Gondolkoztam és ara jutottam hogy elmegyek sétálni valamerre. Kimentem az osztag körzetéből és elindúltam az utcán egyenesen a könyvtár felé. ~Kivel találkozhatok ma? Nem érdekel ha olyan akkor kikerülöm.~ Sétálgatásomnak egy üzlet kirakata vetett véget. Oda fordúltam és odaléptem az ablakhoz hogy szemügyre vegyem. Minden holmi volt ott, de nekem most nem kellet semmi sem. Kis idő múlva elértem a könyvtárhoz ahol egy elbambúlt emberke jött nekem. Fellökött, de ő maga is a földre huppant.
-Mi lenne ha a szemed elé néznél? Vagy tán vak vagy? Mit keres egy ilyen fafej itt köztünk?
Felálltam és lesöpörtem magam és vártam a válaszát.

Ahogy elindúltam csak merengtem magamban hogy nagyon senkit sem ismerek itt. Sétáltam előre üres tekintettel a gondolataim mesze elkalandoztak, mikor egy lányba ütköztem. Ahogy hátra estem a lány hangjára lettem figyelmes.
-Mi lenne ha a szemed elé néznél? Vagy tán vak vagy? Mit keres egy ilyen fafej itt köztünk?
-Szia én is üdvözöllek. Bocsánat hogy neked mentem csak elkalandoztam. Nem vagyok vak és főleg nem fafej. a nevem Kazuma Raya a 11. osztagnál szolgálok. Megtudhatnám a becses neved?
Majd vártam a lány válaszát.

Kis késéssel ugyan, de végül odaértem a megbeszélt helyre, ám Chiyo-chant még nem találtam ott. Hát igen, a nőkre mindig várni kell, nála meg még rá tesz egy lapáttal az, hogy állapotos, de hát emiatt igazán nem lehet rá haragudni, meg amúgy sem haragudnék rá. Fogtam magam és leültem addig az utca másik oldalán lévő padra, és rágyújtottam egy cigire, hogy addig is valami hasznosat csináljak. Egy szálból lett kettő, majd három, és így tovább. Amúgy is gyakorolnom kellett a türelmességet, mert a jövőt tekintve, Mitsura kell majd várnom eleget, na nem mintha bajom lett volna vele. Elvoltam magamban egy darabig, nézegettem az utcán rohanó, siető embereket, ám egy idő után kezdett unalmassá válni. Ám nemsokára megláttam Chiyo-chant, amint egy tiszt hátán közelít. Milyen kedves volt a tiszttől, hogy elhozta. Persze Chiyo-chan pillantásának és annak, hogy állapotos, egyik férfi sem tudna ellenállni, valószínűleg én is elhoztam volna a hátamon, sőt biztosan. Mentem volna üdvözölni a távolból érkező Chiyo-chant, ám megéreztem az átható dohányszagot, ami körülvett. Rémülten kapkodtam a fejem valami megoldás után, és gyorsan bevetettem magam a közeli boltba, ahonnan 1 perc múlva sprayvel telefújva jöttem vissza. Legalább már nem voltam büdös a cigitől. Chiyo-chan jókedvűen köszöntött, óvatosan megölelgettem, nehogy kárt tegyek benne. Egyből tudatomra adta, hogy kb lehet jobban jártam volna, ha nem fújtam volna be magam, de hát ez van, nem akartam, hogy Chiyo-chanból passzív dohányos váljék különösen most.
- Jólvan, menjünk. Bocsi, csak cigiztem és nem akartam, hogy azt szagold. Légyszi ne mondd el Mitsunak, nem muszáj róla tudnia. - mondtam mosolyogva a lánynak, míg haladtunk a bolt felé, amit Chiyo-chan először kiszemelt. Nem kellett sokat nógatni a lányt, húzott maga után egyből a bolt felé, láttam rajta, hogy nagyon be van sózva már. Mosolyogva hagytam magam vezetni, hisz ez most Chiyo-chan ideje volt, én csak asszisztáltam, vagy mi. Jól haladtunk, Chiyo-chan újult erővel vette be magát a bolti játékok rengetegébe, és mutogatott meg mindent, amit a gyerekeknek szánt. Persze mindent jól megnéztem, mert nekem is számított, hogy a születendő ifjoncok a lehető legjobbat kapják mindenből.
Egyszer csak minden átmenet nélkül lehuppant egy puffra, mivel elfáradt. Minden bizonnyal kimerítő volt a nézegetés, vásárlás, mivel eléggé beleélte magát. Mosolyogva leültem mellé egy másik puffra, és beszélgetni kezdtünk.
- Hát őő..megvagyok, megvagyunk. - mondtam kissé zavarban. Még mindig furcsa volt, hogy össze fogjuk kötni az életünket Mitsuval, és ezek után nem én leszek, hanem mi, de hát bele kell szokni.
- Megkértem a kezét, és esküvő lesz, meg összeköltözünk, meg minden. Az osztagnál meg minden rendben, azt hiszem. - soroltam a fontosnak vélt dolgokat. Chiyo-chan közben mondott valamit a gyerekek keresztapjáról, amit igazából fel se fogtam, csak annyit értettem, hogy Masa-chan keresztapja legyek.
- Mi? Ki? Én? Mármint, hogy én? - kérdeztem nagy szemekkel. - Biztos vagy benne Chiyo-chan? O.o
Nem biztos, hogy jó ötlet lett volna, bár kétségkívül megtisztelő lett volna, ha én lehetnék a keresztapja Masaru-nak, és elvállalnám biztosan, csak abban nem voltam biztos, hogy Chiyo-chan komolyan gondolta e a kérdést. Megkapna mindent amit csak meghaphat, és persze tanítanám is őket, ha arra kerülne sor. Elvégre mégiscsak egy kapitány vagyok, aki azért tud egyet s mást a harcról.
- Megtisztelő lenne Chiyo-chan. - mondtam boldogan, és megnyomorgattam a lányt úgy rendesen.
- És mond csak, veled mi van? Minden rendben? - kérdeztem kissé aggódva a lánytól, mert hát azért történtek dolgok a múltban.

