"Szent a béke". Oly közhelyes és elcsépelt eme közhely, de néha csodát tesz. Bár csak minden közhely valóban általános lenne. Én remélem, egyszer talán ezt is megéljük. Tündöklő fénye, eme talán naptól ragadott boldogságnak csak csöndes álom. De vigyázz hova lépsz, lábad alatt, álmaim is ott vannak. Rosa chan kibújt az álarcok mögül, s szinte mosolya és kacagása mögött hagyta minden árnyékát. Ironikus, az a fény ahogy kiragyogott a fekete uniformisból. Keserédes mosollyal néztem ahogy előrébb lép. Lágyan bólint egyet , mintha igent mondott volna valamire. Ez valami egészen furcsa, mintha nem is ő lenne, mintha kitéptem volna szívéből minden fájó emléket. Nagyon kellemes, de ijesztően furcsa. A megmagyarázhatatlanság pedig senki mást nem paranoiásabbá mást, mint engem. így lenne legalább is más esetekbe, de minden ellenérzésem elmúlt amikor a lány könnyed kezét először kicsit hátra, majd előre lendítette, mint egy balerina. Súlytalan lebegéssel megpördül, a sötét fémesen csillogó hajzuhatag pedig követte, akár egy stóla a táncosnőt. Közben meg is szólalt. Kicsit meglepődtem, kizökkentett a szemlélődésből a hangja. Pedig már épp kezdtem vénségnek érezni magam mellette. Milyen energikus... hol vagyok én ettől ? Sehol.
"- Arra gondoltam mesélhetnél arról, hogy miket csináltok. Azt már tudom, hogy nem csak csöveket, meg folyadékokat bámultok és, hogy nem vagytok olyan unalmasak mint a sztereotípiákban, de mesélj kicsit többet."- kérdezte és a hangsúly miatt, no meg a fesztelen ugrabugrálása miatt, csak erősödött bennem az az érzés, hogy most jól le lettem hagyva gyerekesség tekintetében. Pedig azért engem sem kell félteni, ha hülyéskedésről van szó. Igyekeztem lépteimmel utolérni a kis lányt és figyeltem a ritmusát és mozgását., megvártam míg visszatér valamennyire a közelembe, nem akartam addig megzavarni, S egy hirtelen csínytevő kis ördög kaparászott ki a gondolataimban. Arcomon gyerekes vigyor terült szét. Miért ne? Miért is ne lehetne egy kicsit fittyet hányni ki figyel, ki mit mond, ki mit gondol ? Kit érdekel mindez. Csak a most és az itt van és egy múló kedves kis pillanat. Előre léptem hát, s meg ragadtam lágyan Rosa chan jobb kezét. Sőt ez nem is megfogás épp hogy alá csúsztattam a kezem és mielőtt még kizökkent volna a ritmusból, a lapockájára simult a másik. A közelsége most egy cseppet sem zavart vagy feszélyezett, sőt egészen eltűnt minden társadalmi gát belőlem, ha neki szabad , akkor nekem is. >.<
- Sok mindennel foglalkozunk ,attól függ éppen mi a téma, kutathatjuk például az is hogy képes a láb ritmusra mozdulni, vagy mi képes ezt pont megállítani, mitől ver gyorsabban a szíved, mitől áll meg, miért gondolod amit gondolsz és miért érzel boldogságot... Mindenre amire rá lehet kérdezni mi utána nézhetünk... és ha igazán fontos akkor beleásunk. Igyekszünk megkönnyíteni másoknak az életét, azon dolgozunk hogy másoknak egyszerű, könnyen kezelhető és kényelmes élete legyen... de ha konkrét dolgokra vagy kíváncsi, bevihetlek ha akarod ^^.- Mondom és a végén megpörgetem a lányt, de beszédem egész komoly. Komikus kontrasztot adott az, amit csinálunk és az, ahogyan beszélek vele. Gondolatban egy bécsi bálba képzeltem magam. Fényekkel, csillogósra polírozott padlóval és nehéz bársony függönnyel meg lelógó többmázsás kristálycsillárra. Hehe, elképesztő, hogy még emlékszem ilyenekre. Csak a magabiztosság kérdése, a tudás elméletének gyakorlati alkalmazása. *Tartás feszes, kéz lágyan, nem magasra, kezet hátközépre, ez kifejezi a semlegességet és a barátságot is. Figyelj, hogy te vezess, mert akkor se ő nem lép a te lábadra se én az övére, csak határozottan Most már tuti, hogy meghibbantam XD * Rosa chan meg olyan, mint valami ópiát, eltünteti a félelmeket és az aggályokat. Vajon más is megőrül körülötte, vagy csak engem tud orromnál fogva vezetni ? Mindegy, ha őszintén belegondolok nem is érdekel miért van, csak elfogadom és hálás vagyok érte. Olyan ritka az ilyen pillanat , amikor semmi sem izgat, és elfelejtem a félelem létét is. Ez... az amikor szent a béke. Alig hittem, hogy ez is valóság, talán nem is az, de most az sem izgatna ha a következő sarokból les ránk a végzet. Egy egy ilyen percért érdemes létezni. Pedig egyáltalán nem akarok semmit néhány békés percnél. Remélem Rosa chan nem érti félre. >.> Én csak belementem a játékba. Igazából ő húzott bele engem is a rendbontásba. Kizárt dolog, hogy ő különcebb legyen nálam . Az szégyen lenne XD. Lelki szemeim előtt, láttam a furcsáló tekinteteket, és a megrökönyödést. Kuncoghatnékom támad nekem is, olyan jó kizökkenteni másokat a megszokott rendből, valami különlegeset, meglepőt csinálni. Nekem meg amúgy is első rangú ellenségem ,az érdektelenség és a búbánat. Szóval most is gyógyítunk, éppen csak a terápia alkalmazása picit alternatív, legalább lesz miről pletykálni a helyi öregasszonyoknak .

[Keptönnéni találkozik exKeptönbácsival- vadulás á lá Seiretei]

Maycsi kijelentései nélkülöznek minden valóságalapot, a királyi jogar méretével nincs semmi probléma, ezt több mára már elfeledett nőnemű shinigami és legfőképp Chiyo-chancsi bizonyítja. Ráadásul másképp nem is lettem volna képes két olyan életerős és remek gyermeket nemzeni, mint amilyeneket sikerült. Fogalmam sincs, hogy a nagy kavarodásban mikor került le a melltartója, de kétségtelenül szembetaláltam magam két cickóval, amikor galád módon megpróbálta Rám kenni az előzőleg testén szétmázolt olajt. Rövid időn belül már mindketten leginkább egy szörnyű háború túlélőire hasonlítottunk, akik a sárban kúszva menekültek meg a Halál érintése elől. A Zel hollétét firtató kérdésre magam se tudtam kielégítő választ adni, néha feltűnik, néha eltűnik, lövésem sincs, merre kóricál éppen. Azért küzdve a lánnyal megpróbáltam kinyögni a régen emlegetett hely nevét, majd miután felhangzott a „Des Losmos Cosmos” megnevezés, elégedetten dőltem hátra, hiszen névmemóriám még mindig a régi, szóval tökéletesen képes vagyok akár évekre visszamenő dolgokat előkotorni elmémből. Ellenben jelenlegi helyzetemben nem menne ez olyan simán, de hát ezt senkinek nem kell tudnia. Egy pillanatnyi szünetet engedélyezünk magunknak, ezalatt újabb üvegcse tartalmát ürítem ki, ezért sem tudok kellő gyorsasággal reagálni megmozdulására. Elég hosszú ideig szemrevételezi alsógatyám tartalmát, azután egy újabb aljas rágalommal ajándékoz meg. A Karakurai óvodában történt kis félreértés valóban csak a hideg miatt volt, ámbátor kétségtelenül mondhatok bármit is, életem végéig ezzel fog szekálni. Másrészről eszemben sincs kaktuszt kötözni hozzá, az olyan fájdalommal járna, amit még az olyan nagy hősök sem bírnak ki, mint Én. Meg különben is, a szerelmemmel való együttlét is elég nehézkessé válna.
- Ne-nem tudom, ho-hogy Te milyen bantu négerhez vagy szokva, de ez a méret pont ideális. >.> - szólalok meg sértetten, miközben arcom fájdalmas grimaszba torzul, amikor a gatya gumírozott része visszacsapódik az alhasamnak. – Ráadásul az alapállapotból ne-nem vonhatsz l-le pontos következtetéseket, hisz’ nem lá-látad még harci helyzetben, de ez va-valószínűleg meg se fog történni, mivel há-házas vagyok. Elvettem Chiyo-chancsit még Ve-vegasban a múltkor.
Mindig is csodás ötleteimről voltam híres, ekképp is lehetett egy olyan zseniális ideám, miszerint a világ szórakoztatóközpontjában kössük össze életünket. Egyszer majd visszatérek a Seireiteibe teljesen legálisan, s akkor olyan lagzit csapunk, majd, amit még évszázadokig emlegetni fognak. Álmodozásomat valami meleg folyadék lecsordulása szakítja meg a lábamon, amitől valós rémület támad bennem. Való igaz, már százötvenedik boldogítom a nagyérdeműt, de eddig semmi baj nem volt a vizelettartással. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel a mellkasomból, amikor meglátom a Maya kezében lévő olajas üveget, ami jól érezhetően küldi kifelé a hőt. Ködös tekintettel találom meg az összefüggést, mely szerint megpróbálta kisütni szegény Yuu Jr-t. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért rengeteg időt töltöttem lélekenergiám és fizikai képességeim fejlesztésével, így efféle alantas módon nem lehet megsebezni. Nem tudom mire vélni a lelkes sikkantást, de a következő pillanatban már azt veszem észre, hogy ismét Rajtam hasal, tarkómba pedig valami istentelen fájdalom hasít. Biztosan bevertem a fejem a falba, más eshetőséget nemigen tudnék megnevezni. Be kell valljam, megértem miért ragaszkodik olyan beteges módon ehhez a nőhöz Yuke, ennyire gömbölyded felszíni formákkal még nem is találkoztam, Nyuszkóiét kivéve, hiszen azok tökéletesek. Kedvem lett volna beléjük harapni, ám valószínűleg az alkohol beszél belőlem, ráadásul biztos kapnék utána a fejemre ezen tettemért. Bármennyire is sipákol, egyszerűen nem tudom úgy elolvasni a feliratot, ha az egyik mellbimbója épp kibökni készüli a szemem. Mindenesetre hallgatásomat beleegyezésnek veszi, s már rángat is maga után, mit sem törődve hiányos öltözékével. A nemesek pillantása heveny undort és páni félelmet vált ki belőlem, így jobbnak látom ivócimborám háta mögé bújni.
- Té-téged is elég sokan néznek, biztosan egy új zsí-zsírleszívási módszer tesztalanyát látják benned. – kontráztam zseniális módon, miután félreérthetetlen tekintettel szemrevételeztem hátsóját. Tudom ám, hogy mennyire kényes a súlyára, ellenben kapitányként elég sokat kéne tétlenkednie ahhoz az állapothoz, amelyet már tényleg kövérnek lehet nevezni. Természetesen eszemben sincs megosztani Vele eme gondolatom, viszont ha anorexiás lesz, akkor nem vállalok felelősséget az egészségi állapotáért. Mindenesetre morogva engedek a gyengéd erőszaknak, na meg az ingyen cigi lehetőségének, ezért készségesen beállok Én is a sorba, hogy felíratassuk magukat. Már nyögném is befele igazi nevem, amikor Maycsi megelőz és két számomra teljesen ismeretlen személy nevét diktálja le. Acélkék íriszeimmel csodálkozva nézek a duó másik tagjára, mert nem tudom, hogy a karja vagy a fara vagyok-e a duettnek. Az öltözőbe belépve ismét sikerült elterülnünk, nevetséges milyen magas küszöböket tettek ide a mesterek. Már csak magamban vartyogva kérek egy kis könyörületet a Gondviseléstől, valószínűleg ma is kék-zöld foltokkal fogok hazamenni, mint akit megvertek. Időm sincs ellenkezni, a feltápászkodásom pillanatában lerángatja Rólam boxerem, ebben kiemelkedő tehetséggel rendelkezik, kár is lenne tagadni. Ellenben a jelmezválasztást egyáltalán nem értem. Ebben a szűk kezeslábasban nem is férek el rendesen, egy jól észrevehető dudor jelzi, miszerint a pink paróka alatt egy keselyűvadász törzs vezetője lelhető meg. Nagyon hülyén nézhetek ki, ehhez kétség sem fér, de legalább annyi örömöm van, hogy vaizardtársam gömbjei eléggé lapos állapotban fértek csak be a cuccba. Pezsgőt inni azonban egy elég elvetemült ötlet volt, viszont már se erőm, se kedvem nincs ellenkezni, szóval csak készségesen tüntetem el az ital tetemes részét, mielőtt ki lettem volna rugdalva a színpadra.
Nem tudom mire vélni a zeneválasztást, de kétségtelenül Rólam énekelnek, szóval nincs sok ellenvetésem ellene. Sajnálatos módon túl messze van a kivetítő, így az elejét csak sok lalalalalaval voltam képes kitölteni, ám ez semmit sem vont le a produkció értékéből. Már egyszer lement a refrén, így énekelni is kellett volna valamit, mert hát ezért adták ezt a… khm… ízléses hacukát is. Elég sokáig éltem Amerikában, ezért remélem a kiejtésem még mindig olyan, mint régen.
- Áj níd a híró, shájnánánáj! – tévedtem, tökéletesen elkopott minden emlékem azokról az időkről, ellenben a közönség kitörő örömmel fogadta, miszerint végre megszólaltam. Ezt követően inkább háttérénekesként – vokalistaként, nézzenek oda milyen művelt vagyok zenei téren – funkcionáltam. Alig vártam már, hogy végre vége legyen, ám Nekünk egy közel négy perces számot kellett kifogni, szóval még táncikáltam és lötyögtem egy kicsit a színpadon, azután a dörgő üdvrivalgás közepette gyorsan visszataszigáltam a 3. osztag kapitányát a díszletek mögé. Egyetlen gondolat lebeg a szemem előtt, mely szerint minél hamarabb meg kell szabadulnom ettől a ruhától. Maycsi is ezen volt, annyi különbséggel, hogy rajta még volt alsó. Arcomon ördögi mosollyal markoltam bele a pezsgő hűtésére használatos jégbe, azután kezemet a hátam mögé rejtve lépdeltem közelebb és szpandexes valóban jól megölelgettem hátulról. Ez volt az akció elterelési részre, a valódi tett csak ezután következik! Válla fölött átlesve húztam ki balommal bugyija elejét, míg a fagyos kockákkal teli jobbomból nemes egyszerűséggel beszórtam tartalmát. A gumírozás elengedése után biztos hasonló érzések fognak keringeni benne is, mint bennem az olajos megmozdulását követően, annyi különbséggel, hogy ez eléggé lehűti majd kitörni készülő indulatait. Kihasználva pillanatnyi zavarát szó szerint letéptem magamról a sárga-fekete kombót és gyors mozdulattal felhúztam alsógatyámat, ami még mindig ott volt, ahol hagytuk.
- Né’má, egy lavina elzárta a barlang be-bejáratát! – kiáltottam hátra vihogva, mivel már futásnak is eredtem, nehogy olyan helyen haljak meg, ahol senki sem lát. Célom privát kis boxunk volt, ahol ezen idő alatt reményeim szerint telire cserélték az üres üvegeket, mert ha nem, akkor nagyon morcos leszek. A megérkezés nem sikerül valami stílusosra, mivel megcsúszom a kiömlött olajon, azután egy triplaaxelt követően csapódok be a párnák közé. Rémülten ellenőrizem le testi épségemet, majd fellélegezve állapítom meg, hogy minden a helyén van. Kényelmesen elhelyezkedve ragadok magamhoz egy új csészét és löttyintek egy kevés rizsbort bele. Maycsi is fel fog tűnni hamarosan, ehhez nem fér kétség. Addig is kiélvezem egy kicsit a magányt, miközben a túlzott italozás veszélyein elmélkedem.

