Ahogy éppen töltöttem, és iszogattam valami vénember ült mellém. Kicsit túlbuzogott benne az energia, mert még egy fiatalabb shinigamit is elhessegetett mellőlem, aki éppen biztosan valami hátsó szándékkal ült volna le. Végül is megmentette őt egy csúnya pofára eséstől, esetleg egy veréstől. Kicsit emlékeztet a tanító mesteremre, amikor még gyerek voltam.
Amikor megszólalt, minden kétségem elszállt a felől, hogy a tanító mesterem is lehetne. Gyönyörűségnek mellette? De hiszen rajtam kívül senki nincs mellette... Ez most gúnyolódik? Lehet, mégis csak rosszul tette, hogy leült ide.
Éppen egy pohárral döntöttem le a garatra, és közben a szemem sarkából őt néztem. Feltűnően furcsán mosolygott. Az öreg, határozottan akar valamit. De ő csak egy öreg ember... Mit akarhatna egy rózsaszín tőlem? De ami még jobb kérdés, hogy mit akarok én egy rózsaszíntől? Hát tőle biztosan nem szeretnék semmit. Hogy gondolhatja ez a vén kéjenc, hogy majd pont tőlem kap bármit is?
A gondolatra még a pumpa is felmegy az agyamban. Egyenesen sértve érzem magam, hogy nem egy fiatalabb, és legalább látszatra keményebb shinigami próbálkozik be. Való igaz az olyat is bármikor haza küldeném egy pár rúgás kíséretében, de csak hogy el ne tévedjen.
Leteszem a poharat. Már kezdem érezni a zsibbadást, és a kedélyesebb állapotot. Ki tudja, talán lehet vele szórakozni. Ha elég kitartó, még talán jól is érezhetem magam az éjszaka.
Az utolsó mondatától egy pillanatra valami furcsa érzés kerített hatalmába. Valami ami grimaszba formázta az arcom, és arra kényszerített, hogy hangosan fújjam ki a levegőt, és szaggatottan. Azt hiszem ezt nevezik az emberek nevetésnek. Gyorsan megemésztettem magamban a mondanivalóját, és vissza vágtam magam morckomor arckifejezésbe. Még hogy én nevetni... Azt azért el kell ismerni, hogy roppant vicces, ha valaki azt gondolja rólam, hogy csodálatos vagyok... Főleg ha azt egy rózsaszín gondolja. Miután úrrá lettem ezen a felettébb kellemes, de annál zavarba ejtőbb pillanaton, gondoltam ezért már megérdemel legalább egy választ. Elvégre megnevettetett, amit lássuk be, elég kevesen képesek elérni. Talán idejét sem tudom, mikor nevettem utoljára.
- A szaké... - Böktem rá az üvegre előttem. - Meg a szórakozás reménye. És egy ilyen vén embert mi hozott a kocsmába ilyenkor? Úgy hiszem, ilyen idős korban, már nem tesz jót az ivászat.
Na vajon mennyit képes nyelni, vagy esetleg jól jön e ki ezekből? Kíváncsi vagyok lesz e, egy jó szócsatám, esetleg le tudom e itatni az öreget, annyira, hogy aztán hazáig cipeltesse magát egy shinigamival.
Görnyedt testtartásban iszogatok továbbra is. Talán nem vagyok nőies, és talán soha nem is akartam az lenni, de gondolom egyesek még ebben is képesek felismerni a nőiességet. Hát, ha a papa akar valamit, akkor itt az ideje belehúzni.

A hölgyemény válaszolt a kérdésemre, majd azt kérdezte tőlem, hogy vajon engem mi vonzott a kocsmába. Szegény fejem nem mondhatta azt, hogy a feneke, hiszen ezúttal kordában kellett tartanom túlságosan is kan kisugárzásom. Kissé játszadoznom kellett a prédával mielőtt falatozhatnék. Mmmm... fincsi női falatok! Nem! Kész! Itt nem bírtam, Baku Sadao vagyok és hódítani akarok!
- Engem is a szórakozás reménye hozott.
Mondtam, miközben a szemöldökömet olyan magasra felhúztam, hogy szinte lecsúszott kopasz fejemről. Az ajkát néztem, milyen finom kis ajka volt. A bársonyos csókjára gondoltam, miközben ő azonnal a kettes fázisba szeretne lépni, de én csak lassacskán engedném, hiszen nem engedhetem, hogy minden második nő rám ugorjon. Akkor az egész univerzum populációja csak kis Bakukból állna, mindaddig amíg kinézetem blokkolná a nők vágyát egy másik férfihoz. A szemem végül először lejjebb terjedt, hogy megnézzem nem láthatok-e be a melleihez, majd mikor kudarcot vallott a koncentrációm, vissza tértem a szemébe nézéshez. Kétszer végignyaltam a számat, kacsintottam egyet, majd teljesen magabiztosan, szexisen megsúgtam a leányzónak:
- Tán nem szeretne velem tartani, hogy szórakozhassunk?