*A pincérnő valami miatt duzzogva sétál el az asztaltól, egy számlát itt hagyva jelezve, hogy itt az ideje fizetnünk és távoznunk. Döbbenten meredek rá, mert hát azért ilyen kiszolgálásra nem számítok. Mégis valamiféle elégedettség kering bennem, amiért Kai ilyen egyszerűen elhagyta őt. Na persze... valószínűleg hozzá van szokva, a viselkedéséből és tartásából is látszik. Én pedig ugyanarra készülök, amit most a pincérnő is művelt. Én is csak egy leszek, a sok rajongó közül, akik ilyen könnyedén felajánlják magukat neki? Egy közönséges kis fangörl leszek a nyomában, és Kai biztosan engem is úgy kezel majd, mint a többit. Egyszerűen elküld a fenébe, és soha többé nem akar majd látni.
Nem, most nem gondolhatok ilyenekre, nem fogok megfutamodni a tervem elől. Már elhatároztam magam, csupán a megfelelő pillanatot kell megvárnom.
Hirtelen olyan unszimpatikussá válik a hely. Kai megjegyzi, hogy valószínűleg azt a zenét is csak a fejemben hallottam, és valószínűleg most is ez történik. A klasszikus zenébe undorító nyikorgások kerülnek be, a vendégek pedig mintha kapafogú szörnyetegek lennének. Torz a képe mindnek, mintha most látnám a valódi arcukat. A téboly... most is igazi barátom. Megmutatja nekem, hogy milyen a világ valójában.*
- Tényleg gyakorolnál velem? Csak... kérlek, ne mondd el senkinek... - *csillognak a szemeim, ahogy ránézek szerelmemre, és felvillan a harcunk emléke. Egy kicsit elszontyolódok, hisz emlékszem arra, hogy miket is műveltem vele akkor. Nem érdemes kifogásokat keresnem, miszerint nem én voltam, hanem "Suwun". Oly mindegy, hisz az én testem volt az, ami ellene támadott. Az én zanpakutom sebesítette meg, és tébolyította meg hosszú órákra. Vagyis én voltam, én tehetek arról, hogy annyit kellett szenvednie miattam.*
- Én nem akarom ott hagyni az osztagot... Életemben először hamis jelentést írtam, de tényleg megbántam! Csak elképzeltem, hogy mi lett volna, ha kineveznek kapitánynak emiatt, és rájöttem, hogy ez nem nekem való... Én szeretek az osztagnál lenni, Watanabe taichout pedig sosem bírnám ott hagyni. Ő egy igazi hős a szememben... - *állok fel az asztaltól, mert látom, hogy Kai is indulni kíván, miután az ételek árát lerakja az asztalra. Amikor már Macska póráza is a kezemben van, kisétálunk az étteremből, mit sem törődve a lelkek pillantásai. Torzak mind... és én ezeket védelmezem?
A friss és hideg levegő csípi az arcomat, de elég ahhoz, hogy kicsit kitisztítsa a fejem. Mintha a gondolatiamat kissé kiüríthetném. Aztán az újabb pofon Kai szavaiból érkezik. Mindig ez van, ha ilyen helyre megy... A letargia ismét úrrá lesz rajtam, és eszembe jutnak korábbi gondolataim. Annyi lány udvarol neki... igen, a nők neki, nem pedig fordítva. Olyan jó lenne, ha kivétel lehetnék...
Kai indulni készül, hogy tegyünk egy sétát, én viszont szorosan megmarkolom a karját, hogy maradjon itt. Arcomat mellkasába fúrom, mert körülbelül odaáig érek neki. Talán érzi is a legördülő könnycseppeket, amiket megejtek.*
- Te sosem gondoltál arra, hogy... esetleg én is érezhetek valamit? - *szorítom magamhoz még jobban a férfit. Olyan jól esik, hogy itt van, és hogy meg tudom őt érinteni. Közelebb, még közelebb akarok kerülni hozzá.*
- Lehet, hogy ezért utálni fogsz, de... én szeretnék elmondani neked valamit. Az sem számít, ha emiatt soha többé nem akarsz majd látni, és elküldesz engem is, mint azt a pincérnőt. Gondolom, mindennap megteszed ezt más nőkkel. Bár gondolom, rám sohasem tekintettél nőkent. - *kezdek elremegni is, ahogyan próbálom visszafolytani könnyeimet - sikertelenül. Végül lábujjhegyre állva pipiskedek, karjaimat Kai nyaka köré fonom, és finoman lehúzom magamhoz, hogy egy rövid, de érzelmektől dús csókot nyomjak a szájára. Ajkaim pár másodpercig érintik az övét, hogy azután elengedjem őt. A szemeibe nézek ezután, hogy lássam a reakcióját. Érdekes, most olyan kékesek... vajon az én szemem színe is megváltozott?*
- Szóval... ennyit akartam. Jogodban áll utálni emiatt, megértem, csak... bocsáss meg érte. - *szipogok, a táskámat és Macska pórázát szorosan markolászva. Végül megtettem, kockáztattam... Kérdés az, hogy nyertem-e ezzel a cselekedetemmel, vagy csak vesztettem.*

