Kenpachi Ivója

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Kedd Feb. 05, 2013 10:43 am

Ismerkedés Hiro~channal

Hiro~chan derekasan vetette bele magát az ivásba. Szinte már majdnem megsajnáltam szegényt, de csak szinte... Amint kijelentette, hogy neki még ivás nem ártott meg, nyíltan is elvigyorodtam. Gonoszul, kendőzetlenül. Leküldtük az első kört, miközben a lány mesélni kezdett. Csendben kortyolva hallgattam. Mint kiderült, elég mozgalmas élete lehetett. Mármint ninja sose voltam, és nem is szeretnék az lenni. Fejtetőig, és azon túl ruhába... O.O

Nem az én világom. Bezzeg ha ruha nélkül lennének, na mindegy azt hiszem elkalandoztam kissé.
~ Nem mintha nekem nem tetszene az ötlet~ kotyogott a gondolataim közé Ezüstke. ~ Csak én és te, meg az éj sötétje...
Megint szárnyalt a fantáziája a Drágának.
~ Jupp, meg egy rakás oszló hulla... Igazán szívmelengető ~ fejeztem be helyette a mondatot.
Persze a mi kis magán "fej csevejünk" mellett nem felejtkeztem meg a kihívómról sem. A tequila is lecsusszant, majd nagyobb poharat rendelt.
"Ez a hozzáállás " gondoltam lelkesen, és mivel megint rám hagyta az ital kiválasztását, így nem maradt más hátra, mint hogy döntsek a következő próba felől. A baijiu mellett döntöttem végül. A tequila után elég különös íze van, de nem kellemetlen. Legalábbis annak, aki hozzá van szokva az ízéhez. Lehajtottam a nagyobb pohárral is, mintha nem változott volna meg az íze, egy húzásra. Már nem is nagyon éreztem, ahogy végig marta a nyelőcsövem, miközben leszánkázott a gyomromba.
- Hogy én hogy kerültem ide? - kicsit megköszörültem a torkomat, hogy ne legyen annyira recés a hangom, majd folytattam, egy újabb adagot töltve magamnak is és a társnőmnek is. - Engem shinigamik kaptak el, amikor véletlenül ételt csórtam az egyik árustól, és vasveretes logikával sikerült kikövetkeztetniük, hogy talán éhes lehetek, ezért kajálom az ételt olyan mohón... - Nem tehettem róla, még így, kicsit rekedtesen is kihallatszott a hangomból hogy mennyire tartom azoknak a shinigamiknak a felfogóképességét... Főleg az egyik remekelt. Kiemelkedő tehetsége majdnem eltántorított attól, hogy eljöjjek velük az Akadémiára. Csak a kardok és a harcok iránti szeretetem hozott végül ide. - Ők vittek el az Akadémiára - hangosan azonban csak ennyit mondtam ki. Az osztagomra tett megjegyzésére azonban csak elmosolyodtam, majd ledöntve egy pohár italt, alig láthatóan megrázkódtam. - Ha tudni szeretnéd, miért nem jössz el, és teszteled le magad? - pillantottam felé a szemem sarkából a pohár felett - Itt mondhatok bármit nem? Bizonygathatom akár a valótlant is! Apám mindig azt mondta, hogy azt tudhatom biztosra, amiről magam bizonyosodtam meg.
Egy újabb üveget rendeltem. Az egyszerűség kedvéért, sima vodkát hozott a kérésemre a csapos. A körülöttünk lézengők gyűrűje eközben lélegzet visszafojtva várta, hátha most sikerül valakinek megvernie. Mit mondhatnék, vannak akik sose okulnak... Pedig tudhatnák már ennyi próba után, hogy valamiért immúnis vagyok az alkoholra. Mindenesetre, ha nem jöttek rá maguktól, én ugyan fel nem világosítom őket! Így jártak!
Ekkor azonban egy elég meglepő kérdést kaptam. Valami olyat, amire nem lehet egyszerűen válaszolni, ráadásul azért még nem nagyon ismertem a lányt. Arról nem is beszélve, hogy második osztagos. Lehet, hogy ha nem is akarja, kiszednek belőle információkat. Márpedig Gingitsunét nem adom senkinek! Így aztán, hogy ne bántsam meg, szigorúan csak a válaszra szorítkoztam.
- Persze, hogy szoktam! Ő az Én lélekölőm! Kevesebb lennék nélküle! - töltöttem neki egy pohárkával, majd ha már ő hozta fel a témát, én is rákérdeztem - Talán te nem szoktál a tieddel?

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Csüt. Feb. 07, 2013 7:06 am

Találkozás Nishi~sannal

Suza~channal mostanában mind a ketten új szabadidős elfoglaltságot találtunk magunknak. Bár abban nem vagyok biztos, hogy az enyémet újnak lehet-e titulálni. Amíg én titokban, kint a semmi közepén, Rukognai szélén is túl gyakoroltam a BanKai előhívását, míg Suza~chan rákapott az olvasásra. Elejében csak ilyen mindenfélét olvasott, amit talált, majd egy alkalommal, amikor lent jártunk az Élők világában, meglátott egy olyan könyvet, ami kellett neki. Azóta folyamatosan ilyen könyveket olvas. Igazából semmi bajom nem volt vele, csak egyre több, számomra ismeretlen fogalom került bele a drága kicsim szókincsébe, amikről még életemben nem hallottam. Nem tudtam rájönni, hogy vajon a faja miatt ilyen okos, vagy a lélekpótlékok mind ilyen kis intelligensek...
Szóval kint voltam, ahol már látni se lehetett a külterületet, és elsuttogtam a panacsot.
-Bankai, Hyakki yakou! Körbe ölelt a milliónyi hófehér cseresznyevirág szirom. Ott kavarogtak körülöttem, veszetten, önfeledt táncukat járva. Amint a kardom ruhaként körbeölelt, a szirmok ködszerű fehér anyaggá porladtak szét.
Néhány mély levegőt vettem, de így se sikerült elkerülnöm, hogy egy aranyos kis pengékből álló sünné alakuljak. Újra mélyeket lélegeztem, és igyekeztem kiszorítani a tudatomból az anyag érintését a bőrömön. Hiába volt olyan hihetetlenül hozzám való, egy régi viszolygást nem könnyű leküzdeni. Sikerült annyira lehiggadnom, hogy le tudjak ülni. A belső világomba vezető utat kerestem, de elég sok figyelemelterelő részlet merült fel. Mindenek előtt a bőrömre pehelysúllyal telepedő anyag érintését igyekeztem kizárni a tudatomból, majd szép lassan a többit. A lágyan lengedező szellőt, a távolban ciripelő tücsköt, bár lehet szöcske volt, néhány messzi fa halk sóhajait. Közvetlenül a szívem ritmusára összpontosítottam. Lassan tényleg eltűnt a világ. Sikerült elérnem a saját világomat. Teliholdas éjszaka volt. A sok ayakashi, mintha más dolguk se lenne, a lampionokkal feldíszített téren, lelkesen nyakalták befelé a szakét. Ezüstke fent ült a cseresznyefa egyik ágán, és pipázás O.O

közben lelkesen bambulta a Holdat. Pár pillanatig mosolyogva néztem az idilli képet. Komolyan, ki kérhetne ennél többet? A Belső Világában, egy rakás youkai fesztiválozik, egyetlen szeretett kitsune-jével az élen, miközben a való világban a madara és állandó társa épp kibogozhatatlan olvasandót tanul... Mosolyomból a Róka ébresztett fel. Megmozdult, felriasztva a bambulásomból. Nem erőltette meg magát, csak rám nézett, és mosolygott. A háttér, az alatta izgő-mozgó, furcsa alakok, és Ezüstke hihetetlenül gyönyörű haja, aminek a hajszálain egyenként tört meg a derengő, sárgás fény. Egy hebi csúszott oda hozzám. Aránytalanul nagy volt a feje amit édesen oda pakolta elém. Kígyó démon létére kezes bárányként viselkedett, nem úgy, mint első találkozásunkkor. Feltelepedtem rá, mire elemelkedett a talajtól, és a Róka mellé vitt. Szerencsejátékos múltam rejtezett benne, de már nem zavart, sőt...
~ Mit gondolsz erről? ~ intett a pipájával Ezüstke.
- Festői! - mosolyodtam el. Még azt is elfelejtettem, hogy megmondjam neki, hogy bennem csak ne dohányozzon, ahogy neki tetszik.
~ Erre gondolj, amikor legközelebb a ruha miatt nyavalyognál! ~ közölte igazán együtt érzően. Persze nem tudtam haragudni rá... megint. Még jó darabig néztük a Holdat, az eget, vagy épp az alattunk mocorgó alakokat.

Mikor kinyitottam a szemem, Suza~chan trónolt a térdemen. Elnyomta a buzgóság a Drágát. A kardom a kezembe pihent, így én is csatlakoztam a soraikhoz. Csak késő délután tértem magamhoz ájulás szerű álmomból. Úgy tűnt, hogy a Rókánál tett látogatásom eléggé kimerített. Felszedelőzködtem, és mivel a gyomrom hangoskodva figyelmeztetett, hogy őt bizony hanyagoltam az elmúlt időben. Így aztán Suzaku útmutatásával egy "Evőlelőhely" felé vettük az irányt. Miért is ne, a kis tollgombóc a kedvenc kocsmámhoz navigált el. Még be se értem, mikor megszólított egy ismeretlen.
- Hello! Ne haragudj, meghívhatlak egy sörre? - Pár pillanatra meglepődtem, de miért utasítottam volna vissza a kedves ajánlatát?
- Köszönöm! - mosolyodtam el, majd indultam el is be, nehogy legyen alkalma meggondolni magát. Így a sráccal a sarkamban a bárpulthoz csörtettem, lepakoltam a könyvet, meg a kisebb-nagyobb kacatokat tartalmazó aprócska táskát (igazi női táska volt, ami sokkal kisebb volt kívülről, mint belül amekkora. Mintha egy külön kis világ lenne minden egyes ilyen táskában. Nem is értem, miként csinálják), majd lelkesen, és talán kicsit szomjasan a pulton kezdtem el zongorázni, míg vártuk a rendelésünket. Csak mikor megérkezett, és az első korty lecsusszant, fordultam a srác felé teljes figyelemmel.
- Félre ne érts, nagyon kedves, és igazán értékelem, de minek köszönhetem ezt a kitüntetett figyelmet?

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Kedd Feb. 19, 2013 8:07 am

Rokonok tánca

A hátam mögött összekulcsolt kezekkel, széles mosollyal az arcomon sétáltam keresztül-kasul az utcákon. Már későre jár az idő, ez a nap pedig gyönyörű volt. Véletlenül korábban keltem, úgyhogy volt időm reggelit keresni, de nem voltam álmos. Korábban értem Kaigarához is, mint megszokhatta, úgyhogy pont akkor jött ki a zuhanyzóból, amikor beléptem. Az edzésen sikerült egy két kilóval nehezebb súlyzót felemelni, mint egy hete, úgyhogy siker. Ezután legyőztem Kaigarát a párbajunkban, úgyhogy megint egyenlően állunk, ráadásul kifelé találkoztam valami pipogya kis negyedik osztagossal is, egy kis törpével. Tök vicces volt, ahogy próbálta elérni a ruháit, amiket feldobtam az ereszre, szerintem meztelenül megy haza végül. Most pedig, hogy nincs már semmi dolgom, meglátogatom a régi főnököt.
Zaraki kapitány jó sokáig vezette az osztagot, elképzelhetetlen volt ez a sok tisztségváltás alatta, mindenkinek biztos helye volt. Nem is az a baj, hogy gyerekecske még a kapitányunk, inkább az, hogy az osztagtársaim jó része elfelejtette, hogy néha meg kell verni a nyomikat a tiszteletért. Most már páran arra is veszik a bátorságot, hogy lebunkózzanak minket, régen még ránk nézni sem mertek a köcsög kis senkik. Zaraki kapitány határozottabb volt, legalábbis én jobban kedveltem, mint a jelenlegit. Ráadásul nincs hadnagy.
Kíváncsi vagyok a régi hadnagyomra is, hátha már megnőtt egy kicsit, szörnyű lapos volt szegényke. Pedig már nem volt fiatal, már jó régen ott csüngött a kapitány vállán. Kicsit felnőttesebb külső kell neki, hogy meg tudjam ítélni, hogy mennyire lenne kelendő áru a vállalkozásomban. Valahogy mindig ezt gondolom először végig, a szokásoktól nehéz elvonatkoztatni.
A kocsmába belépve nem látom a kapitányt, de észreveszek egy másik érdekes alakot a sarokban: Urufu (pfff) Yashumarut, vagy hogy nevezte őt Kaigara. Régen nem láttam, valószínű kilépett az osztagunkból, persze a klánja a gyávák klánja, nem is csoda. Kevesen vannak itt, Kenpachit sem zavarom, nem avatkozhat közbe, talán kiment kábelezni, úgyhogy nyugodtan beszélgethetünk.
Könnyedén, mintha mi sem lenne természetesebb, leülök az asztalhoz, és kezdem mereven nézni őt, közben persze mosolygok, mert vicces. Nem érdekel, hogy mit mond, legalább egy percig nem reagálok rá semmit, csak nézem, akár eszik, akár iszik. Szeretem a bizonytalanságot, az idegességet látni, az annyira mulatságos. Kár, hogy csak egy szeme van, nála ezt nehezebb megfigyelni.
- Melyik osztagba dezertáltál tőlünk, Urufu (pfff)? Már nem voltunk neked eléggé megfelelőek? - egy széles mosollyal pillantok rá, miközben hátradőlök a székkel, és a fémkezem ujjaival dobolni kezdek az asztalon. Azért meglepő, hogy nem szarta még össze magát, mint mások. Legalábbis nem érzem a szagát. - Jaj, milyen modortalan vagyok, még be sem mutatkoztam. Yozora vagyok Takasasából, persze, mi régi ismerősök vagyunk. Emlékszel rám? - rámosolygok a férfira, és várom, hogy leessen neki, hogy aztán kezdhessük a táncot.