Még halkan hozzátettem, hogy csinos hölgy. Egyenesen a egy pár szép szemébe néztem, sőt, nem! Sokkal mélyebbre, egészen a lelkébe belenéztem. Tudtam, biztosra vettem, hogy ennek a felkérésemnek aztán nem fog nemet mondani, hiszen melyik nő tudná visszatartani az érzelmeit, miután megszólalok magába ejtő hangomon, mi már szinte hasonlít egy öszvér párzási kiáltására. Na jó, azért nem voltam olyan csacsi, hogy túlságosan is rávezessem, hogy valami "rosszat" akarok, csak úgy finoman, a szavaimból ítélhetett volna a szándékomra. Tudtam, hogy mestere voltam a csábításnak és, hogy ez a nő... nem... istennő nem utasíthatott el. Bár görnyedve ült, láttam őt bemenni a kocsmába és az a fenék... mmm... az a fenék nem kéne, hogy puha dolgokon üljön, annak a fenéknek a kemény tárgyakat találták ki. Reméltem, hogy a mellei és épp annyira szuperáltak. Kissé a szájam szélén megeredt a nyálam, miközben a válaszra vártam. Nem is figyeltem, de persze a sakémat is meghozták, én viszont nem mertem beleinni mindaddig, amíg nem kaptam egy kiengesztelő, vagy még inkább kiengesztelő választ. Más opció valójában nem volt, ha egy magamfajta sármos úriember udvarol.

- Hogy hanyagoljuk a „Kegyed” megszólítást? – ismételte Raiden, miközben nekilátott telefújni a közvetlen környezetét, a dohányhoz hasonló, halvány kékes füsttel. – Rendben, és akkor úgy vélem, a magázódás is hanyagolható. Nos, akkor hogy szólítsalak? Ugyanis nem nagyon lenne kedvemre, ha megsértenélek.
S közbe lassan fújta, és fújta a füstöt, mintha sosem égne le teljesen a dohány. A lányon látszott hogy eleven teremtés, legalábbis a gyors pillantásaiból, amikkel azt a vén pipát nézegette, és a tekintetéból, mely szokatlanul is éles volt. Raiden, az önmagát körbelengő gyér füstfelhőből úgy látta, hogy egy csepp ha sok, annyi sem látszódott meg a lány szemében a valószínűleg nem kevés mennyiségű alkoholból. Viszont volt benne valami más. Ugyan nem vadság, de talán feszült várakozás.
A céltalansága kissé gondolkodóba is ejtette a fehér hajú férfit. Miért tölti itt az idejét ez a lány, mikor ott van előtte az egész Seireitei, sőt akár még a Rukongai is? Mindkét hely tele olyan dolgokkal, amik talán jobban érdekelnék, mint az, hogy a szabadidejét ivóversenyekkel töltse.
Ugyancsak töprengésre adott okot, mikor Aikawa-chan – magában így szólította – hirtelen, szinte minden ok nélkül húzta le a mellette lévő pohárka tartalmát. Raiden össze is húzta a szemöldökét, de nem adott hangot gondolatainak.
Elmélkedése füstfonalát a lány hangja szakította meg.
- Magam sem gondolom, hogy nyápic lennék – válaszolt, még füsttel a szájában, ami miatt a hangja elmélyült. – Azokat a szerencsétlen flótásokat inkább tartom bolondnak.
Ismét mélyet szívott a füstből, miközben Aikawa-chan ’ajánlatát’ – vagy inkább kihívását? – hallgatta. Arcából már nem is látszott sok, csak a szemei csillogtak tompán a füstön keresztül. Hümmögött egyet, majd kivette a pipát a szájából, és miután egy újabb orron át kifújt füstfelhőt követően ivott egy korty szakét, megszólalt.
- Mindig is egészséges, ha van valakiben egy kis versenyszellem, és neked is jó ez. Fiatal vagy – legalábbis fiatalabbnak érzed magad, mint én -, és a fiatalok szeretnek versenyezni… Hm, node miket beszélek, inkább elmondom az ajánlatomat: fogok inni veled, de ha én úgy döntök, nekem ennyi elég, úgy ne próbálj még többet ledönteni a torkomon. Nem vagyok már mai gyerek, és inni se hordószámra szoktam. Remélem ezzel nem töröm derékba a reményeidet.
S azzal hátrébb dőlt, újabb kortyokat le-legurítva, kissé hunyorgó szemekkel nézve Aikawa-chanra, azon gondolkodva, hátha lehet valami más, ami érdekli a kocsmai tömegsportokon kívül.

Nincsenek barátaim...
Hiro és Sadao

Először próbáltam úgy tenni, mintha nem láttam volna azokat az arcjátékokat, aztán egyre leplezetlenebb volt. Kezdem úgy érezni, hogy a következő mondatával azt fogja mondani, hogy le akar teperni. Nincs kedvem össze verni egy vénembert... Az öreg nem fogja fel, hogy rég kiment már a divatból.
Bah... Gondolom nem rázhatom le egy szimpla nemmel, vagy elutasító szavakkal, valahogy viszont meg kell szabadulnom tőle. Ha ez így megy tovább úgy felspannolódik, hogy rám veti magát. Annak pedig se számomra, se számára nem lenne jó vége. Lehet hogy nem félek, ha egy bevetésen vagyok, és mindenre van egy megoldásom, de ezek az esetek kívül állnak a hatáskörömön. Alig alig volt emberi kapcsolatom... Hogyan tudnék így kezelni egy vén kéjencet? Egy jó férfit a megfelelő képességekkel nem tudok kezelni, nem hogy még egy öreg embert, akiben igazán nincsen semmi vonzó. Ha csak nem valaki a kopaszodást, és a nyílt perverzséget szereti. Úgy csahol itt, mint valami kutya. Az utolsó férfit aki engedély nélkül hozzám ért, vállból törött karral távozott, és soha nem felejtette el. Talán az lenne a legjobb, ha gyorsan meglépnék.
- Ez a hely is tökéletesen megfelel a szórakozáshoz, ne aggódjon. Azt mondom üzleteljünk. Ha leiszom magát, akkor meg is volt a szórakozásunk mára, ha viszont maga iszik le engem, akkor esetleg lehet szó valami féle szórakozásról. Mit szól?
