Lassan megláttunk egy pékséget, és kapitányom a legnagyobb örömömre meg is indult felé. Bár nem ettünk édességet, annyira nem is vettem észre. De most, legszívesebben a fél boltot felfaltam volna. Előre lettem engedve, és csillogó szemekkel léptem be a helyiségbe. Amint beértem, meghajoltam:
- Jó napot! - és arrébb léptem, hogy Shoko be tudjon lépni. Ellibbentem a csokoládés cukrászcsodák felé, és izgatottan fixíroztam őket. Végülis megállapodtam egynél. Külsejéből ítélve keserűcsoki - krémmel volt beborítva, éd tejszínhabos volt. - Hűűű , nekem ez kell. - mutattam rá csillogó szemmel, majd kapitányom mellé táncoltam. - Neked melyik tetszik? - dugtam a fejem mellette a kirakathoz. Itt is voltak finomnak tűnő dolgok... Érdeklődve pillantottam fel kapitányom aranyszín szerű szemeibe, majd vissza a kirakatra. Gyorsan a kiszolgáló felé pillantottam, és hozzátettem a rendelésemhez : - Én még kérnék egy hatalmas pohár kávét is!Lehetőleg háromcukorral és tejszínnel. - mosolyogtam negédesen. Lehet, hogy szerencsétlen eladó szívrohamot kapott tőlem. Bár ahogy hallottam, nem én voltam az egyetlen Privarion SS-ben, ráadásul az utóbbi időben még bounto-k is csatlakoztak a lelkek társadalmához... Szóval pánikra semmi okom, nemdebár? Teljes lelkinyugalommal léptem oda a rendelésemért, és vettem elő a pénztárcám, hogy fizessek. Mély sóhaj kíséretében vettem át utánna a szívószállal ellátott, forró kávém is. Akár méreg is lehetne benne... Aztán vállat vonva belekortyoltam. Végülis olyan mindegy, nem hagynék magam mögött sokmindent. csak egy olyan áruló emlékét, aki boldog, hogy áruló lett... - És mit szeretnél csinálni? - tértem vissza a témához. Mielőtt belekezdett volna a válaszba, folytattam. Közben pedig az ajtó felé indultam. - Én annyira szeretnék valami őrültséget csinálni... Csakhát mostanában már nem lehet... amiért anno otthon dícséretet kaptam, azért itt alaposn lehordanának. - nevettem fel. - Áhh, megvan. Ha már nem randalírozhatok, akkor előveszek majd egy jó vaskos sci-fi könyvet, vagy krimit, és azzal múlatom az időm. - mosolyogtam a kapitányra, majd kiléptem az ajtón. Kellemes, hűs levegő volt. Mélyet lélegeztem belőle, és élveztem, ahogyan felfrissít. Azt már kevésbé, hogy a szellő az arcomba fújta ahajam, amit apróbb fújások kíséretében kisimítottam...

Odakint vártam, amíg megjött a kapitány. Mintha hallottam volna valamit, mielőtt becsuktam volna az ajtót, de nem voltam benne biztos. mármint hallottam, csak szerintem rosszul értettem.
- Hova menjünk? Hmmm... valami padhoz! Szeretném elfogyasztani ezt a költeményt. - mosolyogtam kitartóan. Már annyira nem voltam éhes, de azért megszállottan le akartam ülni. Egyrészt azért, mert a lábam is fájt, másrészt zért, mert ülve megihatom teljes lekinyugalommal a akávém, amit nem tudom miért vettem. Miután leültünk, mélyet sóhajtottam. Még mindig nem kaptam választ, ami csak tovább erősített bennem valamiféle érzést. Az nem ér, hogy ennyire unszimpatikus vagyok. - Shoko, haragszol? - néztem rá nagy szemekkel. Csöppet frusztráltnak éreztem magam, csak azt nem tudtam miért. Tény, hogy kedveltem a kapitányt, de ettől még nem lennék én frusztrált. Végül feladtam, és mély sóhaj kíséretében felálltam. Elindultam egy kuka felé, és beledobtam a kávét. utáltam mindig, franc tudja mink vettem meg most is. Egyáltalán miért csinálok én olyanokat Shoko jelenlétében, amiket nem akarok? Megálltam a kuka mellett, és karbafontam a kezem. Festőien idilli kinézet lehetett: egy Privarion, amint egy kuka mellett ácsorog, nagyon elszántan. Kezdtem rájönni dolgokra, amik nagyon nem tetszettek. Nekem nem való az ilyesmi... Annyira elmélyülten gondolkoztam, hogy a félig elfogyasztott sütit is megnyomorgattam, így végül azt is kidobtam. Rosszkedvem teljességgel eltöltött, és kissé depisen indultam vissza a apad felé, amire lei is ültem, és el is hallgattam.