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Csüt. Feb. 21, 2013 10:02 am

Rokonok tánca

Osztagedzéseken való részvétel, tisztek segítése a kardforgatás tökéletesítésében, iratok írása, ellenőrzése, továbbítása, rövid ebédszünet, munkák, gyakorlások ellenőrzése. Ebből állt az a napom, mint ahogy a legtöbb. Unalmas, de békés napok, mikor a kardokra nem volt szükség, csupán a gyakorlókra, hogy felkészültek legyünk, maradjunk, hogyha valamikor mégis szükség lenne a fegyvereinkre, az erőnkre, vagy akár a halálunkra.
Miután az utolsó irattal is végeztem már a nap kezdett vörösbe borulni. Sakura éppen nem volt a közelemben, így kihasználtam az alkalmat, s az ablakon keresztül megszöktem előle az utcákra. Zanpakutomat, minthogyha csak sétabot lenne vittem magammal. Egyenesen Kenpachi ivójába tartottam, hátha találok ott ismerős arcot, vagy legalább egy-két saket megihatok nyugodtan. Már maga a séta is nyugtató volt, és kellemes, valószínűleg azért, mivel minden teher, felelősség nélkül, vagyis azok nélkül, amiket az osztag tett reám jótékonyan. Kicsit újra úgy éreztem, mintha nem lenne semmi, sem senki, ami, aki fontosabb lenne a harcnál és az ivászatnál, hogy újra a feledés útját járom, de nem, ez nem a feledés útja volt, hanem valami általam régebb óta, s régen, nagyon régen járt út volt. A kikapcsolódás, a szórakozás útja, mikor nem menekülésből, vagy nem csak menekülésből iszik az ember.
A zajok ismerősök voltak, mik a kocsmából szűrődtek ki, de mikor beléptem csupán a pult mögött volt ismerős, sehol máshol. Kértem egy kancsó saket, s egy poharat, fizettem, s leültem egy szabad, s a sarokban lévő asztalhoz szemben az ajtóval, hogyha ismerős érkezne, akkor láthassam, s inthessek neki. Zanpakutoumat a baloldalamhoz támasztottam.
Már a kancsó kétharmadánál jártam, már érkeztek páran, de ismerős arcok közül senki sem. ~Meg lehet, hogy már mindenki leszokott? Vagy csak én jöttem rossz időben?~ Gondolkodtam el, s aztán belépet egy shinigami. Arca ismerős volt, de nem olyan, mint akire vártam, ezért nem intettem neki, csupán újabbat kortyoltam. Egyenesen felém tartott. ~Ismer engem? Értem, hozzám küldték?~ Komoly, rezzenéstelen, enyhén búskomor arccal néztem, ahogy leült az asztalomhoz. Mivel ő érkezett, így neki kell előbb megszólalnia. Arra várva, hogy megszólaljon álltam a tekintetét, s gondolkoztam, hogy honnan lehet ismerős.
Ahogyan megszólalt már tudtam, hogy egykori osztagtársam a 11. osztagból. Ahogy ezt tudtam a poharamat újra töltöttem, s ittam belőle egy könnyed kortyot. Mindeközben arcom egy félgrimasznyit sem változott. ~Talán valamikor ártottam neki? Nem emlékszem ilyesmire. Talán emlékszik az életére, s akkoriban az Urufuk ellensége volt?~
- Változnak az emberek. – Válaszoltam kurtán a kérdéseire. A neve ismerős volt, valahogy enyhe szorongás tört rám rövid időre. Szemem összébb szűkült. ~Takasasa egy nem túl jó nevű körzet, s Sakura-chanék körzetéhez közel. S volt egy Yozora, vagy valami ilyesmi nevű Urufu, kit kitagadtak.~ Ennél több nem jutott eszembe, csupán a kellemetlen érzés az ismerős idegennel szemben.
- Tizenegyedik osztagos volt osztagtársam vagy. Ennél többre nem emlékszem, de te jobban emlékszel rám, hiszen a nevem is tudod, így csak a jelenlegi osztagomat és pozíciómat kellene elmondanom neked, de névvel együtt tisztességesebb. Urufu Yashuhiro, harmadik osztag harmadik tisztje vagyok. Így már mindkettőnk részéről megvolt a bemutatkozás. – Újabbat ittam a poharamból, s vártam, hogy tovább mondja a mondani valóját, hiszen biztosan okkal jött ide hozzám.

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Csüt. Feb. 21, 2013 11:53 am

Rokonok tánca

Úgy tűnik, elfelejtett. Ezek szerint a másik fickó, nem volt olyan fontos neki, legalábbis, az ember megjegyzi azt, aki elvesz tőle egy számára fontos személyt. A gyerek csak a csicskája lehetett, ez is mutatja, mennyire szánalmas: nekem sok volt. A pofáján viszont változást láttam a nevem hallatán, ami meglepő, elvégre nem mutatkoztam be neki, amikor levágta a pajzsomat, azt a kis senkit. Az pedig kizárt, hogy emlékezzen a nevemre, ugyanis az ő neve volt ismerős nekem, és bár nem tudom, pontosan mit tett, hogy azok az ostoba szamurájok aranyba foglalták a nevét, valami hülye ősöm, később éltem nála. Biztos, hogy nem voltunk kortársak, én magam öltem volna meg akkor.
- Az a gyávák osztaga, nem? Megtagadják a legszebb dolgot a világon, ahelyett, hogy élveznék azt, hogy másokat átvágnak, magukat gyötrik miatta. Pedig a harc a világ rendje… hihihihühü- elég magas rangra vitted, rokon, pont egy ilyen gyáva családhoz illik egy gyáva osztag magas beosztása. Szégyen, hogy én is közéjük tartoztam egykor, és bármit megtettem volna nekik, de felébredtem, mielőtt elveszik az életem. Mennyi szórakozásból kimaradtam volna.
- Úgy tűnik, nem emlékszel rám, Urufu (pff) Yashuhiro, pedig jól szórakoztunk együtt, mi ketten. A harc, amit vívtunk, szebb volt a legszebb barátságnál vagy szerelemnél, talán a második legszórakoztatóbb volt, amit eddig vívtam, közvetlenül azután, amikor a kisöcsém megölt. Az elszántság benned is megvolt, mégsem sikerült legyőznöd. Azt hittem, hasonlítasz hozzám, te sem tétováztál keresztülvágni a társadat a győzelemért, de abból, hogy a nebántsvirágok közé tartozol… úgy tűnik, gyenge lettél - hagyom, hogy visszatérjenek az emlékei, miközben figyelem őt, érdekes nézni, ahogy valakinek eszébe jut, amit elfelejtett. Remélem, nem mosták ki az agyát valahogy, akkor hiába túráztatom magam.
- „Yashuhiro, aki az életét adta a békéért. Yashuhiro, akivel a klánunk új korba lépett.” Kölyökként sokat hallottam rólad, és olyan akartam lenni, mint te. Pedig a békéért harcolni nem lehet, aki tényleg békét akar, nem harcol, a harcnak önző céljai vannak. Áruld el nekem: mit nyertél te és a többi szamuráj azzal, hogy nem magáért, hanem kapzsi birtokosokért élt? - még mindig mosolygok, de most már nem vagyok felhőtlenül boldog. Újra eszembe jutnak a bűnök, amiket ellenem elkövettek a szamurájok, azok a szavak, amiket volt képük rám köpni, csak mert úgy döntöttem, élni fogok.
Sok dolgot tettem, amiért gonosznak mondanak, de ezek a tettek sehol nincsenek a szamurájok gaztetteihez képest. Mindent megtettek, amit én is: ugyanúgy pénzt vettek el az emberektől, megölték, aki a közelükbe került, amikor rossz hangulatban voltak, rettegésben tartották a környéket. Ezek teljesen természetes dolgok, amiket az állatok is megtesznek. Az erős uralkodik. Ez a világ rendje. Viszont egy olyan elfajzott élőlény sincs, aki arra kényszerít, hogy végezz magaddal, a barátod vagy a családtagod segítségével. A szamurájok a szörnyetegek.

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Pént. Feb. 22, 2013 4:26 am

~ A Mester és Tanítványa beb***ik, illetve iszik ~

Néhány pillanatnyi hatásszünet következett szavaim hatására. Szinte már éreztem az arcomon csattanó kezet, s a hangos kiáltást, „Nem!”, amikor furcsa dolog történt.
- Köszönöm! – Mosolyodott el a hölgy, amin enyhén kifejezve magamat, meglepődtem. Nem mondom, hogy a meghívásomat semmiképpen nem szabad elfogadni, de nem vártam, hogy egy ilyen egyszerű invitálás nyomán bárki velem tartana. Na, de hát, hogyha már megesett, hogy így esett, követtem a leányzót, aki, talán attól félt, hogy kihátrálok, azonnal elindult a pult felé. Miközben ő így cselekedett, én jó férfiemberként, azt tettem, amit a többi is tett volna, szemügyre vettem a szebbik felét. Nem volt okom panaszra, jól belefogtam a közepébe, amiért büszkévé is tettem magamat. Mikor elértük a pultot, a kísérőm kipakolta kevésnek nem mondható felszerelését. Bár a táska, egyszerűnek tűnt, én mégis tudtam, megbízhatatlan egy tárgyat hozott magával. Úgy tűnik, mintha egy aprócska dologgal állnál szemben, ám, amikor megpróbálnál keresni bene valamit, vagy esetleg felvennéd, hogy magad cipeld a cuccaid, kiderítheted, hogy oly sok kacat van bene, mint amennyi a fél világban sincs. De hát én már nem vagyok, átlagos zöldfülű, több vagyok én annál. Én egy tapasztalt zöldfülű vagyok, s büszke rá.
A rendelésünket várva, a vendégem elkezdett zongorázni a bútoron, amivel azt akarta jelezni, hogy türelmetlen. Meg is értettem, elvégre egy piára nem szabd egy pillanatot sem várni. Azt akkor kell elfogyasztani, amikor elfogyasztani, nem pedig, mikor a kiszolgálók átnyújtják neked. Mindig is vágytam egy kocsmára, amely önkiszolgáló, s így egyetlen felesleges másodpercet sem kell elvesztegetni. Egészen addig, amíg meg nem jött az ital, észre se vett a nő, ám akkor felém fordult, s a következőket intézte irányomba.
- Félre ne érts, nagyon kedves, és igazán értékelem, de minek köszönhetem ezt a kitüntetett figyelmet? – Lélekként eltöltött életem során, sikerült néhány dolgot kiderítenem a másik nem szokásairól, mint például a gyakori csapdaállító szokásaikat. Éppen ezért, mára már szokásommá vált, hogy ha egy nő kérdez, a választ mindenképpen alaposan átgondolom. Bár, emiatt, a hosszas elmélkedés miatt, gyakran sértem meg a lányokat, de hát, ha belesétálok a csapdájukba, ugyanolyan rosszul járok. Két lehetőség állott előttem, vagy elárulom a nyers igazságot, ami, kicsit sem bíztató eredménnyel kecsegtet, vagy kitalálok, valami szép mesét.
- Igazság szerint, úgy gondoltam, hogy csak az ökör iszik magában, így mindenképp szerettem volna keresni egy ivócimborát, s te jöttél velem szemben, ne haragudj! - Válaszoltam, majd magam is húztam egy jókorát a saját sörömből, aminek a hatására, több mint a fele elpárolgott.
Az isteni nedű pedig azonnali hatást ért el nálam. Na, persze nem rúgtam be, csupán az isteni csoda, mély, s kellemes nyomot hagyott bennem. Néhány pillanatra lélekben felemelkedtem a föld felszínéről, s egy isteni hatás lett rajtam úrrá. Tele lettem önbizalommal, s erővel, ezen felbuzdulva pedig a maradékot is pillanatok alatt lehúztam. Néhány pillanatig még a velem szemben álló szemébe néztem, amiért talán azt hihette, hogy esetleg tőle szeretnék valamit, ám ez korán sem volt így. Csakis a fejemben számoltam, s ezért elbambultam egy kicsit. Mikor pedig végeztem a kalkulálással, ismét a pultos asszonyhoz szólottam.
- Kérnék még három sört, egy üveg tequilát, egy rizspálinkát, s egy feles whiskeyt. - Mondottam, majd a társamhoz fordultam, s próbáltam egy arckifejezést felvenni, amivel szavak nélkül is megkérdezhetem tőle,hogy „Te mit óhajtasz?”

