- Lehet igaza van Kagehime-san, a papírmunkával kapcsolatban. Egyszerűen csak érdekel a dolog, minden pletykának van igazságtartalma. Ebből pedig az következik, hogy a papírmunkával kapcsolatban terjedő szóbeszédnek is kell lennie valamiféle igazságnak. De félre ezzel.
Mondom és mivel befejeztük az ebédet, megittuk a teát és én voltam olyan úriember, hogy ki is fizettem az egészet, felállunk az asztalkától.
- Igaza van Kagehime-san, induljunk a kapitányságához. Elkísérem, addig is beszélgethetünk.
Miután távozunk Ukitake büféjéből, alig teszünk pár lépést, amikor el is kezdek beszélni. Egy ideje sikerült feloldódnom annyira, hogy ne legyen problémám a társaságban. Régebben jobban kedveltem a magányt és a csöndet. De most már inkább társaság kedvelő vagyok Hime-chan társaságában pedig különösen jól érzem magam. Így aztán lassan kezdek bele mondandóm kifejtésébe.
- Kagehime-chan. Az az épület ott a távolban, a negyedik osztag kapitánysága. Mellette kissé távolabb a 2. osztag kapitánysága. Arra felé leszek fellelhető én is.
Mondom nyugodt hangon, miközben jó tempóban sétálunk egymás mellett a tizedik osztag kapitánysága felé. Egy darabig csöndben haladok, hogy meghallgassam társam válaszát, meg hátha akad kérdése. Jó alkalomnak tekintem arra is, hogy felé-felé pillanthassak. Kimondottan csinos. Szemei bájos ékkőként csillognak a kora délutáni Nap fényében. Szőke haja, mint a ragyogó Nap fényéből szőtt kendő. Bőre alabástrom. ... Gyorsan visszazökkenek, majd számon egyszerűen kicsúsznak a szavak. Csak utána kapok észbe, hogy miket beszélek.
- Kagehime-san, lenne kedve szolgálat után, eljönni velem a tengerpartra?
A kérdés, olyan könnyedén bukkant ki belőlem, mint ahogy a szél kapna föl egy papírcetlit. Magam is meglepődöm és rögtön zavarba is jövök. Na nézze meg a shinigami. Simán képes lennék felvenni bárkivel a harcot, de ha beszélnem kell egy ilyen csinos lány előtt, akkor zavarba jövök. Zavaromban magyarázkodni kezdek.
- Úgy értettem... izé .. hát ... sétálni. Nézni az ... naplementét.
Még fejemet is megvakarom, hogy próbálok szabadulni zavaromtól. De menthetetlenül elpirulok. Na ez kész. Most aztán oda lesz minden, lehet egyáltalán nem is akar velem találkozni. Gondolom magamban, de persze lehet, hogy Hime-chan másképpen gondolja a dolgokat. Óh bár csak úgy lenne. Mennyire boldog lennék, ha azt mondaná, hogy eljön velem sétálni. Igazi boldogság lenne.
- Ugye, most nem gondolja azt, hogy valami perverz alak vagyok?
Kérdezem végül, mert attól tartok, hogy annak hisz. Hiszen alig ismerjük egymást. De a szívem mélyén szeretnék vele találkozni. Nem egyszer. Nem is kétszer. Sokszor, ha lehetséges.

Gondolataimba merülve lépkedem Genki-san mellett. Hallom, hogy beszél, főleg Seireitei ezen környékén álló épületeiről, de közben teljesen máshol járok. Rá pillantok. Lelkesen mutogat arra, amiről épp beszél. Először veszem igazán szemügyre.
Nálam is magasabb, pedig majdnem száznyolcvan centi vagyok. Ülve nem szembe szökő, előtte pedig nem is nagyon mertem rá nézni, így eddig nem vettem észre. A haja teljesen fehér, de nem úgy, ahogy Kanaenek. Nincs benne az a szürkés árnyalat, mint az idős embereknek. Inkábba hóra hasonlatosan fénylik, csillog a fényben. Kissé hosszúra hagyta, a tarkójánál lejjebb ér. A szeme meleg barna, és kedvesen csillog, ahogy mosolyog. Ha az ember sokáig nézi, akár teljesen bele tud mélyedni, mintha elsüllyedne.
Aztán rájövök, hogy mit is csinálok. Leplezetlenül bámulom! Teljesen zavarba jövök. Még jó, hogy nem vette észre, vagy igen? Lehet, hogy észrevette, csak annyira jól nevelt, hogy nem teszi szóvá? Úgy érzem, bár megnyílna alattam a föld! Óvatosan megint felé nézek, de nem úgy tűnik, mintha feltűnt volna neki. Egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében fújom ki a levegőt, ami félig bent is akad, amikor hozzám szól. Már azt hiszem, hogy most itt a vég, és tényleg meglátta, de szerencsére teljesen másról kezd mesélni.
- Oh - nézek arra, amerre mutat - igazán nem szeretném máskor feltartani - felelem.
Elvégre miattam kell teljesen más irányba mennie, majd vissza. Az is lehet, hogy elkésik a szolgálatból, mert engem kísérget. Az ajkamba harapok a gondolatra, hogy a terhére vagyok. Nem szeretek mások terhére lenni, főleg nem egy ilyen kedves embernek, rossz lenne, ha miattam kerülne bajba. Bár ha dolga lenne, arról szólt volna. Vagy annyira esetlen benyomást tettem rá, hogy nem mert magamra hagyni? Nem lenne szerencsés, ha egy rakás szerencsétlenségnek gondolna.
Gondolataimból ismét az szakít ki, hogy hozzám fordul. A kérdése teljesen váratlanul ér, és valószínű ki is ül arcomra a döbbenet. Nem azért, mert rosszul érintene a dolog, igazából nem is tudom megfogalmazni, hogyan is érint. Kíváncsivá tesz, mert még nem sok mindent tudok róla. De amit igen, az alapján érdekesnek és szimpatikusnak találom. Bár kissé túlontúl érdeklődik a papírmunka iránt, ami furcsa. Általában az emberek messziről kerülik az e fajta munkát.
Aztán ráeszmélek, hogy eddig nem adtam választ. Annyira elmerültem, hogy szinte el is felejtettem, hogy arra vár, hogy feleljek. Ránézek, hogy választ adjak. Ő zavartan néz rám, és próbálja magyarázni, hogy mire is gondolt. Persze, azért azt még én is értettem, de a reakciója mosolyra késztet. Főleg, hogy a végén megvakarja a fejét, leplezni próbálva zavarát, de mégis teljesen elpirul.
A legvégén pedig már nem bírom magamban tartani a nevetést. Ahogy kétségbe esetten rákérdezett, az annyira édes, hogy egyszerűen nem tudom megállni. Remélem ettől nem lesz még feszültebb, vagy gondolja azt, hogy kinevetem. Csak annyira próbált nem esetlennek tűnni, ami végül nem sikerült neki, de ettől csak még kedvesebbnek gondolom.
Megpróbálom legyűrni a további nevetést, és hatalmas mosollyal az arcomon válaszolok neki.
- Természetesen még csak hasonlót sem feltételezek önről! – talán ettől kicsit megnyugszik – Még sosem jártam a tenger parton, tehát örülnék, ha arra az útra is ön lenne az idegen vezetőm.
És tényleg úgy érzem, hogy kellemes érzéssel tölt el, ha vele vagyok. Bár feszült leszek, és óhatatlanul elrontok dolgokat, de mégis a végére teljesen felszabadultan tudok nevetni. Talán nem kellene annyit gondolkoznom, csak egyszerűen élvezni a dolgokat. Azonban ha így tennék, akkor az már nem én lennék. De egy próbát megér.