Kissé értetlenül ért Shoko "szerelem első látásra" kérdése... Szerintem teljesen kizárt, hogy valaki ilyen hirtelen legyen szerelmes. Bár a szimpátia az persze kialakulhat, akár egyes érzelmi kötődések is... Odasandítottam Shpokora, aki látszólag teljesen kivolt. Most mi a baja? Olyan furcsán néz ki... Mint aki a kivégzésére készül, vagy valamit nem bír tovább. Fesóhajtottam, majd gondolkozni kezdtem a dolgon még jobban. Az utóbbi időben, az eltelt egy - két hónapja, mióta itt vagyok, túl sok dolog történt velem. Vannak, akik kedvesen fogadtak, és olyanok is, akik meg akarnak ölni. Látom rajtuk. Az arcuk és a tekintetük elárulja őket... Persze itt volt Shoko, aki kiharcolta, hogy idejöhessek. Ha egyedül maradok, már rég megöltek volna. Ő azonban vállalva jónéhány kellemetlen következményt mégis megengedte, hogy idejöhessek.... Tényleg hálás voltam neki, de ezen túl nem is tudom... Elég furcsa érzések kavarogtak bennem, igazából fel sem fogtam őket. Tekintettel arra, hogy még ilyeneket nem éreztem. Aztán a következő kijelentése olyan ólomsúlyt vágott hozzám, amit még nem is tudtam elhinni. Hirtelen jött a dolog, én pedig szinte megdöbbenve fordultam felé. Mondjuk, tágra nyílt szemeimből valószínűleg áradt felé a meghökkenés, a döbbenet... Nehezen volt elképzelhető számomra, hogy egyszer jöhet valaki, aki így érezzen irántam. Ó, az már teljesen megszokott tény volt, ogy néha, ötvenévenként én is szerelmebe estem, amit soha nem viszonoztak... Kicsit arrébb húzódtam a padom, és teljes csenddel jutalmaztam Shoko kijelentését. Most erre mondanom kellene valamit? Nyilván, de akkor is, mit? Kissé remegve fixíroztam a földet. A remegést betudtam az egyre hűvösebb levegőnek. Annyira szokatlanok voltak a saját érzéseim... mintha a korábbi testembe egy teljesen másik lényt ültettek volna be... Gyorsan utánnagondoltam, és már legalább öt perce ültem teljesen néma csendben... Keresztbefontam a karjaim, és igyekeztem nagyon kicsinek tűnni. Valahol, mélyen örültem annak, amit Shoko mondott... Sőt, mintha az az ólomsúly is szép lassan valami mássá kezdene átváltozni. Mintha valami jóleső melegség töltene el... valamiféle bódító öröm. De még kellően frusztrált maradtam így is: kissé összeszűkült szemmel néztem fel Shokora. Nem tudom, mit hámozott ki magának majdnem fél órás hallgatásomból... Nekem szükségem volt erre, hogy tisztába jöjjek az érzéseimmel. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy én jó leszek neki... Kezdésnek mély levegőt vettem, majd halkan, kissé hideg hangon megszólaltam - úgy, ahogyan beszélni szoktam. Azt hiszem, a hangszínemen még maga a szerelem sem tud változtatni...
- Sosem mondták még ezt nekem... Túlságosan értéktelen személy vagyok, vagy voltam ehhez... Nem tudom, mit látsz bennem, de... szeretlek. - néztem a szemébe. Már tudtam, hogy miért figyeltem mindig, ha a közelemben volt... tényleg ennyire egyszerű lett volna minden?

Nagyokat pislogtam, és értelmem nem volt túl nagy. Enyhén szólva érzelmi káosz dólt bennem, és még az is idegesített, hogy szerelmem egyetlen érintésére majd kiugrott a szívem. Mély sóhajjal fújtam ki a levegőt, és indítványoztam, hogy menjünk amerre az orrunk vezet. Azt azért nem mertem volna elkiabálni, hogy bárhonnan hazatalálok, de azért lényegesen javultak a koordinációs képességeim, mióta felődtem. Bár... lehet hogy csak túl sok az önbizalmam. De hát ha mást nem, akkor majd aktiválom a banakiat, és hazarepülök a sárkányom hátán. Vagyis, azt meg nem lehet... Szép kis letolsát, meg jó nagy büntetést kapnék érte, ha "ok nélkül" aktiválnám... Apróbb pislogásokat vetettem Yukéra, majd gyorsan vissza is néztem. Elkezdtem fixírozni a földet, mert már legalább hatszor botlottam meg, és estem el majdnem. Végülis felsóhajtottam. Még kanyarban nem fogtam fel, hogy az előbbiekben miről beszéltünk... lehet hogy elkell majd neki egy - két nap... hét, mire feldolgozom. Jelenleg csak abban voltam biztos, hogy Yukéval akarok lenni. Ja, meg hogy hadnagy vagyok, de az jelenleg teljesen mellékes. Már csak azért is, mert akárhányszor eszembe jut a hadnagyságom, kiráz a hideg a sok papírtól... Szabad kezemmel összébbhúztam magamon Yuke köpenyét, és belélegeztem az illatát. Megfordult a fejemben, hogy be kellene nyelni, és akkor valami mindig lenne velem Yukéból... bár több, mint valószínű, hogy valami különös jelentése van a klánjuk számára a cuccnak... - Te, mit szólnál, ha... - egyszerűen elakadtam. Ötletem sem volt, hogy mit csinálhatnánk. Szerettem volna még magam mellett tartani, de még most is elképzelhetetlennek tartottam, hogy velem akar lenni. Lényegében ellentmondásokba keveredek saját magammal... - egy pohár forró valamihez? - néztem rá. Remek, értelmileg megint a topon vagyok....

Shoko csókja váratlanul ért, és az első pillanatban még azt sem tudtam, mi van. De utánna persze viszonoztam, és szinte feloldódtam benne. Megöleltem, és miután elváltak ajkaink, csillogó szemekkel mélyedtem az övébe. Nem tudtam, hogy egy ember lehet ennyire boldog, hogy lehetnek benne ennyire túláradó érzések. Mintha most születnék újjá, bár ez amellett, hogy egszerűen butaság, még lehetetlen is. Megfogtam a kezét, majd szinte akaratlanul összefontam ujjaimat az övéivel. Vállára hajtottam a fejemet, és csak néztem az előttünk levő, félhomályos tájat. Nem mintha annyira szép lett volna, csak egyszerűen nem éreztem szükségét annak, hogy beszéljek. Azért nem beszéltünk, talán, mert már így is értjük a másikat. Persze egy idő után minden csend feszélyezni kezdi az embert,úgy érzi, hogy béna, és nincs témájuk... így egy idő után én is megszólaltam:
- Most mi lesz? - hangomban ott az elmaradhatatlan hideg él, tekintetemben még ott van a hideg csillogás. De legalább már nem voltam teljesen érzéketlen, és féltem, talán, életemben most először. Mi lesz, ha Shokot ematt megvetik, vagy bántani akarják? Ezt nem akarom neki....

~ Yumi és Shoko ♥ ~

Határozottan boldognak és élőnek éreztem magam. Ez olyasmi volt, mint valami varázslat. Az túl rózsaszín megfogalmazás lett volna, hogy ez olyan, mint egy álom... azokban úgysem hiszek. Inkább élveztem, hogy itt van mellettem az, akit teljes szívemből szeretek. De azért komolyan aggódtam, hogy mennyi problémája lesz neki. Hiszen ennek a helynek a felfogása szerint minden Espadának vesznie kellene, és hiába vagyok Privarion, ez a felfogás rám is érvényes. Hiába szeretném, hogy elfogadják mibenlétemet, akkor sem fogják, ha fejtetőre állok. Kivéve talán pár olyan kedves, valóban megértő embert, akiket nyilván emiatt bolondnak fognak titulálni. Odapillantottam Shoko aranyszínű szemeibe, majd megpusziltam. Utánna megint a vállára hajtottam a fejemet, és észre sem vettem a pokollepke érkezését, annyira belemerültem a gondolataimba. Meg abba, hogy nézzek ki a fejemből... Nem akartam, hogy miattam szenvedjen... Mindenesetre ő távozott, bár lehet hogy kelletlenül, én pedig magamra maradtam. Nem tudtam, hogy hallani fogja-e, de azért megszólaltam:
- Nem akarom, hogy miattam essen bajod... - majd lehajtottam a fejem. Végülis, már rég a fejére hoztam a bajt. Annit tehetek érte, hogy majd mellette leszek, ha rázúdulnak a gondok... Ezzel az elhatározással visszaindultam a szobámba. Ma már nem bírtam tovább nézni a sok gyűlölködő tekintetet....