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Szomb. Márc. 02, 2013 12:24 pm

Találkozás Nishi~sannal

Kiváló szakértője volt a kocsmai kultúrának... ahogy ezt Suza~chan mondaná. Vagyis mondta is... Embarassed

Ott ült a vállamon, és amíg a fülemet majszolgatta, a tudtomra adta a véleményét az idegenről. Szóval Suza~chan kedveli. Pontosabban nem utálja kapásból, ami nagy szó! Persze kíváncsi voltam, vajon miért engem hívott meg egy italra...
- Igazság szerint, úgy gondoltam, hogy csak az ökör iszik magában, így mindenképp szerettem volna keresni egy ivócimborát, s te jöttél velem szemben, ne haragudj! - válaszolta. Mintha kicsit zavarba lett volna, gyorsan a sörös korsója mögé rejtezett. Magam is bele kortyoltam a saját korsómba. Mit mondhatnék? Jelen esetben áldásként éltem meg, az oly sokszor átoknak érzett képességemet. Nevezetesen, hogy bármit, és bármennyit is ittam, sose tudtam lerészegedni. Pár pillanatig csendben kortyoltam az italomat. A csapos, mivel már ismert, hozott vizet Suza~channak. Nem engedhettem meg, hogy bárki is lássa részegen a drágát. Igazából ez az én kiváltságom volt, és még a végén féltékeny lettem volna, ha rajtam kívül más is látta volna így.
~ Egyre jobban hasonlítok Gingitsunére... ~ jutott hirtelen az eszembe, egy elég ijesztő gondolat. Persze Ezüstke lelkesen duruzsolt erre a fülembe. Nem tudom, hogy róka létére, miért is kezdett el dorombolni, de macskát megszégyenítő tehetséggel művelte, az biztos. Bosszantóan tehetséges volt többnyire mindenben, hogy a kinézetéről ne ejtsek szót... Letettem a gyorsan fogyatkozó italt, majd hangosan is megszólaltam végre.
- Miért kérsz bocsánatot? - kérdeztem kissé csodálkozva - Én se szeretek egyedül inni, bár az ilyen kirohanásaimat általában ők szokták bánni... - intettem a fejemmel úgy általában a többiek felé.
Észre vehették, hogy róluk beszéltem, ugyanis, legtöbben két marokra fogták az italukat, és vagy úgy igyekeztek ülni, hogy ne lássam a poharukat, vagy merészen a szemembe néztek, de én nyertem a farkasszemezéssel, vagy elpirultak Surprised

. Úgy tűnt azonban, hogy a fiú nem figyelt fel ezekre az apróságokra. Nem is hívtam fel rá a figyelmét, még a végén elmenekül. Pedig őt nem is akartam az asztal alá alázni. Ellentétben az előző, már-már áldozatokkal, egy rossz szót nem akartam szólni.
- Kérnék még három sört, egy üveg tequilát, egy rizspálinkát, s egy feles whiskeyt. - egyre jobban kedveltem a fiút. Volt ízlése, ha italról volt szó.
- Ugyanazt ha lehet - rendeltem én is, miközben elkaptam Suza~chant, aki majdnem bele szédült a kiürült korsómba. Vagyis a majdnem kiürült korsómba. Ő még talált volna benne sört, afelől kétségem se volt. És legalább olyan szenvedéllyel szerette, mint én. Amit otthon élveztem is, de nem beszéltünk nyilvánosság előtt, ha nem volt muszáj, szóval kocsmában szegénynek maradt a víz. Cserébe otthon ihatott lefekvés előtt. És ha nagyon kis piás volt, a hajam mellett is alhatott.
Amint kihozták az italokat, a whiskey-vel kezdtem. Nyugtatóan kellemes íze végig marta a torkomat. Kicsit meg kellett köszörülnöm, amit egy vigyorral nyugtáztam.
- Sokszor szoktál erre járni? - kérdeztem két korty között, mosolyogva - Mert még eddig nem láttalak itt - szokás szerint nem gondoltam végig, hogy mit is mondtam. Aztán miután elhangzott, gondoltam végig az értelmét. Na jó még kellett hozzá Suza~chan fültépése is - Ne haragudj, nem úgy értettem, hogy mindenkit ismernem kell, aki itt megfordul. Csak viszonylag sok mindenkit ismerek, és mindig örülünk az új arcoknak. - próbáltam magam valahogy kivágni, persze szokás szerint nem sok sikerrel... :

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Szer. Márc. 06, 2013 4:09 am

Ünnepeljük a… ENGEM, föld apa és tűz anya, unga-bunga.

Karjai, lábai összementek, feje apró lett, teste meg csenevész, cihibibe átment. Igazán félelmetes tudott lenni Hana-nee, és hát olyankora a legjobb védekezés, ha aranyossá változik, és nagy, könnyes kutya szemekkel mered drága rokonára, aki talán visszafogja a lángjait, és nem fogja feldarabolni egyetlen, és imádott unokatestvérét, hát csonka család lenne, és biztos nem tudna Hana se inni a bánattól, legalább két napig biztos. Ilyen kegyetlenül nem akarhat elbánni saját magával. S lássanak csodát, hasznos volt ez a mutatvány, mert a feje is a helyén marad, perzselni se perzselték, csak a vállába bokszoltak, az a lila foltot pedig majd büszkén fogja viselni, harci sérülés, túlélte a piálást az osztagok legnagyobb alkeszával. Dicsekedik is mindenkinek, hogy milyen jó rokona van, látja is megcsillanni a szemekben az irigységet.
- Háááát, én azt nem tudhatom Nővérkém, ahogy látom, honaljban nincs bozont, máshol meg nem tudhatom, de ha lehet, ott ne szagold már meg ^^”.-valahogyan az a látvány már nagyon nem lenne szép, ahogy a nyakába veszi a lábait, és hát szagolgat. Bár ha annyira hajlékony, akkor a pasijai nagyon örülhetnek. Tud művelni egy pár érdekes dolgot.
Inna is Samanuske, csak éppen úgy nehezen megy, ha a hátát folyamatosan csapkodják, így minden egyes próbálkozásnál kilöttyint némi anyagot az asztalra. Felvont szemöldökkel rázogatja okos kis fejét, de inkább nem szól, mert nem csak az asztalon lesz a drága ital, hanem Nővérkéje még a fejébe húz egy vázát, akkor meg már tényleg nem fog tudni meginni semmit, sőt, sötétségbe kerülne, még neki nem megy valami keménynek, és végre kiszabadul a gonosz váza fogságából.
- Pöttöm? Magasabb vagyok nálad.- kinyújtotta nyelvét Hanara, de hamar vissza is húzta, nehogy elkapják, és megnyújtsák, és legyen belőle egy béka, aki mindig a legyeket akarja bekapni, ami pedig a nők dolga.- Egy kis éjszakai kalandért itt hagynál?- játssza a megsértet rokont, de csak elvigyorodik.- Csak rokonok vagyunk, persze én nem férfival mennék el, isten ments. Bár lehet, hogy ismer pár jó játékot, társast, vagy kártya.- elgondolkozva vakargatta a kis kobakját, és majdnem ki is tépet egy darabot belőle, amikor megkapta a letolást. Látszott a tekintetén, hogy nagyon gondolkozik, mozgatja azokat a fogaskerekeket, és fény gyúlt az agyában, és boldogan ragyog fel az arca.
- Tééééényleg, lehet nem kellett volna néhány vegyszert belélegezni. Szoktam látni egy rózsaszín izét, ilyen emberi feje van, meg szőke haja, bár az a borz az mindent visz. Nananananaaaaa, azért azt ne fenyegesd, hát szeretnéd, hogy kihaljon velem a család férfi ága? Ha tudod kin múlna, akkor tényleg így járnánk.- utalgat egy bizonyos Kuchikire, aki aztán elég merev szokott lenni, és hát nem lehet látni sok nővel, lehet, hogy talán nem is szereti őket, vagy talán még mindig gyászol, nehéz ezt megmondani, de az biztos, hogy fura, és remélhetőleg ezt Hana is tudja, így megmarad Samanuske ékszergyűjteménye.
- Persze, hogy nőcskékről, hát egy üveggel mit kezdenék, persze szép kerek, meg kemény, és minden, de azért azt nyalogatni nem ugyan az, mint egy nőt. Habár… ezt meg miből gondoltad, hogy ilyen lennék? Remélem nem magadból indultál ki, mert akkor naaaagyon furán nézek rád, ha borosüveg lesz nálad.- szerencsére ez a kép nincs meg a fejében, valahogy az már túl sok lenne az ártatlan lelkének, így elképzelni Nővérkéjét.
- 69? Jaaa, értem már… hát, ha lenne olyan osztag, szerintem a többi el lenne néptelenedve, de nagyon. Büszke leszel rám Nővérkém, nem hozok ám szégyent rád, maximum csak pár karmolással megyek haza. Már meg van a célom, mit akarok abban az osztagban, és miért mentem oda. Állatok. Bizony, velük szeretnék foglalkozni, már tervem is van, és ha nem nagy gond, akkor kivennék egy kis pénzt a családi kasszából. Rendicsek?- csillogó, aranyos szemekkel nézet egyetlen csodás rokonára, és ha ez nem lenne elég, tud még pár más dolgot is bevetni. Bömbölés, és ilyen dolgok is vannak a fegyvertárában.- Jójó, elismerem, kicsit lusta is vagyok azért, meg ott lehet pihenni is, de odateszem azért magamat, jobban félek én attól, hogy leszidsz, minthogy ellustuljam a napot. Bár ami igaz, az igaz, nem gondoltam volna, hogy ilyen sok csinos lány van ott, láttad már a hadnagyunkat? Kedves, és aranyos is, szeretek ott lenni. De már elkopik a szám, veled mi van? Mi van az osztagban? Mikor lesz már fehér a ruhád?-

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Csüt. Márc. 07, 2013 10:04 am

Rokonok tánca

- Attól, hogy te az agyatlan hentesek osztagába tartozol, nem kellene a többi osztagot lenézned. – Jegyeztem meg érzelemmentesen válaszként a gúnyolódására. Bár kellemetlenül érintett az, hogy az egész osztagomat legyávázta, de mégsem kavart fel annyira, hogy ezt kimutassam. Hiszen a harmadik osztag felfogása más, mint a tizenegyediké, ezt magam is tudom, ahogy a kapitányunk is, de mi mégis itt vagyunk, és ez számít, hogy ahol vagy, ott szolgáld a népet.
~Megvetően ejti a családom nevét?~ Szűkült össze a szemem, miközben hallgattam. ~Már komolyabban harcoltunk is, nem csak osztagtársak voltunk?~ Gondolkodtam a szavain. ~Egy tizenegyedik osztagost sem öltem meg… Mire gondolhat?~ Járt az agyam, hogy mégis ki lehet ez a Yozora.
- Ismerős vagy. – Mondtam miközben közelebb hajoltam. Viszont nem tudtam, hogy honnan, csupán rémlett, hogy tényleg harcoltam ezzel a beképzelt tizenegyedik osztagossal, viszont az, hogy valakit megöltem, csak, hogy őt is megölhessem.
Szemem elkerekedett, és hátradőltem, attól, amit hallottam. ~Igen, az Urufu klánra és a népre tényleg békésebb idők jöttek, viszont nem teljesen igaz, hogy a halálom miatt, vagy mégis?~ Aztán belém csapott a felismerés.
- Urufu Yozora, a yakuza, a kitagadott. – Emeltem meg a hangom, de miközben a nevét mondtam egyre hangosabb voltam, hogy a lelkem mélyén üvöltő farkast túlharsogjam. Szememben a harag tüze jelent meg a zanpakutoum lelkes vonyítása mellett. S így, hogy rájöttem kilétére már jöttem, hogy mi okom is lehetett arra, hogy elpusztítására törekedjek. – Szégyenfolt a családfán! – Kaptam oda a zanpakutoumhoz, felálltam a széket, amin az addig ültem, és a Nukitsuke technikát használva eltüntettem, vagyis darabokra vágtam a köztünk lévő asztalt a rajta lévő poharammal és kancsóval együtt. – Néha, azért, hogy egy katana a sayaban maradjon, azért néha a sajátodat elő kell rántanod! – Kiáltottam, miközben az asztal darabkáin lépkedve, egy izgatottan csaholó farkassal a lelkem mélyén, megindultam a festett szemű rokonom felé. – Lehet, hogy a földbirtokos alá tartoztunk, viszont feladatunk nem csupán az ő szolgálása, hanem… – Kiáltó szavam megakadt, mivel hirtelen emlékképek törtek rám. Így utólag sejtem, hogy a zanpakutou lelkem volt az, aki rám szabadította csak azért, hogy újra vér folyjék a pengéjén. Az emlékkép egyik része ami sokáig rémképként, azután intelemként, bűnöm jelzőjeként volt a szemeim előtt, ahogy Akira-kunt, Sakura-chanom bátyját megölöm. A másik része új volt, az igazságról a fátylat lelebbentő kép, amit Yozorának köszönhetek, valamint érte őt is átkozhatom. A kép azon része, hogy Yozora volt a támadásom igazi célpontja, csak ő Akirát közénk rántotta.
Az emlékkép rohamtól hátrább tántorodtam, és légzésem felgyorsult. Jobbommal a fejemet fogtam, minthogyha fájna, s lábaim enyhén megrogytak. Vérem forrni kezdett, akaratom gyengülni, valamint a farkas a lelkem mélyén már-már örömtáncot járt. A dühöm újra felszabadult.
- Te… – Szólaltam meg kisvártatva. – Te ölted meg. Te voltál az! – Látásom elhomályosult, akaratomban egy cél éledt fel: Yozora elpusztítása. Előre ugrottam, amerre láttam, hogy van, s ahogy közel értem hozzá kardommal felé csaptam háromszor. Az első bal lentről haránt irányba fel jobbra ment, a tokból indítva, ezzel kívántam a hasát, vagy a mellkasát felhasítani. A másodikhoz kisé ívesen lejjebb húztam, miközben egy lépést indítottam előrébb, és nagyjából vízszintesen vágtam a lépés felénél, ezzel gyomorszáj magasságban kívántam majd kettévágni. A harmadik a lépés befejeztével esett meg úgy, hogy előtte nagyjából a fejem fölé húztam a kardom, és onnan indítottam, hátha fejébe hasíthatok. Ezután kardomról, mintha vért ráznék le suhintottam egyet úgy, hogy a karom végül mellettem lógott. Légzésem dühös volt és szapora,a tekintetemmel a támadásom eredményét kerestem, ami lehetséges, hogy csupán egy darabokban lévő szék, vagy a kardommal felkavart levegő.

