelt megnyilvánulására az emberekkel kapcsolatban, ennek a hozzáállásnak a megváltoztatására kell igen sok figyelmet fordítanom. Részemről nem tartom jó ötletnek halál vagy eltűnés után odaadni a daitenshi címet, mivel az semmit sem bizonyít. Amennyiben valamelyik tanonc képessé válna bármelyikünket legyőzni egy összecsapás során, akkor válhatna teljes jogú taggá, ezzel bizonyítva a következő nemzedék felülemelkedését az előzőn, vagyis Rajtunk. Kardok lesznek, lelküket a háború tüze edzi törhetetlenné, szívükben olyan elhatározás munkál majd, aminek hála nem lesz akadály előttük. Ebben hiszek és minden lélegzetemmel ezen elképzelés megvalósítására törekszem egészen addig a napig, míg nem szakad föl több sóhaj mellkasomból. Sajnálom a dolgok ilyetén alakulását, a medalion tökéletesen szimbolizálta azt az egészet, amiért egykor küzdelmünk elindult, viszont rengeteg vér tapad hozzájuk. Emellett persze ott vannak a boldog emlékek is, egy-egy felszabadult pillanat árnyképei, ahogy a célok elérésének hála öröm töltötte el az egész csapatot.
- Magam sem tudok már ugyanúgy tekinteni a nyakékekre, mint összetartozásunk szimbólumára… - vallom be kelletlenül, fejemet csóválva. – Bemocskolták, megszentségtelenítették! A veszély itt lappang közöttünk, s nem tudunk ellene semmit sem tenni, ez a tudat megőrjít! Szerencsére Hitomi már dolgozik a függőket helyettesítő eszközökön, amint sikerrel jár, nem lesz okuk aggódnia a tenshiknek. Megújulásunk teljessé lesz, valamint az újoncoknak nem kell majd az ehhez hasonló balesetek miatt aggódniuk. Habár az aggodalmaskodás egy idő után kivész az emberből, nem igaz?
Fáradt vigyorral reagálok nevetésére, annyi minden történt mostanában, egyszerűen arra sincs elég időm, hogy rendesen kipihenjem magam és feltöltődhessek szellemileg. Egyik probléma tűnik fel a másik után, lehetetlennek tűnik mindennel egyszerre foglalkozni, holott megoldásuk egyenként sem olyan könnyű. Halántékomat nyomkodva lépdelek az impozánsnak mondható teakínálathoz, azonban bosszúsan kell tapasztalnom, miszerint se cukor, se méz nem tartozik a repertoárba! Elvből nem iszok meg semmilyen keserű löttyöt, szóval maradok a jól bevált mentatea mellett, azzal nemigen tudok befürödni, kerüljön elő bárhonnan is ez a szekrény. Miután kellő ideig áztak a levelek a forró vízben, magam is számhoz emelem a csészét, azután kissé megfújva az italt óvatosan kortyolok belőle egyet. Tompa fejfájásom ettől rögtön múlni kezd, a mostanában felhalmozódott sok stressz a testem rovására megy, habár erről senkinek nem kell tudnia, túlzottan nagy pánikot keltene, ha bejelenteném gyengélkedésemet. A húsomban lüktető jelenség ugyan immáron nem szipolyozza tovább a lélekenergiámat, ám ettől függetlenül érezhetően megvan a hatása. A nyomott közérzet és az álmatlanság feltehetőleg csupán a kezdeti stádium velejárói, lesz ez még sokkal rosszabb is, legalábbis eddigi tapasztalataimból kiindulva a balszerencsének nincs határa. Egy bólintással reagálok a gyakorlótér kipróbálását felvető javaslatra, ám a feltételezés, miszerint engedély nélkül tulajdonítottam el azt a páncélkesztyűt, mélységesen felháborít! Minden jelenlévő látta, ahogy a cero telibe találja, működése ezek után kétséges volt, selejtes árut meg nem szállítok ugye. Másrészt mivel nem járnak a nyakamra miatta, ezért feltehetőleg elégedettek voltak, így gondolhatunk rá némi plusz juttatásként. Majdnem meghaltunk ott is, igazán megérdemlem!
- Eltenni? Talán inkább fogalmazzunk úgy, hogy jobb felhasználási módot találtam számára a polcon való porosodásnál. – megjátszott felháborodással szólalok meg, mintha tökéletesen szíven talált volna ez a sértés. – A működési elvére hamar rájöttem, ellenben a használatával még akadnak gondok. Hisou Karitevel ellentétben nem az Én reiatsumból merít, hanem a környezetben található reishit gyűjti össze. Ennek köszönhetően valószínűleg ezen a helyen maximalizálható lesz a teljesítménye. Kaisan!
Az utolsó szó hangzása teljesen más, parancsként értelmezhető. Beszéd közben kissé feltűrtem kimonóm ujját, majd megérintettem a csuklómon lévő tetoválást. A feloldást követően néhány pillanat elteltével egy szépen megmunkált páncélököl materializálódik a semmiből, ami tökéletesen rásimul a karomra. A fekete anyagon ezüstösen csillogó fémberakások remek látványt nyújtanak, mint ahogy az ujjaim között cikkázó elektromos kisülések is. Alig várom már a használatát, minden bizonnyal megrázó élmény lesz! Saját szellemességemen heherészve fogom szabad végtagomba teámat, ezt követően a hátsó birtokrész felé veszem az irányt. A keményre döngölt homokos talaj az Akadémiai régi edzőterületeit idézi, kicsit nosztalgikus érzés fog el, ahogy a tér közepére sétálok. Szemben céltáblákat akasztottak a falakra, az elképzeléseimet úgy látszik a legutolsó mozzanatig megpróbálták teljesíteni. Milyen kedves és szívet melengető ez az igyekezet! Íriszeimet becsukva koncentrálok néhány pillanatig, miközben fehéren izzó részecskék gyűlnek a kesztyűbe, egyre erőteljesebb aurát generálva ezzel körülötte. Mikor elérkezettnek látom az időt, kézfejemből vakító villám távozik a szemközti falrész felé, ám eközben égető fájdalomra leszek figyelmes a fentebb is említett testrészemben. Fájdalmas grimasz kíséretében pecsételem vissza az ereklyét, aminek eredményeként megcsodálhatom a füstölgő húshalmazt. Első és legfontosabb következtetésként le kell vonnom, hogy nem túlzottan célravezető ökölbe szorított kézzel lövöldözni a cuccal, mert különben megégethetjük magunkat… Jó tudni! Nem ilyen bemutatót terveztem, gondoltam villogok már egy kicsit a különleges tárgyakról összeszedett tudásommal, de hát a karma megint keresztbetett. Vélhetőleg ez a büntetésem azért, amiért szegény Illiame tudta nélkül tulajdonítottam el a Susanoo no Genkotsut. Szemétség!
- Hoppá, erre azért nem számítottam! – nemtörődöm vállrándítás után térek napirendre a váratlan esemény fölött, midőn ismét belekóstoltam a mentás frissítőbe. – Azt hiszem nem mindegy, hogy milyen pozícióban tartják, lesz még mit kísérletezni vele! A csapdák felállítását nem tartom túl jó ötletnek, megígértem az öreg főkapitánynak, miszerint nem teszek kárt ok nélkül a tisztjeiben, bármennyire is megérdemelnék. Egyszer majdcsak ráunnak arra, hogy itt nem történik semmi!
Nevetségesnek tartom igazából ezt a hatalmas megfigyelést, ha egyszer már szövetséget kötöttünk, Nekem az adott szó rengeteget jelent, nem fogom megszegni az ígéretemet. Máskülönben igazat mondtam, a kémeknek itt igencsak fel fog kopni az álluk, mivel minden gyűlést és fontosabb megbeszélést ezek után is a Fészekben fogunk megejteni, amint találtam egy olyan helyet, ahová elmozdítható lesz. A védelmező akadályokat is frissíteni kell majd, illetve kitalálni valamit a vérségi kiskapu ellen, amiből annyi baj származott már.

Felszisszenek, amint felsőruházatom hozzáér az égett bőrfelülethez. Értelmetlen és ostoba sérülés, nem is tudom milyen megfontolás alapján cselekedtem ennyire felelőtlen módon. Megtanulhattam volna az elmúlt időszak alapján, hogy nem szabad feltétel nélkül megbízni a mágia által készített ereklyékben, mivel könnyedén rejtőzhet bennük rosszindulat is, ami az ember életére törhet, s akár el is pusztíthatja. Tekintetem a valószínűtlenül kék égre vándorol, ahol egyetlen felhőfoszlány sem akadályozza meg a nagy világító ragyogását. Soul Society mosolyog, ám ez is éppolyan hamis, mint itt minden. Érzékeltetniük sem kellene, akkor is tudnánk, miszerint nem vagyunk idevalók, csupán megtűrt számkivetettek, akiket a segítségnyújtás okán megillett némi szabadság, habár jobban szeretne látni a többség börtönben vagy holtan. Minden ismerős, a fák susogása, a szellő neszezése, viszont ezek tompán jutnak el hozzám, fátyol mögül, egy elveszett kor emlékéből. Egyszerűbb lenne mindent feladni és végre megpihenni valahára, befejezni egy hosszú utazást, melynek célját már régen szem elől tévesztettem, csupán a megszokás hajtja előre lépéseimet. Megtehetném, senkinek nem tartozom elszámolással önmagamon kívül, mindig legjobb belátásom szerint cselekedtem, visszakozni vagy behódolni nem az Én stílusom lenne. Szerettem ezt a várost, egykoron az otthont, a végtelen lehetőség tárházát jelentette számomra, a szerelmet, a család ígéretét. Üressé vált ez a világ, felperzselt pusztaság, ahol a háború bűze mindenhová beette magát. Az épületek újjáépíthetőek, de vannak olyan sebek, melyeket begyógyítani semmilyen technikával nem lehet. Újabbakat okozni persze könnyű, példának okáért azzal is, amelyiket Yukezo próbálgat hatalmas beleéléssel.
