Odamentem, mert úgy éreztem beszélnem kell, nem is magyarázkodnom kell. Hiszen sajnos a jelek ellenem dolgoztak, azok szerint Én rajta nevettem. Pedig ez nem igaz, soha nem nevetek ki senkit. Sőt, egy ideje már nem is nevettem. Mi okom lehetne a nevetésre? Talán annyi jó dolog történt velem az életben? Persze, nézzük sorjában a dolgokat. De csak azokat, amik azóta történtek velem, hogy Shinigami lettem. Minek köszönhettem a vizsga sikerét? Annak hogy meghalt az, akit szerettem, és hiába is vágtam ki a saját szememet, felesleges volt az is. Utána bekerültem a 8. osztagba. Ahol legalább békén hagytak, és nem kellet senkivel se törődnöm. S szerencsére ők se foglalkoztak velem, egészen addig a bizonyos újoncig, akit sajnos majdnem agyonvertem. S azért kerültem át egy másik osztagba. Tehát nem sok okom van a nevetésre.
Előadtam a dolgot ennek a lánynak és vártam. Beállt az a kellemes csend, ilyenkor szoktam általában inkább lelépni, míg a másik nem reagál semmit. Hiszen Én megtettem amit megkellet, tehát sértődés nem lehet a többi pedig nem érdekel. De a szökési tervemnek vége, hiszen megszólalt a hölgy. Ahogy elnézem talán kicsit rám is hasonlít, hiszen hamar zavarba tud jönni.
- Köszönöm, hogy megérti a helyzetet. Nem tart fel, de ahogy gondolja. - ha nem szeretne osztozni a társaságomon akkor legyen. Hiszen ez lehet csak nekem jó, mivel nem vagyok az a nagyon társalgó fajta. A zavarából gondolom, hogy nem lehet annyira Ő se az. Érdekes hogy két olyan személyt hozz össze néha a sors, akik nem társasági személyek. Bár lehet, hogy tévedek, és Ayumu Michiyo az. Igen, már tudom a nevét is. S szeretnem kimenni velem. Velem? De miért, hiszen alig mondtam valamit. Nem értem a többieket.
Felállt, de egy csésze úgy döntött, hogy öngyilkosságot követ el és leugrik az asztalról. Hogy megmentsem utána kapok, csak remélni tudom hogy el is érem, és a hiányzó szemem nem lesz akadály ebben. Szerencsére nem lett, sikerült megfognom a szájánál és visszatettem az asztalra.
Tehát irány ki? Legyen, hiszen amit akartam azt már elfogyasztottam itt. Akár mehetek is tovább. Azért a holmimért visszamentem, hiszen kell az étel a macskámnak. Na, a lényeg követtem ki az utcára. Ahol megálltam mellette, most merre és hogyan tovább? Remélem nem akar majd elraboltatni? Mert sokat nem érhet el vele, nem érek semmit, tehát csak magának okozna veszteséget. Természetesen egész végig egy kifejezés volt az arcomon, a semlegesség.
- Én nem haragszom. – de a következő szavai egy kis meglepetést csaltak az arcomra. Sőt egy enyhe kis pír is megjelent. vagy lehet a fény játéka volt, mert ahogyan jött úgy tűnt el is.– Akadnak páran akik közvetlenek. Majd maga is észreveszi. – szándékosan nem soroltam magamat bele, mert Én nem tartom magamat annak. Ha nem lettek volna olyan balszerencsések a körülmények, akkor nem kezdtünk volna el beszélgetni. – Nos, ha balra tart, mert Én arra, akkor természetesen velem tarthat. – ha jön akkor jön, ha pedig mégse arra van dolga, akkor elköszönök és megyek tovább. De ha velem tart, akkor azt hiszem illendő lenne valami beszélgetést is kezdeményezni. – Elnézést, de elfelejtetem megmondani az osztagomat és a rangomat. A 2. osztag 5. tisztje vagyok.

Egy elégedett vigyorral az arcomon sétálok a város utcáin, közben az embereket figyelem. Az utam alatt igyekszek jobban megismerni a helyet, ahova a halálom után kerültem. Számos nagyszerű kocsmát és éttermet ismerek meg a sétám alatt. Kenpachi ivója igazán nekem való helynek tűnik, így hát be is ugrok egy kicsit, csak hogy megnedvesítsem az ajkaimat, mivel az út porától kissé kiszáradtak.
Rövid dorbézolás után tovább megyek. Nem rossz hely Kenpachi ivója, de nekem most valamilyen kulturáltabb helyre van szükségem, ahol békésebb körülmények között ismerhetek meg más hozzám hasonló harcosokat.
Ahogy járom az utcákat, egy plakátra leszek figyelmes. Egy büfét reklámoznak rajta, Unohana és Ukitake büféjét. Mivel éppen elhalad mellettem valaki, gyorsan megállítom és megkérdezem, merre találom a helyet. A hölgy azonnal útba igazít, még szerencse, hogy tudja merre van...
Újabb rövid séta következik be, majd megpillantom az épületet, amit helyet ad a büfének. Igen szép, nagyon is meghozza a kedvet arra, hogy bemenjek. Odabent számos ember beszélget és különböző finomságokat majszolnak. A szám azonnal tátva marad és ha nem figyelek oda, akkor hamarosan valószínűleg szó szerint csorogna a nyálam.
- Jó napot! - lépek oda az eladóhoz.
- Üdvözöllek a büfénkben! Mivel szolgálhatok?
- Nos, nem is tudom. - mondom, majd megnézem a kirakott édességeket. - Hmm, lássuk csak... az a sor ott végig jó lesz! - adom meg végül a rendelést, mire az eladó kissé elsápad. - Na jó, kezdésnek elég lesz a sor fele is.
- Rendben. Egy pillanat! - mondja, majd előkészít egy tálcát, amire szépen felpakolja a sütiket. - Még valamit adhatok?
- Öm, egy csésze teát kérek még. Mindegy milyen fajta! - mondom, majd elveszem a tálcám. - Oda leülök, majd oda hoznád nekem? - mutatok egy asztalra, ahol egy nő ül egyedül.
- Igen, persze! - válaszolja, mire én elindulok a hölgy felé.
Amíg oda sétálok hozzá, alaposabban szemügyre veszem. Úgy néz ki, valamelyik osztag egyik magasabb rangú embere. Legalábbis a ruhája alapján nem tiszt, hanem kapitány vagy hadnagy. ~ Bárcsak jobban észben tartanám ezeket a rangokat... ~
- Elnézést, leülhetek? - kérdezem érdeklődve, majd ha megadja az engedélyt, akkor leülök.