Egy pillanat alatt a föld alá iszom ezt az öregembert. Ha nem tudnám megtenni, akkor akár jogosan is taperolhatna le. Így ez nekem is kihívás, és egyben szórakozás. A végére amúgy is olyan csont részegek leszünk, hogy állni nem fogunk tudni két lábon, nem hogy még "szórakozni" az ő szótára szerint. A terv fel van állítva, a csapda áldozatra vár. Ha minden kötél szakad, akkor is vannak még kiskapuk, szóval tulajdonképpen nem veszthetek semmit. Részegen amúgy is jobban tudtam kezelni az embereket. Valahogy az emberi kapcsolatok sosem voltak az erősségeim. Mondjuk egy nindzsa klán tagja ként ezt nem is nehéz megérteni. Az utolsó dolog amit megengedhettünk magunknak az a kötődés volt a másikhoz. Ezt jól demonstrálta az az eset, amikor azzal a szerelmes hülyével mentem el egy küldetésre, és az őrült megmentette az életemet az övé árán. Bolond... Még élhetett volna... De fölösleges a múlton rágódni, ez történt, és nem bánom. Én élek, és ez a lényeg! Vagy legalábbis nem élek, de valami olyasmi... Ez a halál utáni élet kikészít.

Megeresztett egy félmosolyt, mikor a lány letudta a nevével kapcsolatos kérdést.
- Akkor Aikawa-chan – bólintott, s szavaival apró felhőpamacsokat lehellve figyelte, hogyan tölt neki amaz, egy másik üvegből. Szó nélkül belekortyolt, és egyből tudta, hogy az minden, csak nem szaké. A csészéjében lévő ital első csöppje jobban átmelegítette, és ha nem ügyelt volna rá, drasztikusan meg is oldhatta volna a nyelvét.
Olyan türelemmel hallgatta végig a lány mondandóját a győzelemről, és vereségről, mintha egy megfáradt nagyapó lett volna. Csak fülelt, és pöfékelt, a kékes füst már jótékonyan körbevette, elrejtve arcára kiülő gondolatait.
Végül hosszas hallgatás után megszólalt.
- Igen, valóban nem túl ellenállóak az itallal szemben, de ha egy kicsivel is okosabbak lettek volna, nem lépik át azt a határt, amitől fogva az eredmény hasonló mint a jelenlegi. Valamint, jobb azt megjegyezni: nem minden esetben vannak győztesek, és vesztesek. És ez a harmónia, amit említettél… nos én ebben nem hiszek. Nem magyaráznám meg, Lehet nem is tudnám, úgyhogy inkább úgy mondom: nem érzem, hogy ez a harmónia helyes. Legalábbis vannak esetek, ahol ez nem helyes.
Nehéz lett volna számára megmagyaráznia, miért is nem gondolta, hogy a győztes-vesztes kapocs minden, csak nem harmónia. Hisz mit kezdene azzal, ha valaki csalással győzne? Elvileg a vesztes az esélyes, de a másik fél meg nem engedett eszközökkel buktatja el. Így marad a hamis győzelem csillogása, és a keserű, nem várt vesztés.
Hirtelen felemelte a tekintetét, ahogy Aikawa-chan oly’ könnyedén lemondott a vele történő ivóverseny tervéről. Kissé megrándult a szája sarka, majd kipöffentett egy kis füstöt.
- Örülök, hogy engedtél a kérésemnek. Jóllehet azt gondoltam, nem tervezed abbahagyni a versenyt, annyi nevező után – mondta, hüvelykujjával a hortyogó kupac felé intve, bár a mozdulatból nem sok látszott. – Legtöbbször amúgy szeretek egyedül elfogyasztani pár pohárkával. Nem igazán meditálás, de közben sok mindent át lehet gondolni. Emlékeket, terveket, vágyakat. És bár jó, ha van társaság, az sem nagy érvágás, ha egyedül van a lélek.
Azzal saját üvegéért nyúlt, hogy a beszélgetés rövidre sikerülését megakadályozza, és ezúttal valóban csak szaké került a csészéjében. Ahogy viszont meghallotta a lány kérését, egy kicsit erősebben tette le az üveget mint szerette volna, ami így hangosabb koppanással került az asztallapra. Hát ismét előjött a kérdés, amit úgy szeretne mindig elkerülni. Azonban volt még valami, amit mondani akart.
- Még mielőtt válaszolnék a kérdésedre: köszönöm, de nem a semmiért maradok a szakénál. Úgyhogy kérlek, ha nem muszály, ne tölts nekem erősebbet. Ugyan nem tudom hogy csinálod, hogy nem látszik meg rajtad az a nagyobb adag ital. Ó igen, ha nem is látom, de a hangodon hallom, hogy még egy cseppet sem vagy…hogy is mondják, becsiccsentve? Márpedig ha azt a pár főt mind te ittad az asztal alá, úgy csak-csak akadozna, legalább egy kicsit a nyelved. No de a lényeg, hogy rajtad úgy tűnik nem nagyon fog az ital, rajtam azonban annál inkább, éppen ezért ha nem valamilyen okkal teszed, úgy ne itass le feleslegesen.
Szippantott egy mélyet a füstből, és fejét kissé hátradöntve kifújta. Megdörgölte homlokát, majd ismét megszólalt.
- Nem épp egyszerű a válasz, szóval maradjunk annyiban, hogy mindenki követ el hibákat, így én is. Ezért vagyok most shinigami. És hogy mikor lettem az? Régen… nagyon, nagyon régen. Pontosan nem tudom, mert nem nagyon tartom számon. Hm… nos ugyan én is megkérdezném ugyanezt, bár jobb szeretem nem feltenni az ilyen kérdéseket. Sosem tudni, ki hogy reagál rá. Ha pedig tudatlanul feltépsz egy sebet, az sem neked, de főleg a másiknak nem használ.
