Nos, éppen ott tartottam, hogy borzalmasan, rettenetesen féltem, hogy valamit rosszul csinálok, és nem tudok majd segíteni... Ami ugyebár azért lenne baj, mert ha a fiatalember meghal, az csak azért lesz, mert én nem tudtam meggyógyítani, ami ugyebár azért lenne baj, mert bárki más meg tudná, csak én nem vagyok elég ügyes. És akkor itt, pontosan itt eszembe jutott, hogy ha lett volna elég gyakorlati érzékem, első lépésként hívnom kellett volna segítséget! Igaz ugyan, hogy az utca teljesen kihalt volt, és néha-néha a sötét, szürke felhőkből felettünk egy-egy esőcseppecske is leesett, ám erre létezik kidou is, amit, ugyebár, elvileg ismerek. Vagy küldhettem volna lepkét is! o.o Ha lenne valaki, hogy segítsen, mindjárt nagyobb eséllyel... nem halna meg szegény fiú. Vagyis férfi. Vagyis na… szóval ő.
Mire idáig jutottam frappáns gondolatmenetemben, nagyjából sikerült megállnom, hogy könnyekben törjek ki, csak sóhajtottam egy nagyot, és azon töprengtem, vajon mi történne, ha egy pillanatra megszüntetném a Keikatsut, hogy valami vészjelzésféleséget továbbítsak; mert hát, mint ötlet, nem lenne rossz, de az idő fogy, a reiatsum is, és az kizárt, hogy a segítség egyszerre csak itt teremne a föld alól, tehát az is időveszteséget jelent. Sajnos, bármennyire szerettem volna, ez nem volt jó megoldás. Így hát egyre inkább elhatalmasodott rajtam a félelem, és már-már teljesen elhagyott mindenfajta pozitív gondolatfoszlány utolsó morzsácskája is, amikor egyszer csak eszembe jutott, hogy nem adhatom fel, mert nem. Hiszen igaz, hogy akaratom ellenére kerültem ilyen helyzetbe, de másvalakik, olyanok, akikre felnézek, már feleennyi idő alatt megoldást találtak volna; ám épp azért tartom őket példaképemnek, mert olyan szintet jelentenek számomra, amit jó volna elérni, ami pedig képtelenség, ha mindjárt a legelső komolyabb feladatnál feladom. Egyszerűen szégyen, milyen hamar össze tudnék omolni manapság! >.< Legalábbis Anemone-chan valami ilyesmit mondott, persze nem ennyire keményen, de a lényeg ez volt, és annyira nyilvánvalóan igaza volt, hogy rémesen zavarba jöttem; ami azt jelentette, hogy éreztem, ahogy lassan még a fülem hegye is rózsaszínűvé válik, ettől pedig egyszerre… szóval… valahogy megtaláltam önmagam! ^.^ Az, ahogy pironkodva próbálok gyógyítani sérülteket, nem most történt meg először. Például amikor Chiyoko taichou előtt kellett megcsinálnom valamit, meg amikor az osztaghoz kerültem, és mindenki nézte, hogy mit hogyan csinálok… legalábbis azt hittem. Valójában, ami azt illeti, lehet, hogy senki sem törődött velem, de akkor én voltam a legújabb, úgy éreztem, minden mozdulatomat ezernyi szúrós szempár figyeli; meg kellett jegyeznem minden nevet, és csak azt láttam, hogy mennyien vannak, akik igazi, tényleg igazi orvosok: jól, pontosan és gyorsan végzik a munkájukat. Hozzájuk képest senki és semmi voltam! Az, hogy én lettem a hadnagy, szörnyűséges véletlen volt, és ha bármit is hibáztam volna, nyilván még inkább tudatta volna velük, mennyire nem vagyok alkalmas… >.< Mármint ezt hittem.