- Nem teljesen, bár eléggé hasonlítanak egymásra, ez kétségtelen. – szólalok meg kissé rekedt hangon, miután kitörök a mélázásból. – Rendelkezel ugyan akkora lélekenergiával, ami képessé tesz a hadou alkalmazására, de ahogy mondtad, hiányzik az elmélet a gyakorlatból. A démonmágia neve nem csak egy jól hangzó rigmus, azon szavak hatalommal bírnak. A sárkányágyú lényege abban rejlik, hogy a reiatsud segítségével olyan erősségű széllökést idézz elő, ami már leginkább egy lézersugárral egyenértékű. Koncentráció és időzítés, ebből áll az egész. Mutatom… Hadou 88: Hiryu Gekizoku Shinten Raihou!
A biztonság kedvéért jobbnak látom inkább balomat használni a produkció kivitelezésére, még a végén felrobbantom itt az egész gyakorlóteret, aztán jöhetnek újrarendezni az egészet. Elég ügyetlenül tartom meg csészémet jobb kezemben, mivel az ujjaim nem hajlanak rendesen, viszont feltehetőleg egy-két napon belül már nyoma se lesz, habár most már a 4. osztaghoz is benézhetek, amennyiben úgy tartja kedvem. Feljebb rázom kinyújtott karomon a kimonó ujját, ezt követően tenyeremet kifeszítem a megfelelő szögig. A parancsszavak elhangzása közepette szabadjára engedem a szükséges energiákat, aminek köszönhetően egy vakítóan kék fénypászma indul útjára, mely még a talajt is felszántja haladásának irányvonalán. A szokásos „csivitelés”, amit eközben hallat, zene az összes kidou-mester számára, ezt bizton állíthatom. Rövid utat követően belecsapódik a kiválasztott célpontba, tökéletesen megsemmisítve azt, kormos nyomot hagyva a fehér falon. Nem a legerősebb támadó jellegű pusztító módszer, ami repertoáromban megtalálható, viszont véleményem szerint a legszebb. Természetesen ez is csak viszonyításon múlik, egyeseknek megtanulni sem egyszerű, sőt, a legtöbben nem is képesek eljutni erre a szintre. Elégedett bólintással konstatálom az eredményt, mialatt visszacserélem italom a használhatóbb végtagomba és iszok is belőle egy keveset erre a nagy izgalomra. Remélem hasznát veszi a tanácsomnak és sikerül kiteljesíteni képességeinek ezen aspektusát is, habár a bemutatott kombináció alapján harci stratégiáit változatlanul a teleportáció jótékony hatására építi. Zavaró, majdhogynem kiszámíthatatlan formája ez a támadásnak, azonban kellő képzettséggel hárítható, hisz’ először a Villámvándornak is materializálódnia kell, mielőtt még lecsapna. Felvetésére egyetértően bólintok, ámbátor van egy kis probléma ezzel.
- Sajnos arra várnunk kell, nem lehet folyamatosan használni, van egy rövid töltődési ideje. – ezen következtetésre akkor jutottam, amikor nézegetése közben egyszer csak abbahagyta a szikrázást, s nem is volt több egy egyszerű kesztyűnél. – Nos, a valódi nevéről nincs információm… Susanoo öklének neveztem el, a viharisten után.
Igen, fantáziám korlátlan szárnyalásával néha magamat is sikerül meglepni! A Zord Kaszást is hasonló elv alapján kereszteltem át saját tetszésemnek megfelelően, bár igazából teljesen mindegy hogy hivatkozok ezekre, hiszen a lélekölőmtől eltérően nincs lelkük, így személyiségük sem lehet. Míg Yuke helyett foglal, szerény személyem inkább az ácsorgás választja, íriszeimmel a megtépázott területet vizsgálgatom. Szereznem kell valakit, aki néhanapján rendet tesz ezen a helyen. Kérése meglep kicsit, oly' rég voltam már kezdő vaizard, egyszer-egyszer megfeledkezem róla, milyen szenvedések árán is tettem szert arra az erőre. Holott ez a történet vérrel lett írva, kitörölni lehetetlen az emlékezetből. Sosem féltem egy pillanatig sem az elmúlástól, sokkalta jobban aggódtam mások testi épsége miatt és amiatt, hogy egyszer olyasvalakiben fogok kárt tenni, aki fontos Nekem. Megrázom a fejem, most nem rólam van szó, nem szabad elkalandoznom. Igazából van egy felvetésem a dologgal kapcsolatban, de ennek helyességéről majd a mellettem ücsörgő shinigami megbizonyosodik. A belső hollowval való küzdelem egy megállíthatatlan vesszőfutás, ahol egy apró figyelmetlenség is beláthatatlan következményekkel végződhet. Gyenge személyiséggel lehetetlen uralkodni a lidérc felett, lassacskán megtör és bekebelez, amint lehetőséget lát erre. Megzabolázva viszont kétségtelenül olyan társ, kinek erejével képtelenség dacolni. Az állatias düh, a brutális vérszomj vörös függönyét félresöpörve határtalan tudás birtokába juthat az illető, melyekről kevesen mernek álmodozni, s még kevesebben képesek tenni érte. Elgondolkodtató kérdés, miszerint ha rendelkezhettem volna a megfelelő eszközzel és nem csak a körülmények áldozataként sodródom, akkor is ugyanígy alakulnak a történések? A döntés jogát elvették, talán nem is bánom, felesleges ilyesmiken töprengeni.
- Fél, de nem attól a sötétségtől, ami körülveszi, hanem ami benne él. – kezdek bele fejtegetésembe halkan, a távolba révedve. – Olyan harc ez, amelyet egyedül kell majd megvívnia, ám kétségtelenül szükség lesz a Te támogatásodra is. Le kell győznie a rettegése tárgyát, máskülönben az felemészti és onnan nincs visszaút… Egyelőre biztosítsd, nincs egyedül, sokan számítanak rá, nem szabad meghátrálnia!
Durván hangozhat az igazság, azonban időben fel kell készülnie minden eshetőségre, hogy segíthessen a tanítványának, midőn eljön az ideje. Ryoujira is hasonló sors vár majd, ellenben már megtették a lépést a siker felé az első diadallal, hiszen életben maradtak.

S ha Nekünk kellene lemennünk ismét a Pokolba, vajon kibírnánk? Egyetértően hümmögve ezt a kérdést inkább megtartom magamnak, mivel a legalapvetőbb válasz az igen lenne, de nem vagyok már ebben száz százalékig bizonyos. Lilith feltehetőleg igencsak megorrolt Ránk árulásunk miatt, azonban nem Mi voltunk azok, akik megpróbálták átverni az üzletpartnerüket. Ettől függetlenül veszélyes volna ismét alászállni az alvilágba, remélem nem is fog rá sor kerülni. Természetesen mindenkiben ott leledzik valamilyen szintű sötétség, a félelmek táplálják, habár általában ettől a shinigami még nem változik vaizarddá. Legyen valaki akármilyen romlott is, külső behatás nélkül a belső lidérc létrejöttének valószínűsége elenyészően alacsony. Aizen és a Hōgyoku nélkül nem tartanánk ott, ahol most is vagyunk. Nincs okom ellenkezni Yukezoval, kettőnk közül Ő töltött több időt a tanítványával, ebből adódóan tökéletesen képes megállapítani milyen szinten is van jelenleg. Az igazat megvallva a tenshik közül senkit nem vinnék magammal egy úgynevezett „sorsdöntő” ütközetre, annál azért jobban féltem az életüket. Egyelőre meg kell elégedniük a felderítő akciókkal, persze felügyelet nélkül az is veszélyes lehet, elég csak visszagondolnom milyen húzós helyzeteken kellett keresztülmennünk, amíg megszereztük a tekercseket vagy az iránytűt, aminek hála végül eljutottunk a Végzet Völgyébe. Két messze kapitányi szintű harcos sérült meg ott, majdhogynem végzetesen. Igazából mindannyian otthagytuk volna a fogunkat, ha az istenségnek nem jut eszébe a szemet szemért elv. Nehéz döntés volt fontos emlékeket feláldozni egy ködös ígéretért, miszerint visszakapom majd őket, midőn küldetésünk sikerrel jár. Szerencsére ez így is történt, nem kellett csalódnom.
- Mindünknek megvannak a maga démonai… - révetegen kapcsolódok be gondolatmenetébe, miközben hófehér sálammal bepólyálom sérült kezem. Ennyi elég lesz, majd később meggyógyíttatom. – Legyen, Rád bízom a döntés jogát! Amennyiben úgy érzed eléggé felkészült, akkor csatlakozhat hozzánk a nagyobb volumenű eseményeknél is. Az igazat megvallva, Ryoujinál is ehhez hasonló probléma áll fent. Túlságosan lenézi az egyszerű halandókat, az Emberek Világának védelme nem több számára, mint egy terhelő megbízás. Rá kell vezetnem, hogy ez a világszemlélet hibás… A nemesi vér okozza ezt Nála, ugye?