Majd tovább gondolkozva kissé elrévedt, automatikusan fújva a füstöt, közben észrevétlenül a kardjára kötött apró medállal babrált. Sokért nem adta volna, ha visszatérhetne legalább pár napra a Rukongaiba. Töprengései azonban nem repítették messzire. Annyira legalábbis nem, hogy ne tudja megelőzni Aikawa-chant abban, hogy az erősebb italból törtsön neki. Némán töltött így el pár percet, de hirtelen ismét megszólalt. Egy régebbi gondolata nem hagyta nyugodni, s az most egy kérdés formájában buggyant ki belőle.
- Ha már kérdezünk, úgy én is szeretnék tudni valamit. Érdekel valami más még? Azt látom, hogy inni szeretsz. De ugyan, csak nem ezzel töltöd minden szabadidődet, nem igaz?
Hátrébb dőlt, és közben halványan csillogó szemekkel figyelt a lány mondandójára. [center]

Szórakozottan hallgatta, ahogy a lány a hobbijait mesélte neki, közben pedig élesen csillogó szemmel figyelte az arcát. Ugyan kettejük alakját már rég elhomályosította a pipafüst, Raidennek nem esett nehezére átlátni a kékes felhőn.
Mikor Aikawa-chan a pengékhez ért, a szürke shinigami összevonta a szemöldökét, a lány arcára kiülő… talán vonzalomtól? Halkan hümmögött egyet, majd visszakormányozta a figyelmét az elhangzó szavakra. Újfent halkan megmordult, hiszen elég érdekes hobbi keverékett mesélt el neki a lány. Szereti a virágokat, a teákat, az ikebanát, de valami megmagyarázhatatlan kifejezés ül ki az arcára, mikor a pengékről beszél.
Amúgy sem tükörsima gondolatait csak még jobban kuszálták, Aikawa-chan szavai. Persze reflex szerűen föltekintett, ahogy a lány immár ő hozzá intézte a kérdését.
- Meséljek magamról? – ismételte a füsttől elmélyedő hangon. – Nincs sok mesélni valóm. Eddig a Rukongai-ban éltem, egy falu kovácsaként. Igen, kovács vagyok, hajdanán, és most ismét fegyverkovács.
Hogy szavainak nyomatékot adjon, kiemelte a wakizashiját az övéből, és egy-két hüvelyknyire kihúzta azt a hüvelyéből. A zanpakutou-jához szinte a megszólalásig hasonlító penge fénye most elhomályosult a füsttől, és ugyancsak halovány kékes színt kapott. Raiden azóta nem emlékszik hogyan kovácsolta azt a pengét, amely név nélkül, de hűségesen szolgálta, hosszú évek óta. Olyan volt, mint egy megbízható barát, aki mindig a háttérben maradt. Név nélkül, de emiatt cseppet sem bánatosan. És Raiden szerette is azt a pengét, majd annyira, mint a zanpakutou-ját.
- Mint mondtam, többször szeretek egyedül lenni, vagy sétálgatni, és röviden beszélgetni pár lélekkel. És ha még van erőm, akkor még kendózok. Jobb szeretem a Rukongai-t, a Seireitei nyüzsgése nem mindig nekem való. No meg nem utolsó sorban a jó falatokat sem vetem meg.
Visszatolta a pengét, ami halk kattanással ütődött neki a kardhüvelynek. A wakizashi ismét elfoglalta méltó helyét a derekán, a szürke shinigami pedig sóhajtott, és ismét az erdőszín tekintet felé fordult.
- És most ismét én kérdeznék – kezdte, majd egy aprót hörpintett a szakéjából. – Előre szólok, hogy ha megsértenélek, úgy elnézésedet kérem. De ugyancsak ritkán találkozni olyannal, aki így bírja az italt. Elmondanád, hogyan vagy erre képes? Ha fájó a történet, úgy elég, ha röviden válaszolt. Mert…hümm, nos látod, épp erről beszéltem: nem a legjobb tudatlanul feltépni egy sebet. Sok barátságot, és szerelmet láttam már emiatt széthullani, és sok shinigamiról tudok, akik egy ilyen incidens miatt fordultak egymás ellen, vagy feledték el a másikat örökre.
Ezzel elhallgatott, hátradőlt, és a füstön keresztülnézve várta Aikawa-chan válaszát.

Csak említenie kellett a munkáját, egyből észrevette hogy Aikawa-chan egy csapásra feszült figyelemmel hallgatja. Raiden számára nem volt nehéz keresztül néznie a vastag füstön, hisz hosszú évek alatt megtanulta azt is átlátni.
A lány izgatottsága akkor hághatott a tetőfokára, mikor a férfi megmutatta neki a derekán pihenő pengét. A szürke shinigami közbe figyelte alkalmi társa arcát. Furcsállva vonta össze szemöldökét, hiszen ilyen reakciót sosem látott még.Ha ugyan azt gondolta, hogy ilyen viselkedéssel ingyen javítást, vagy fegyvereket akar elérni nála, hát csalódnia kell majd.
- Mit akar ezzel a kifejezéssel az arcán? – gondolta magában. – Tudja egyáltalán, hogy én csak egy kontár vagyok?
Úgy tűnt ennek az apró, ám annál lényegre törőbb információnak Aikawa-chan nem volt épp a birtokában. Ugyanis akkor valószínűleg ugyanúgy rá se hederített volna a munkájára, ahogy a többi shinigami. Nem mintha amúgy is érdekelte volna már mások szava a végeredményről. Megkapta a szerény fizetségét, és a vevő már ment is a dolgára.