Kagehime és Takashi, ebéd

A büfé ajtajára szerelt aprócska csengő csilingelő hangot ad ki magából, amikor kinyitom az ajtót és belépek. Megfogom az ajtót és nem csukom be, amíg újdonsült ismerősöm Kagehime is bejön. Miután a fiatal shinigami hölgy is belépett, megszemlélem ebédtársamat. A kérdésre válaszolok is.
- Tudok. Természetesen tudok valami finomat. Ukitake Rámenje egész Seireiteiben a legjobb és a sütemények is finomak.
Mondom és a pulthoz sétálok Kagehime társaságában. Ukitakere pillantok, majd megszólalok.
- Szép napot, kettő Rament kérek és a büfé specialitását desszertnek.
A rendelésünket felvette Ukitake én pedig elindulok egy asztalhoz, ahol nyugodtan megvárhatjuk az ebédünket és beszélgethetünk, amíg kijön az étel a konyhából. Kényelmesen elhelyezkedem és figyelem, ahogyan Hime is leül a párnácskákra. Amíg várunk én beszélni kezdek.
- Kagehime-san, nem rég került be a Gotei soraiba?
Kérdezem nyugodtan és barátságos arccal nézem a shinigamit. Nem, nem úgy nézem, mint aki fel akarná falni. Inkább azért nézem, hogy megjegyezzem a részleteit. Szemszín, hajszín, különleges arcvonások. Ilyenekre figyelek inkább. Eszem ágában sincs az elsődleges női jellegű részleteket nézni rajt. Illetlenség volna.
- Ha az ember először jár Seireiteibe, akkor könnyedén eltévedhet. De Kagehime-sannak szerencséje van, hogy találkoztunk. ismerem a várost. A szüleim mindketten shinigamik, szóval könnyedén oda találok bármelyik kapitányságra.
Nem nem dicsekedem, csak remélem, hogy legközelebbi találkozásunk alkalmával is lesz szerencsém sétálni vele. Te jó ég, hogy műár mikre gondolok. Mi lehet velem, életemben először láttam és máris megfogott. Fel kell keresnem a 4. osztag pszichológiai különítményét. Muszáj lesz megvizsgáltatnom magam. Persze lehet, hogy semmi bajom, csak szimpatikusnak találom.
- Egyébként komolyan mondta, hogy szépen játszok?
Kérdezem és kicsit zavarba jövök. Elvégre tényleg kedvesen megdicsért. Ilyen még nem nagyon volt. Mondjuk az is tény, hogy nem sokan hallottak még játszani. Kivéve még Omote-kunt. De Omote-kun, mégis csak férfi, Kagehime pedig nő, két külön kategória. Végül aztán inkább nem mondok erre semmit. Inkább hallgatom ebédtársamat és figyelek rá. Ja, meg várom a ráment.

Kagehime - Takashi: Csak ebéd?

Előttem lép a büfébe, s az ajtó kitárulását csilingelő hang jelzi a bent tartózkodóknak. Megtartja előttem az ajtót, így én is belépek. Közben válaszol a kérdésemre.
- Tudok. Természetesen tudok valami finomat. Ukitake Rámenje egész Seireiteiben a legjobb, és a sütemények is finomak - közben a pulthoz lép, én pedig követem. Nem vagyok ismerős a helyen, ezért nem szeretnék lemaradni - Szép napot, kettő Rament kérek és a büfé specialitását desszertnek - a rendelésünket egy fehér hajú férfi veszi fel, majd bólintására Genki-san egy asztalhoz telepszik.
Miközben letelepszem a párnára, engem figyel. Látott volna, mikor Soul Societybe érkeztem! Még azt sem tudtam, hogy az e-fajta párnák ülőalkalmatosságok. Még szerencse, hogy Kanae mindent megtanított, mert lenne oka Genki-sannak a nevetésre, ha leülni sem tudnék rendesen.
- Kagehime-san, nem rég került be a Gotei soraiba? - kérdezi.
Felnézek. Valódi érdeklődést látok az arcán, tehát nem csak azért kérdez, hogy elkerüljük a csendet. Barátságosan mosolyog, ahogy eddig. Kicsit furcsállom a dolgot, hisz nem ismerem egy óránál régebb óta. Ráadásul a keresztnevemen szólít. De mivel eddig nagyon kedves volt, ráadásul segít is eljutnom az osztagomig, inkább nem teszek erről megjegyzést.
- Igen, frissen végeztem az akadémián - felelem, miközben körbetekintek a helyiségben.
- Ha az ember először jár Seireiteibe, akkor könnyedén eltévedhet - szavaira azonnal visszafordulok. Tiszteletlenség lenne, ha forgolódás közben beszélgetnénk. Majd legközelebb jobban szemügyre veszem a helyet - De Kagehime-sannak szerencséje van, hogy találkoztunk. Ismerem a várost. A szüleim mindketten shinigamik, szóval könnyedén oda találok bármelyik kapitányságra - egyszerűen kijelenti a dolgokat. Nem hiszem, hogy dicsekvésnek szánta, talán csak megerősíteni kívánta, hogy tényleg megmutatja az utat.
Közben folyamatosan az engem tanulmányoz. Nem tudom mire vélni a dolgot. Talán van valami az arcomon? A mai nap még csak almát ettem, tehát maszat biztosan nem lehet. Reggel fésülködtem, így kócos sem lehetek. Bár lehet, hogy a férfiaknak egyszerűen csak ilyen a tekintetük. Mivel az akadémiára kerülésem előtt, nem igazán volt kapcsolatom a másik nemmel, az akadémián pedig a tanulás kötött le, nem igazán értettem, hogy mit, miért tesznek, vagy mondanak.
- Egyébként komolyan mondta, hogy szépen játszok? - zökkent ki a gondolataimból. Látszik rajta, hogy kissé zavarba jön a kérdéstől. Aztán mintha lemondana a válaszomról, a pult felé pislant. Biztosan már nagyon éhes.
- Igen! - felelem teljes őszinteséggel és lelkesedéssel, így újra rám néz. Pillantásától kicsit megszeppenek, és lesütöm a tekintetem - Valóban úgy gondolom, hogy csodálatos a játéka, Genki-san! - fogalmazom meg most már kicsit választékosabban, és felnézve, rá mosolyogtam.
Beszélgetésünket a kiérkező ramenek szakították félbe.