|Barátkozás projekt|
|Keringő|

Olyan finoman és könnyedén szökkentem az egyik helyről a másikra, mintha csak a szellő fúja ide-oda, mint ősszel a falevelet. Ezért szerettem a táncot. Szabad lehettem tőle, elvesztek a határok a pillanatnyi boldogság hevében. Nem tudom, hogy mikor lesz következő alkalom, hogy ilyen felemelő boldogság jár át, viszont most kihasználom az alkalmat. Ezen gondolataimat végül egy számomra váratlan esemény zavarta meg. A férfi megfogta a kezem, már ez is zavarba ejtő volt számomra, hát még mikor éreztem a másik kezét a lapockámon. Az arcomon hamar megjelent a pír elég látványos módon. Bár Hotaru ki akart törni és utána mást is ki akart törni, ami összekötötte a férfi fejét a testével, viszont nehezen, de sikerült visszafognom. Most úgy kell gondolnom rá, mint egy alkalmi táncpartnerre. Hogy miért? Mert soha nem engedem, hogy a táncpartnereimen kívül bárki más, csak úgy hozzám érjen. Aztán a férjem ezen változtatott. Őt közel engedtem magamhoz, hogy is nézett volna ki ha nem? Miután meghalt ismét eltávolodtam a emberektől és kerültem a közvetlen fizikális kapcsolatot. Persze kivételt épez ebből az amikor Kotomi-san megölelt, hisz azt bizonyára azért tette, hogy ne vegyem annyira komolya a kis edzésünket.... a másik alkalom mikor megengedtem, hogy valaki hozzámérjen a az volt amikor Vera megölelt a luxusfürdőben. De ezeket engedtem és akkor biztos, hogy szükségem volt rá, viszont minden más alkalommal egyszerűen irtózom attól, hogy bárki is hozzám érjen. Nem tudom miért van ez, de az biztos, hogy nem jó. De számomra ez jelent megnyugvást és akinek nem tetszik az próbáljon csak hozzámérni.
Mialatt a férfi azt mesélte, hogy mivel is foglalkoznak a drága 12. osztagi tudósok akiknek hála van elektromos energia és ennek köszönhetően működik nálunk a padlófűtés, az önműködő ajtók és a luxusfürdő elektronikai felszerelései, addig én elég sokat kellett mellette ugrándoznom, mivel hogy azért olyan jó 10-15 cm-el alacsonyabb lehetek nála. Szerencsére ezen probléma kiküszöbölését gyakorta megoldottam az itt ott található tárgyakkal, amik segítettek a magasságom növelésében. A beszéde végén, hogy engem megpörgetett, az számomra nagy meglepetés volt. Elég jól táncol.
- Szóval képes lennél csillapítani a kívánságomat azzal, hogy beviszel a 12. osztag területére? Kedves tőled.
A pörgetés után elengedtem a kezét, mert szerencsére mialatt pörögtem elengedte a kezem. Egy ügyes kis meghajlással jeleztem a köszönetemet a tánccal kapcsoltban. A kis produkciónkat egy kisgyerek tapssal jutalmazta. Odasétáltam hozzá és illedelmesen megköszöntem neki, hisz mégis csak egy belevaló néző nemde?
- Köszönöm a táncot. - fejeztem ki hálámat a férfinek, miközben újra visszatért a normális énem, vagyis már nem voltam gyerekes. - Akkor most mennék, hogy bemutass nekem egy-két találmányt vagy van még kedved sétálni egy kicsit?
Tettem fel a létfontosságú kérdést, merthogy nekem nem igazán volt ötletem, hogy mit csinálhatnák. Persze ha a férfi kitalál egy harmadik választási lehetőséget, ami még meg is felel az ízlésemnek akkor akár azt el is fogadhatom. Vagy ha más nem maradnak a találmányok és a 12. osztag...

[Keptönnéni találkozik exKeptönbácsival- vadulás á lá Seiretei]

Tudtam ám, hogy nem úszhatom meg a jegelést szárazon, de azért lássuk be, teljesen más kategóriába tartozik valaki legféltettebb kincsét lefagyasztani, mint egy galád növénnyel összeszurkáltatni. Szerencsére a bőrömet efféle gyenge dolgok nem képesek átdöfni, de ettől függetlenül az apró szúrásokat érzem, s nem valami kellemesek! Kapkodó mozdulatokkal hajigálom ki a gazt alsónadrágomból, mert nincs szükségem akupunktúrás kezelésre, minden tökéletesen működik odalent, köszönöm az érdeklődést. Azért megnézném az arcát, ha következő alkalommal mondjuk, egy kaktuszt csempésznék a bugyijába, biztos nem lenne akkora kaján káröröm az arcán, mint most. A hangulat kezd lecsúszni a néma punnyadás szakaszba, ezt pedig semmiképp sem megengedhető. Maycsi eközben elég elgondolkodó képet vág, talán érdemes lenne megkérdeznem, mi is a helyzet, azonban rémülten kell tudomásul vennem, miszerint elfelejtettem japánul. Efölött pánikolva hagyom magam felrángatni, majd kissé zavarba ejtő módon megtáncoltatni. Legjobb tudomásom szerint a férfi szokta vezetni a nőt, viszont most az ellenkező felállás megy. Egy vállrándítás kíséretében térek napirendre a dolgon, sajnálatos módon elég botlábbal születtem, csupán az egyet jobbra, egyet balra kombinációt tudom tökéletesen végrehajtani, s azt is csak akkor, ha tökéletes a koncentrációm. Nos, ez jelenleg nem igazán mondható el Rólam, szóval egyre másra lépkedek rá táncpartnerem lábfejére, még annyi a szerencse, hogy egyikünkön sincs cipő, na meg zokni se. Egy pillanatra elgondolkodom, hova is tettem ezeket a felszereléseket, az egy nagyon jó kis szandál volt, nehéz szívvel válok meg tőle, de hát az élet ilyen. Néha meg kell válnunk a számunkra kedves tárgyaktól, ez a jellemfejlődést is szolgálja!
Úgy tűnik alulöltözöttségünk felett hamar napirendre tértek, bár el tudom képzelni milyen gondolatok járhatnak a perverz nemesek fejében párosunkat látván. Valóban teljesen félreérthető a helyzet, azonban mindketten komoly kapcsolatban élünk és szerintem egyikünk fejében sem fordult meg semmi rosszaság, még így részegen se. Sokkal jobban szeretem Nyuszikót annál, hogy az alkoholtól meggárgyulva gallyra vágjak mindent. Csodálkozva saját jellemi szilárdságomon először észre sem veszem a kigyúrt hústornyokat, de a vaizard lány rögtön rángatni kezd kifelé, mintha nem bírnék el ezekkel. Legszívesebben visszafordulnék, s összemérném erőmet az övékkel, ám a 3. osztag kapitánya csak nem enged vissza egy kiadós verést adni ezeknek. Számomra érthetetlen módon inkább az ablakon ugrunk ki, holott az ajtón is simán mehettünk volna. Természetesen először Én csattanok az utca kövezetén és csak azután csapódik a mellkasomnak méretes hátsója, ami egy pillanatra még a levegőt is belém szorítja. Szenvedve hagyom magam tovább rabolni, miközben egy pillantást vetek Maycsi öltözékére és a haori effajta meggyalázásán kezdek elmélkedni. A Főkapitány most biztos őrjöngene, ha látná, ráadásul egy szökött áruló társaságában. Nem tudom, merre megyünk, igazából nem is érdekel, csak egy kicsit szeretnék leülni valahova, ahol pihenhetek és lecsillapíthatom gyomorom kavargását, mert esküszöm, mindjárt jön Vuk! Szerencsére ez nem következik be, elég szar lett volna épp most megszakítani a rókamentes móka láncolatát. Egy számomra ismeretlen lakásba érkezünk, biztosan itt lakik a kapitányasszony, amikor nem az életemet keseríti meg. Nem nagyon értem mit beszél, de a törölközőt látva rögtön a fürdés jut eszembe, szóval lassan összerakom a történéseket, mint a kisgyerekek a kirakóst.
Legalább itt meleg van, ráadásul kaját is találtam az egyik szekrényben, szóval tökéletes a Kánaán. Lehuppanva a kanapéra kezdem betömni a talált cuccokat, eközben az élet és a létezés miértjén töprengek. Egy beszívott eszmecserét követően Chiyo-chancsival rájöttünk, hogy negyvenkettő, s amint ez eszembe jut, már nem is olyan vicces ezen gondolkodni. Az összeszedett élelem is gyorsan elfogy, majd miután sikeresen összetörtem egy asztali lámpát is, jobbnak látom megnézni, életben van még-e vendéglátóm. Belépve a fürdőbe csak egy hatalmas kádnyi habot látok és senki mást. Nem törődöm módon lépek a zuhanykabinba, aztán megnyitom a csapot. Jóféle cucc, a párától rögtön elhomályosulnak az ablakai, így csak azt lehet látni, hogy valaki van bent. Már legalább tíz perce áztatom magam, amikor ráeszmélek arra az apró problémára, mely szerint boxerem Rajtam maradt. Hatalmasat csapok a homlokomra, aztán végre megszabadulva ezen ruhadarabomtól végre már semmi sem állhat a lazulás útjába. Érhetetlen módon egyre inkább érzem a pia hatását, pedig a zuhanytól általában kijózanodni szoktam, nem pedig sokkal ramatyabb állapotba kerülni tőle. Egy kósza idea villan fel ködös elmém egyik eldugottabb zugában, ami azt suttogja, hogy általában hidegvízzel szoktam végrehajtani ezt a műveletet, az pedig nem szokott ilyen kellemes lenni. Az agysejtek gyors ütemű pusztulása kétséget kizáróan egy zavaró folyamat, ennek is köszönhetem, miszerint a csap elzárása helyett fejem nagyot koppan a szemben lévő csempén, ami ennek köszönhetően meg is reped. Fájó kobakomat simogatva zuhanok ki a helyiségben található egyetlen szőnyegre, azután embriópózba rendezkedem, mert így tartja kedvem. Pár percnyi konstans szenvedést követően magamra húzok egy törölközőt, mert mégse illik anyaszült meztelenül vonaglani más padlóján. Ámbátor kétségtelenül pihentető, szó se róla!
Remélem senki sem volt szemtanúja attrakciómnak, mondjuk, ellenkező esetben sem zavartatnám különösen magam, szóval mindegy is. Míg bent voltam, addig a hab valahogy elpárolgott, így meg tudok róla bizonyosodni, miszerint Maycsi nincs a kád alján, ebből kikövetkeztethető, hogy a fürdési procedúra sikerrel végződött. Elégedett bólintással sétálok neki az ajtófélfának, s miután az orromat is kellőképpen bevertem, kibotorkálok a nappaliba. Vizes lábnyomokat magam mögött hagyva vonulok át a helyiségen, mialatt minden lelki erőmet felemészti a pamutanyag megtartása derekam körül. Kezdem kicsit elhagyatottnak érezni magam, szóval elemi erővel vetülök a visszatérő nő nyakába, ezzel pedig remélem kellően benedvesítem. Mármint a ruháját. Eme elmés gondolatcsokron heherészve kezdek el körbebotorkálni ismét, valami ruhaként funkcionálható anyag után kutatva. Már épp tógát fabrikálnék a függönyből, amikor bevillan egy zseniális ötlet. Itt van Maycsi, Tőle kell megkérdezni, nem szokott-e néha férfinak öltözni, mert ha igen, akkor biztos van valami fiús cucca, eszemben sincs még egyszer olyan feszülős culában mászkálni, még akkor sem, ha tökéletesen kiemel minden csodát, amivel a Gondviselés megáldott.
- Ma-maycsi, acca va’lmi ruhát, me’ így nem meh’tek sehova! – szólalok meg el-elakadó hangon, de legalább megint beszélem a nyelvet, bár nem épp a legérthetőbben. – Nin’en va’mi itók’d m’g?
Természetesen nem látok most fontosabb feladatot, mint minél hamarabb oltani szomjamat, hisz’ nem akarok Én szomjan veszni, az olyan stílustalan! Miután megérkezik a kellő felszerelés, s leellenőriztem a rózsaszíntelenségét, különösebb lelki megpróbáltatás nélkül öltözöm át a másik vaizard orra előtt, amúgy is látott már minden olyat Rajtam, amit érdemes lehet, szóval nem viszi el a szívroham, legalábbis remélem. A szemérmetesség egyikünk szótárában sem szerepel, erre nagyon jó példa Maya topless bulizása is. Nem hittem ám el, hogy csak félóra után esett le neki, hogy gömbjei szabadon ugrándoznak a világban. :/ Be kell valljam, Nála nagyobb magamutogatóval régen hozott már össze a Sors, biztos csak azért nem utazik a szatíriparban, mert nő. Nem szeretek illuminált állapotban idegen helyeken lenni, mert ugye jól láthatóan olyan alkat vagyok, aki könnyen pánikba esik. Ezen rossz szokásomat leküzdve hagyom érzékeimet kiszélesedni, s az egyetlen olyan dologra koncentrálok, ami most megmenthet. Szaké! Szinte a föld felett lebegve jutok el a hűtőig, eddig lehunyt szemeim pedig parancsszóra pattannak fel. Megérzéseim ezúttal sem csaltak tévútra, bizony-bizony legalább öt-hat üveg behűtött itóka vár, csak Ránk! Néha még Én is elcsodálkozom rajta, mekkora király is vagyok valójában, de azután mindig bevillan, miszerint már ilyennek születtem. Üdvözült mosollyal az arcomon térek vissza és huppanok le az egyik fotelbe, aztán az első kupicát rövid úton eltüntetem. Sajnálatos módon, ha rizsborról van szó, olyan vagyok, mint egy feketelyuk. Tökéletes részegségem esetén még a fényt is képes vagyok elnyelni, ezzel pedig nem sok lény büszkélkedhet! Várakozó pillantásokat lövellek Maycsi felé, remélem, gyorsan előáll valami használható játékötlettel, különben ebből reggelig tartó durmolás lesz, ahhoz pedig még túl korán van. Valójában Rajta is látom a fáradtság jeleit és magamon is érzem azokat. Fáj bevallani, de megöregedtünk! T-T

