Utca

Tárgy: Re: Utca Szer. Május 11, 2011 4:53 am

Bevásárlás utáni pihenés? Ennek tényleg lőttek. Gondolom tovább velem?

Fura az élet, néha nagyon fura. Akárhogyan is elakarom kerülni az ismerkedést, barátkozást mindig találok valakit, aki igényt tart a társaságomra. Az okot már rég nem keresem, nincs semmi értelme. Elkell könyvelnem magamban, hogy egyesek szimpatikusnak találnak, hovatovább, érdekesnek. Bár miért? Csak nem értem meg. Hiszen magamat az átlagnál is lentebb sorolom, egy unalmas alaknak. Aki csak teszi a dolgát és kész. Talán a szememet fedő kötés miatt érezhetnek szánalmat? Abból pedig nem kérek, talán azt gondolják, hogy szegény szerencsétlennek nincsen egy barátja se, és majd ők kisegítenek ebből a feneketlen mélységből. Kivonszolnak a fényre, ahol ismét rám mosolyog az élet és nem a seggét fogja felém mutatni. Csak ebben egy hiba van. Nincs szükségem erre, bár ez nem pontosan igaz így, mindenkinek kell a társaság. Ritkán nekem is, ilyenkor talán beszélek pár szót valakivel. Hogy elkerüljem a józanság selyem hálójának az elszakadását.
Talán ez hajtja előre Michiyo-chant is. Annak a fajtának tűnik aki a tudtán kívül bearanyozza mások napjait. A szertelenségével és a zavarával, pont olyannak. Ösztönösen cselekszi ezeket, és így talál új barátokra. Lehet engem is annak akar? Hm, érdekes, lesz majd ami lesz. A sors ellen nem szabad szélmalomharcot folytatni.
Ezért is ajánlottam fel a döntést Michiyo-channak, döntsön Ő, hogy velem akar e tartani vagy se? A szavai szerint velem szeretne jönni, hát legyen. Nem fogom visszatartani. Szabad helyen élünk, és ha pont arra van dolga mint nekem, akkor nem akadály hogy egymásnak legyünk a kéretlen társasága.
- Ahogy gondolod, és nem zavar a társaságod. – adtam tudtára a szokásos hangon, hogy jöhet nyugodtan.
Most akkor indulhatunk? Gondolom ige, vagy jön vagy nem. De Én elindultam szép lassan, kényelmes tempóban. Nem sietek most, ha pedig a macskám éhes, akkor keressen addig is egeret magának. A mosolyt nem tudtam mire is vélni, ezért csak a közöny volt az arcomon. Bár ahhoz sok mindennek kéne történni, hogy elmosolyodjak, és arra nagy esély most nincs.
Most pedig ámuldozik? Csak mert egy a rangúnk? Az osztag említésére a jó szemem egy kicsit megrándul. Nem csoda, elég sokáig voltam 8. osztagos, érinthet egy kicsit érzékenyen az osztag említése. Szeretne tegeződni, nos, rajtam nem múlik. Ha szeretne akkor miért is ne? Jöttek az új kérdések, mi volt az első osztagom, és mióta vagyok itt. Mondhatni három rövid és egyszerű kérdést kaptam. Akkor kezdjük az elején.
- Nem, régebben a…… 8. osztagnak voltam a tagja, pontosabban néhány hónapja lettem áthelyezve a 2. osztagba. Mióta is? Nagyjából 434-435 éve vagyok halálisten így a Tisztalelkek Városának a lakósa is, és 444 éve élek a Lelkek Világában.
Alap információk amiket bárkivel meglehet osztani. S remélem nem is szeretne a múltamban mélyebben vájkálni majd. A végén azt szeretné, hogy fonjam be a haját és járjak el vele vásárolni. Hm, és miért ez jutott az eszembe? Hm, lényegtelen. De gondolom ilyenkor nekem is kérdezni kellene? Tegyünk így.
- És Te? Az osztagodat már tudom, mióta vagy halálisten és élsz itt? És mi járatban voltál a városban? – alapkérdések, amik most eszembe jutottak, de csak azért kérdeztem, hogy ne legyek teljesen bunkó.

Tárgy: Re: Utca Hétf. Május 16, 2011 12:02 am

Bevásárlás utáni pihenés? Ennek lőttek!
[Avagy: Hogyan boldogítsuk továbbra is a szerencsétlen második osztagost, akiről mindent tudni akarunk?]

Lassan indultunk, olyan döcögősen. De végül csak haladtunk egymás mellett. Nem tűnt túl beszédesnek az útitársam, de nem bántam. Még csendben is jó érzés volt vele együtt sétálgatni. Nem tudom, mire gondolhatott, de annyira érdekelt, mint mostanában semmi. Miért volt ilyen különleges ez az ember nekem? Miért akartam ennyire vele lenni?
Nem tudtam a választ, de inkább felhagytam azzal, hogy megpróbáljam kideríteni. Nem lepett meg, hogy már megint nem tudok kiigazodni magamon. Mindig is ilyen voltam, nem számítottam rá, hogy hirtelen megváltozok. Ez a shinigami is csak egy a sok közül, csak engem valamiért foglalkoztat, és azt hiszem, ennyi a történet, és nem több.
Láttam, hogy rándul meg a szeme, mikor nagy lelkendezésemben a nyolcadik osztagot is megemlítettem. Először nem tudtam mire vélni, de mikor elmondta, hogy nem is olyan rég, még ő maga is ott szolgált. Meglepődtem, hogy a nyolcadik osztagból a másodikba került, hiszen a két osztag sokban különbözik egymástól, legalábbis véleményem szerint.
- Az rettentő hosszú idő – csúszott ki a számon.
Persze mentem el is vörösödtem, és inkább az utcát kezdtem tanulmányozni, mert mégiscsak bunkóság volt, hogy így belekiáltottam a mondanivalójába. Mégis tényleg rettentő sok időt töltött már itt a Lelkek Világában ez a férfi. Talán mégiscsak jó volt a megérzésem, és nem hiába éreztem magam gyereknek mellette. Ő nem volt egyszerű eset, nem olyan volt, mint én. Ezért gondoltam róla már a kezdetektől, hogy sokkal többet tud, mint én, sokkal többet élt már meg.
Ő is kérdezett tőlem, mire újra rápillantottam. Nem tűnt úgy, hogy nehezére esne feltenni ezeket a kérdéseket, de nem hittem, hogy mindezt azért teszi, mert kíváncsi rám, sokkal inkább azért, hogy udvarias legyen. Arckifejezése nem változott, legalábbis én semmit sem láttam rajta. Gondoltam, válaszolok hát, hogy én se tűnjek teljesen agyamentnek.
- Hm… Ezek jó kérdések – feleltem újabb mosollyal az arcomon. – Hetvennégy éve élek, és létezek itt a Lelkek Világában, és közel hatvanhét éve vagyok shinigami.
Egy kicsit csendben maradtam, egyrészt, mert szünetet tartottam. Nem akartam leterhelni a szerencsétlen férfit, aki valamilyen okból hagyta, hogy vele mászkáljak, és mert megfeledkeztem az utolsó kérdésről. Aztán végül csak eszembe jutott az is, de nem tudtam eltalálni, hogy elmondjam-e neki az igazat, és hagyjam, hogy hülyének nézzen, vagy inkább ne szóljak egy szót sem, és tartsam meg magamnak a naivitásom bűnjeleit.
Én tudtam magamról, hogy naiv vagyok, elég régóta, de azt nem akartam, hogy mások is tudjanak róla. Ha megtudnák, azt akár használhatnák is ellenem. Így is voltak shinigamik, akik egy-két béna mozdulatom miatt kevesebbnek tekintettek, mint ami valójában vagyok. Képzelem, mi lenne, ha még egy „fogyatékosságomat” ismernék fel. Csak azért, mert apró a termetem, és mert hozzá két bal lábat kaptam, sokan alábecsülnek, amit meg is értek, mert én is ezt tenném magammal, ha nem én lennék, de mivel én vagyok, azért inkább próbálom megmutatni, hogy igenis értékes tagja vagyok a társadalomnak, nem csak úgy elbénázgatok.
- Nos, azt hiszem, megint áldozatul estem egy idióta feladatnak, amit az osztagom tagjai eszeltek ki – mondtam ki végül az igazat, miközben az arcom mélyvörösre váltott. – Mivel új vagyok, gondolták, megviccelnek egy kicsit. Napok óta az ő kényük-kedvük szerint járok, de én ezt nem is bánom annyira, csak legalább ne képtelenségeket kérnének.
Milyen szépen elmonologizáltam, csak remélhettem, hogy Kojiro-san nem ájult be mellettem a sok szövegeléstől. Nem akartam én ennyit beszélni, csak aztán mégis jött, és kész. Nézelődtem egy kicsit, ahogy sétáltunk, és megláttam egy íncsiklandozóan piros almát. Ott fénylett a napsütésben, és hihetetlen, de a gyomrom megkordult a látványától. Nem elég, hogy vagy öt szelet süteményt tömtem a fejembe nemrég, még mindig kívántam valami édeset. Az alma amúgy is nagy szerelmem volt, de most elfordítottam róla a tekintetem.
- Látom, te is vásárolni voltál. Mit vettél, ha szabad kérdeznem? – érdeklődtem, és csillogó tekintetemet újra a férfira emeltem.

Tárgy: Re: Utca Szer. Május 18, 2011 4:19 am

Bevásárlás utáni pihenés? Ennek tényleg lőttek.

Hosszú idő lenne? Hm, nem is tudom, számomra nem tűnt annyira soknak. De miért nem? Csak ha a napokat nézem tényleg rengeteg nagyjából 162060 nap. Nem volt kedvem a szökőéveket is beleszámolni. De ez tényleg nem volt kevés, mégse érzem az évek súlyát, ahogy teherként nyomnák a vállamat. De talán mégis, egy pontnál megéreztem ezt a nehézséget, amit az eltelt idő okozott. Akkor, amikor el kellett hagynom a 8. osztagot. S most pedig a régi „állomáshelyem” egy tagjával „beszélgetek”. Bár nem ismerős, ezek szerint új lehet, vagy csak egyszerűen nem találkoztam eddig vele. Ami annyira nem is lenne meglepő. Mert amikor hívtak volna szakézni, nemet mondtam, vagy beszélgetni, akkor is elutasító voltam, volt egy alkalom, bár ebben nem vagyok biztos, ez lehet csak pletyka. De egy buli alkalmával elfajultak a dolgok és a sok elfogyasztott alkohol miatt a nők és a férfiak egymásnak estek. Hogy áldozzanak Szodoma és Gomora oltárán, bár ez, mint mondottam csak pletyka.
Kérdeztem Én is, de csak mert az illem megköveteli, hogy ne tűnjek teljesen egy ostoba 11. osztagosnak. A válaszokat meg is kaptam. Ez elgondolkodtatott, csak hetvennégy éves. Alig találkoztam olyan valakivel, aki legalább megközelíti az Én életkoromat. A legtöbben harmatos időket éltek meg eddig. Az élet nagy viharaiból nem kapták meg a saját záporukat. Csak pár csepp eső az, ami nedvesítette a testüket és egy kevés por, ami a szívükre szállt és talán majd egyszer keménnyé teszi.
Bár nem biztos, hogy Michiyo-chant is, hiszen elég gyakran elpirul. Talán Ő tud úgy nézni az életre, hogy látja a pozitív oldalát is. Sok sikert neki és remélem nem lesz majd olyan kiöregedett és kiégett vén Shinigami mint Én lettem és vagyok. Akit már csak a teste tart össze és várja a békés halált.
Halál, hm, a halál vajon mit tartogat nekünk? Hiszen egyszer már elért minket a Zord Kaszás jeges karma, és elvágta az életünk fonalát. Újra születnénk, új emlékek és személyiséggel? Nem emlékezve semmire a mostani életünkből? Talán igen, de akkor azt nem nevezném reinkarnációnak. Nem Mi lennénk azok, akik ismét a világban járnak, hanem teljesen más valaki lenne az. Ostobaság ezen gondolkodni, inkább bekapcsolódók a társalgásba.
A szavai miatt megforgatom a maradék egy szememet. Hogy kifejezem a rosszallásomat, amiért Őt küldik el minden apró munkára.
- Nem kellene hagynod magadat. Hiszen hiába Te vagy az újonc, 5. tiszt vagy, tehát csak négyen vannak feletted, tehát sok mindenki nem ugráltathat. Vagy utasíts valakit Te arra, hogy csinálja meg a munkát.
Előadtam az Én saját véleményemet. Amibe egy gyomorkorgás szólt bele. Hm, pedig ahogy elnéztem habzsolta a süteményt és mégis éhes maradt? Van gyomra a jelek szerint.
- Éhes vagy?
Ostoba kérdés, de kicsúszott a számon. Bár annyira nem is ostoba a kérdés inkább átlagos. Pont az a kérdése, hogy mi az, amit ma vettem? Nem titok, elmondhatom.
- Háztartási dolgokat, és ételt a macskámnak és almot. Sajnos kifogytam belőle és nem szeretném, ha kellemetlen illatok terjengenének nálam. Nos, az étel meg egyértelmű, egeret nem fog ezért kell a konzerv neki. De ha vásároltál te is, akkor merre van a holmid?

Tárgy: Re: Utca Pént. Május 20, 2011 3:19 am

Bevásárlás utáni pihenés? Ennek lőttek!