Aztán egy idő után, szépen lassacskán mindenkit megismertem, és rájöttem, hogy ők, az osztagbeli tisztek és mindenki más is, soha nem bántottak volna. Ha valamit rosszul is csinálok, kijavítanak, és segítenek, de nem úgy, hogy rosszul érezzem magam, hanem azért, mert mint gyógyító, tudnom kell, hiszen előbb-utóbb kerülök majd olyan helyzetbe, hogy valakinek az élete múlhat azon, mennyire vagyok ügyes. ~ Mint például most, ugyebár! ~ jutott hirtelen eszembe, és villámsebességgel visszaszáguldottam a jelenbe. Koncentrálni, koncentrálni, koncentrálni! De örömmel láttam, hogy a seb egyre kisebb; vagyis lehet, hogy csak azért tűnt kisebbnek, mert régen néztem rá? Az elmúlt… nem is tudom, hány perc alatt csak révedtem magam elé, ez… ez megengedhetetlen hanyagság! Jaj-jaj-jaj, mit szólna Chiyoko-sama, ha megtudná, hogy hagytam valakit meghalni? o.o Talán még az osztagtól is elküldenének! Pedig én szeretek ott lenni, és szeretem tenni, amit kell, de hát… ha nem vagyok elég jó, akkor ugye semmi helyem ott, ezért mindent, mindent, mindent meg kell tennem, amit csak tudok, hogy kiérdemeljem negyedik osztagos mivoltomat.
Nem tudtam eldönteni, én veszem-e túl komolyan a helyzetet – ám ha életekről van szó, nem lehet elég komolyan venni a dolgokat! –, vagy csupán azért gondolkodom ilyeneken, mert hiába töltöttem már hosszú-hosszú időt a gyengélkedőn, talán még mindig nem látom át teljesen a működését. Vagyis hogy annak ellenére, hogy befogadtak, és én úgy érzem, hogy végre megtaláltam a célomat, a helyemet, a ,motivációimat, és nagyjából mindent, ami a közvélekedés szerint a tudatosan irányított élethez szükséges, mi van, ha tévedek? Akkor hol kéne lennem, ha nem itt? Végül is… nos… Anemone-chan nem tipikus gyógyító zanpakutou. Ő egészen különleges! Semmiképpen sem azért van a világon, hogy bárkinek ártson, viszont meg tud védeni bármitől – de attól tartok, ez korántsem elég ahhoz, hogy hasznos tagjaivá válhassunk bármelyik olyan egységnek, amelyek nap mint nap… öhm… hogy is mondjam… felveszik a harcot a Gonosszal! *.* És mivel kutatónak sem lennék jó, kidoukat sem tudok jól használni… egyszóval nem hiszem, hogy bárhol máshol többet segíthetnék, mint itt. Eddig még nem halt meg miattam senki, és remélem, most sem fog, bár… miért nem ébred fel? még él, az… az szinte teljesen biztos, legalábbis lélegzik, de hát…
Hirtelen elfogott a kétség, hogy vajon mindent úgy csinálok-e, ahogy kell, és igyekeztem még nagyobbra növelni a két tenyerem körüli fénylő mezőt. Vagy inkább egy helyre kellett volna koncentrálnom? Sajnos, miközben roppant helytelen módon saját kétségeimen és világban elfoglalt helyemen töprengtem, teljesen elveszítettem az időérzékem, és fogalmam sem volt, vagyon csak öt perc, vagy akár ötven telt el azóta, hogy megtaláltam a fiatalembert >.< Mert az ég változatlanul sötétszürke volt, úgyhogy még csak azt sem láthattam, vajon magnyúlnak-e már az árnyékok… vagy hogy mennyit vándoroltak odébb, mert azon kívül, hogy még nincs éjszaka, nem tudtam semmit megállapítani. Éppen kétségbeesetten bámultam a környéket, és jobb híján szuggeráltam a szemközti ház falát, hogy mondjon már valamit, mennyi az idő, amikor valaki megfogta a kezemet! o.o
Ijedt sikkantással, vagyis inkább nyüsszentéssel kaptam magamhoz a másikat, és ha nem a földön kuporogtam volna, minden bizonnyal összecsuklott volna a lábam; így viszont szerencsére csak kis híján borultam fel, és – magamat győzködve, hogy nem holmi gonosz hollow, vagy még rosszabb, egy igazi arrancar tör galád módon az életemre – villámgyorsan oldalra fordítottam a fejemet. Aztán rögtön fülig is pirultam, mert persze nem volt ott semmiféle gyilkos szerzet, csak egy kedvesen mosolygó fiatalember, és alaposabb szemlélődés után még arra is rájöttem, hogy hiszen ő ugyanaz a fiatalember, akit próbáltam nem hagyni meghalni! *.* A biztonság kedvéért gyorsan összegeztem, hogy a sebesülés, a kéz és az a nagyon-nagyon aranyos mosoly tényleg egyvalakihez tartozik, és mérhetetlenül boldog lettem, amikor láttam, hogy igen.