Útközben gondolataimba merülök.
~Remélem nem megyünk messzire, nem lenne jó fájós háttal tölteni a nap hátralévő részét... mennyivel egyszerűbb lenne egy hainawával magamra kötni a hordót... de ez most nem erről szól.
Gondolatmenetemből azonban teljesen kizökkent az elém kerülő útakadály, még szerencse, hogy a súlypontom eléggé hátul van a hordónak köszönhetően, különben talán át is estem volna a lányon.
- Mondd csak, Kanzaki-kun... Miért lettél Shinigami?
A kérdés hallatán felvonom a szemöldököm.
~Kanzaki-KUN? És alig 15 perc ismeretség után már tegez...?
Ismét azon vagyok, hogy felrójam neki a köztünk lévő különbséget, de zseniális időzítéssel indul el a legközelebbi pad felé. Nagyot sóhajtva követem ismét letéve erről a tervről, és miközben ő helyet foglal, lassan leemelem a hátamról a szakéshordót. Miután ellenőriztem, hogy nem sérült-e meg a zanpakutom tokja a szokatlan terheléstől, én is leülök, hogy kifújjam magam, miközben még mindig azon töprengek, hogy mit is keresek én itt, egy ilyen lány társaságában az utca közepén. Megrezzenek, ahogy Hinome ismét megszólal, nem számítottam rá, hogy újra beszélni kezd. Hangnemén hallatszik, hogy most komoly dologról lesz szó, így figyelmesen végighallgatom. Valami azt súgja, hogy rövid ismeretségünk ellenére nem fogom megbánni, ha válaszolok.
- Kiskoromban egy shinigami mentette meg a lelkem egy hollowtól. És amikor ideküldött, a Lelkek Társadalmába, azt mondta nekem, hogy még találkozunk. Persze akkor még fogalmam se volt mi az hogy shinigami, meg mi az hogy hollow. Beleégett az emlékezetembe, ahogy barátságosan rám mosolyog, és kimondja ezeket a szavakat, miközben sárga sálját fújja a szél. Az ő tiszteletére viselem ezt itt. - piszkálom meg a sálamat. - Minden nap arra vártam, hogy beváltja az ígéretét és eljön értem. És 15 éves koromban tényleg eljött. Ugyanaz a barátságos mosoly, ugyanaz a sál, semmit sem változott. Ott és akkor döntöttem el, hogy én is azt akarom csinálni, amit ő...
Lelkesen mesélem a történetem, nem is figyelem Hinome reakcióit, csak bámulok a semmibe és gyermekien mosolygok.
- ...valahol a Rukongaiban élnek a szüleim. Kiskoromban és shinigamiként is kerestem őket, de még nem találtam rájuk.
Fejezem be a mondandómat. Könnyek tolulnak a szemembe, amikor rájuk gondolok. Pislogok néhányat, és hogy leplezzem a dolgot, felpattanok és ismét a hátamra veszem a hordót.
- Menjünk tovább, ha jól sejtem ezt valaki várja.
Intek fejemmel a tárolóeszköz felé miközben most először, tényleg őszintén mosolygok rá a lányra.

Viszonylag eseménytelenül telik az utunk hátralévő része, legalábbis a kellemetlenségek száma nullára redukálódott. Bíztam benne, hogy nem jár erre ismerős shinigami, elvégre a 7. és a 8. osztag pont a Seireitei két átellenes oldalán helyezkedik el, a lehető legtávolabb egymástól.
Belépve a főtiszti irodába Katai Siraserut pillantom meg.
- Ohayo, Katai fukutaichou!
Köszönök tiszteletteljesen, bár egy 50 kilós hordóval a hátamon a meghajlás nem éppen úgy sikerül, ahogy szerettem volna, így a lehető leggyorsabban megszabadulok a terhemtől és immár megfelelő mértékben hajolok meg, ahogy illik egy hadnagy és egy 4. tiszt között. Nem sok időm van körülnézni, mert Hinome máris kituszkol az irodából és megköszöni a segítséget.
- Nincs mit, Hinome-chan. - mosolygok a lányra. - Elgondolkodtató az ajánlatod, az én mai edzésem sem teljes még. Azt hiszem élek a lehetőséggel.
Hinome arca válaszomra felragyog, sarkon fordul és elindul. Gondolom a gyakorlótér irányába. Gyorsan leellenőrzöm, hogy nálam van-e minden, amivel elindultam, majd a lány után indulok.

Ahogy elkezdtem sétálgatni minden kirakatot megbámúltam. Ahogy mentem akkor egy kocsmából nagy hangzavar jött ki.
~Valakinek jó kedve lehet.~
Majd mentem tovább mintha nem is látnám mi lenne ott. Kis idő múlva Mern és Yuen jelent meg.
-Sziasztok.
-Szia Kazuma. Mi járatban erre?
-Csak gondoltam körbenézek kicsikét.
-Akkor menj arra ott van a neked való.
-Rendben köszi sziasztok.
Ezzel már mentem is tova nem érdekelt hogy ők merre mentek. Kis idő múlva egy könyvtárhoz értem ahol megálltam és bámultam. Majd besétáltam.
//Folyt. a könyvtárban//