Olyan hülyén éreztem magam, mert sokat is beszéltem, meg marhaságokat is mondtam. Erre meg még a szemét is forgatja ez férfi. Szerencsétlennek megmutatnám, hogy nem úgy megy ez, ahogy ő gondolja. Nem egyformák vagyunk, én szívesen segítek másoknak, nem szeretem őket visszautasítani, csak néha kicsit sokat vállalok magamra. De tényleg segítek, ha arra van szükség, és szeretem is ezt csinálni, de attól még nem, vagyok kapható minden baromságra, vagyis próbálok nem az lenni.
- De én nem akarok olyan lenni, mint mások. És egyáltalán nem vagyok bunkó sem, hogy csak úgy másokat ugráltassak magam helyett – fejtettem ki a véleményemet. – Szívesen megteszek másoknak dolgokat, csak ne játszanak ki folyamatosan, mert az egy kicsit fárasztó.
Szegényt jól letorkolltam, de egyszerűen meg kellett értenie, hogy mi nem hasonlítunk. Ő lehet, hogy így cselekedett volna, de engem nem visz rá a lélek, hogy egy feladatot valaki másra sózzak, amit a saját hülyeségem miatt vállaltam el. A gyomorkorgásom persze ebből a gondolatmenetből is kizökkentett, és hiába való volt minden reményem, hogy a férfi nem hallotta meg, mert a következő kérdése rögtön megmutatta, hogy mégiscsak elkapta a zajt.
- Nemmm, igazán… csak megláttam azokat az almákat – mondtam vigyorogva, ahogy a vállam felett újra rápillantottam a huncutul csillogó, mosolygós almákra. – Imádom az almát, képes vagyok akár ötöt is megenni egyszerre, de az olyanokból, amik csak a két tenyeremben férnek el.
Megint sikerült sokat mondanom, de nem zavart különösebben. Kibírja az útitársam, ez már kiderült, szóval nem is strapáltam magammal azzal, hogy befogjam a számat. Ahhoz képest, hogy ez az ismeretség hogyan indult, egészen belerázódtam a beszélgetésbe, és már nem szégyenlősködtem folyton, vagyis igen, de elnézhető számban. Már is kevesebbet pirultam, mint mikor láttam, hogy leönti magát az ismeretlen, vagy mikor fölém magasodva magyarázkodni kezdett.
- Jaj, de édes! Van egy kiscicád? – Rögtön belelkesedtem, mint egy kisgyerek, és legszívesebben most rögtön kerestem volna magamnak egy cuki kis szőrgombócot. – De nem vásároltam semmit. – mondtam szemöldök-ráncolva. – Egy sellő formájú jegyzettömböt kellett volna vásárolnom, de sehol sem találtam Sereteiben, így feladtam a próbálkozást. Mondtam, hogy csak szívatás volt.
Legyintettem egyet, és újra az utcának szenteltem a figyelmem. Kedves emberek álldogáltak itt is, ott is, volt, aki rám is mosolygott. Először kicsit elcsodálkoztam, de aztán eszembe jutott, hogy az arcomon felejtettem a mosolyomat, amit nehéz onnan levakarni, és egész elviselhető, mikor őszinte. Ha nem, az úgyis meglátszik, nem tudok hiteles művigyorral előállni. Nem is akartam, mégis voltak helyzetek, mikor azt kellett, de persze olyankor rögvest lebuktam.
- Milyen messze is laksz innen? – kérdeztem, csak hogy tudjam, mennyi időnk van, meg egyébként is, ha beleférne, akár arra is megkérném, hogy hozza ki azt a kiscicát, mert szívesen megszeretgetném. Elhessegettem a gondolatot, és gyorsan témát váltottam. – Na, és milyen a második osztagban? Bírod a kiképzést?
Hiába bambultam az utat is, azért váratlanul csak megbuktam egy kavicsban. Vártam, hogy a fél világ szétröhögje a fejét rajtam, de azért próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Paradicsomvörös képem nem sokat segített ebben, de hát azért is szégyenkeztem annyira, mert így ezt a jóindulatú férfit is beégettem. Van nálam bénább shinigami Sereteiben? Én nem hiszem, végérvényesen is elértem az első helyet a Világ Legbénább Shinigamijai listán.

Tárgy: Re: Utca Kedd Jún. 14, 2011 8:15 am

Bevásárlás utáni pihenés? Ennek tényleg lőttek.

- Nos, ha így vélekedsz a dolgokról, és nem tanulsz meg nemet mondani. Nos, akkor a szavaiddal élve, ugráltatni fognak. Vagy azt tedd meg amit Te gondolsz, és ne mindent. Bár nem az Én dolgom, kérem az elnézésedet amiért megakartam mondani, hogy mit is csinálj. – sütöm le a tekintetemet, nem kell ez, nem kell beleavatkozni mások dolgaiba. Irányítsa életének csónakját úgy ahogyan szeretné. S ne pedig olyan révészekkel beszéljen ezekről, akik nem értenek a dolgukhoz. Csak sodrodnak az árral, egyik partról a másikra, szenvedve az élet mocsaras és bűzős vizében. Néha nyelve belőle és akkor elkap a hányinger és felöklendezem a bűzös sárga epét.
Elmélázott gondolatimból gyomrának a mordulása rántott vissza. Hm, pedig nem is kevés süteményt evett meg, és még mindig éhes? Erre természetesen rákérdeztem, vagyis inkább ösztönösen érdeklődtem. S választ is kaptam, egyszerűen az a helyzet, hogy csak a szeme kívánja és semmi más. megértem ez, nálam is megtörténik néha, hogy hiába nem vagyok éhes akkor is enni akarok, mert olyat láttam amit szeretek.
- Nem látszik meg rajtad, hogy ennyit eszel. Mármint nem akartalak megsérteni ezzel, csak megjegyeztem hogy jó lehet a tested működése amiért sokat eszel és mégse hízol el. – hm, azt hiszem nem volt tökéletes a magyarázatom. Sajnos az éveim ellenére van még mit tanulnom, pech, nem szeretnék tanulni, megmaradnék az állanod szintemen. Nem erősödnék így nem küldenének sehova, nem is lennék kénytelen harcolni, és hírnevet se szereznék, ezzel együtt ellenségeket se.
A hirtelen hangulatváltozást nem tudtam hova tenni. Komolyan egy macska miatt viselkedne így? Bár ha jól tudom a nők szeretik a kis állatokat. Hm, gyerekek és kutyák/macskák, a nők már is olvadnak, érdekes ez és fura is. Így lehetne barátnőt szerezni? Chh, szánalmas.
- Nem mondanám kicsinek, egy rendes, kifejlet, feketemacska. Talán neked is van? – elgondolkoztam azon amit venni akart. Vagy vegyél egy simát, és csinálj belőle… sellőset. – Hm, megnézted minden boltban? Megeshet nem voltál elég körültekintő és kihagytál pár kisebb üzletet is.
Bár a sellőt nem tudom, hogy micsoda, lehet ezért küldték el? Mert nem is létezik olyan dolog, hogy sellő? Így elég egyértelmű az is, hogy nem fogja megtalálni azt a jegyzettömböt, viszont akkor bármilyet visszavihetne. Meglep ez a kérdése, miért érdekli mennyire lakok?
- Nos, a szobám a 2. osztagnál van, az nagyjából olyan 10 perces út ilyen tempóval. Az osztag az osztag, teszem a dolgomat mindegy hogy melyik is az Én osztagom. Lehet az a 2. vagy a 8. lényegtelen, hiszen mi csak katonák vagyunk, gyalogok egy sakkjátszmában. – jött egy meglepetés, elesik Michiyo, megtorpanok és felé lépek és odanyújtom neki a kezemet. Segíteni akarok felállni neki.

Tárgy: Re: Utca Hétf. Jún. 20, 2011 5:08 am

* Miért is vagyok itt? Tudja a fene, éppen nincsen semmi dolgom. Hát gondoltam kijövök a városba és miközben az Ezer Lótusz Virágzását olvasom harmadszorra, sétálok. Így legalább nem unatkozom és mégsem mondhatja senki, hogy lazsálok. Most őszintén, ki mondaná, hogy a dráma amit olvasok, nem olyan bonyolult, hogy szellemileg megterhelő munka a puszta lapozása is? Senki. Akinek egy csöpp esze is van, az messze elkerüli a könyvet is. A szerző tulajdonképpen tanácsokat írt a fiának. Ezer drámából áll és mindegyik egy jó tanács. Valamilyen erényhez, vagy viselkedéshez kötődik. Nulla izgalom. Tuti nyáladzás és szenteskedő duma. Bármelyik épeszű Shinigami, a puszta cím hallatán, nyáladzásba kezd és menekülőre fogja. A Lélektovábbképző Akadémián legalábbis ez volt a hatás. Ahogy sétálok az utcán néhányan megbámulnak. Helyes. Nem azért vettem fel rózsaszín ruhát fehér övvel és fehér, ujjatlan kesztyűvel, hogy hatásmentesen sétáljak végig az utcán. Néha jó látni az arcukat. De most egyáltalán nem látom az arcukat, ugyanis az Ezer Lótusz Virágzását olvasom. Elsétálok Kenpachi Ivója előtt és befordulok egy kis utcába. A fene tudja hová visz és azt sem tudom, mi van előttem. Így keresztül sétálok egy papírdobozon, egy rongy darabon, valami hirdetésen, ami feltehetően egy oszlopról szakadt le. Övembe betűzve Sakura. Most éppen mosoly szünet van. Panaszkodik, hogy egy ideje egyáltalán nem vágtunk ketté semmit, még egy nyamvadt Holowra sem vethetett szemet. Hiába, ezek a nők már csak ilyenek. Fel nem tudom fogni, hogy ha oda van azért a fene nagy nyugalomért, most miért hisztizik, hogy nem megyünk hentelni? Persze én se vagyok egy kapkodós alkat, de Sakura... szót se róla többet, még a végén elhízik a mája, hogy mennyit gondolok rá. Kilyukadok arra az útra, ami az állítólag Ukitake által vezetett fogadóhoz vagy mihez vezet. Remek. Körülnézek. Megkeresem, hogy merre az az arra, betájolom magam. Nincs előttem senki, tehát nyugodtan megindulhatok. Magam elé veszem a könyvet. Néhány akadémistának feltűnik, hogy mit olvasok és gyorsan távozik az ellenkező irányba, olyan kerülővel, mintha valami vérengző espada lennék. Persze, amikor olvasok fogalmam sincs, hogy mik történnek körülöttem, de megtörténnek. Legfeljebb suhanó árnyakat látok a szemem sarkából. S ahogy megyek bumm. Beleütközök valakibe, aki éppen befordult egy másik utcából. A lendületemtől én biztosan seggre ülök, hogy akibe beleütköztem meg e tud állni a lábán az már más kérdés. A könyv a földre esik, bele a tócsába. Csodálatos, most ugrott a könyvem. Anélkül, hogy elsőre megnézném kibe botlottam, megszólalok. hangom nyugodt és én se kaptam föl a vizet, de ennek ellenére van pofám nekem kikérni magamnak. Sakura ezért szeret. *

- Mi a fene? Holow trutyit hordasz a szemed alatt, hogy nem látsz? Nézzél már ...

* Meglátom a 12. osztag jelvényét és a kapitányi rangjelzést. Na, ezt benéztem. Köbö olyan szinten, mint vak ló a szakadékot. Ez ciki. Kapitányokkal és hadnagyokkal nem szoktam kekeckedni. *

- .. izé, akarom mondani Kapitány úr. ... Szép napunk van nem? Tudja én csak erre bóklásztam.

Tárgy: Re: Utca Hétf. Jún. 20, 2011 8:58 pm

A rohangálástól már úgy nézek ki, mint aki megevett pár duracel nyuszit. Eilntézni az új hadnagyom új beosztását, no meg utána járkálni. Lopózni Rosa-chanhoz ^^, aztán lopózni el. Valahogy onnan mindig rohannom kell, mindegy mit csinálok. Nehéz egy férfi élete. De bőven megér ennyi szenvedést ez az ügy. Ám most hosszú listával a kezemben mászkálok, s nagyjából ötpercenként oda shunpozik valaki mellém, valami eget rengetően fontos hírrel. Nehéz dolog kapitánynak lenni. Először buli volt, főleg a kezdeti megrökönyödések. Mostanra azonban már a haori szinte hozzánőtt a kimonomhoz, már az sem számít, hogy ha rajtam marad a laborköpeny, akkor is tudja mindenki, hogy ki vagyok. Így már nem is olyan vicces. Már nem súgnak össze a hátam mögött. Úgy tűnik mindenki megbékélt a ténnyel, hogy egy látszólag teljesen alkalmatlan, tökéletesen vajszívű extravagánsan kinéző fickó lesz a főnök. Egy nap pont azon agyaltam, hogy vajon van e hasonlóság köztem és a két elődöm között az érdeklődésen kívül. Rá kellett jönnöm hogy jobban hasonlítunk, mint gondoltam. S már most tudom, hogy nekem is ugyan az lesz a sorsom, a tudomány végül bekebelez valamilyen módon. S ez a gondolat úgy nehezedett rám az első napokban, mint egy fenyegető kard, ami épp lecsapni készül. Mára megnyugodtam, s a sok edzés a lelkes rendrakás, az újjáépítések és természetesen Rosa-chan is sokban hozzájárult ahhoz, hogy még itt vagyok. Nem könnyű főnöknek lenni. Nem könnyű kiosztani a parancsokat, ha az ember belegondol, hogy minden szaváért felelős. Ez a felelősség mindenhol ott van. Mintának kell lenni, olyannak akiből erőt meríthetnek. A legtöbb különc hozzánk kerül. Én már direkt őket keresem. S, ahogy nézem a végzős hallgatók listáját, és pirossal húzogatom alá, akik majd nekem kellenek, egyre nyilvánvalóbbá válik hogy most már nem lehet ezt visszacsinálni. Akárhogy is gondolkozok, senki nem lenne erre jobb ember mint én. S ezt teljes őszinteséggel mondhatom. Bár, ahogy mondani szokás, egy elhatározás minden emberből képes férfit faragni, és ez rám is igaz. A jövő év kezdetétől újabb tíz shinigami kerül hozzánk. Újabb tíz újonc, aki először majd biztosan eltéved, akárcsak én. Először biztosan halálra rémül a laborok bizarr és sokszor khmm kissé talán embertelen kísérleteitől, akárcsak én, de végül megtalálják a helyüket. A legjobb hír, hogy végre nem vagyunk elmaradva papírmunka terén. Sikerült beérnünk magunkat, csak arra kell figyelnem hogy Yuko-chan ne robbantsa fel az archívumot. Szerintem folyékony nitrogéntartályt fogok rászerelni, ha csak rosszalkodik megnyomok egy gombot és puff lefagy...Ám ekkor gondolataim sora hirtelen megszakításra kerülnek, mert valaki belém jött. Ez nem szokott előfordulni, mert általában kitérnek előlem. Akár csukott szemmel is mászkálhatnék... akkor sem kéne tartanom attól, hogy valaki belém botlik. De vannak még véletlenek. A szerencsétlen illető ráadásul jól bele is nyúlt, mert még bosszankodott is. Hát nem is tudom, ha ezt mondjuk valamelyik másik kapitánnyal teszi... lehet, hogy halott lenne...Én békés nyugodt arccal vártam meg, hogy az illető megemberelje magát.
- Khm... Jó napot őhm...- nah Ő valami újonc, mert mintha rémlene az arca a tavalyiak közül. Ő az, akit elhappoltak előlem.
- Nem, ami azt illeti szemüveget ^^.- emeltem le a listát, hogy jobban megnézzem magamnak. Szokásos elektromosságtól rendellenesen meredező égővörös hajtincsek és a valószínűtlenül zöld szem az okulárés csillogó üvegje mögül, jogosan keltette azt a benyomást, hogy éppen egy őrült tudóssal néz az illető farkas szemet. Nem a nyuszikkal teázós fajtájával, hanem olyasfélével aki kísérletezni is fog az illető agyával.
- Sajnálom a könyvedet...majd keresünk belőle egy másik példányt. ^^- mondtam neki vigasztalóan. Gondoltam nem ér ráijeszteni az újakra. Azt meghagyom az ő kapitányuknak... még a végén számon kérnék rajtam. >.>és Hanae nekem elég vérmesnek tűnik ahhoz, hogy ne húzzak vele ujjat.