Persze Raiden nem kerülte el a kérdésére adott válasz. Egy ronin nevelte fel? Emlékezett még valamennyire pár roninra, de azok emléke iszonyú távolinak tűnt, arcuk se nagyon maradt meg neki, csak magányos alakjuk, ahogy naphosszat vándoroltak célt keresve, végenincs utakon.
Persze ez sem volt olyan fontos már számára. Az viszont, hogy a lányt már gyerekkorában rászoktatták az alkoholra, még jobban elszomorította az amúgy sem rózsás kedvű férfit. Nem lehetett tudatában, hogy az az élet minden lehetett, csak nem csodás. Raiden mélyen sóhajtott, s orrából, szájából csak úgy dőlt kifelé a füst. Kissé lehajtotta, és megcsóválta a fejét. Pár pillanatig gondolataiba merülve hallgatott, de utána felpillantott, ahogy meghallotta társa kérdését. Ugyan nem merte volna a nyakát tenni rá, de mintha izgatottságot hallott volna kicsengeni Aikawa-chan hangjából.
- Ennek a wakizashinak – szólalt meg, furcsa hangon, miközben ismét kiemelte, és tokostul az asztalra fektette a pengét. – nincs története. Se neve. Magamnak készítettem, de már nem tudom hogyan, és mikor. Ő egy megismételhetetlen kard. Ugyanezt mondhatnám az összes többire. De ő a némaságával, és erejével kiemelkedik a többi közül.
Mint mondtam, története nincs, de talán ezzel a kis regével érthetővé válik a szerepe: „Élt egyszer egy vénségesen vén öregember, a két fiával. Mivel az öreg már nagyon agg volt, csak egyik fiának nevére emlékezett. Az elsőszülöttére, egy szikár, derék fiúra. Öccse neve, aki kisebb és hallgatag volt, sajnos már nem maradt meg az öreg fejében. A kisebbik nem beszélt annyit, hogy az apja emlékezetébe vésse a nevét.
Történt egyszer, hogy az öreget egy szép meleg tavaszi napon elvitték a közeli tó partjára, hogy ott ebédeljenek meg. Az öreg szívét nagyon megérintette a két fiú cselekedete, és mindkettőjüknek megköszönte. Még a fiatalabbnak is, akit ugyanúgy szeretett mint amaz bátyját, hiába nem tudja a nevét.
Javában falatoztak, mikor tolvajok ütöttek rajtuk. A két fiú minden erejével apjuk védelmére koncentrált, és hiába voltak jó erőben, elég csúnyán helybenhagyták őket, amúgy sem sok ételüket pedig magukkal vitték.
Elég sok sérülést szenvedtek el, de nem bánták, hisz inkább őket érjék az ütések, mintsem öreg apjukat. Hazafelé menet látták csak, hogy a fiatalabb fiú arcán csúnya vágás futott végig. Őt valószínűleg jobban megverték, mint a testvérét, de nem tette szóvá. Ő egyszerre védte apját is, bátyját is.
Viszont a két testvér megegyezett abban, hogy a becsületükön esett csorbát mindenképp kijavítják. Összekapartak annyi pénzt, amit csak nélkülözni tudtak, és első útjuk a kovácshoz vezetett. Az idősebb, egy katanát, a fiatalabb testvér egy wakizashit készíttetett, és miután a két fegyvert gondosan bebugyolálták, szétváltak.
Az elsőszülött a tolvajok után ment, a fiatalabb pedig apja mellett maradt. Három nappal azután, hogy szétváltak, a fiatalabb testvér úgy döntött, ismét elviszi apját a tópartra. Kezébe vette a kosarat, amibe a kevéske étel volt, hátára pedig egy kisebb batyu került, amiben a wakizashi rejtőzött.
Az idő ugyanolyan szép volt, mint amikor utoljára ott jártak. Leheveredtek a fűbe, és nekiláttak az ebédnek. A fiatalabb fiú tudta, hogy a tolvajok a közelben vannak, és érezte, hogy a bátyja sincs távolabb. De türelmesen várt. Nem lett volna jó, ha elkapkodják a dolgokat.
A percek teltek-múltak, és a fiú szüntelen hallotta a közelben a lépteket. Végül csak megjelentek a tolvajok, de ahogy a közelükbe értek, kiáltás hallatszott a hátuk mögül. Az idősebb testvér állt ott, épp ledobta a rongyokat az egyszerű, dísztelen katanáról, és egy hideg villanással, már elő is került a penge, a fiú pedig azonmód neki is rontott az ellenfeleinek. Termete miatt nem nagyon játszott szerepet amazok létszámfölénye, és hiába volt többnél kés is, hamarosan ijedten néztek előre-hátra.
A fiatalabb testvér ugyanis szintén csatlakozott a harchoz, ám az ő pengéje egy szikrányi fény, vagy apró hang nélkül került elő. Az ő arcán, ellentétben bátyjával, nem tükröződött harag, szemeit komoran szegezte előre, s ugyan kettőjük kardja nem volt a legjobb minőségű, a legtöbb kést gond nélkül széttörték velük.
De a fiatalabb testvér látta, hogy bátyja dühe lassan felülkerekedik rajta, és már épp átszúrta volna az egyik sebesült tolvajt, mikor a katana útját elállta a másik penge. Az idősebb fiú dühösen kiáltott öccsére, hogy menjen az útból, de ő csak állt ott szótlanul, wakizashijával megakadályozva hogy amaz megölje ellenfelét.
A fiatalabb testvér intett a sebesült, és rémült tolvajoknak, hogy menjenek, és mikor már mindegyik eltűnt, eltette wakizashiját, bátyja szemébe nézett, és hűvösen megszólalt.