//Buli, buli, buli//

Eljött egy újabb hosszúnak érkező eseménytelen nap. Már rutinosan elvégeztem a délelott folyamán a rám osztott feladatokat, utána pedig a kertbe vettem az irányt. Mivel mint mindig, ezuttal sem volt senki a kozelben, gondoltam keresek valami népesebb helyet is. Jo lenne kicsit korul nézni a városban, hiszen jelenleg egyre kevesebb idot toltok itt. Ha szerencsém lesz még sikerul is osszefutnom valami ismerosokkel, akik nem bánnak egy kis szorakozást. Rám férne egy bulisabb nap, vagy legalább egy kis ucsorgés. Ma még a hadnagynak is szabad napja van, így nem tolthetem az idomet a halálra idegesítésével sem. Pedig az de jo buli lenne. Bár a multkori huzásom után most még egy darabig célszeru lenne elkerulni, lehetoleg jo messzire. Talán kicsit tulságosan is belemerultem a gondolataimba, mivel nem vettem észre a mellém telepedo macskámat, és nem sok választott el tole, hogy keresztul essek rajta.
-Mész valahová? - érdeklodott a terveim felol Ciara.
-Csak a városba. Szeretnék kicsit normális emberek kozott is lenni. - utalok egy két érdekes társamra a 10. osztagbol.
-Oké, akkor veled megyek! - jelentette ki teljes lelki nyugalommal.
-Tessék? - hát nem is tudom, most semmi kedvem nem volt ot is magammal cipelni.
-Emlékszel? Megegyeztunk!
-Rendben, hozom a porázt. - egyeztem bele, mivel jol tudtam, most már ezt nem tudom kikerulni. - A szájkosarat elfelejtem, de ne feledd a szabályok ugyanazok! Vagyis nem támadsz meg senkit, nem okozol séruléseket, nem szolalsz meg, és engedelmesen a kozelemben maradsz! - osszegeztem a dolgokat, mivel jol tudtam, hogy orommel keresne kiskapukat.
-Tudom. - adta meg magát. Na jo nem éppen így terveztem a mai napot, de o is megérdemel egy kis kikapcsolodást. Ráadásul ha itt hagynám, nagy eséllyel megtámadná azt a szerencsétlen kutyát a szomszédban. Amiért megint én kapnék letolást, szoval jobban járok, ha Ciara is jon.
Ugy tunik nagyon elgondolkodhattam, mert a mikor felocsudtam meglepetésbol már a város kozepén jártunk, a kanyargos utcák kozott. Nekem nem nagyon kellett figyelnem merre megyek, amugy is cicuskám tudja az utat. A poráz általában dísznek és az állattartási szabályok miatt van csak, most meg iránymutatásnak. Jo pár ora séta után csak sikerult valamennyire lefárasztanom és odacsalnom a park szélén állo egyik padhoz. Én leultem kicsit kifujni magam, kozben o szemugyre vette a kornyéket. A minket bámulo shinigamikat már rég megszoktam, most sem vettem észre. Ujra a gondolataimba merultem, amíg meg nem éreztem, hogy elmozdul a kozelembol. Csak pár métert ment odébb és dorombolva odadorgolozott valakihez. Nyilván ismerosom lehet az illeto, általában csak azokat veszi szemugyre, akiken megérzi a szagomat. Felpillantottam, és magam elott Himura Takeshit láttam a 11. osztagbol. Nem csoda, hogy felfedezte, elvégre vele éppen a mult héten harcoltam. Enyhén meg volt lepte, talán mert nem említettem neki, hogy egész Soul Society legveszélyesebb lénye az én tulajdonomban van, ráadásul o az elso számu védelmezom, ha valaki nem szimpatikus neki. Ideje lenne megszolalni is:
-Mi az Ciara, ki van itt? O! Hello Takeshi! - mosolyogtam rá, de még mindig nem reagált. Olyan jot tudok az ilyeneken szorakozni, hogy nem álhattam meg, még egy kis dobbenetet. Felugrottam, elé léptem és adtam neki egy puszit, majd szokásos lelki nyugalmamban visszaultem. - Nem ulsz le egy kicsit? - mutattam a mellettem lévo szabad helyre. Kozben Ciara is hirtelen otlettol vezérelve egy engedelmes kutya modjára letelepedett a lábamhoz. Nyilván kíváncsi a beszélgetésunkre. - Azota nem is sikerult beszélnunk? Végul megusztad a multkori rombolásunkat? - érdeklodtem kedvesen tole. Na ez a nap is jonak ígérkezik, Takeshi nem az a szabálykoveto fajta, szoval nem akad ki rajtam sem...

//Buli, buli, buli//

A reggel úgy telt mint mindig teljesen unalmasan, reggeli kóma aztán meg meló. Bár az utóbbihoz nem sok kedvem volt.
-Ez rohadtul nem király. Már megint papírmunka nem hiszem el, hogy ezt nekem kel csinálni, mi a francnak van nálunk hadnagy ha nem erre!- Üvöltöm az üres szobába, majd egy rossz mozdulat és...
- A franc...- Dobok egy hátast a székkel az asztalt is felrúgva. Nyögök egy nagyot és feltápászkodok a padlóról majd a szétszóródott irathalomra tekintek.
-Na jó, hogy én ezt a sok vackot nem rakom össze még egyszer az hót ziher.- Mondom és elindulok a fürdőszobába.
-Na akkor itt az ideje egy kicsit lelépni a városba és szórakozni. A papírmunka amúgy sem az én stílusom.- mondom miután vettem egy zuhanyt és behajítottam az uncsi egyenruhát a sarokba és kerestem valami jó ruhát magamnak. Miután elkészültem elhúztam a csíkot az osztag területéről és nemsokkal később már a városban jártam és próbáltam elütni az időt mindenféle marhasággal, aztán azt nem tudtam miért, de úgy jött ki a lépés, hogy a parkban kötöttem ki. Zsebre vágott kézzel sétáltam amikor, az egyik padnál egy nagy barna macska dörgölődzött neki a lábamnak.
-Mi a...- Kezdek bele aztán meglátom a gazdáját, hát nem a legutóbbi ellenfelem Yurenai Mistique a tizedikből. Nem sok kellet hozzá és ő is észrevett engem.
-Mi az Ciara, ki van itt? O! Helló Takeshi! - köszönt rám, én még a macskával voltam elfoglalva a nagy megfigyelésből csak az zökkentett ki, amikor fellát a padról és adott egy puszit, majd vissza is ült.
- Nem ülsz le egy kicsit? - kérdezte és a mellette lévő üres helyre mutatott.
- Mi... ja dehogynem.- Mondom kisebb fázis késéssel. Majd odamegyek a padhoz és leülök a lány mellé, közben a macsek is letelepszik Mistique lábához.
- Azóta nem is sikerült beszelnünk? Végül megúsztad a múltkori rombolásunkat? - Kérdezi érdeklődve.
- Nos ami azt illeti meg. Bár lehet, hogy annak a rengeteg papírmunkának van valami köze az esethez mert már egy egész hete mindent nekem kéne intéznem az osztagnál.- Ennél a résznél lehet hallani ahogy visszafojtom a nevetésem,
- Hát, de mint láthatod itt vagyok és nem abban vacak irodában.- Közben kényelmesen hátradőlök és élvezem a napsütést.
- ...És veled mi jó történt mióta utoljára találkoztunk?- Kérdem a lánytól vigyorogva. Közben azon agyalok, hogy mekkora mázli, hogy találkoztunk, mert így legalább lesz egy laza napom, pont amije szerettem volna. Semmi meló, csak buli és lazítás.