Hanghordozásom egyértelművé teszi a tényt, mely szerint utolsó mondatomat egyáltalán nem gondoltam komolyan, ámbátor a származás igencsak sokat nyom a latba a személyiség kialakulásánál. Főleg felsőbb körökben veszik ezt nagyon komolyan, Kagami Ritsu egyfajta börtönként utalt a családi fészekre. Kétségtelenül kellemetlen lehet, ha nem mehetsz oda, ahova akarsz és nem lehetsz azzal, akivel akarsz. Ismerve önmagam biztosan beleőrülnék egy ilyen szituációba, valahogy sosem volt erényem az engedelmesség. Szabadnak lenni majdhogynem többet ér mindennél, ezért sem akartam elfogadni először a főkapitány ajánlatát. Elmaradott, ostoba szabályokat akarnak a nyakunkba akasztani, melyekkel megkötnék a kezünket, s nem lennénk többek értelem nélküli fegyvereknél. Yuke feszült viselkedése is arra enged következtetni, hogy szintén nem érzi otthonosan magát ezen a helyen, amit nem is csodálok. A visszatérésnek felszabadítónak kellett volna lennie, ám ez csak egy újabb béklyó, mint ahogy ezt korábban is megfogalmaztam. Láthatólag a Villámvándor figyelmét eléggé megragadta a páncélököl, nem is hibáztatom ezért. Sok ehhez hasonló tárggyal találkoztunk az elmúlt évek során, nem egyet használunk ma is. Az olyan ereklyék, mint például az övembe tűzött Zord Kaszás, egyszerűen irányítható, nincs benne semmi ördögősség. A fém maga köré gyűjti a szellemi energiát, viszont kizárólagosan csak azt, ami a tenyeremen keresztül beleáramlik. Susanoo ökle azért másabb, mivel annál csak a kisülések időpontját tudom meghatározni, Tőlem független módon szerzi meg az ehhez szükséges erőforrásokat. Kissé tartok ugyan egy ismeretlen készítők által létrehozott tárgy megbuherálásától, semmi kedvem nincs lerobbantani a karom egy félresikerült kísérlet miatt. Ellenben egy teljesen más összetevőt ragadok ki mondatából, ami gondolkodóba ejt.
- Látni akarom a sereget, a saját szememmel. – váratlan kijelentésem lehet meglepi majd, hisz’ eddig nem sok érdeklődést mutattam a gépezetek iránt. – Gondolom, nem esik nehezedre eljutatni Engem oda, ahol tárolva vannak. Egyúttal megpróbálhatjuk beépíteni az általad említett chipet is. Legalább addig nyugtunk lesz a figyelő fülektől.
Ebben a pattanásig feszült helyzetben azért nem lenne rossz egy kis erősítés a hátunk mögé, ha forróvá válik a talaj, legyen szó akár robotokról is. Két kortyban eltűntetem teám maradékát, ezután várakozó tekintettel nézek a shinigamira, mialatt rágyújtottam egy újabb szál cigarettára. Csészémet nemes egyszerűséggel behajítom az egyik közeli bokorba, nincs most kedvem bevinni az épületbe, visszatérésünket követően úgyis összeszedem. Fanyar grimasszal mérem fel még indulás előtt a létrehozott károkat, tényleg szükséges lesz valakit felbérelni a hely karbantartására, mivel alig tíz perc leforgása alatt sikerült eléggé leamortizálni a környéket. Felszántott gyakorlótér, kormos falak, szétroncsolódott céltáblák. Szerencsére a ház egy darabban maradt!

Nem tartom túlzottan meglepőnek a helyzetet, a történelem során a nemesség nagyrészt mindig csak önmagával törődött és brutális módon elnyomott vagy levert minden olyan próbálkozást, amely csak egy kicsit is veszélyeztette volna a rendszert. A Seireiteiben felesleges felvilágosult ideákat keresni, egy feudális rendszerben élnek a népek, se erejük, se pedig kedvük nincs megdönteni a rendszert. Hogy is tehetnék? Az első adandó alkalommal szembetalálnák magukat a tökéletesen képzett shinigamik sorfalával, aminek hála a forradalom hamar véres népirtásba torkollana. Szerencsére mindenhol vannak olyanok, akik a Tamachiakhoz hasonlóan gondolkodnak és befolyásukat inkább a köznép segítésére, semmint ellehetetlenítésére használják. Viszont ahogy a példa is jól mutatja, ebből nemigen lehet megélni. Az igazat megvallva vajmi keveset értek a politikához, nagyon nem is érdekel a dolog, mindig is katona voltam, feltehetőleg az is maradok. Természetesen a főházak abszolút uralma előttem sem titok, csak az nem veszi észre az ilyesmit, aki csukott szemekkel jár. Igazából nagyon okosan építették fel a hűbéri rendszert, a legtöbb kisebb család belekényszerítették egyfajta függésbe, mint ahogy azt Yukeval is tették. Persze hiú ábránd volt azt képzelni, miszerint teljes egészében visszaállítják jogait, azonban a felügyelet mellett a nemesi cím nem is több egy jól hangzó titulusnál. Reménykedem benne, hogy egyszer majd visszanyeri régi megbecsültségét a Villámvándor dinasztiája, de feltehetőleg nem a közeljövőben fog végbemenni a változás. Kissé meglep a tény, mely szerint semmit nem tud a Masachika házról, úgy hittem, Nálam azért valamennyivel tájékozottabb ilyen tekintetben. Vélhetőleg mostanában kerültek fel a tabellára, ezért lehetséges az információhiány.
Mivel nem szeretnék többet hozzáfűzni ehhez a témához, így az indulás következik. A szokásos módon megérintem lélekölőjének markolatát, aminek köszönhetően egy szempillantás alatt másik területen materializálódunk ismét. A hideg levegő ezernyi késként hasít a mellkasomba az első lélegzetvétel után, nagyságrendekkel hűvösebb van ezen a helyen a Tiszta Lelkek Városánál. A közvilágítás észrevehetően még nem lett megoldva, mivel a koromsötétben körülbelül az orromig se látok. Kellemetlen, azért kicsit meg tudom érteni, hogy a Zöldfülű miért nem szeret itt tartózkodni, valahogy nem vendégváró a környezet. Mielőtt azonban elkezdeném keresni a biztosítékos szekrényt, társam hathatós közbenjárásával sikerül fényt gyújtani. Neonzöld hullám vág végig a helyiségen, bevilágítva ezzel az egész csarnokot. Némileg hunyorogva mérem fel a környéket, s hálát adok, amiért nagy türelmetlenségemben nem sétáltam bele a körülöttünk elterülő tóba, kitudja milyen lények nyüzsögnek az alján. Nem mintha bármitől is tartanom kéne, ellenben szétbarmolni bármit is az első látogatásnál nem éppen illő cselekedet. Figyelmemet végül az izzó templomszerűség vonja magára, amin számomra ismeretlen nyelvű írás ragyog. Valószínűleg valamilyen holt dialektus maradványa lehet, amennyiben időm engedné megkísérelhetném megfejtését, ám mostanság kisebb gondom is nagyobb ennél. Érdeklődve figyelem a gépi bogarak munkáját, miközben egy egész páncélzatot építenek rá a fehérhajú halálistenre. Muszáj vagyok elfojtani egy vigyort, az előző védőöltözetétől sajnálatos véletlenek folytán kellett megszabadulnia. Munka közben nem egy szkarabeusz hathatósan végigmér, a végén még zavarba jövök ettől a nagy figyelemtől! Lomha bólintással értek egyet az eltorzított hang tulajdonosával, szét is tárom karjaimat, jól láthatóvá téve ezzel fegyvereim veszélytelenségét.
Egy biccentéssel köszönöm meg az üdvözlést, azután visszafordulva a rögtönzött bemutatóra koncentrálok. Be kell valljam, az egész igencsak hasonlít azokra a csatákra, amiket az emberek a sci-fikben szoktak látni. Vakító fénynyalábok repkednek előttem, a fém csörömpölése majdhogynem süketítően hat. A sereg legnagyobb erősségekét talán azt tudnám megjelölni, miszerint a kevésbé komoly, de látszólag mégis végzetes károsodásból könnyedén képesek újjáalkotni magukat, mikor több, mikor kevesebb idő igénybevételével. Gondolom, van valamilyen mód a végleges elpusztításukra, azonban ezt elég Yukezonak tudnia, Ő majd intézkedik, amennyiben véletlen mégis fellázadnának ellenünk. Már-már éppen szúrni kezdenének látószerveim, amikor egyszer csak befejeződik az előadás. Rövid tapssal fejezem ki tetszésemet, ezt követően kezeimet hátam mögött kulcsolom össze.
- Lenyűgöző. – ennél jobb szót nemigen találhattam volna, hibátlanul lefesti gondolataimat. – Hihetetlen mennyiségű egységet szólíthatsz harcba, s ha egyenként nem is, de túlerőben kétségtelenül hatalmas fenyegetést jelenthetnek. Ez kifejezetten megnyugtató most, hogy ennyi ellenségeskedés vesz körül Minket.