Elmondta bátyjának, hogy ha megölte volna azt a tolvajt, ő se lett volna jobb nála. A becsületüket akarták csak visszaszerezni, nem pedig eldobni azt, egy gyilkossággal. És ahogy hátat fordítva testvérének, visszatért a még kissé reszkető, be büszkeségtől könnyes arcú öregapjához, csak annyit mondott, hogy a bátyja ha akarta, se tudta volna megölni azt az embert.
- Nézd meg a kardod élét. A dühöd ugyanannyi értelmet ad a tetteidnek. – mondta.
És valóban, ahogy testvére megnézte a kardot, meglepődve tapasztalta, hogy az nincs kiélezve. Mikor megkérdezte öccsét, az annyit válaszolt, hogy direkt ő kérdte, hogy testvére pengéjét ne élezzék ki. Hisz ismerte már évek óta, tudta, hogy olykor a dühe miatt elveszti az irányítást.
Az elsőszülött fiú megértette öccse szándékát, és átölelve őt megköszönte, hogy figyelt rá. A két testvér ezután édesapjukkal együtt hazatért, ahol történetüket írásba foglalták, hogy örökre emlékezzenek rá.”
A történet végeztével Raiden feltekintett, hogy megnézze, nem-e aludt el Aikawa-chan, az unalmas regéjén. Megesett ugyanis, hogyha a férfi kissé több szakét gurított le, akaratlanul is egy vén mesemondó öregemberré változott. Hiába, öreg volt már, és a gondolat még jobban elszomorította.
Egy nagyobb adag füstöt fújt ki, hogy elrejtse furcsamód öregebbnek tűnő arcát, és visszacsúsztatta a wakizashiját a derekára, gondosan ügyelve a markolatra kötött aprócska fa medálra.

Egy apró biccentéssel nyugtázta, hogy ivópartnere még ébren volt a története után. Tenyerére tette a szakés csészét, és kinyújtotta a kezét a füsttömegből, a neki kínált üveg felé. Ujjai valahogy csontosabbnak hatottak, mintha pár perc alatt évszázadokat öregedett volna. Csak fél füllel hallgatta a lány véleményét, az utolsó mondatánál azonban a keze gyorsan eltűnt a füstben, szemei pedig jegesen villogtak.
- Ne feledd, hogy nem csak a kard létezik. – hangjából kicsendült valami visszafolytott érzelem. – Lehet hogy a kard gyilkolásra szolgál, de mi adunk neki igazából célt. Gondolom nem most hallod először: a shinigami a kardja nélkül semmit nem ér, és a kard sem ér semmit a forgatója nélkül. Aki a kezében tartja a kardot, a másik torkának szegezve, az az ember dönti el, hogy gyilkoljon-e vagy sem, nem pedig az ok, hogy kardot fogott.
- És elmondanám, Aikawa-chan – itt előrébb dőlt, s arca kissé előtűnt a füstből. – Más erők, és célok is munkálkodnak valakiben a puszta ölni akaráson kívül. Mint kovács, azt tudom mondani, hogy sok embert láttam, akik épp minden más céllal hordtak fegyvert, csak nem gyilkolásért.
Miután elhallgatott, egy időre csend borult rájuk. Raiden látta a lány arcán, ahogy felidéz valamit, s pár perc után ismét felcsendült ivópartnere hangja. Mikor a férfi is végighallgatta amaz mondandóját, percekig csak maga elé bámult, olykor megeresztve egy-egy adag füstöt, majd helyeslően mordult, és a kékes ködön át úgy látszott, mintha biccentett volna. Valójában már a felét se nagyon fogta fel mindannak, amit a lány mondott.
Inkább csak hallgatott, a kocsma, és az alkohol melege lassan kezdte leragasztani a szemeit. De úgy tűnt még nem volt itt az ideje a pihenésnek, hiszen Raiden sejtette, hogy zavaros történetéből Aikawa-chan vajmi keveset tudhatott meg arról, amiről akart.
Csak türelmetlenül fújt egyet, hallván megint a kérdéseket. Túl fáradt, és nem igazán józan volt ahhoz, hogy úgy döntsön, megoszt pár dolgot a wakizashijáról.
- Nincs neve, és nincs története. A zanpakutou-m nem a nagyobbik testvér. – hideg tekintetét a lányra emelte. – Én vagyok a nagyobbik testvér.

Hiro és Chiyo

A második osztag tagjaként sok lehetőséget kaptam, valahogy mégsem csábít egyik sem. Hosszú ideje tengetem már mindennapjaimat edzéssel, és járőrözéssel. Nagyon nem tudok vele semmit sem kezdeni. Semmi izgalom nem történik manapság, pedig jó lenne már egy jó kis bevetés. Valami ami megmozgatja berozsdásodott ízületeimet.
Sajnos ilyenre nem lesz lehetőség a közel jövőben. Valamiért nincs olyan küldetés, amiben részt vehetnék mostanság. Pedig már minden porcikám izgalomra vágyik... Nincs mit tenni, el kell mennem Kenpachi Ivójába, és kezdeményezni egy jó kis kocsmai bunyót...
A legutóbb valami címeres perverz támadott be, de sikeresen vettem az akadályt. Ezúttal valami komolyabbra vágyom.
Fel is készülök otthon. Szokásos shinigami ruhámban indulok el. Szépen lassan, nem kell sietni, a nagy piások még úgy sincsenek ott. Igaz nem kihívás a részegek ellen verekedni, de hát jobb mint a semmi. Bár mióta behozták a rendeletet, hogy a 2. osztag bármely tagja végezhet letartóztatást, azóta nem talál meg annyiszor a baj. Értem én, hogy a rendfenntartást meg kellett szigorítani, de így mi lesz a szórakozásommal? Akkor ütök meg azt, akit akarok, és nem ütnek vissza mert félnek. Szégyen. Pedig ha le akarnám tartóztatni, sokkal bonyolultabb indokot hoznék fel ellene, mintsem egy kocsmai verekedést...