Kedvesen mosolygok Rosui-sanra. Igazán jól esik, hogy úgy gondolta, hogy nagyon szépen játszok. Még senki sem dicsért meg, hiszen nagyon kevesen hallották, hogy játszok zanpakutomon. Válaszolnék és mondanék valamit, amikor megérkezik a két Ramen és a sütemény. Bátorítóan bólintok Rosui-san felé és megszólalok.
- Lássunk neki, nagyon jól néz ki. Ukitake büféjében lehet kapni a legjobb Rament.
Mondom és csendben étkezni kezdünk. beáll a csönd, hiszen evés közben nem nagyon lehet beszélni, de nagyjából a fele elfogy, amikor lenyelem a falatot és megszólalok.
- Köszönöm, hogy eljött velem ebédelni. Megígérem, hogy legközelebb nem térítem el egy ebéd erejére.
Mondom és közben megtörlöm a számat egy szalvétával. Tény és való, hogy ennél a büfénél nincs jobb kifőzde Seireitei területén. Sütemény terén, legfeljebb Kotomi-san tud nagyobbat alkotni. Ételem felét még nyugodtan elfogyasztom, közben figyelem Rosui-sant. Igazán kedves arcvonásai vannak. Hosszú, szőke haja is kellemesen üdítő élményt biztosít a férfi ember lelkének. Igazi tündöklő, hercegnőt fogtam ki magamnak egy közös ebédhez. Nem is olyan jó, hogy az ember egyedül eszik, az unalmas. No meg az ismerkedés sem árthat meg, hiszen a Keigun tagjaként, egyáltalán nem hátrány, ha szerzek ismerősöket. Miután a Ramen elfogyott és személy szerint megvárom társamat, amíg befejezi ő is a levest és közösen kezdünk hozzá a desszerthez. Egy falat desszert után felnézek a tányérból és megszólalok.
- A 10. osztag kellemes hely. Azt pletykálják, hogy a papírmunkát égető sebességgel intézik el. Kíváncsi lennék, hogy igazak-e a szóbeszédek.
Mondom és csendben felnevetek. Visszafogom magam, hogy úgy érződjék a pletykán nevetek. Végül befejezem a nevetést és a lányra pillantok.
- Megteszi nekem, hogy elmondja, mi erről az igazság? Persze nem most, hiszen most még nem tudhatja. de előbb utóbb szembesülni fog a papírmunkával. Örülnék neki, ha kiderítenénk mi ketten, hogy mi az igazság.
Mondom nyugodtan, semmi különös nincs a hangomban. Puszta kíváncsiságból kérdezem. Na persze, puszta kíváncsiságból szokott kérdezősködni a belső ellenőrzés. A papírmunka igen fontos dolog, súlyos kihágás lenne, ha csak úgy elégetnék a papírokat. A sütemény végül elfogy, kicsit hátradőlök és megszólalok csevegő hangnemben.
- Ez nagyon jól esett. Remélem, sikerült a kedvére tennem azzal, hogy meghívtam és ön sem csalódott az étel minőségében.
Mondom és kérek még két csésze teát. Muszáj valami itallal zárni az étkezést, de valljuk be alkohollal mégsem fejezhetjük be az ebédidőt, hiszen ezután szolgálatban vagyunk. Nekem meg még vissza is kell kísérnem Rosui-sant a kapitányságra. Ha már egyszer elcsaltam, ez a minimum, amit még megtehetek, hogy elkísérem a kapitányságra.