Fejtegetésem közben el is indulunk a zikkurat felé, ezért közelebbről is megvizsgálhatom a gépezeteket. Leginkább emberi csontvázakra hasonlítanak, de találhatóak olyanok is, melyek merőben eltérnek ettől a koncepciótól. A tengernyi lépcső aljában hitetlenkedve pillantok Yukera. Ez most komoly? Ilyen technikai fejletséggel nem sikerült létrehozni egy mozgólépcsőt? Fejemet csóválva két slukkban eltűntetem a mindeddig pofámban füstölgő cigarettát, valahonnan erőt kell merítenem ehhez az utazáshoz. Valóban, a legnagyobb erényük bevethetőség szempontjából az, hogy egy pillanatig sem kell hezitálnunk azon, vajon a biztos halálba küldjük-e őket, lévén élettelen tárgyakról van szó. Másrészt ismeretesek olyan hadvezérek, akik a hús-vér katonákat is ilyen formában kezelték, csupán eszközökként tekintettek beosztottjaikra, amikkel elérhetik céljaikat. Az 5. osztag egykori kapitánya is pont ebbe a csoportba tartozik, hamis Karakurában is az Espada ellen fordította kardját, miután már nem vette hasznukat. Igazán kellemetlen lenne, ha ennyi testmozgás kiütne, a mindennapi gyakorlatozással kellően megedzettem a testem, csak kellemes bizsergést érzek lábaimban, midőn felérünk az épület tetejére. Rossz érzés fog el a belső tér láttán, a hangulat is száznyolcvan fokos fordulatot vesz. Olyan, mintha egy haldokló házában járnánk. Rövidesen sejtelmeim beigazolódnak, tényleg nem lehet már sok hátra az öregnek. Nem ilyen elmúlást érdemelne, csatában kellett volna hősi halált halnia, nem pedig elsorvadnia egy hegy belsejében. Mit sem ér a korlátlan erő, ha felállni sem képes abból a székből. Betartva a szokott normákat, mély meghajlással köszöntöm az egykori kapitányt, majd nemtörődöm módon ismét megidézem az ereklyét és a feltűnő gépezetekre bízom azt. Töprengve lépdelek Yuke nyomában, azután megállapodok a lépcsők tetején.
- Ha meghal, a sereg is sírba száll Vele? – érzéketlennek tűnhetek, ám lássuk be, ez egy igencsak fontos kérdés. – Egyelőre nincs más, köszönöm! Fontos megőriznünk ezt a titkot, elképzelhető, miszerint a Negyvenhatok Tanácsa erre is megkísérelné rátenni a kezét, amennyiben tudomást szerez róla. Így sem sikerült teljesen elkerülnünk a függési rendszert, bármennyire is próbálkoztunk…
Jól hangzó volt a megegyezés, viszont egyáltalán nem biztosít annyi függetlenséget, mint ahogy az első hallásra tűnik. Az ember tagok képességeinek módosítása, a végrehajtócsapattá való degradálás elég kedvezőtlen feltételek. Más irányból nézve a szituációt viszont legalább nem akarnak felkoncolni, ez is jelent azért valamit.

[Visszatérés a mennyországba]

Némileg csalódottan fújom ki a bent tartott levegőt, természetesen tisztában vagyok a zanpakutou és a shinigami közötti kötelékkel, csupán arra voltam kíváncsi, hogy valamilyen módon nem-e örökíthető át eme erő példának okáért magára a Villámvándorra. Kijelentését hallva hitetlenkedve sandítok hátra vállam fölött, habár igazat kell adnom társamnak. Egy hegy belsejében semmilyen vész nem leselkedik Utarára, s gondolom Yuke nem közli minden szembejövővel a rejtekhely pontos koordinátáit. Ezzel szemben a Daitenshi mindig is a lehető legveszélyesebb helyek és események közelében tartózkodik, feladatunk elvégzése tele van halálos buktatókkal, minden egyes tag tisztában van a ténnyel, mely szerint amit csinálunk, nem éppen egy életbiztosítás. Elfogadták, mivel vannak olyan eszmék, amelyekért érdemes életünket áldozni. Halkan hümmentek a gondolatra, valamilyen úton-módon szerény személyemnek is vissza kéne találnia erre az ösvényre, ami nehezebb feladatnak tűnik annál, mint amilyennek hangzik. Szótlanul figyelem továbbra is az apró szerkezetek felhőjét, fénypontjaik elegendő világosságot biztosítanak a látáshoz, ezáltal nem kell attól tartanom, hogy beleveszek a végtelen sötétségbe. Habár nem félek, mióta sikerült elpusztítanunk a Sors Dárdáját, egyre inkább úgy érzem, hogy az árnyékban járok. A gyanakvás fojtogató felhőként telepszik Rám, fogalmam sincs kiben bízhatnék meg igazán, s kiben kevésbé. Rengeteg apró történés lendíti előre a történelem menetét, ám vannak olyan dolgok, mik állandóak maradnak. Az ármánykodás egy ezek közül, szinte kiirthatatlan, az emberi természet sajátja. Kegyetlen játszma ez, ahol vagy győzöl, vagy meghalsz. Nos, kénytelen vagyok tovább játszani, mivel belépni a körforgásba még nemigen van kedvem.
- Úgy vélem, hamarosan éles bevetésben is megmutathatják majd mire képesek. – szólalok meg elsötétülő tekintettel, miközben egy biccentéssel elfogadom a felkínált csészényi szakét. – A közelmúlt fordulatai nem írhatóak a véletlen számlájára és egyetlen kovács, rendelkezzen bármekkora tudással is mesterségében, képtelen lenne egyedül kivitelezni egy a mostanihoz hasonló bosszúhadjáratot. Hiszen csak egy aszott kisember volt! Információkat kell szereznünk, ahogy azt egykor is tettük a lándzsa utáni hajsza idején.
Akkoriban viszont rendelkeztünk egy határozott támponttal, ámbátor az első megbeszélések alkalmával ködös találgatásokba bocsátkoztunk. Jelenleg ennyire sem vagyunk képesek, vaknak érzem magam, s szinte hallom, ahogy ellenségeink Rajtunk kacagnak. A Fészek könyvtárának nagy része megrongálódott a tűzben, pótolhatatlan tekercsek váltak füstté és hamuvá. Pedig rengeteg segítséget kaptunk belőlük, nem egyszer az írásos emlékek vezettek a megfelelő következtetéshez. Minden legendának van némi valóságalapja, viszont ezt ki kell hámozni a túlzások, illetve mesei elemek által alkotott héjból. Tamachi legutolsó olvasmányában talált ugyan utalást a medáljainkra, ellenben arra vélhetőleg még nem volt precedens, miszerint az adott tárgy beleolvadt volna viselőjébe… Töprengve kortyolok bele az italba, miközben balommal kitapintom az ékkövet ruházatom redői között. Ugyanolyan melegség árad belőle, mint azon a napon, amikor eggyé lettünk. Ártalmatlannak látszik, ám felelőtlenség lenne figyelmen kívül hagyni a figyelmeztető jeleket. Gondolatmenetemet a visszaérkező páncélököl szakítja félbe, amely most kicsit másabb képet mutat, mint legutóbb. A modernizálásnak hála már jobban hasonlít valami high-tech cuccra a Juunibantai laborjainak egyikéből, de nagyjából megtartotta régi kinézetét, úgyis mondhatnám: felújították. Az energiaszint-jelző csík jó szolgálatot fog tenni, így legalább nem kell kizárólag a feltételezésemre hagyatkozni töltöttségét illetően. Az enyhe célzást a távozásra egy bólintással fogom fel, miközben fájdalmas grimaszokat vágva felerőltetem a kesztyűt megégett végtagomra. Kipróbálását későbbre halasztom, úgy körülbelül két perccel, mivel ennyi idő alatt térünk vissza a Shinginotouba és búcsúzunk el. Ezt a nemesi rohanást!
- Lássuk csak… - motyogom halkan orrom alatt, midőn feljebb húzom ruházatom ujját, szabaddá téve ezzel páncélozott karom. Utazás közben eszembe ötlött egy idea, amit minél hamarabb át szeretnék ültetni a gyakorlatba. – Hadou 04: Byakurai!
A hangos szóval megidézett démonmágia minden esetben erőteljesebb a non-verbálisnál, ráadásul eme kidou az elsők között volt, amit valaha elsajátítottam. Az eredmény mégis meglepőbb a szokásosnál, ezt már az elsütés pillanatában is képes vagyok érzékelni. Kinyújtott mutatóujjam hegye hófehéren, majdhogynem vakítóan izzik, azután hasonló színnel rendelkező fénysugár csapódik ki az előbb is említett testrészből, a másodperc törtrésze alatt szelve át a távolságot köztem és a falon lógó céltábla között. Egyetlen égett szélű lyukat kellene hagyjon rajta, ehelyett hangos reccsenések közepette robbantja ezernyi darabra. Elégedetten szemlélem attrakcióm utóhatását, sokkalta töményebb lélekenergiát sikerült koncentrálnom ebben a fehér villámban, mint általában. Vajon minden olyan támadást felerősít az ereklye, ami reiatsu-alapú? Úgy látszik van még mit kísérletezni rajta! Mindig is úgy tartottam, hogy nincs jobb módja a tanulásnak a gyakorlati módszereknél. Kutathatnék a könyvek között egy talán nem is létező leírást keresve a viharisten ökléről, ám csak az időt pazarolnám vele. A működési elvére már rájöttem, mostantól azt kell kitapasztalnom, miszerint meddig terjednek képességének határai. A sereg erőforrásához csatlakoztatni igazából nem lett volna életbevágó fontosságú, hiszen szellemi részecskék mindenhol előfordulnak, hol kisebb, hol nagyobb mennyiségben. Halk pittyegés, s máris eggyel kevesebb parcella világít neonszínű zölden. Igaz is, valószínűleg ezúttal kevesebb ideig tart majd feltöltődnie... Addig inni kéne egy teát, de hova is dobtam a csészémet?

Sok gondolkozás, ujj tördelés és körömrágás után végre neki indultam a Daitenshi Seireiteii bázisa felé, ahol találkozhatok Sierashi Yuusukével. Bár sokáig tartott mire rávettem magam erre a tettemre, de most már majd hogy nem biztos vagyok benne, hogy véghez fogom vinni, amit elterveztem. Kíváncsi vagyok, milyen személy annak a szervezetnek a vezetője, ahova Shizune is tartozik. Bár már volt szerencsém vele találkozni, de még egy szót sem váltottam vele és a találkozás is csak annyi volt, hogy láttam Aizen ellen harcolni, meg amikor a Soutaichou parancsát követve szövetséget ajánlottuk nekik. Hallottam róla egy s mást, hogy kapitány volt meg ilyenek, de az nem elég.