- Öhm… – motyogtam tanácstalanul. – Mondja csak, jól van? Hogy érzi magát?
Nagyokat pislogva próbáltam összeszedni a gondolataimat. Végül is ez annyira nem volt buta kérdés, már persze hogy lehetne jól valaki, akit nemrég szúrtak át valami nagyon éles dologgal, de akkor is, ha mosolyog, akkor csak nem érzi úgy, hogy mindjárt meghalna! Ugyebár o.o

Spoiler:

 
Véget ért a tanítási nap, én pedig csavargásnak indultam az Akadémia falain kívül. Már itt volt az ideje, hogy jobban körülnézzek, hiszen erről a helyről azelőtt csak meséket hallottam. Eléggé idegen a környezet, egymagam vagyok, mióta itt vagyok, de reményeim szerint hamar elfogom foglalni az engem megillető helyet az itteni társadalomban. A perem vidéken is csak idők kérdése volt, hogy elfogadjanak. Egy ideje már gyanúsan követ engem három fickó, és mikor hátra tekintek, határozottan engem bámulnak. Az egyikük halálisteni egyenruhát hord, a másik kettőt pedig már láttam korábban a végzős osztályban. Nem tudom, hogy mit akarhatnak, de minden esetre nem zavartatom magam. Amint egy kevésbé látogatottabb utcába értem, rögtön kihasználták az alkalmat, és a halálisten udvariatlanul megragadta a vállamat, majd így szólt:
- Téged hívnak Shima Eizonak? ~lövésem sincs, hogy honnét ismerhetik a nevemet, eddig még nemigen szólítottak meg.
- Ki kérdi? ~ezzel a visszakérdésemmel a halálisten arcára gúnyos félmosoly telepedett, kezd nem tetszeni ez a dolog.
- Most majd megtanulod peremvidéki korcs, hogy a mi családunkkal nem érdemes ujjat húzni!
Már emlékszem... őket bizonyára az a nemesi származású ficsúr küldte. Mióta csatlakoztam az akadémiához, azóta rám van szállva, egyfolytában vicceket gyárt arról, hogy honnan jöttem. Nem bántottam a kölyköt, csupán megráncigáltam, hogy tudja hol a helye. Én haramiák közt éltem, velem egy ilyen ne szórakozzon! Most bizonyára szólt a halálisten bátyjának, aki hívta a haverjait is. Nem tudom, hogy mennyit érhetek 2 végzős, és 1 osztagos ellen, de ez remek alkalom arra, hogy megmutassam, mit tudok.
- Chh, csak hárman vagytok? Szomorúvá tesztek... legyetek inkább tizenhárman!
Amint ezt kimondtam, a halálistentől kaptam egy ütést a gyomorszámba. A fájdalom sziklaként hasított belém. Kínomban összegörnyedni készültem, de ekkor újból megragadott.
- Nem volt elég, igaz? ~a következő ütés már az orromat találta el, ahogyan az első, úgy a második támadás is teljesen felkészületlenül ért.
A fenébe, eleredt az orrom vérre. Az egyik kezemmel próbáltam elállítani a vérzést, a másikkal pedig a falnak támaszkodtam, miután lassú léptekben meghátráltam.