Spoiler:

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Szer. Márc. 13, 2013 6:12 am

~ A Mester és Tanítványa beb***ik, illetve iszik ~

A hölgy merész kijelentése meghökkentett, amikor ugyanazt kérte, mint én. Igaz, nem vagyok egy legyőzhetetlen ivó, de azért nem vagyok kispályás sem. Ennek ellenére nem éreztem megsértve magam, sőt, inkább örültem, hogy egy hozzám hasonló személlyel találkoztam, aki ráadásul az ellenkező nem képviselője. Bár nem tudom, ez mennyire jelent jót, hiszen a nők, mind fondorlatosak, s a legtöbb esetben kihasználják az embert. Ám ezzel a hölggyel kapcsolatban, valamiért jó érzésem volt. Bár nem tűnt különbnek a többinél, ő sem volt egyszerű teremtés, de úgy éreztem, az ő bonyodalma, kedvemre valóbb, mint a többié. Lehet, hogy már most berúgtam volna? Áh, ennyitől semmiképp nem válok, ilyen illuminálttá.
Na, de ha be lennék rúgva, akkor is ezt gondolnám, de hogyha részeg vagyok, akkor nem hallgathatok magamra, ami azt jelenti, hogy nem hihetem el magamnak, azt, amit az állapotomról sejtek, tehát nem vagyok berúgva! De ez tulajdonképpen teljesen független, attól, hogy menyit ittam, vagy, hogy milyen erőset, az egész életérzés kérdése. Ha olyan kicsapongó életet él az ember, mint jómagam, sosincs teljesen magánál, csak van, amikor mégis. Ezt az időszakot pedig elnevezhetném, akár az illumináció lappangásának is. Hiszen tudom, hogy hamarosan, úgy is iszom, és elvesztem a józan gondolkodásom, ám az még megvan. Mint, amikor valaki kegyetlenül éhes lesz, annak ellenére, hogy tudja, a pizza perceken belül érkezik. Bár az étek, még nincs a kezében, mégis csökken az éhség érzete.
A hölgy kérdése kissé meglepett, de másokkal ellentétben engem nem ért úgy, mint egy tiszteletlen dolog. Lehet, hogy igazából nem is volt az, s csak a leányzó lihegi túl, de persze az is, megtörténhet, hogy én vagyok túlontúl könnyelmű. De azt sem szabd kizárni, hogy a kérdés pont a határon helyezkedett el, az illő és tiszteletlen kérdések között. Azonban most, hogy többet gondolkodtam a kérdés milyenségén, mint a válaszon, kezdek megerősödni, abban a hitemben, hogy be vagyok állva. Pedig rendelésemből nem is ittam csak egy keveset.
Miután az üveg tequilára néztem, aminek már csak a fele volt meg, elgondolkodtam azon, hogy az ital elfogyasztásához, miért kell egyfajta rituálét csatlakoztatni. Hiszen az italnak remek íze van citrom, s fahéj nélkül is! Mielőtt azonban ebbe az igen csak mellékes témába mélyedtem volna el, válaszoltam, a bájos teremtésnek, aki velem szemben állott.
- Igazság szerint, nem sűrűn szoktam erre járni, most is csupán erre „tévedtem”. – Mondom ezt úgy, hogy igazság szerint, nagyon is kerestem, s mégis csak egy véletlen folytán kerültem ide. - Én is örülök, hogy megismerhettelek! - Fejezem be válaszomat, egy jól sikerült mosoly kíséretében.
Miközben pedig ott álltunk a pult mellett, észrevettem, hogy kifejezetten a kiszolgálás útjában álltunk. Az este már elkezdődött a hömpölygő tömeg pedig nem tudott tőlünk úgy forogni, ahogy szerettet volna. S ez a kiszolgálón hölgyeknek sem tetszett annyira, törzsvendégség ide, vagy oda.
- Nem lenne kedved inkább leülni? – Kérdem, majd egy hirtelen meggondolásból a whiskeym felé fordulok, és lehúzom. Az ital végigmarja torkom, s íze beleég a nyelőcsövembe. Bár nem tudom, hogy az ital önön magában is ilyen kesernyés, vagy csak az előző italok voltak túl édesek, de valahogy a kedvemre tett egyedi aromája. Miközben, pedig még az ital gondolatát is többször megkóstoltam önmagamban, a hölgy válaszolt.
Egyetértett abban, hogy ideje lesz innét továbbállni. Mindketten megfogtuk a rendelésünk maradékait, s kerestünk egy üres helyet. Az fel is kínálkozott a csehó egyik hátsó szegletében. Az asztalra helyezve cuccainkat lefoglaltuk azt, s immár sokkal kényelmesebb pozícióban ihattunk. Miután pedig nem siettetett senki, s a pozícióm is kényelmes volt, nyugodtan elkezdtem inni a sörömet, miközben érthetetlen gondolatok keringtek a fejemben.
Ezen ésszerűtlen dologra pedig nem ártott egy kis fejtisztító, elő is vettem a dobozomat, majd a számba helyeztem egy szál cigarettát. Miközben pedig a gyújtómat elővettem, eszembe jutott,hogy társaságban vagyok, így pedig, ahogy az illem megkínálja, vendégemet is megkínáltam egy hümmögés kíséretében, még mielőtt a sajátomat meggyújtottam volna.

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Szer. Márc. 13, 2013 9:43 am

Rokonok tánca

- Úgy tűnik, valóban nem vagy az, aki régen voltál - hátradőlök, és közben belerúgok az asztalba, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, és közben ráborítom az Urufura -pff- az italát is. Más biztos dühös lenne érte, de ő a beszari békepárti barmok bohóca.
Biztosan nem vesz zokon egy kis balesetet. Ennél csúnyább és ápolatlanabb már úgyse nagyon lesz, bármi kerül a ruhájára. A szamurájok legalább a megjelenésükre adtak, ez a fickó talán még az ő pozitív dolgaikkal sem rendelkezett, kizárólag a negatívumok, mint a beszűkült látás, ostobaság, naivitás, gőg jelentek meg nála. Hánydorító.
Ahogy közelebb hajolok hajolt, én is közelebb hajoltam, alig centikre az arcától, mivel félvak a szerencsétlenje, így talán jobban eszébe jutok. Elmosolyodok, ahogy elképzelem, hogy reagálna, ha leharapnám az orrát, hogy bámulna utána… hihihihihühü. De nem vagyok éhes, úgyhogy pár másodperc múlva visszaülök a székre.
- Ne hívj engem ezen az ocsmány néven! Gyűlölöm ezt a nevet!- a hangulatom egy pillanat alatt vált haragosba, a szemem felvillan, a mosolyom eltűnik, a szám összeszűkül. Vörös ködben jelenik meg körülöttem a világ, ahogyan néhány másodperc alatt lepörögnek az emlékeim az átkozott klánnal kapcsolatban, akiknek mindenem odaadtam volna gyerekként, de még többet akartak elvenni tőlem.
Előhúzom az egyik kardom, vele egyszerre, de úgy tűnik, csak az idióta becsülete miatt akart megtámadni. Pont olyan ostoba, mint a velem egy időben élő Urufuk, ha nem ostobább. A nevetséges kis klánja volt és nincs, senki nem emlékszik már egyikünkre sem, különösen nem ebben a dimenzióban, nincs semmi, amit védenie kéne.
- Nem fa volt, csak semmi kis gaz - félrerúgom a székemet az útból, miközben előhúzom a második kardomat is, hogy megforgassam a két fegyvert magam körül, hogy felkészüljek a támadásra.
- Néha azért, hogy egy lány érintetlen maradjon, meg kell hágni. Látod? Nem kell szamurájnak lenni ahhoz, hogy hülyeségeket mondhass - már tizenkét évesen sem hittem el, hogy mi a békéért harcolunk, minden harc érdekből zajlik. Akkor ez a becsület volt, azután lecseréltem valóban értékes dolgokra a harcaim okát, de még a szamurájok sem hitték el ezt a nyálas baromságot. Yashuhiro vagy ostobának néz, vagy tényleg ennyire hülye.
- Ding-ding-ding! Nyertél, emlékszel! De sajnos nem jól: te ölted meg azt a kölyköt. - visszatér a jókedvem, ahogyan látom a kis méregzsákot, olyan mulatságos, olyan aranyos. Mint egy kisgyerek, akitől elveszed a mézet, vagy egy utcanő, akit nem fizetsz ki, olyan durcás.
A gyáva végre támad, kezdődhet a tánc: meglepően erőseket ütött, ami bebizonyította, szamurájként valóban jó harcos lehetett, ugyanakkor nem volt túl okos. Ahhoz képest, hogy én vagyok a barbár a szemében, valójában nem én vagyok az, aki ostoba báb. De azért csodálatos táncnak néznénk elébe, ha nem támadna jobb ötletem, ahogy oldalra nézek, és ki nem szúrok egy fiatal, zöld hajú lányt az egyik asztalnál.
Oldalra pörgök, miközben a földre ejtem a bal kezemben lévő zanpakutomat, és el nem kapom a rémült shinigami felkarját a fémkezemmel, és fel nem rántom az asztaltól. Mielőtt a zanpakutojáért nyúlhatna, a kardomat az övéhez érintem, ami szinte azonnal megadja megát, a kardja pedig a fehér ruhadarabbal együtt a földre hull. Lehet, hogy követi majd a nadrágja is, de most nem érdekel, magam elé rántom, és a bal karommal átfogom a nyakát.
- Nincs kedved nosztalgiázni, rokon?

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Hétf. Márc. 18, 2013 12:47 pm

Találkozás Nishi~channa

Kissé szégyenlős, Suza~chan szerint, az ismeretlen jótevőnk. Igaz, Gin~chan meg volt róla győződve, hogy ő is egy farkas, mint az összes többi férfi, csak ő még báránybőrbe. Kicsit emellett olyan volt, mintha tartott volna tőlem. Pedig azt mondta, csak véletlenül tévedt ide. Akkor pedig még nem hallhatott felőlem. Meg akkor lehet nem is hívott volna meg egy körre. Bár lehet valaki utólag adta volna le a drótot? Gyorsan körbe pillantottam. Valamiért senki nem akart a szemembe nézni. És ezek után ne legyek gyanakvó... Neutral

Főleg, hogy engem itt elég vegyes érzelmekkel szoktak fogadni. Nagyon sokan nem szerettek, pedig nem ártottam nekik semmit. Esetleg egy kicsit az önérzetüknek, de többnyire nem emlékeztek az esetre... Kissé aggódó pillantást vetettem a srácra is. Főleg a szemeit munstráltam. Meglepően pirosak voltak a szemei... de még elég jól bírta. Eközben az üres szakés korsót visszatoltam a pulton a csapos elé, és a sör ritkításába kezdtem. A jól ismert ízek nyugodt harmóniája elégedett érzéssel töltöttek el. A gyerekkoromat, meg úgy alapból az életemet varázsoltál körém. A korai szakés teákat, amiket tudtomon kívül erőszakoltak belém némely fogadó csaposa, vagy épp maga a tulaj egy "milyen édes kicsi" felkiáltással, miután sajgóra csipkedték az arcomat... Neutral

Utána nem is jött rosszul a kissé maró tea. Mint ahogy a sokadik csésze után a bódult elalvás sem. Hirtelen felvillant, ahogy félálomban, kissé ingatag tudattal figyeltem apámat, amint hangosan énekelt a csapossal karöltve, meg néhány nénivel, akik valamiért lelkesen mosolyogva kapaszkodtak bele. A dohány jellegzetes illata körbe ölelt, szerettem ezt az illatot. Nekem ez jelentette az otthont. Amíg kisebb voltam, valamelyik kurtizán ölébe szunyáltam... már ha épp nem voltam eszméletetlen a piától Neutral

A néniknek különösen jó illatuk volt! A szaké, a füst és a nők illata uralta leginkább ezeket az ivókat. Ellentétben a maiakkal. Nem is tudom. Hiányzott belőlük valami, ami a régiekben meg volt. De arra még nem tudtam rájönni, hogy mi is volt ez a valami. Pedig rengeteget gondolkodtam rajta Neutral

Talán Shion, vagy a közös játékok, amik rendszerint apám elporolásával végződtek? Esetleg a kurtizánok, akik lelkesen biztatták mind a két játékost? Idáig jutottam a gondolatmenetemben, amikor egy ismeretlen hang kirázott az emlékeim kellemes, bár nagyon ragadós mocsarából.
~ Hogy mi? ~ érdeklődtem.
- Útba vagytok, és a fiú veled ellentétben jól nevelt... és helyet akar keresni. - súgta Suza~chan a fülembe úgy, hogy más ne hallhassa.
Bár ha mégis lebuktunk volna, gondolkodás nélkül letagadtam volna, rávágva, hogy részeg lehetett az illető.
Viszont újdonsült barátunk nem igazán hagyott választási lehetőséget. Így aztán felpakoltam a cuccaimat, a madaram a vállamra reppent, és a még meglévő félüveg tequilával együtt a fiú után sétáltam. Ez a gyerek eddig nem tűnt kezdőnek, de nem tudja, hogy állva több pia fér belénk? Eh, azért sem világosítom fel erről, úgy döntöttem. Inkább leültem vele szembe, újfent lepakoltam a cuccaimat, a maradék italt jó közel magamhoz. Miután végeztem a rendezkedéssel, a srácra pillantottam.
- Jól vagy? - érdeklődtem le kissé megijedve, ugyanis gyanúsan elkezdett csillogni a szeme. - Ha nem bírod, pihenj meg nyugodtan... nem verseny... - próbáltam megnyugtatni. Még az kéne itt nekem, hogy kidőljön! Neutral

Nem lennék túl boldog!
Szóval arra az ötletre jutottam, hogy kicsit talán beszéltetni kellene, hogy legalább ne aludjon el...
- Miért lettél shinigami? - érdeklődtem meg, miközben mindkettőnknek kihoztak egy-egy üveg vodkát. Kíváncsian figyeltem a srácot, hisz érdekelt a története. Nem szoktak mindennap önmaguktól csak úgy meghívni italra...

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Pént. Márc. 29, 2013 12:28 pm

~ A Mester és Tanítványa beb***ik, illetve iszik ~

Nem vártam sokáig, hogy ivótársam elfogadja, vagy épp visszautasítja a cigaretta felajánlásom, amikor már éreztem, hogy kezd égető lenni a helyzet visszatettem a dobozt a helyére és meggyújtottam a szálamat. Néhány pillanatig elméláztam a dohányárun végighúzódó „Dunhill” feliraton, amikor észrevettem, hogy a társnőm hozzám beszél. Az állapotomról kérdezett, ami természetesen nem volt a legjobb, hisz még korán sem ittam eleget, ahhoz. Hisz mindenki tudja, hogy az ivászatnak három szintje van. Az első az, amikor még csak az első üvegeket iszod, és nem érzel semmit, ekkor még olyan hangulatod van, hogy nem ittál eleget. A második szint, amikor már eleget fogyasztottál, ahhoz, hogy nagy ívről leszarj mindent. Ennek ellenére, mégis a magad ura vagy, ez az úgynevezett arany középút, amit csak nagyon kevés ember tud elérni, hisz ez a legkisebb terem. A következő pálya viszont szinte határos az elsővel, s a másodikkal, lehet ide kerülni, már rögtön a kezdő pozíció után, de akár el is lehet kerülni ezt. Ennek ellenére én általában mind a három emeletre eljutok, legtöbbet az utolsón, legkevesebbet a középsőn töltve.
Visszatérve a leányzóra, arra intet, hogy lassítsak, amiben talán igaza is van. Hiszen minden ital, aljas fajta, kétszer mar! Először megiszod, akkor lemarja torkodat, majd egy bizonyos idő múlva leamortizálja a tudatodat is, lassan észrevétlenül. A két folyamat között azonban semmiféle jele nincs annak, hogy ittál. Éppen ezért sokat szoktak inni ez időben. Régebben még én is ezért rúgtam be, ahányszor, ám mára már rájöttem eme titkára az italoknak. Persze ezt a nemes hétpecsétet nem adom tovább senkinek, hisz még így is megesik, hogy mégis beleesek abba a bizonyos helyzetbe.
A lány, amíg kihoztak számunkra egy-egy üveg vodkát egy kérdést tett fel. A szavai megleptek, s mély elmélkedésbe űztek. Ezelőtt sosem gondolkoztam a témán. Egyszerűen csak az lettem és kész.
- Mert a tekintély, több piával jár! –Vágtam rá, mint az elsődleges indokot. Azonban ez koránt sem volt igaz, nem ezért léptem be a sorba. Mikor ugyanis a dolog megtörtént, sokkal másabb ember voltam, aki mélyen a dolgok mögé nézett. Megvolt a saját célja, s erős volt. Mára már viszont egyedül maradtam, hisz, az, aki akkor mellettem volt elhunyt, ez pedig megroncsolt. Vajon elmeséljem ezt a hölgynek, kíváncsi ő egyáltalán erre a sztorira?
-Komolyra véve, mikor még régebben volt egy társam, akit még élőként ismertem meg. Remek barát volt, s testvérnek is legalább olyan jó! Azonban ő eltávozott, nem csak a földi, hanem az itteni élettől is! – Szemem az italomra függesztettem, ami még tele volt. Olyan magányos, s teli volt, mint jómagam. Életemnek talán a csúcsán járok, s mégis, eltékozlom az energiám egy kocsmában. Csalódást keltő eredmény lettem, magam, s mindenki más számra is! – Ezután elkezdtem inni, és lázongani, mára már odáig jutottam, hogy minden nap alkoholt fogyasztok, ami nem is olyan rossz! – Ezután lehúztam a sört, s a vodkát is. Ezután viszont erős nyomást éreztem a gyomromban.
- S neked, mi a történeted? – Kérdek rá a leányzónál, egy mosoly kíséretében.