A szívem majd kiugrik a helyéről, amikor Hime-chan elfogadja az esti sétára tett invitálásomat. Az sem hátrányos dolog, hogy egyáltalán nem tekintett perverznek és amilyen csodálatos, kristálytisztán gyöngyöző kacajt hallat. Hogyan tudnék rá haragudni, hogyan tudnám azt hinni, hogy rajtam gúnyolódik. Még, ha így is lenne se hinném el. Miért is hinném el? Hacsak rá nézek, szívemben olyan fény gyullad, ami elsöpör minden sötétséget. Minden bánatot és minden félelmet. Ő maga az az egyedül álló csoda, amilyet shinigami, csak olyan ritkán találhat az életében. Bár ideje van keresni, hiszem természetéből adódóan hosszú élettel rendelkezik... a hiába való keresésbe bele lehet fáradni. Ha pedig elfárad a keresésbe a shinigami fia, nem fog vágyni többé melegségre. Mert igazi melegséget a lélek számára, csak egy gyengéd érintés adhat, amilyen csakis egy olyan szépséges tüneménytől származhat, mint Hime-chan. Vagy tévedés volna mindez? A szerelem beszél belőlem? Elvakít szépségével, bájos kacagásával, csilingelő, édes hangjával? Milyen folyamat játszódik bennem? Mi ez, ha nem szerelem? Elmélázok kicsit, talán még el is bambulok, ahogyan ezen töröm fejem és szótlanul haladok Hime-chan mellett, mint egy engedelmes robot. Fejemben megannyi gondolat... mint nyári éjen a szentjánosbogarak. Mennyi éjen át vártam ezt az érzést. Hiszen fuvolámon szinte már mindent sikerült megjeleníteni, ami érzelmekről szól. Kivéve a szerelmet nem leltem eleddig. Most azonban szívem lángja, katlanként izzik és perzsel. Perzseli mellkasom és agyam, hogy ilyen szerelmes gondolatokon járjon fejem. Végül azonban csöndben szólok.
- Akkor elkísérem Hime-chan a kapitányságig.
Hagyják el ajkamat a szavak,amelyekre vártam, hogy kimondjam. Hime-chan. Milyen édesen hangzik még ez is, ahogyan kimondom. Milyen édes gondolatokat ébreszt bennem, ha fülébe súghatnám. Doromboló macska lehetne fényes bársony párnán. Mit érdekelne, ha karmaival kiszaggatja .. újat veszek neki. Csak halljam hangját, érezzem illatát. Ne tűnő jelenségként létezzen fejemben, hanem megélt érzelemként. Fundamentuma legyen jövőbeli életemnek. Alap, amelyre építhetném életem. Alap, amely erősen és stabilan áll. Biztos támasza egy új családnak. Hogyan is önthetném szavakba, mindazon érzéseket, melyeket szívem ebben a szent pillanatban táplál iránta? Sehogyan, most még sehogyan. Semmiféleképpen nem mondhatom meg neki, hogy mit érzek. Azzal csak megijeszteném. Nem mondhatok neki ilyet. Ez őrjítő fájdalomként hasít szívembe és bosszantó rákfeneként rágja agyamat. De! Fényes remény csillag gyúl előttem. Hiszen azt mondta eljön velem a tengerpartra, ha pedig ott minden rendben megy, akkor semmi gond nem lehet belőle. Újból és újból találkozunk majd. Az ő szíve és elméje pedig képes lesz befogadni a bennem hullámzó érzelmi vihar megértésére. Fel sem tűnt, hogy mennyire elgondolkodtam. Fel sem tűnt, hogy mennyit haladtunk. Csak azt látom, hogy a kívánt épülethez kanyarodtunk be. Felnézek a kapitányság kapujára és átkozom magamban. Átkozom magamban, hogy ilyen gyorsan ideértünk, hogy ilyen gyorsan itt kell hagynom Hime-chant. Jut eszembe, hiszen Hime-channak neveztem.
- Remélem, megengedi, hogy Hime-channak nevezzem?!
Kérdezem tőle és egy illedelmes meghajlást is hozzá teszek, hogy lássa: őszinte kérésről van szó, nem bunkó követelésről. Igen. Őszintén szeretném Hme-channak nevezni. Kimondani ezt a csodálatos nevet. Újra és újra, hogy szívemet ismételten átjárja a fény, amit e csodálatos lény jelenléte gyújt bennem.
- Ez a tizedik osztag kapitánysága. Örülök, hogy sétált velem és szolgálat végén jövök önért. Köszönöm, hogy eljön velem sétálni.
Mondom nyugodt hangon. Mindez azonban álca. Nem akarom még megmutatni számára, hogy milyen tűz lobog lelkem mélyén. Félnék, hogy elemészti a tűz és elriasztom. Csöndben várom meg válaszát és miután elindul a kapitányság bejárata felé, még hosszan nézek utána. Nem azért, hogy formás fenekét bunkó módjára lessem. Azért nézem, hogy szívemben gyúlt kellemes lángok, még jólesően perzseljék testem. Miután eltűnt a kapuban.. a különös láng eltűnik. Boldog vagyok és szomorú. Boldog, mert szívemben olyan perszelően ég emléke, hogy az Isteni Szél sem moshatná ki belőlem. Bánatos pedig azért, mert nem mondhattam még meg neki, hogy mély szerelmet táplálok iránta.