Tárgy: Re: Utca Hétf. Jún. 20, 2011 9:40 pm

* A kapitány úr kedélyesnek tűnik. Ez két dologból tudom megállapítani. Egy: még mindig élek. Kettő: ahelyett, hogy pattognak és elkezdene szadizni, egyszerűen csak köszön. Felállok a földről és végig nézek a kapitányon, az egekbe meredő vörös haj, valami balsejtelmes érzést ébreszt bennem. ~ Generátorral alszik? ~ A fene tudja a kapitányok többsége, már olyan öreg lélek, hogy nem csodálkoznék, ha ennek itt előttem is lenne valami tikje. *
- A kapitány úrnak is szép jó napot.
* Köszönök újfent, hogy tényleg ne legyen belőle gond, hogy vele pofáztam. De Sakura szemében legalább szereztem egy jó pontot. *
- Igen, most már határozottan látom a szemüveget.
* Biztosítom arról, hogy nem fogom még egyszer annak nézni, aminek az imént. A könyvemre pillantok, majd a kapitányra. kiemelem a tócsából és az elmosódott címet felolvasom. *
- Az Ezer Lótusz Virágzása. Jó könyv volt, bár nem hiszem, hogy sok van még belőle. Az árus, akitől vettem, úgy nézett rám, mintha valami Espada lennék és éppen meg akarnám kínozni.
* A könyv címét direkt olvastam föl, kíváncsi vagyok a kapitány reakciójára. A legtöbbekből iszonyt vált ki a puszta cím említése is. Aztán majdnem az arcomhoz kapok, hogy mekkora parasztnak gondolhat. Elfeledkeztem bemutatkozni, ezt gyorsan javítom. Aprócska meghajlás, pont akkora amekkorát a megfelelő tiszteletadás megkövetel. *
- Bocsásson meg, a nevem Bayakoshi Toshiro. A 13. osztag újonca vagyok.
* Bemutatkozásom után kiegyenesedek. Mert úgy vettem észre, ez a fószer, nem éppen egy karót nyelt ipse. leporolom a rózsaszín öltözékemet és megigazítom Sakurát a tokban. Jó helyen van, az hiányozna, hogy neki álljon dumálni. Bírom egyébként a csajt, de le tud fárasztani, amikor elkezdi skandálni, hogy: vágd le, vágd le! Mintha teljesen mindegy lenne neki, hogy kivel beszélek. *
- A kapitány úr mi járatban erre? Tudja, éppen Ukitake büféjébe igyekeztem. A kis balesetért cserébe, engesztelésül meghívhatom egy szendvicsre?
* Gyorsan közlöm úti célom, még mielőtt a kapitány kitalálja, hogy segítsek neki valami kísérletben. Nem mintha nem lenne hozzá kedvem, hogy valami Holowot a 12. osztag kísérleti telepére lökdössek. De mi van, ha Shinigami alanyt keres? Ezeknél a tudósoknál sosem lehet tudni. Ez fickó ráadásul úgy néz ki, mint aki, ha azt mondja vágjunk bele, akkor egy seregnyi kis tudóspalánta a szó legszorosabb értelmében, bele is vág a kísérleti alanyba. Köszönöm, inkább a büfé. *

Tárgy: Re: Utca Csüt. Jún. 23, 2011 2:09 am

Bevásárlás utáni pihenés? Ennek lőttek!

Úgy döntöttem, nem szükséges tovább erőltetni a témát. Kojiro-sannak is megvolt a maga véleménye, és nekem is a sajátom. És úgy tűnt, teljesen összeegyeztethetetlenek. Mindene esetre kitartottam a saját álláspontom mellett, bár az ő érveit is értékeltem, és megértettem, az mégsem jelentette azt, hogy maradéktalanul el is fogadtam őket.
- Nos, semmi gond. – feleltem pironkodva.
A következő mondata megint megakasztott egy kissé. Annyira ideges volt, próbálkozott, nehogy megbánthasson, de erre semmi szükség sem volt. Egyszerűen bóknak vettem, amit mond, és nem problémáztam rajta. Én is tudtam, hogy rengeteget eszem, képes vagyok néha még este is a gyomrom korgására ébredni, de valamiért nem látszott meg, amiért tényleg szerencsésnek vallottam magam.
Fura volt, hogy ahhoz képest, milyen idős, ennyire félénk és visszahúzódó. Mármint ez alatt az idő alatt lett volna ideje, hogy kiismerje az embereket, a szokásaikat, és bár mindenki különbözik, egyes kijelentések hasonló reakciót váltanak ki a többségből. Annyira ügyelt rá, hogy nehogy megsértsen akár egy lélegzetvételével is, mintha porcelánból lennék, vagy hímes tojás, ami egy rossz mozdulattól leesik, és apró darabokra törik, és bár voltak olyan események az életemben, amik miatt többször a padlón kötöttem ki, nem adtam fel, és nem hagytam, hogy szétmorzsolódjak.
- Macskám, nekem? – értetlenkedve kérdeztem vissza, aztán mégiscsak felfogtam, miről van szó. – Sajnos nincs, pedig úgy szeretnék.
Egy kis szőrgombóc, vagy egy nagyobb, nem számított, csak édes legyen, és szerethető. Most vettem észre magamon igazán, milyen szeretethiányos is vagyok. Mindegy volt nekem, mégis ki vagy mi szeretget, csak legyen, aki átölel, aki ott van nekem mindig. Nem akartam ezt elhinni magamról, nem, mert az azt jelentette volna, hogy elfogadom ezt az állapotot, és beleragadok, amiből nehéz lesz szabadulni.
- De nem is akarom megvenni igazán. – feleltem pironkodva, és kissé erőszakosan. – [color=teal]Tényleg csak egy buta vicc volt az egész, nincs szükség semmiféle jegyzettömbre. De ha mégis, majd szereznek maguknak, én ennél többet már nem tehetek.
Megrángattam a vállaimat, és elfordultam egy pillanatra Kojirótól. Lenézelődtem a házak között, meg ilyesmi, aztán újra rápillantottam. Támadt egy ötletem, aminek a megvalósításában talál ő is segíthetne.
- Esetleg nem tudnál nekem egy kiscicát szerezni? – félve pislogtam rá, mert mégis milyen kérdés volt már ez, de azért csak megpróbálkoztam vele, mert minél előbb szerettem volna egy kisállatot, hogy ne érezzem magam ennyire egyedül. – Tényleg ilyen közel lennénk?
Sosem voltam jó a tájékozódásban, mindig mindenütt elvesztem, mint a mai napon is. Eszembe jutott, hogy várnak vissza, mert segítenem kell Tasu fukutaichounak, és utána még az egyik tisztnek is ígértem egy kis játékos csatározást. Bár nem voltam híve a harcoknak, mégis hasznomra vált a gyakorlás, amiben segítségemre voltak az osztagom tagjai is.
- Bizony, munka mindenütt van, és gyakran csak a borítója más. – kimondtam egy nagy ökörséget, erre a sorsnak sikerült azzal vernie, hogy kirúgja alólam a lábaimat.
Na, jó, egyébként én tehettem róla, hogy elestem, mert lusta voltam rendesen felemelni a lábam, de ha egyszer egész nap kutyagoltam. Kojiro-san megint fölém magasodott, mire elfogadtam a felém nyújtott kezet, és a segítségével felpattantam.
- Köszönöm! – motyogtam megint teljes zavarban, leütött szemekkel. úgy tűnt, nem kellene tovább égetnem, és mivel amúgy is indulnom kellett volna, ha nem akartam elkésni a hadnagytól, ezért folytattam mondókámat. – Ha tudsz valamit cica ügyben, akkor… esetleg majd szólsz nekem? Ideje búcsúznunk, nekem mennem kell, viszont… irányba tudnál állítani a nyolcaik osztag felé?

Tárgy: Re: Utca Csüt. Júl. 28, 2011 6:47 am

Bevásárlás utáni pihenés? Ennek tényleg lőttek.

Haj, mit mondhattam, amiért sikerült pironkodásra bírnom? A fenne, essen a számba és a szavaimba. Kérlelhetetlenül sikerül olyan dolgokat mondanom, amiket nem akarok. S ezzel hozni másokat zavarba. Miért lettem így összepakolva? Azt kell gondolnom, hogy amikor átküldtek ide, a lelkem darabjai összekuszálódtak és egy új személyiséggel születtem újra. Bár belegondolva ilyesmi lehettem régen is, anyám és az első szerelmem halála után. Előtte milyen voltam? Hiába akarok visszaemlékezni, azok a képek elvesznek. Mint a fák az erdőben, amikor köd van. Csak azt látom, ami előttem van, és semmi mást. De mégse nagy baj ez, hiszen mit fogadtam meg? Hogy nem barátkozok, nem engedem meg senkinek, hogy téglákat vegyen ki abból a falból ami a szívem kőré épült. S ez nem fog megváltozni, nincs kötelék, nincs szenvedés. Így mindenki életének a végét végigtudom nézni anélkül, hogy egy könnyet is elpazaroljak. Arra se emlékszem már, hogy mikor könnyeztem utoljára. Talán már kiszáradtak a könnycsatornáim. Olyanok mint a folyok amikben már nincs víz, és csak vergődnek benne a halak. Depressziós merengésemből Michiyo válasza ringatott ki.
- Nos, elég sok kóbor macska él a környéken, talán tudsz egyet fogni magadnak. Én is így találtam rá. – hm, tényleg, azt hiszem lassan ideje lesz hazamennem, mert kezd éhes lenni Ő akit nem nevezünk nevén. Mivel nem is adtam eddig nevet a macskámnak. Ezen lassan tényleg változtatni kellene, nem hívhatom magamhoz mindig úgy, hogy a konzerv oldalát ütögetem. Pedig arra mindig meg jelen.
- Értem, de nem kellene engedned ezeknek a buta vicceknek. Te leszel a céltáblájuk örökre, néha oda kell csapni, hogy megtanulják a dolgokat. Bár sajnálom, megint majdnem beleszóltam a dolgodba. –lesütöttem az egy szememet és inkább a poros utat néztem. S ismét a kérdése csinált valamit, pontosabban meglepet. Szerezek neki egy cicát? Hm, ezt hogy érthette? Lopjak egyet talán, vagy micsoda? Sajnos nem jutott el a tudatomig a mondanivalójának a lényege. Ezért inkább csak kinyögök valamit.
- Igen, majd meg látom mit tehetek, és igen, már elég közel vagyunk. Abban is igazad van, a munka az munka, mindegy merre vagyunk. A kutya az marad, ami volt, csak a lánc lett más. – nagyjából hasonló példát mondtam Én is, de csak nagyjából. Majd következet a kis balesete, aminek a következményeként padlót fogott. Természetes hogy segítek neki.
- Nincs mit. Természetesen ha birtokomba kerül majd egy kölyök akkor azt eljuttatom hozzád. Nos, az osztagodhoz menj egyenesen és az első sarkon fordulj balra, utána pedig tovább egyenesen, és már otthon is leszel. Viszlát. – meghajolok, majd shounpo segítségével eltűnök.

Tárgy: Re: Utca Kedd Aug. 16, 2011 4:28 am

Moriyama Aya-nak. Biztos nem a bölcsibe akarsz menni? Very Happy

Mondhatni az első komolyabb feladatom, amire természetesen nem jelentkeztem. De a jelenlegi beosztásomnál fogva néha kötelességeim is vannak, amiknek maradéktalanul is eleget fogok tenni. Ne hozok szégyent az osztagomra és a Riteitai-ra se. Elég hogy az elődöm nem teljesen úgy végezte a munkáját, ahogyan azt elvárnám. Lehetséges, hogy azok, akik a beosztottjaim nem kedvelnek azért, mert megkövetelem a tökéletes munkavégzést. Természetesen szerencsére a kapitányom mondhatni megfelelően végzi a dolgát. Csak sajnos előtérbe helyezi a családját, amivel nem értek egyet. Egybe tartani egy osztagot nehéz, és nem lehet megengedni semminek se, hogy eltereljék a feladatától a vezetőt…. Jé, de aranyos cica. Na, de eltértem a gondolataimtól. Tehát szerintem 100% odafigyelést igényel egy osztag vezetése, így nem szabad semmilyen „fontos” köteléket kialakítani, mert azok által akadályozva van a kötelesség. Ezt nagyjából eltudnám mondani a hadnagyról is. Akinek a megjelenése azért már számomra is egy kicsit megbotránkoztató. Leginkább egy éjjeli pillangóra hasonlít így. Ha nem lenne rajta a hadnagyi jelvény, akkor szerintem a legtöbben rákérdeznének a tarifájára is. Abba nem is gondolok bele mi lesz akkor, ha harcra kerülne a sor. Egy kis szél és látszik az alsója, ami remélhetőleg tiszta is lesz akkor, ha ez bekövetkezik. Egy nagyobb ugrás és a mellei is kibuggyannak. Persze ez remek megoldás a harcban, de mi van, ha egy olyan ellenfele lesz, aki a saját neméhez vonzódik? Bár ez nőnél nem lesz baj, de egy férfinál már annál inkább. Habár talán hamar mondok ilyeneket mindkettejükről, mert nem is igazán ismerem a személyiségüket és mindent összevetve, jól végzik a dolgukat. S nekem is azt kell tennem. Ezért is vagyok itt, az új Riteitai tagot megismertetni a feladatával és mindennel, amit tudnia kell. Nem lesz nehéz megtalálnia, üzentem neki, hogy hol találhat meg, melyik utcán és hányadik padon is fogok ülni, és ha ez nem lett volna elég, megadtam a személyleírásomat is. Mint vezető ez a feladatom, és legalább egy találkozott akarok mindenkivel, aki alattam dolgozik. Hogy megjegyezem a nevüket és az arcukat is. Így ha hívatnom kell valami ügyben őket, akkor nem lesz gond a társítással. Csak érkezne már meg, míg várakozok előveszem a pipámat, és rágyújtok. Kellemesebben telik az idő legalább. Egy kicsit kíváncsi vagyok az új tagra, de ez érthető is. Nem szeretnék olyan valakivel dolgozni, aki lusta és nemtörödöm. Nem akármit kell majd csinálnia, a legfontosabb üzeneteket kell majd továbbítania.

Tárgy: Re: Utca Szer. Aug. 17, 2011 1:02 am

Kojiro Kuroda-chan bácsinak. Nem akajok a bölcsibe menni!