Most nem az számít, hogy egyszer vétett Soul Society törvényei ellen és ezért száműzött lett, hanem hogy Shizune a gondjaira van bízva. Shizune is ugyanebben a cipőben van, mint ő és vannak olyan dolgok, amiben csak ő tud neki segíteni. Nem vagyok otthon ebben a vaizardos dolgokban, így nem tudok neki tanácsot adni, annak ellenére, hogy az apja vagyok.
Bár sokat gondoltam rá, hogy megmondanám én a magamét neki, amiért belerángatja Shizunét a rosszba, de az csak a pillanat hevében rám törő kósza gondolat volt. Igazából csak az irigység miatt volt ez az egész, mert ő sokkal közelebb van Shizunéhez, mint én. Nekem lenne ott a helyem mellette, nem pedig neki.
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben érkeztem el célomhoz, egy még viszonylag frissen épített házhoz, amit a Gotei 13 ajándékozott a Daitenshinek. Még továbbra is kételyek gyötörtek, de erőt vettem magamon, hogy az udvarba lépjek egy nagyobbacska kapun. Facsemeték között ballagok beljebb az udvarba, hogy elérjek az ajtóhoz, ahol még mindig a hezitálás fogott el, de végül Shizunére gondolva bekopogtam az ajtón.
Nem az egyenruhámban jöttem, hanem hétköznapi viseletben voltam, ezzel is jelezve, hogy nem kapitányként vagyok itt, hanem Shizune apjaként. Nem reménykedek benne, hogy fel fog ismerni így, hiszen én nem vagyok olyan népszerű meg minden, így illedelmesen bemutatkozom. Bár már ő is láthatott engem, amikor én láttam őt, de nem hiszem, hogy kitűntem volna annyira a tömegből, hogy emlékezzen.
- Sierashi Yuusuke-sanhoz van szerencsém? - nyílt az ajtó és egyből fel is tettem a kérdésemet, hogy biztos legyek benne, hogy jó helyen járok. - Nara Shiratori vagyok, a 9. osztag kapitánya. - kérdés után be is mutatkoztam, majd meg is hajoltam. - Beszélhetünk... Shizunéról lenne szó. - végül pedig a jövetelem célját is előadtam, hogy tudja, mit keresek én itt. A szétszórtságom jelen pillanatban biztos lerítt rólam, bár próbáltam leplezni minden erőmmel. Olyan határozatlan vagyok, még mindig nem vagyok benne biztos, jól tettem-e, hogy ide jöttem.

Lehunyt szemekkel, s töretlen koncentrációval állok a Shinginotou mögötti gyakorlótér közepén, alakomat kavargó lélekenergia öleli körül, mely úgy hullámzik, akár a tenger egy viharos napon. Hajzatom verítéktől nedves, azonban egyenletes légzésemből egyáltalán nem lehet következtetni arra, miszerint itt korábban megerőltető edzés ment volna végbe. S valamilyen téren ez igaz is, hisz’ nem fizikai, hanem mentális gyakorlatozást végzek, habár ezzel nem sok eredményt tudnék már elérni, csupán a mindennapi rutin részét képezi egy kis beszélgetés vagy harc zanpakutoum lelkével. Úgy érzem végre sikerrel jártam, képességeimet mind tökélyre fejlesztettem, innentől kezdve nem tudok elképzelni következő lépcsőfokot. Természetesen a reiatsum még mindig gyarapodhat, ámbátor szó se róla, így is elrettentő nagyságot képvisel. A nagy erővel nagy felelősség is jár, ami szerintem eddig néhány alkalomtól eltekintve minden esetben jellemzett, legalábbis szökésem óta egyetlen olyan esemény sem jut az eszembe, amikor Nálam gyengébbeket terrorizáltam volna. Valamilyen szinten szerencsés ezen hozzáállásom, mivel véres összecsapásokat kerülhettem el ennek köszönhetően, egyetlen utánam küldött shinigamival sem végeztem száműzetésem ideje alatt, szóval igencsak hálás lehet Nekem a Gotei Juusantai. Persze ha ezt ilyen formában előadnám bárkinek is a Seireiteien belül, valószínűleg elmebetegnek csúfolna, talán még kardot is rántana pillanatnyi meggondolatlanságában. Ezidáig sikeresen teljesítettem a megérkezésemkor kitűzött célt, valamint a Masa-jiinek tett ígéretem, miszerint kerülök minden konfliktust a halálistenekkel, már amelyek Soul Society irányítása alá tartoznak. Fivéremnek a rajtaütés óta nyoma sincs, ám kétlem, hogy utoljára találkoztunk volna.
Nem kell túlságosan nagy érzékelő-zseninek lenni ahhoz, hogy felfigyeljek a közeledő személy lélekenergiájára. Saját aurám ennek hatására rövidesen lecsillapszik, acélkék íriszeim pedig fáradtan villannak fel. Emlékszem az első megmérettetésre Dotonryuuval, akkor a fáradtságon kívül sokkal nagyobb bajaim is voltak, a lelkem mélyén beszerzett sérülések valahogy kisugároztak a valóságba is, nem egyszer tértem magamhoz az edzőterem padlóján fetrengve, nem is emlékezvén a pillanatra, amikor kicsúszott a lábam alól a talaj. Ilyen szerencsétlenségre napjainkban viszont nem kerülhet sor, majd’ egy évszázadnyi edzés és szolgálat után igazán megalázó lenne a kezdők szintjén tengetni mindennapjaimat. Elmélkedésem gyors zárlatot kap, inkább felkészülök kevéske időmben a vendég fogadására, aki ugyan bejelentkezés nélkül érkezett, de nem fogom ezért elzavarni, végülis titkárnőnk még nincs, aki foglalkozna az ilyesfajta dolgokkal. Első utam a szobámba vezet, ahol egy törölközőt magamhoz ragadva megtörlöm arcomat, ezzel kísérelvén meg némileg emberibb külsőt adományozni szerény személyemnek. Percek telnek el, míg a kemény futonon fetrengek a képemre borított pamuttal, valójában ebben a minutumban képes lennék elaludni, amit az érkező feltehetőleg nem venne túlzottan jó néven. Kíváncsi vagyok milyen okból érkezhet hozzám egy újabb hívatlan vendég, sem kedvem, sem pedig energiám nincs jelenleg egy értelmetlen vitához apró-cseprő ügyekről, melyek az aktatologatókon kívül senkit nem érdekelnek. Unom a bürokráciát, nem véletlenül érzem sokkalta otthonosabban magam a harctéren az ottani fondorlatokra valahogy hamarabb rájövök. Dacolván a kimerültség ólmos súlyaival tápászkodom fel, hiszen nincs itt más, aki ajtót nyithatna.
- Igen, Én vagyok az. – válaszolok vontatottan kérdésére, meghajlását egy biccentéssel viszonzom, minimális azon személyek száma, akik felé ennél nagyobb tiszteletet mutatok. Rossz beidegződések, ugye… - Fáradjon beljebb, beszélhetünk Shizuneról, miután elmondta milyen kapcsolatban is állnak… Valami frissítőt esetleg? Részemről mindjárt szomjan halok!
Ugyan nem látszik semmiféle változás vonásaimon, de azért be kell valljam, kissé meglepődtem a kapitány érkezésén. A személyes hangvételt tekintve, valamint a haori hiányát látva egyértelműnek tűnik a tény, mely szerint párbeszédünk most nem katonai dolgokról fog szólni, hanem annál sokkal bensőségesebb kérdések kerülnek majd terítékre. Mivel értelemszerűen jobban ismerem a járást a 9. osztag vezetőjénél, ezért rövidesen a menet élére állok, s lépéseimet komótosan a fogadóterem felé kormányzom, ezen idő alatt megcsodálhatja milyen lakályos környezetet biztosított számunkra a Negyvenhatok Tanácsa, illetve a Tiszta Lelkek Városa maga. Válaszától függetlenül azért löttyintek magamnak egy csésze mentateát, önkiszolgálás van érvényben a Hűség tornyának területén. Miután ezzel megvagyok, végre mindketten helyet foglalhatunk a parkettán elhelyezett párnázott ülőalkalmatosságokra. Felsőm ujját feljebb húzva emelem a poharat a számhoz, kínzóan elnyújtva a mozdulatot. Bizonyára ezernyi kérdés fogalmazódott meg eközben a taichou fejében, azonban egy kicsit várnia kell még, mielőtt felteheti azokat. Valamilyen szinten csalódott vagyok az ismeretlen arc láttán, lassacskán mindenkit leváltanak, aki egykoron Velem együtt szolgált a Tizenhárom Őrosztag vezetőségében. Halkan hümmentve emelem tekintetem Nara-sanra, ezzel jelezvén, hogy innentől kezdve ténylegesen odafigyelek mondanivalójára. Fellépése kevés határozottságot sugall, talán tart Tőlem valamilyen szinten a pletykák miatt, amire lenne is oka, ha ellenséges szándék által vezérelve érkezett volna.

Nekem is ki kell vennem a részemet a gyerekeinkről való gondoskodásból, hiszen Tasu Hajimével foglalkozik, én meg nem tudok, mit csinálni, mert Shizune az Emberek Világában van. Én Hajimének is szívesen segítenék, de ő nem kér belőlem és általában elutasít, néhány esetet leszámítva, amikor kivételesen segíthettem neki az edzésben. Na, de most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ha ki akarom egyenlíteni a szülői teendőket kettőnk között, akkor nekem kell foglalkoznom Shizunéval. Bár nem mehetek el sűrűn hozzá, hiszen kapitány vagyok, és nem engedhetem meg magamnak, hogy időnként el-eltűnjek, mivel több feladatom is van, ami el kell látnom. Így nem tehetek mást, mit hogy meggyőződöm, hogy jó környezetben van, és nem kerül veszélybe.