// Takeshi shinigami egyenruha nélkül. Hétköznapi ruhában //

//Buli,buli,buli//

Kis fáziskéséssel ugyan, de Takeshi végul csak észbe kapott és nem kellett kétszer kérni rá, hogy uljon le velem kicsit beszélgetni. Szemmel láthatoan nem tudta hova tenni Ciara viselkedését, de nem feszélyezte, ami egy jo pont. Cicuskám pedig nem érzett benne veszélyt, ezért minden akadékoskodás nélkul turte a jelenlétét is. Mikor beszélni kezdtem, halványan érzékeltem, hogy hegyezni kezdi a fuleit, de ezt is olyan titokban csinálta, hogy nekem sem volt konnyu észrevenni, és ha nem keresem a jeleit, fel sem tunt volna. Takeshi válasza kevésbé érdekelte, viszont az engem izgatott. Mikor említette, hogy teljesen el van havazva jelenleg papírmunkával, nem tudtam elfolytani egy vigyort és kicsit kuncogni is kezdtem. De látom mégsem ismertem félre, mivel mint kiderult o is meglogott elole:
- Hát, de mint láthatod itt vagyok és nem abban vacak irodában. - ennél a mondatnál már tényleg nevetni kezdtem.
-Mintha magamat hallanám... - kezdtem el magyarázatot adni a viselkedésemre, amikor ujra kaptam levegot. - Tudod a hadnagy ma rám is mindenféle feladatokat osztott buntetés gyanánt, de a nekem nem tetszoket hagytam a francba. Utána pedig kilogtam a városba. Ha keresni kezdene, most akkor sem tudna visszaparancsolni az osztaghoz. Mindenesetre nem lennék a helyében annak, akit utánam kuld. Megtalálni nem fog az 100%, és amilyen lobbanékony Suwun végul vele végeztet el mindent... - osszegeztem a jelenlegi tényállást egy ujabb nevetés kíséretében.
- ...És veled mi jó történt mióta utoljára találkoztunk? - jott az ujabb kérdés. Na akkor most már biztosan o is nevetni fog, a válaszomon:
-Hát azok kívul semmi, hogy sikeresen ujra borsot tortem a hadnagy orra alá. Sajnos Ciara mikor nem figyeltem rá, pont az o szobájába logott be, ráadásul tonkre tette a berendezés felét. Ami a legjobb az egészben, az pedig, hogy nem kapta el és az osztag azota sem tudja mi is tortént. - meséltem el roviden az elmult hét eseményeit. Hát igen, volt min nevetni, az biztos. Bár szerintem amilyen kozutálatnak orvend a hadnagy, senki nem lenne képes beárulni az egyetlen személyt, akit nem tud megbuntetni. azthiszem a mai szorakozásom meg is lesz, hiszen végre valakit találtam, aki nem kap idegbajt, ha kicsit áthágunk pár szabályt. Elvégre honnan tudhatnánk hol a határ ha soha nem tapasztaltuk? Na jo én tudom, de engem meg nem érdekel. A kapitányom jelenleg ugyis a nyugalom szobra, és nem fogják olyan dolgok izgatni, mint például a legujabb vicceim...
-Amugy oszintén remélem nem haragszol rám a multkori miatt. - tettem hozzá a kicsit rejtélyes szovegemet. Kíváncsi vagyok mit hoz ki belole, de utána elmagyarázom majd azt is, én mire gondoltam...

//Buli, buli, buli//

Mistique nevetni kezd.
-Mintha magamat hallanám... - Magyarázza amint egy kis levegőhöz jut.
- Tudod a hadnagy ma rám is mindenféle feladatokat osztott büntetés gyanánt, de a nekem nem tetszőket hagytam a francba. Utána pedig kilógtam a városba. Ha keresni kezdene, most akkor sem tudna visszaparancsolni az osztaghoz. Mindenesetre nem lennék a helyében annak, akit utánam küld. Megtalálni nem fog az 100%, és amilyen lobbanékony Suwun végül vele végeztet el mindent... - Foglalja össze a tényeket.
- ...És veled mi jó történt mióta utoljára találkoztunk?- Kérdem a lánytól vigyorogva.
-Hát azok kívül semmi, hogy sikeresen újra borsot törtem a hadnagy orra alá. Sajnos Ciara mikor nem figyeltem rá, pont az ő szobájába lógott be, ráadásul tönkre tette a berendezés felét. Ami a legjobb az egészben, az pedig, hogy nem kapta el és az osztag azóta sem tudja mi is történt. - Meséli a hét eseményeit röviden, én meg csak vigyorgok ezerrel. Na látom kicsit hasonlítunk mert ő is előszeretettel kerüli a papírmunkát, ha van egy kis lehetősége rá akkor ő is inkább csak lazít.
-Amúgy őszintén remélem nem haragszol rám a múltkori miatt. - Mondja nekem. Én hátrahajtott fejjel halhatom majd egy kis szünet után válaszolok neki.
- Nos nemigazán értem, hogy mire gondolsz, de tudod én nagyon jól szórakoztam veled. Rég volt ennyire jó ellenfelem.- Mondom és egy nagy nyújtózás után visszadőlök a pad támlájára és behunyom a szememet, közben hallgatom, ahogy a fák levelei suhognak az enyhe szélben és a parkban mászkálnak az emberek. Ami azt illet ez sok ezerszer jobb mint az a dohos iroda, ahol nincs más csak papír zörgés. Kezemet végighúztam az arcomon és elhessegettem az iroda emlékét, majd előredőltem és a lányra néztem.
- Nincs kedved sétálni egy kicsit?- Kérdezem tőle.