Végül is oda érek a kocsmához, ahol már folyik az élet. Helyet is foglalok egy üres asztalnál, és rendelek egy üveg szakét, és egy poharat. Várom a megfelelő alkalmat arra, hogy kirobbantsak egy jó kis csetepatét. Végül is várok. Hátha bejön valaki, aki méltó ellenfelem lehet. Közben iszogatok, és szívom a fogam. Nem tudok nagyon mit csinálni, ez az éjszaka is lehet, hogy úgy fog eltelni, hogy nem történik semmi, és fölöslegesen iszok. Pedig azt tényleg nem szeretem. Főleg nem egyedül. De hát mit tehetnék? A régi társaim közül egyik sem folytatta a túlvilág életét katonáskodással. Valamiért mindnek elég volt az életben való veszély. Én nem éreztem, úgy hogy le kellene telepednem. Én még harcolni akarok, még nem égtem ki. Voltak mondjuk olyanok is, akiket meg sem találtam. Na mindegy...

A várakozás meghozta eredményét. Habár nem azt az eredményt kaptam kézhez, amit szerettem volna, azért ez is valami. Egy férfinek jobban örültem volna, hiszen nekik általában sokkal nagyobb az önbizalmuk, és az ilyen hatalmas egójú idiótákat élvezetes a föld alá inni. Nincs is jobb érzés, mint győztesen kikerülni egy csatából.
Végül is rá emeltem a tekintetem leendőbeli ivócimborámra. Kevesen ittak le engem az utóbbi években, tőle se remélek sokat, de hátha kellemes csalódást fog okozni.
- Hiro... A nevem Hiro. Ülj csak le. Valóban egyedül készültem a pohár fenekére nézni... Nem bánom a társaságot.
Kinyitottam a szakés üveget, és egy sokszor használt mozdulattal mindkettőnk poharát megtöltöttem.
- Nos, akkor igyunk arra, hogy találkoztunk!
Emeltem magasba a kis poharat, majd fenékig kiürítettem. A szokásos égető érzés kúszott végig a torkomon... Csodálatos. Mindig is imádtam az alkoholt, de amíg éltem nagyon kevésszer engedhettem meg magamnak. Manapság ez már nem így van, talán vissza kéne fognom magam.
- Mesélj magadról kedves Chiyo! Melyik osztaghoz tartozol?
Próbálom faggatni. Ha már vele iszom, illő lenne többet megtudni róla. Ha így kéne tippeljek talán a 9. osztagot mondanám. Bár nem tudom. Szép arcra van, vékony mégis izmos, szép vörös haj. Nem tűnik igazi harcosnak. Mondjuk ez rólam is elmondható. Sosem voltam jó ember elemző.
A teremben egy hangosabb morajlás, majd nevetés futott át. Egy pillanatra megfeszültek az izmaim remélve, hogy most kitörik valami jó kis verekedés, de végül csak egy hangosabb banda rivalgása volt hallható.
- Ez a kis szépség, Suza-chan. Hát ő honnan származik? Elég kevés állati lelket látni errefelé. Nagyon szép.
Próbálom folytatni, amit elkezdtem. Nem igazán vagyok jó beszélgetésből, de megteszem ami tőlem telik. Lehet hogy pont most fogom megtalálni az első barátomat Seireiteiben. Sőt talán az egész világban. Hamarosan úgy is lesz valami, ha máshogy nem, akkor majd én robbantok ki balhét. Ha esetleg mellettem marad a csetepatéban, még az is lehet, hogy beigazolódik a reményem. Bár nem is tudom. Nem biztos, hogy jó ötlet lenne, ha leállnék barátkozni. Biztosan több időmet le tudnám kötni, talán még edzhetnék is együtt vele, de mindig eszembe jutnak az ember koromban elveszített társaim. Talán most kéne még eloldalognom, amíg még lehet...

Tizenegyedik osztagos... Hihetetlen. Biztos a ruha tévesztett meg. Ezek a bő göncök teljesen elfedik a testet. Képtelen vagyok így anatómiailag feltérképezni valakit...
Minden esetre ez jó fordulat. Kiváló társ lesz, vagy még jobb ellenfél.
- Valóban... Nekem soha nem volt állatom. Sajnos a kiképzés, majd a küldetések nem engedték. Pedig gyakran jobb társnak bizonyulnak, mint az emberek...
Hát igen... Sajnos valóban így van. Akárhány társam volt eddig, akárhány emberrel szolgáltam együtt, semelyik nem felelt meg. A legtöbb csak a meghódítandó nőt látta bennem, a többi meg ügyetlen, vagy szerencsétlen volt. Mindegyik úgy végezte, ahogy azt nem szerettem volna. Egy ember volt csupán, aki rá cáfolt erre a gondolatra... De aztán ő is meghalt. Értem...
Kicsit elkomorodok, ahogy ezek az eszembe jutnak. Aztán gyorsan lehunyom a szemem, és erőt veszek magamon. Ami történt megtörtént, és nem lesz más, hiába rágódunk rajta. Egyenes háttal előre!
- Nos mit is lehet rólam tudni? Második osztagos vagyok, viszonylag újonc. Nem igazán keresek senkit, bár... Nem is tudom. Inkább valamit keresek, mint valakit. Szórakozást keresve jöttem ide, mert az itt töltött időm alatt roppant unalmas volt minden, és hát mi más lehet izgalmasabb, mint egy ivópárbaj, vagy egy kocsmai verekedés?
