Umi otthona

Tárgy: Re: Umi otthona Hétf. Okt. 25, 2010 12:30 am

[ Igazi plázakandúr ~ folytatás ]

Néhány lépés alatt lepergett élete kicsiny filmje. Körülbelül a lassított felvételek százszor lassabb változatával haladt előre, miközben előtte cikáztak megélt napjai. Ott sorakozott az összes boldog, szomorú, szívének kedves és legsötétebb sarokba dugdosott pillanat, amitől csak még inkább kerülgette a szívinfarktus. Újra találkozni mindezzel, kissé soknak bizonyult. Ráadásul tudta, már hogy ne tudta volna, ilyeneket mindig akkor vágnak be a filmekben, amikor valaki tutira halálközelben van. Tehát, ha ő efféle dolgokat képzeleg, akkor menni fog az angyalkák közé. Nem szimpatikus lehetőség. Ha lehetne elkerülné. Mit lehetne, el akarja kerülni! Fog egy sodrófát és elegáns mozdulattal bevetődik a konyhapult alá! Nem tudja hol az említett tárgy, de a búvóhely közel van. Eléri, megmenekült! Aztán csak ki kell várnia vége legyen a csetepaténak. Bár, látna is valamit. Sehol semmi fényforrás. Azt se látja meg időben kinek, minek megy neki. Remélhetőleg mindent el fog kerülni. Szeretne végre fedezékbe kucorodni. Ennyi elég volt! Odamegy, mert buta és felelőtlen, de nem fog harcolni. Már megbeszélte magával! Ezer százalék ő vérezne el, mert itt futni se tud. Szűk helyen nem lehet kihasználni fő képességét. Oda egyetlen fegyvere a gonosz bigyuszokkal szemben. Csak, ne aggódna Kata miatt. Folyton elkapta rossz előérzete baja esett, vagy épp most csöppen bele. Az se mentené ki, ha tudná hol van. Hiába magyarázza az esze keresse meg és segítsen rajta, túlságosan félt, hogy engedelmeskedjen. Szörnyű volt beismernie, de csődöt mondott a nagyra becsült, másokat kisegítő képessége. Jobban aggódott saját épségéért, amitől még nyomorultabb vesztes érzete lett. Önző volt és cserben hagyta a barátját. Ennél szánalmasabb nem is lehetett volna. Hát, még milyen nőiesen felsikított, amikor valaki nekiütközött és orral előre kiterült a csempén! Legszívesebben még folytatta volna a hangzavart, de a valamicsoda Kata hangon megszólalt, amin kénytelen volt elgondolkozni.
Neki rögtön az a lehetőség fordult meg kobakjában, hogy a maszkos izé megette és azért tudja utánozni a hangját. Szépen megtéveszti, elülteti a gyanakvását, aztán váratlanul ráront. Nagyon ravasz, de őt nem lehet ezzel becsapni! Épp, csak arról nincs ötlete, hogy kerülje el étkészlet használatát.T.T Borzasztó, ott tartott, ahol eddig. Bár, az feltűnő, mennyire feldúlt, izgatott meg fogalma sincs még milyen Kata II. Hiteles. Igazán lenyűgöző menyire. Legszívesebben megdicsérte volna színészi tehetségét, ám jött az újabb fekete leves, méghozzá két irányból. Vészjósló kutya és lelkét kiadott Trabant egyvelegére hasonlító morgás! Na, ez aztán már betette a kaput! Szegény Umi fejét kapkodva tátogott, minél közelebb araszolva vendége klónjához. Tök mindegy, lehet ő ellenség! Abban a pillanatban jobban bízott benne, mint a gép torzított Hannibálokban! Jézusom, de gyűlölte azt a filmet! Mai napig kísérti az egész cécó. Kellett hagynia végignézessék vele. Most is belekeveredett egy ilyen helyzetbe és máris beképzeli, hogy itt van az őrült gyilkos! Rémesen borzasztó! Főleg, hogy már látta is őket. Igazán kedves Kata II-től, hogy újabb álmatlan éjszakákat okoz neki, de szívesebben maradt volna tudatlan. Ez nem igaz, mert kisgyerek kora óta próbálja újra és újra elfelejteni a küllemüket. Viszont, tagadással könnyebb elviselnie. Illetve könnyebb volt, mert kapott friss emlékeket. Amik kellően véresek és gusztustalanok, hogy sürgősen beszélni akarjon egy pszichológussal! Sőt, azonnal befeküdne a legközelebbi idegszanatórium zárt osztályára!
-AZAZAZA~HAAAAAAAA!-
Pattant fel önkívületi állapotban, halálosan sápadt ábrázattal bökdösve a szertefoszló bigyuszra. Az a valami szeme láttára tűnt el! Igen, eltűnt, felszívódott, elporladt, huss, már sehol se volt! Ő pedig nem értette mi történt. Látta, igen tisztán látta, hogy Kata II. eltalálta, utána meg elkezdett szétesni. Ez képtelenség! Hogyan történhetne ilyesmi? Mik voltak azok a fényes gyíkok, amik kijöttek a nő tenyeréből? Űrlény lenne? Boszorkány vagy Merlin leszármazottja? Miféle misztikus krimibe keveredett? És miért az ő házát teszik tönkre?! Körülbelül ennél a pontnál történt az, hogy fújtatva toporzékolt, majd éles fordulatot téve csettintett a felé közeledő lénynek. Kapásból elillant mérge, bár még nem esett össze. Hála sötétség jótékony árnyékolásának, hiszen nem látta minek próbálja határozottan kitessékelni a szűrét.
-Mi-mi-mit képzelsz magadról, hogy tönkre teszed mások lakhelyét...te, te...vastüdős szörnyeteg?!-
Nagy jelenetét megunva rontottak felé és bizony csúfos végeredménye lett volna, ha fényes gyíkokkal támadó vendége nem lép közbe. Sikeresen ellökte az útból és még el is találta a dühöngő vadat. Szerencsétlenségére még így is megsérült. Ronda maszkos lovag karma végigszántotta az ő szépséges alkarját. Remélte nem azért csípett annyira, mert veszettséggel is megajándékozta. Semmi kedve orvoshoz menni és kapni egy zsibbasztó, meg kellően fájó injekciót. Viszont a rajta lévő felső egy igazi Benetton példány volt. Pár napja vette, hatalmas nehézségek árán. Legalább az ötvenedik volt, amit felpróbált és már kezdte feladni, amikor erre bukkant. Igazi, szívének kedves darab, erre dobhatja kukába. Bónuszként még a feje is sajgott, mert ellene fordult az étkező asztal sarka és Kata dühödten rázta. Magyarázott neki mindenféle meggondolatlanságról meg halálról, de a sok információ helyett csak az motoszkált fejében, ha nem eresztik el, biztosra vehető el fogja hányni magát. Szerencséjére megértették kétségbe esett nyöszörgését és máris megkönnyebbülten fújkálhatott mini párafelhőket. Hozzátenném, ezt se sokáig. Rángatni kezdték a nappali és kanapé mögé, közben meg szorgalmasan beszéltek hozzá. Nem értette milyen terv, mire várjanak, megfelelő perc, jel, meg stb, de az határozottan átjött számára: még volt egy színházi alak a házban.
Megszokott tendencia szerint legszívesebben ájultan felejtette volna el az egészet, de a megfutamodása előtt, jött valami nesz. Csoszogás, némi szörcsögés, aztán hopsz, az eddig előtte haladó Kata hátra esett. Elkerekedett szemekkel nézve a lehuppanó lányt próbálkozott rájönni a történtekre, viszont neki se kellett matematikus diploma, hogy ne bogozza ki valamit művelt a bujkáló vadász. A nagy pánik közepette igyekezte összeszedni a helyette is eszméletét vesztett szomszédját, főleg, mert alig egy méterre csöpögött Elton kutya nyála. Ettől, még nagyobb lelkesedéssel húzta vonta, pofozgatta a lány arcát, de semmi. Kezdte úgy érezni itt tényleg, határozottan vége lesz. Már ereje sem volt elfutni, vagy bármit tenni. Teljesen leblokkolt. A gusztustalan hóhér meg csak közelebb és közelebb ért. Inkább nem akarta látni az éles, szuvas, ápolatlan fogait, úgyhogy szemeit eltakarva nyöszörgött. Búcsút mondott az életének. Hálát rebegett édesanyjának, zenésztársainak, munkatársainak, menedzserének és Kata-nak is. Már lassan ott tartott, hova szeretné, ha örökbe adnák a kutyáját, amikor pukkanás szerű hangra lett figyelmes, meg valamikre, amik szanaszét repülnek. Óvatosan kikukucskálva, azt kellett látnia mindenfelé a haj alatti részek fröccsentek és vagy képzelődött, vagy tényleg képzelődött, de mozgott a gyűrűje. Lényegtelen volt, mert a látványtól kötelező volt mosdókagylóig rohannia. Undorítóbbat még sose látott és tényleg mindenhol akadt belőle. Még rajta is. Hirtelen úgy érezte, ebbe fog belehalni. Nem akart segíteni a tény, hogy szép lassan elpárolog, mint a Kata által megölt példányok teste...