~ Cukoj, cukoj nyaaam!!! Ne fussatok el had kostoljalak meg titeket cukjok! ~ Kiáltozom álmomban, mert azok a gonosz kis cukorkák mindig elszaladnak előlem. Ez nem ér! Álmomban nem tudom shunpozni és a nélkül nem tudom utol érni a fincsi cukorkákat. Ekkor megpillantok egy pillecukrot.
~ Cukoooojjj!!! ~ Vetődöm feléje és mivel eddig nem vett észre így még hamarjában utolérem. Ráugrom és átkarolva és szétnyomorgatva harapok bele. Ahogy megharapok, fancsali képet vágok.
~ Fúj neked pájna ízed van. ~ igen a pillecukornak tipikus párna íze van. És még beszél is. Igen-igen ahogy mondom, beszél, hallgassátok csak.
~ Aya… Aya… AYA ÉBREDJ!!... Ááááá ez tudja a nevem és azt akajja hogy keljek fel! Segítség Kuyoi-chan! A vattacukor fel akar ébreszteni! ~ Csak rohanok és rohanok de Kuroi-chant nem találom sehol. Áh, mi lesz most velem. Tudom már. A pillecukor üldözőbe vesz, én ekkor megállok, feléje fordulok, és mikor beér, rátámadok és megharapom. Sajnos még mindig párna íze van és az is nagy baj, hogy rosszul haraptam meg így a nyelvemre is ráharapok és nagy sírás közepette fel is ébredek. Kuroi-chan közbe engem szólogat.
- Kuyoi-chan!!! A gonosz pillecukoj miatt jáhajaptam a nyelvemje!! – eresztem el az eddig szorongatott párnámat és a bácsi nyakába ugrok sírva.
- Gonosz mi? Pillecukor?... Aya azt ne mond, hogy este már megint cukorkát ettél. – Oó, Kuroi-chan kérdésére a sírást hamar abbahagyom el is engedem és hátat fordítva mérgesen válaszolok.
- Cöh, én nem ettem semmilyen cukjot este. – ez hazugság viszont ha Kuyoi-chan megtudja, akkor nagyon dühös lesz rám és biztos nem engedi majd, hogy ma egyek cukrot, ezt pedig nem hagyhatom. Szerencsére épp mondandóm után mielőtt a gonosz bácsi megpróbálná cáfolni a hazugságom egy pillangó jelent meg az ablak előtt.
- Lepke-chan! – mutatok az ablak felé jelezve Kuroi-channak hogy nyissa ki az ablakot hisz láthatja, hogy én nem érem fel. Ki is nyitja majd engem is felemel így én kinyújtom az ujjamat és a lepke rászáll. Remélem, siet a kis bogárka, mert nagyon csiklandós a lábikója. A lepke-chan beszélni kezd, de én nem igazán figyelek rá ugyan is végig próbálom, színlelni a figyelést miközben próbálok nem nevetni a lepke-chan csikiző lábai miatt. Persze azért hallom mit mond. Azt mondja, hogy találkoznom kel Kojiro Kuroda-chan bácsival a… Hol is? Nyuu… lemaradtam…
- Kuyoi-chan!
- Nyugalom megjegyeztem, amit mondott menj átöltözni. – a pillangó tovább repül és miután Kuyoi-chan letesz, befutok a fürdőbe hogy nagy nehézségek árán, de sikerüljön felvenni a shinimicsoda egyenruhám majd rá az éjféli bőrruhám. Neeeem! Először az éjféli bőrruhám aztán a shinimicsoda egyenruhát. Nos, miután végzek az öltözködéssel Kuroi-chan már vissza materia… materia… ma ízé visszaalakult karddá, na… A derekamra csatolom és megyek is. ~ Aya, ajtó bezár. ~ fordulok, vissza majd bezárom az ajtót magam után, hogy aztán ismét útnak induljak.
Csak megyek és megyek és megyek amerre Kuroi-chan mondja. ~ Aztán jól viselkedj, mert ő a Riteitai parancsnoka, nehogy szégyent hoz a családodra. ~ figyelmeztet zanpum. Mintha nem tudnám hogyan kéne viselkednem.
- Nyugi Kuyoi-chan minden jendben lesz, és jól fogok vis… CICA!!! – terelődik figyelmem egy aranyos kiscicára, aki rögtön futásnak is ered mikor meglátja, hogy feléje rohanok. – Ne fuss el cica!
~ Aya, fejezd be!... Jendben befejeztem. ~ Állok meg szomorkás arccal. ~ Na, most, hogy ezt befejezted siessünk, hogy ne késsünk el. Itt fordulj balra és mindjárt ott is vagyunk, de siess. ~
Futok amilyen gyorsan tudok és már látok is egy bácsit a padon üldögélni. Jéééé a bácsi füstöl. Ezen megálla… megállapításom közben teljesen elbambulok, így nem veszem észre előttem a nagy kavicsot így elesve benne csúszok a földön egészen a bácsi elé. Porosan és bibis kézzel, mint a villám pattanok fel a földről és könnyes szemmel a sírást visszatartva állok meg a bácsi előtt vigyázzállásban.
- Mo… moyiyama Aya, 6. tiszt desu. – nagyon fáááj a bibis kezecskéil. D…de nem sírhatok…

Tárgy: Re: Utca Szer. Aug. 17, 2011 6:07 am

Aranyos-chan kicsi lánynak. Rendben, de azért délutáni szunya legyen Smile

Kellemesen elüldögélek itt, nyugalom van, azt is ráfoghatom, hogy csend, egészen addig, míg egy igazán váratlan dolog nem történik. Egy szegény kislány szó szerint végigcsúszott a porban. Elkerekedik az egy szemem és meglepődés ül ki az arcomra. Hogy lehet valaki ilyen felelőtlen? Hagyni egy gyereknek, hogy így rohangáljon? Megsérülhet, vagy komolyabb baja is eshet, azt hiszem, el kell majd beszélgetnem a szüleivel. Lehet, hogy nem vagyok az a társasági személy, de a gyerekekkel más a helyzet, legalábbis ami a fiatalokat illeti, velük képes vagyok valamennyire normális is lenni. De a meglepődéseim sorozatának itt még nincs vége, felpattan, látom rajta, hogy nem kell sok és eltörik a mécses. Na, de a lényeges az, amit mond, ettől a szám is elkerekedik és a pipám is kiesett. Ő lenne az a tiszt, akire várok? Nem, ez csak valami vicc lehet, merre vannak a kamerák? Hiszen az óvodában lenne a helye, vagy a bölcsödében, nem pedig shinigamiként feladatokat teljesíteni. Hm, most nézem, hiszen tényleg az van rajta, a mi egyenruhánk. S most tűnik fel az is, hogy nagyon meleg van a combom környékén. Lenézek, és látom, hogy a pipámból a parázs egyenesen a lábamon éli a kis világát. Hamar leseprem, és a füstölgésre használt eszközömet elrakom, s egyúttal zsebkendőt is veszek elő. Leguggolok a kislány elé és amolyan barátságos mosolyt is megeresztek.
- Szia Aya-chan. Kojiro Kuroda vagyok, 5. tiszt Riteitai parancsnoka. És ha megengeded. – óvatosan nekikezdek az arcának a letörléséhez, és valamennyire a bibijét is kitisztítom. Szegényke csak nem járkálhat így, amikor ezzel végeztem felegyenesedek és továbbra is mosolyogva nézek rá. – Gyere, most elmegyünk szerezni valamit a kezeidre, és utána elmondom neked, mi is a mi feladatunk, rendben van? Ö… khm….. nem tudom, ilyenkor megszokás fogni a kezed, vagy a hátamra kell vegyelek? A szüleid erről mit mondtak? – na igen, nem vagyok gyakorlót a gyerektémában. Mindegy is, az lesz, amit Ő mond, ha kell, akkor a kezét fogom, és úgy sétálok vele, ha pedig a második lehetőség van, akkor a hátamra veszem, vagy csak sétálunk, a lényeg, hogy elmegyünk egy boltba némi fertőtlenítőért és kötszerért. S tőlem szokatlan módon, beszélgetek is vele az út közben. – Aya-chan, mióta vagy shinigami, és hogy kerültél pont az én szakaszomba, a lényeges pedig, hogy estél el? – megérkezve a boltba persze, hogy vele mentem be, arról szó se lehet, hogy külön megyünk. Meg veszem, ami kell, fertőtlenítőt, kötszert, sebtapaszt a biztonság kedvéért, mivel gyerek és lehet megkíván valami édességet, akkor azt is kap. Csak nehogy elmondja valakinek, mert akkor azt hiszem, egészen kellemetlen napok elé fogok nézni a többi shinigami miatt. De miket is gondolok, nem is ismerem szinte egyiket se, akit meg ismerek azok nem a barátaim. De ismét csak elkalandoznak a gondolataim. Fizetek, majd szépen kimegyek az utcára, lehetőleg úgy, hogy Aya-chan is jön utánam. – Gyere, most megyünk keresünk egy kutat és kimossuk a sebedet. – közöltem ellentmondást nem tűrő hangon, de mégis barátságosan. Ha végre találunk egy kutat, akkor vízet húzok fel belőle, Aya-chant pedig felültetem, a kút szélére. Egy újabb zsebkendőt szedek elő és bevízezem. – Megmutatnád hol is lett bibis a kezed? – remélhetőleg ebben is kooperál velem. Majd nekikezdek a rögtönzött elsősegélynek. Próbálva úgy csinálni, hogy ne fájjon neki, amint megvagyok a tisztítással előveszem a fertőtlenítőt. – Ez egy lehet kicsit csípni fog, de nagylány vagy már, ki bírod. – biztatom és most jöhet a fertőtlenítés. Remélem nem fog kiabálni, mert akkor lehet, szatírnak néznek, és bedobnak a kútba. – Ezzel meg is volnánk, most pedig bekötözöm. – előveszem a maradék kelléket gézt rakok oda ahova kell, és utána bekötözöm, egy macis sebtapasszal pedig leragasztom, így nem fog elengedni egy darabig a kötés. – Na, ezzel meg is vagyunk, ugye hogy nem volt olyan vészes? – kérdezem egy kedves és barátságos mosoly társaságában. – Akkor most már elmondom mi is a mi feladatunk. Mi vagyunk Riteitai, a hírszerzés. A feladataink közt szerepel az üzenetek továbbítása a csomagoké, lényegében mi vagyunk a postások. Nem túl nehéz feladat, és nyugodt is. Szeretnél egy kicsit gyakorolni? - nekem meg valaki szerezzen egy ördögűzőt, mert azt hiszem meg szállt valami, nem szoktam ilyen lenni O.o

Tárgy: Re: Utca Szer. Aug. 17, 2011 11:56 am

Vakrandi

Nem volt szerencsém az eddigiek alapján, ugyanis Kuroda eléggé nehezen próbálta a témát ejteni, és min csak azért is hozzá kellett szólnia, pedig már én sem voltam messze tőle, hogy kényelmetlenül fészkelődni kezdjek. Először is mert a téma neki is szemmel láthatóan már pirító volt, nem mintha eddig nem vörösödött volna rendesen, másodszor pedig azért, mert szerintem a mindenféle nem túl ép génjeim nem tartoznak az első randis témák közé, ami azt illeti, eddig senki nem is tudott róla azok közül, akik közel kerültek hozzám és ezt a jó szokást még egy ideig nem szándékozom megszakítani. Ha mégis lesz valami, ami miatt közölnöm kell ezt valakivel, az csakis olyan lehet, akit szeretek és aki megérdemli, hogy tudja rólam az igazságot minden mértékben. De ezt a szintet eddig senki nem tudta elérni, előtte pedig nem nagyon hiszem, hogy képes leszek bárkinek is beszélni ezekről a képességekről és a hátulütőikről. Talán ezért is örülök most, hogy szerencsétlen shinigami belepirult a szövegébe, és nyugodtan megtehetem, hogy válasz nélkül hagyom a dolgokat. Talán később neki is képes leszek egyszerűbb dolgokat mesélni, ha elég kitartó lesz az életemet illetően, de nem nagyon hiszem, hogy egyhamar meg fog ez történni, hála a bizalmatlanságomnak szinte mindenkivel szemben. Egyébként is, nem mindenki tudja elfogadni, hogy egyszerűen csak képtelen vagyok bizonyos dolgokra, mert szépen szólva is csúnyán megfizettem a képességeimért, habár az ég világon senki nem kérdezett meg azt illetően, hogy esetleg szükségem van-e rájuk, hanem egyszerűen kaptam őket, a kamik pedig szépen elvették érte a fizetségüket is. Nem mondom, hogy boldogít a tudat, mennyire használhatatlan tudok lenni, de igyekszem megtartani a saját elgondolásaimat mindennel szemben. Fő a pozitív hozzáállás, talán ennek is köszönhető, hogy egyszerűen csak megnyugodtam, miközben a téma szépen terelésre került, legnagyobb örömömre.
- Ezt én sem tudom megmondani. A klánom kegyetlen volt és jó harcos, ugyanakkor saját véleményem, hogy alávalóak is... - tettem hozzá elgondolkodva, hiszen bérgyilkosokként nem eshetett nehezükre, hogy bárkivel szembeszálljanak és meg tudják magukat védeni, ráadásul mindig igyekeztek a legújabb fegyvereket is megszerezni, amelyek segítségével hatalmas pusztítást végeztek, ha az kellett hozzá, hogy megvédjék a területüket, vagy éppen önmagukat. Ugyanakkor a kegyetlenségnek nem volt határa a családon belül sem, ha valaki tévedett, akkor nem büntették meg, mint oly sok családnál volt divat, hanem egyszerűen kíméletlenül megölték, figyelmen kívül hagyva a mindenféle családi körülményeket és egyebeket. Nem mintha bárkinél is figyeltek volna rá, maximum egyszerűen megkímélték a részletektől az esetleges feleséget és gyerekeket, de nem volt túl nagy divat a klánon kívüli párválasztás, így a nők fel voltak rá készülve, hogy a férjük bármelyik pillanatban meghalhat, jobbik esetben. Rosszabban nem megölik, hanem a legalantasabb lénnyé változtatják a helyzetben, akinek még a halála is jobban tetszene, mint az élete...
- Ugyan, szívesen hallgatom. Sok dologhoz nincs túl sok tehetségem, de ez nem jelenti, hogy elméletben nem érdekel... - teszem hozzá kedvesen, hiszen én csak jól járhatok azzal, ha valaki ahelyett, hogy furán néz rám meg a nem létező konyhaművészetemre, inkább értékeli, hogy sikerült magamban megtalálnom az egészséges önkritikát, és elismerem, hogy mi az, amit nem tudok megtenni. Például fogadni mernék, hogy soha az életben nem leszek képes egy tisztességes, több fogásos vacsora elkészítésére, de ettől még képes lehetek egy előételt, meg mondjuk egy egyszerűbb főételt produkálni, ha kicsit megerőltetem magamat és kapok megfelelő segítséget az ügyben. Ha meg nem, akkor marad a fél nap szerencsétlenkedés a konyhában, utána a tehetséges barátnő keresése, végül pedig a házhoz szállítás valakitől, aki hajlandó megkönyörülni rajtam, mindegy melyik történik, az eredmény lesz egy gyenge produkció, ami már nálam érmet érdemel mindenképpen.
- Nem volt nehéz dolgom, választhatott, macskatáp, vagy a borzalmas főzési kísérletem eredménye... - na, ennél több sem kell minden önmagát becsülő macskának ahhoz, hogy kezdetnek fél napig lázadozzon, utána megpróbáljon nekem ellenállni és egeret fogni, végül mikor rájön, hogy a Tiszta Lelkek Városában nincs túl sok egér, akkor vissza andalogjon én jóízűen elfogyassza a halas macskatápot, amit neki választottam csak azért, hogy legyen már változatosabb a dolog. Van még pár adag a szárazból is, de azzal kapcsolatban már jó ideje egyértelműen kifejezte a rosszallását, így arra csak akkor fanyalodik rá, mikor hosszabb küldetésre kell mennem és abból hagyok neki a tálkájában, nehogy megromoljon a konzerv változat, mire kegyeskedik hazatolni a pofikáját a kis kószáló. Utána általában morcogott is egy sort nekem, hogy miért ilyennel tömöm, de annyira nem volt ellenére a dolog, hogy ne egye meg, amúgy is, ha nem akarja, hogy a fogai tönkre menjenek, akkor nem fog neki megártani, ha néha valami ropogós falatokat is a gyomrába juttat. Örüljön, hogy nem zabpelyhet kap gyomortisztításra, már azt is felajánlottam neki egyszer, mikor megpróbálta kieszközölni nálam a menü leváltását...
- Nagyon köszönöm a meghívást ebben az esetben. - feleltem szemlesütve, mikor Kojiro kijelentette, hogy ő fizeti a számlát és nem fogad el semmiféle ellenvetést a témában. Nos, ami azt illeti, nem is szándékoztam vele ellenkezni, nem úgy nézett ki éppen, mint aki örömmel tenné meg, de magamban megfogadtam, hogy bármi is lesz, ezért az estéért viszonzásul fog kapni egy kellemes kis meglepetést tőlem is. Csak még ki kellene találnom, hogy mit. Az biztos, hogy nem egy újabb vacsora lesz, leginkább magamat ismerve egy szervezett programra tudnék gondolni, valami szokatlan helyen. Mindegy, lesz időm még kigondolni, addig pedig vár ránk egy kellemes séta. - Csak óvatosan a bókokkal, a végén hozzápirulok a ruhához. - jegyeztem meg apró rózsaszín foltokkal az arcomon, miközben szépen felvettem magam mellől a táskámat is és Kurodába karolva elindultam kifelé az étteremből. Eddig ez az este egész jól alakult, igaz, kicsit döcögősen indult, de már kezd belelendülni a dolog, ráadásul pedig egy séta a holdfénynél nagyon is romantikus dolog. - Gyönyörű az éjszakai táj, olyan nyugodt, ezért is szeretem. Neked mi a véleményed róla? - fordultam felé, miközben az egyik utcán sétáltunk, nem messze a parktól. Hogy honnan tudom? Hallottam a fák suhogását a közelben, meg persze a virágillat is megcsapta az orromat.