A köszönéssel megvoltam és az ajtón is sikeresen bejutottam, amit viszont Sierashi-san mondott beinvitálás után egy kicsit meglepett. Shizunéval való kapcsolatomról nem tudott. Biztosra vettem volna, tudja, hogy Shizune apjához van szerencséje, de nem így volt. Gondolom a nevünk egyezéséből ő is levonta, hogy rokonok vagyunk, de hogy Shizune ne mondta volna, hogy az apja vagyok. Ezek szerint még sincsenek ilyen kapcsolatban, hogy meséljenek egymásnak magukról? Rosszak voltak a feltételezéseim. Na, mindegy.
- Akkor egy teát elfogadok. - kérdésére Shizunéval való kapcsolatomról egyelőre még nem válaszolok, meghagyom egy ideig jótékony tudatlanságban, amíg beljebb nem megyünk, és neki nem kezdünk a beszélgetésnek. Néhány másodpercig az ajtóban állok, amíg Sierashi-san becsukja az ajtót és mutatja nekem az utat, hiszen én még nem voltam itt egyszer sem és nem tudom merre is kell menni.
Sierashi-san után én is öntök magamnak egy csésze teát, majd követem a vendéglátómat két ülőalkalmatosság felé, ahol letelepedhetünk. Sierashi-sanhoz hasonlóan én is belekortyolok a teámba, majd várok a megfelelő pillanatra, amikor rám figyel és neki kezdhetek a mondanivalómnak.
- Korábbi kérdésére válaszolva, én Shizune apja vagyok és meg szeretnék bizonyosodni róla, hogy Shizune jó kezekben van. Először is azt szeretném megkérdezni, hogy a maguk szervezete pontosan, mivel is foglalkozik? - az előző megválaszolatlan kérdésre most végre megadtam a válaszomat és neki kezdtem a kérdezgetésnek a számomra fontos dolgokról.
- Tudja, aggódom Shizunéért és nem akarom, hogy bármi baja essen. De ez természetes egy apánál, hogy aggódik a gyerekei miatt. Gondolom, ezt nem kell bemutatni, hiszen maga is az. Már volt szerencsém az egyik fiához, nagyon derék legény. - próbáltam valami közös fonalat találni köztünk, bár így átgondolva lehet, hogy nem tudja, mit érzek, hiszen neki csak fiai vannak. Egy apa a lányáért sokkal jobban aggódik, mint a fiáért, legalábbis nálam így van. Nem csak azért, mert Hajime ott van egy karnyújtásnyira, Shizune meg távolabb, hanem mert így kell lennie. Tudom, hogy Shizune erős személyiség és Tasuhoz hasonlóan megállja a helyét, de akkor is.
- Ha valami veszélyes helyre mennének, akkor örülnék neki, ha nem vinnék magukkal Shizunét, vagy mivel hogy most már a Gotei 13 szövetségesei, engem is magukkal vihetnének. Gondolom, a 46-ok Tanácsa örülne neki, ha egy kapitány tartaná szemmel magukat. - álltam elő a tervemmel, amit kitaláltam, hogy Shizunéval lehessek és meg tudjam védeni a veszélyes helyzetekben. Ismerem Shizunét és valószínűleg nem akarna hátra maradni és ölbe tett kézzel várni, hogy visszatérjenek.

Válaszát hallva jobb szemöldököm kissé megemelkedik, azonban ettől eltekintve semmi jelét nem mutatom meglepődöttségemnek. Amennyiben jól emlékszem – s miért ne tenném? – akkor az említett lány Nekem Tachibana néven mutatkozott be, habár igazi vezetékneve se mondott volna számomra sokkalta többet, szóval előttem ismeretlen a csúsztatás miértje. Kicsit ironikusnak érzem a „jó kezek” kifejezést, lévén alig néhány héttel ezelőtt még a vesztőhelyre kísértek, ahol meglakolhattam volna elkövetett bűneim miatt, ebből vélhetőleg sikerült már a kapitánynak levonni egy-két messzemenő következtetést, valószínűleg az isteni szikra megléte után döntött úgy, hogy talán érdemes lenne ránéznie édes leánya munkaadójának körmére. Sajnálatos módon egyetlen információval sem tudok szolgálni Shizune lelki világát illetően, mivel Yukezo a mentora, ebből adódóan Vele tölt el több időt, a képzése megköveteli ezt. Természetesen a Kyūbantai vezetőjének nem lehet tudomása a Daitenshi belső, hierarchikus felépítéséről és nem Én leszek az, aki lerántja a fátylat erről a dologról. Azt viszont igazán érdekesnek találom, miszerint a Sotaichō nem avatott be minden osztagvezetőt szervezetünk működésének céljába, ámbátor az öregnek is csak felszínes tudása van ilyen tekintetben, legyen elég, hogy elvégezzük a Ránk kirótt feladatokat, minden egyéb másodlagos. Balommal önkénytelenül is megdörzsölöm mellkasom közepét, a kosode tökéletesen eltakarja a mellkasomba ágyazódott ékkövet, aminek eltávolítása élvezi a legnagyobb prioritást jelenleg. Ismét árnyháborút vívunk, csupán ezúttal az ellenség kiléte is ismeretlen, ám a veszély annál inkább kézzelfogható, mint például a Dárda utáni hajsza alatt. Mostani gyengeségünknek titokban kell maradnia, máskülönben rosszakaróink eltipornak.
- Rendeltetésünk igazán egyszerű. – kezdek bele a magyarázatba, miközben csészémet leteszem magam mellé. – A Negyvenhatok Tanácsa olyan küldetések elvégzését bízza a testvériségre, amelyek megkövetelnek némi erőt, gyorsaságot, precizitást. Mind lélekenergia, mind pedig tapasztalat terén megütjük vagy túl is szárnyaljuk a taichō-szintet. Végrehajtó elitcsapat vagyunk, de függetlenek a Gotei Juusantaitól. Megakadályozzuk, hogy halálistenek tucatjai haljanak meg olyan missziók elvégzése közben, amikhez… nos… nincs meg a kellő kvalitásuk. – kifejezéstelen arccal mondom el a betanult szöveget, viszont fiaim említésére vonásaim némileg ellágyulnak. – Örömmel hallom elismerő szavait, s valóban, nem szeretném, ha bajuk esne… Ellenben tudnia kell: a Zöldfülű saját döntése alapján csatlakozott hozzánk, nem pedig rákényszerítettük erre. Büszkének kéne lennie rá, képes harcolni vagy akár meg is halni egy nemes ügy érdekében!
Erre ugyan még jó ideig nem fog sor kerülni, a Yukeval folytatott beszélgetés eredményeképp jutottunk arra a döntésre, mely szerint egyenlőre nem engedjük tanítványainkat olyan halálos fenyegetések közé, mint például amiben Nekünk volt részünk a pokolban. Részemről diszkriminatív lenne kevésbé egyenjogú tagként kezelni a leányzót, csak azért, mert gyermek még, ámbátor rövid idő alatt igencsak sokat fejlődött mostanság, fogalmam sincs mit eszik, de annak tápértéke bizonyára az egekben van! A kapcsolatom Masaruval és Katsuoval valahol a béka segge alatt házal, holott abban reménykedtem, valamivel közelebb kerülhetünk egymáshoz most, hogy végre valamilyen formában tisztáztam a nevem. Be kell valljam, a mintaapa szerepe nemigen Rám lett szabva, azonban a hideg elutasítás és a közöny, amit irányomba mutatnak, sem könnyíti meg próbálkozásaimat e tekintetben. Normál körülmények között aranyosan gügyögniük kéne kiságyaikban vagy megtenni az első lépéseket, ehelyett már-már felnőtt férfiak, akik a veszélyre fittyet hányva shinigamiként szolgálnak egy korrupt, romlott rendszert. Sajnos nem felerősítenem kell egy már meglévő köteléket, hanem a semmiből felépítenem, hisz’ megvetnek, amiért magukra hagytam édesanyjukat a nehéz pillanatokban. Indokaim, legyenek azok bármennyire is megalapozottak, süket fülekre találtak. Megértettem és elfogadtam döntésüket, ennek fényében eszemben sincs erőszakos módon kivívni a szeretetüket, mivel az ilyen módon keltett érzések hamisak. Minden joguk megvan hozzá, miszerint gyűlöljenek, de visszatértem és megkísérlek mindent helyrehozni. Ahogy a családomon belül, úgy a Seireiteiben is. Éppen ezért villannak meg acélkék íriszeim fenyegetően, miközben felvetését hallgatom.
- Ön túlbecsüli a hatáskörét, kapitány. – hangom fagyos éllel csendül, alig vagyok képes megakadályozni a gúnyos felhang kiérezhetőségét a megszólításból. – Megfontolandó ajánlat, de kénytelen vagyok visszautasítani, egyedül dolgozunk. A Tanács maga jelölt volna ki felügyelőket, ha szükségét érezné. Ejnye, talán nem bízik bennünk?
Hitetlenkedő mosoly közepette teszem fel kérdésemet, azonban tekintetemben szemernyi jókedv sem látszik. Elég a Nibantai tisztjeit kerülgetnem a kertemben, semmi szükségem egy élő-mozgó megfigyelő-kamerára is, aki a nyakamba liheghet. Akkor kellett volna játszania a védelmező szülőt, amikor a gyereke az Élők Világába szökött… Mondjuk vaizardsága végett akkoriban valószínűleg kivégezték volna Soul Societyben, így jobb, hogy nem tette.