//Buli, buli, buli//

Nos ugy tunik igazam volt, nem kapott idegbajt, hogy képes vagyok tonkretenni az osztagom hadnagyát. Inkább csak jot nevetett rajta. Mondjuk ehhez nem kell nagyon megeroltetnie magát az embernek, elvégre Suwun rossz híre messzire terjed.
-Nos Ciara nem éppen a jo viselkedés minta példánya, de ha valakivel ki akarsz szurni, hibátlanul elvégzi a feladatot. - ami annyit tesz, hogy bármilyen helyiségbol képes minden megeroltetés nélkul csatateret csinálni, utána pedig nyom nélkul eltunni. Utána felnéztem az égre, amely most hibátlan halványkék volt. Kozben pedig megint elkezdtem azon agyalni, hogy mivel si toltsem a délután maradékát.
Ahogy sejtettem, Takeshi még mindig nem fedezte fel, hogy a velem valo harc kénytelen-kelletlen orok emléku marad a nem elovigyázatos shinigamik számára. Na jo akkor ideje tájékoztatni rola, hogy hiába reménykedik benne, engem soha az életben nem fog elfelejteni. Ha emiatt megharagszik rám akkor megértem, bár szerintem o nem pont az a sértodos típus. A legtobb pasi egyáltalán nem bánja, ha ott marad rajta az ismertetojegyem, kivétel Mr. Nok bálványa. De rajta kívul még tényleg senki nem kapott tole rohamot, ugyhogy fel a fejjel és ideje tájékoztatni a fejleményekrol.
-Orommel hallom ezt. Valojában én is nagyon jol szorakoztam, és el kell ismernem te voltál hetek ota az elso, aki valoban meg tudott dolgoztatni. - na jo és akkor most jon a hideg zuhany - Csak nem tudom, neked feltunt-e, de a velem valo harcnak maradnak nem tul kellemes emlékei. Nem, nem a lassuságra gondolok, mivel az két ora után elveszti a hatását. - vágtam rá, mikor szemmel láthatoan kozbe akart szolni. - Csak Yurei Kouji nem tartozik éppen a legkedvesebb kardok kozé. Máig sem tudom miért, de van a pengéjén végig egy enyhe méreg. A testre nem ártalmas, de a hegeket nem hagyja eltunni. Ha jobban megnézed, hidd el meg fogod találni minden vágásom nyomát. - vallottam be a kis viccemet. De a multkori harcnál tényleg nem tudtam erre figyelmeztetni. A méreg csak az elso 10 perc alatt semlegesítheto, utána nem. És mi jo pár orán át lefoglaltuk a másikat. Ezután a gondolataimba mélyedtem, amíg ki nem zokkentett onnan a hangja:
- Nincs kedved sétálni egy kicsit? - jott a kérdés.
-Nos miért is ne? - most ugyis rengeteg idom van, és Ciara is lassan el fogja unni a fekvést. Akkor meg egy kis séta nem árthat meg. Azzal felugrottam és megvártam, amíg o is osszeszedi magát. - Merre menjunk? - teszem fel a kérdést, mivel nekem jelenleg teljesen mindegy ez, és hagyom, hogy az inányt o válassza meg...

//Buli, buli, buli//

- Nos nemigazán értem, hogy mire gondolsz, de tudod én nagyon jól szórakoztam veled. Rég volt ennyire jó ellenfelem.-
A lány az eget bámulta majd egy kis gondolkodás után megszólalt.
-Örömmel hallom ezt. Valójában én is nagyon jól szórakoztam, és el kell ismernem te voltál hetek óta az első, aki valóban meg tudott dolgoztatni. - Kis szünetet tart és folytatja.
- Csak nem tudom, neked feltűnt-e, de a velem való harcnak maradnak nem túl kellemes emlékei. Nem, nem a lassúságra gondolok, mivel az két óra után elveszti a hatását. - Magyarázta, én pont mondani akartam valamit a dologra, de mielőtt még bármit mondhattam volna folytatta.
- Csak Yurei Kouji nem tartozik éppen a legkedvesebb kardok közé. Máig sem tudom miért, de van a pengéjén végig egy enyhe méreg. A testre nem ártalmas, de a hegeket nem hagyja eltűnni. Ha jobban megnézed, hidd el meg fogod találni minden vágásom nyomát. - Mondja.
-Nos ezt már én is észrevettem, de nemigazán zavarnak. - Egy kissé el is vigyorodok a dolgon és egy nagy nyújtózás után visszadőlök a pad támlájára és behunyom a szememet, közben hallgatom, ahogy a fák levelei suhognak az enyhe szélben és a parkban mászkálnak az emberek. Kezemet végighúztam az arcomon és elhessegettem az iroda emlékét, majd előredőltem és a lányra néztem.
- Nincs kedved sétálni egy kicsit? -Kérdezem tőle. Amivel kissé kizökkentem a gondolataiból.
-Nos miért is ne? - Mondta habozás nélkül és felpattant a padról és megvárta, hogy én is felálljak.
- Merre menjünk? - Miután én is elhagytam a padot, zsebre vágtam kezeimet és csak álltam egy kicsit a pad előtt amíg kitaláltam valami jó szórakozási lehetőséggel megáldott úti célt. Aztán hirtelen megjelent az isteni gondolat fejemben, amit meg is osztottam a lánnyal.
- Felejtsük el a sétát. Mit szólnál egy kis tengerparti bulizáshoz? Ha benne vagy, akkor szegy össze annyi embert amennyit csak tudsz és egy olyan jó óra múlva találkozzunk lent a parton, ja és ne felejtsétek el a fürdőruhát meg a kaját sem mert anélkül elég lapos lesz a dolog.- Mondom, Mistique rábólint és mind a ketten elindulunk össze szedni az embereket. Én shunpo sebességgel repesztettem át a városon, menetközben sikerült fixálnom egy nagy bungalót a parton, innen egyenesen a Kenpachi ivójába, ahol gyorsan megoldottam a nagy mennyiségű pia leszállítását az imént szerzett épülethez. Most már csak valami megfelelő zajforrást kell szerezni és kész is minden a tökéletes lazulós naphoz. Majdnem tizenöt percen keresztül kóvályogtam a városban mire sikerült beszereznem a hangtechnikát és leküldetni a partra. Mivel már csak max egy fél órám volt ezért hazasprinteltem és bevágódtam a szobám ajtaján és nekiálltam feltúrni a szekrényt a fürdőgatyám után kutatva. Mikor végre megtaláltam gyorsan átvedlettem valami strandhoz jobban passzoló holmiba és összeszedtem az összes zeneanyagot a szobából, amit csak találtam, majd az egészet belerámoltam egy sporttáskába ami akkor találtam a szekrényben amikor a gatyát kerestem. Mindezek után vállamra kaptam a jól megrakott táskát és már indultam is kifelé, hogy össze szedjek egykét embert a bulira a maradék ídőben.