Már nem vagyok annyira feszült. Csodálatosan érzem magam Takashi-kunnal, az utcán sétálva. Egymás mellett lépkedünk, s bár egy szó sem hagyja el a szánkat, mégsem kínos csend húzódik közöttünk. Egyszerűen csak élvezzük a másik lényéből áradó impulzusokat, vagy legalábbis én így érzem. Számomra már az is megnyugtató, hogy akár szavak nélkül is, de velem van.
Talán furcsa, hogy a kicsit több mint egy órányi ismeretség után, így érzek, de a dal, ami hozzá vezetett, mindent elárult. Engedte megmutatni az igazi lényét, amit csak azok vesznek észre, akik képesek befogadni és megérteni azt. Bár lehet, csak én magyarázom bele a dolgokba, de nem enged nyugodni az érzés, hogy nem véletlenül találkoztunk.
Nem értem a bennem kavargó érzéseket, amiket kivált belőlem. Kanae sokszor mondta, hogy vannak dolgok, amiket nem érteni, csak érezni kell, de vajon ezekre a dolgokra utalt? Hogy egy gyengéd mosolytól szabálytalan lesz a szívverésem? Hogy azon aggódom, vajon mire is gondolhat, miként vélekedhet rólam? Miként lehetséges az, hogy ilyen rövid idő alatt valaki a puszta közelségével e-képpen hasson rám?
- Köszönöm – válaszolom automatikusan.
Közben azon gondolkozom, hogy vajon min törheti a fejét? Annyira elgondolkozik, hogy a távolba mélyed teljesen a tekintete, s álmodozón csillog. Talán valaki, számára fontos személy jár a fejében. Ez eddig eszembe sem jutott! Hiszen nem tudok jó formán semmit róla, talán felesége is van, és gyerekei! Én pedig itt álmodozom róla, miközben lehet, otthon várják.
Kicsit nehezebb lesz a szívem a gondolattól, de rákérdezni nem merek. Olyan kedves volt eddig is velem, mint még senki ide érkezésem óta, nem szeretném elveszíteni. És ha csak a barátságát ajánlja fel, számomra az is bőven elég! Ha nem tudnám őszintén megbecsülni, meg sem érdemelném.
Közben lassít, majd meg is áll. Követem a példáját, reménykedem benne, hogy újabb kitérőt teszünk, és nem megérkeztünk. Nem szeretnék még elválni tőle!
- I..igen – jövök kicsit zavarba a kérdésre.
Karasun kívül nem hív így más, de Takashi-kun szájából nem gúnyolódásnak hat, inkább egy kedves becenévnek. Elmosolyodom, aztán észbe kapok. Hiszen családja van! Vagyis, ezt azért így nem jelenthetem ki, hiszen fogalmam sincs. Mért gyártok magamnak teóriákat, ahelyett, hogy rákérdeznék? Már szóra nyílik a szám, de teljesen más jön ki rajta, mint aminek kellene.
- Én pedig Takashi-kunnak hívom, ha nem zavarja – mosolygom tovább.
Nem is ezt akartam mondani! Most már mindegy. Talán nem is akarom tudni az igazat, hogy valaki vár rá. De miféle felfogás ez? Mióta viselkedem úgy, mint egy ponyvaregény meló dramatikus hősnője?
Végül megerősíti, amitől tartottam. Valóban megérkeztünk. Közös utunk itt ér véget. Kicsit sajnálom, hogy ilyen hamar, de vígasztal a gondolat, hogy az este ismét sétálunk. Talán akkor majd jobban megismerem, és többet megtudok róla. Rengeteg mindenre kíváncsi vagyok.
- Köszönöm, hogy elkísért – mondom, nehézkes számomra búcsút venni, de muszáj, hisz nincs már oka maradni.
Intek, és elindulok befelé. A hátamon érzem a tekintetét, ezért megfordulok, a fülem mögé simítom a hajam és felé kiáltok.
- Legközelebb tegezz! – majd szapora léptekkel eltűnök a szeme elől.
Zavarba hoz saját merészségem. De közben elégedettséggel is tölt el. Az ajkamba harapva indulok a hadnagyi iroda felé. Szívem csordultig tele különféle érzésekkel, de most nincs kedvem kibogozni őket. Hagyom, hogy reptessenek, aztán, majd ha ébredni kell, valahogy túlélem. Túlélem, mint eddig mindent.

Ez a napom rosszabb már nem is lehetett volna. Reggel elaludtam, mert előző este Gingitsune sehogy se akart aludni hagyni. Ha meg mégis elaludtam, nem akármilyen álmokkal szekált... Szóval reggel, totál kómás fejjel és tíz perces késéssel estem be az edzésre. A pizsimet sikerül a ruha alatt hagyni, és ha ez mind, még mindig nem lett volna elég, magányos edzésre ítéltek büntetésképp. Egyedül izzadhattam a sarokba, miközben mindenki más párbajokat vívott, vagy új technikát fejlesztett-csiszolt épp ki. Én meg sínylődhettem a sarokba. Mikor eljött a szünet, naná, hogy engem szalajtottak el, hogy mindenki vizét a terembe cipeljem. Így aztán gondolom érthető okokból, kissé morcosan mentem el ebédelni. A boltba egy kölyök belém kötött, szimplán mert tizenegyedik osztagos vagyok ( bár nem tudom, hogy honnan vette), majd még neki állt följebb, mikor leütöttem. Pedig igazán óvatos voltam, és csak jogos önvédelemből tettem az ő verbális agressziójával szemben. Igaz, ez az utóbbi incidens egy kissé lenyugtatott, de nagyon úgy tűnt, hogy nem eléggé. Amint szép lassan sétáltam vissza a többiekhez, egyszer csak egy kissé elmosódott kiáltást hozott felém a szél. Óvatosan fölpillantottam, hogy ki kiabál, de ami még fontosabb, hogy miért, és kihez! Rajtam kívül nem volt senki az utcában. Az idegen azonban teljes erejéből sprintelt felém, és kiabált. Ez még a legnagyobb jó szándék mellett is fenyegetően hat. Hát még, mikor elrúgta magát, egyenesen még mindig felém.
- Misa! - kiáltotta felém repülés közbe.
Óvatosan, és természetesen fapofával arrébb léptem két lépést, így közelről megszemlélhettem a srác nem mindennapi becsapódását.
- Nem ismersz meg, Misa? Ilyen régen találkoztunk, hogy nem ismered meg a "Chiruochiba"*-t? - kérdezte könnyben úszó kiskutya tekintettel. Komolyan mondom, bármelyik kis maroknyi szőrpamacs haptákba vágva magát könyöröghetett volna a sráchoz ennek a nézésnek a receptjéért. De nem az ilyen gondolatoknak volt ez a pillanat az ideje. Mindenek előtt tisztázni kellett a tényeket.
Először is, nem Misának hívnak. Legalábbis nem tudok róla, hogy így hívnának!
Másodszor, ez az egész vetülős dolog, minden bizonnyal ennek a rejtélyes Misának szólt, nem nekem! Legalább is őszintén ajánlom, hogy így legyen.
Végezetül pedig, komolyan tudni akarom, hogy mióta tudnak a fiúk ilyen pillantásokat összehozni! Majdnem olyan veszélyes volt ez az idegen azokkal a ragyogó fekete szemekkel, mint Gingitsune! Így, a tények ismeretében, egy apró és lemondó sóhaj hagyta el a szám, majd kezet nyújtottam a még mindig porba fekvő srácnak.
- Chiyo vagyok! - közöltem vele a megmásíthatatlan tényt, amin nem is volt szándékom változtatni.