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Szomb. Ápr. 20, 2013 3:34 am

Találkozás Nishi~channal

Akaratlanul is elvigyorodtam, mikor a tekintélyt a piával hozta össze. Valamiért az unokaöcsém és az unokahúgom arca villant be előttem, de ez pusztán csak egy kósza érzés volt. Ők szoktak ilyen izgalmasan érthetetlen összefüggéseket találni... Embarassed

A mosoly gyorsan átszaladt az arcomon, és utána újra képes voltam komolyan hallgatni, ugyanis úgy tűnt, nem fejezte be.
-Komolyra véve, mikor még régebben volt egy társam, akit még élőként ismertem meg. Remek barát volt, s testvérnek is legalább olyan jó! Azonban ő eltávozott, nem csak a földi, hanem az itteni élettől is!
~ Szóval egy veszteség... ~ már nem volt kedvem nevetni. Pontosan tudtam, hogy milyen elveszíteni valakit, aki létfontosságú.
– Ezután elkezdtem inni, és lázongani, mára már odáig jutottam, hogy minden nap alkoholt fogyasztok, ami nem is olyan rossz!
Pár pillanatig csendben meredtem a poharamba. Nem voltam benne biztos, hogy most arra kaptam~e választ, hogy miért lett shinigami, ami ugye eredetileg a kérdésem volt, vagy arra adott választ, hogy mit keres ilyen idősen egy kocsmában, idegeneket hívogatva meg egy italra, ami alapból az eszembe se jutott volna, ha nem érzem ki a válaszából a kérdést. Egy apró mozdulattal piciny hullámot indítottam a poharamban lévő nedű tükör tiszta felületén. Az aprócska kis mozdulat megtörte a simaságát az italomnak, és az eddig visszatükröződő képből valami egészen újat és groteszket formált. Persze az eszem nem teljesen ott járt. Az eszembe jutott megannyi alkalom, amikor valaki valamiért elhagyott. Ha fontos volt az illető, akkor az mindig olyan érzés volt, mintha egy darabot elvitt volna belőlem. Mintha az illető nélkül nem lehetnék egész ember. Szóval úgy hittem, tudom miről beszélt. De ettől függetlenül mégis volt valami kellemetlen érzésem az elmondásával kapcsolatban. Azt nem tudtam volna megfogalmazni, még Suza~channak sem, hogy mi is volt ez. Inkább ösztön, mint észérv, de ott motoszkált bennem. Fél pillantással Suza~chanra néztem. Semmi megerősítést, vagy ilyesmit nem produkált irányomba. Még csak rám se nézett. O.O

Pedig ő volt ilyen téren a szaki.
- S neked, mi a történeted? - kérdezte a fiú mosolyogva. Ekkor vettem csak észre, hogy már a sör és a vodka is eltűnt előle.
Kicsit visszafogottan én is elmosolyodtam újra. Mint amikor mahjongozni hívtak régen. Tele volt a tarsolyom rengeteg trükkel, arról nem is beszélve, hogy bármikor úgy csaltam, hogy senki nem tudott rajta kapni. Ráadásul ez a vigyor trónolt a képemen, ami valamiért mindig bosszantotta az ellenfeleimet. Játék közben ez többnyire szándékos volt, most viszont teljesen természetesen jött elő. Végig simítottam a poharam szélét, majd megszólaltam. Abban nem voltam biztos, hogy józan~e a srác, de ha már megkérdezte, miért ne? Nem mintha olyan nagy rejtélyeket tartalmazott volna. Már ha arra volt kíváncsi, hogy miként lettem shinigami... Razz

- Halálom után Rukognai egyik szegény negyedébe kerültem, és minél jobban kezdett visszatérni az emlékezetem, - gonoszul elvigyorodtam, miközben ittam egy kortyot a poharamból - valamiért egyre kevesebben tudtak megmaradni a környezetemben. Vagy inkább mondjam azt, hogy egyre kevesebben akartak a közelemben lenni. Akik akartak is, általában nem túl békés szándékkal. Szóval nem volt túl sok visszatartó erő, amikor shinigaminak akartak elvinni. Főleg, hogy a kard lehetősége elég csábító volt... - azt, hogy miért is iszogattam rendszeresen, már nem árultam el. Azt meg főleg nem, hogy miért nem vagyok képes lerészegedni... főleg, mert magam se tudtam biztosan. Neutral

- Nem nagy történet, de az enyém, és ez a verziója csak az enyém... Puszta kíváncsiságból, miért döntöttél úgy, hogy kardforgató leszel? Mármint lázongani sima lélekként is lehet. Nem kell hozzá halálistenné válni. Nekem legalábbis elég jól ment. - nem tudtam, hogy elég józan~e a válaszra, de azért reménykedtem benne... Surprised

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Hétf. Ápr. 29, 2013 9:04 am

Rokonok tánca

Az, hogy a sakemat rám borította bosszantott, sőt éreztem, ahogy a lelkem mélyén élő farkas izgatott farok csóválása hevítette a vérem… ~Túl sokan vannak itt, nyugodtnak kell maradnom.~ Még vissza tudtam tartani a szörnyeteget, így a düh halvány árnyalata sem jelent meg se a szememben, se az arcomon.
Igazam volt, ő tényleg a vérem volt az emberek világában. S az, hogy milyen reakciót váltottam ki belőle, abból látszódott, hogy mit sem tud a düh démonáról, ami bennem már feltörni látszott, mit a farkas üvöltése is jelzett, bár azt csupán én hallottam. Elmém ködösült, vérem forrt, de még mindig én voltam, vagyis csupán félig, a szörnyetek már megjelent, s én meg sem próbáltam már vissza fogni. Tudtam, hogy innen nincs vissza út, hiszen önként adtam át magam ennek a szörnyetegnek.
Hogy mit érzek, mikor felülkerekedik rajtam a düh? Fájdalmat, a szívem fáj, majd megszakad attól a sérelemtől, ami a dühöt felszínre hozta. Szomorúságot, maró, égető szomorúságot, hogy miért? Mindenért, egyszerűen mindentől, mindenért. Elkeseredettséget, ami a torkom kaparja, s könnyeket csalna a szememre. Viszont ezt csupán rövid ideig érzem, ameddig még valahogy jelen van a tiszta énem is. Miután az eltűnik csupán a düh, perzselő lángjai maradnak, amik nem engedik, hogy nyugton legyek, mozgásra, cselekvésre, pusztításra kényszerítenek. S csupán a dühöm tárgyának pusztulásával, vagy valami kellően nagy trauma hatására tűnik el.
Feleselt valami abnormálisat a bölcsességre, amit még régen hallottam, de egyelőre eleresztettem a fülem mellett, hiszen ennek nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget.
- Urusai! Te lökted a kardom elé! – Üvöltöm, miközben támadok. Éreztem, hogy a farkas, Urufu, a zanpakutou szellemem ugrásra készen várt a megfelelő pillanatra, s hogyha sikerült volna sebet ejtenem rajta, akkor az halálos, vagy csonkolásos lett volna. A csapásaimat védte, sőt még ki is tért előlem, hogy túszul ejtsen egy lányt. ~Újra ugyan az a tánc, egy gyáva féreg, egy semmirekellő mihaszna, és ez meri magát 11. osztagosnak nevezni?~ Fortyogott az elmémben a szörny gondolata, ami engem is irritált, hiszen jómagam szintúgy egykoron abban az osztagban szolgáltam.
- És még én vagyok a gyáva?! – Üvöltöttem feléje villogó szemmel, ekkor már teljesen eltűnt az amúgy engem jellemző semmitmondó, kedvtelen, már-már élettelen tekintet. Már a véremet amúgy is égető düh harcias, pusztító lángjai égtek benne, s csupán egy valamiről suttogtak. „Pusztítani.” – Kitudja hanyadjára, te vagy az, aki más mögé bújik. Tán erre tanítottak téged, Urufu Yozora?! – Hangerőm már-már olyan nagy volt, amitől másnap, vagy valamivel később rekedtesen fogok egy darabig beszélni, de nem tehettem mást, hiszen az ön hallásomat a zanpakutou szellemem harsány vonyítása, a fülemben dobogó, zakatoló vér harsogása tompította. Valamint talán a düh fájdalma miatt is az ordításom oka volt. – Meglapuló gyáva senkivé vajon a klánban lettél, vagy csak azután, hogy elhagytad családod és hátat fordítottál nekik, te szaros kis pondró! – Kardommal reá mutatott a szörny, s valahogy sikerült annyira beleszólnom a támadásába, hogy ne szemből, a lányon keresztül vágjam meg, hanem mögé shunpoztam. A szörnyeteg talán még hálás is volt nekem, hiszen így tiszta célponthoz jutattam, így egyetlen kardvágással elpusztíthatom. A katanát rögtön lendítette, hogy deréktájékon próbáljuk ketté metszeni.
Attól függetlenül, hogy eltaláltam-e vagy sem a kardomnak akkora ívet, s lendületet adtam, hogy az eddig csupán szemlélődők egyik asztalát egyrészt sikerült ketté vágnom, másrészt az ott ülőket magamra haragítanom, amit abból érzékeltem, hogy egy szék vágódott a hátamnak. Amitől én térdre rogytam, hiszen meglepetésként ért a támadás, valamint a kocsma harci kedve is fellendült. Egy előre bukfenccel talpra álltam, s egy vízszintes irányú kensei-jel viszonoztam a kedvességet, amivel közém és a prédám közé kerültek. Legtöbben minket figyelmen kívül hagyva egymást kezdték el verni, viszont néhányan Yozora által foglyul ejtett lányt kívánták kiszabadítani, hogy miért nem érdekelt, talán a lány kegyeiért, vagy csak a kihívás végett. Engem csupán bosszantott, hogy még többen az én prédámra pályáznak. ~Nekem kell elpusztítanom, nekem, csak is nekem! Ő az enyém!~ Fortyogott a fejemben a szörnyeteg.
- Hanto shiro, Urufu! – Aktiválta kiabálva a zanpakutou shikai alakját, hogy ezzel is előnyre tegyen szert, s aztán feje fölé emelve a kardját megindult a festett szemű felé, hogy kettéhasíthassa legalább a fejét.

Spoiler:

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Kedd Ápr. 30, 2013 9:16 am

Rokonok tánca

Hihihihühü. Vicces, ahogy vagdalkozik, próbál célba találni, és ahhoz képest, hogy vak, mint egy félszemű alkoholista, egész jól céloz. Olyan kis aranyos. Most kivételesen védekeznem is kell, pedig ritkán szoktam hagyni, hogy a táncpartnerem vezessen, de hát szegény úgyis töketlenül fog élni-halni, nyugodtan érezze magát egy darabig még férfinak.
- Hihihihihüühühh… ez olyan mulatságos. Rendkívül jó szolga lehettél, Yashuhiro-chan, aki bárkit megölt, akit eléd löktek. Fogd fel úgy, hogy a hűbéresem voltál egy darabig, és végrehajtottad a parancsom. De már nem kellesz, úgyhogy engedélyezem, hogy tökön szúrd magad - én irgalmas daimyo vagyok, hagyom, hogy magát nyírja ki.
- Ez nem gyávaság, csak kísérlet. Olyasmi, hogy a villám megbasz-e kétszer is, vagy másodszorra már mást tesz, tehát hogy őt is félbeszeded-e, mint a kis szerencsétlent. Ilyenkor látni lehet az emberek szemében, kik is ők valójában, kár, hogy a te nyomorék vagy, és nehezebb látni. Szar lehet fogyatékosnak lenni, ha már a pofád miatt megbámulnak. Lehet, hogy mégsem vagyunk rokonok, én sokkal szebb vagyok, de most nem is ez a fontos. Ki neked ez a nő? Nem ismerősöd, nem is különösebben jó a külseje, akkor meg mire vársz? - csak egy széles-szagos kuncogással tudom jutalmazni azt a fejtegetését, hogy mikor lettem ilyen. Elmondhatnám neki, hogy mi történt az én rövid kis életemben velem, hogy árult el a klánja, de akit érdekel, az elolvassa az aktámat. Talán valami hülye idióta egy párhuzamos univerzumban papírra is vetette életem minden csínyját-baját.
Hirtelen mögöttem jelenik meg az egy szem rokonom, úgyhogy ellököm a nőt, és felé fordulok, hogy a vasammal hárítsam a támadását, a kard pengéjét lefelé fordítva. A kard azonban nem lassul le, úgyhogy most kivételesen a jobb kezem dögölhetett be, és bár sikerült hátralépni, a kardom így is kifordult az ujjaim közül, és becsúszott az egyik asztal alá. Vicces, kedvem támadt táncolni a kiomló beleken.
- Vigyázzon vele mindenki, elvág mindent, ami az útjába kerül! Nem tanították meg neki a mozdulat félbehagyását. Meg vak is - egy részeg fazon a kezem után nyúlt, úgyhogy nem tudom miért, de jó erősen ribancdöfőn rúgtam a szerencsétlent, a másikat meg a fém kezemmel gyűrtem homlokon. Ez is jó buli, de a kocsmai bunyózásnál érdekesebb a vak rokon heccelése.
Az elejtett kardot a karkötőmmel magamhoz vonzottam, miközben előhúztam a másikat is, hogy aztán egy szemet gyönyörködtető piruettel érkezzek csatába a debil rokon ellen. Fél úton döntöttem el, hogy nekem is kell a kardom igazi ereje, hogy felkenjem a hullát a plafonra, és rám hullhasson a vére esőként.
- Shose, Naganoruzan! - a kardjaim vörösen kezdtek izzani, ahogy összecsaptunk, ezzel könnyítve egy kicsit a gagyi kardját. Ez is olyan gyorsan fog eltörni, mint az összes. - Kicsit összeszedhetnéd magad, rokon.