*Viszonozza… A felismerés villámként csap belém. Nem húzódzkodik el tőlem, mintha valami fertőző patkány lennék, és nem tekint rám hideg szemekkel. Nem utasítja el a csókom, hanem inkább közelebb húz magához, és megölel. A melegség, ami árad belőle, és a kedves hangneme arra késztet, hogy kiadjam magamból az utolsó könnycseppet is. Mintha egy ládát pakoltam volna tele érzelmekkel, és túltelítettem volna. Egyszerre ömlik ki belőle a felesleges, amit a láda már nem bír el, ám utána minden könnyebb. Ismét van hely, ahova újabb és újabb érzelmeket lehet pakolni. Milyen jó érzés is sírni! Egy csodás megtisztulás. Suwun sosem szokott sírni. Na jó, talán egyszer, amikor Watanabe taichou meglátta, amint egy bögrével beszélgetünk… Meg ha éppen könnyes szemeket kellett szimulálnia. Igazi mestere volt az embermanipulálásnak. Hihetetlen ennek tudatában Kai mellett maradnom, amikor tudom, hogy ő úgy játszik velem, mint Suwun az emberekkel általában. Mintha pontosan tudná, hogy milyen cselekedettel milyen reakciót vált ki belőlem. Tudja, mit akar látni, és hogy éri el nálam azt, amit akar. Mintha kénye-kedve szerint irányíthatna. Idegesít a tudat, mégis kihívást látok benne. És… egész jól elviselném, ha ő lenne az, aki egész életemben irányít.*
- Leterhelni…? - *kérdezek vissza megbabonázva, fel se fogva a tényt, hogy Kai randevúra hívott. Az utolsó könnycseppem is letörlöm, és hagyom, hogy Kai ismét megöleljen. Azt mondja szeret. És most biztos nem a hangok szólaltak meg a fejemben. Ez az ő hangja; kicsit rekedtes a sok dohánytól, mégis kellemesen érces. Összetéveszthetetlen, tudom, hogy hozzá tartozik. Ha meghallom, máris rá asszociálok. Megannyiszor dobbant szívem hevesen, ha meghallottam, tudván, hogy Kai ott van, és talán beszél velem. És most randevúra hívott… hát mégis megérte a rizikót! Ha tudná, hogy mióta epedezek érte… Lehet, megkíméltem volna magam rengeteg szenvedéstől, ha korábban bevallom neki, hogy szeretem. S ő vajon… Először fordult meg a fejében, hogy mi ketten esetleg…? Vagy már korábban is gondolt rá?
Ez most nem számít; elbúgok neki egy igent, hogy aztán tovább csókoljam, levegőt se hagyva neki. A táskám önkéntelenül a földre ejtem, csak a pórázt markolom szorosan, szabaddá vált kezemmel pedig Kai pólójába markolászok. Nem, nem most fogok elbúcsúzni tőle, most, hogy végre „megszereztem” magamnak. A boldogságom kulcsa itt van, nem akarom elengedni. S ha ő nem taszít el magától, vagy nem állít le, akkor nem is engedem el ajkaim forró öleléséből. Túlságosan régóta epedeztem iránta, hogy azzal az apró csókkal beérjem. Csupán Macska dögölőzik a lábunkhoz, mintha azt jelezné, hogy ő már unja magát, és haza akar menni.*