(Ha elfogadod a kezét, elég lendületesen fölránt, ha nem, akkor otthagy szó nélkül )

A srácot nem hatotta meg különösebben a bemutatkozásom. Pedig próbáltam drámaira venni, de az ilyenekhez már emberként se volt túl sok érzékem, hát miért pont most jönne meg. Így aztán nem maradt más hátra, minthogy fölrántsam a földről szegénykét. Talpra állítottam, majd szándékom szerint mentem volna tovább a dolgomra. Persze nem mindig van úgy, ahogy azt mi szépen eltervezzük... A fiú, ahelyett, hogy szépen megköszönte volna a segítségem, és ment volna ő is a dolgára, elkapta a karom, helyesebben nem engedte el (vajon honnan volt a szitu olyan nagyon ismerős...) és miután közölte velem, hogy nevet változtattam, elkezdett húzni magával. Egyfelől hiába mondta, hogy őt nem érdekli ez a dolog, engem igenis zavart! Amit azonban nagyon rossz néven vettem, az az volt, hogy úgy megkönnyebbült, de nem is tudta igazán hova tenni, hogy élek.
" Ez annak a Misának szól, nem nekem!" - próbáltam hajtogatni magamnak, de alapból pocsék volt a kedvem, és az ilyen kirohanások nem sokat javítottak rajta. Főleg, mikor majdnem elestem, olyan hirtelen kanyarodott vissza. Közbe valami édességekről, meg vaníliáról motyogott, meg hogy megőrizte a kardom. Aggódva egy simogató pillantást küldtem Gingitsune fele, majd elérkezettnek láttam az időt, hogy megálljt szabjak ennek az egész kusza kavalkádnak. Lecövekeltem, mire a fiú is szépen lefékezett. Kicsit vártam, hogy hátha lenyugszik. Ez idő alatt nekem is volt szerencsém végig gondolni újfent a helyzetet.
"Ez a srác vagy félre beszél, vagy valótlant lát. Mind a két esetben komoly baja lehet!" - úgy döntöttem, kedves leszek vele, mert ha normális, ha nem, szegény igen csak nem tehet róla. Így aztán nem is lenne értelme bántani. - "Na de mi a csudát kezdjek vele? Láthatóan magán kívül van, hisz eléggé butaságokat beszél. Amúgy is, ha ilyenekkel akartam volna vergődni, akkor a negyedik osztagba próbálok meg bekerülni, nem ide! Nem vagyok én nővérke, vagy mi a csuda! " - ekkor jött az isteni szikra. - " Hát persze! Elcsalogatom a negyedik osztag épületéhez, ott majdcsak kezdenek vele valamit!"
- Szóval, Chiyo vagyok, és szerintem most inkább a negyedik osztag épületéhez menjünk, mint az édességboltba. Ott nyugodtabban át tudjuk tárgyalni remélem ezt az egész neves-kardos dolgot! - azzal most én ragadtam meg a karját, és kezdtem húzni magam után. Fölragyogott az arca, el se tudtam képzelni, hogy miért, "de legalább örül" - gondoltam magamba. Fogtam a kacsóját, el ne szökjön, majd jól belekeveredtem az egyforma utcákba.
- Te tudod, hogy merre vagyunk? - pislogtam kissé alulról a srácra. Nagyon szégyelltem magam, de elég könnyen eltévedős fajta vagyok, és naná, hogy pont ilyenkor kell ezt bebizonyítanom! Őszintén reméltem, hogy legalább sejti, hogy hol is vagyunk, mert ha itt maradok a nyakamon egy kissé labilis alakkal, nos már a gondolatából se sok jó sült ki. Enyhe pír lepte el az arcom, olyan dühös lettem magamra. Ez a nap komolyan, rosszabb már nem is lehetne...