[Keptönnéni találkozik exKeptönbácsival- vadulás á lá Seiretei]

Fogalmam sincs, hogy eshetett le a törölközőm, hisz’ Isten legyen rá a tanúm, miszerint olyan erősen kötöttem meg, amennyire csak tudtam! Itt biztos valami gonosz erő munkálkodik, ami habtestemet az egész világ elé akarja tárni, ezzel redukálva le csodálatos egyediségem. Sokkal inkább izgatja valami az emberek fantáziáját, ha nem tudják milyen is az, ilyen jelenség vagyok Én is. Filozofikus gondolataimat ezt követően már egy pólóban és rövidnadrágban folytatom és remélem semmi sem ugrik ki oldalra, az kissé zavarbaejtő lenne. A szendvics majszolása közepette filozofikus gondolataim csak még inkább elkalandoznak, nem egyszer fordul elő, hogy a szám helyett az arcomnak nyomom a kaját, holott eddig az evés koordinálásával sosem volt problémám. Fájó ezt bevallanom, de kétségtelenül öregszem, ellenben még mindenhol elég feszes vagyok, szóval az idő ilyen tekintetben még nem érintett meg. Normál emberként valószínűleg már a sírban rothadnék, habár eredeti testemre biztosan ez a sors várt. A gondolat nem épp szívderítő, valamint ezen állapotomban heveny hányingert okoz, így az étel megköszönését követően jobbnak látom letenni az asztalra, mielőtt még visszajön az egész. Felborított lelkecskémet ezt követően rizsborral kúrálom, mivel nincs ennél jobb orvosság, erre már rájöttem pályafutásom során. Rövid időn belül nyálamat folyatom Maycsi vállára, különösen kezd leülepedni a party, szóval horkolva adok magamnak néhány percnyi szünetet. Pihenésem azonban hamar véget ér, amikor ivócimborám felrángat, s egy vödörnyi pink festéket nyom a kezembe, valamint rengeteg wcpapírt. Biztos le akarja Velem festetni a házat, de abból nem eszik, még részegen se végzek kényszermunkát, az tuti! Ellenben nem érzem szükségét felkeresni a mellékhelyiséget, de azért szívmelengető, hogy ennyire gondoskodik a vendégéről. *.*
Valójában Nekem teljesen mindegy melyik osztagban randalírozunk, csak ne abban, ahol Nyuszkó is szolgál, mert utána kapnék a fejemre érte, az pedig nem lenne épp kellemes. Véleményemet azonban elmondani sem tudom, csak jó fejnek akart tűnni és megkérdezett, de amúgy tökéletesen tesz a véleményemre, ami tovább lökdös lefelé lelki defektusomban. Nem telik bele pár percbe és máris kacskaringós utcákon járkálunk, s csak tippelni tudok merre is járhatunk. A maszkot természetesen elfogadom, ám a kutyafarktól rövid úton megszabadulok, mivel Én se tettem semmit az alsójába, egyelőre. A rombolás mindig is a kedvenc elfoglaltságaim közé tartozott, így különösebb lelki megpróbáltatás nélkül kezdek el én is különböző ábrákat pingálni a falra az undorító színű festékkel, miközben másik kezemmel is osztom az áldást a papírgurigák szétdobálásával. A hátsó felemre mért indító jellegű csapást rezzenéstelen és átszellemült arccal veszem tudomásul, nem Ő az első, aki szem helyett kézzel szemrevételez. A 6. osztag rövid időn beül egy katasztrófasújtott területre emlékeztet, mi pedig saját mocskunkban – értsd: buggyantott tojás - fetrengünk az egyik folyosó közepén. Az ölelés pillanatában már rosszat sejtek, s érzéseim nem is alaptalanok, mivel hamarosan már érzem is a cuccot, amint lefolyik az arcomon, egyenest a szemembe. Félig megvakulva csípek bele erősen a fenekébe, nem foglalkozva az esetleges fájdalom nagyságával. Vaizardként bőre majdnem egy arrancaréval vetekszik, szóval nem fogja annyira megérezni, ráadásul ez még semmi ahhoz képest, amit jómagam kapok Chiyo-chantól, ha eldurvulnak a dolgok otthon. A hajpakolás viszont nem maradhat viszonzatlanul.
Először is megszabadulok pólómtól, ezzel kötöm össze a Macskanő kezeit, hogy még véletlenül se tudjon ellenkezni. Szerencsére maradt még némi anyag a vödörben, szóval ott és annyira szétmázolom Rajta, ahol és amennyit nem szégyelltem. Miután kellően testfestettnek vélem Maycsit, még az orrára is teszek egy pöttyöt, mert hát Ő az Én rénszarvasom! Ettől függetlenül mégis a vállamra rakom, mint egy sószsákot, pedig fordítva kéne lennie a felállásnak és Neki kéne vinnie Engem. Valamilyen tengerpartot emlegetett, így utasításai mellett némi eltévedést követően a megjelölt területre érkezünk, amit érthetetlen okokból eddig még egyszer sem kerestem fel. Biztosan azután építették, hogy elhagytam a Seireitei-t, az ilyesfajta újításokra mindig akkor kerül sor, ha épp házon kívül vagyok, ezért nem tudom élvezni a hely nyújtotta lehetőségeket. A hátam csapkodásából le tudom vonni a következtetést, mely szerint áldozatom kiszabadult, viszont már megtettem a szükséges előkészületeket, szóval most már szabadon mozoghat. Egy pillanatra megcsodálom a táj szépségét, a Hold gömbölyű alakja tökéletesen visszatükröződik a tenger nyugodt habjain, s ezüstös fénye szinte nappali világosságba borítja a partot. Egy kósza gondolat ugyan feltűnik ködös elmémben, ami szerint nem szerencsés illuminált állapotban úszni menni, mert könnyen előfordulhat fulladás, viszont jelen pillanatban ez érdekel a legkevésbé. Miután nem túl finoman lelöktem társamat a homokba, gyorsan megszabadulok a rövidnadrágomtól, majd egy szál semmiben vágtatok be a vízbe, mert megtehetem. A mai napon is rengeteg ruhát tönkretettem már, meg amúgy is megvan a feelingje a nudista strandolásnak, amit mindig is át akartam élni.
- Gyer’ Te is Maycsi, t’k jó a v’z! – kiáltok ki vacogva, miközben heveny karcsapásokkal próbálom magam felszínen tartani. – Ha v’n m’g szakéé~é, ’z is j’het!
Egy idegen néző valószínűleg egy elmebeteg pár légyottjának nézné a jelenetet, azonban erről szó sincs. Hiába csinos lány a 3. osztag kapitánya, olyan, mintha a húgom lenne, egyszerűen nem érdekel szexuális tekintetben. Ezenkívül Chiyo-chancsinál nem létezik csodálatosabb hölgyemény a Földön, ezért is mondhatom a lehető legszerencsésebb flótásnak magam, aki valaha is megfordult a világban. Megkockáztatnék egy lebegést is a víz felszínén, de akkor olyan dolgok kerülnének felszínre, amiket már eleget mutogattam és Nekem is van egy kis önbecsülésem, még ha a folytonos félreérthető helyzetek nem is ezt támasztják alá. A Karma állhat az összes esemény háta mögött, amíg szingli voltam egyetlen ilyen történés sem zavarta meg unalmas mindennapjaimat, pedig akkor még örültem is volna neki. Bezzeg most, amikor minden idegsejtemmel a hűségre koncentrálok, lépten-nyomon ledobja magáról valami csaj a ruhát, csak hogy Engem idegesítsen. Hál’ istennek esélytelen, miszerint elcsavarják fejem, mivel egy eddig ismeretlen jelenségben szenvedek, aminek Chiyoszexualitás a neve. Hasonló a heteroszexualitáshoz, ám ez csak egyetlen személyre korlátozódik, kinek neve Yasuji Chiyoko. Nem volt egyszerű bevallani, viszont van egy olyan érzésem, mely szerint női ismerőseim legnagyobb része már tudatában volt ennek. Próbáltam ugyan tagadni, azonban ez csak az önámítást szolgálta, olyan lettem, mint Suke. Most már papucsként tengethetem tovább az életem, mivel egyetlen más lány sem érdekel, kivéve ha Nyuszitappancs klónja, mert akkor az nem megcsalás ugye! Gyopár mosollyal az arcomon tempózok tovább a habok között, miközben eme gondolatfonál feltekerésén munkálkodom. Következő alkalommal biztos valami szép helyre fogom elvinni, már ha egyben leszek egyáltalán. Töprengésemből egy hangos csobbanás ránt vissza, ez figyelmeztet, hogy ez a Macskanő bizony nem fél a nedvességtől, s vigyáznom kell magamra, különben a tenger fenekén végezhetem!