A kiérkező étel lehetőséget nyújt arra, hogy végre kicsit másfelé nézzek. Remélem Genki-san a meleg rámen gőzének tulajdonítja kipirult arcomat. Mikor ismét felnézek, ő továbbra is mosolyog, majd az étel felé bólint.
- Lássunk neki, nagyon jól néz ki. Ukitake büféjében lehet kapni a legjobb Rament - mondja, és csendben falatozni kezdünk.
Nem túlzott, valóban csodálatos az étel. Kanae főztjére emlékeztetett. Az ízek harmóniája, és ahogy a meleg étel csiklandozza az ízlelő bimbóimat, egyszerűen mesés. Muszáj behunynom a szemem, hogy még jobban csak a finomságokra tudjak koncentrálni. A nagy része már elfogy az ételnek, mikor ismét megszólal, ami kissé meglep, mert evés közben majdhogynem megfeledkeztem róla, hogy nem egyedül vagyok.
- Köszönöm, hogy eljött velem ebédelni. Megígérem, hogy legközelebb nem térítem el egy ebéd erejére.
Eltéríteni? Hiszen éppen ő az, aki útba igazít. Nélküle biztosan most is az utcán kóborolnék tanácstalanul. Bár az is tény, hogy a játéka miatt tértem le az útról, de ezt nem kötöm az orrára, biztos furának tartana. Várjunk csak, mért zavar, hogy akár furcsának is tarthat? Nem vagyunk egy osztagba, az sem biztos, hogy a közel jövőben találkozunk. Mégis mi okom van arra, hogy amiatt izguljak, mit is gondol rólam?
Közben észreveszem, hogy engem néz. Nem feltűnően, talán csak elbambult, és mivel pont én vagyok szemben, így rajtam felejtette a tekintetét. Mégis kissé zavarba jövök, hogy ilyen közel van, minden rezdülésemet látja, így semmi nem kerüli el a figyelmét.
Lassan befejezzük a ráment. Illedelmesen bevár, így együtt kezdünk neki a desszertnek, aminek az íze egyszerűen leírhatatlan. Gondolataimból Genki-san hangja zökkent ki.
- A 10. osztag kellemes hely. Azt pletykálják, hogy a papírmunkát égető sebességgel intézik el. Kíváncsi lennék, hogy igazak-e a szóbeszédek - felnézek, ahogy beszél. Felnevet, bár nem úgy, ahogy eddig, kicsit máshogy cseng a hangja, majd a szemembe nézve folytatja mondandóját - Megteszi nekem, hogy elmondja, mi erről az igazság? Persze nem most, hiszen most még nem tudhatja. De előbb-utóbb szembesülni fog a papírmunkával. Örülnék neki, ha kiderítenénk mi ketten, hogy mi az igazság.
Én mondjuk annyira nem örülnék, ha közelről kellene ismerkednem a papírmunkával. Kicsit egyhangú lenne, és a papírt amúgyis csak könyv alakban szeretem. És mért érdeklődik egy másik osztag iratai után? Turpisságot érzek!
- Valószínűleg ugyanúgy végzik a papírmunkát, akár önöknél - felelem kitérően.
A süteményt is befejezzük, elégedetten simítok végig a hasamon. Közben Genki-san ismét magához ragadja a szót.
- Ez nagyon jól esett. Remélem, sikerült a kedvére tennem azzal, hogy meghívtam és ön sem csalódott az étel minőségében.
- Nem. Sőt, nagyon finom volt! - válaszolok, miközben teát rendel számunkra.
Örülök, hogy nem szakét rendel, elvégre még csak most lesz a bemutatkozásom az új osztagomnál, ittasan mégsem mehetek. Lassan kortyolgatjuk a meleg italokat, de egyszer azok is elfogynak. Az üres csésze fölött rámosolygok.
- Nagyon szépen köszönöm az ebédet, Genki-san. Igazán kellemes volt az étel, és a társaság is - közben felemelkedem.
Talán kissé türelmetlen vagyok, de úgy érzem ideje indulni. Végülis még meg kell találnom a hadnagyi irodát is. Ráadásul minél tovább beszélgetünk, annál inkább zavartnak érzem magam. Ennek az okát azonban egyelőre nem értem, hisz láthatóan kedves ember, még ebédelni is elvitt, nincs okom a feszültségre.
Kilépve egymás mellett haladunk, továbbra is magyarázza, melyik épület milyen funkciót is lát el. De én nem tudok teljesen ráfigyelni, elmerülök a gondolat tengerben, hogy megtudjam fogalmazni, pontosan mért is feszélyez a jelenléte. A válasz azonban várat magára.

Ebéd- Omote és Shinichi

Jobban szeretek otthon enni, de sajnos ma nem volt rá időm, hogy hazamenjek, úgyhogy úgy döntöttem, betérek valahová enni, és azt hallottam, hogy a két ex-kapitány által nyitott büfében nagyon jó a koszt. Egy próbát mindenképpen megér, az áraik is rendben vannak ránézésre, úgyhogy különösebb vesztenivalóm nincsen. Igaz, az édességekért nem vagyok annyira oda, de egy nap bőven belefér.
Sajnos ahogy nézem, az ülőhelyek teljesen elfogytak, de legalább ebből lehet tudni, hogy nem fogok csalódni az étel minőségében. Elég nehezen tudok választani, de végül sikerül rendelnem egy szelet gyümölcsös tortát és egy teát mellé, és miután kifizettem, ülőhely után néztem. Nem igazán volt sok választási lehetőség, de szerencsére volt még egy kis idő, amíg elkészül a teám, Ukitake pedig azt mondta, hogy majd kiviszi egyben, ha akarom.
Sajnos egy ismerőst sem láttam, sem az osztagtársaim közül nem volt itt senki, sem pedig az egykori akadémiai osztálytársaim közül, ami azért furcsa. Ennyire nem ismernék senkit sem az új kollégáim közül? Lehet, hogy be kellene lépnem valami egyletbe, akkor talán lenne lehetőségem ismerkedni, csak a gyerek-egyletet cikinek érzem, a férfi-egylet tagjaira pedig nem vár semmi jó, különösképpen úgy nem, hogy a nőegylet titkos főhadiszállása is a mi osztagunkban található a szóbeszéd szerint. Persze ez lehet folklór is, de nem akarok bajba keveredni.
Előbb-utóbb úgyis megismerek néhányat a shinigamik közül, egyet már ismerek a 11.osztagból, lehet, hogy nem is kell különösebben erőltetni ezt az ismerkedés dolgot, ez csak idő kérdése. Most viszont szert fogok tenni egy új ismerősre, mivel szükségem van egy helyre, ahová leülhetek. Egy asztalnál csak egy shinigami ül, úgyhogy arra az asztalra esik a választásom. Remélem, hogy nem zavarom.
Odasétálok hozzá, és szembe állok vele, udvariatlanság lenne, ha a háta mögül szólnék hozzá, ráadásul nem is praktikus, mert nem biztos, hogy meghallaná, vagy rájönne, hogy hozzá beszélek. Így biztosan észreveszi, hogy neki beszélek.
-Elnézést, szabad ez a hely?