Nagyon kedves fiatalember volt, mert nem szidott össze, amiért butaságokat kérdeztem, egyáltalán nem! Még csak furcsán sem nézett! Mondjuk, talán azért is történt így, mert szegény valóban nagyon rosszul volt, valaki rossz-gonosz orvul teljesen átszúrta, bizony, csurom vér volt minden, nem is értem, miért nem tűnt fel korábban >.< Mindenesetre nagyon horrorisztikus látvány lehetett, (én igazából nem tudom biztosan, mert nem nagyon volt még szerencsém semmiféle közismerten horrorisztikus dologhoz, mert tudom, hogy megijednék, ezért aztán messziről kerülöm az ilyesmit), eszembe is jutott, milyen jól jön most, hogy nem leszek rosszul a vér látványától. Persze, ez igazából minden egyes nap jól jöhet, és jön is, csak most különösen, mert ha én is összeestem volna, a kihalt utcán bajosan találtunk volna bárkit is, aki mindkettőnket felélesztene, tehát jól megáztunk volna, amikor elered az eső. Bááááár, akkor esetleg én magamhoz tértem volna a víztől! *.* Viszont lehet, hogy megint elájultam volna? o.o Nehéz dolog lenne, az biztos! Ám mindegy is, mert végső soron nem került ilyesmire sor, nem estem össze, csak majdnem...
Hiszen én… nos…. szóval… öhm… nekem ne tessék ilyeneket mondani! Igazából csak azért mondta, hogy aranyos vagyok (vagy… vagy valami ilyesmit >.<), mert szegénykém biztosan nem is látott rendesen, az ilyen komoly sérülések rengeteg vérveszteséggel járnak, meg ilyesmikkel, nem is volt szerintem teljesen önmaga, szóval csak ezért, ugye, ugye értik? o.o Már csak ezért is szörnyű – ráadásul ő valóban segített, hogy ne egyedül kelljen felemelnem –, de amikor ezt meghallottam, majdnem leejtettem szegényt. Pedig nagyon kedves volt tőle, hogy ilyet mondott, ráadásul meg is köszönte, mielőtt rám támaszkodott, igazán udvarias volt… És azért nem is ejtettem le, csak majdnem, de akkor is… Rémesen szégyelltem magam érte, és miközben próbáltam úgy-ahogy talpra kászálódni, végig azon töprengtem, mit is kéne csinálnom, elvégre a negyedik osztagig most nem tudunk elsétálni, mert az rémségesen messze van, és nem is tudom, merre! T.T Logikusnak tűnt tehát, hogy ott helyben lássam el valahogyan, de azt nem várhattam el, hogy visszafeküdjön a hideg kőre… Komoly, megfeszített agymunkám eredményeképpen aztán rájöttem, hogy ehhez is van egy kidou, a Nabiku ágy, ami lebegni is tud! *.* Vagyis egy lebegő hordágy, nekem pedig egészen pontosan arra volt szükségem. Ehhez pedig nem is kellett feltétlenül felráncigálnom a beteget sem, mert az akár alá is csúszhat, ráadásul így annak sem állt fent a veszélye, hogy esetleg nem bírom megtartani, mert hát… nem vagyok túlzottan erős sem, és ő ilyen komoly sebbel nem tudom, meddig bírt volna állni… kész csoda, hogy még élt! Nagyon erős lehet, hogy ennyi mindent kibírt *.* Szóval, bár még mindig irultam-pirultam kedves kérdésétől, s hogy nem tudtam eldönteni, erre most válaszoljak-e, vagy sem, tehát inkább úgy döntöttem, másra terelem a szót.
- Megidézek ide egy hordágyat, jó? o.o Mármint – pislogtam rá –, ugye nem baj? Akkor itt el tudnám látni, legalább annyira, hogy aztán elmehessünk az osztaghoz… Tudja, én ám yonbantaihoz tarozom! *.* (Igen, igen, majd megtalálom, ha kell! >.<) Szóval… szóval kicsit talán értek hozzá… >.<
Hirtelenjében tudatosult bennem , hogy én… én... én tulajdonképpen éppen ölelgetem o.o Mármint persze máskor is tartottam meg másokat, de hát szegény alighanem nem fog válaszolni; és ha igen, valószínűleg úgysem tiltakozna; ha pedig mégis, hát nagyrészt annak tudtam volna be a dolgot, hogy nem tud tisztán gondolkodni, ezért végső soron így is, úgy is az lesz, amit én akarok, mert hajt a kötelességtudat és a szakmai tapasztalat kombinációja! *.* Egyszóval felesleges beszéd helyett már réges-régen megidézhettem volna a hordágyat, sőt, ennyi idő alatt akár meg is gyógyíthattam volna, ezért természetesen azonmód el is engedtem, persze csak fél kézzel, nehogy szegény fiatalember megint a földre essen. És miközben azon imádkoztam, hogy egyrészt stabil legyen az ágy, másrészt addig se történjen semmi baj, szabad kezecskémet a föld fölé tartva, magamban felidéztem egy igazán szilárd, mégis könnyed hordágyat, amolyan ideálisat, aztán pedig vártam, hogy a megfelelő erőtér megalkotódjon lélekenergia-részecskékből, meg ilyesmikből. (Legalábbis én így szoktam csinálni, nem tudom, másnak hogyan könnyebb ^.^ De tiszta varázslat! *.*) S amikor már ott volt teljes egészében, a maga halványan fénylő mivoltában, elgondolkoztam azon, hogy vajon hogyan lehetne irányítani. Vajon elég, ha a kezemmel intek egyet, és rögtön a megfelelő helyre repül? o.o Tudom, tudnom kéne az ilyesmit, csak… >.< Tétován odébb húztam picit lefelé fordított tenyerecském, és csodák csodájára a Nabiku ágy is odébb röppent; ezen sikeremen felbuzdulva pedig óvatosan a lehető legközelebb hívtam ezt a tüneményességet, hogy aztán felsegíthessem rá szegény sérültet, aki, hihetetlen gyorsaságomat tekintve, akár réges-régen el is vérezhetett volna T.T De szerencsére élt, legalábbis úgy tűnt, úgyhogy mialatt próbáltam úgy eligazítani, hogy se karja, se lába ne legyen valami bizarr, kicsavarodott helyzetben, bőven volt időm elgondolkodni, hogy milyen magasság lenne a legideálisabb. Vagyis úgy tűnt ésszerűnek, ha állva próbálom meggyógyítani, de aztán eszembe jutott, hogy ha valamiért egyszer csak megszűnne a kidou hatása, hatalmasat zuhanna a fiatalember (tényleg, meg kell majd kérdeznem a nevét is o.o), ezért inkább magam alá húzott lábakkal ültem a földre. Így nem esne akkorát...
- Öhm… izé, ugye nem bánja? o.o – kaptam észbe, és néztem rá ijedten.
Mert azért mégsem egy magatehetetlen ember, hogy csak úgy önállósíthattam magam… meg kellett kérdeznem! >.<


// Bocsánat, hogy ilyen sokáig eltűntem >.< //

Szemhéjaimat egyre nehezebbnek és nehezebbnek éreztem. Olyan fáradt voltam mint nagyi a lucernásban, bár az is igaz, hogy egy aranyos lány épp rám talált, mondjuk az árnyoldal még mindig játszik, ami az, hogy épp haldoklom. Nincsen rózsa verem nélkül ugye? De legalább még nem ebszélek félre. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne aludjak el és továbbra is próbáljak valamennyire saját lábamon állni és ne a lányt nyomjam össze. A nagy koncentrálásom csak néha zavarta meg mikor megcsapott a hölgyemény illata, de gyorsan túl is tettem magam rajta. Szinte egyáltalán nem is foglalkoztam az édes, gyümölcsös illatával, mely frissítőbb volt mint a reggeli mentos-os kávé... ugyan, nem is gondoltam ilyesmire. ._. Közben azért eszembe jutott ám az is, hogy nem ártana a tervet tovább vezetni, merthogy ami eddig rajta volt a listán az kész. Egy kinyírni a lidércet, ez pipa... kettő bejutni a városba. Ez mondjuk csak fél pipa, mert közben összeestem az utcán és még a vérem is elvesztettem. Harmadik pont, találjon rád valaki és lehetőleg dögös legyen... és nő. Mivel ez nem rajtam múlik, hanem a szerencsémen, ilyenek nem mindig jönnek össze. Ráadásul Fortuna csalfa szerető... ha nem veszem a listámra, hogy dögös csaj találjon rám, hát... egyszer kimentett egy kigyúrt vízi mentő és azóta is küld lapot valentinnapokon. Épp ezért tartok a feminista mozgalommal, mikor az "Egyenjogúság a parton" tevékenységükkel több női vízimentőt akarnak elhelyezni a környéken. Ja igen, mielőtt elfelejtem... szóval épp haldokoltam, és ha csak a lány nem volt orvos, akkor nekem úgy tűnt végem. -
~ Már csak egy dolgot szeretnék... -Mondtam magamban Kage-nak.
~ Fánkot?
~ .... oké, már csak két dolgot szeretnék. Meg kellene tudnunk a lány nevét... és rákérdezni a fánkra.
Ezzel az elhatározással kezdtem magamban erőt gyűjteni ahhoz, hogy megszólaljak, de ekkor a hölgyemény beelőzött. Mint kiderült, a 4. osztaghoz tartozik és nagyon úgy festett a dolog, hogy tud rajtam segíteni, így megint változott a terv. Ugyan úgy megtudakolom a nevét, de azt a meghalós részt kicseréljük szépen arra, hogy hálám jeléül meghívom inkább sütizni ezt az aranyos lányt. Csak úgy mellékesen, percről percre aranyosabb lett, minden kimondott szava után. Bár úgy tűnt eléggé félénk és kicsit bizonytalan is, mégis mindent beleadva próbált segíteni rajtam, amiért csak nagyobb hálával és némiképp csodálattal voltam iránta.
Hirtelen azon vettem észre magam, hogy kisebb, nagyobb képszakadások vannak, szóval hébe hóba elájultam rövidebb időre, de nem aggódtam. Máskor is volt már ilyen, ráadásul akkor még csak nem is voltam a halál küszöbén, meg most úgy tűnik biztos kezekben vagyok, szóval gondoltam no para. Mondjuk mikor hirtelen arra eszméltem, hogy fekszek... valamin, kicsit kérdőn néztem körbe és mielőtt rájöttem volna, hogy a már megidézett betegágyamon heverészek, a lány is kérdést intézett hozzám. Ugyan nem tudtam, miről kérdi, nem bánom e, de fejemmel bólogattam, hogy nem bánom, tegye amit akar... mondjuk reméltem minden szervem meglesz még mikor magamhoz térek legközelebb ._. És ezzel lehunyva szemem egy újabb eszméletvesztés vette kezdetét, de már alig vártam, hogy felébredve megköszönhessem megmentőmnek és végre megtudjam a nevét.