//Folytatás a Soul Society .:. Tengerpart .:.-on//

Az úgy volt, hogy reggel felkeltem, és riadtan elkezdtem öltözni, zuhanyozni, fogad mosni és reggelit csinálni...egyszerre. Kicsit később ébresztett az óra, mint kellett volna. Vagyis én nem ébredtem fel az óra hangjáűra, és elaludtam, de természetesen én ne mlehette ma hibás, hisz kapitány vagyok, és bárki hibás lehet ,csak egy kapitány nem. Szóval lerendeztem az órával a dolgot egy gyors last man standing csatában (vagyis hozzávágtam a falhoz amiért nem ébresztett fel és kivágtam az ablakon) és zúztam be a zuhanyzóban miközben a ruháim a kezemben voltak és a többi. Ebből az lett hogy zakóztam egy elég nagyot és füstölögtem egy sort a saját hülyeségemen.
- Meg fog ölni! Hogy aludhattam el most? Pont most?! -.- - szidtam magam majd ultrahiper sebességre kapcsolva letusoltam.
A terv szerint nekem reggel fel kellett volna ébrednem, és kimenni a városba Chiyo-chanhoz, mert úgy beszéltük meg, hogy ott fogunk találkozni. Lehet, hogy már órák óta ott vár, vagy megunta és hazament, mert hát ugye terhesen nem erőltetheti magát. Hát igen. Yuu-chan elment de hátra hagyott valakit. Vagyis valakiket, de mindegy. Hiába gyűlöltem azért amit tett, nem Chiyo-chan volt a hibás, és nem is a gyermekei, akik még meg sem születtek. Szóval napirendre tértem egy idő után a dolgon, és folytattam az eddigi életemet, mintha mi sem történt volna, épp csak egy kapitánnyal volt kevesebb, meg 1-2en kicsit érdekesen néztek rám az eset után, mivel Yuu barátja voltam, és azt suttogták páran, hogy az egészet ketten rendeztük meg, hogy Ő le tudjon lépni. Persze ezek a tisztek azóta már nem néztek rám furcsán, mert az eset után néhány nappal egy éjszaka találkoztak valakivel őrjárat közben, és el lett törve a kezük^^. (xD)
Nem vagyok erőszakos de ha megvádolnak alaptalan dolgokkal, azt meg bosszulom.
Kikászálódtam a zuhany alól, és gyorsan felöltöztem, miután szárazra töröltem magam. Ezután valami kaját gyorsan összedobtam, hogy ne éhesen kelljen a városban mászkálnom, aztán már indultam is.
A haorimat azért nem felejtettem el, mert ugyebár előny lehet, ha bemegyünk valahova a városba, és látják rajtam ,hogy kapitány vagyok, és ezért előbb sorra kerülünk. Persze normális esetben nem csinálnék ilyet, de hát most Chiyo-channal megyünk, szóval most az egyszer lehet kivételezni. Ha már az apjuk itt hagyta őket, akkor megteszek mindent a gyerekeiért.
Nem volt közel a belváros, szóval meg kellett szaporáznom a lépteimet. A megbeszélt időpont már régen elmúlt, de Chiyo-chan még sehol sem volt, mikor oda értem. Kicsit fellélegezhettem, mert nem késtem el, bár néhány perces várakozás után kezdtem bosszús lenni, és mérgelődni, hogy a nők így meg úgy.
Átmentem az út másik oldalára, és leültem egy padra. Előkotortam a cigis dobozt és rágyújtottam egy szálra addig, míg Chiyo-chanra vártam. Cigizni is csak suttyomban mertem, nehogy megtudja Mitsu, vagy valaki, na meg Chiyo-chan se díjazná, ha a közvetlen közelében füstölögnék ebben az állapotban. Most, hogy megkértem Mitsu kezét, még gázosabb lett volna. Nem voltam papucs, de jobb volt félni, mint megijedni. Jó ideje ott ültem már a padon, az első szál időközben kettővé, majd hárommá hatványozódott, ameddig unatkoztam a padon, és vártam a kismamára. 1-2 tisztem oda is jött magyarázkodni, mikor megláttam őket, hogy épp mit csinálnak itt, mert ugye dolgozni kellett volna. Legalább levezethettem rajtuk a feszültséget és tök nyugodt lélekkel magyaráztam nekik, hogy dolgozni kéne és nem lógni, holott én is ugyanazt csináltam, csak persze nekem szabadott. Épp elnyomtam a 3. szálat, és nyúltam volna a következőért, mikor Chiyo-chan láttam meg a távolból közeledni. Gyorsan eltettem a cigis dobozt, bár szerintem 10 méteres körzetben lehetett érezni a cigi szagomat. Gyorsan körülnéztem az utcán, és berontottam a mögöttem lévő boltba. 1 perc múlva cigiszagmentesen jöttem ki a spray üzletből és mentem üdvözölni Chiyo-chant. Legalább már nem volt cigiszagom.
- Szia Chiyo-chan! - üdvözöltem a lányt és ölelgettem meg.
- Minden okés? - kérdeztem mosolyogva, majd vártam ,hogy induljunk, vagy történjen valami.