Jókedvűen nyalogattam én is csokis fagyimat a mellettem haladó Aiko-chan mellett, és arra gondoltam, hogy egész jól alakult ez a mai nap. Elindultam Hanae-hez, hogy egy jót beszélgessek vele, erre véletlen összetalálkozom kedvesem elragadóan bűbájos kishúgával. (xD) Az igazat megvallva eléggé be voltam rezelve attól, hogy milyen lesz a kislány reakciója, de eddig nem történt semmi rossz, és úgy tűnt, hogy már nem is fog. Bár lehet, hogy csak arra vár, hogy tegyek egy rossz lépést, és akkor elszabadul a pokol? O.o Csak nem, meg különben sem nézné ki az ember belőle, hogy minden nap káoszt hagyjon ott maga után, amerre csak járt. Lesandítottam Aiko-chanra, hogy ellenőrizhessem, nem változott e át vérengző nővérkevédelmező szörnnyé, vagy valami ilyesmivé, de a kislány épp olyan jókedvűen sétált mellettem, mint eddig, és nyalogatta jóízűen a fagyiját. Megvontam vállam, és belekezdtem a kérdezősködésbe. Ha nem teszek semmi rosszat, talán nem fog semmi sem történni, ha meg igen, akkor meg már úgyis mindegy lesz. Mosolyogva lépdeltem a kislánnyal az utcán, közben hallgattam mondókáját. Kicsit mondta nehezére esett volna lépést tartani, így lassítottam, kicsit, és próbáltam felvenni Aiko-chan tempóját. Némi gondolkodás aztán végre kibökte azon kérdésemre a választ, hogy Mitsu miket szokott rólam neki mesélni. Őszintén remélem, hogy csupa jót, mert lehet nem éltem volna túl, ha valami negatív tulajdonságot is felsorol húgának kedvesem, bár olyan nekem nincs. xD
Főz? Pislogtam kissé értelmetlenül az első szó után. Mitsu..főz? Hol? O.o Vagy lehet, hogy főzni tanul, meg főzni gyakorol, hogy készíthessem nekem valami finomat? *.* Az nagyon jó lenne, igazán megkóstolnék már valami ínyencséget, amit Kedvesem készített. A szerelemről nem néztem nagyokat, hisz tudtam, hogy odáig van értem, meg én is Őérte, szóval ezzel a dologgal nem volt probléma, de a főzés? Majd kiderítem, hogy miről is van szó. Ezen ábrándjaimból egy kérdés hozott vissza a jelenbe, amit hirtelen nem is értettem, mert nem figyeltem oda, de mivel Aiko-chan kérdezte, nem lehetett más a válasz, mint:
- Perszeee! Mit is kérdeztél? O.o - kérdeztem vissza értetlenül, de a kislány egyből kilőtt a közeli játszótér fele. Ja hogy játszótér...Ez nem volt leírva a szerződésben, bár lehet, hogy az apró betűs rész tartalmazta? Nem voltam az a "gyerekkel a játszótérre" fajta, de már mindegy volt. Megígértem a kislánynak, hogy játszok vele, hát nem volt más választás, menni kellett. Egy baj volt csak, hogy elég zsúfolt volt a játszótér, sok anyuka, meg még több gyerek tartózkodott egy helyen. Segáz, legfeljebb ég majd egy nagyot a 10. osztag kapitánya...mostanában úgy se szívtam, épp ideje volt. xD
Beletörődve másztam Aiko-chan után a játszótérre, és azon törtem a fejem, hogy lehet most jön az a rész, hogy megpróbálja a féltékeny hugica elüldözni a hősszerelmest? Csak nem! Beleadok apait anyait, és mindent megteszek azért, hogy az apró tiszt jól érezze magát, így nem lesz oka panaszkodni, stb >.<
- Mit szeretnél játszani Aiko-chan? - kérdeztem immáron mosolyogva a kislánytól annak reményében, hogy nem lesz semmi olyasmi, amit ne tudnék véghezvinni. Ha harcról volt szó, nem volt probléma, bármit könnyen véghez tudtam vinni, ám ha játszótéren kellett valami maradandót alkotni, megállt a tudomány...