Tárgy: Re: Utca Szer. Aug. 24, 2011 1:49 am

Kojiro Kuroda-chan bácsinak. Szunya? Az meg mi?

Nagyon, nagyon, nagyon fáááááááááááááááááááj a bibiiiiiiiim. De Aya-chan most nem mutathat rossz példát ezért felállva rögtön be is mutatkozom, ahogy azt anyuci tanította. A szemem sarkában még egy picike nedves izé, amit könnynek hívnak csak az előbb nem jutott eszembe is a megjelenik ott… na, szóval a szemem sarkában egy kicsi könnycsepp keletkezik a fájdalom miatt.
A bácsi nagyon kedvesnek tetszik lenni. Mikor bemutatkozik, leguggol mellém majd egy zsepivel megtörli az arcomat és a bibimet is, ami fájt ezért mikor egy picit hozzá ér én elhúzom és felszisszenek. Aztán a bácsi felegyenesedik, és azt mondja: – Gyere, most elmegyünk szerezni valamit a kezeidre, és utána elmondom neked, mi is a mi feladatunk, rendben van? Ö… khm….. nem tudom, ilyenkor megszokás fogni a kezed, vagy a hátamra kell, vegyelek? A szüleid erről mit mondtak?. – első kérdésére bólintok, a másodikra pedig elgondolkozom, majd végül úgy döntök, hogy…
- Lovagolni akajok! – jelentem ki majd egy gyors shunpoval a bácsi nyakába ülök. Huh… remélem a bácsi nem gyengusz mert nem akarok elborulni. Nos, mindegy is mivel a lényeg, hogy míg megyünk valahova, de én még nem tudom hova, de remélem, hogy ott lesz cukorka… na és amíg mentünk a bácsi feltett egy kérdést.
- Hát még csak páj napja vagyok shinimicsoda. De asztat, én nem tudom miért a bácsi szakaszába kerültem. Talán azéjt mejt nagyon gyojs vagyok. * bólogat* - Hát az úgy volt, hogy a gonosz kavics pont a lábam elé állt és mivel siettem ezéjt máj nem tudtam kikejülni. * megint bólogat*
~ Igen csak is az a „gonosz kavics” a hibás. ~ Kontárkodik már megint bele Kuroi-chan a beszélgetésembe, de szerencsére csak én hallom őt és a bácsi nem. Egy boltba megyünk végül továbbra is a nyakában ülve figyelem a bácsit, hogy miket vesz. Csupa furcsa izét, semmi cukorkát… ez uncsi. Ekkor megpillantom az édességes részt és a pillecukrot. Huh, nagyon megszerettem a pillecukrot és a bácsi ezt úgy látszik meglátta, mert oda ment és levett egy zacskó pillecukrot.
A bácsi kifizeti a amit vett és utána megkaparintom a pillecukrokat és kibontom a zacskót… vagyis csak bontanám de nem megy. – Nem tudom kibontani! Segíts bácsi! – lóbálom a bácsi arca elé a zacskó jelezve, hogy rá vár a feladat, hogy kibontsa a finomságot. Miután ezt megtette rögtön vissza is vettem a zacsekot és miután kiveszek egy fincsi pillét és, hogy a bácsi is lássa, milyen jó kislány vagyok, megkínálom.
Elérünk egy kúthoz, amiről a Kojiro bá beszélt. Leültet és előveszi a boltban vett dolgodat. Kérdésére felhúzom a bal kezemen a ruha ujját és megmutatom a csuklómon lévő horzsolást.
- Igen én nagy kislány vagyok. – helyeselek, vissza majd a számba veszek egy pillecukrot és a fájdalmat így vészelem át. Igen nem fog fájni… nem, nem fog, mert nagy kislány vagyok. És nem is fáj annyira bár lehet hogy ez csak azért van mert közben találtam egy nagyon fincsi cukorkát így nem is figyeltem oda. A fertőtlenítést követően bekötötte a bibimet. – Huh, egy maci. De ajanyooooos! – jegyzem meg mikor a kötözésemre felkerül a macis sebtapasz. De hamar témát kell váltanom, mert a bácsi elkezdi mondani, hogy mi lesz a feladatom és ez ugye nagyon figyelmesen kell hallgatnom nehogy, elfelejtsem.
- Gyakojolni? – kérdem majd egy széles mosolyú bólintással jelzem, hogy igen. Hu, kíváncsi vagyok, mit csinálunk, majd és hogy, ez is shinimicsodáskodás e mert én az akarok lenni, de a bácsi azt mondta hogy postás leszek. De mi az a postás az is shinimicsoda?

Tárgy: Re: Utca Kedd Aug. 30, 2011 7:58 am

Aranyos-chan kicsi lánynak. Olyan mint az alvás Smile

Ez eldőlt, a nyakamba szeretne lenni, ez valami okból kifolyólag nem zavar. Lehet azért mert gyerek, és nem is nehéz. Valószínűleg egy felnőttnél már összeroskadtam volna, de ez a veszély most nem fenyeget. Bár azt remélem, hogy a hajamat nem fogja megtépni. Hogy biztosítsam azt, hogy nem fog leesni, nem erősen megfogom a bokáit, nem szorítom meg semmi, csak tartom. Remélem most nem fog látni senki olyan, akivel találkozni is szoktam néha. Hallgatni a kérdéseiket, hogy ki volt az a kislány, és ilyenek.
- Shinigami, az-az Halálistenek, de nem vagyunk a szó teljes értelmében istenek, ez csak egy megnevezés. Mi is halandók vagyunk. Szerintem is az lehet az oka, meg is lepődtem milyen hamar a nyakamban kerültél. Ez hasznos lesz nálunk. Igen, a kavicsok már csak ilyenek, majd máskor tessék jobban figyelni, és akkor nem fognak bántani a kavicsok.
Mondtam egy kis mosollyal karöltve, amit elég esélyes hogy nem látott. Ahogy mondtam elsőnek egy boltba megyünk beszerezni azt ami kellhet. S mellé egy annyira nem fontos dolgot is veszek, bár azért van haszna az biztos. Egy csomag pillecukor a kis hölgynek, fizetek, odaadom a cukrot Aya-channak, hadd moszikálja, vagy mit csinálnak vele. Majdnem szívrohamot kapok amikor lebácsizik, lenne őszhajszálam? Ezt meg kell nézni majd egy borbélynál. Csak találok valahol egyet az éjszakában. Na, de miért is szólítót meg ismét? Ja igen, bontsam ki a cukrot. Elvszem és elég könnyedén sikerül a zacskót tárulkozásra bírnom, majd visszaadom, de a kínálást elkellet utasítanom.
- Köszönöm, de nem kérek. És nyugodttan hívj Kojironak, vagy Kurodának, amelyik jobban tetszik neked. – megérkeztünk a kúthoz, ahol ellátom majd a kis sérülését.
- Pontosan, ezért nem is fog fájni majd ez. – és igen, ügyes volt, mert nem adott hangot a fájdalmának. Bekötöztem és egy macis tapasszal rögzítettem, vagyis azzal segítettem inkább.
- Bizony, egy maci, örülök hogy tetszett. – kedvesen elmosolyodok és kicsit megborzolom a haját. – Igen, gyakorolunk. Van nálam egy levél amit el kell vinnünk valakinek. Ez a mi fő feladatunk, a harc nem ránk tartozik. Esetleg néha pár ajándékot is elviszünk néhány személynek, ha azt kérik . A legfontosabb az, hogy mindig megkapják a küldeményt, és lehetőleg sértetlenül. – benyúlok az egyenruhám belső zsebébe és egy borítékot veszek elő, majd felé nyújtom. – Látod, rajta van a cím és a feladó, hogy kinek kell odaadni. Vannak olyan küldemények, amiknél nem szerepel hogy ki is küldte. Ezek néha titkos hódolok küldeményei vagy másokból küldték. De nekünk soha nem szabad megnézni mit is szállítunk. Felvesszük a csomagot, elvisszük, és átadjuk, utána visszatérünk újabbakért. Nos, akkor a gyakorlás, elmegyünk erre a címre, és majd odaadod ezt a levelet annak akinek kell. Azért majd nézlek téged, hogy hogyan is csinálod. Arra figyelj, hogy udvariasan köszönj, mond meg kinek is érkezett, és ha itthon van akkor átszeretnéd adni. Ha nincs otthon, és nem volt felhatalmazás is mellékelve, hogy másnak is átadhatod, akkor szépen visszavisszük és majd másnak továbbítjuk. De ha van olyan aki megkaphatja, akkor neki is oda adhatod. Nos, van kérdésed?

Tárgy: Re: Utca Szer. Aug. 31, 2011 3:06 am

Vakrandi

- Akkor ez volt az egyik legnépszerűbb viselkedés. Vagyis inkább a bevett szokás, habár ami becsülendő volt. Hogy ha legyőztünk hadurat, akkor nem felesleges vérontásba kezdtünk, hanem vazulusá tettük. Így lett egy új szövetségesünk, és a népesség se csappant meg. Igaz, talán a szövetséges szó kicsit erős, mindig nézni kellet a hátunkat. Sajnos, megeshetett az is, hogy egy már legyőzőt gondolt egyet és hátba szúrt minket. Akkor aztán kapkodhattuk a fejünket, hogy merre is figyeljünk. Az első ilyen eset után volt szükség arra, hogy a hátországot még jobban megerősítsük. Itt jöttek képbe a leghűségesebbek tábornokok. Mitsuhide, Hideyoshi, és Iyeasu.- habár mint utólag kiderült Mitsuhide nem volt éppen jó választás, áruló lett, és rituális őngyilkoságra kényszerítette. Sajnálatosan ekkor már nem voltam az élők közt, amit sajnálok, hogy nem találkoztam Nobunagával, elméletileg neki is ide kellet jönnie, ha csak nem találkozott hollowokkal, az igazán kellemetlen lenne.
- Ez nem hiszem, hogy igaz, mindenkinek sok dologhoz van tehetsége, csak egyszerűen nem találtad még meg mindet. De fiatal vagy még, tehát sok időd van rá. Az elmélet és a gyakorlat közt elméletileg nincs eltérés, de gyakorlatilag. Egyszer követtem a szakácskönyvet, nem lett finom a végeredmény, sőt, rossz lett. Inkább hagyatkozok a saját érzéseimre. Sok étel van, amit megbolondítok egy kis alkohollal, a vörös bor a kedvencem erre. Esetleg fehérborral bekent kacsa, igazán jó a végeredmény, vagy ezt el lehet játszani sörrel is. Egy üvegre ráhúzom a kacsát, és beteszem a sütőbe, nagyon finom tud lenni. Ha gondolod, csinálok majd egyszer neked.
Megint gyorsabban járt a szám mint az eszem, így jártam. Meghívtam egy újabb vacsorára, csak most magamhoz. Vajon elfogadja, és ha igen akkor ki kell takarítanom, rendet raknom, mindent a helyére tenni, beszerezni a sört-kacsát, fűszereket, mindent. Mi lesz, ha nem tetszik neki, Jézusom, utálni fog akkor? Nyugalom, nyugalom, nem lesz baj. Gyerünk Kojiro nyugalom. Beszélgess vele tovább inkább.
- Elég kegyetlenség azért. – mondtam egy megbúvó mosoly kíséretében. – Én köszönöm, hogy maradtál, és nem rohantál ki sikítva.
Valamiért ezt gondoltam az elején, hogy unalmasnak talál és menekülni kezd. Igaz, erre nem volt még példa, de nem is voltam randevún már nagyon rég. Még éltem, amikor utoljára voltam, tehát itt és most ez az első, mondhatni elvette a randi szüzességemet. Megérkezett a pincér és én pedig fizettem, sőt borravalót is adtam neki.
- Inkább a ruha pirul hozzád, nem hiába olyan a színe amilyen. Minden ruha változna, ha te viselnéd. – folytatom a bókolást, majd kar a karban távozunk az étteremből. Ki az utcára, a kellemes éjbe.
- Szeretem én is az éjszakát, a világ gyakran ilyenkor mutatja meg az igazi arcát. Jobban szeretem mint a nappalt, csendesebb és tényleg nyugodtabb. Ilyenkor a Hold sejtelmesen világit rá mindenre, és még szebbé teszi a dolgokat, mint Téged. – akartam már egy ilyen… igazán szép bókot, ami szerintem jól is sikerült. Csak az egészet egy dolog rontotta el, hogy nem figyeltem és egy padnak sikeresen nekimentem a karfájának, és inkább elengedtem a partneremet, hogy ne rántsam magammal, mert egész szépen landoltam a padon.
- Au, elnézést ezért a helyzetért. – mondtam arccal a padon majd gyorsan felállók. – Igen, igazán szép az éjszaka, csak néha nem látunk meg dolgokat. - hadartam gyorsan és vörös fejjel.