Hogy is kerülök én ide? Nos, ez nagyon egyszerű. Ma már nincs semmilyen dolgom, ezért úgy döntöttem, sétálok egyet a városban. A legfőbb célom az volt, hogy találok egy helyet, akivel elbeszélgethetek. Amikor megláttam egy kislányt, aki szórólapokat osztogatott, kíváncsian mentem oda hozzá és kértem tőle egyet. Amint elolvastam, megvilágosodtam és elhatároztam, hogy idejövök.
Mi lenne alkalmasabb hely arra, hogy új ismeretséget szerezzek, mint egy édességes kajálda? Amint betettem ide a lábam elvarázsolt a hely. Akkor még csak kevesen voltak itt, mostanra viszont már alig van szabad hely. Na de, elkanyarodtam kissé a témától. Tehát, amikor betértem ide, azt hittem, hogy ez itt a mennyország. Annyi édesség van itt! Nyálcsorgatva tekintettem körbe az éppen majszoló embereken, majd siettem, nehogy lemaradjak valamiről. Hihetetlenül nagy itt a választék, azt tudni kell, de amikor megláttam, hogy van gyümölcstorta... azonnal rendeltem két egész tortát és egy kancsó teát. Amint megkaptam, leültem egy szabad helyre és elkezdtem magamba tömni az édességet
Most pedig már lassan eltüntetem az egyiket. Viszont szükségem van egy kis pihenőre, mert még megártana a nyalánkság. Elégedetten dőlök hátra, amikor egy másik Shinigami jelenik meg. Érdeklődve figyelem, egészen addig, amíg elém nem áll és fel nem teszi a kérdését.
- Persze, szabad! - válaszolom, majd a székre mutatok. - Ülj csak le nyugodtan! - mondom.
- A nevem Hiraikotsu Omote, a 6. osztag 5. tisztje vagyok! - mutatkozok be. - Kit tisztelhetek benned?
A kérdésem után töltöttem a csészémbe a teámból, majd kortyolgatni kezdtem. Muszáj kicsit pihennem, még elrontom a gyomrom. Ahogy körbenézek, jó pár szép nőt veszek észre. Kissé elgondolkodtató, amit annak idején Taka mondott. Lehet jó lenne felszedni valakit.
- Látom szereted a gyümölcsös sütit. - nézek az édességére. - Nagyon jó választás, mint láthatod, én nagyon imádom!
Ekkor a tortára mutatok, ami még érintetlenül van előttem. Most már érzem, hogy készen állok a folytatásra, ezért eltüntetem az első torta maradványait és hozzá látok a másodikhoz. Nagyon finom, nem tudom eldönteni, finomabb-e, mint a másik.
- Az osztagodban hogyan zajlik az élet? - kérdezem.
Nagyon érdekel, a többiek hogy boldogulnak. Szerintem majd most kifaggatom az új ismerősömet egy kicsit. Úgysem tudom kik a vezetők. Egyedül az osztagom vezetőit ismerem, a többiek nevét pedig valahogy kitiltottam az agyamból.

-Én Hakusaya Shinichi vagyok, az 5.osztag 6.tisztje. Örvendek a találkozásnak, Omote-san!-talán még beszélgető partnerem is lesz a torta mellé, aminek örülök, egyedül enni unalmas. Sajnos van néhány rendkívül barátságtalan shinigami is, akik nem hajlandóak beszélgetni, de úgy tűnik, hogy ő itt nem ilyen. Nagyjából hasonló rangban van a szomszédos osztagnál, úgyhogy valószínű hasonló szinten lehet, mint én. Ez persze nem jelenti azt, hogy hasonlóak is lennénk, bár azt tény, hogy azonos süteményt szeretünk, ahogy erre ő is rávilágított, amikor Ukitake-san kihozta a tortám és a süteményem, ami a mai ebédemként fog szolgálni.
-Igazából azért szeretem, mert egyszerű és természetes, a túl édesért nem vagyok annyira oda. Elég sokat eszik, nekem szerintem ez az egy bőven elég lesz, ehhez képest rengeteg, amit ő fogyaszt. Persze lehet, hogy igényli a szervezete. Lehet, hogy nekem is többet kellene ennem, elvégre még növésben vagyok, ha nem eszek megfelelően, akkor alacsony maradok. Ebben a korban még nagyjából megfelelő a magasságom, de azért jó lenne, ha nem ez lenne a maximum.
Sajnos nem tudok túl sokat mondani az osztagomról sem, a hadnagyon és pár másik tiszten kívül senkit nem ismerek, a kapitányt pedig nem is láttam. Sajnos nem volt most túl sok idő a társadalmi életem szervezésére, folyton küldetésen voltam, ha meg nem, akkor jelentéseket firkáltam tömegével, a szabadidőmet pedig otthon töltöttem, segítettem fegyvereket készíteni, illetve felkészítettem a kisöcsémet a vizsgákra. Nemsokára ő is shinigami lesz, remélem, hogy egy osztagba fog kerülni velem, akkor legalább több időt tölthetünk együtt.
-Csak néhány embert ismerek, nemrég kerültem ki az Akadémiáról, és elég sok munkát varrtak a nyakamba, úgyhogy egyelőre nem volt túl sok időm ismerkedni. Alapjában véve azért jó hangulatú, családias közösség vagyunk. És a te osztagod milyen?-a hatodik osztagról csak annyit olvastam a történelem könyvekből, hogy a Kuchiki család, a négy nagy nemesi ház egyike tölti be a vezető szerepet az osztagban, a kapitány is közülük szokott kikerülni.
Miközben a válaszát hallgatom eszek néhány falatot a süteményemből, és kortyolok a teámból. El kell ismerni, hogy a büfé konyhája tényleg elsőrangú, megérte ellátogatni ide. Lehet, hogy majd viszek haza anyáéknak és Higennek is, miután lejárt a műszakom.