Folytatás >>

Egy egész meleg, reggeli napra ébredtem, ezt kihasználva mentem el kedvenc Cseresznyefámhoz lustálkodni és élvezni a Tavasz eljövetelét jelző időt. Viszont, a szép időnek köszönhetően munka is volt bőven, vagyis inkább úgy mondanám, hogy ritka esetek egyikre, hogy a fekete kis lepke megtalált és átadta a feladatot nekem. Csudába… ezúttal ő nyert, nem tudtam időben elbújni előle, pedig pihenni szerettem volna ma, úgy, mint az elmúlt héten. T-T Kegyetlenség~… A kis szárnyas által átadott feladatkör pedig…
- … A feladat… pár könyvet… Városi könyvtárba… vigyázni rájuk… visszavinni… - jóízűen ücsörögtem továbbra is a jókora fa tövében és igyekeztem fülem botját sem mozdítani a kis lepke által átadott üzenetre. De nem voltam erre képes, amint apró töredékek mondataiból szöget ütöttek a fejembe, amint meghallottam őket. Könyvek… és könyvtár… na, ne! Mindent csak ezt ne! De nagyon úgy nézett ki, hogy a feladat elől nincs menekvés… vissza kell vinni azokat az átkozott könyveket. Méghozzá nekem. T-T Pedig azt hittem, hogy ma is jó napom lesz és lustulhatok. Ez az én szerencsém! Kissé életunt ábrázattal indultam meg Soul Society Városában elhelyezkedő könyvtár felé azokkal a bizonyos könyvekkel a markomban, amik megkeserítették a békés napomat. Hatalmas lépésekkel megyek az utcán, hogy min hamarabb odaérjek, közben mindvégig a kezemben tartott könyveket figyelem, amiket eltartok magamtól, mint ha valami befőttes üvegben cipelt csúf bogarat vinnék vagy akváriumban kígyókat. Igyekeztem ügyelni arra, hogy mindig ugyanolyan távolságban legyenek tőlem és egy centit se jöjjenek közelebb. Ennek örömére nem szentelek időt arra, hogy figyeljem a külvilágot. Ebből adódóan, ahogy mentem csak előre a könyvtár felé, első dolgom volt minden második embernek nekimenni, akik háttal voltak nekem és nem látták, hogy közelítek. Természetesen még egy „Elnézést” se méltattam elejteni, csak szitkozódtam akkor egy sort, mert fél centivel megközelítettek olyankor a könyvek. Csak remélni tudtam, hogy egy rangos illetőnek se tettem pár keresetlen megjegyzést, mert egyszer se néztem fel, hogy ki volt az áldozatom, akit kis híján letaroltam. A második fantasztikus mutatványt egy kis földön heverő kőnek köszönhettem, ami utamat állta. Természetesen, sikerült megbotlanom ebben az ártalmatlannak tűnő kavicsban és elesnem, a kezemben cipelt kötetek mind fölrepültek a magasba. Ekkor futott át a fejemben a fekete pille által leadott üzenet egy apró részlete… Vigyázzon rájuk, ne essen semmi bajuk! … a gravitáció, mint minden máson, a könyveken is eluralkodott, így rögtön indultak vissza felém, amilyen gyorsan csak tudtam fölkeltem, legyőzve az esést követő kisebb fájdalmat és elkapdostam a könyveket mielőtt valami bajuk esne. Amint sikerült mindegyiket elkapnom egy megkönnyebbült sóhajtással zárom le az előadásomat, legalábbis azt hittem, hogy az őszeset sikerült megmenekítenem a földön való csattanás elől… de nem, ugyanis az utolsó az pontosan kupán találva engem érkezett meg. Mondjuk jobb, mintha a földön landolt volna és valami baja lesz, de sok más helyre is eshetett volna… miért pont a fejemre? Méregtől felfújt arccal szedem le kobakomról a nyavalyást és vetek rá szikrázó gyilkos pillantásokat. Nagy szerencséje, hogy sikerült visszafognom magam, különben apró pici cafatokban végezte volna. Miután túltettem magam ezen, folytattam az utamat, úgy, mint azelőtt, mielőtt a kis kavics megzavart volna, ami ezen túl nálam a „Világ legveszélyesebb fegyvereként” kapott helyet. Már alig vártam, hogy megérkezzek a könyvtárba és leadhassam az ördög szüleményeit, szerencsére nem kellett sokat türelmetlenkednem az előző incidenst követően mondhatni egész hamar odaértem. Talán, ha nem a hosszabb úton jöttem volna még hamarabb ideértem volna, no, mindegy. Amint beléptem volna a könyvtárba az ajtónál lévő kis padka utamat állta… állítom, ez a hely így védekezik az Anti könyvfanoktól. Igaz most sikerült megúsznom a pofára esést és a könyvesőt, de a hosszan elhúzódó pár keresetlen szavam, amit elejtettem miatta a fél könyvtár felfigyelt rám. Ez, de ciki… T-T Rögtön indultam leadni a könyveket, mielőtt még valami csúfos baleset ér miattuk. Ahogy mentem éreztem magamon a furcsálló tekintetek sokaságát, amiért nem értik mit művelek. Pedig igazán egyértelmű! Így óvakodok tőlük. Sose lehet tudni mikor kelnek életre és eszik meg a magam fajta könyv ellenes személyeket! Amint letudtam a feladatot rögtön távozóra fogtam a dolgot, bár kezeimet továbbra is eltartottam magamtól, mintha valami fertőzést kaptam volna el a könyvektől. Ahogy kiléptem a könyvtár ajtaján és fél méterre kerültem tőle gonosz kacaj kíséretében néztem vissza az épületre.
- Hehehe… remélem elégtek, majd egyszer! – vihogva fordulnék meg mikor messze egy villám csapódik be a borult égből. A bőrömből, majd kiugorva kapok a szívemhez és nézek az iménti égi jelenség irányába. – J… jól van… nem gondoltam komolyan…- hebegem, ekkor egy újabb áramos fénycsóva csap le az égből. - … …- robotszerű mozdulatokkal teszem meg a 180° fordulatot és indulok meg. Most veszem csak észre, hogy a reggeli szép időnek már semmi nyoma, most a kicsit borongósabb, esős idő váltotta fel, épp, hogy nem esik még. Hogy fajulhatott a mai napom idáig? TT_TT
- De… legalább ennél rosszabb már úgysem jöhet… – motyogom orrom alá, leeresztett fejjel. Ekkor ismét nekimegyek valakinek. – Muszáj mindenkinek az utamba állnia? – teszem fel mérgesen a kérdésemet, szinte reflexszerűen. Na, tessék, eddig jutott az „ennél rosszabb már…” kifejezésem. Egy – két eléggé rossz külsejű tisztel, találom szembe magamat. Ránézésre 11. osztagosok lehetnek. Nem ártott volna felnéznem és csak utána szövegelnem. Ebből már csak is rossz sülhet ki.
- Valami bajod van, Te kis csótány! – lépett elém a legmagasabb közülük, valószínűsíthetően a legerősebb is, ekkora termettel. De, ez akkor sem ok arra, hogy beszóljon! Főleg ilyet! Egy bogárral egy szintre tenni, na de ez… ez… ez bosszúért kiált!
- Mindjárt hozok egy széket és megbeszélhetjük szemtől szembe! – vágom rá idegesen, bele se gondolva, hogy ez csak csúfít az egész helyzeten. Fél perccel utána esik csak le, hogy az imént öntöttem olajt a tűzre. – Vagyis… hehehe… - zavartan vakartam meg a tarkómat és kezdtem el hátrálni. Jobban megfigyelve a kis társaságot, mintha most dupla annyian lennének, mint az előbb. Mint a rakéta úgy kezdtem el emiatt száguldani az első irányba, ami még szabadon járható volt, mert az utcán lévő Shinigamik nagy része felfigyelt a kezdetleges csetepatéra és elkezdtek körbeállni minket. Tudom, szégyen a futás, de hasznos… viszont régen alkalmazkodtam e közmondás elveihez, csak nem baj, hogy ha most is így cselekszem, azért még kedves számomra az életem… Csak futottam és futottam még hátra se mertem nézni, így nem tudtam, hogy követnek e vagy sem. Az első szembejövő kanyarnál befordultam, ahol ismét nekimentem valakinek, de a lendület miatt a földön kötöttem ki kiterülve, mint egy palacsinta. -_- Mi van ma? Mindenki Anao vonzóerejű mágnest evett vagy mi?

Ismét egy igen „kellemes” álomból keltem fel, kezdhetném már megszokni ezeket a rémképeket. De lennének inkább kreatívak mindig ugyanazok, komolyan ez az egy dolog ami kezd bosszantani benne. Semmi más csak rémálmok. Az új szállásomon vagyok, a jelenlegi osztagomnál, felülök a fekhelyemen, majd elindulok rendbe szedni magamat. Leszedem a kötést a szememről, pont olyan, mint emlékeztem rá, hiányzik a szemgolyóm, vigyázni kell a zuhanyozásnál, hogy ne folyón bele a víz. Bemegyek a fürdőbe leveszem a ruháimat és megnyitom a vizet. Percekig csak áztatom magamat, majd elzárom a csapot megtörölközök és felveszem a shinigami egyenruhámat, a tükör elé sétálok, és ismét bekötözöm a szememet menetre készen vagyok, csak pár dolgot el kell intéznem, megfogom a zanpaktoumat az övem jobb oldalába dugom, mivel bal kezes vagyok, így könnyebb előrántani, elrakok egy doboz gyufát, egy kis üveg szakét, és a pipámat. Pontosabban a pipámat megtömöm és rágyújtok. Úgy döntöttem teszek egy sétát a városban, ha elakarnak érni megtudják tenni egy kis fekete lepkével, de remélem nem akarják megtenni. Lassan emeltem egy szem szép szememet az égre, sajnos napos időnk van. Nem is tudom, de mostanában nem szokott változni az időjárás? Mindig meleg és napos az időnk, pedig egy frissítő eső mindig is jó hatással van az embereknek kedélyállapotára . Legalábbis szerintem. A jobb karomat a ruhámba dugva tartom, míg a bal kezemmel néha kiveszem a pipámat a számból. Elég sokan vannak az utcán, sok shinigami, gondolom járőröznek vagy csak hozzám hasonlóan sétálnak. Érdekes, ahogy sétáltam volt aki utánam fütyült, női hang volt, bár ami érdekes egy férfihang is felcsendült. A női fütyülés nem is zavart, inkább csak zavarba tudott hozni, de a férfiét nem tudom mire vélni. Természetesen nem reagáltam egyikre se semmit, csak mentem tovább és törődtem a saját dolgommal. Az eget kettéhasítja egy cikázó villám. Megállok, és halványan elmosolyodva nézek fel az égre, kezdenek gyülekezni a felhők közt a zabolátlan farkasok, akik vonyításukkal adnak jelt, hogy megérkeztek és könnyeikkel fogják áztatni a vidéket. Egy újabb vonyítás, hamarosan elindul a falka és megkezdődik a vadászat, elkapják majd az ártatlan bárányfelhőket, és szétmarcangolva saját magukat táplálják majd. Ismét elindulok immár kicsit „vidámabb” a kedvem, eljött az amit szeretek, a vihar. Lehet az én hibám, megeshet, hogy nem figyeltem, de a saroknál valami fekete folt ütközött a testemnek. Majdnem sikeresen feldöntve engem is, letekintek a talajra, hogy tudjam mégis mi történt. Az arcomon nincs jele a neheztelésnek, csak a szokásos közöny és semmitmondó tekintet. Lassan szál fel a füst a pipámból, végül felé nyújtom a kezemet, hogy segítsek neki felállni.
- Elnézést amiért neked mentem. A nevem Kojiro Kuroda, kérlek fogadd el a bocsánatkérésemet. – lehet nem nekem kellene bocsánatot kérnem, de mégis én teszem meg. Leesik az első eső csepp, majd az újabbak. A házak tetején a cseppek elkezdik a zenéjüket, aki figyelmes ritmust is felismerhet benne. Végül rendesen szakadni kezd, csak úgy záporoznak a farkasok könnyei. Ezt szeretem, az ilyen nagy záport. Az utcán lévők nagy része menekül valami fedett helyre, de minek? Ezt nem értem, de az biztos én nem tervezem hogy megakadályozom az elázásomat, maradok a szép lassú sétánál.

A földön fekszek, mint egy kilapított csiga, amin most hajtott át egy úthenger… szép lassan még az eső is megered, ahogy az várható volt a borús fellegektől. Először szép lassan hullnak le az apró vízcseppek, majd egyre szaporábban igyekeznek lefelé. Mintha… mintha engem és ballépéseimet befejező ütközésemet siratnák. T-T Milyen rendes is ez az anyatermészet. Nem jutok szóhoz. TT_TT Szó szerint! Hallom az imént nekiment személy bocsánatkérő szövegét. Hát itt meg mi van? Nekem kellene elnézést kérnem! Miért ő teszi ezt helyettem? Vagy… esetleg tényleg nem Én voltam a hibás? Nem, az lehetetlen.
- Yo, én a Bruszilov gőzhenger szerencsétlen áldozata vagyok… örülök, hogy megismerhetlek. – emelem jobb kezemet a magasba a híres Vulkáni jó szerencsét kívánó kézmutatással ötvözve azt, majd elfogadom Kojiro segítését a sikeres felállás kivitelezésének érdekében.
- Amúgy bocsi, hogy így beléd rohantam! – hajolok meg tisztelettudóan, vagy valami a szerűen, mert, hogy a „tisztelet” szó nem szerepel a szótáramban. - Ja, és a nevem Nao… A~Nao… – nevetek fel szórakozottan, miután teszek egy kis szójátékot a nevemmel. Mivel Én megtehetem. Másnak fejét venném ilyenkor. Persze csak, miután jól kinevettem magam. Esetleg talán halála előtt még meg is dicsérném az illetőt, aki ilyesmivel próbálkozik.
- Különben bocsi, hogy így feltartoztatlak, de meg tudnád mondani, hogyan tudok visszajutni az osztagokhoz? – kérdezem csukott szemmel vigyorogva a Shinigamitól, visszatérve a valós élethez. Mivel már azt se tudom, hol a szöszben vagyok a Városban. Sose tudtam kiigazodni Soul Societyn… öreg hiba… ez van…
~ Nem akarlak megzavarni, de már rég lelépett… ~ Most szórakozol velem, Hyozanryuu? Azt hiszed, beveszem? Kérdezem a sárkánytól, mely már nem bírta épp idegekkel hosszanti elme futtatásom kezdetét. De, hogy megbizonyosodjak igazáról, biztonság kedvéért, azért résnyire nyitom a szemeimet és lám… tényleg nincs már előttem. Helyette az épületek mellett Rambózó Halálisteneket fedezem fel, az iméntiket, akiknek holt nyugodtan beszóltam. Félve nyelve egyet kezdem el keresni tekintetemmel, hogy merre mehetett az előbbi, segítőkész Shingami, nem is kell sokáig keresgélnem, mert hamar fel is tűnik. Azon az úton folytatta mámoros sétáját az esőben, amelyiken én jöttem az imént. Nem lesz baja, hogy így szakadó esőben sétálgat? oO Már épp tovább állnék nem törődve vele mikor ismét azokra a fickókra téved tekintetem, akik üldöztek. Hát… inkább az eső, mint a halál…! Rögtön az ismeretlen tiszt után mentem, aki igaz bemutatkozott, de annyira még nem ismerem, hogy ismertnek emelgessem, szóval ezért ismeretlen… na, a lényeg, hogy követtem.
- Ö… hé’… ano {ízé}… - kezdem meg tartalmas mondatomat. Jaj’ már… miért vagyok ilyen feledékeny… T-T Hogyan is hívták…? Valami, valami Fekete volt… e~… a lyukas agyú fajtámat. TT-TT Jobb öklömmel megkopogtatom kobakomat hátha így elő tudom idézni az elmúlt pár perc kis darabjait, de csak nem jön fel bennem a neve. Mondjuk, így elég nehéz gondolkodni a dolgon, hogyha a szemem sarkából azt látom, hogy a sok idióta követ. >_> Bár, várjunk csak… a fickónak elég kimért a megjelenése… pipa, magas, és olyan komolyságot sugall, ráadásul, ha jól láttam az előbb a fél szeme le is volt kötve. Én is félvak vagyok… *>* Biztos valami befolyásos vagy veszélyes személy lehet a Gotei 13.-nál… akkor nincs mit tenni.
Menekülési terv, csapó #1.
- Ö… Kuroda onii-san… - szólítom meg, utolérve a Shinigamit. Oké, ez talán túl közvetettre sikeredett. Csak a keresztneve jutott eszembe, és még le is onii-sanoztam… Ha, rangos nem fogom megúszni szárazon úgy, érzem… de inkább ez, mintsem két hét a 4. osztagnál. Így talán lekopnak rólam a fickók. Vagy sem…? Remélem igen, mert ha nem jön, össze nagyon hamar elkezdhetek agyalni egy újabb terven. Eh… elfelejtettem számon venni azt, hogy talán ez a Kuroda zokon veszi az ilyesmit. Most mi lesz ebből! Én idióta! T>T