Valami egyszerű dalocskát dúdolgatott, miközben üdvözült mosollyal az arcán baktatott az utcán. Teljesen belefeledkezett a hümmögésbe, koncentrációját a dallam megkreálása kötötte le. Élvezte a szabadságot és a friss levegőt. Talán a mai napon utoljára. Egy nagyon hosszú és tapasztalatai szerint nagyon unalmas családi összejövetel várt rá. Egész idő alatt apja mellett kell majd ülnie, mindenki mástól jó távol. Utálta. Utálta, hogy szenvednie kell majd a kimonója felvételével. Mint mindig. Utálta, hogy mozdulatlanul kell majd ülnie. Utálta, hogy érdeklődést kell mutatnia. Utálta, hogy csak nagyon keveset fog az elhangzottakból megérteni. Utálta, hogy csöndben kell majd lennie. Mindent utált ezekben a gyűlésekben, de valamiért az idősebbek nagyon fontosnak tartották, hogy havonta egyszer megtárgyalják a családot érintő kérdéseket és a kapcsolatukat a többi nemesi házzal. Titkon abban reménykedett, hogy kap majd valamiféle dicséretet, amiért sikeresen elvégezte a Shinigami Akadémiát és immár hivatalosan is a Gotei 13 tagja. De Ritsu most nem ezzel akart foglalkozni, sőt, ki akarta verni a fejéből az egészet. Ezért most a dallamra koncentrált minden idegszálával.

~ Vigyázz! - hallotta meg hirtelen Kaminami hangját, de már késő volt. Érezte, hogy feje valami kemény dologba ütközik és azt is hogy hátrazuhan.
~ Mi történt? Miért estem el? - töprengett el magában, de ahogy a fájó fejét tapogatva felnézett, még az ő nem túl pengés észjárása számára is nyilvánvalóvá vált, hogy mi a válasz a kérdésére. A nagy fehér masszából lassan kibontakozott egy emberi alak, aki szinte tökéletesen mímelte az ő testtartását. Kék szemeivel hosszasan bámulta a lassan feltápászkodó fiút. Bár szemét bántotta az a sok fehér, ami sorstársán volt, elfelejtette tekintetét levenni róla. És ez a fiút láthatóan zavarta.
~ Ébresztő, Csipkerózsika! - szólalt meg ismét a zanpakuto barátságos hangján, és a hatás nem maradt el, Ritsu tényleg "felébredt" kábulatából, megrázta a fejét, majd váratlanul négykázlábra állt és bocsánatkérően a földre hajtotta a fejét.

- Gomennasai, gomennasai, az én hibám! Nem figyeltem oda...
Motyogta, majd őzikeszemekkel felnézett az előtte tornyosuló ismeretlenre. Nem mert felállni, ez a ruha az arany díszítésekkel a nyakában nyilván nem egy egyszerű shinigami ruhája, hanem valami gazdag nemesi család családé. Nem akarta megkockáztatni, hogy illetlenül viselkedjen egy magasabb rangú nemessel szemben, számtalanszor kapott már feddést emiatt. A nyakában lévő jellegzetes ezüstláncról pillanatok alatt leeshet egy másik előkelő számára, hogy ő hová tartozik, hiszen a hagyományok minden Kagamitől megkívánják ennek a láncnak a viselését. Ahogy a Kuchiki-háznak a keisenkan, a Shihouin-háznak a pecsétes köpeny, úgy a Kagaminak az ezüst nyaklánc a jellegzetes viselete.