Kissé érdekes a dolog. Ő az 5. osztag 6. tisztje, míg én a 6. osztag 5. tisztje. Ez vicces. A válasza igen érdekes, amit a kérdéseimre ad. Lényegében én is ezért szeretem a gyümölcstortát.
- Igen, ez így van. Én is szeretem, hogy nem túl édes, ráadásul imádom a gyümölcsöket, tehát egyértelmű, hogy a gyümölcstortát is szeretem. - jegyzem meg.
Majd jön a „beszámoló” az osztagról. Milyen véletlen egybeesés. Ő sem ismeri még a saját osztagát. Bár én más dolog miatt nem ismertem még meg a társaimat.
- Ami azt illeti, nem igazán tudok neked beszámolni a 6. osztagról. Régóta tag vagyok, de korábban nem voltam túl barátságos és mindig egyedül kóboroltam. Viszont amióta megismertem Misty-t, az osztag új vezetőjét, azóta kissé változott a helyzetem. Általában neki segítek, így már láttam az osztag többi tagját, de még nem volt alkalmam beszélgetni velük. Megígértem a Kapitánynak, hogy megváltozok és összeismerkedek az itteniekkel. Bár eddig nem jártam valami jól. Te vagy a 2. személy akivel beszélek. Az első Genki Takashi volt. Ő a 2. osztag tagja. Vele viszont nem itt futottam össze, hanem Kenpachi-nál. Ja meg részt vettem egy edzésen, ahol csak futólag megismertem néhány Shinigamit. Elég érdekes kis gyakorlat volt, amit akkor csináltunk.
Ekkor lassan hozzákezdek a második tortához is. Az elsőt nagyon hamar eltüntettem, ezt most jobban ki akarom élvezni. Közben Shinichi is hozzálát az övéhez. Ő sokkal lassabban eszik, mint én. Gondolom neki mindig volt ideje megismerni az ízeket.
- Ez most kicsit személyes kérdés lesz, ha nem akarsz, akkor nem kell rá válaszolnod, csak kíváncsiskodok. Te itt születtél, vagy meghaltál és itt lettél?
Ez nagyon érdekelne, ugyanis eddig csak Mistyről tudom, hogy nem itt született. Érdekelne, hogy hányan vannak, akik korábban emberek voltak és a haláluk után kerültek ide. Vajon a többiek élete milyen volt? Milyen lehet itt születni és az itteni világban felnevelkedni? Nagyon kíváncsi vagyok. Rengeteg dolog érdekelne az itteni életről, de még senki sem volt, akivel ezt megbeszélhetném. Hátha most szerencsém van és ő elárul egy-két dolgot. Vagy ha nem itt született, akkor hátha többet tud, mint én. Lenne néhány olyan kérdésem, amire szeretnék választ kapni. Remélem nem zavarja, ha kicsit faggatózok nála. Viszont ha nem akar erre válaszolni, akkor majd mást kell keresnem, aki hajlandó erről beszélni velem.

Furcsa, hogy hasonló az ízlésünk, pedig első ránézésre semmi hasonlót nem látok benne és magamban. Ő sokkal közvetlenebb nálam, teljesen természetesen tud hétköznapi dolgokról beszélni, mint például egy sütemény íze vagy a hétköznapi élet az osztagban.
Én sem tudtam meg túl sokat az ő osztagáról, ami azonban meglep, hogy azt mondja, hogy nem volt régen barátságos, annak ellenére, hogy milyen könnyen szóba elegyedett velem. Furcsa, hogy én vagyok a második személy, ha úgy vesszük, ez megtisztelő. -Az osztagomon kívül nekem is te vagy a második, akivel beszélgetek, az első egy 11.osztagos volt, aki viszont kihívott párbajra, és rendesen helyben is hagyott. Furcsa egy shinigami volt az a Yamanaka Sozen, nem értettem, hogy miért hívott ki teljesen ismeretlenül. Azóta sem láttam, de lehet, hogy nem is fogom, az ilyen agresszív shinigamik mindig az első sorban harcolnak, és egyszer találkoznak valakivel, aki megöli őket. Talán már meghalt azóta.
A kérdése teljesen jogos, engem is mindig érdekelt, hogy milyen lehet annak itt szolgálni, aki rendelkezik egy előző élet emlékeivel is. Persze azért nem cserélnék, elvégre akkor az azt jelentené, hogy nem lenne otthonom, sem családom. Nem is tudom, hogyan maradnék életben nélkülük, pénzügyileg természetesen megoldanám, de a hiányuk megölne. Persze ha soha nem is lettek volna, nem hiányoznának.
-Itt születtem Seireteiben, a Hakusaya klán tagja vagyok. A szüleim az első osztag tisztjei voltak pár évtizeddel ezelőtt, úgyhogy annyira nem volt nehéz dolgom, amikor én is azzá váltam, a fontosabb dolgokat már tudtam. A kisöcsém is jövőre fog végezni az akadémiával. És te hol születtél? Szívesen mesélek a Lelkek világáról, ha én is megtudhatok különböző dolgokat az Emberek világáról. Egy könyvből soha nem nyerhetek elég információt, egy beszélgetés pedig amúgy is érdekesebb, rögtön azt tudom meg, amit akarok.
Elfogyasztom a süteményem utolsó falatját is, leteszem a villát és kézbe veszem a teámat, amiből lassan kortyolok egyet, miközben várom Omote válaszát. Ha ő is itt született, akkor hasznos kapcsolat, ha nem, akkor pedig sok érdekességet megtudhatok tőle. Akár így, akár úgy, mindenképpen szívesen lennék a barátja, túl sok soha nem lehet belőlük.