Talán egy kicsit nagyon is elragadtattam magamat és a kezdeti tanácstalansággal teljesen ellentétesen viselkedtem. Egyik végletből egyenesen a másikba kerültem, ami szintén nem a legjobb. Meg kellene próbálnom megtalálni az arany középutat és meg is maradni ott.
Amikor Sierashi-san a kérdésemnek eleget téve a szervezetük feladatát ecsetelte és legalábbis én úgy vettem ki, hogy közben leszólta a Gotei 13-mat, ami cseppet sem esett jól és ez talán az arcomon is megfigyelhető volt. Egyből magamra vettem a dolgot, mintha engem becsültek volna le. Tudom, hogy ő sokkal erősebb nálam, de nem kellene alábecsülnie mások erejét, akiket nem is ismer.
- Elég sokat tud a Gotei 13 szintjéről, pedig már régóta elhagyta. Azóta sok minden megváltozott. - kelek fel a Gotei Juusantai védelmére higgadtan. - És a taichou szint alatt pontosan mit ért? Az alap szintet, ami a kapitánnyá váláshoz kell? - egy újabb kérdés következett a részemről, mivel érdekelt, milyen erős lehet a többi tag. Bár a jelentésekből van némi fogalmam róla, és hogy sikerült kicselezniük Sakai fukutaichout, de az annak is betudható, hogy a testvérével állt szemben. Az pedig megnehezíthette Sakai fukutaichou dolgát és azért sikerülhetett Sierashi-san megszöktetése.
Nem kérdőjelezem meg a 46-ok Tanácsának döntését, hogy alkalmasak a feladatokra, amit kiszabnak rájuk, de egy kapitányokból összeállított csapattal is elvégeztethetnék a munkát. Mondjuk, ha én lennék az ő helyükben, lehet, hogy én is örülnék egy ilyen lehetőségnek, ahol nem kéne az osztagok vezetőit mozgósítani, ha valaki más el tudja végezni a feladatot.
- Én büszke vagyok rá, hogy nem esett kétségbe, miután el kellett mennie Soul Societyből. Tudom, hogy jól tud harcolni, de aggódom, amiatt a hogy is hívják belső lídérc miatt. Első kézből tapasztalhattam, hogy nagyon veszélyes. - mondandómban elgondolkoztam, minek is nevezte Shizune azt, ami átvette a teste felett az irányítást.
Most, hogy így átgondolom, hasonló a helyzetem Sierashi-sanéhoz. Vagyis jobban mondva, pontosan a fordítottja. Míg ő maga hagyta el a Lelkek Világát, itt hagyva két fiút, addig nálunk én maradtam hátra és Shizune ment el. A helyzet lehet, hogy hasonlónak tűnik, de nem tudom, milyen a kapcsolat a Sierashik között.
- Vegye akkor ezt csak egy lehetőségnek. Bármi megtörténhet, és ha egy külső személyre van szükségük, akkor én szívesen segítek. Nem akarom magukra erőltetni magam, de akkor Shizune épsége a maguk kezében van. - kijavítottam az eltúlzott ajánlatomat, így már remélem nem olyan elrettentő az ötletem, mint korábban. És bízom benne, hogy nem veszi fenyegetésnek a mondandóm legvégét, mivel egyáltalán nem annak szántam. Mondjuk, még ha annak is venné, valószínűleg neki nem jelentenék kihívást, hiszen egy ex-kapitánnyal ülök szemben, aki sokkal erősebb nálam.
- Nem az, hogy nem bízok magukban, hanem talán magamban jobban bízom. Mint maga is mondta meghalna egy nemes ügy érdekében, amit nem bocsátanék meg magamnak, hogy nem tudtam megakadályozni, és még ha önszántából is tette, valószínűleg magukat is okolnám. - talán egy kicsit kuszán fogalmaztam, de burkoltan azt akartam mondani, hogy inkább csak magamat okolnám, mint hogy másokat is belekeverjek. De mind ez csak feltételezés, tudom, hogy Shizune nem fogja butaságok miatt feláldozni magát, annál ő sokkal erősebb.

Lehet, hogy nem én vagyok a legerősebb kapitány, vagyis inkább biztos, hogy nem én vagyok, még ha Soutaichou-donot nem is számítom, akkor sem. Vannak nálam régebbi kapitányok is, akik gondolom, nem azért viselik ilyen hosszú ideje a kapitányi címet, mert nem alkalmasak rá. Én már az újabb kapitányi generáció tagja vagyok és mondhatni én kezdtem ezt a kapitányváltási hullámot, hiszen nem sokkal, hogy megválasztottak már jött is utánam három másik új kapitány. És még közülük sem mondhatom magam a legerősebbnek, erre a legjobb példa Kagami taichou, aki mára már a 0. osztagban tartózkodik. Míg én szépen lassan lépdeltem fel a ranglétrán, ő majdhogynem egyik pillanatról a másikra felfutott rajta. Elsősorban nem ezért voltam rá egy kicsit féltékeny, hanem azért mert Hajime inkább tőle tanult, mint tőlem. Ezért is örültem egy kicsit, amikor előléptették, mert így nagyobb az esélye, hogy Hajime hozzám fog fordulni, ha segítségre van szüksége, vagy átpártol Kawashima taichouhoz.
- Persze, én is úgy gondoltam. Csak rákérdeztem. Viszont Aizenék ellen még besegítettek a vaizardok is, nem? Vagy ők is magukhoz tartoznak? - nem akartam megsérteni vagy lenézni őket, csak biztosra akartam menni, hogy jól gondoltam, hogy nem csak éppen hogy elérték a kapitányi szintet. Shizune említette, hogy a vaizardok kapitányi szintűek, és hogyha ők is Sierashi-sanhoz tartoznak, akkor tényleg erős csapat lehet.
Lehet, hogy túl könnyen megbízok másokban, de mégis magamban bízok meg a legjobban. Ezért is tűnhet úgy másoknak, hogy nem bízok meg bennük, pedig de. Sajnos mindenkiről a legjobbat feltételezem, amíg nem ad okot az ellenkezőjére, ezért is könnyű engem becsapni. Ezért sem szeretem a fontos dolgokat másokra bízni, mert magam akarom végrehajtani.
Amikor Sierashi-san a belső hollowról beszélt érdeklődve figyeltem és nem szakítottam félbe, hiszen nem tudtam volna amúgy sem hozzászólni, ő ebben sokkal tájékozottabb. Ezután elfogadta a támogatásom lehetőségét, amire egy aprót bólintottam köszönetem jeléül. Nekem ez sokat jelent, hiszen így már nem lesznek kételyeim, hogy megteszek mindent Shizune épségéért.
- Nem tudja véletlenül, hogy Shizune át akar-e valamikor jönni Soul Societybe? - ez a kérdés különösképpen érdekelt bár nem voltam benne biztos, hogy Sierashi-san tud-e rá válaszolni, hiszen ő most itt van a Lelkek Világában, Shizune meg gondolom az Emberek Világában. Nem volt rá nagy esély, hogy kielégítő választ kapok, de a remény hal meg legutoljára.
Mikor végre megbeszéltük a dolgokat Shizunével az Aizen elleni harcban, tudtam, hogy még mindig száműzetésben van, és nem vigyázhatok rá. Így nagyon örültem, amikor végre szövetséget kötöttünk, mert nem kell távolságot tartanom tőle. Bár még így sincs minden úgy, ahogy szeretném, hiszen a kapitányi teendőim mellett nem nagyon van időm átlátogatni az Emberek Világába, hogy azt tegyem, amit szeretnék. Ezért is reménykedtem, hogy majd Shizune fog meglátogatni, mert azt hittem, hogy ő is akar velem találkozni.
- Maga nem szeretne tőlem valamit? Segített nekem, így úgy fair, ha én is teszek magáért valamit. - illendőnek éreztem ezt megkérdezni, hiszen nem akarok az adósa lenni. Lehet, hogy van még kérdése, amit nem akart megkérdezni Soutaichou-donotól.

Nem mondanám, miszerint különösebben meglep tudatlansága a vaizardokat illetően. Fajtánk habár sosem kérte eme létet, mégis olyan szintű megbélyegzésben részesítettek Minket a Seireiteiben, mintha legalábbis saját kezűleg öltük volna meg azokat a lelkeket, amelyekből elkészült a tárgy, ami ezt tette Velünk. Mindannyian megtanultunk már együtt élni a lelkünk mélyén rejtező fenevaddal, azonban vérmérséklettől függően különböző módon vélekedünk a shinigamikról, ezen nem is lehet csodálkozni. Engem nem viselt meg túlzottan a helyzet, mindig is jó voltam a reiatsum irányításában, könnyedén képes voltam elnyomni minden furcsának tűnő kisugárzást. Ahogy kapitány lettem egyre kevesebb lett az olyan esetek száma, amikor minden erőmet beleadva harcolnom kellett, ennek megfelelően csupán a végjáték kezdetekor, a dezertálásom pillanatában húztam fel lidérc-maszkomat, s dobtam le azt, amivel addig védelmeztem magam. Ám mások közel sem voltak annyira szerencsések, mint Én, segítőik száma is minimálisnak volt mondható. Elítélték őket, olyan bűnökért, amiket el sem követtek, az életükre törve elvették Tőlük mindazt, ami addig a világot jelentette számukra. Család, státusz, érdemek mind megfakulnak egy évszázad árnyékában. Elgondolkozva méregetem az előttem ülő férfit, miközben elmémben felszínre tör a kérdés, Ő vajon mit tett volna ilyen helyzetben? A Gotei Juusantai remek munkát végzett Vele, egyetlen pillanatra sem kérdőjelezi meg feletteseinek igazát. Bólintana az ítéletet hallva? Határozatlanságának semmi köze nincs személyemhez, sokkalta inkább a téma az, ami frusztrálja. Valamilyen szinten irigylem, amiért ennyire képes küzdeni a lányáért, valahogy Nekem könnyebb volt a beletörődést választani. Arkangyal vagyok, s csak ezután minden más.