- Na mi az, most elkezdesz bőgni? ~kérdezte felvágó tekintettel, az akadémiás társai pedig röhögve végignézték, ahogyan elver.
A fenébe, ennyire még soha nem aláztak meg! A peremvidéken nagy legény voltam, és sikerült elérnem, hogy sokan tiszteljenek, és támaszkodjanak rám, de most... ekkora lemaradásom lenne egy halálistennel szemben? Talán sikerülhet elmenekülnöm a Meimei Kamen-el, hogyha láthatatlanná válok, de kétlem, hogy ezzel bárkit is áttudnék verni. A francba is, ez nem rám vall! Nem futhatok el, maradok, és két lábbal a földön harcolni fogok, még ha nincs esélyem, és lábadozni fogok ezután, akkor is! Várjunk csak... egy újabb halálisten közelít. Egy vörös-barna hajú, magas alak. Talán egy újabb nagy testvér? Ha ő is melléjük áll, akkor elkezdhetek gondolkodni a túlélésemen.

-Hát itt meg mi folyik? - Kérdeztem felháborodva az összegyűlt apró csoportot.
- Leckét adunk a kölyöknek!
- Remek, akkor nem probléma, ha én is tanítok valamit! - Hogy miképp jutottam is el ebbe a helyzetbe, az egy különös sztori, s elég hosszú is, de megpróbálom tömören összefoglalni.
Néhány nappal ezelőtt a régi lakhelyemen tett látogatás során gyerekkorom sötét rejtélyeire bukkantam rá. Ezután pedig gyanakvó természetűvé váltam, s minden gondolatom a múltam felderítése körül forgott. Mivel az egész lényem ekörül forgott, jó ideje nem voltam idekint, ezért, mikor észrevettem ezt a csetepatét, újból csalódtam a helyi közösségekbe. Nem is titkolom, célom, hogy egy napon, megleckéztessem az itteni ficsúrokat is, de ez most egyáltalán nem foglalkoztatott. Az viszont, hogy hagyjam, elpáholni, az egyértelműen szegény sorsból feltörő(hisz másokra nem szoktak pikkelni) sorstársamat nem akaródzott elviselni. Így kerültem ebbe a helyzetbe.
- Tehát az elsődleges, ha balhéba keveredsz, hogy figyeld a környezeted, nehogy a végén te kerülj ki rosszul a helyzetből! Bakudou 63: Sajou Sabaku! - A kidou nyomán a bántalmazót vastag lánc fogta körben, s akadályozta a mozgásban. Nem tudtam, hogy mennyire lehet jó az efféle dolgokban, de tekintve, hogy efféle kölykökkel kezdett, nem tartottam túl sokra a tudását.
Rögtön a kölyökhöz shunpoztam, hogy megtudakoljam, hogyan is van. Ha a földön volt felsegítettem, s úgy szólítottam meg.
- Rendben vagy, kölyök? - Bár kissé lekezelően használtam a kölyök kifejezést, tekintve, hogy mégis csak elég alja helyzetben van, helyénvalónak találtam a kifejezést. Na meg, hirtelen nem is jutott eszembe más megszólítás, remélem, hogy nem sértődik meg ezen az ifjú.
Miután feltettem az apró kérdést, a többiek felé fordultam. A férfi, akin az enyémhez hasonló öltözék volt, tehát ő is hivatalos shinigami. A másik kettőn akadémiai öltözéke volt, ugyanakkor a beléjük áradó lélekerőből úgy éreztem, hogy lassan észen állnak csatlakozni egy osztaghoz, csak természetesen nem az enyémhez. Az én osztagomnak ugyanis nincs szüksége túlbuzgó taknyos kőbunkókra, hisz abból már van egy, ami már rögtön eggyel több, mint amennyire szükségünk van.