Lassan eszegetem a tortát és hallgatom a válaszát. Azt hiszem nagyon szerencsés vagyok, hogy még nem fogtam ki senkit sem az idegbeteg tagok közül, így engem még nem vert el senki. Na jó, Misty-t kivéve. Vele volt egy harcom, amikor az osztaghoz került. Akkor még nem tudtam, hogy a felettesem, csak kísérgettem az osztagon belül. Majd az edzőteremben megütköztünk. Nem volt semmi az a harc, de az egészben a legjobb a csókja volt. Olyan jó lenne, ha megismételhetnénk valamikor.
Amikor azt mondja, hogy itt született, felcsillan a szemem. Éppen beleharapnék a következő adag tortába, de inkább nem teszem és alaposan odafigyelek a srácra. Nagyon kíváncsi vagyok az itteni életre, de nem oszt meg túl sokat. Nem baj, akkor majd faggatózok.
- Nos, én az emberek világában születtem. A szüleimre nem emlékszek, nem tudom kik voltak. Nagyon fiatal voltam, amikor elkerültem otthonról. Sajnos egy bűnbanda nevelt és hát rossz dolgokra kényszerítettek. Rengeteg dolog kimaradt az életemből, sokkalta több új dologgal találkozok itt, mint mások, akik az élőktől jönnek. Sohasem voltak barátaim, nem volt szerelmem... azt sem tudom mi az. Miután ide kerültem, sokáig kerültem az ittenieket. Az Akadémiára sem igazán akartam elmenni, de valahogy csak rávettem magam, hogy Shinigami legyek. Azonban továbbra sem bíztam meg az itteni emberekben. Viszont amikor Misty az osztagba került elindított a helyes úton és el kezdtem megváltozni. Neki köszönhetően próbálok barátokra szert tenni.
Ekkor újra csipegetek a tortából. Nagyon finom, imádom ezt az ízt. El bírnám viselni, ha hetekig ilyen nyalánkságokon élhetnék. Csak akkor pocakot eresztenék, nem bírnám el saját magam, lassú lennék és a többi hátrány kiütközne. Misty biztos alaposan összeszidna, utána meg elküldene edzeni. Tuti, hogy vért izzadnék az edzéseinek köszönhetően. Még belegondolni is rossz.
- Gondolom az itteni élet is olyan, mint a földön. Mármint a születésre és a halálra gondolok ezalatt. Viszont itt mintha tovább élnének az emberek. Erről tudnál nekem mesélni? Nem igazán ismerem ezt a világot. Nagyon sok meglepetés ért már itt. Egy kislány könnyedén a földbe döngöl hatalmas melákokat és más hasonló érdekességek.
Nagyon érdekel ez az egész. Jó lenne már sokkal több dolgot megtudni erről a helyről, ha már itt élek. Még a végén itt maradok egészen a halálomig és elkötelezetten fogom szolgálni a Shinigamik ügyét. Bár ehhez még jobban meg kell ismernem a világukat és őket.

Végighallgatom a hatodik osztagos élettörténetét, ami meglehetősen sanyarú sorsot sejtet, pedig csak pár mondatot mondott magáról. Ilyenkor érzem igazán, hogy milyen szerencse, hogy egy szerető családba születhettem, és nem kínoz folyamatosan egy korábbi élet emléke. Igaz, soha nem élhettem az Emberek világában, és sok dolgot nem tudok róla, de sokkal boldogtalanabb lennék, ha emlékeznék a halálomra.
-Sajnos az egyszerű lelkek többsége igen sanyarú életet él, előfordul, hogy a szegénységből csöppent ide, itt is szegényen él, és utána újra szegénységbe születik. A shinigami lét olyan kiemelkedési lehetőség, ami csak néhány szerencsésnek adatik meg Rukongaiban, úgyhogy jól döntöttél, amikor jelentkeztél az Akadémiára. Rámosolyogok, miközben iszok egy kortyot a teámból. Sajnos a shinigamik csak az egyensúly fenntartásával foglalkoznak, pedig meglenne az erejük hozzá, hogy változást hozzanak, az emberi világ nyomorúságait és Soul Society társadalmi problémáit egyaránt képesek lennének megszüntetni, ha akarnák. Aizen mostanában ugyan sok gondot okozott, úgyhogy nem igazán van erre energia, de korábban megtehették volna, amikor még nem jelentek meg mindenhol napi rendszerességgel arrancarok.
-Nálam ez fordítva van, az itteni öregedést látom természetesnek, az emberekét pedig gyorsnak. Én 38 éves vagyok, de azt a külsőt, amivel most rendelkezem, emberként tizenévesként elértem volna, ennyi leélt évvel pedig már erősen középkorú lennék. Az öregedés egyre jobban lassul, úgyhogy nem halunk meg egyik pillanatról a másikra, ha minden jól megy, simán elélünk három-négyszáz évig, persze sok shinigami meghal bevetés közben. Olyan shinigamiról is hallottam, aki még ennél is hosszabb ideig élt, Yamamoto főkapitány ezer évvel ezelőtt is élt már. Az embereknél már a száz év is soknak számít, Soul Societyben pedig sokan ferdén néznek arra, aki ezelőtt a kor előtt gyereket vállal. -Az emberek többsége nem rendelkezik lélekenergiával, úgyhogy többnyire külsőre meg lehet mondani, hogy ha konfrontálódnak, melyikük kerül ki győztesen, de ha mindkét fél rendelkezik lélekenergiával, teljesen lényegtelen, hogy nagy melák vagy kislány, az számít, melyiküknek nagyobb a lélekenergiája. Persze ha hasonló, akkor számít a testfelépítés, de nagy különbségnél lényegtelen, nem a csomagolás dönt. Valóban ritka azt látni, hogy egy kisebb testű egyénnek annyival több reiatsuja van, hogy dobálja a nagyobbakat, de ha ez lehetetlen lenne, akkor az Omnitsukidounak nem női vezére lenne már évszázadok óta, legalábbis a három legutóbbi vezér biztosan nő volt, valószínűleg fizikailag jóval gyengébb testtel az enyémnél is. Ez is furcsa lehet egy emberi normákhoz szokott egyénnek, bár az akadémián valószínű jó néhány példát, és az enyémnél szakszerűbb magyarázatot kaphatott rá. -Sok szempontból egyszerűbb az életünk az emberekénél, nem igazán kell a pénz miatt aggódnunk, az egyetlen dolog, amivel vigyázni kell, hogy meg ne harapjon egy hollow. Az utolsó mondatot félig-meddig viccnek szántam, és mosolyogtam is egyet, mielőtt megittam volna a langyossá szelídült tea maradékát.