Esik, kellemes az eső ebben a világban is. Mégis sokan inkább menekülnek előle, fedett helyre, nem hogy inkább élveznék azt és mind azt az örömöt, amit adhat. De persze nekik csak annyit jelent hogy bőrig áznak, chh kár hogy nem élvezik úgy mint én. Felsegítem szegény lányt, aki miattam terült el a földön és lett majdnem kétdimenziós. Természetesen én kérek bocsánatot amiért az útjában voltam, hiába nem én az én hibám. Bruszilov gőzhenger? Érdekes, eddig nem is hallottam ilyen gépről, pedig egy ideje itt vagyok Soul Societyben. Miket nem tudok meg egy véletlen találkozásnak köszönhetően. Érdekes emeli a kezét, ez vajon valami saját köszönési forma, vagy esetleg az osztagában bevett dolog?
- Nincs semmi baj, én voltam rossz helyen. – a meghajlás miatt meglepetten nézek rá. – Örvendek Anao. – azért gondolom hogy Anao a neve, mert nem hiszem hogy ki akartak szúrni vele és tényleg ezt a nevet adni neki, mert az igen kegyetlen dolog lett volna vele szemben. Na és persze az is árulkodó jel, hogy nevet. De nekem ideje tovább állnom, a végén elmulasztom ezt a kellemes kis esőzést. Pár lépést haladta csak, de azért a kérdésére menet közben válaszolok.
- Menj arra amerről én jöttem. – nem nagyon bonyolítottam a saját utamat, mindig csak egyenesen, és akkor nem tévedek majd el. Mindig szerettem az esőt, pedig már kezdem érezni hogy pár perc és a ruhám átázik. A pipámat is eloltotta már teljesen. Ezért inkább elteszem, nem szeretném, hogy tönkre menjen, bár ettől nem kéne neki, de fő az óvatosság. Kis meglepetés ért, azt gondoltam hogy Anaoval letudtam a dolgot azzal hogy elnézést kértem, és mentem a dolgomra, gondoltam a lány is menni fog a sajátja után. De tévedtem, lassítok a lépteimen, ami már majdnem állásnak tudható be. Gondoltam szeretne valamit, ezért bevárom. Vajon mit szeretne tőlem? Nem elégedett volna meg a bocsánatkérésemmel, és szeretné máshogyan lerendezni a dolgot? Remélem azért nem, nem sok kedvem van a harchoz bár az eső szerintem nekem kedvezne. Amikor utolért meglep ahogy nevezet. Nem neveztek eddig oni-sannak.
- Tessék Anao-chan? Miben segíthetek neked? – ennyi miatt nem fogom a fejét venni, bár semmiért se venném, mivel nem vagyok olyan rangú aki ezt megtehetné, és ha lennék se tenném meg. Hátranézek a bal vállam felet. Már kezdem sejteni a dolgot, pár shinigami feltűnően keres valamit vagy valakit. Ez megmagyarázná azt is, hogy miért is sietett annyira Anao, és azt is hogy miért is sikerült nekem jönnie. Ezen ne múljon a dolog, ha azt gondolja velem biztonságban lesz az már nem az én dolgom. Természetesen segítenék neki, mivel nem tartom egyenlő küzdelemnek azt, ha többen támadnak egy valakire, főleg ha nő az illető. Ezzel nem lebecsülöm a nőket, korántsem. Volt tapasztalatom erős nőkkel, de akkor is gerinctelen dolognak tartom, ha a túlerővel támadnak a nőkre.
- Ha nem húzódsz be valami fedett helyre teljesen elfogsz ázni. Vagyis az már megtörtént, inkább meg fogsz fázni. Kérsz egy kis melegítőt?

Hm… Azt hiszem a srác nem nagyon foglya a poénjaimat. De, lehet, hogy bennem van a hiba? T-T Nem tetszenek neki őrült vicceim?! TT-TT
~ Nem mindenki, olyan szánalmas, mint Te… Soul Society szerencséjére még vannak értelmes Shinigamik is…~ már megint sérteget! Utálom, hogy beletipor a nem létező becsületembe, azért már mindenek vannak határai! >_> Szakítom félbe elmélkedésemet az elméretezett gyík miatt, akinek ismét beszólogatni támadt kedve. Mint úgy általában, amikor nem kellene. Igyekeztem Hyozanryuut a továbbiakban figyelmen kívül hagyni, emiatt nem ügyeltem külső környezetemben történő eseményekre. Ennek köszönhetően égettem be magam azzal, hogy magam elé beszélek mikor a segítőkész Halálisten már rég tovább állt. Ezt is Hyozanryuu közölte… utálom, hogy egy gyík sokkalta okosabb, mint én. No, mindegy… sajnos neki volt igaza… nincs mit tenni. De meg kell hagyni, hogy van aztán hallása ennek a Shinigaminak! Annak ellenére, hogy tovább ment segítőkészen válaszolt nekem. „Menj arra… amerről én jöttem…” – aha… szóval csak egyenesen tovább, nézek az adott út irányba, ahol az iménti rossz természetű Kollégák gyülekeztek a házak oldalainál. Hát… nem is tudom… egyenesen a halál torkába sétálni…? Szemem sarkából az épp tovább álló segítőkész Shinigami után nézek. Inkább az eső… >_< Rögtön utána indultam és a „jól megfontolt” menekülési terv első próbájába is belekezdek, nagy merészen. Bele se gondolva az esetleges következményekbe. De, úgy tűnik, hogy a tervem egyik fele a siker útjára kezd evickélni. Midőn szerencse! Hm… hogy miben segíthet... hosszú lista egyik végletét kérdezi…
- Könnyebb lenne arra válaszolni, hogy miben nem… - motyogom orrom alá, szinte érteni se lehet mondandómat, persze a jó fülekkel rendelkezőknek elég egyértelmű lehet kínos szövegem. Közben szemem sarkából néha-néha a kommandózó tisztek felé nézek. Hát nem adják fel? Nem baj, talán megunják egy idő után… remélem. Ajaj, úgy néz ki Kuroda-sannak is feltűnt a problémám. Hát, akkor nincs mit titkolnom előle.
- Rájöttél igaz? TT-TT – kérdezem tőle gyerekes arckifejezéssel, krokodilkönnyeket hullatva. Persze ez csak egy megjátszott „sírás”. Csak, hogy adjak egy kicsit a helyzetre, ami most megütötte a szívemet. T-T… Ilyen hamar senki se jött rá titkos tervemre, csak minden második ember… - Remélem nem baj, hogy így rád akaszkodok! Tudod, hogy van… Mi félszeműek fogjunk össze! ^_- Vagy valami hasonló! Thehehe…^_^” – mondom vigyorogva, a sírós dramatikus jelmezt egyik pillanatról a másikra eldobva magamtól. Bár nem tudom, mennyire lehet neki egyértelmű, hogy én is a félszeműek csoportja ékes tagja vagyok, mivel én nem kötöm a sérült szememet, de lehet, hogy eredetileg Ő csak a menőség kedvéből viseli ezt a szemkötőt? De, csak nem csinálnak manapság ilyet… oO Vagy még is? Nem hiszem… Bele se merülök a szemes témába gondolataimban, mert Kuroda kérdése félbeszakítja őket. Talán, jobb is mielőtt valami furcsa következtetést hozok le ismét…
- Tessék? oO Melegítőt? Nem, nem szükséges! Keményfából faragtak engem! ˇ_ˇ Nem vagyok holmi boszorka, hogy egy kis víztől elolvadjak! – nagyzolok szokásomhoz híven. Az egész menő beállásomat, csak a távolban becsapódó, hangos villám tőri meg, ami miatt csoda, hogy nem kapok megint kis híján szívinfarktust! Szívemhez kapva fordulok a villám távoli, lecsapódási iránya felé és kémlelem egy ideig az eget. Állítom… valaki szándékosan dobálja ezt a fránya ménkövet az égből. Sőt, lehet, hogy ez nem is igazi villám, hanem felfelé lőtt Byakuraiok! >_>
- He-he-he… nem ijedtem ám’ meg… - mondom leizzadva, visszafordulva Kuroda felé kicsit bizonytalan hangon. Ebből látszik, hogy túlzok a szövegemben, vagy is inkább hallatszik. Még szerencse, hogy visszafordultam felé, mert így láthattam az egyik Halálisten sunyi próbálkozását. Ennél azért több kellene… Arrébb húzom onnan Kurodát, hogy a „lesből” ugró Shinigami a földön csattanjon és ne szerencsétlen Kojiron, ahogy eredetileg történt volna. Bár, szerintem egyszerűen meg tudta volna védeni magát Ő is. >_<

Esik és esik, remek csak remélem a szem kötöm nem ázik át teljesen, mert akkor befolyhat a fejembe, az pedig szerintem kellemetlen lenne majd. Mert akkor tényleg egészen vízfejű lennék majd, bár lehet bele is halnék. Nem tudom milyen következményei lehetnek annak ha valakinek víz kerül a fejébe. Az alkohol se kerül a fejbe, inkább csak fejbe vágja azt, aki issza, legalábbis ha sokat iszik belőle. Mellém érkezik Anao-chan, nehezen értem meg mit mond, de a lényeget azért felfogtam én is.
- Azért próbálj meg arra válaszolni miben is segíthetek neked. – mert ha azt mondaná, hogy miben nem segíthetek neki, akkor nem sokkal leszünk előrébb. De ezek szerint igen sok dolog van, amiben segíthetnék neki. Ilyen fiatalnak néz ki, és máris ennyi baja van? Bár a kinézet nem minden, én se nézek ki 444-nek és mégis annyi vagyok. Nem egyszer fiúztak már le olyanok, akik nálam fiatalabbak voltak. De ennek se tulajdonítok sok jelentőséget. Elég gyerekes a viselkedése, ami nem is baj. Lassan bólintok.
- Nem volt nehéz, és természetesen nem baj hogy „rám akaszkodtál” Valahogy úgy, bár nem tűnsz olyannak, akinek egyel kevesebb van. – na ez félre érthető egy kicsit. De azért remélem, tudja mire is gondoltam. De megnézve nem is nagyon látszik rajta hogy gyengén látó. Pontosabban nem gyengén, inkább csak hiányosan látó. Én csak azért takargatom a szemem helyét, mert nekem szó szerint nincs ott szemem. Az pedig nem kellemes látvány ha egy fekete üreg néz vissza a tűkőrből.
- Ahogy gondolod, de akkor ne engem okolj akkor, ha megfáznál. Bár lehet neked nem is szabadna adnom szakét. Remélem nem lesz túl vizes. – benyúlok az egyenruhámba és előveszem a kis fehér üveget, amiben a „melegítő” van. Kihúzom a dugóját, és pár kortyot iszok belőle, majd ismét lezárom és elteszem. Micsoda nagy villámlás, ahogy látom Anaonak nem nyerte el a tetszését. Szintén arra fordulok amerre Anao is.
- Természetes hogy nem, nem is gondoltam másként. De gyere, menjünk akkor valami fedett helyre, mert a végén lehet tényleg megfogsz ijedni egy villámlástól. – mondom egy apró kis mosollyal az ajkamon, és haladok tovább. Megakarok szólalni, amikor Anao félre húzz, és egy shinigami a földbe csapódik. Nem lehetett kellemes érzés ilyen közeli kapcsolatba kerülni a talajjal. Megállok és lassan szembe fordulok a többi shinigamival. Kissé oldalra döntöm a fejemet és kérdően tekintek rájuk.
- Segíthetek valamiben uraim? Esetleg van valami problémájuk? Ha igen remélem, megtudjuk oldani civilizált emberek módjára is. Nem szeretném ha megsérülne valaki. – nem igazán nyerhette el a tetszésüket. Mert röhögtek és csak azt mondogatták, hogy „Nekünk az a töpszli csaj kell, és ha nem akarod megjárni, akkor kimaradsz ebből”. Kérdően néztem Anaora, hogy neki mi is a véleménye erről?