Tárgy: Re: Utca Vas. Szept. 11, 2011 8:45 am

Vakrandi

Érdekes volt a történelem egyik újabb mozzanatát végighallgatni mások elbeszéléséből, szerintem pedig egyben ezerszer hasznosabb dolog is, mint egy egyszerű történelemről szóló könyvben végig olvasni valami nyers és nagyrészt feltételezéseken alapuló változatot, amelynek írója jó esetben is csak 60 éves, miközben fogalma sincs róla, hogy mi minden kell egy jól megírt és hű beszámolóhoz. Nos, talán ez az egyik oka, hogy általában csak azt hiszem el, amit magam hallok és kizárólag akkor vagyok képes könyvet venni a kezembe, ha az még a korábbi időkről, a Heian korról és hasonlókról szól, amiben még garantáltam nem éltem én sem, ráadásul pedig az alap egy történelmi mű, amiben le is van írva a kor nyelvezetével, hogy mi történt. Oké, az néha egész kis fejtörő tud lenni, hogy a sok száz évvel ezelőtti japánt elolvassa az ember, de ez nem jelenti azt, hogy lehetetlen feladatnak is minősülne. Én például elég jól meg tudom érteni, még akkor is, ha enyhén félre volt fordítva és persze a ragozás számtalanszor változott azóta, amit tapasztalok időnként még én is, hiszen előfordul, hogy nagyon erős késztetést érzek rá, hogy úgy mondjam a dolgokat, ahogy annak idején, sok éve tanultam, vagy úgy írjak le egy kanjit, ahogyan tanultam. Persze ennek semmi értelme, azok, amelyeket én az eredeti kézírásomban használtam, azóta számtalanszor megváltoztak és azóta szinte felismerhetetlenné alakultak. Ma már szerintem senki nem lenne ezen a földön, aki képes lenne rajtam kívül gond nélkül elolvasni, hiszen a velem egykorúak nagy része nem rendelkezett elég nagy lélekenergiával ahhoz, hogy fenn tudja tartani az életét, aki pedig mégis esélyes rá, azok általában nem nagyon tudtak írni. Elvégre én sem tanultam volna meg, ha csak egy egyszerű családom van, a papoknak köszönhetem, hogy esélyem volt megismerni ezt a fajta művészetet is. A kalligráfia azóta is a kedvencem, van pár nagyon szép tekercs is valahol a cuccaim között, de én nem vagyok képes olyan gyöngybetűket kreálni, mint ők, akik napokat töltöttek az ilyenek elkészítésével...
- Ennyire nem pontosak a történelmi ismereteim, de akkor valószínűleg megváltoztak a szabályok. A családom történetét egészen az 1800-as évekig követtem és ott még akkor is érvényben volt a szokás, hogy a vezető a legerősebb férfi, akit bárki kihívhat harcolni, hogy elvegye a rangját. - nem egyszer meg is történt erre, volt olyan év, amikor ha jól emlékszem, akkor nagyjából 3-4 vezetőt is avattak, hála a gyakori cselszövéseknek. Egy elég erős volt, hogy legyőzze az előzőt, de kétszínű is, pár hónapon belül megmérgezték és elintézték, utána a többi pedig egyszerűen gyenge volt és nagyon könnyen elintézték. Nekik a nevükre nem is nagyon emlékszem, senkinek nem jutott eszébe feljegyezni, így olyan, mintha nem is éltek volna. Ez mondjuk rám is igaz lehet, nem tudják ki voltam, csak annyira emlékeztek az egészből, hogy a család eredeti főága akkor halt meg, mikor egyszerre végezték ki apát és lányát egy harc után. Hogy ki győzött, az soha nem derült ki, de mindenki biztosra vette, hogy apám volt az. Nagy tévedésben éltek, de már nem volt lehetőségem pontosítani, hiszen az a döfés azonnal megölt, amikor hátulról a szívembe került a kés. Talán ez szerencse is az egyik oldalról, hiszen nem éreztem semmit. Így könnyebb volt, csak el kellett fogadnom, hogy nagyon hamar véget ért az életem.
- Ha ez egy meghívás akart lenni, akkor köszönettel elfogadom. - néztem rá kedvesen, miközben reméltem, hogy nem akarja viszonzást látni. Mindenki jobban jár, ha én nem főzök, mivel nincs hozzá tehetségem, de ez nem jelenti azt, hogy azért egy kis uzsonnát vagy hasonlót nem tudok összeütni, és szerintem még találnék is segítséget, ha nagyon akarnék. Nem, egy ebédet vagy vacsorát nem vállalok, de egy kis piknik ellen nekem nincs kifogásom és szerintem másnak sem lenne, ha elég feltűnően kérem. Ami annyit tesz, hogy elő a nem létező cicaszemekkel és az ártatlan fejjel, utána pedig lehet reménykedni, hogy senki nem menekül el előle, mert az önbizalmamnak ott lenne vége véglegesen is. - Különben pedig nem hiszem, hogy én olyan fiatal lennék. Valójában sokat éltem, de nem feltűnő, mivel alig voltam húsz éves a halálomkor... - utaltam rá, hogy azért ha jobban megnézi az arcomat, akkor felfedezi rajta a ráncok apró nyomait, nem, még nem látszanak, de pár év és elkerülhetetlenül fel fognak bukkanni, hiszen már jó 28 éves vagyok a kinézetemre is, nem még a valóságban. De még mindig jobban tartom magam, mint egyesek, és örülök, hogy ilyen korban még nem egy öregasszony, hanem inkább egy jó karban lévő fiatalos nő vagyok, akit a saját tisztjei neveznek be a társkeresőbe. Mondjuk azt nem állítom, hogy ezt minden hátsó szándék nélkül tették, de sosem lehet tudni. Lehet, hogy valaki tényleg miattam csinálta, csak én éppen elég morcos voltam még a délelőtt ahhoz, hogy ezen is elgondolkodjak hideg fejjel.
- Kojiro! - néztem rá picit morcosan, miközben igyekezetem ellenére egy rózsaszín folt volt kedves az arcomon megjelenni. Éreztem a nyomát, tudtam, hogy ott van, miközben a kedves tiszt csak azért is folytatta a bókolást, pedig kértem, hogy ne tegye. Furcsa, ha más mond nekem ilyeneket, legfeljebb kikacagom, jobb esetben megköszönöm neki a dolgot, de most kifejezetten éreztem, hogy ettől színt fogok váltani. Talán mert legtöbbször nem egy randin hallok a bókokat, így annyira nem is zavar a dolog. De most akkor is egyre rosszabb lesz ez, talán ezért próbáltam a tisztet lecsendesíteni. De eddig semmi ilyesmi nem történt. Sőt, folytatta is, mire nekem nehezemre esett figyelni rá rendesen. Ez nem igazság. De még mielőtt sikerült volna felháborodást színlelnem, ő sikeresen neki ment egy padnak és fel is borult vele együtt. Csak nagy nehezen tudtam elrejteni a mosolyomat, igyekeztem a kezemmel leplezni, majd óvatosan rá pillantottam. - Azt hiszem ezt meg is érdemelted... - jegyeztem meg apró mosollyal, immár a kezemet letéve, hiszen éreztem, hogy most nincs rá szükségem. Remélem nem sértődik meg rajta, hogy kikacagom, de nem tudtam mást tenni. Ennyi, ilyen vagyok, jobb, ha felkészül rá!

//bocsi a késésért -.-"//

Tárgy: Re: Utca Szer. Szept. 21, 2011 6:25 am

Vakrandi

- Igen, erről én is hallottam, a legnagyobb és legerősebb volt a vezér. Bár ezt se tartottam olyan értelmes dolognak. Lehet az erős a vezér, ha nem elég jó stratéga, akkor sok mindent nem tud csinálni. Egy kisebb sereg is letudná győzni őket, egy megfelelő lépéssel. Ahogy mi csináltuk, még régen. – elhallgattok, mert nem is hiszem, hogy érdekeli a történelemóra, és beszélni se akarok annyira róla. Megtörtént ott a harc, túlerő volt, de nyertünk. Ismertük a helyet, az időjárás nekünk kedvezett, és a meglepetés ereje, nyertünk. Ez volt a lényeg, egy újabb ostoba ellenséges hadúr hullt a porba, mi pedig győztesek voltunk. Csodás érzés volt Nobunaga mellett állni, büszkevoltam arra, hogy segítettem neki a harcokban. Jó hadvezérként kivette a részét az egészből, az elsősorban rohamozott.
- Természetesen az volt, és örömmel hallom, hogy elfogadod. Remélem ízleni is fog majd az, amit készítek. – hm, mivel lepjem majd meg? Valami könnyűvel kellene, ami nem fekszi meg a gyomrát, és másnap se fog egésznap a WC-re járni. Mivel eddig csak magamra főztem, így berozsdálltam egy kicsit. Hiszen az én gyomrom azért már megszokta azt, amit csinálok, de másokat nem akarok ezzel kínozni. A biztonságkedvért, majd gyógyszereket is szerezni fogok, fő a biztonság. Arra pedig, hogy szerinte nem olyan fiatal, majdnem legyintek egyet.
- Mindenki annyira öreg amennyire érzi magát. Bár sajnálatos, életed virágában meghalni, bár legalább most így láthatlak, szépnek.
Mi lelt? Bókolok folyamatosan, és ami a legérdekesebb…jól érzem magamat. Fura érzés, és félelmetes, nagyon régóta most érzem magamat tényleg úgy, hogy boldog vagyok. Hajaj, lesznek még itt gondok úgy érzem. Mi jöhet még? Társasági élet, sőt, én kezdeményezek beszélgetést valakivel? 400 évig sikeresen tartottam magamat, mindenféle társasági dolog elől, és most pedig mégis sikerült. Az is, hogy sikerült tovább bókolnom, hiába is kaptam érte egy megszólást. Nem tartottam fontosnak, hiszen az arcán megjelenő pír azt jelenti, hogy csak érek el sikereket. Tudnék is ennek örülni, ha nem támadt volna meg egy pad, és esek rá. Most az én arcomon volt a sor, hogy más árnyalatot vegyen fel, rákvörösség azért amiért beégtem. Feltápászkodok és megigazítom a ruházatomat, majd egy amolyan zavarbanvagyok mosoly társaságában ráemeltem a tekintetemet.
- Gondolod? Haj, akkor kicsit óvatosabban fogok bókolni, a végén a kukában kötök ki fejjel. – kicsit viccesebbre próbáltam venni a figurát. S folytattuk a sétát, míg el nem értünk hozzá. Sajnos itt a búcsú ideje. Ilyenkor nem tudom mit is kell csinálni, egyik lábamról a másikra állok, megvakarom a tarkómat, majd egyszerűen megpuszilom.
- Nagyon élveztem az estét. Remélem mihamarabb találkozni fogunk. S ahogy ígértem, természetesen fogok főzni neked majd valamit. Csak tudasd mikor is lenne majd jó neked. Sz….szia és olyan szép álmokat amilyen te is vagy.
Biccentettem mosolyogva és kalapáló szívvel elindultam hazafelé.

/Köszi ^^ /

Tárgy: Re: Utca Pént. Szept. 23, 2011 8:45 am

Vakrandi

Azt hiszem Kojiro nagyon is hozzám hasonlóan gondolkodott, már ami a klán igazgatóságát illeti, mert bár, én nem mondtam ki, hogy szerintem eléggé bénán csinálták, amit tettek, ő megtette helyettem. Most vagy nagyon jó kis tapasztalatai vannak és onnan tudja ezt mindet, vagy hozzám hasonlóan nem éppen a legerősebb alkat és sokkal többet fordított a figyelméből a stratégiára, mint a befektetett erőre. Nem tudom most melyik a jó megoldás, de a jelenlegi testfelépítését elnézve én azt mondom, katonaként ő aztán nem volt híján a puszta izmoknak még ember korában sem, úgyhogy inkább jó kis tapasztalati dolgokra tippelek. Nem mondom, hogy nem örülök ennek, hiszen nekem mindig is jobban ment a gyorsaságom kihasználása a különböző helyzetekben, mint az erőnek, és nagyon nem szeretem, ha valaki olyasmiben próbál lepipálni, amire éppen büszke vagyok. Meg ez egyfajta megnyugtatás is, hiszen igaz, hogy apámat soha nem ismertem meg jobban, de annak köszönhetően, hogy ott maradtam a halálom helyén jó ideig hallottam még róla, ráadásul pedig extra dolgokat az intézkedéseiről is, mivel kimutatta, hogy nagyon is tiszteletben tartotta a klánja érdekeit, ami sajnos nem éppen lehetett elmondható mindenki másról is, aki ott uralkodott. Csoda, nem csoda, de én akkor is tiszteltem érte, hogy volt benne morál és tartás, ráadásul pedig az elmondások alapján én éppen tőle örököltem a fejemet. Mindegy, ez nem fontos, de örülök neki, hogy találtam olyan embert, aki képes megérteni az érzéseimet és nagyjából a gondolkodásomat is, hiszen még mindig régebben halt meg, mint a legtöbben itt, akiknek már fogalmuk nincs róla, hogy miről is beszélek én időnként. De jó, ez kezd viszont nagyon csöpögőssé válni, te jó ég, mi a fene van velem? Oké, gyorsan vissza kéne térni a jelenbe.
- Tudom, nekem sem a kedvencem volt, de beleszólni nem tudtam a dolgokba... - azt azért megtartom magamnak, hogy ennek mi az oka, ugyanis kevésbé kell tudnia, hogy köze nincs ahhoz, csak egyszerűen nő voltak. Még éltem is voltam éppen eléggé talpraesett ahhoz, hogy simán szembe szálljak a férfiakkal, így ez igazán nem lehetett volna nagy probléma, az annál inkább, hogy már egy ideje a testem a föld alatt nyugodott, így nehezen tudtam volna kapcsolatba lépni bárkivel is. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy rendszeresen kísértsek pár embert, csak éppen sok haszna nem volt a dolognak sem itt, sem ott...
- Biztos vagyok benne, hogy nem lesz ellene kifogásom. - fordultam sugárzó mosollyal Kojiro felé, hiszen nekem aztán semmi kifogásom az olyasmi ellen, mint egy kellemes kis közös étkezés, ráadásul nem is nekem kell főzni, szóval annak az esélye, hogy az egész egy kukában fog landolni, jó alaposan lecsökken. Komolyan, ismerem a saját főzési tudományomat és ő be is vallotta, hogy sokkal jobban tud alkotni, mint én, így igazán nem aggódom amiatt, hogy át kell adnom neki a stafétát. Oké, cikinek ciki a dolog, de mivel a hadnagyom is fenyeget olyasmivel, hogy saját készítésű tortával fog beugrani, biztos vagyok benne, hogy az egészet nagyon könnyen meg fogom tudni emészteni. Mindenkinek vannak gyenge pontjai, az enyém épp a tűzhely, de ha már nagyon fog zavarni a dolog, még mindig ott van pár barátnőm utolsó mentsvárnak, akik szívesen segítenek nekem megtanulni a dolgokat, persze csak közvetlenül azután, hogy frissítem a tűzálló kuka és poroltó gyűjteményemet, hiszen ezek az eszközök létszámra kereken nullással találhatóak meg az otthonomban, az irodámban van belőlük ugyan tűz esetére, de azt meg nem fogom senki kedvéért eltávolítani sehova. Erről ennyit, akinek nem tetszik, annak mindjárt meg fogom mondani, hogy mit is csináljon a fene sok idejével, amikor az én dolgaimon gondolkodik.
- Kedves tőled, hogy szépnek találsz... - bár, én már régen nem érzem magam olyan fiatalnak, ahogy kinézek. Tettem hozzá a maradékot csak gondolatban, hiszen sejtettem, hogy ha hangosan ki merem mondani a dolgokat, akkor szépen le fog csittelni. Így inkább nem szóltam, csak figyeltem rá és próbáltam megtalálni az igazságot a mondataiban. Lehet, hogy nagyon is igaza van, hiszen amíg nem kaptam felelősséget, olyan voltam, mint aki tényleg éppen most lett huszonéves és ahhoz méltóan is éltem, talán ennek köszönhető, hogy csak az utóbbi időben vettem észre a változásokat. Remélem, hogy még nincs késő, és tényleg képes leszek megváltozni, ha mást nem, ennyiben biztosan segített Kojiro. Remélem, a továbbiakban is fog nekem, hiszen van egy olyan érzésem, mi egymást fogjuk a jövőben segíteni, márpedig az én előérzeteim nagyon ritkán tévednek, és akkor sem nagy mértékben, amitől bevallom, picit most félek is.
- Köszönöm, ígérem, nemsokára jelentkezni fogok! - néztem rá kedvesen, miközben éreztem, hogy hozzám hajol és egy puszit ad az arcomra, majd mikor eltávolodott, kezdett csak körülöttem feltűnni az ismerős hely. Igen, sikeresen visszaértem az osztagom főépületéig, ami annyit tesz, hogy nagyon is hamar véget ért a mai este. Most már be tudom ismerni, nagyon nem bántam meg, hogy elmentem, de most, hogy a kedves partnerem elment, ideje lenne megmutatnom, hogy attól még nem tehették meg velem, hogy ilyen csúnyán átvernek és beneveznek ilyenekre a tudtom nélkül. Bár, belül nagyon is örültem, az arcomon egy eléggé kiismerhetetlen kifejezéssel mentem végig az osztag épületén a szobámig, miközben jól megnézhettem, hogy pár tisztemnek igenis a földön kötött ki az álla, amikor meglátott ebben a ruhában. Nem a legfurább, amit eddig viseltem, de ritkán veszek fel pirosat, és a rózsaszín virággal feltűzött hajt is életemben először viseltem el tisztességesen. A mai napnak vége, a holnap pedig hamar el fog jönni...