A vezetőjükként ténykedő srác továbbra se tudott mit kezdeni magával, igazából, csak arra vártam, hogy a két másik, mikor fogja fel a helyzetet és tüzel el mihamarabb.

Ki ez a fickó? Egyáltalán mi oka volt rá, hogy segítsen? Nem kapitány, és hadnagyi jelzést sem látok rajta, így nem volt kötelessége közbe avatkozni sem. Elsétálhatott volna mellettünk egy szó nélkül azzal, hogy ő bizony nem látott semmit. De az biztos, hogy elég gyors. Nem is láttam, hogy megmozdult volna, ráadásul olyan erős kidout szabadított a kötekedőre, hogy az még most is csak szerencsétlenkedik a szabadulással. Talán egy magas rangú tiszt lehet? Megkérdezte, hogy jól vagyok-e, bár a le kölyközés nem hiányzott volna egy hasonló korú férfitól, de ha tényleg erős egy ilyen hatásos belépő után, akkor nem abban a helyzetben vagyok, hogy ezzel a kijelentéssel szemben álljak.
- Igen, minden oké. - elmélkedős részeim közepette nem tudtam jobbat kinyögni, de nem is volt szükség ennél többre.
Az akadémiás tagok elvoltak képedve, és kétségbe esetten próbálták kiszabadítani barátjukat, ám az megnövelve a lélekerejét, sikerült elszakítania a láncokat. Egyáltalán nem tűnt annak, mint aki jókedvében járna, eléggé felhúzták őt a most történt események.
- Nem tudom, hogy ki vagy te, de általában utálom az olyanokat, akik mások ügyeibe ütik bele az orrukat! –ezzel megszorította kardjának markolatát, és támadó pozíciót vett fel.
Ez most tényleg kardot akar rántani egy másik halálisten ellen? Ez az alak nem csak bunkó, de még az esze is elment. Várjunk csak… ez már nem a törvény határát feszegeti? Kizárt, hogy komolyan gondolja, elég mélyre süllyedhetett, ha ilyenekkel blöfföl. Minden esetre kínos helyzetben éreztem magamat, amiért valószínűleg miattam van ez az egész utcai verekedés, és a segítőm szenvedi el a támadásokat én helyettem.
- Nézd, nem tudom, hogy miért segítettél, de minden esetre köszönöm. Viszont ez az én harcom, nem kötelezhetlek rá, hogy mellettem maradj. Tudok magamra vigyázni. –mondtam ezt én, véres arccal, gondolom nem valami hatásos volt a beszédem.
A fickó mégis meggyőzött arról, hogy mit akar. Nem erősködtem tovább, ritkán fogadom el mások segítségét vagy, hogy egyáltalán társnak hívjak valakit. A peremvidéki bandában sem tartottam senkit sem a haveromnak. Megcsináltam egyedül, amit rám bíztak, majd irány haza. Aki hívott, mentem példát mutatni, így nyertem el mások tiszteletét. De ezek az emberek mára már mind halottak, és én egy könnycseppet sem hullajtottam értük. Lehet, nem is sokban különbözök attól a másik háromtól, csak most én vagyok a balhé másik oldalán? Már néha azt sem tudom, hogy ki vagyok…
- Elég legyen! –mordult meg a kötekedő. - Kidout akartál, ha? Rendben, megkapod! Villámokon érkezel, és üres rokkán, hasítsd hat részre a fényt. Bakudou 61: Rikujoukourou! –ezzel végre hajtott egy számomra erősnek tűnő hat rudas fénybörtönt a segítőmön, majd dühösen neki rontott.