Nem vártam el, hogy megértse apró motyogásomat Kuroda a helyzetről, hisz nem is akartam tudatni vele szemtől-szembe, hogy jókora segítségre szorulok jelen pillanatban. Még is, ki akarná bevallani, hogy éppen öt Shinigami lohol utána, hogy azok egyenlővé tegyék a talajjal? Persze, hogy senki! Viszont Kuroda simán rájött a háttérben történő eseményekre, nem csoda, erre akár még egy kezdő is rájönne… a kérdés, hogy most a rossz színészi érzékem vagy a fickók feltűnő követése volt az első árulkodó jelenség? Ez egy olyan dolog, amire soha nem fogok választ kapni. Fölös is, a probléma az, hogy rájött arra, amire jobb lett volna, ha nem. Ezt a kérdése is tanúsítja. Jó lenne, ha tudnák egy-két szóval felelni erre. De, ez lehetetlen. Így áthidalásként egy belőlem kibukó kérdésnél maradtam. Nem válasz, és a felelete is elég egyértelmű számomra. De nem bírtam magamban tartani. Azért, hogy ne tűnjek túl szánalmasnak még hozzácsaptam egy kis szöveget is. De, válasza… fájt TT-TT… azt mondja… nem volt nehéz…áu’…
- Azért nem kellett volna ennyire nyilvánvalóan kimondanod tökéletes bukásomat… - jobb kezemet a „megtört” szívemhez emelem, hogy élethű legyen szórakozott színjátszásom. Hisz, csak az igazat mondta, ezért sem veszem komolyan. Jól tudom, hogy nem mesterségem az elterelés és társai, így nincs is miért felkapnom a vizet. Hirtelen a szemekre vonatkozó szövegét nem nagyon értem, de hamar leesett mire is akar kilyukadni. Megfordult a fejemben, hogy valószínűleg a kifejezés nem lesz pontos és nem biztos, hogy megérti elsőre. Mondjuk nem is egyértelmű a félvakságom.
- Volt egy apró balesetem még lélekként. – mondom röviden megfogalmazva a magyarázatot, közben bal kezemet a szememhez emelem, amelyikkel nem látok, ezzel nyomatékosítva a történetet. Ezzel egy időben kaptam megvilágosítást a „melegítőnek” nevezett dologra. Kuroda egyenruhájából előszedett alkohol volt rá a magyarázat. Még jó, hogy nemmel feleltem utóbbi kérdésére. Nem bírom a piát, és ha ez kitudódna… kicsit ciki lenne, azt hiszem… legalábbis nekem biztos. T.T Senkinek sem mondtam még el, az iszákos bulikat pedig folyton kihagytam, hogy ne jöjjenek rá. A nagyzolás utáni kétségbeesésemet egy villám töri meg, ami olyan váratlanul ért, hogy még a bőrömből is kiugrottam volna, ha képes lennék ilyenre, de szerencsére nem, így az extrém jelenet kihagyásra kerül. Egy perc letelte után sikerült teljes egészében feldolgoznom az ügyet, az-az azt, hogy megijedtem egy apró fénycsóvától. Az egyértelmű halálra rémült reakciómat természetesen rögtön letagadom. De Kurodát nem ilyen könnyű manipulálni, mint gondoltam. Hiába mondja azt, hogy elhiszi állításomat, jól tudom, hogy biztos abban, hogy igen is megijedtem. De legalább nem kéri számon rajtam és add az egómra, így elnézem neki. *>*
- Nem fogok megijedni… - mondom kicsit elnyújtva a szavakat, ennyit az ego növelésről. TT-TT Ennek ellenére követem Kurodát a bizonyos fedett helyre, amit említett. Vagy is követném… ugyan is az „üldöző” Shinigamik egyike pont Kuroda nyakába készült ugrani, hogy alattomban támadjon, de szerencsére, ahogy visszafordultam láttam a próbálkozását így még időben félre húzhattam onnan segítőmet, így elérve azt, hogy a próbálkozó a talajon kössön ki.
- Kezdők… - jegyzem meg alattomban, kisebb szemforgatás kíséretében az immáron földel egyenlővé tett Halálistent. – Amúgy… mit szerettél volna mondani? – emelem rá, kérdő a tekintetemet, vigyorogva. Én nem vagyok annyira szemfüles, hogy észrevegyem a mellettünk tornyosuló többi egyént, de Kojirot látva jobbnak látom a viccet félretenni és szembefordulni a fickókkal. Meglepve nézek rá, amiért ilyen nyugodt hangnemben képes beszélni olyanokkal, akik a békés megoldás fogalmát sem ismerik. Nem akartam mondani neki, hogy szerintem ez nem fog hatni rájuk, de ki tudja, akár sikerül szép szóval meggyőzni őket, ahogy Ő próbálja.
- Töpszlí?! Mondjátok a profilomba, ti Tról szintű idióták! – szinte leordítom a fickó fejét, aki kicsinyítő jelzéssel illetett. Azt hiszem, Kojiro terve befuccsolni látszik… mondjuk ez nem az Ő hibája, hanem az enyém… mindig felkapom a vizet, ha a magasságom miatt nyaggatnak… csak nehogy utcai verekedést robbantsak ki emiatt. Nem szeretném, ha Kojiro is kapna emiatt a fejesektől, ha tényleg utca csata születik ebből.

Valamit nem értek meg sehogyan se. Miért ragaszkodnak annyira sokan az egóhoz? Mármint miért kell valakinek hangoztatni a saját erényeit? Mi haszna származik belőle? Talán más lesz a megítélése vagy erősebb lesz miatta? Nem hiszem, szerintem ez csak egy igen rossz jellemvonása sok mindenkinek. Firtatni az erényeiket, és ha pedig valaki legyőzi az ilyen személyeket, akkor lehet sírást is láthatunk. Ez most honnan is jutott eszembe? Mert az egó egy kis csillanását láttam Anaon is. Bár nem tudom eldönteni, hogy ez a természetes egó, vagy az a túlzásba vitt fajta egó.
- Ez miért lenne tökéletes bukás? Csak rájöttem, hogy egy kis bajban vagy, nem azért mert te árultad el magadat, hanem a körülmények téged. – elég könnyen kilehetett szúrni, hogy követnek minket, jobban mondva nem követnek, hanem feltűnően nézegetnek utánunk. Á, biztos csak azért néznek minket, mert nem gyakran látni két olyan idiótát, akik a szakadó esőben sétálnak. De senki se lehet tökéletes, van aki az esőt szereti van aki a havat, és van aki a meleget. Persze vannak olyanok is, akik a melegeket szeretik, de az nem ide tartozik.
- Nekem is valami olyasmi. – közöltem tömören miért is sérült meg az én szemem. Bár azt lehet sérülésnek nevezni, hogy saját magamat tetem félvakká? Szerintem lehet, de balesetnek semmi képen nem nevezném. Szakét nem kért, nem tudja mit hagy ki. Igaz nem a legdrágább és legjobb minőségű szaké, de igazán finom. Az a fajta amiből ha sokat iszol akkor nem a falnak mész, hanem menni se tudsz. Elég sokáig tartott mire megszoktam, és megtanultam bírni is a szakét. Olyan morcos az ég, a végén talán mi is részesülünk egy villámcsapásból. Az igazán megrázó élmény lenne, és talán az is kigyulladna amivel a szememet takarom. Égő lenne nagyon.
- Természetesen nem, ez csak egy kis villámlás, morgása az ég farkasainak. – utalok a fellegekre, remélem egy darabig nem fog elállni. Ritkán látta ilyen csodálatos vihart. Szerencsére Anao volt olyan kedves és elhúzott a kéretlen személy elől, aki a fejébe vette, hogy majd viszem a hátamon. Nem vagyok málhás szamár aki ezt megteszi. Sajnos a társai is megjelentek, akiket megszeretnék győzni afelől, hogy inkább békésen váljunk el. Ők felszedik a társukat aki jelenleg járdának álcázza magát, mi pedig szépen folytatjuk az utunkat valami fedett helyre. De sajnos erre nem sok esélyt látok, mivel amit mondtak az alapján arra következtetek. hogy Anaot szeretnék. Gondolom kedvük lenne origamizni vele, pontosabban a testével. Sajnos ezt én nem hagyhatom annyiban. Megszeretnék szólalni, de Anao megelőz, O.o . Nem éppen csevegő hangnemben szólítja meg azt a férfit aki a magasságát kritizálta. Ez így nem lesz jó. A jobbommal a zanpaktoum tokját fogom meg, és fordítom a bal kezem felé. Remélem nem lesz szükség rá, hogy kardot rántsak, nem vagyok az a kimondott balhés alak, de amikor egy nőre többen támadnak, akkor az én zsebemben is kinyílik az a bizonyos bicska. Az a shinigami aki rám akart ugrani ismét felállt, és megpróbál hátulról lefogni. Honnan tudom hogy felállt? Mert hallottam ahogyan a sár cuppog, és a nyögését ahogy kinyomta magát. Természetesen nem hagyhatom hogy lefogjon. Ha hagynám esélyük lenne megverni Anaot, bár lehet nem kéne lebecsülnöm Anaot, nem ismerem a képességeit, de a férfi énem nem engedheti meg azt, hogy egy nőre támadjanak. Hiszen nem tudom mennyire erős. De visszatérve a jelenbe, az én dolgomhoz. Mielőtt hátulról lefogna a shinigami, a zanpaktoumat hátra tolom, egyenesen a gyomrába. Ballal rámarkolok a kardom tokjára, és a bal oldalasan fordulva kirántom tokostul a zanpaktoumat az övemből, és egy igen nagy lendülettel az immár összegörnyedt shinigami hátára csapok vele. A társai jelenleg kicsit meglepetek, ezt kihasználva Anaohoz lépek, megragadom a derekánál, feldobom a vállamra, majd elrohanok vele.
- Egy kis futás sose árt. És így legalább verekedés se lesz. – mondom a tőlem megszokott nyugodt és kimért hangon.

Igaza van! Ez nem volt bukás, hanem csak az utánam koslatók feltűnő követési kényszerűk miatt jött rá az egész problémás ügyemre. Milyen ügyesen is tudok én néha logikázni. Kojiro szavai nagyon feldobtak, sokkal jobb érzés nem magamat hibáztatni a dolgok miatt. *>* Vagy inkább csak kellemesebb nem magamat gyanúsítgatni ilyesmivel? o.O Valami ilyesmi… Látással kapcsolatos kérdésére röviden nyilatkoztam. Nem szerettem volna untatni a madárfiókás incidensemmel még anno Rukongaiból. Elég röviden fejezte ki Ő is magát e témánál. Lehet, hogy nem éppen kellemes emlékei vannak ezzel kapcsolatban? Mondjuk a szemhiány mióta kellemes emlék? Igaz nekem meg van mindkettő, mellékes, hogy nem látok rá. De, valószínű, hogy nem lehet valami szép emlékei erről, akkor pedig nem nagyon kellene felhánytorgatnom ezt a dolgot. Nem szeretném megbántani vagy valami, de… szúrja az oldalamat a kíváncsiság.
- Nem szeretnéd elmesélni? Érdekel! >.< Persze, nem muszáj, ha nem szeretnéd. – mondom kicsit zavartan, szégyellve magamat, amiért egyáltalán meg mertem kérdezni ezt. A végén jobban kell félnem tőle, mint üldözőimtől, hogy ha a szívére veszi. Vagy inkább jobban kell félnem a villámtól, mintsem tőlük, a végén az egyik ménkű becsapódás halálra fog rémiszteni. És akkor mi lesz a világgal nélkülem? T.T Kuroda-san szavaira figyelek fel, milyen szépen fejezi ki magát…
- Nahát… nem is tudtam, hogy ilyen művészi érzékekkel rendelkezel! ^.^ - kommentálom csodálkozva, apró dicséretnek szánva tehetségére, hogy ilyen szép változatos szavakat tud alkalmazni. Nagyon szeretheti a vihart, hogyha így tekint rá. Nincs túl sok lehetőségem áradozni Kojiro remek érzékéről, mert az egyik rendes illető megzavart benne, mert épp akkor volt kedve röpülni tanulni. Más időpontot is nézhetett volna a vadászrepülő manőverek gyakorlására. Még Kojirot is félbeszakította… ch… apró sértést ejtek el e szánalmas Shinigami fickó felé, amiért meg, mert zavarni, majd szinte jellemet váltva teszem fel kedvesen kérdésemet Kurodának. Választ sajnos nincs lehetőségem kapni, amiért mellettünk megérkezett a földbe épített fickó számára az erősítés. Kojiro próbálta tiszta lappal indítani és békésen megbeszélni az ügyet, de én mindent tönkre téve szólaltam fel. Nagy számmal egyik pillanatról a másikra döntöttem romokba Kuroda próbálkozását a békés beszélgetéssel kapcsolatosan. Nem tehetek róla, de nem tűröm a termetemre vonatkozó sértegetéseket!
~ Bocsáss meg, nagyon örülök, hogy megismerhettelek, de most azt hiszem, búcsút kell mondanunk egymásnak… esetleg találkozunk a túl-túlvilágon… ~ hadartam magamban a nagy bocsánatkérő szövegemet Kojironak. Sajnos, innen már nincs visszaút és viselni kell a következményeket, nem akartam hangosan mondani, nehogy gyávának látszódjak. De a Berserker, akinek beszóltam nem nagyon vette jó néven hozzáállásomat, ami érthető is. Engem akartak, de nem adom magam… szörnyű lehet… Felkészülök akár egy taslira - amit a fickó vinne be mérgében - ami igaz abból állt, hogy összeszorítottam szemeimet és kicsit beljebb húztam a nyakamat, de a várt ütés elmaradt. Kérdőn nézek fel, egyenesen Kuroda irányába, aki épp az utolsó ütéseit vitte be a repülő Shinigaminak. Nem semmi. Nézem felvillanyozva a csetepatét.
- Ez az! Adj neki, nem anyád, nem apád! - vigyorodok el a nagy biztatás közepette, majd ez egyszerű vigyorom hirtelen egy ördögi mosollyá válik. Egy gonosz ötlettel élve kezdek cselekedni, jobb lábamat kisebb lélekenergiával ruházom fel, hogy amire készülök hatásosabb legyen, majd már lendítem is a lábamat, hogy jól bokán rúghassam a fickót, aki beszólt nekem. Így legalább tanulhat az esetből. De a rúgásom sokkal kevésbé volt hatékony, mint hittem. Jobban fájt nekem, mint az ürgének állítom! T-T Lábamat fájlalva nézek az elképedt társaság felé, épp tettem volna egy megjegyzést, amikor valaki megragad a derekamnál és… várjunk ez a valaki Kojiro! oO Mit művel? Mit csinál? Hogy merészeli? Miért? Meglepetten nézek a társaság fellé, akiket hoppon hagytunk és csak úgy távolodunk tőlük. Hirtelen azon kezdek agyalni, hogy most mit kellene tennem… kezdjem el kiabálni azt, hogy „Segítség Shinigami rabló!” közben püföljem Kuroda hátát vagy azt, hogy „Én még túl fiatal vagyok az ilyesmihez?! T-T”… jajj, vagy csak hallgassak, mint a jómadár? Kuroda szerencse nem várat meg egy apró nyugodt magyarázattal a cselekedetére így őrült képzelgéseimet félbehagyhatom.
- Szóval… mi most… megfutamodtunk? – kérdezem szaggatottan, bár a válasz látszólag egyértelmű lehet, de sose lehet tudni. Nem akarok nyúszinak tűnni. T.T – Vagy ez csak egy békés visszalépés? – próbálom szépíteni a helyzetet, közben magamat igyekszem meggyőzni arról, hogy az utóbbi nem gyávaság. – Amúgy merre viszel? És mi lesz, ha követnek minket? – teszem fel további kérdéseimet, most nyugodtan locsoghatok, kész kioszolgatásban van részem. Megvédenek és ingyen utaztatnak is. Lehet, hogy még is jó napom van?