- Támogatnak, ha kérem, de nem tartoznak az irányításom alá. – bököm ki végül, majd elfogyasztom teám maradékát. – Az egyezség részét képezte, miszerint a Daitenshi tagjai szabadon közlekedhetnek a két dimenzió között, azonban ez nem kötelező, a Mi bázisunk nem itt van, nem ez az üres ház, nem egy jelképes adomány! Nem tudom mit gondolhat Shizune, de amennyiben úgy érzi, van itt keresnivalója, minden bizonnyal át fog jönni. A türelem erény, Nara-san!
Kissé ironikusan hangzanak eme szavak pont az Én számból, de mit lehet csinálni? A 9. osztag kapitánya nem ismer, így nem tudja mennyire bosszant, ha valami nem teljesül azonnal. Poharamat félre téve állok fel, azután jelzek a kapitánynak, miszerint tegyen ugyanígy és kövessen. Az épület oldalsó ajtói elhúzva állnak már reggel óta, így ezzel sem kell bajlódnom, miután szandálomat felhúzva kerti sétára invitálom beszélgetőpartnerem. A birtokhoz tartozó takaros növényzet igencsak szemet gyönyörködtető látvány, habár méreteiben közel sem veszi fel a versenyt egyetlen nemesi házéval sem. Karjaimat hátam mögött összefogva tartom, lassú léptekkel indulok el találomra az egyik véletlenszerűen kiválasztott csapáson. Bevallom kissé meglepett a hirtelen jött felajánlás, igazából fogalmam sincs mit is kéne kérdeznem, minden olyan információt tudok, ami fontos lehet a szervezet számára. Kevés dolog bosszant jobban a kertelésnél, ebből adódóan jómagam igyekszem mindig lényegre törően fogalmazni, a Masa-jiivel folytatott tárgyalás alatt is gondolkodás nélkül kimondtam mindent, s nem fukarkodtam szavaim gúnnyal való megfűszerezésében sem. Váratlanul megtorpanva emelem tekintetem az égre, hagyom, hadd tegye zilálttá a szél kinézetem. Soul Society minden rezdülése másképp hat, mint azelőtt, figyelő szemek tapadnak Rám mindenfelől, közel sem tudják olyannyira elkendőzni jelenlétüket, mint ahogy azt szeretnék vagy talán nem is törekednek erre. A nyíltság egyértelművé tenné, miszerint figyelmeztetésként szánják a megfigyelést. Erre rákérdezni ostobaság lenne, feltehetőleg pont nem a Kyuubantai tisztjeit bízzák meg egy ilyen feladattal. Töprengve fordulok szembe a vélhetőleg mögöttem haladó halálistennel, jobbommal alátámasztva államat veszem fel az ismert görög szobor álló változatának tartását.
- Katonai titkokat úgysem árulna el, igazam van? - szólalok meg tetetett elégedetlenséget mímelve, azután ismét elmosolyodom. – Többet tudok, mint gondolná, viszont ettől függetlenül eleget teszek a kérésének, ne érezze úgy, tartozik akármivel is! Meséljen az osztagvezetők közötti kapcsolatról.
Ennél jobb téma valószínűleg további elmélkedésnek álcázott görcsölés után sem bukkant volna a felszínre, szóval gyorsan kinyögöm, minél hamarabb véget vetve ezzel a kínos pillanatnak. A taichouk névsorával tisztában vagyok, habár talán a nevek feléhez tudok arcot is rendelni emlékeim közül, kriminális mennyire rossz a memóriám kevésbe fontos dolgok megjegyzése terén. Jelentéktelen kérdésnek tűnhet, azonban igencsak fontos tisztában lenni a legnagyobb szövetséges esetleges gyengéivel, mint amilyen a széthúzás lehet a vezetőségen belül. Meglehetősen kevés nagy barátságról hallani a kapitányok között, a legtöbben szeretik megtartani a saját kis titkaikat, ezt meg is tudom érteni.

Egy kicsit megkönnyebbültem, hogy a vaizardok nem tartoznak a Daitenshibe. Nagy fenyegetést jelentene számunkra, ha ennyi magas lélekenergiájú egyed tartozna egy szervezethez. A Daitenshitől, így kevésbé tartok, hiszen több tagjuknak is van valamilyen rokona a Gotei 13-ban. A vaizardok viszont más tészta. Láttam valamicskét néhány vaizardok erejéből az Aizen elleni harcban, de azt nem tudom, hogy a többinek milyen képességei vannak. Nincsenek pontos információim a vaizardokról, abban viszont biztos vagyok, hogy a leggyengébb is a kapitányi szint közelében lehet. Ők talán nagyobb veszélyt jelenthetnek, mint a Daitenshi, hiszen őket kitaszítottakként kezeljük. A törvényeknek nem mondhatunk ellen és az egyik kimondja, hogy egy shinigami nem tehet szert lídérc erőkre. Bár már lazábban kezeljük ezt a törvényt, hiszen a Daitenshiben is vannak vaizardok, akikkel pedig szövetséget kötöttünk. A másik csoportosulás pedig minden tagja, ettől a törvénytől szenved.
Amikor Shizunét felhoztam ismét, egyáltalán nem vártam, hogy kapok pontos választ a kérdésemre, ezért azt is megkérdőjeleztem magamban, hogy van-e értelme egyáltalán föltennem. Ezért is lepődtem meg, hogy a halványan pislákoló remény lángját, felizzította bennem Sierashi-san szavai. Talán ekkor észrevehető volt az arcomon egy halovány mosoly, amit a teám elfogyasztásával próbáltam eltakarni. Elkezdtem ismét hinni, hogy valami nyomós oka van Shizunének, ami miatt nem látogat meg. Számtalan kis apróság beugrott hirtelen, ami neki igenis nagy gondnak számíthat. Ismét tudtam hinni, hogy egyszer majd önszántából meg fog látogatni, csak ki kell várnom azt az időt.
Egy kicsit meglepődtem, amikor Sierashi-san csak úgy szó nélkül fölállt a helyéről és intett, hogy kövessem. Mivel itt ő a házigazda, ezért úgy tettem, ahogy mondta. Egy jó ideig csak csöndben sétáltam utána a kertben és nézelődtem, majd egyszer csak megtorpant és felém fordult. Erre én is megálltam és vártam, hogy most mi lesz. Első kérdésére csak bólintottam, hogy jól gondolta, majd egy nagyot nyeltem. Egy kicsit tartok, hogy mi lesz most, hogy nem tudta meg, amit akart, de már alapból úgy kérdezte, hogy arra számított, hogy nem mondok semmi, szóval lehet, hogy lesz semmi.
- Az osztagvezetők közötti kapcsolatokról? - ismételtem meg a lényeget, hogy tényleg jól hallottam, amit mondott. Csak ennyire lenne kíváncsi? És ezzel, mit tud kezdeni? Biztos hiányosnak neki azok az idők, amikor ő is kapitány volt és hallani akarja, hogy boldogulnak a mostani kapitányok egymással, vagy valami ilyesmi. Szerintem nem tud azzal semmi rosszat kezdeni, ha X és Y rosszban van egymással vagy, hogy Z és W a legjobb barátokként kezelik egymást, így nem tart vissza semmi, hogy elmondjak neki néhány dolgot.
- Azokról a kapitányokról, aki már régebb óta birtokolják a rangjukat, nem nagyon tudok, mit mondani, mert nem nagyon ismerem őket, de talán nem is kell, mert már akkor itt voltak, amikor még maga is kapitány volt. Az újabbakról viszont tudok mondani egy-két dolgot. Például a 2. osztag kapitánya, Vera, a jelenlegi Kenpachi, Miyoko, anyja. A 10. osztag és a 12. osztag között valami összetűzés van, de nem gondolom, hogy valami komoly dolog lenne. Anao viszont jóban volt az előző Kagami taichouval úgy hallottam, az új Kagami taichouról még nem tudok semmit, mivel most nemrégiben nevezték ki. Vera neheztel Anaora, mert valami történt a kedvenc fájával a 10. osztagban. - mondandóm közben a kezemen mutattam az elhangzott állítások számát is, de valahol a közepén egy nagyobb levegővételért szünetet tartottam. Eddig a 10. osztagról mondtam a legtöbbet, ahogy elnéztem, de nem is meglepő, hiszen nagyon kilóg a többi osztag közül. Én személy szerint semleges véleménnyel vagyok róluk, de Verával egyet értek azért, abban hogy nagyon felforgatták az osztagot. Nagyon sokat változott, miután Watanabe taichou helyére Anao került és nem jó irányba.
- Akkor még magamról nem is mondtam semmit. Én jóban vagyok Verával és Mistyvel a kapitányok közül és a 7. és 8. osztag hadnagyával, Michivel és Tasuval, aki egyben a barátnőm is. A 12. osztagot én sem kedvelem, ebben egyet értek a 10. osztaggal és nem szimpatikus Masamune taichou sem. Hát, most hirtelen ennyi jutott eszembe. Remélem ilyenekre gondolt. - fejeztem be mondandómat és reménykedtem benne, hogy eleget tettem a kérésének. Bár nem minden névhez mondtam osztagot, remélem, azért tudja kiről beszéltem. A soutaichoutól biztos kapott felvilágosítást a vezetésről, ha meg nem, akkor majd rákérdez. Nekem már túl egyértelmű, hogy ki melyik osztagban van, de azért néhány helyen megemlítettem, ahol nem felejtettem elmondani.