Végtelen örömmel töltött el a látvány, hogy beleegyezése jeléül bólintott, hisz ezek szerint nem tettem semmi olyasmit, ami ellen határozott kifogása lett volna. Már persze, ha tisztában volt azzal, hogy mit is kérdeztem. Mert azért… nagyon gyanúsan csukva volt a szeme! >.< Miközben zsebeimben megfelelő gyógyászati segédeszközök után kutattam – nem voltam felkészülve, az az igazság… Csak valami fertőtlenítőfélét és kötszert találtam >.< – elgondolkodva nézegettem az arcát, aztán füleltem is, mert nagyon úgy tűnt, hogy valami hiányzik; és egyszerre belém hasított a felismerés, hogy szegény… szegény nem is szuszog! o.o Én-én-én-én-én-én-én-én-én nem voltam felkészülve arra, hogy meghalhat! o.o Teljesen megijedtem, ami tulajdonképpen szégyenletes: egy orvosnak mindig meg kell őriznie a hidegvérét… Ám akkor csak arra tudtam gondolni, hogy te jó ég, mi lesz, ha meghalt máris, anélkül, hogy segíthettem volna rajta; hogy mindez az én hibám; hogy nem tettem semmit, amíg lehetett volna; hogy eltévedtem, és azt sem tudom, hogyan jutok ki innen; hogy a gyengélkedőn mindig volt, aki segíthet, és nincs itt senki; és főként, hogy most mit csináljak? T.T Lassan könnyek gyűltek a szemembe a rémülettől, mígnem észrevettem, hogy ha csak kicsit is, de néha-néha megemelkedett a mellkasa; sőt, ha egészen közel hajoltam, hallani lehetett, hogy lélegzik, ha pedig még annál is közelebb, a szívverését is ki lehetett venni. Vagyis úgy véltem, és hirtelenjében rádöbbentem, hogy ez mind szép és jó, sőt, egyenesen csodás, viszont ha úgy viselkedem, mint egy ijedt kislány, csak sírok, tétlenkedem, meg ilyesmi, abból baj lehet. Egész egyszerűen ez most nagyon-nagyon komoly helyzet, nem rólam van szó, hanem arról, hogy nem engedhetem meg, hogy Ő meghaljon. Mert nem. Hiszen olyan… mármint… ööööööööhm… olyan fiatal! >.< Előtte áll még az egész élet, vagyis hát… Egyszer én is meghaltam már, ha nem is emlékszem, milyen érzés lehetett, de… kaptam egy második esélyt, másfajta lélekként, és nem tudom, hogy a fiatalembernek mi a története, ám akkor is… még annyi minden állhatott előtte! Ráadásul, hogy ne feledjem, én a negyedik osztag tisztje vagyok, bármi történjék is, az a dolgom, hogy segítsek rajta – akkor is, ha idős lenne, vagy kevésbé… öhm… Szóval mindenképpen, na.
Ezért hát gyorsan megtörölgettem a szemem, mélyeket lélegeztem, igyekeztem megnyugodni és teljes mértékben koncentrálni, összegyűjteni a gondolataimat, hogy mit is csináljak; a Shikenhou ösztönösen bukkant fel a tudatomban, mint a legeslegelső elvégzendő kidou. Nem akarnék senkit sem untatni mindenféle orvosi részlettel, és valójában nagyon egyszerű a dolog: a technika lényege, hogy megvizsgálja a sérülést – sokkal biztosabb megoldás, mintha a saját megfigyeléseimre hagyatkoznék (még ha olykor a kettő egybe is vág), hiszen például azt is megtudtam, hogy a sebbe nem került méreg. Legalább az nem! *.* De nagyon mély volt, igencsak súlyosnak tűnt, bár fontosabb szervet, szerencsére, nem ért nagy baj, azt hiszem… Azért percenként megálltam fülelni, lélegzik-e még; igazából rájöttem, ha elájult, legalább megpróbálhatom fertőtleníteni a sérülést, anélkül, hogy neki fájna. Mert hát ha minden igaz – hiszen persze, korántsem vagyok olyan jó gyógyító >.< – a Keikatsu is képes erre, viszont ehhez a módszerhez nem kell lélekenergiát használnom, ami, mint pár perccel később kitűnt, mindenképpen jó döntés volt. Miután megtettem minden olyasmit, ami hirtelen eszembe jutott és tudtam, (szegénynek, sajnos, méginkább el kellett szakítanom a ruháját, hogy rendesen hozzáférjek a szúrás helyéhez), szorongva megidéztem a legfőbb-főbb gyógyító kidout, az egyetlent, amit még megpróbálhattam. És miközben remegő kezeim alatt szétáradt a Keikatsu fénye, s lassan összébb húzódott a seb a fiatalember oldalán, csak arra tudtam gondolni, hogy nem halhat meg, nem, nem, nem! T.T Pedig tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy ha izgulok, nem tudom olyan hatásosan összpontosítani a lélekenergiámat; hogy olyanokra kéne gondolnom, ami szép és jó, hogy virágokra, napsütésre, mosolygó emberekre, kék égre… De semmi sem volt ott ezek közül. És mikor már éreztem, hogy kezdek fáradni, egyre inkább féltem, hogy még ha minden erőmmel próbálom is rendbe hozni, talán nem sikerül. Mert én nem vagyok olyan erős, mint mások, én… gyenge vagyok, és ha nem lesz elég reiatsum, meghal, akkor nem tehetek semmit! o.o Ilyen körülmények közt még Anemone-chan sem tudott túl sok szép képet felidézni, csak azt, hogy a fiatalember majd szépen kinyitja a szemét, elmosolyodik, és azt mondja, hogy semmi baja T.T