Mondom hangosan, hátha valaki kapó az ötletre. Aztán rögtön utána egy részegesebb shinigami ad egy kis információt Chiyo képességeiről. Jó dolog ha az ember tud a leendő ellenfeléről valamit. Az pedig hogy lehetetlen leinni, az kizárt! Japánban engem volt lehetetlen leinni, biztosan valami trükköt használ.
El is határoztam magamban, hogy leiszom, aztán csatag részegen hazavánszorgok, és ha marad még bennem életerő, akkor talán még le is fürdök.
Chiyot láthatóan nem érintette kellemesen az idegen kis vallomása.
- Szóval mit szólnál, ha kihívnálak egy ivó párbajra? A győztes viszi haza a vesztest, és a vesztes állja a számlát.
Biztos vagyok a dolgomban, még egy japán sem győzött le ivászatban. Ha mégis sikerülne neki, az nem lenne szégyen, elvégre az aki leiszik engem arra inkább felnézek. Bárhogy is legyen, legalább lesz egy jó éjszakám.

El is kezdődött a megmérettetés. Kíváncsi leszek a végeredményre! Már egyre jobban izgultam. A szívem is egyre gyorsabban vert. A harc izgalma lett úrrá rajtam. Habár ez nem volt igazi test test ellen küzdelem a lényeg ugyan az volt. Két harcos, két oldal, és egy fegyvernem.
- Rendben legyen úgy, bár nem hiszem hogy bírom fog kelleni a dologhoz. Aki előbb lefordul az asztalról, vagy elhagyja a helyét, az veszít.
Az akadékoskodó és hitetlen emberek körülöttünk kezdtek idegesíteni. Ha sokáig szórakoznak még, esetleg megkínálóm valamivel őket, amit nem tesznek zsebre. Egy halvány mosollyal nyugtáztam a rejtett támadást a szakés csészével.
- Ugyan már, ital még sohasem ártott nekem. Tudod mi túl jó barátok vagyunk, hogy képes legyen rá.
Mosolyodtam el kihívóan. Önbizalmam cseppet sem lankadt.
Végül elém rakott egy italt, töltött és már kezdődhetett is. Úgy küldtem süllyesztőbe az italt, mintha víz lett volna. A különbség csak az volt, hogy végig marta a nyelőcsövem. Ugyan az ízét nem éreztem az ereje miatt, de az elkövetkező adagok erejéhez hozzászokva már kezdtem ízeket is érezni. Ugyan nem volt rossz ital, valahogy mégis inkább a kevésbé erős italokat szerettem, amiknek nem veszi el az alkohol az ízét. Például a bor. Elsőnek valamikor még nindzsa korom hajnalán találkoztam vele egy rajtaütésen. Szép zsákmány volt. Egy idegen kereskedő jött vele japánba, és még nagyon sok más áruval. Valamiért azt a parancsot kaptuk, hogy likvidáljuk a kereskedőt, és kaparintsuk meg az áruit. Kicsit nyers, és nem túl tiszteletre méltó munkának találtam, de elvégeztük a parancs az parancs. Végül mint kiderült eldugott egy levelet az áruk között, amit mi nem találhattunk meg, de ez egy hosszú sztori, és már jött is a következő adag.
Egy tequilas üveg került elő ki tudja honnan. Nem szeretek keverni. Általában sokkal gyorsabbá teszi a részegedés folyamatát, és sokkal elviselhetetlenebbé, de hát én hívtam ki párbajra, tehát ő választhat fegyvernemet.
A fejemben már megkezdődött az az ismerős tompulás, bizsergés ha minimálisan is. A kérdés, amit feltett viszont nekem kedvezett. Ezzel is időt nyertem a szervezetemnek.
- Az akadémiára... Nos hát az egy érdekes történet. Igazából életemben nindzsa voltam japánban valamikor 1440 fele. Elég hosszú történet, és nem is a legvidámabb, úgyhogy inkább most leegyszerűsíteném. A klánomban én volt az egyik legjobb nindzsa. Egy felelőtlen döntés során viszont egész klánunkat lemészárolták, és csak néhányan menekültek el köztük én is. Aztán még két évig rejtőzködtem, és terveztem a bosszút, de nem igazán sikerült a dolog. Megtaláltak, és megöltek. A nindzsákat nem nyílt téri mészárlásra tervezték, és a túlerő sem játszott kis szerepet a dolgok alakulásában. Aztán végül is itt kötöttem ki Seireiteiben, és mivel még harcolni akartam, meg aztán az éhség is gyötört, elhatároztam, hogy beállok shinigaminak. A 2. osztag viszonylag olyan mint egy nindzsa klán, így eléggé otthon érzem magam. Na de térjünk vissza az ivászathoz!
Lehúztam az italt. Száraz volt. Nem tetszett túlságosan. De most nem a tetszés volt a kérdés. Hagytam hogy ellenfelem válasszon újból, kíváncsi voltam milyen meglepetéseket tartogathat még. Intettem a kocsmárosnak, hogy hozzon nagyobb poharakat, mert ezek a kis csészék semmik. Aztán megköszörültem a torkom, és úgy folytattam.
- És te? Hogy kerültél ide? A tizenegyedik osztag csupa szenvedélyes harcosból áll, csak nem te is egy ilyen makacs ellenfél vagy?
Miután megérkeztek a nagyobb poharak, én töltöttem még egy kört az előbbiből, habár ez már legalább dupla adag volt. Aztán újból belefogtam.
- Szoktál beszélgetni a zanpakutouddal? Tudom nem vág ide, csak kíváncsi vagyok.