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Szomb. Május 18, 2013 4:53 am

Rokonok tánca

Egyszerűen szánalmasnak gondolnám, s bosszúságomat egy elfojtott grimasszal jelezném csupán. Viszont a vérem forrt, a dühöm vezérelt, így Yozora gyáva húzása, hogy egy lány mögé menekül, magyarázza akár hogyan is gyávaság. És ez a gyáva tette még jobban dühített, hiszen ő is 11. osztagos. Már ezért is darabokra akartam vágni.
Hallani, csupán a saját üvöltésemet hallottam, semmi mást, hiszen a lelkem mélyén, a szörny tombolását ünneplő farkas üdvrivalgása minden mást elnyomott. Éreztem, hogy a düh youkai-a, ami bennem él, s átvette az irányítását még inkább mérges lett, amikor nem sikerült derékban kettévágnia Yozorát, s még az sem okozott örömet neki, hogy ideiglenesen az egyik kardjától megfosztotta.
Hogy biztosan az ő vehesse el az életét aktiválta a shikai formáját a zanpakutounknak, s ekkor először éreztem valami mást is, amit akkor nem tudtam hová tenni, minthogyha egy egészen más fegyvert forgatott volna. Az újabb roham is sikertelen volt, ami még jobban dühített.
- Akkor is darabokban fogod végezni, féreg! – Kiabáltam, s a sikertelen támadást követően meg nem hátrálva sorozni kezdtem harántirányú, csapásokkal, miközben különböző szélességű és magasságú hurkokat róttam a levegőbe. Nem törődtem az esetleges ellentámadásával, csupán támadtam. Egészen addig, amíg az egyik csapásnál nem mozdultam szerencsétlenül, s rekedt meg a levegő a tüdőmben, s nyilallt éles fájdalom a jobb oldalamba, valamint pár pillanatra be is görcsölt az egész oldalam. Ezt követően hátrébb shunpoztam, mikor megálltam a görcsnek szerencsére már nyoma veszett. Csak ekkor, hogy eltávolodtam Yozorától, vettem észre, hogy a kocsma már teljesen üres. Még így dühvel telített fejjel is értettem, hiszen mindketten aktiváltuk a shikaiunkat, az már fel sem merült véletlenül sem, hogy esetleg valaki, egy magas rangú tiszt idejöhet, hogy letartóztasson minket. Nem, ilyesmi egyáltalán nem fordult meg a fejemben, csupán az, hogy a sok gyenge shinigami kimenekült, valamint távol kell maradnom, amíg az oldalamban lévő fájdalom meg nem szűnik, mivel így hiába támadnék, nem tudnám ketté szelni a festett szeműt.
Ziláltan lélegezve vártam, hogy a levegőszorulásom elmúljon, valamint haragtól izzó szemmel figyeltem, hogy a rokon mit fog tenni. Ameddig nem éreztem úgy, hogy újra harcképes vagyok addig csupán shunpoval hátráltam a támadásai elől. Viszont hogyha újra rájött a szófosás, akkor gúnyos, haragos grimaszt vágtam, amiért 11. osztagos létére ennyit fecseg. Az ilyesmi sem igazán dühítene, vagy bosszantana, de a felhergelt állapotomban, még az ilyesmi is bosszantott, bár lehet, hogy csupán azért, mivel ahhoz a személyhez köthető, akit éppen el kívánnék pusztítani.
Mihelyt újra rendbejött a légzésem egy utsusemmivel tértem ki, vagy mozdultam el a helyemről, és mellette megjelenve rá kiáltottam.
- Most megdöglesz! – S egy vízszintes vágást indítottam meg felé, amivel a fejét kívántam levágni.

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Szomb. Jún. 01, 2013 9:37 am

~ A Mester és Tanítványa beb***ik, illetve iszik ~

Rákérdeztem a szimpatikus hölgy hátterére is, már csak úgy az illem kedvéért is. Ugyanakkor a válasz nem foglalkoztatott annyira, mint őt, de hát ez nem saját parasztságomból adódott, hanem, hogy az alkohol jelenléte minden másról elvonta a figyelmem. Így hát, miközben a monológot mondta, elkortyoltam egy fél söröcskét. Azonban, miközben teljes figyelmemmel az italra, s annak állapotára koncentráltam, egy tőlem teljesen különálló szervem, folyamatosan ügyelte az új ismerős szavait. Szokatlan volt az efféle adottság, legtöbbször ugyanis pont hogy, elvesznek az érzékeim, nem hogy egy új jelenjen meg! Hihetetlenül idegen az elhangzott beszéd típusa tőlem, főleg ilyenkor, talán ez lehet az oka a hasonszőrű történésnek.
Miközben a kevéske jägert, amely sunyi módon elbújt látókörletem elől, lehúztam, egy érdekes jelenségre lettem figyelmes. Egy levelet éreztem a nyakam hátsó tájékán, azonban emlékeimben nem szerepelt semmiféle növény a csehóban. Automatikus, s irányíthatatlan reflexemnek hála hirtelen hátra fordítottam a fejem, s ebbe alaposan belefájdult a nyakam. Rövid ideig kerestem az ismeretlen esemény okozóját, ám eredménytelenül. Miután feladtam a már egyébként is reménytelennek induló kutatást, nyakamat dörzsölgetve visszafordultam ivócimborámhoz.
A leányzó ismét kérdést intézett felém, amit már csak nehezen tudtam felfogni, mégis, hogy értette, hogy „arcmorgató lettem”? Valamiért, úgy éreztem, hogy félreértettem valamit, s ere a fejemben egy erős visszhangzásba kezdett, amit én megerősítésnek éreztem, legalábbis ebben a formájában.
- Elnézést kérek illemtelen viselkedésemért, de megismételné a kérdését, kicsivel lassabban? – Tolmácsoltam a zúgást a legújabb szesztestvéremnek. Aki erre újra megismertette velem a kérdést, amit immár felfogtam azzal a csöpp ésszel, is, amivel az ég megáldott.
Azonban a válaszhoz még kellett egy kis idő, mire sikerült rájönnöm, hogy miért is. Részegedésem első jeleként, ugyanis nehezemre esett az emlékeim között kutatni. Mi több a körülöttem lévő dolgok is egyre homályosabbakká váltak. Az előbb még olyan erősen fénylő sörösüvegem is, alig világított az enyhén sötétté vált kocsmában. Egyedül a velem szemben helyet foglaló nőnemű egyén szőke hajzuhataga világított, amit nem is értettem, hisz nemrég még vörösnek tűnt. Lehet csak színtévesztő voltam az előbb, vagy inkább már berúgtam. De, amennyiben nem vagyok józan, nem hallgathatok saját magamra, ami azt jelenti, hogy bizony még olyan épp vagyok, mint bárki más a helységben! Vagy ez így nem is olyan okos gondolat, hisz senkit nem látok, akinek nem lenne olyan feje, mint a háromnapos kutyaguminak. Leszámítva persze, az asztalomnál ülő szépséget.
Mikor már éppen magamba mélyedtem volna, ezzel teljesen elzárva a környezetemet magamtól, egy pincérnőt pillantottam meg. Tálcáján egy kancsót pillantottam meg, tele átlátszó színű folyadékkal. Egyik legjobb hozzám hasonlóan alkoholista cimborám mesélte, hogy ismer egy helyet, ahol efféle tálalással kínálják a helyi készítésű házi pálinkát. Tétovázás nélkül néztem söröspoharam aljára. Mohó módon szinte a szemem már az üvegben volt, így sikerült felmérnem, hogy a nemrég még fél liter finomságos lét magába záró tárolóban már alig-alig akad, egy fél deci. Így hát nem is gondolkoztam, egy szerencsétlen mozdulattal próbáltam meg a hátam mögé önteni a maradékot. (A saját fejemre öntöttem Neutral

) S a szentséges ital bosszújaként, hirtelen hideget éreztem a nyakamban s a fejem búbján egyaránt.
Se szó, se beszéd elkoboztam a „pálinkát” s töltöttem egy decit magamnak, s visszatettem a helyére, hogy a nedűt had vihesse tovább a csaj. Fizetségképpen egy kis aprót tettem a tányérra, mire ő furcsán rám pislogott, s inkább továbbállt. Nem értettem a reakcióját, hisz semmiféle hülyeséget nem csináltam ebben a pillanatban! Furdalt a kíváncsiság, hogy mégis miért reagált így rám, a jó seggű nőszemély. Azonban egy másik dolog milliószor jobban felkeltette érdeklődésemet. Méghozzá a szerzett szesz minőségére.
Nem is tétlenkedtem tovább, szakértői módon gyengéden az orromhoz emeltem a poharat. (tulajdonképpen az orrom belenyomtam a pohárba) s óvatosan beleszaglásztam (elmebeteg módon elkezdtem szagolgatni, mint egy rossz alkesz), azonban semmit nem éreztem. Az szaglószervembe kerülő illatanyag semmiféle alkoholszintről nem árulkodott. Így hát csalódottá váltam, hisz a legtöbb piára igaz, hogy rosszabb a bűze, mint az íze, ám olybá tűnik, hogy most sikerült, egy jó illatú egyedre bukkannom.
Nagy csalódottságomban nem vártam tovább senkire és semmire, azonnal lehúztam az illattalant. S egy újabb mélyzuhanás következett, borzalmas íze volt. A várt erős, enyhén csípős hatás helyett egy nagyon gyenge, amolyan semmilyen érzést keltett bennem. Néhány pillanatig legyökereztem a meghatározó eset szörnyű végkimenetele okán. Majdhogynem az egész életem lepergett előttem, bár leginkább iszákos éjszakáimból jelentek meg emlékképek lelki szemeim előtt. Rengeteg az előzőnél sokkal ízletesebb, s aromásabb italokat fogyasztottam.
Nagy bánatom hatására pedig azonnal rá kellett gyújtanom egy szál cigarettára, s a hangnak engedelmeskedve elővettem egy szál cigit, s egy egyszerű, s gyors mozdulattal (szerintem rájössz, hogy nézett ki Rolling Eyes

) meggyújtottam a nikotin rudat.
- Ne haragudj, hogy ilyen soká válaszolok, kissé elbambultam – Bár minden egyes szóval küszködnöm kellett, sikerült kinyögnöm, azt, amit szerettem volna, s a fejemben már meg is fogalmazódott a soká érlelődő gondolat. – Nem azért lettem kardforgató, mert valami nemes cél vezérelt, hanem mert elő volt írva. Sosem szerettem másokban kárt okozni, szívesebben beszélem meg a problémát, minthogy hadonászni kezdjek a fegyveremmel. – Szavaim kíséreteként a kezemben tartott porcelánt az asztalra csaptam, s folytattam. – Lenne kedved kimenni egy kis friss levegőre, ha nem haragszol meg? – Kérdésem barátságosabbá tételének érdekében valamiféle kedves arcot próbáltam meg magamra ölteni, több-kevesebb sikerrel.