A másik halálistennek ez nem igazán okozott nehézséget. Jól tudom, hogy egy ilyen csatában csak láb alatt lennék, és hogy ne érezzem magamat feleslegesnek, ezért célba vettem a másik két diákot. Eléggé meg voltak szeppenve, bizonyára ők is azon agyaltak, hogy vajon ez az összetűzés még meddig fog elfajulni, és hogy az a halálisten ott bizony erősebb a spanjuknál, még ha az képtelen belátni is.  Amint eléjük szökkentem, máris egy jobb horgossal leütöttem az egyiket. Nem igazán hajazott az első ütésre, nem tudom, hogy mit hitt, talán hogy teadélutánt akarok tartani. Nem úgy tűntek, mint akik ennyitől el akarnának iszkolni, főleg tőlem, akit az imént vertek el. Volt némi tehetségem pusztakezes harcban a peremvidéken, de az az igazság, hogy az órákon már sose figyeltem oda, mit mondanak, és fegyvertelen is vagyok. Csakis a gyorsaságomra támaszkodhatok.

- Ezt még megkeserülöd, nyomorult! – hangzott el a megtámadott diáktól, miután váratlanul leosztottam neki az első ütést.
Ellentámadásra készült, és már a társa is mozgolódott, hogy gyanútlanul hátba támadjon. Én pedig felkészültem a villámlépésre, amikor is mindannyian meghallottuk a segítő halálisten besorolását, és szándékát, ha ez tovább folytatódik. Minden előkészület abba maradt, és egy kis ideig síri csend honolt. Pont ahogy sejtettem, ez a Nishigami nevű tiszt valóban nem kis pályás, igazán példamutató volt tőle, hogy ezek után sem vetett be semmilyen ártó technikát a kötekedők ellen. Nyílván tisztában van a saját erejével, és a törvénnyel is. A besorolása engem is meglepett, vagy legalábbis hasonlóra tippeltem. A kötekedő halálistennek kikerekedtek a szemei, majd hebegni-habogni kezdett:
- Ha-ha-hatodik osztag, 3. tiszt? Bo-bo-bocsássa meg a viselkedésemet! Nem gondoltuk komolyan, nem akartuk bántani a fiút. Mi csak beszélgetni szerettünk volna vele, esküszöm! Kérem, ne mondja el a kapitányomnak! - Nishigami szemébe csak elég volt belenézniük, és rögtön rájöttek, hogy nincs szüksége a sajnálatukra. – E-engedelmével Hidetada Nishigami-sama, máris megyünk, és ígérjük, többet ilyen nem fog előfordulni.
Ahogy gondoltam, a kötekedő jóval alatta van rangban, elég hamar meggondolta magát, és határozott gyűlölködőből átváltozott bizonytalan megalázkodóvá. A három fickó gyorsan szedték a sátorfájukat, nem akarták megvárni, hogy Nishigami meggondolja magát, nekem pedig végre lehetőségem lett beszélni vele. Udvariasan meghajoltam előtte, majd így szóltam:
- Még egyszer köszönöm a segítségét. Bosszúból támadtak rám, amiért kiálltam saját magamért, de kétlem, hogy ezek után visszatérnének, hála önnek! Az én nevem Shima Eizo, csak az egyik elsőéves akadémiás. Nem tudom, hogy mit mondhatnék még… - ezzel zavartan megvakartam tarkómat. - … sajnálom, amiért időt pazarolt rám. Igyekezni fogok a tanulással, hogy egy nap olyan nagyszerű harcos legyek, amilyen ön is.
Idiótának tartottam magamat, amiért egy ilyen magas rangú tiszt jelenlétében folytatni akartam volna a verekedést. Egyáltalán nem volt ez példamutató, simán szólhatna a tanáraimnak, hogy nézzenek rá az én körmömre is. Tipikus peremvidéki felfogás volt ez tőlem, kimentenek az élet-halál helyzetből, erre én lesüllyedek a támadóim szintjére, és mindenképpen ragaszkodom ahhoz az ütéshez, most hogy már van mellettem valaki. Egészen addig semmire nem voltam képes. A fenébe is, ez itt már nem egy kocsma, vagy játékterem, ahol mindegy kiütött, csak üss vissza a legközelebbinek. Ez itt Seireitei, ahol válogatott társadalom él, és ahol a legendák is születnek!  Nem tudom, mikor leszek képes felnőni ehhez a feladathoz, de remélem Nishigami-sama nem fog megdorgálni ezért.