//köszi a játékot!//

Tárgy: Re: Utca Kedd Okt. 11, 2011 7:12 am

Kojiro Kuroda-chan bácsinak. Már, értem. De én már nagy kislány vagyok.

A bácsi vállán utazgatva ő beszél, én pedig hallgatom, ám mond valamit, amit nem hagyhatok csak úgy szó nélkül.
- Mii? Mi nem vagyunk istenek? De… de apuci azt mondta, hogy én is shinimicsoda vagyok egy isten, mint ő. És… és én máj sok éves vagyok, mégis kicsi lány vagyok. Va… va… vagyis nagykislány nem pedig kicsi. – mondom kezeimet összefonva magam előtt. – Ugye, ugye én nagyon gyojs vagyok. Olyan gyors, mint… - ekkor elgondolkozom. -… mint a villám. Nem még annál is gyojsabb. – hadonászok kezeimmel, hogy azokkal bemutathassam, milyen gyors is vagyok. - És ha figyelek és megint bántani fognak? Nyuu~ a kavicsok nagyon gonosz micsodák ám. – szorongatom meg a bácsi fejét félelmemben.
Na, aztán ahogy megyünk, mendegélünk, vagyis csak a bácsi mivel én lovaglok a nyakában. És ott tartottam, hogy megyünk, mendegélünk vagyis… ~ Jól van, na, értjük csak folytasd már. ~ … elérünk egy boltot. Elmegyünk és én máris tűkön ülök, mikor meglátom az édességes részt, de a bácsi még mindig valami uncsi dolgoknál szöszmötöl, ami nagyon nem tetszik nekem. De aztán nagy örömömre az édességekhez indul és vesz nekem pillecukrot. Amint kifizeti meg is kapom de… hé, mi… mi van, ezzel a pillecukorral nem nyílik ki. Hát nincs mit tennem a bácsi elé lógatva kérem, meg hogy bontsa ki. Majd mivel ilyen kedves volt én megkínálom, de nem kér. De fura nem kér, de hisz a pillecukrot mindenki szereti, még én is. Akkor meg, hogy lehet, hogy nem kér?
- Biztos nem kéj bácsi? Nagyon finom ám. – aztán a bácsi mondja, hogy hívjam csak Kojironak vagy Kurodának. Hát legyen, ha szeretné. – Kuyoda-chan bácsi biztos nem kéj pillecukjot?
A kúthoz érünk és leültet. Majd előveszi azokat az uncsi dolgokat ami miatt olyan sokáig tartott megvenni a pillecukromat. Aztán elmondja hogy most bekötözi meg fertőzteti… nem fertőtleníti a sebemet én meg nagy kislány vagyok így nem sírtam. Igazi shinimicsodaként viselem el a fájdalmat és még egy macis tapaszt is kapok a kezecskémre, aminek nagyon megörülök. Aztán itt jön az újabb furcsaság. Kiderül, hogy nem is biztos, hogy shinimicsoda vagyok, hanem lehet, hogy olyan postás. Hát azért remélem, nem mert én shinimicsoda akarok lenni, de persze lehetek postás is. Biztos ők is olyanok, mint a shinimicsodák.
A bácsi azt mondja, hogy gyakorlunk, és hogy tudjam is mit kell csinálnom el is mondja.
– Igen, gyakorolunk. Van nálam egy levél, amit el kell vinnünk valakinek. Ez a mi fő feladatunk, a harc nem ránk tartozik. Esetleg néha pár ajándékot is elviszünk néhány személynek, ha azt kérik . A legfontosabb az, hogy mindig megkapják a küldeményt, és lehetőleg sértetlenül. – benyúl az ruhájába és egy borítékot vesz elő, majd felém nyújtja. Aszta ezt a semmiből boríték varázslatot vajon nekem is tudnom kéne. – Látod, rajta van a cím és a feladó, hogy kinek kell odaadni. Vannak olyan küldemények, amiknél nem szerepel, hogy ki is küldte. Ezek néha titkos hódolok küldeményei vagy másokból küldték. De nekünk soha nem szabad megnézni mit is szállítunk. Felvesszük a csomagot, elvisszük, és átadjuk, utána visszatérünk újabbakért. Nos, akkor a gyakorlás, elmegyünk erre a címre, és majd odaadod ezt a levelet annak, akinek kell. Azért majd nézlek téged, hogy hogyan is csinálod. Arra figyelj, hogy udvariasan köszönj, mond meg kinek is érkezett, és ha itthon van, akkor át szeretnéd adni. Ha nincs otthon, és nem volt felhatalmazás is mellékelve, hogy másnak is átadhatod, akkor szépen visszavisszük, és majd másnak továbbítjuk. De ha van olyan, aki megkaphatja, akkor neki is oda adhatod. Nos, van kérdésed? – ahogy a kezembe veszem, a levelet elkezdem vizsgálni és egyből fel is tűnik valami így már nyújtom is a kezem, mint az iskolában mikor arra vár a diák, hogy a tanár felszólítsa.
- Igen, van Kuyoda-chan bácsi. Én nagyon ügyesen és szépen tudok ám olvasni, de ezeket a betűket én nem ismejem. Mi van ide íjva? – mutatom a bácsinak a kanjival írott nevet. Nos, miután megtudom, hogy mik is vannak oda írva már fel is készülök az indulásra.
- Jendben akkoj most menjünk és kejessük meg ahova ezt vinni kell. – jelentem ki a levelet a magasba tartva. Majd a ˝tökéletes˝ irányérzékemre hagyatkozva indulok el, de vajon a jó irányba?

Tárgy: Re: Utca Szer. Okt. 19, 2011 6:18 am

Aranyos-chan kicsi lánynak. Igen, nagyon nagy kislány Very Happy

- Igen, shinigamik vagyunk, de nem istenek, ez csak egy megnevezés, semmi más. Így hívjuk magunkat, de sok okunk nincs rá. Mi is megöregedünk, és meghalunk, egy isten pedig nem tud meghalni. És igen, nagyon is nagy vagy, és gyors. Tényleg gyors, mint a villám. – mosolyogva nézem ahogyan Aya-chan hadonászik, azért ha arra kerülne a sor akkor elhajolok, nehogy a nagy salapálás közben eltaláljon.
- Akkor majd fogd meg azt a kavicsot aki bántott és dob el jó messzire. Akkor majd legközelebb nem fog téged bántani. – ieh, remélem nem préseli ki a maradék szememet. Jó, ez abszurd lenne, annyira nem erős, de hogy a hajam lehet érdekesen fog állni, az is igaz, de mindegy. A nyakamban Aya-chan és sétálunk.
- Igen, biztosan nem kérek, köszönöm szépen. – remélem nem fog olyan bosszút állni majd rajtam, hogy a hajamba ragasztja, sokáig tartana kiszedni, és lehet fájdalmas is lenne, jönne vele még néhány szál haj is, eh, nem jó. Mindegy, ez most lényegtelen, inkább végezzük el az első feladatát. Elmondtam neki mindent amit kellet, és most pedig Ö kérdezett.
- Az csak a neve, de ne aggódj, ha tudod a címet, akkor nincs nagy gond a nevekkel se, de majd keresünk valakit neked, aki megtanítja elolvasni ezt is. Rendben van? – akkor indulhatunk is, de közben pár dolgot még elmondok neki. – Lényegében, most ez egy fontos levél, hadititkok, ne is kérdezd, hogy milyen titkokat kell nekünk szállítani. Amikor nem valami sok ellenségünk van itt, sőt, azt mondanám egy se, de nem is a kérdezés a mi dolgunk. – s meg is érkeztünk. – Itt vagyunk, tessék, itt a levél, és add át annak, aki kijön. – azt majd a végén is ráér megtudni, hogy ez csak amolyan próba munka a számára, amit én készítettem elő. S amit vége van, odasétálok hozzá. –
Gratulálok neked, az első sikeresen megcsináltad, máskor lehet kicsi nehezebb lesz, de bátran fordulj a többiekhez, ha segítségre van szükséged. Lassan sajnos mennem kell, de egy darabon elkísérlek, hogy könnyebben hazatalálj. – nyújtom neki a kezemet, hogy megfogja, és visszakísérem a találkozásunk helyére, majd elbúcsúzok tőle, és megyek a dolgomra.

/Köszi a jétkot/

Tárgy: Re: Utca Pént. Nov. 04, 2011 1:23 pm

~ Amatsu és Noah Véres Süti Partija *.* ~

Van az a klasszikus történet, tudják, amikor az ember, akarom mondani, mert mindig elfelejtem, halálisten éppen élvezné, hogy semmi dolga, mégis utoléri a munkája… Hogy is szokták mondani? Hogy olyan ez, mint a buszsofőr szabadnapja? Mindenesetre, ha a kötelesség szólít, azt hiszem… szóval úgy helyes, ha megyek, nem igaz? o.o
Tulajdonképpen nem is tudom már, miért alakult úgy, hogy Seireitei utcácskáin sétálgattam, merengve mindenfélén… Úgy értem, rég volt már, hogy nem a gyengélkedőn voltam, vagy az irodában, vagy útban haza; így, hogy hirtelen nem volt semmi sürgős tennivalóm, elvesztettem minden közeli célt, és ez ijesztő volt >.< Határozottan megrémültem a tudattól, hogy nem tudok éppen mit kezdeni, nekiindultam hát a városnak, elvégre csak akad valami tennivaló, valami, ahol segíthetek; nem voltam fáradt, hogy pihenjek, én tenni akartam valamit! *.* Tehát buzgó tettvággyal lépkedtem a köveken, dúdolgattam, nézelődtem a sok-sok shinigami közt, és olyan érdekes volt, mintha páran ismerősek lettek volna! Nem voltam benne biztos, hiszen az én arcmemóriám nem jó, tényleg nem, és talán nem is a legjobb emlék valakiről, hogy mennyire… teszem azt, mennyire tört el a jobb karja, de azt hiszem, ez az, amit szakmai ártalomnak hívnak... Ami azt illeti, jó érzés volt végiggondolni ezt – látni, hogy mennyit fejlődtem, mióta a negyedik osztaghoz kerültem, hogy bizonyos dolgok már teljesen természetessé váltak számomra, olyanok is, amik kezdetben eléggé ijesztőek, vagy furcsák voltak. Mert ez, igen, szóval ez rutin! *.* És olyan megnyugtató, természetes volt a nyüzsgő utca a járókelőkkel, a dolguk után siető tisztekkel, gyerekekkel sétáló anyukákkal, bevásároló idősebbekkel... Teljesen, mintha csak az Emberek Világában járkáltam volna, régi, halvány emlékképeket idézett minden, még a levegő is, a napfény is, minden; tam-tam, dobogtak lábacskáim a földön, mosolyogtam a világra, kerülgettem másokat, utat engedtem a rohanóknak, nézegettem a boltokat; egyszerűen jólesett mendegélni, mint bárki más, úgyhogy szépen lassan lecsitult háborgó lelkem… Már nem tűnt annyira különösnek, hogy nem kell semmit csinálnom, és nem is akartam mindenképpen tenni valamit. Mert sétálgatni a napfényben jó, nincs is ennél jobb: megnyugtató, és olyan jól lehet közben gondolkozni, hogy csuda! *.* Igazán, mindenféle az eszembe jutott: hogy biztosan megírtam-e minden aktát (persze nem, csak nem tudom, hol vannak azok, amik nincsenek készen, mert valahol lenniük kéne, csak én nem tudok róluk, de hát az lehetetlen, hogy csak ennyi legyen >.<), hogy milyen finom cukrokat kaptam a múltkor is az édességboltban (de nem, oda most nem kellett mennem, mert egységünk készletei bőségesek, még rengeteg van, amit adni lehet a gyerekeknek vizsgálat után *.*), hogy Rosa-channak mekkora lehet a kislánya (vele is milyen régen találkoztam o.o), hogy Shin-kun vajon most mit csinál (mert olyan jó, hogy megtalált a bátyám *.*)…
Mindenről eszembe jutott valami, ami csak elém került, ide-oda csapongtak a gondolataim egyik dologról a másikra, és teljesen elmerültem mindebben, úgyhogy észre sem vettem, tam-tam lábacskáim dobbanása már nem is a megszokott, széles utcán vezet, hanem valahol a külváros felé lehetek, mert egyre kevesebben haladtak el mellettem. Az jutott eszembe, talán nincs messze a tengerpart sem, hiszen egyszer már elvetődtem arra, véletlenül, magányosan sétálgatva… És sopánkodtam magamban, hogy lehet, hogy eltévedek, mindig eltévedek. Hiszen az rendben van, hogy most éppen nem kell sehová sem mennem, na de… de ha eltévedek, teljesen eltévedek, akár napokig is elveszek az utcák közt, akkor mit csinálok? Nekem holnap már dolgom van, tényleg, és mi lesz, ha egy délután nem elegendő, hogy kijussak innen? >.< Tökéletesen tudatában voltam annak, hogy ez milyen borzalmas volna, és egyre inkább hatalmába kerített a kétségbeesés; ráadásul, ha ez nem lett volna elég, még a napocska is eltűnt, beborult az ég, és látszott, hogy mindjárt jönni fog az eső. Még ha csak zápor is… Nem szerettem volna megázni, semmiképpen nem lett volna jó, főleg, ha még meg is fáztam volna, az lett volna igazán szörnyű! Ezzel az állásponttal, azt hiszem, elég sokan egyetértettek, mert mind kevesebb és kevesebb járókelő jött szembe… végül már egymagam róttam az utcákat, tam-tam, dobogtak lábacskáim, de ez most ijesztő volt, lévén az egyetlen, magányos topogás az utcaköveken. Azazhogy mégsem volt az egyedüli hang, mert valaki, nem messze, mintha beszélt volna: egy fal mellett ott feküdt az a valaki. Először azt hittem, hozzám szól, de nem úgy tűnt, hiszen nem is nézett rám; ott feküdt szegény, és látszott, mindjárt esni fog, és ő biztosan nem akart volna megázni – másrészről viszont távol álljon tőlem, hogy bárkinek a dolgába avatkozzam – azonban mégiscsak, hiszen esni fog, és talán elesett… Tétovázva hát odalépdeltem mellé, bátorítgatván magam, hogy ebből, végül is, baj nem lehet, sőt, az ilyesmi kötelesség mások iránt, tehát nekem ezt meg kell tennem! *.*
- Elnézést… minden rendben? – kérdeztem félénken a férfitól, bár nem voltam benne tökéletesen biztos, hogy az-e, mert csak a hátát láttam... Az azonban egy pillanat alatt világossá vált, micsoda közhelyes butaságot kérdeztem, mert karcolások, sebek, kisebb-nagyobb vágások szelték át a ruháját, és egyáltalán, mintha vérzett volna… Jókedvéből ugyan ki feküdne ilyen állapotban a földön? >.< (Ennyit a fent említett rutinról T.T) De legalább beszélt. Vagyis motyogott, de csak magában, viszont legalább élt, biztosan élt, ennélfogva, mint a hős negyedik osztag tagja, meghalni sem hagyhattam! *.*
- Segítek, jó? o.o
Mellékuporodva próbáltam kitalálni az arcából, hogy helyeselt-e vagy sem – nem mintha számítana, mert azt hiszem, minden helyzetben, bármint is mond, kötelességem ellátni a sérüléseit; és kicsit aggódtam, mi lesz, ha rám förmed, minek kérdezek ilyen feleslegeseket, de hát tényleg nem szerettem volna beavatkozni a dolgaiba, viszont neki orvosra volt szüksége, én meg ugye valami olyasmi vagyok, szóval… értik, ugye… >.< Elvégre én akartam tenni valamit annyira nemrégiben, és ez is csak az volt, amit nap közben csinálok, de… de mégis más, hiszen egészen biztosan nagyon megsérült, máskülönben a gyengélkedőre jött volna! >.<