Ki-Ki-Ki-Kira-kun és Hime-chan

Semmit se szólt, kicsit furcsállottam is. De hát pont én tegyem ezt szóvá? :\ Magam sem voltam a bő szavúságomról híres. ^_^” Így csak lépdeltünk egymás mellett, ki-ki a saját gondolataiba merülve. Mert valószínűleg a fiú is gondolkodott, vagyis amennyit láttam az arcából, abból erre következtettem. .__. Ugyanis miután megjegyeztem, hogy elkísérném egy érdekes maszkot helyezett az arcára. °O° Nem igazán értettem a dolgot. Talán zavarom, esetleg idegesítem? T.T Azért kicsit reméltem, hogy nem, hiszen nélküle biztosan eltévednék. De azért bólintott, amit úgy értelmeztem, hogy elvezet. *>*
Szinte szárnyaltam a gondolatra, hogy újra láthatom Takashi~kunt. :3 S bár, ha csak eszembe jutott a tengerparti sétánk, elöntötte arcomat a pír, mégis valahogy mindig itt kötöttek ki a gondolataim. Láttam magam előtt az alakját, ahogy kissé zavarba jön, és azt is, ahogy csodálva rám néz. Sosem néztek még rám így ezelőtt, és sosem vert még úgy a szívem. Na jó, talán egyszer, mikor nagyon megijedtem rengeteg sok arrancartól, >.> de ez most más volt. Nem féltem, inkább kellemes izgalom volt. ^o^ Már ha az lehet kellemes. Persze ilyenkor a balszerencsés részletekre nem emlékszem szívesen, azokat jobb elfelejteni. >///< Úgyis megismétlem őket. T_T”
Gondolataimból felocsúdva pillantottam kísérőmre, aki bemutatkozásomra válaszolt. Szóval nem tévedtem, valóban második osztagos. ^_^ Mosollyal konstatálom, hogy tényleg elvezet Takashi~kunhoz. *>* Már-már madarat lehetett volna fogatni velem, ami újabb gondolkozásra adott okot. Addig oké volt, hogy nem szeretnék egyedül enni, és az is teljesen rendben van, hogy őt ismerem, és kellemes a társasága ebéd közben. De mi a csuda van velem? O_O Mért érzem azt, hogy a napom fénypontja az, hogy láthatom, hogy beszél velem, hogy rám néz? Muszáj lesz sürgősen valakivel beszélnem erről.
Lepillantottam Kazuho~sanra, de nem olyannak tűnt, aki szívesen hallgatja mások problémáit, és érdemben is tudna segíteni. Bár nem szép dolog kinézet alapján ezt megítélni, de nem ismerem még elég régóta. Bár kit ismerek itt olyan régóta, hogy effélét megbeszélhessek vele? °O° Csak Kanaeval vagyok olyan viszonyban, hogy bármit elmondhassak neki, Seireiteiben még nem találtam hozzá hasonló bizalmast. Nem mintha pótolni akarnám, hiszen nem is tudnám, de jó lenne, ha valakivel úgy tudnék beszélni, mint vele. >.< De talán Shiroichi~taichoutól is kérhetnék tanácsot. Legfeljebb nem mondok el minden részletet. ^_^” Biztos tudja, hogy mitől tekerednek össze a gondolataim, és ugrik ki majdnem a szívem, ha Takashi~kunról van szó. o_O
Nagy elmélkedés közben észre se vettem, hogy már meg is érkeztünk. Kissé össze is ugrott a gyomrom, hogy máris találkozom a férfival. >///< Végülis visszakaptam a szatyrokat, amik kissé le is rántottak. Eh, ennyi cukrot vettem volna? °O° Kazuho~san meg minden zokszó, vagy erőlködés nélkül elcipelte, nem semmi.
- Nagyon szépen köszönöm a segítséget Kazuho~san – mosolyogtam rá.
Tiltakozni akartam, mikor a kezembe nyomta a meglelt apróját, de láttam rajta, hogy nincs értelme, így továbbra is mosolyogva megpróbáltam elrakni, ami a zacskókat szorongatva igen nehezen, de végül sikerült. ^o^
- Részemről volt a szerencse – viszonoztam a gesztust, s már csak azt láttam, ahogy vissza sem pillantva elsiet.
Kissé reszkető lábakkal léptem be a kapun. Sosem jártam még a második osztag épületében, de reméltem hasonló a felépítése a miénkhez, akkor könnyebben igazodnék ki. Bámulva indultam útnak, hogy felkeressem a férfit, bár fogalmam sem volt, hol kellene keresnem. °O° Igen, ez az én formám. T_T De nem adom fel! >.< Ha kell, végig megyek az egész osztagon. Bár azért nagyon remélem, nem kell… ^_^”

Spoiler:

Mintha a semmiben lebegtem volna. Sem hangok, se szagok, se levegő. Nem láttam és semmit nem éreztem a testemet körülölelő hidegen és az azt lassan elnyomó álmosságon kívül. Hirtelen valami mégiscsak megcsapta a fülem. Először csak egy halk, elmosódó zajnak tűnt, de minél tovább szólt felém, annál tisztábban sikerült kivennem. Valaki... beszél hozzám? Igen, biztos vagyok benne, hogy a nevemet hallottam az imént, de valamiért képtelen vagyok mozdulni, vagy szavakkal reagálni rá. Ki lehet az? A hang ismerős, és alig kivehető, de mintha egyre közelebbről és közelebbről szólna hozzám, míg végül biztossá nem váltam benne, kihez is tartozik ez az enyhén lekezelő és unott hang.
- Fejezd már be a búvárkodást és mássz ki onnan!!
Szólított fel szokásos kedvességével, majd a következő pillanatban érezhettem, ahogy egy erős kéz hátulról a hajamba markol és nagy erővel kiránt valahonnan. Eztán már csak arra emlékeztem, hogy egyszerre köhögtem és kapkodtam levegő után a földön ülve, mialatt egy nagy tócsát is sikerült magam alatt hagyni. Na jó a félreértések elkerülése végett, nem a sárgás színű házilag csapolt Noah juice lett szabadjára engedve, egyszerűen csak folyt rólam a víz, mivel mint később kiderült egy szökőkútban lazultam eddig. Na igen, gondolod, hogy a fenébe kerültem a majdnem halál torkából egy faja kis medencébe... na ezt mondjuk én is furának találtam, amíg körül nem néztem.
- Még ma felkelsz? - Kérdezte semmitmondó mimikával arcán ahogy azt már Kage-től megszoktam. Mindig érdekes volt személyesen találkozni az én jó öreg zanpakutommal, mintha egy fura darkos változatom lett volna.
- Most egy picit el vagyok gyengülve, szóval ha gondolod felsegíthetnél. - Jegyeztem meg, mire először csak egy kelletlen szisszenés féleséget kaptam válaszul.
- A hátamon ne vigyelek? - Kérdezte gúnyosan... tényleg mintha nem ismerne néha.
- Úúú, az jól hangzik. - Feleltem egy kis lelkesedéssel.
- Felejtsd el.
- Jó, akkor mondjuk...
- A nyakamba sem ülhetsz. - Jelentette ki és fordított hátat egy halkabb sóhajtás társaságában.
- Nem is erre gondoltam. - Szóltam a már lassan sétálva távolodó személy után. ~ Hogy a fenébe találta ki? >< ~ Keltem fel kicsit nehézkesen és indultam meg a sötét nagyváros utcáin, melyben egyedül ketten voltunk. Egyedül ketten, hát ezt is jól megazt mondtam. Valójában ez a város ami valóban úgy nézett ki, mint egy nagyváros éjszaka, még engem is elkápráztatott néha, főleg mikor belegondoltam, hogy ez valójában a lelkem. A kút pedig amiben nemrég pancsoltam ennek a városnak pontt a közepén fekszik és elvileg a tisztasága mutatja a lelkem tisztaságát... hát igazából Kage ezt jobban vágja, de a biztonság kedvéért dobtam bele egy kis pénzt, hátha szerencsét hoz.
- Most pontosan hová is megyünk? -Kérdeztem az utcán sétálva, melynek széleit fák és lámpák díszítették, ezzel is fényt adva világították meg lépteinket, és már jobbnak láttam volna átmenni az egyik járdára, hisz azt az érzése támadt itt az embernek, mintha minden pillanatban jöhetne egy autó, de nem... bár mintha az épületekben, lakásokban égtek volna a lámpák, még mindig csak ketten voltunk.
- Gondoltam, ha már úgyis itt vagy, tanítok neked valamit erről a helyről. - Felelte végül, különösebb változtatást nem ejtve hangjában, én pedig csak reméltem, nem a hely villanyszámlájáról akar velem beszélni, mert erre a fizum tuti nem lenne elég. Rá is kérdeztem volna, de valami isteni illat csapta meg az orrom hirtelen és azonnal a forrás felé vettem az irányt. Mit ad isten egy szépen berendezett fánkbolthoz csalogatott az édes illat, s mikor a nyitott ajtón beléptem jutott eszembe csak visszafordulni Kage felé, hogy megkérdezzem, lehet e itt enni, de hiába kerestem szemeimmel nem láttam már sehol.
- Mit parancsol uram? - Szólalt meg végül a hátam mögött és ahogy oda fordultam, alig tudtam visszafojtani a nevetést. Az én hűséges zanpakutom ott feszített egy ilyen érdekes kis kukta satyóban amin egy fánk embléma, valamint egy kötényben amin a "Kage Fánkja, mindenki ajánlja" felirat díszelgett és most képzeld hozzá a semmitmondó hűvös tekintetét... embeeeer. Végül aztán a nevetést visszanyelve léptem közelebb, s vettem szemügyre a választékot, majd gyorsan rendeltem is, amit aztán egy papírzacskóban kaptam meg, melyen ugyan
úgy jelen volt a mosolygós fánk és a bolt szlogenje, mitől majdnem megint elfogott a nevetés. Ahogy azonban hátat fordítva neki kezdtem volna a falatozásnak megszólalt mögöttem.
- 600 Yen lesz uram. - Jelentette ki, mitől az épp rágott falatot kicsit félre nyeltem és köhögések közepette próbáltam megszabadulni tőle, mialatt toltam egy ilyen lottó reklámot.
- Mennyi? @.@
- 600 Yen. - Felelte nyugodtan.
- Azt hallottam, de miért ilyen drága? Meg amúgy is ez nem az én lelkem? Akkor minek kell érte fizetnem?
- Azért ilyen drága, mert mint látja nincs sok vevőnk és azért kell fizetnie, mert ha nem veszi meg, az lopás
Hát nem mondom, jól érvel a srác ._. A zsebemben kotortam és szerencsére pont volt nálam pénz, nemrég kaptam meg a fizumat de... remélem ha felkelek azért nem tűnik el tényleg, mert akkor benéztem.

Kicsit később, már ismét az utcán sétáltunk és miközben a fánkokat majszoltam, csodálkozva bámultam, hogy még club-ok és különféle éttermek is vannak itt, ahol valószínűleg hasonló kiszolgálást kapnék, mint a fánkosnál, ha bemennék.
- Kapok belőle? - Kérdezte unottan a fánkos zacskót méregetve, mire az első gondolatom természetesen az volt "Nem >.> " de mivel ez inkább az ő területe volt, egy fél lekvárosat és egy fél csokisat is kapott a biztonság kedvéért. Pont sikerült befejezni, mire megérkeztünk hát... izé... asszem a város szélére.
- Itt lennénk. - Állt meg az utolsó lámpa alatt, ahonnan pár méterre teljes sötétség vette át az uralmat. A távolban mintha halványan látszott volna csak pár ház körvonala, de nagyjából ez volt minden. Ez most vagy egy durván félreértelmezett szabadtéri night club, vagy valaki tényleg lekapcsolja itt az áramot.
- Ez a sérülésed miatt van. - Szólalt meg, félbeszakítva ezzel elmélkedésemet, mire kíváncsian fordultam felé.
- Ezt meg, hogy érted?
- A fények a városban, az... mind te vagy. Pontosabban az életerőd. Ha megsérülsz, a sérülés mértékétől függően bizonyos fények kialszanak. Ha az egész lelked hasonló sötétségbe borul, meghalsz. Mikor beestél, szinte alig világított pár épület és azok sem teljesen...
- Akkor hogy- hogy még élek? - szakítottam félbe kíváncsian
- Hát nem emlékszel? - húzódott egy érdekes félmosoly a az arcára, majd mikor kisebb gondolkodás után arcomon látszott, hogy kapcsolok, szinte épp azzal egy időben pislákolni kezdett előttünk még pár utcai lámpa és pár üzlet is lassan világosságba borult, száműzve ezzel lelkemből a sötétséget. - Az a lány megmentette az életed, szóval köszönd meg majd szépen. - Tanácsolta.
- Most pedig... ébredj. - Pöcköte meg ezzel homlokom, mire a következő pillanatban, szemhéjaim nehezen bár, de emelkedni kezdtek és ugyan homályosan, de legalább ismét láttam a szürke felhőkkel fedett égboltot és ha kicsit oldalra billentettem fejem, egy szorgosan gyógyításomon igyekvő lányt, aki kissé kétségbeesett arccal meredt előre. Bár próbáltam, de nem igazán tudtam megszólalni, ő pedig még nem vette észre, hogy felkeltem, így végül kezem az ő egyik fonom kacsójára helyezve jeleztem, hogy újra itt vagyok és egy kedves mosolyt erőltetve arcomra próbáltam így is köszönetet mondani a segítségért, mikor felém fordította tekintetét és reméltem, többet is tudok majd, ha kicsit jobban magamhoz tértem az előbbi kis alvásból.