Valahogy rémlett, hogy tuti van valami dolgom, de nem igazán akart bevillanni, hogy mi. Amióta a két kis pötty ott kalimpál a hasamban, annyi de annyi dolgom lenne a világon, és valamiért mindig elfelejtem, hogy micsoda éppenséggel. Igazság szerint totál meg vagyok buggyanva. Olyan hülyeségek jönnek ki rajtam, amikről valamiért senki sem tájékoztatott, hogy be fog következni, mert az oké, hogy egész álló nap zabálok, mint egy kiéheztetett mangalica, meg az is, hogy az egyik pillanatban még harsányan vihogok valamin, a következőben meg hisztérikus zokogás lesz rajtam úrrá..... De az, hogy időszakosan azzal a gondolattal viseltetek gyakorlatilag az összes szembejövő férfi iránt, hogy "Úvoaaaaah te csodálatos hímállat, gyere és tégy magadévááá!", már kicsit zavarba ejtő, főleg amikor az ember lánya épp az egyetlen szívszerelme pici csöppjeit hordja a szíve alatt.
Mondjuk nem vagyok valami magányos, hála az égnek. Valaki mindig van körülöttem, aki segít ebben-abban, mert az egyre csak dagadó belemmel kezd nehezemre esni minden hétköznapi tevékenység, de ha az embernek olyan csudás barátai vannak mint a Kapitány, Chizu-chan, vagy éppen Nabe-kun...
- Maaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaah, Nabe-kuuuuuuuuuuun! - sipítottam egy rettentőt, mikor gondolatmenetem vége felé érve megvilágosodtam, és rájöttem, hogy az a nagyon fontos dolog, amit nem kéne elfelejtenem és naná, hogy elfelejtettem, az a Nabe-kunnal való találka volt.
Mikor megtudtam, hogy ikreket várok, abban a szent minutumban nekiálltam kialakítani a csöppségek szobácskáját teletömve a legcukibb rugdalózóktól kezdve a szőrös és ölelgetnivaló játékmackókig mindennel, amire csak szüksége lehet a két kis tündérvirágnak... Akiket várakozásaim ellentétben egyből tizenöt éves "szinten" kapok majd kézhez, így talán annyira nem passzolna rájuk a body.... Úgyhogy így, termetes pocakkal vagyok kénytelen feltúrni SS-t a megfelelő gyerekcuccok után kutatva, és ki lenne ebben jobb partnerem a leendő keresztapánál, Nabe-kunnél? Igazából őt még nem avattam be, hogy vele szándékozom betöltetni ezt a posztot, de csak nem lenne ellenére...
Közben azért igyekeztem magamhoz mérten csipkedve összekészülődni, ami a hátráltató tényezőket figyelembe véve nem ment túl könnyen, de nagy nehezen csak sikerült nekiindulnom. Korábbi tempómat ugyan nem tudtam hozni, de azért így is irigylésre méltó sebességgel döcögtem a cél felé, erőltetett pingvinmenetben. Amikor tíz perc után rá kellett jönnöm, hogy gyakorlatilag alig haladtam valamit, viszont már köpném ki a tüdőm miközben zihálva tapogatom sajgó derekam, feladni kényszerültem az egészet. Kétségbeesve rogytam térdre, miközben reménytelen pillantásokkal pásztáztam a tök üres utcát. Hiába, ki az a bolond, aki ilyenkor a tűző napon grillezné magát ahelyett, hogy egy hűvös kajáldában tömné a fejét..?
Legnagyobb meglepetésemre hamarosan mégis feltűnt egy balek, aki zsíros száját törölgetve valószínűleg pont egy vendéglőből fordult ki.
Legellenállhatatlanabb pillantásomat elővéve nyújtogattam a nyakam a daliás férfiember felé tekintetét keresve, amit hamar meg is találva édesgettem magamhoz a láthatóan eléggé meglepett áldozatot. Szégyenlős mosoly kíséretében adtam elő szívet tépő történetemet arról, hogy bizony brutálisan ki vagyok fulladva, és már rég egy megbeszélt helyen kéne lennem ahelyett, hogy ott csövelnék.
Persze nincs olyan halandó, aki ellen tudna állni egy apró könnycseppel megspékelt szempillarebegtetésnek, úgyhogy hamarosan a befűzött tiszt hátán robogtam a találkahely felé. Mielőtt odaértünk volna, lekászálódtam a srác hátáról, majd egy nagy ölelés meg egy cuppanós puszi után letudva a dolgot bicegtem a tizedik osztag kapitánya felé.
- Nabe-kuuuuuuuuun! - dőltem rá lábujjhegyről, mivel már azért nem mertem megkockáztatni egy energikus vetődést. - Eeeekhhe.. khekhe... ekhhe hű de nagyon illatos vagy, rád szakadt egy drogéria? - Hunyorogtam a szagzsákra köhécselve, miközben hevesen kalimpáltam az orrom előtt, nehogy ezt a fertelmet letüdőzve mérgezzem meg az én két mézescsupromat.
- Na jolvan, inkább haladjunk, hátha lehagyjuk a szagfelhődet... Szóóóvaaaaal..... Nézd csak, pont ott egy játékbolt, szuper hely, hogy találjunk valami kedveset a két lurkónak! - Még be se fejezve a mondatot ráncigáltam magam után a bűzölgő Nabe-kunt egészen az üzlet közepéig. Erősen fellelkesülve vetettem magam a cuki plüssök irányába, néhányat fel-fel mutatva a shoppingolótársamnak, hogy szemügyre vehesse, nagyjából milyen mütyűrökre is gondoltam. A kosaram eközben hamar megtelt műanyag karikákkal, gumikacsákkal, zenélő plüssteknősökkel, de mivel mégis csak nagyobbacska fiúcskáknak vásárolok, azért beleraktam pár doboz duplot meg két, nagy kerekű és minden alkatrészében gyermekekre veszélytelen lila autóbuszt is.
- Nahh, elfáradtam! - huppantam az egyik polcsor melletti plüsspuffra, amiből persze az életben nem fogok tudni kikászálódni, miközben Nabe-kun felé integettem, hogy csüccsenjen mellém. - Amúúgy.... Zu? - Pillogtam felé hogylétéről érdeklődve, mikor már az ülőalkalmatosságba fúródott kísérőm is. Gondoltam lassan megosztom vele azon elképzeléseimet, hogy őt szándékozom csöppjeim keresztapjává tenni, de azért jobban jött ki a dolog, ha egy kis hétköznapi körítésbe ágyazva adom elő a dolgot, így figyelmesen meresztgettem rá szemeimet, biztos neki is van mesélni valója elég. - Na figyu. Szóval az a heeeeelyzet... Hooogy.... Arra gondoltam... ..... Hoooooogy.... Te lehetnél Masa-chan keresztapusa!!! - Vágtam hirtelen Nabe-kun szavába tenyereimet összecsapva, amikor éppen jött az ihlet, hogy ideje a lényegre térni. Egy kicsit szende, de mégis huncut mosollyal kémleltem a férfi arcát egy-két "na?na?naaaaa?" társaságában arra várva, hogy kibökjön már végre valami okosat.