Meséljem el rövid történetét annak hogyan is vesztetem el a szememet? A vizsga napját amikor hollowok foglyai lettünk. Ahol sor került arra, hogy kikellet vágnom a saját szememet. Nem volt kellemes érzés az már biztos. Persze nem ilyen egyszerű az egész történet. Azt kihagytam, hogy a társaim élettelen testei körülöttem hevertek, és csak Ő volt életben, és miatta vágtam ki a szememet. Sajnos feleslegesen, mert megölték. Így én egy szemmel kevesebb lettem, egy nővel is, és cserébe megkaptam a zanpakotumat, és azt hogy shinigami lehettem. De szerintem nem jártam jobban, ezt pechnek nevezik szerintem.
- Részegen borotválkoztam. - felelem a szokásos hangomon. Nem igazán szeretek a múltamról beszélni, ezért is ha lehet kerülőm a témát. Kibúvok a válaszok alól, és ilyen ostoba dolgokat mondok, amik elég átlátszóak. Bár nem nézek ki annyira ostobának, de lehet páran elhinnék, hogy ilyen béna lehetek. A szavai egy apró kis mosolyt csalnak az arcomra, ami ahogy megjelent el is tűnt. Mintha soha nem létezett volna, és csak egy kosza fényjáték eredménye lenne. Ami ebben a viharos időben nem nagyon lehetséges, de lényegtelen.
- Köszönöm, néha megesik. – ritka alkalmak egyike, amikor az előbbihez hasonlóan fogalmazok. Lett volna kedvem pár ilyen mondatot, de sajnos egy alacsonyan szálló shinigami megakadályozott benne. Ezt is nevezhetném pechnek, bár annyira ez nem az. Miért van az, hogy ha egy marha támad az embere, akkor azt a társai is követik? Pont az ilyen alakok tartják magukat erősnek, akik így harcolnak, túlerővel. A békés elrendezésnek nincs esélye. Nem, feltétlen azért mert Anao a méretét meghazudtolva eresztette el a hangját és a temperamentumát. Amilyen alacsony olyan heves, érdekes párosítás. A férjének lesz elég sok dolga majd vele, ha beakarja törni. Bár van egy érzésem, aki megfog törni az majd a férj lesz, és nem papucs lesz, hanem minimum egy mamusz. Sajnálatos de engem leakarnak fogni hátulról és ezt nem engedhetem meg, ezért cselekszek. Természetesen nem ölni akarok, csak egy időre mozgásképtelené tenni a rám támadó shinigamit. Ami sikerül is. Ideje elhagyni ezt a helyet, mielőtt még nagyobb bajok lesznek és kirobban egy kisebb verekedés. Anao is cselekszik, halálos bokarúgást alkalmaz, ami nem nagyon váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Lényegtelen, megragadom Anaot a derekánál a vállamra dobom, és szégyen a futás de törjön el a lába annak, aki kerget alapon ott hagyom az agresszív alakokat. Befordulok a sarkon, futok tovább majd megint balra, és összevissza kanyarodok be. Remélem, lerázzuk őket, közben pedig magyarázatot is adok Anaonak a tetemre. Lassan bólintok.
- Olyasmi, csak békésen visszaléptünk. – szerencse hogy nem olyan nagy Anao mert legalább elég könnyű is.
- Nem tudom, csak megyek valamerre. Ha követnek, akkor futunk tovább. – ismét egy bal kanyar, ahol végre megállok és egy eresz alá sétálok, Anaot pedig óvatosan leteszem a földre.
- Remélem leráztuk Őket. De hogy találkoztál velük? – teszem fel az egyik lényeges kérdést, és míg várok a válaszra előveszem a pipámat és ismét rágyújtók.

Aha, szóval részegen borotválkozott. Ez mindent megmagyaráz. Komoly képpel bólintok, hogy „értem”, amint elhangzott rövidke meséje a szemével kapcsolatos balesetről. Ekkor egy apró mosolyt fedezek fel arcán, ami tény hamar el is tűnt, mint a kámfor, de e röpke mimikájának hála, leesett nálam a tantusz. Igaz lassan, de jobb később, mint soha.
~ Várjunk, mi? Borotva? Heh… Azt hiszi, hogy beveszem?! >.> ~ be kell, hogy valljam, nem sok híja volt! De, nem nyaggatom ezzel, ha nem szeretné elmondani, nem kényszerítem rá. Mindenkinek vannak titkai az életben. Mondjuk én se meséltem el a cikis szemsérülés történetét…^^” Szóval Ő miért is tenné? Dicsértemre se reagált túl sokat. Mondjuk mi mást tehetett volna, azon kívül, hogy megköszöni, de ismét meg kell állapítanom, hogy nem valami bőbeszédű. Nem baj, majd kihozok belőle én egy szép hosszú mondatot! ˇ.ˇ Sajnos nem merenghetek túl sokat ezen, mert a kommandózó tisztek akcióba léptek. Természetesen Kojiro haditervét pár apró szóval romokba döntöttem, de ez van. Nincs menekvés annak, aki beszól nekem. Illetve nekem sincs menekvésem az elől, akinek visszabeszéltem, mint látszólag most is. Már elkönyveltem magamban, hogy ez a vég. De Kojiro a feje tetejére fordította a fickók elképzeléseit. Visszacsapott. Ezt látva eléggé ösztönzőleg hatot rám, így bátran csaptam vissza én is a méretes alaknak egy lélekenergiával felturbózott jobb lábrúgással. De, cselekedetem elég erősen besült, amiért nekem jobban fájt, mint „ellenfelemnek”.
- Ku*va életbe… - szökik ki a számon e két szó a fájdalom miatt, ami végigjárja egész testemet az ütést követően. Állítom ez ezerszer rosszabb, mintha három Menos lőne rám egyszerre Cerot. Miből van ez… kőből? Acélból? Áú~… TT-TT Nem agyalhatok a Shinigami halmazállapotáról túl sokáig, mert hirtelen valami elránt a talajtól és már távolodok is a döbbent társaság elől. El tudom képzelni, hogy most én is valami hasonló fejet vághatok, mint ők. Hirtelen azt se tudtam mi történik. Amint rájöttem, hogy ez biza Kojiro és éppen „menekülünk”. Megpróbáltam kevésbé derűsen nézni a dolgokat és nem gyávának titulálni magunkat. Feltett választható kérdéseim közül a másodikra bólintott rá. Tudtam én, hogy nem vagyok nyuszik, csak azért mert elfutunk!
- Mi?! Nem tudod, merre megyünk?! – elkerekedett szemekkel reagálok szövegére, majd ekkor tűnik fel a dolog, hogy csak ide-oda kanyargunk ebben az átkozott kis labirintus utánzatban. Lehet, hogy Ő se tud tájékozódni? Mert az elég ciki lenne, ugyan is isten tudja, hol kötünk majd ki, aztán nem fogunk vissza találni az osztagunkhoz és éhen fogunk halni az egyik utcán, majd mi fogjuk kísérteni az erre járó Shinigami fajzatokat… de, ez őrültség… mi már halottak vagyunk. Megrázva fejemet térítem vissza magamat a valóságba az eszeveszett képzeltségemből.
– Nem úgy néz ki, mintha követnének… szóval nem kell már túl messze futni szerintem… - bököm ki magamból hátba veregetve Kojirot, afféle dicséretként szánva, hogy sikeresen lerázta az illetőket, látszólag, vagyis hát én egy árva lelket sem látok magunk után közelíteni.
- Mellesleg elkezdet forogni a gyomrom ettől a közlekedési módtól. - teszem két kezemet a szám elé ezzel tudatva, hogy bajok lesznek ha nem állunk meg, majd egy újabb kanyar jött, ahol végre abbahagyja a futást és letesz a talajra. Épp ideje volt. Már eléggé rendesen forog a gyomrom ettől az össze-vissza való futkározástól. Biztos visszajönne az ebédem, hogyha ettem volna egy falatot is ma. Nagy levegőt véve sikerül is lecsillapítanom kavargó bendőmet, majd Kojirora nézek kíváncsian. Hallva kérdését elfehéredek, majd megvakarva zavartan tarkómat kezdek bele.
- Igazság szerint… hasonlóan, mint veled… ^^” – utalok vissza arra a pillanatra mikor nekifutottam. – Csak közben… egészen véletlenül… beszóltam nekik, anélkül, hogy megnéztem volna kikkel is állok szemben. – vigyorodok el a magyarázat közben, ahogy saját bénázásomra visszaemlékezek. Rossz bevallani, de ez az igazság.

Egész jól indult a napom, sétálás a városban kis pipázás és még az eső is esni kezdet. Ezek után lett kicsit izgalmasabb a napom. Pontosabban akkor amikor belebotlottam Anaoba. Vagyis Ő boltot belém és eset el. Nem gondoltam volna, hogy azzal hogy felsegítem ilyen dolgokat fogok elindítani, ami kicsit izgalmasabbá teszi a napomat. Nem szívesen mondom ezt, de kicsit élvezem is ezt az egészet. Hogy bajba keveredtünk, és a magyarázkodásom és a kísérlet arra, hogy békésen rendezzük el a dolgot kudarcba fulladt. Én is csináltam valamit és Ő is, de az enyém hatásosabb volt, mert Anao csak káromkodik egyet, amit megjegyeznék, hogy nem áll jól egy fiatal hölgynek, és még az Ő lába fájdult meg. Jöhet az, hogy felkapom, mint egy zsákot és a vállamra dobom. Most pedig futás. Jól mondta Anao, csak békésen visszavonulunk, nem vagyunk gyávák, pontosabban Ő nem, mert én viszem, tehát csak a körülmények áldozata lett.
- Nem volt időm kitalálni. – csak addig jutottam, hogy futás, a többi pedig adja magát. Ahogy most is, egy balra kanyar majd egy jobbra, össze vissza. Remélem zsákutcába nem futunk, vagy valami olyan helyre ami nem fiatal szemnek való. Az más ha én mennék oda, mert Én elég öreg vagyok már, de persze szerény személyem se menne be. Nem élek ilyen olcsó pénzen szerzet örömökkel. Amik egy pillanatig elhitetik veled, hogy számítsz valakinek, majd amikor fizettél egyszerűen kidobnak téged. Valahol szánalmat is lehet érezni az ilyen személyek iránt. Olyanok mint egy cigaretta, az elején fényesen parázslanak, de lassan elhamvadnak, és csak a keserű szájíz marad meg utánuk semmi más. Miért veregeti a hátamat? Nem nyeltem félre, ja már értem.
- Rendben van, nemsoká megállok. –mit mondott? Nem szerintem csak viccelt és nem azt mondta amit hallottam. Hátranézek a vállam felet, de tényleg azt mondta. Az egy szemem elkerekedik, és megszaporázom a lépteimet, hogy valami normális helyet találjak, nem szeretném ha a hátamat lehánynák. Nem jönne ki a szag a ruhámból, dobhatnám ki, és az nem lenne jó. Nincs sok ruhám, ami megvan arra pedig vigyázok. Végre lett egy megfelelő hely, ahova leraktam, és most rágyújtok végre. Közben hallgatom Anaot.
- Heves vagy Anao, nagyon heves. Emlékeztetsz valakire…. hagyjuk. Lehet néha gondolkozni kéne, sokat segít ha elszámolsz magadban minimum tízig. Utána cselekedj, sajnos nem mindig lesz ott valaki aki kisegítsen. – majd a felhős ég felé fújom a füstöt. Már megint sokat beszéltem.