Befejezem az evést és kényelmesen hátra dőlök. Alaposan meghallgatom a srác beszámolóját, mivel végre hasznos információkat tudok meg. Kissé meglep, hogy rossz sorsa van a lelkeknek. A Shinigamivá válás pedig a lehetőség a kiemelkedésre? Nem hangzik túl jól, de ha jobban belegondolok, akkor mi más lehetne itt a lélek?
Az orvosi feladatokra külön osztag van. Ügyvéd nem igazán kell. Lényegében nem is tudok mondani semmit sem, mit lehetne csinálni itt, ha valaki nem Shinigami. Bár Shinigamiként sem teszünk meg mindent... simán változtathatnánk a helyzeten. Nem elég, hogy csak az egyensúlyt tartjuk fel, segítenünk kell a népeken. A lelkek nyomorúságán enyhítenünk kellene. Bár lehet, hogy ezzel akarják kikényszeríteni belőlük, hogy belépjenek közénk. Ha ez tényleg így van, akkor nem jobbak, mint a korábbi „családom”.
- Hát, azt észre vettem, hogy vannak itt érdekes dolgok. Misty oldalán próbálok minél több dolgot elsajátítani az itteni életről, de még mindig gyakran vagyok azon a véleményem, nem sokkal jobb ez a hely, mint akik felneveltek és dolgoztattak. Annyi, hogy itt nem igazán aláznak meg. Van néhány nagyképű lélek ezen a helyen, de még nem kerültem senkivel sem összetűzésbe.
Majd megemlíti a Hollowokat. Ők és a fajtájuk a mi ellenségeink. Nem is igazán értem, miért nem váltam én is azzá. Annyi rossz tettet kellet véghez vinnem, igazán nem érdemlem meg ezt az esélyt.
- Áh, az ellenségeink is szóba kerültek. - szólalok meg rövid elmélkedésem után. Sajnos még nem igazán volt szerencsém a Hollowokhoz. Még akadémiás koromban mentünk át az emberek világába, ahol harcoltunk eggyel. Nem volt valami izgalmas harc, hamar lezúztuk a dögöt. Bár akkor többen voltunk egy ellenfélre. Egyszer igazán kipróbálnám milyen szemtől szemben harcolni egy Hollow-val, de sajnos még küldetésekhez sem igazán volt szerencsém. Legutóbb itt a városban volt megbízásom, kisebb nyomozás -féle volt a meló. Egy igazi harcnak viszont már jobban örülnék.
Ekkor kissé kinyújtóztatom a karjaimat. Ráadásul már a hátsóm is kezd sajogni. Úgy tűnik túl sokat ücsörögtem már.
- Szerintem én lassan távozok. Kezd fárasztó lenni ez az ücsörgés. - mondom. - Ráadásul tele is ettem magam. Kénytelen leszek ledőlni egy kicsit, persze csak ha sikeresen haza érek. Lehet hogy valahol a szabadban fogok ledőlni egy kicsit szunyálni.

//1-2 kört még lenyomhatunk, ha gondolod.//

Úgy tűnik, hogy Omote közeli ismerőse a kapitányának, ami számomra azért furcsa, mert egyetlen szót sem váltottam a sajátommal, ő pedig becenéven nevezi. Én talán semmilyen körülmény között nem hagynám el a saját feletteseim neve mögül a „san” jelzőt, az ő kapcsolata velük biztosan kevésbé hivatalos. Ezt egy kicsit irigylem is, még ha azt nem is, amit a múltjáról mondott. Rengeteg sanyarú sorsú ember változik hollowá, vagy követ el olyan bűnt a kitörés reményében, ami miatt kárhozatra ítéltetik, tiszteletre méltó dolog, hogy a Rokubantai tisztje nem csak elkerülte ezt a sorsot, de sikerült shinigamivá válnia, ráadásul tiszti beosztásban.
- Mindenben van rossz és jó, a lelkek egy része romlott, nagyképű, és még a hollowok között is lehetnek olyanok, akiket csak a sors tett azzá, amik. Ez a hely sem tökéletes, hasonlít az Emberek világára ebben, csak lehetőséget kínál, hogy jobb életet alakítsunk ki benne- én persze könnyen beszélek, beleszülettem egy olyan családba, ami egyértelmű, egyenes utat kínál, ráadásul, hacsak az öcsém nem lesz tényleg akkora tehetség, mint mondják, én leszek a családfő, bármi történik. Csak annyit kell tennem, hogy életben maradok, bár a mai világban már ez sem egyszerű egy shinigami számára.
- Én inkább munkának tekintem őket, mint ellenségnek. Nem szabad akaratukból cselekszenek- ez persze nem igaz a legfejlettebb hollowokra, de ők már olyan szinten csalódtak a világban, hogy nem csoda, hogy ellenségnek tekintik azt. Ha valaki csak akkor kínálna segítséget, amikor már úgy érzem, hogy segítettem magamon is, én sem örülnék túlzottan az ajánlatának.
- Nekem is mennem kell, nemsokára véget ér az ebédszünetem. Örülök, hogy megismertem, Omote-san, remélem, még találkozunk a jövőben!- felállok az asztaltól, és elindulok, vissza a Gobantai parancsnokságára. Örülök, hogy végül ide jöttem ebédelni, gazdagabb lettem egy újabb ismerőssel.


/Köszönöm a játékot!/