- Te... nemes vagy, ugye?
Bukott ki belőle a kérdés, bárcsak visszaszívhatta volna. De kimondta, nincs visszaút. Ha tényleg egy magsabb rangú nemest tegezett le, akkor nagy bajban van. Elpirult arccal, a fiú tekintetét kerülve várta a választ.

A felelet hallatán ismét a fiúra kapta a tekintetét miközben felhagyva eddigi testtartásával illedelmesen a sarkaira ült. Így sem volt sokkal kényelmesebb felnézni Akirára.
- Tényleg nem? Hála az égnek... - Sóhajtott fel megkönnyebbülten, majd a shinigami segítő kezét elfogadva ő is talpra állt. Még így is volt köztük vagy két fejnyi magasságkülönbség, de legalább Ritsunak nem kellett kitörnie a nyakát, ha a másik fél arcára akart nézni.
- Jól vagyok, köszönöm. Úgy nézek én ki mint akinek könnyen baja esik? - Kacsintott vidáman a fiúra. Persze hogy úgy nézett ki, cseppet sem volt atlétikus alkat. Mindig is alacsonyabb volt a kortársainál, aminek megvoltak mind a hátrányai, mind az előnyei. Ritsu persze inkább az előnyöket látta meg, lévén optimista felfogású.

- De mondd csak, miért van rajtad ilyen ruha? Vagy te nem shinigami vagy? Esetleg valami speciális rangod van, azért nem viseled az egyenruhát? Vagy most nem vagy szolgálatban? Vagy rád ömlött egy vödör fehér festék? Esetleg nem csak fekete egyenruha létezik?
Kezdtek záporozni a lány kíváncsi kérdései kissé talán váratlanul érve Akirát, de Ritsu is gyorsan rájött, hogy ez így egyszerre talán egy kicsit sok volt és ennél jóval kevesebb kérdésből is megoldhatta volna.
- Gomen ne, elragadtattam magam. - Kért ismét elnézést bűnbánóan, de most már némi pajkossággal a hangjában.

- 8. tiszt...?
Tágra nyílt a pupillája a meglepetéstől. Kezét felemelte és összekulcsolta maga előtt, a szemében pedig furcsa, csodálattal teli csillogás jelent meg.
- Micsoda véletlen, én is az vagyok!
Ritsu váratlanul közelebb hajolt a fiúhoz, és az arcára meredt. Kétségtelenül nem csalta meg látószerve, Akirának tényleg mindene fehér volt. A bőre, a szeme, a haja... valamiért mégsem olyan ijesztő jelenség, mint amilyen Kaminami első látásra volt. Pedig neki is sokmindene fehérben pompázik.
~Kaminami az ijesztő külseje ellenére kedves és gondoskodó... lehet hogy ennél a fiúnál is fordítva van, és a kedves külső mögött undok személyiség húzódik?
Ritsu amilyen hirtelen közel hajolt, most olyan hirtelen hagyta abba a vizsgálódást.
- Miért ne állna jól neked a fekete? A fehér és a fekete jól kiegészítik egymást... nem?
Kérdezte komoly arccal, miközben lelki szemei előtt megpróbálta elképzelni a fiút a fekete egyenruhában. Ki tudja miért, hirtelen egy pingvin képe villant be neki.
- Bár... Lehet hogy igazad van.
Fűzte hozzá sietősen ideges nevetgélés kíséretében. Jól jött neki, hogy Akira emlékeztette arra, hogy még be sem mutatkoztak egymásnak, bármennyire is kellemetlen volt ezt felismerni. Még a végén valami neveletlen fruskának nézik, ha valami ilyesmi terjedne el róla a Seireiteien belül, annak biztosan megint csak apai feddés lenne a vége. Így is annyira kevés dolgot tudott megjegyezni abból az etikettnek hívott micsodából, legalább kimutatni nem kéne ezt.
- Engem Kagami Ritsunak hívnak. Örülök, hogy megismerhetlek, Aki-chan.
Mosolyodott el és hajolt meg. A fiú kinyújtott kezét nem igazán tudta mire vélni. Az előbb ugyanígy tett, amikor fel akarta segíteni, de most nem a földön ült, hanem ő is állt, akárcsak Akira. Bizonytalanul ő is a másik felé nyújtotta a jobb kezét, bár maga sem tudta miért tette s hogy mit is kéne csinálnia most.
~Ja, persze, válaszolni!
Gyulladt fel egy kis lámpa a fejében.
- Ó, én csak úgy sétálgatok. Igazából semmi dolgom sincs most, épp azon gondolkodtam hogy mivel is kéne eltöltenem a szabadidőm. És te miért vagy itt? - kérdezett vissza.