Megnyugtat a dolog, hogy csak nem volt ötlete, hogy hova is mehetnénk ebben a kis Városban. Nem fogunk éhen halni, juppí! *>* Ez azt jelenti, hogy még is tud tájékozódni, mondjuk, ki tudja, hogy mennyi ideje is áll Soul Society szolgálatában. Szóval nem szabadot volna kételkednem benne. Csak semmi fura helyen ne kössünk kis, mert az kicsit ciki lenne. Ha, már a közlekedéssel nem kell foglalkoznom, játszom a visszapillantó tükröt, felnéztem, hogy lássam követ e minket a bajkeverő bagázs, de szerencsére nem, így dicséretképp barátságosan hátba veregetem Kojirot, hogy ne rohanjon tovább. A végén kifullad, azt cipelhetem én és, azért én se vagyok egy marhás szamár. Ezen gondolataim során valami furcsát éreztem… a gyomrom, fordult egyet a sok kanyar után. Ez nem jelent semmi jót. A tegnap esti vanília fagylalt és almás pite ízért éreztem a számban. Ajaj, ez nem jelent túl sok jót, szóval, még ha ma nem is ettem semmit, az előző napi étlap még visszajöhet. Tudtam, hogy nem szabad csak édességgel tömnöm a fejemet! Két kezemet biztonság kedvéért a szám elé teszem, miután kisebb hányinger közepette sikerült felhívnom Kojiro figyelmét a közelgő balesetre, hogy ha így folytatja a közlekedést. És gondolom, nem szeretne egy ruhával kevesebbet. Nem vagyok egy mosótündér, szóval inkább csak nagyobb kárt tennék a ruhájában, mintsem kitisztítanám, ha tényleg bekövetkezne a baj. És akkor a ruhája csak rosszabb lehetne, mint újkorában, mintsem jobb. Szerencsére nem kell mosóhercegnőt játszanom, mert pár kanyar után megáll és letesz. Végre… sima talaj a talpaim alatt. Pont jókor! Nagy levegőt veszek a kellemes esői levegőből, minek hatására gyomrom abbahagyja a centrifugázást. Kérdésére kicsit zavartan válaszolok, mert azért egy ilyen ballépéssel nem dicsekedtem volna, de nincs mit tenni, hogyha tényleg ez történt. Ekkor veszem észre, hogy nem is esik, pedig kellene, mert hallom a vízcseppek kopogását, ahogy a földön landolnak. Kérdőn emelem föl tekintetemet az ég felé, vagyis csak szerettem volna, mert egy eresz vigyorgott vissza rám. Szóval ez gátolja meg, hogy még vizesebb legyek! Olyan kis termetű vagyok, hogy még ez is képes megvédeni a továbbázástól… miért vagyok ilyen kicsike…? TT-TT Meglepettséggel az arcomon Kurodára nézek, még levegőt is elfelejtek venni és a szám is nyitva maradt a döbbenet miatt. Egyrészt, azért mert sikerült kihúznom belőle egy több soros mondatot, pedig még bele se kezdtem eme elhatározásom végrehajtásába. A másik, ami sokkolt… most tényleg kioktat? Nem, mintha baj lenne, de ilyenkor annyira gyereknek érzem magam… T.T Lehet, hogy annak is néz… nem ez lenne az első eset…
- Whá’! Tudsz Te beszélni, hogyha akarsz! – ejtem ki a számon, még álmélkodásom utóhatásaként. - Ezt dicséretnek veszem, ha nem bánod! – teszem hozzá vigyorogva az oktatására. Heves… ezt is régen mondták rám… mikor is? Ja, azt hiszem az Akadémiai tanárok! De… elszámolni tízig? Nálam még a húsz se lenne elég. Amúgy se jutnék el idáig, mert a szám akaratom ellenére cselekedne, mint mindig. :/ – Eh… ne aggódj Kuroda onii-san, ha nem más, majd az árnyékom megvéd! – viccelődők. Bár eddig egyszer se fordult volna elő, hogy nem találtam valakit, aki megvéd. Biztos a mesteri védőangyalom műve lehet. *>* Várjunk csak! A Halálisteneknek van ilyenje egyáltalán? Ki tudja… Most, jobban érdekel, hogy kire is emlékeztethetem, ha már felhozta igazán elárulhatná! >x<
- Mond, még is kire emlékeztetlek? oO – döntöm oldalra a fejemet kíváncsian, mint valami kölyökkutya, aki nem érti, miről van szó. Érdekel, mert ilyen hatást sose tudtam elérni senkinél. Talán nagyobb sikerem lesz, mint a szemes ügynél és sikerül kiszednem belőle.

Anao bemutatja a zsenialitását, avagy két félvak kitesz egy egészet

Futás és futás, annyira nem súlyos a teher, tehát nem fogok félúton összeesni és elterülni a sárban. Akkor vihetne Anao engem, és sajnos szerintem én nehezebb is vagyok, mint Ő. Nem beszélve arról, hogy a szemkötőm alá mehetne sár is, nem hiszem hogy jót tenne nekem. Bár gyúrhatnék belőle kis golyót, ami helyesítené a szememet, és akkor nem csak zöld lenne a szemem, hanem barna is, kétszínű lenne. Miért ütögeti a hátamat, lehet, jelzi hogy nem követnek minket vagy csak más baja van. Szerencsére felhívja a figyelmemet arra, hogy a gyomra igazán tiltakozik az ellen, hogy folytassam ezt a kanyargós útvonalat. Szerencse hogy csak hánynia kell és más baja nincs, nem lenne jó ha egy másik részéből is előtörne valami. Duplán menne tönkre a ruhám, és dobhatnám ki, nem lenne az a shinigami, aki kitudná mosni, és olyan, se aki ki akarná mosni. Végre van egy tűrhető hely ahol megtudunk állni, az eresz véd minket, kár hogy nem valami étterem vagy akármi, mert akkor melegedni is tudna Anao, engem nem zavar hogy eláztam. Leteszem a talajra és rágyújtók. Ahogy nézem Ő is boldog hogy végre nem cipelik, mint valami zsákot. Amiket mond, arra következtetek hogy heves a vérmérséklete. Bár ha azt mondanám neki, hogy apróság akkor lehet még mérgesebb lenne. Legalábbis így viselkedett, amikor a behemótra hajazó shinigami a méretét kezdte emlegetni. Kivételesen megszólaltam én is, bár inkább ez kioktatás volt a részemről. Bár nem egészen úgy reagált ahogyan elvártam tőle. Tényleg azon lepődőt meg, hogy tudtam egy egész mondatot is mondani, rendben, ez talán tőlem kicsit szokatlan. Okozok meglepetéseket néha.
- Néha tudok, de ez csak természetes. Vedd, aminek szeretnéd. – ha nem is annak szántam a dolgot, de ha annak veszi az csak nekem jó, nem kell lecsillapítani egy heves Anaot. Kiveszem az ajkaim közül a pipát és kifújom a füstöt.
- Na igen, az mindig veled van, de akkor este vigyáz, akkor már nem biztos hogy tud segíteni. – hm, lehet árnyékokkal csinál valamit a zanpaktouja? Akkor magyarázat lenne arra, hogy miért emlegeti az árnyékokat, de inkább azt mondom hogy csak viccelt.
Kellet nekem emlegetnem hogy emlékeztet valakire. Persze hogy rákérdez, ez egy sajátossága mindenkinek. Ha azt mondják hogy valakire hasonlít, akkor azonnal érdekelni kezdi hogy kire. Ezt én főztem, egyem is akkor meg.
- Valakire, akit nagyon régen ismertem, de… már meghalt. Ő volt ilyen temperamentumú, hogy finoman fogalmazzak. – ismertem, az enyhe kifejezés, inkább szerettem. – Innen szerintem már visszatudsz találni az osztagodhoz. Csak menj egyenesen és bejutsz a város központjába, ott útba tudnak igazítani majd ha nem találnád meg a helyes utat. De szerintem várd meg az eső végét. Nem fognak már olyan sokáig tombolni a farkasok a bárányok közt. Örültem a találkozásnak Anao. És vigyáz magadra. – biccentettem neki búcsúzóul, majd kilépve az eresz alól, elindultam az egyenesen az eső pedig csak eset továbbra is, majd az első sarkon lefordultam. Váratlan kis találkozás volt, de legalább nem volt unalmas a napom. Bár azt nem tudom melyik osztagba tartozik, azt valahogyan elfelejtettük elmondani a másiknak. De szerintem nem is fogunk újra találkozni, bár kitudja? A sors néha kiszámíthatatlan. Talán holnap Ő lesz az aki felfog majd dönteni engem, és kap fel a vállára hogy meneküljünk. Ez a gondolat egy kis mosolyt csalt az arcomra, igen, talán….

/Köszi a játékot, jó volt , majd máskor más helyen folytköv /

Csepp, csepp, csepp… még mindig szakad az eső…. De már legalább rám nem esik. Hála az eresznek, mely fölöttem van. Az alacsony termetben még is van valami jó. Így legalább nem leszek vizesebb, nem mintha zavart volna, hogy elázok. Várjunk… most megdicsértem alacsonyságomat? Az nem lehet! Saját magam lealacsonyítása semmi nem volt Kuroda hosszú beszédéhez. Eleinte a döbbenet volt az, ami ért ez hallatán, hirtelen meg se tudtam szólalni. Tátott szájjal néztem rá, míg sikerült feldolgoznom mondanivalóját. Állítom élete legröhejesebb arcát láthatta e pillanat során. Csoda, hogy nem nevetett ki…
- Ne sértődj meg, de nálad nem tűnt valami természetesnek. >_< - mondom zavartan megvakarva a tarkómat… kellet nekem hangosan csodálkozni. Szóval… az előbbit vehetem dicséretnek. *>* Rendes >.<… tudom, hogy nem annak szánta, de kíváncsi voltam mit felel rá.
- Ugyan… az én árnyékom precíz, Ő még éjszaka közepén is képes megvédeni, ha kell… >__< - nevetem el magamat. Mondjuk eléggé vicces, hogy saját árnyékomat hozom fel védelmező személynek. Kevés dolog van, amitől félek, de az árnyékom az mindig is beletartozott ebbe a kategóriába. Folyton követ, mindenhol ott van… ki tudja, mi rejtőzik benne. A shinigamik sötét oldala… … Eh… megint fóbiáimon elmélkedem. Szerencse, hogy nem kérdezett bele ebbe a dologba, mit gondolhatna erről a nézetemről az árnyékom felé. Biztos, azt hinné, hogy bogaras vagyok… oO”. Elkergetem őrült elmélkedéseim végtermékeit egy fejrázás kíséretében, majd tűnődni kezdek azon, hogy vajon kit is láthat bennem Kuroda. Szerinte… kire hasonlítok? Nem találkoztam még egy személlyel sem, aki akár viselkedésileg vagy külsőleg olyan lenne, mint Én. Így természetes, hogy rákérdeztem erre. Érdekelt ki lehet az, akire Kojiro gondolt, de nem hittem volna, hogy tényleg megosztja velem. Főleg egy ilyen személyes dolgot. Á’ TT-TT… milyen szívtelen vagyok, itt felhánytorgatom szerencsétlen Halálistenek múltjait. T.T Többek között Kojiroét is… rosszabb vagyok, mint egy Lidérc!
- Értem… ano… részvétem. – ha jól tudom, ezt szokták ilyenkor mondani. Szerencsére én senki fontosat nem veszítettem el az életemben. Ha, meg igen akkor pedig nem emlékszem rá. Ezért hívhatnám magamat szerencsésnek… vagy inkább nem? Bár kinek a pap, kinek pedig a papné. Kojiro ismét hosszú mondatot mond! *>* Erre figyelek fel. Mi… mennie kell? Kár… TT-TT Milyen rendes, búcsúzóul útbaigazítja a Tájékozódást nem ismerő személyemet. >_<
- Köszönöm a segítséged! >_< - hajolok meg, bár a meghajlás kissé túl mélyre sikeredett, de hát rengeteg dolgot köszönhetek neki. – Remélem, még találkozunk Kuroda onii-san! – integetek a távozó Kojironak hatalmas vigyorral az arcomon, míg el nem tűnik az első fordulónál. Vicces volt a mai nap… de, elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy melyik osztagnál is van. :/ Nem baj, majd megkérdezem Keisuke-samat hátha Ő tudja. Elgondolkodva felnézek a borús égboltra, mely csak úgy szórja az esőcseppeket, mintha az ég lakói dézsából öntenék le nekünk.
~ Megvárni az eső végét…? ~ elmosolyodtam, majd nem törődve azzal, hogy még jobban megázok, elindulok egyenest abba az irányba, amit Kojiro mondott. Vajon még összefutunk egyszer?

//Én is köszönöm a játékot, nagyon jó volt //

/előzmények/

Bevásárlás utáni pihenés? Ennek lőttek!
Jobbra vagy balra?