Tárgy: Re: Utca Szomb. Nov. 12, 2011 9:51 am

Jókor jó helyen
Avagy ismerkedés a második osztag hadnagyával

Egy megszokott munkanap estéje. Kezdenek monotonná válni a küldetés nélküli napok, mikor csak jelentéseket írok, és Shizuka-san munkáját ellenőrzöm. Nem rossz dolog ez, csak egyszerűen már unalmas. Pár héttel ezelőtt még elfáradtam a folyamatos koncentrációban és hibakeresésben. Mára már ez nem tud lefárasztani. Maximum akkor, ha megszokottnál jóval több anyaggal szembesülök, de akkor is csak annyira, hogy fölösleges gondolatok nélkül tudjam kipihenni magam. Bár nem értem, mit kell kipihennem. Az edzéseim az utóbbi időben csak a szinten tartásra voltak elegek. Eltunyultam. Pedig a zanjutsu, amit mostanában különösen hanyagoltam, a kedvenc képzettségem. Szeretnék minél magasabb szintre jutni belőle. De félek, ehhez most kellene egy löket, vagy hogy valaki segítsen egy kicsit tovább lépni. Úgy érzem, megragadtam vele egy szinten, ahonnan magamtól képtelen vagyok elindulni.
Ezen a témán agyalok, amikor kilépek osztagom területéről Seireitei utcáira. Számomra ez komoly lelki dilemma. Főleg amióta Chi-san is nyaggat emiatt. Márpedig ha ő is észreveszi, hogy már hosszú ideje csak egy szinten stagnálok valamiben, akkor ott bizony tényleg komoly bajok vannak. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni a dologgal. Sóhajtok, és karjaimat összefonva felnézek az égre. Mintha onnan várnék tanácsot. Mintha egyáltalán kaphatnék onnét valamilyen útmutatást. Képtelenség. Ezzel magam is tisztában vagyok. Tekintetem visszafordítom az utcára és elindulok az útvesztőben. Különös. Nem szoktam éjszaka sétálgatni a városban. Pedig ilyenkor sokkal csöndesebb, sokkal több esélyem van gondolkodni. Vagy csak egyszerűen magamba fordulni és gondolkodni. Elmerülni valami másban, kizárni a külvilágot. Megszabadulni a mindennapok egysíkú feladataitól.
A hűvös levegő felfrissít. Az a cseppnyi fáradtság, amit korábban éreztem, teljesen elhagy, mintha nem is létezett volna. Azonban mindez semmi egy másik, ébresztőleg ható hang mellett. Határozottan kardok összeütközését hallom, nem is olyan messze. Minden más gondolat kiszalad a fejemből, csak arra koncentrálok, hogy mihamarabb kiderítsem a ramazuri okát. Kardpárbaj a város közepén… ráadásul este… Ki van ennyire meghúzatva? Mi a csuda történhetett?
Ahogy befordulok a sarkon, már meg is világosodik előttem, mi a helyzet. Három teljesen részegnek tűnő shinigami nyilván akart valamit attól a fehér hajú shinigamitól, aki épp most készül laposra verni őket. Ez így nem pontos… A lekaszabolás sem megfelelő fogalmazás, de a lényeget leírja. A fiatal nő bámulatos ügyességgel forgatja zanpakutoját, a három férfi pedig csak néz ostobán, szinte teljesen képtelenek lépést tartani vele. Nagyszerű a mozgása. Csodálattal nézem a lány ténykedését, amikor észreveszem a karján lévő hadnagyi jelvényt. Így már azért meg tudom érteni, honnan ez az ügyesség. Kicsit játszadozik ellenfeleivel, legalábbis másként nem tudom elkönyvelni, hogy ennyi időt hagy nekik képességeik és mozgáskoordinációjuk szintjének prezentálására. Amint látszólag megunja, semmi perc alatt kiüti őket.
Pár pillanatig csak döbbent csodálattal nézem a lányt. Látom, elteszi zanpakutoját, és távozni készül a helyszínről. A lábaim szinte maguktól mozdulnak ugyanabban a pillanatban, mikor félig öntudatlanul megszólalok.
- Várjon, Fukutaichou-san! – kiáltok utána felé futva. Mikor odaérek, a szemébe nézek. – Nagyon ügyesen forgatja a kardot – jegyzem meg halvány mosollyal az arcomon, majd gondolkodás nélkül folytatom is mondandómat. – A nevem Mei, és a Sanbantai sansekije vagyok. Megkérhetem, hogy tanítson, Fukutaichou-san? – kérdezem meghajolva előtte, és csak reménykedni tudok a beleegyező válaszban. Ugyanakkor csak most tudatosul bennem, mit is mondtam az imént, akárcsak az, hogy megtaláltam a motivációmat a zanjutsuhoz. Megtaláltam azt a szintet, ahová el szeretnék jutni, és még tovább fejlődni onnan. Egyelőre egy kisebb cél, később egy nagyobb, a fokozatos fejlődés érdekében. A szakadékból, aminek most az alján vagyok, talán végre sikerül tovább indulnom a magasabb szintek felé. Talán. De ehhez segítségre lenne szükségem, és ez a lány… ő tudna segíteni. Már ha akar.

Tárgy: Re: Utca Szomb. Nov. 19, 2011 12:47 am

Viszonylag unalmasan indult a nap... és mivel ezt előre tudtam, egy elegáns délig alvással indítottam, hogy az unalmas részeiről lemaradjak. Cool

Mikor magamhoz tértem végre, egy nagy ásítás kíséretében dörgöltem ki az álmot szemeimből és egy tíz perces bamba magam elé merengés után úgy döntöttem ideje felöltözni.
Én még csak a gatyámat kerestem, mikor szobámba belibbent az a fekete lepkefon, vagy mi a rák..
*~ Pokol lepke te szerencsétlen. Utca - Page 7 75923

~ vágott közbe Kage Kurosu csodás elbeszélésembe.
~ Jó, jó miszter tudás kútfője.. folytathatnám? ~ Miután válasz nem érkezett, kicsit megköszörültem torkom és folytattam a sztorit. *
Na szóval... Azt az üzit kaptam, hogy három lidérc valahogy átszökött Soul Societybe és mivel én vagyok az egyik legjobb emberük, engem küldenek, hogy elkapjam őket.
*~ Biztos ez? ~ Vágott közbe ismét a mesélésbe. ~ Én úgy emlékszem, azért te kaptad a melót, mert te voltál az egyetlen szabad ember... rajtad kívül mindenki csinált valamit és... ~
~ Most te mesélsz, vagy én? ~ Szakítottam félbe ezúttal én.
~ Végül is mesélhetem én is O.o ~
~ Kuss, én mesélek >-< ~
~ Cöh.. ~ *
Szóval... mivel amúgy is unatkoztam, azonnal rohantam is, hogy elintézzem azokat a dögöket... de előbb még vissza rohantam, mikor eszembe jutott, hogy a gatyámat még mindig nem találtam meg. ._. Mikor meglett a gatyám, na akkor indultam elintézni a dögöket.
Hamar elértem a helyet, ahol észlelték őket és valóban, három nem épp szimpatikus lidérccel találtam szemben magam. Mivel nem akartam túl sokáig vesztegetni az időm ezekre a férgekre, aktiváltam a shikait, hogy minél előbb végezhessek velük. Még alig aktiváltam Kage Kurosu erősebb formáját, mikor az egyik barom már rám is vetette magát. Ha egy állathoz kellene hasonlítanom, azt mondanám, olyan volt, mint, mint egy tigris, csak kevesebb csíkkal. Nagy elszántsággal rontott nekem, de pechére nem tartozott épp a legerősebbek közé. Ahogy rám vetette magát, fél kézzel állítottam meg a levegőben maszkjánál fogva. Még kivártam, hogy az édes meglepődöttség tükröződése köszönjön rám szemeiből, majd egy halvány mosollyal arcomon, ökölbe szorítottam kezem, ezzel összeroppantva a fején díszelgő maszkot. Ahogy eltűnt, azonnal a másik kettő után vetettem magam, ám félúton megakadtam valamiben. Egy szinte láthatatlan, ám annál erősebb pókháló ejtett foglyul, amit kizárásos alapon gondolom az a lidérc készíthetett, aki úgy nézett ki, mint egy pók. ._. Úgy tűnt ennél sokkal többre nem lehet képes, hisz a társa ugrott nekem, kinek mindkét keze egy- egy hatalmas penge volt és úgy gondoltam, jó buli keresztül döfni rajtam az egyiket, amíg nem tudok mozogni a háló miatt.
- Bazze... te leszúrtál ._. - Néztem hol a maszkjára, hol a karjára, mely félig eltűnt a testemben és lassan vörös csíkot hagyva maga után, vérem kezdte elárasztani azt, ahogy a fájdalom kezdte egyre jobban átjárni testemet. Kicsit felhúzott, így gondolkodás nélkül, teljes erőmből megfejeltem, ami elől nem tudott kitérni, lévén a karja még mindig bennem volt. A fejes hatására, maszkja megrepedt, mire döbbenet csillant meg szemeiben. Kis erőlködéssel, sikerült eltépnem az engem fogva tartó hálókat és pár ideges csapással elintéznem a furcsa párost.
Felsőmet levéve és kicsit eltépve kötöztem be az oldalamon díszelgő mély sebet, melyből kifolyó vér hamar átáztatta a ruhadarabot. Még a Shikai adta sebességemet használva indultam vissza, célomul a negyedik osztagot választva, hogy mielőbb elláthassák az erősen vérző sérülést, ám ahogy egyre több vért vesztettem, mozgásom is egyre csak lassult. A városban már a tetőkön ugrálva haladtam, kezemet sebemre tapasztva, ám végül megcsúsztam egy óvatlan pillanatban, mikor a fájdalom erősebben hasított testembe és leestem az utcára, mint egy zsák krumpli. Az esést sikerült arccal tompítanom, így talán újabb sérüléseket szerezve, ám nem éreztem. Lassan az egész testem elnehezült és már szinte semmilyen fájdalmat nem éreztem, ahogy a vérhiány miatt tompulni kezdtek érzékeim.
~ Te mekkora egy szerencsétlen vagy... Képes vagy százzal tépni, mikor két kard áll ki belőled és egy csaj az öledben, de egy ilyen kis karcolástól összeesel. O.o ~ Kezdett dorgálni, mintha nem lettem volna így is elég szarul.
- Hát... hozd a csajt és akkor mehet. - Feleltem suttogva, egy halvány mosollyal arcomon.
- Elnézést… minden rendben? - Csendült fel mögöttem egy kedves női hang, mire hirtelen ledöbbentem kicsit.
~ Haver... ezt most te csináltad? Csak mert kajás is vagyok és jól esne egy kis.. ~
~ Dehogy én te varom... hogy a fenébe hoznék már ide egy csajt? ._. ~
- Segítek, jó? o.o -Hirtelen egy aranyos, barna hajú lány kuporodott mellém és csillogó, sötétkék szemeit rám szegezve nézett, némi aggodalommal arcán. Őszintén szólva, már nem voltam biztos benne, hogy tényleg ott van e, vagy csak a vérveszteség miatt haluzom oda, mindenesetre úgy tűnt segíteni akart. Karjaimat nyaka köré fonva dőltem rá finoman, de megpróbáltam úgy, hogy azért ne borítsam fel és amint ajkaim füle mellé értek halkan a fülébe suttogtam.
- Köszönöm.. - hajtottam fejem a vállára, majd egy rajtam kívül álló okból kifolyólag a következő szavak hagyták el a számat.
- Te most tényleg ilyen édes vagy... vagy cukor ment a szemembe?
~ Ember, ez még tőled is szar volt. ._. ~ Rúgott belém ismét és bármennyire is egyetértettem vele, megpróbáltam megvédeni magam.
~ Kuss. Épp vesztevérségem... vérvextkése... izé... kevés a vérem >-< ~