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Kedd Jún. 11, 2013 11:39 am

Találkozás Nishi~channal

Meglepően hamar lerészegedett. Úgy értem az egyik percben még cseverésztünk, kérdezgetett, majd hirtelen azt se tudta merre van arccal. O.O

Talán azt még tudta, ugyanis meg tudott kérni, hogy ismételjem el magam. Annyira nem hittem, hogy túl sok értelme lenne újra nagy monologizálni, hisz tekintettel a társam állapotára, csak nagy monológnak lehetett betudni, ha beszéltem, de azért megismételte nekem Suza~chan. Tökéletesen utánozva engem, mint egy hangfelvevő ketyere. Surprised

Azonban a fiúnak idő kellett, hogy felfogja a hallottakat, és feldolgozza a kapott információkat. Látszott az arcán a heves erőlködés Neutral

Szép lassan újra elkalandozott a tekintete, és egyre zavarosabb is lett. Sóhajtva intettem a pincérnek, hogy hozzon egy pohár vizet újdonsült ivócimborámnak, hátha az "ismeretlen nedű" kicsit kijózanítja, magamnak pedig még egy kis szakét és sört kértem. Persze az alkohol már csak szigorúan nekem szólt, ugyanis nem akartam alkohol mérgezéssel vinni Risu~chanhoz. Mellesleg milyen lett volna már, hisz a héten ő lett volna a második, akit ilyesmivel akkor el kellett volna vinnem a negyedik osztaghoz. Az első egy igencsak virgonc ivótársam volt, akivel először találkoztam, és férfi lévén, valami kisebbségi komplexusban szenvedhetett, Suzaku legalábbis ezt mondta rá, és ő többnyire tudja az ilyeneket, szóval mindenáron bizonyítani akarta, hogy mind kardforgatásban, mind pedig ivásban magasan fölöttem áll. Neutral

Én nem voltam a jónak elrontója, csak szegény nem ismerte fel a saját maga korlátait. És nekem kellett utána a negyedik osztaghoz Risu~chanhoz elcipelnem. Neutral

Totál ráfizetés volt, és nem szerettem volna ezt megismételni. Még a végén veszélyesnek nyilvánítanak a Tiszta Lelkek városára, mondván, alkohollal mérgezem a férfi népet. És még ők gondolják magukat erősebbik nemnek! Surprised

Pedig mennyiszer már rácáfoltak erre. Persze, nem mondom, hogy vannak köztük olyanok, akik megérdemlik ezt a jelzőt, de vegyük példának azt a fura aktakukacot, aki elszokott küldeni az Élők Világába. Mást se csinál, mint egész nap ül amögött az asztal mögött, és nagy halom papírokat taszigál ide-oda, esetleg megír. Vagy felhozhatnám a nemességet, akiknek mindenre van szolgájuk, kivétel talán... nem tudok kivételt. (Tisztelet a kivételnek, mert azért ismerek olyan személyeket... egész pontosan egyet, aki simán letagadhatná nemességét.) Eközben az ivó partnerem egyre összefüggéstelenebbül viselkedett. Néha percekig üres tekintettel bámult maga elé, míg máskor totálisan értelmetlen dolgokat művelt. Végérvényesen, és visszavonhatatlanul totálisan részeg volt a srác. Ez volt az a pont, ahol már nem is próbáltam meg megérteni. Mivel még soha az életben, és azután se voltam részeg, így hiába is próbáltam volna megérteni. Sosem tudtam, milyen érzés lehet teljesen elveszíteni a kontrollt. Jó páran próbálták már leírni, de mivel nem tapasztaltam, így nem igazán tudtam képet alkotni róla. Inkább figyeltem minden rezdülését, gondolva, hogy ezzel is tanulhatok esetleg valamit. Suza~chan egy apró mozdulattal a vállamra ugrott, így már ketten lestük félre hajtott fejjel az előttünk ülő fiút. Volt is mit lesni. Idő közben ugyanis megérkezett a neki rendelt víz. Lelkesen, szinte már majdnem erőszakosan magához ragadta a vizeskancsót, töltött magának, majd néhány fém darab csördült a pincér tányérján. Erre már nem csak én néztem kérdőn, hanem a pincérnő is, de valószínűleg ő is láthatta, hogy újdonsült barátom egyfelől nagyon ki akart józanodni, másfelől nem volt olyan állapotban, hogy érdemes lett volna vele leállni vitázni, így aztán rá is hagyta a dolgot. Ellentétben velem, aki egy fél mosollyal tovább figyeltem a történteket. A srác megszaglászta a vizet, majd lelkesen meghúzta a poharát, és hasonló ugyanilyen lelkesedéssel köpte majdnem vissza. Vagyis mégse a kijózanodás volt az elsődleges célja. Surprised

Erre már halkan elnevettem magam, hisz nem akármilyen fejet vágott, mikor kiderült, hogy az átlátszó ital nem tartalmaz alkoholt. Szemmel láthatóan rosszul érintette a dolog. Kapkodva keresett egy cigarettát, majd egy jó darabig elbűvészkedve sikerült meggyújtania is, bár néha kétséges volt, hogy a cigi fog vajon meggyulladni, vagy a haja, esetleg a kocsmát égeti le... Végül csak sikerült neki. Ennek örömére, a kissé zavaros tekintetét az enyémbe fúrta, és megpróbált kérni tőlem valamit. A felét nem értettem, ugyanis nem artikulált rendesen, de annyit ki sikerült silabizálnom, hogy ki kellett mennie a friss levegőre. Legalább még nem Risu~chanhoz kellett vinnem, bár lehet az is ráfért volna! Neutral

De hát ha menni kell, akkor nincs mese, menni kell. Hangtalanul keltem fel, majd a pultosnak intettem, hogy ne ijedjen meg, nem elszökni akarunk, és kitámogattam a srácot az ajtó elé. Kissé ingatag lábakon állt, és próbált járni szegény. Nem tudott egyenesen menni, és az irányérzéke sem volt épp a legprofibb... amit tudom, hogy én nem vethetek senki szemére, de én legalább az ajtót megtalálom... többnyire. Szóval ki támogattam, és nagyon reméltem, hogy a kinti események nem lesznek rossz hatással sem a srácra, sem az én hangulatomra.

Kenpachi Ivója - Page 11 Tumblr_lwix74f7Mo1r4wfb1

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Pént. Jún. 21, 2013 1:28 am

~ A Mester és Tanítványa beb***ik, illetve iszik ~

Felkeltem, de miért is. Az ilyenkor oly jellemző szédülés olyannyira eluralkodott rajtam, hogy minden azelőtt támadó gondolatom elveszett. Rögtön megkapaszkodtam az asztalba, amelynél megpillantottam az üres üvegeket, s ennek hatására minden visszatért. A másik kezemmel a homlokomhoz kaptam, mert a hirtelen érkező információtömeg igencsak megterhelte az agyamat. Kifújtam egy kis levegőt, hogy ennyivel is kevesebb legyen a fejemben. Bár semmi hatása nem volt az egésznek mégis milliószor jobban éreztem magam. Talán a közben eltelő idő miatt, vagy, mert valamiféle pszichológia hatása volt az egésznek nem tudom. Ahogy a támaszkodó kezemre vetettem a szememet észrevettem az ujjaim közt nyugvó cigarettát. S ha már ott volt, beleslukkoltam egyet, s elindultam kifelé.
A kocsmából kifelé menet láttam a minket övező pillantásokat. Legtöbbjük lesújtó, sajnáló, s egyenesen fenyegető volt, azonban akadt köztük semleges vagy épp az enyémhez hasonló öntudatlan. Sokkal nehezebb volt az egyik lábam tenni a másik után, mint ahogy arra emlékeztem. Több alkalommal is előfordult, hogy azt hittem kolleginám lábára léptem rá, ám amikor a szemébe akartam nézni, hogy elnézést kérjek észrevettem, hogy nincs is ott. De rég is voltam már így berúgva, talán tegnap este, úgy hiányzott már egy kis kikapcsolódás!
Hosszas séta után végre kijutottunk az erős szeszszagú kocsmából, s a kevésbé otthonos friss levegőre értünk. Mélyen beleszívtam a cigarettámba, utána pedig a nyakam majdhogynem kitörve az égre tekintetem. Kerestem egy unszimpatikus csillagot, s kifújtam rá a füstömet. Amint ezzel végeztem még egy slukkot szívtam a szálból, s a fejem vízszintesbe állítva bámultam az engem kísérő leányzóra. Néhány pillanatba beletelt, mire ismét csak ráébredtem, hogy miért is van velem a leányzó.
Távozásom előtt szerettem volna elnézést kérni a kedvesnek tűnő tüneménytől, de végül csak egy formás böfögést sikerült kierőszakolnom magamból. A kocsma melletti sikátorba siettem, hogy megöntözzem a nem létező virágokat. Befordultam a sarkon, s körülbelül öt métert sikerült haladnom, amikor éreztem a szám kapuján tomboló tömeget. Legörnyedtem, s a kezeimet a térdemen megtámasztva próbáltam egyensúlyozni, majd el is indult a folyam. Erős maró hatás következtében indult útnak az ebédre fogyasztott lecsó, s a vacsora folyamán megevett nokedli édes kettőse. Mikor végeztem volt néhány nyugodalmas pillanatom, s azt reméltem, ennyi volt. Ám hiába, jött a második hullám, s vele immár egy kis sör is. Sajnáltam a testemből kiszökő folyadékot, ám a sok egyéb mellett már gusztustalan lett volna elfogyasztani újból. Még körülbelül öt percig szenvedtem hasonló körülmények között a sikátorban, amikor végre frissnek, s üdének éreztem magamat.
Hajamat kissé megigazítva indultam vissza a társnőmhöz.
- Elnézést kérek a megvárakoztatásért, még elszívok egy szál cigit itt a szabadban, s utána bemehetünk! – Azzal ismét elővettem a dobozom, és előhúztam belőle egy szálat. – El is felejtetem megkérdezni, kérsz egy szálat? – Nyújtom felé a dobozt, gondosan ügyelve arra, hogy ha szeretne egy darabot, azt könnyedén ki tudja venni a hölgyemény.

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Szer. Júl. 03, 2013 8:22 am

Találkozás Nishi~channal

Végleg leitta magát a sárga föld alá. Minden kétséget kizáróan elérte azt a számomra ismeretlen állapotot, amire mindig is kíváncsi voltam, mégse ismerhettem meg soha. Neutral

Kissé szédelegve, félig öntudatlanul felkecmergett a székről. Nem hogy nem állt biztosan a lábán. Egyáltalán csoda volt, hogy függőlegesbe tudta tornázni magát. Róla is terjengett az alkohol szag, akár csak rólam. Kissé bizonytalanul... na jó, nem túlozok, rettentően szédelgett. Kíváncsian figyeltem, hisz ha már benne nem lehettem, legalább kívülről meg akartam figyelni, hogy milyen is lehet részegnek lenni. Eddig leginkább csak Shiont láttam, meg persze a helyi törzs ivókat, akik elejében voltak olyan bölcsek, és ivóversenyre invitáltak. Embarassed

Szóval óvatosan felálltam én is, mikor ő, majd ki is kísértem, amikor elindult. Helyesebben kiténfergett, de ilyet már láttam párszor. Igaz még mindig jobb állapotban volt, mint azok, akik velem versengtek eddig. Twisted Evil

Kint aztán... hogy is szokta Suza~chan mondani, amikor heccelni akarja Ezüstkét? Kiszaladt a kis Vuk... még szerencse, hogy nem a közvetlen környezetemben. Meg is ijedtem kissé, mikor kezdődött, nehogy a zórimban kössön ki a dolog, de szerencsés véget ért nekem a dolog. Tisztes távolban landolt aminek ott kellett lennie. A rókázás ~ utólag is bocsánatot kérek Gin~chantól a kifejezésért~ szóval a rókázás műveletét inkább el se mesélem. Miután végig néztem, életemben először hálát adtam a különlegességemért, hogy ezt sosem kell átélnem. Shion se volt mindig túl jó állapotban, de azért... ő az ilyesfajta dolgait többnyire nem előttem rendezte. Így aztán most a dolog árnyoldalait kellett látnom. De én akartam tudni, ha már érezni nem érezhetem, így nem panaszkodhatom. :|Kívülről nézve annyira nem is jött meg hozzá a kedvem. Miután Nishi~chan végzett, és vissza bírt jönni, kissé mintha elevenebbnek látszott volna, bár a gyér fények mellett ebben sem voltam túl biztos. Mindenesetre megkínált egy cigarettával. Kissé zavartan elvigyorodtam.
- Sajnálom, nem szokásom. Amikor még én éltem, inkább pipáztak az emberek... többek közt apám is, de cigi akkortájt még nem volt megálmodva sem, nemhogy elkészítve...
Nem tudtam mennyi értelme van egy ilyen... finoman szólva is illuminált állapotú srácnak ilyeneket mondani, de ha már kínálni megkínált, ez volt a legkevesebb. Ekkor azonban valami balsejtelem fogott el. Egy kissé furcsa ívben repdeső kis madárka röppent a vállamra. Amint landolt, pár újrapróbálás után, kicsit még ténfergett rajta, szédelgett párat, majd elhangzott az első csipogós csuklás. Inkább csipogás volt, mint csuklás, de leírhatatlanul tüneményes, az biztos. Viszont aranyosság ide vagy oda, igen csak rossz hír volt, hogy a madárka, amíg nem figyeltem eléggé, valahol alkoholhoz jutott. És ki is használva a helyzetét, le is itta magát a sárga föld alá. Egy újabb csuklással, amit valamiért egy hozzá képes méretes megemelkedéssel fűzött egybe, majd csodás keringéssel a levegőben, sikeresen pottyant vissza a vállam mellé. Óvatosan kinyújtottam alá a két tenyeremet, hogy elkapjam. Szegénykém igen csak nehezen lélegzett, bár inkább csuklott, majd el akart kezdeni beszélni. Egyetlen bitang nagy szerencsém az az volt, hogy nem nagy monológba akart kezdeni, vagy épp az élet értelméről filozofálni, ugyanis részegen azt is szokott. De úgy tűnt, jelen esetben már túl jutott ezen a ponton. Ehelyett először fülsiketítő szirénát mutatott be, amit az Élők Világában hallottunk párszor, majd egy régebbi, bár nálam sokkal fiatalabb jazz szám hangzott fel, kissé rekedtesen, és egy helyen, mintha húzta volna a kazetta szalagot. Végül, mint egy megkoronázandóan a művét, elkezdte egy páva rémisztően rikácsoló hangját utánozni. Rosszabb volt, mint a sziréna. Ezt is befejezve, madárhoz nagyon nem méltóan elaludt, de horkolva! Nem bírtam tovább. Elnevettem magam, miközben bocsánatkérően a srácra néztem, bár nem lehet túl hiteles hisz közben szakadtam a nevetéstől.
- Elnézést kérek a nevében is - töröltem ki két könnycseppet a szemem sarkából, ugyanis a nagy hahotázásban még az is kicsusszant - Csak szegény kicsikém, amikor leissza magát mindig ezt műveli. - óvatosan meghajoltam, tenyeremben a hortyogó Suza~channal

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Szomb. Júl. 13, 2013 2:34 am

Ünnepeljük az ünnepelni valót – Háromszoros hurrá a sámánoknak!