Kicsit meglepte hogy Akira megfogta a kezét. Az érintése meleg és kellemes volt, így már érthető volt számára, hogy miért használják a kézfogást üdvözléshez. Csak azt nem tudta hová tenni, hogy miért is kell megrázni a kezet. Az emberek világa kifejezés pedig különösen felkeltette az érdeklődését. Az akadémiai évek alatt nem egyszer tartottak gyakorlatot az élők világában, de mindig egy alaposan körülzárt, elhagyatott területen, ahol az égvilágon semmi érdekes nem volt.
- Furcsa szokás... ezek szerint te már jártál az emberek világában? Mármint valódi küldetésen, ahol emberek között voltál? Mesélj valamit, milyen ott? Nagyon hálás lennék érte!
Kérlelte a fiút. Lévén ő itt született a Lelkek Társadalmában, ezért fogalma sem volt róla, milyen lehet a "túloldalon".

- Elfelejtetted? - kuncogott fel - Furcsa, én is szoktam elfelejteni dolgokat időnként... gyakran... De olyankor Nami-chan segíteni szokott. Ja igen, Nami-chan... azaz... Kaminami a zanpakutóm, őt be se mutattam.
Szégyellte el magát egy kicsit. Bár még soha, senki nem mutatkozott be a zanpakutójával együtt, ő úgy érezte, kardját is kötelessége bemutatni, hiszen ő is egy lélek.
- Ne haragudj, Nami-chan. - pillantott az oldalán csüngő fegyverre.
- Yosshi, segítek neked meglelni az elfeledett emlékeidet! Bízd csak ide! - kiáltott fel lelkesen és határozottan, miközben jobb kezét ökölbe szorította maga előtt. Már csak azt kellett kitalálnia, hogy pontosan hogyan is kéne ezt a feladatot véghezvinni.

- Könyvet? - kérdezett vissza, igazából nem várva választ, hiszen hallotta. Neki sose volt türelme hozzá, hogy olvasson. Annyi más érdekes dolgot lehet csinálni. Egy helyben ülni és egy halom egybefűzött papírt bámulni... na ez nem tartozott azok közé a dolgok közé, amit ő izgalmasnak talált. Megpróbálta néhányszor, leginkább az akadémiai tanulmányok kapcsán, de legfeljebb 10 oldal után már egybefolytak a betűk és rettentően el is álmosodott.

~Segíííits, Nami-chan~ - kérte kétségbeesetten zanpakutóját, miután akárhogy is törte a fejét, nem jutott eszébe semmi okos gondolat. Már bánta, hogy segíteni akarása miatt ekkora lelkesedéssel vállalkozott a dologra, Akira bizonyára most reménykedve várja a tanácsokat.
~Vak vezet világtalant, ugye? - jegyezte meg Kaminami barátságosan - ~Kérdezd meg, hogy honnan indult...
Ritsu késlekedés nélkül tolmácsolni kezdte Kaminami szavait.
- Ööö... Honnan indultál?
~...hogy kivel beszélt utoljára és miről...
- Kivel beszéltél utoljára és miről?
~...van-e nála valami, ami esetleg emlékeztetheti...
- Van nálad valami, amiről eszedbe juthat?
~...esetleg próbálja meg elterelni a figyelmét róla, sokszor ez a legcélravezetőbb.
- Esetleg próbálj meg valami másra gondolni, hátha az segít.
~És ha még mindig nem jut eszébe, akkor vágd fejbe.
- Ha pedig ez sem működik akkor fejbeváglak!
Ez az utolsó tanács valahogy furcsán hangzott, főleg miután a zanpakuto hangos nevetésben tört ki.
- Mi? Jaj, izé... felejtsd el amit utoljára mondtam!
Tette hozzá pánikolva miközben fülig pirult.