- Ó, ööö… igenis. – próbáltam összeszedni gondolataimat. – A halálisten öccsének volt velem gondja. Egy osztályban tanulunk, és valamiért elkezdett pikkelni rám, minden vágya, hogy lejárasson az akadémián. Megmondtam neki, hogy még egy ilyen, és kerítést csinálok belőle, ő pedig minden bizonyára ezt a szívére vette. Olyannyira, hogy az ismertségi körével próbálta meg lerendezni a dolgot. Ha ezt tudtam volna, inkább csendben maradok, nem akartam önt is belekeverni. Egyébként Kusajishi kerületből jöttem. – lehet, az utóbbit nem kellett volna megemlítenem.
Az a legproblémásabb kerület az égtáján, és hírneve is van. Ha ezt a peremvidéken egy kereskedő karavánnak mondod, akkor jó eséllyel oda adják mindenüket, de ha itt említed meg, akkor valószínűleg tahónak fognak tartani. Még a halálistenek sem mászkálnak ott „csakúgy”, hiszen nagy utálat övezi őket arra fele. Minden esetre, ha már segített rajtam, akkor őszinte leszek hozzá, és nem állok neki feltűnően hallgatni, miután belekezdtem valamibe.
- Tény, hogy az én múltam sem fényes, ahogyan az ott lakóké sem. Hosszú egyedüllét után befogadott egy helyi fegyveres banda. Választanom kellett az éhség, és a szolgálat között, a rossz fiúk pedig fedélt adtak a fejem fölé, ha engedelmeskedem. – mind ezt elég halkan közöltem, nehogy más is megtudja.
Ideje lenne már elhagynom a cseppet sem jó múltamat, és rátérni a fénysugarakkal övezett hősies útra, amit Nishigami-sama minden bizonnyal már oly régóta tapos. Az igazság, tisztesség, és becsület ösvénye, amin csak a tisztaszívűek járhatnak. Pont ilyennek képzelem el Nishigamit is. Érzem, hogy ő az én emberem, akitől majd rengeteg pozitív dolgot tanulhatok!
Amint befejeztem mondanivalómat, egy kocsma előtt álltunk meg, a segítőm pedig belépett ajtaján, mit sem törődve, hogy nekem még kellett ehhez egy kicsi gondolkodási idő. Egészen idáig egy kocsmába akart vezetni, de hát ennek miért volt akkora jelentősége? Én azt hittem, hogy lassú léptekben a negyedik osztag felé megyünk, habár olyan sérült nem vagyok, de nem számítottam másra. Én kocsmába ezelőtt csak olyan szándékkal jártam, ha a főnököm be akarta hajtani rajtuk a védelmi pénzt. Ráadásul a piát sem bírom, vagy legalábbis nem én, hanem a szervezetem. Emlékszem az élők világából, hogy 3 doboz sör után már lépcsők közt feküdtem, és mindig azt kellett hazudnom, hogy már a tízediknél járok. Vagy amikor szakéval kínálnak, én suttyomban mindig kiszoktam önteni a hátam mögött, majd úgy tenni, mintha hú de szédelegnék. Vagy amikor… jó, felejtsem el. Bemegyek én is azon az ajtón, és megmutatom neki, hogy nem vagyok gyökér ilyen témában.
Segítőm már otthonosan mozgott a téren, rögtön rendelt nekünk egy-egy sört, és helyet foglaltunk egymással szemben. Nem telt el sok idő, és máris szédelegni kezdtem:
- Hé, maga egy igazán jó fej tiszt! De tényleg, ha minden ember olyan lenne, mint amilyen maga, akkor… akkor, nagyon sok ember problémája megoldódna. Bizony, úgy mondom! – kezdtem bele az értelmetlen szóömlésbe, miközben vállára böktem Nishigaminak. – Na és, magáról mit lehet tudni? Milyen olyan, amolyan tisztnek lenni? - szemeim máris leapadtak, és forogni kezdett velem a világ.