Hála a magasságos mennyek jó akaratának, egyetlen tudásomat karcoló unokaöcsikémet erősebb gyékényből szabták, mint a rizspapír ajtókat, ezért maradt némi gógyija, kedvesen bemerészkedjen szólni gyönyörűséges rokonának. Igazán nem vettem én a lelkemre, hiszen gyermek még, eleme a csínytevés, pusztán megránduló szemöldököm vételezte az igencsak lelkemet felnégyelő mondatot, bizony, hogy láthatóan és centivel lemérhetően alacsonyabb vagyok, ennél a hegyomlás. Azért már, nem oda a pottyantós kulcsa, csak így sérülékeny önérzetemet sértő megjegyzéseket tegyen rokoni kötelezettségéből, aminek úgy hiszi nem lesznek következményei, mert akkor bizony gyorsan letöröm a büszkeség szarvát, még pedig bokája hathatós nyomorintásával. Asztal alatt röntgenszemű félnótás sem láthatja, épp finom mozdulattal csonton sorozom ölelgetni valóan szemtelen és nyelvét öltő hozzátartozómat, maximum magából csinál balekot, minek ordítozik békés iszogatás közepette. Erre alap, hogy ártatlan fejjel tekintgetnék, hiszen semmi, de semmi közöm a szóban forgó egyed feltűnő viselkedésének bármely jeléhez.
-Mint a sicc, réti gerlicém!- Könyökölök fel az asztal lapjára, nehogy lapon koppanjon fejem a hatalmas hazugságtól, mivel semmi eshetőségem nincs rá, bármilyen fehér mustánggal közlekedő lovag elraboljon. Valahogy még mindig nem teremnek errefelé azok a fránya görög joghurton felhizlalt két méteres kosarasok.
-Ugyan, már, sose mond, hogy soha! Hát mehetnétek együtt shoppingolni és rendbe szedné az elfajzott ábrázatodat, de úgy ám, hogy a csajosok irigykedve fordulnának utánad!-
Kötelező programon ez a soron hangos röhögésben kifakadnom. Nincs azaz élőlény, aki ne fakadt volna sírva a humor palántától, kigyúrt, magas csávesz rongyol végig a belváros üzleti negyedében igazán csillogó meg puccos göncökben. Mindezt rávetítve az én elfajzottan női bugyi lúzer rokonomra, sokszorosan felugrottak a tréfa répa részvényárak. Percekig szakadtam a szivárványos jeleneten, miközben kincstári értékű könnyeim nyári záporként hullottak az asztalra és abban reménykedtem, ne kelljen mentőövet felvenni a hely totális eláztatása miatt.
-Azért…NE! Inkább maradj a kutyás, vagy macskás bácsi életed legutolsó másodpercének lepörgéséig, aztán odaát már senkit se érdekel.-
Vettem véreresen komolyra a formációt, hátha le tudjuk seftelni ezt alapjáraton idétlen felvetést, amihez fogalmatos ötletem sincs, hogyan keveredtek témába rózsaszín borz fejű élőlények, akiket talán, bár nem biztos véletlenszerűen képzeleg, mert már lassan abba se vagyok biztos, most sem kapott be néhány színes bogyót, aztán nem fantáziál itten buborékos ágyékkötőkről, miközben gumilabdán szökdécsel.
-Szerekkel óvatosan! Nehéz lekecmeregni róluk…nézd csak meg a talajtornászokat, mennyire korán kezdik és milyen fiatalon kénytelenek abbahagyni! Ha már érzed, hogy túl sok a borz, ne menj többet a szivacs közelébe!-
Paskoltam meg együtt érzően vállát, érezhesse mélységes rokoni szeretetem, ebben a kemény időszakban, amikor szerekkel harcol a tornateremben. Persze az egészet legkisebb mértéktelenségben sem vettem igaznak, úgyhogy szépen pofán röhögtem és újabb hátba vágással jeleztem, igyon már, mert elmegy az összes hőfok a sake-ból, vagy tudom is már mit iszik, lényeg, hogy van előtte „a” betűvel kezdődő lötty. Ez pont a lényegtelen része az estének, amit sokkal jobban befolyásolt a gén állomány leadás, nő üldöztetés, vagy inkább vasvilla elől történő menekülés, meg a pénz téma, amitől félúton fékezett be a szám felé szörföző pohárkám. Ez sokkal kényelmetlenebb dolognak bizonyult az eddigiekhez képest, meg hát még is csak a skót behatásomat szólongatta a kasszafosztás. Nem véletlen, rögvest, de íziben összeráncolt homlokkal vettem fel a kemény bankár szerepét. Karjaimat ügyesen összefontam a mellkasom előtt és kiegyenesedve méregettem ezt a magasra nőtt mamlaszt, ugyan mit kéne neki megelőlegeznem a játszótéren, állatkerten, vidámparkon, egyéb idétlen szórakoztató komplexuson kívül.
-Áháhááá~m! Tekerjük visszafelé a felvételt arra a részre, adjak szépen a házi kincses páncélszekrényből!-
Dobtam csípőre egyik kezemet, miközben a másikat fenyegetően ráztam meg, had érződhessen a házhoz tartozó vénséges sárkány haragja, ugyan micsoda orbitális lököttségre kéne az arany. Ha még arról lenne szó, támogassak illegális szeszfőzdét, bármikor kertelés nélkül igennel voksolnék, de, így már akad némi bele kötekedni valóm. Nem adom én mindenre az ősök által összekuporgatott aranytallérokat, kivéve, alkohol, alkohol előállítását segítő alapanyagok, szőlő ültetvény, meg hasonló csekélységek és észrevétlen apróságok, amik senkinek sem tűnnek fel.
-Pontosan, hogy alaposan megtárgyalva ezt az elenyésző szösszenetet, mire kéne neked az a még csak szóba sem került, de van egy olyan sejtésem hajszálaimat égnek meresztő összeg, amiért kiskutyusként pitizel és most jelzem, szemernyit sem működik nálam ez a taktika, hacsak nem vagy kis állatka, plüss figura, flaska, esetleg bájos gyerek? Aztán, hogy aztán mit akarsz az állatokkal? Azt ne mond, hogy mond, valamilyen idétlen fűmagot akarsz kifejleszteni annak a gyökér Kleopátrának, mert helyből akkora sallerral gazdagodsz, talpadon köt ki a hajkoronád!-
Hajoltam közelebb összeszűkült szemekkel, minél kisebb távolságból érzékeltethessem ereket fagyasztó üzleti érzéketlenségemet és rokoni szigoromat, itten nem lesz semmi rendbontás, kivéve, ami nekem is tetszik, meg hivatalos sztárvendége leszek az estnek. Addig aztán senkinek és semminek se ki, se be, marad ottan, ahol van a csinos kis piros x-nél. Nincs itt tötymörgéses kecmec, csak, ha már ráuntam, mint most a semmin történő puffogó vipera pikkelyborzolás. Ráérek akkor kiakadni, miután közli azt a kegyetlen közleményt, amit közölni szeretne, addig ledarálom a válaszokat, míg erőt gyűjt a kimerítő magyarázkodás lebonyolítására.
-Szórakázol? Tudom, mintha lennének gyűlések, ahová mindketten hivatalos lennének tiszteletünket tenni. Na, de várjunk-várjunk! Csak nem kedvelés illatát érzem a levegőben terjengeni? Jól sejtem, vagy jól sejtem?-
Vonogatom szemöldököm hosszúkás szempilláim sűrű rebegtetésével, ne lehessen ellenállni csodaszép érdeklődésemnek és minél részletesebben fejtse ki nekem, mi már a helyzet azzal a nőszemély vizslatással.
-Élem kicsiny életemet és reménykedem édes leányom, még kevésbé fog rám hasonlítani. Micsoda mikor lesz rajtam?! Uhugyan!-Legyintettem félvállról a felvetésre. Erősen hozzá adagoltam a felhördülést, amit újabb pohárürítéssel csendesítettem el, de makulátlan nőiességem javára szóljon, kecses angolossággal felemelt hozzá kisujjamat.
-Észhelyembe se jutna ez a galád tett, hacsak életemet nem fenyegetnék, el nem fogyna minden shinigami tartalék, netán életem végéig ingyen sake kupont adnának hozzá. Neked vannak, ilyen kényes anyagra ácsingózó terveid? Akadnak, csak csipogd szépen a fülembe és beizzítom a beszélőkémet, minél sebesebben felszövegelhesselek a ranglétrán.-

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Pént. Ápr. 25, 2014 10:08 pm

Elutasította a kínált lehetőséget, s teljesen feleslegesen kezdett el mesélni, az „ő” idejéről. Természetesen próbáltam tettetni, hogy érdekel a dolog, ám részegen nem igazán sikerült. Nem is sejthetem, hogy illetlen viselkedésemből mennyit észlelt a hölgy, ám ebbéli tanácstalanságom is próbáltam leplezni. A helyzet egyre reménytelenebbé és kényelmetlenné vált. Helyes döntés lett volna távozni, ám néhány meggyőző ok miatt mégsem tettem így.
Ilyen döntő oknak bizonyult társaságom iránt érzett különös szimpátia, valamint természetesen az, hogy még inni szerettem volna. Továbbá az sem elhanyagolható, hogy nem is hiszem, hogy hazatalálnék. Ráadásul, fiatal még az éjszaka, még sok-sok italt kell eltűntetnem, míg szertefoszlik az éjjelem!
Amikor sikerült mindezt önmagamban kiértékelni, rágyújtottam a jól megérdemelt cigarettámra, aminek okán egyáltalán kijöttünk a kényelmes ülőhelyünkről. A jól megszokott érzés futott végig rajtam, könnyed légiességgel szívtam be a nikotint, s enyhe eleganciával fújtam ki, a keletkező füstöt.
Egyetlen érzés kezdett motoszkálni bennem, mintha egy súly került volna le a vállaimról. Amelyek az agyamat, és egész fejemet erőteljes nyomás alá helyezték. Az említett dolog, pedig egyszerűen lecsorgott rólam, mintha néhány másodperc alatt semmivé foszlott volna. Egy rejtéllyé vált a szememben a különös erőnek hírtelen eltűnése. Oly’ feladványnak bizonyult, amelynek nem hogy részegen, még józanon se fogom meglelni megfejtését.
Így hát, a rajtam kifogó dolgokat jó messzire elhajítva, inkább a hölgyhöz fordultam, aki valamiféle mutatvány miatt kért bocsánatot. Tekintettel arra, hogy ezen szavakat jól kivehetően nekem intézi, így bizonyos, hogy nem a saját iménti különszámom miatt mentegetőzik. Ahogy pedig hajlongásából visszaegyenesedett a hölgy megpillantottam a kezében tartott apró, és különös lényt.
A lélekkirályra mondom, ennek előtte, még sose láttam, ily’ színes és furcsa madarat, így hátra is hőköltem, a hirtelen jött, és számomra kissé ijesztő lénytől! Talán azért ijedtem meg, mert még nem voltam elég józan efféle jelenséghez, vagy, mert egyébként sem kedvelem a szárnyas-csőrös dolgokat, amelyek, hozzá hasonlóan rikítóan színesek! Az említett szervek olyanok, amelyek nekem sosem adódtak meg az életben, s mikor láthattam is őket, akkor is messze felettem szálltak, én pedig sosem kedveltem azokat, akik ilyen magasan hordják az orrukat, esetünkben csőrüket, viszont azt megtanultam, hogy jobb a magasban lévőktől, inkább félni, mint megijedni.
Ugyanakkor, én most mégis megijedtem ettől a madártól! Megeshet, hogy nem táplálok elég félelmet irántuk. Talán jobban kellene tartanom egy esetleges madártámadástól. Mivel eléggé kényelmetlenné vált ennek a témának a kivesézése jelen pillanatban, inkább csak próbáltam megbarátkozni, az említett faj, eme képviselőjével.
Az említett cél érdekében, hüvelykujjammal a szárnyas fejének búbját végigsimítani próbáltam, ugyanakkor, ha az, erre bármiféleképpen is agresszíven reagál, azonnal visszahúzom.
- Mióta van meg Suzu-chan? - Kérdem meg tőle, majd faggatásom folytattam a lénnyel kapcsolatban. – S mivel eteted? – Kérdtem tőle, s valamiért, úgy véltem emberi vérrel, és húscafatokkal látja el, a félelmetesét.
Szívok még egy slukkot a cigarettámból, amely így már felére redukálódott, s kérdő tekintettel várom a feleleteket.

Tárgy: Re: Kenpachi Ivója Szer. Júl. 02, 2014 2:51 am

Találkozás Nishi~channal

Meglepetten pislogtam a fiúra, aki előttem valamely rejtélyes okból kifolyólag szemmel láthatóan össze készült épp piszkítani magát a madaram láttán! Egy tíz centis, hullarészeg kis tollpamacs miatt! Azért a részegekre oly jellemző bátorságát összekaparta, és megpróbálta megsimogatni a kis barátomat. Aki teljes természetességgel villámgyorsan kapott az őt megközelítő ujj után, majd egy felettébb fenyegetően hangzó varjúkárogással lepett meg. Persze mindehhez fel se ébredt! A srác legalább olyan sebességgel rántotta vissza a kezét.Majdnem elkuncogtam magam, de önuralmat gyakoroltam. "Részeg reflex-verseny, avagy a piás reflexológia részeg művészete..." találgattam magamban, hogy milyen megnevezést lehetne adni annak, amikor két, egymástól szemmel láthatóan tartó, részeg rokon lélek már-már küzdelemnek is simán beillő ismerkedést kezdeményez. Látva a srác érthetetlen reakcióját, elkapott Gin~chan csínytévős hangulata, és úgyis hiába lett volna, hát nem is küzdöttem ellene.
Megvakartam a buksim, miközben gondolkodtam kicsit a fiú kérdésén.
- Hát, már nem most volt, mikor találkoztunk először. Szóval Suza~chan kedvence az emberi szemgolyók. Különös rajongással viseltetik az egyedi, vagy épp ritka színű szemgolyókért. Olyankor nehezen tud uralkodni magán, hogy le ne csapjon, és ki ne vájja azt - kezdtem teljes komolysággal neki a mondandómnak, miközben árgus tekintettel figyeltem minden apró rezdülését. Persze belül feszített a virgonc jókedv, ám nem voltam hajlandó elrontani ideje korán a sajátos szórakozásom, szóval kívülről semmi nem látszott rajtam a bennem dívó jókedvből. Így fapofával folytattam a kamuzást - Velem is így találkozott. Különösnek találta a szemeim, és mindenáron meg akarta szerezni magának. Lecsapott, és majdnem ki is szedte a csőrével, épp csak a reflexeimen múlt, hogy még megvan. És ezt ismételgette volna, ki tudja meddig. Olyan olyankor, mint valami vérszagot fogott kopó! Szóval nem volt mit tenni, üzletet kötöttünk. Azóta velem van. - bólogattam, és még mindig kibírtam, hogy ekkora sületlenség elhangzotta után, se nevessek fel hangosan. Persze azért abba titkon reménykedtem, hogy nem sokmire fog ebből emlékezni, mikor kijózanodik egyszer valaha.
- Benne vagy még egy menet piába? - tettem fel a kérdésem, gondolván, hogy tevékenyen is hozzájárulok, ne nagyon emlékezzen a történtekre...