Tárgy: Re: Umi otthona Szomb. Dec. 04, 2010 2:09 am

Megaszupi BÉKÍTŐ...

*Umi szavaitól még jobban zavarba sikerült jönnie, ezért igyekezte kihúzni magát ebből az egészből, de sajnos akarata ellenére is köszörülni kezdte torkát. Úgy érzete hatalmas gombócot nyelt, pedig az sem jöhetett volna szóba, hogy kint fázott meg. Egy pillanat alatt a víz is leverte, itt pedig már a légkondicionált helyiséget kellemesen átjáró szellőfuvallat sem segített. Csak az volt biztos, ha rövid időn belül nem sikerül neki újból nyugalmi állapotba visszatérítenie gondolatait és érzéseit, akkor biztosan felrobban Umi mellett, mint egy vulkán. A nagy kászálódása közepette már a plédet is rendesen maga alá gyűrte, ezért egy kis ideig azzal is kellett szórakoznia, hogy felemelve kerekebb felét az alatt összecsomósodott ágyneműt ismét egyenesre vasalja fél kezével. Hiszen a másikkal meg próbált támaszkodni. Igaz, egyensúlyérzéke volt, de a rugók olyan csalafintán játszadoztak alatta, hogy majdnem sikerült kobakját megcsókoltatni a fallal. Pár percig tartó ádáz küzdelme után végülis ő diadalmaskodott a paplan felett, s ismét kényelmes pozícióba helyezkedett.
Mindezek után végül tudott rendesen figyelni a filmre is. Mondjuk, nem kötötte le úgy, mint ahogy azt mutatni akarta, de nem akart olyan bunkónak kitűnni, hogy fogja magát, és oldalára gurulva bevágja a szunyát. Néha-néha nagyokat ásított, amiket nem tudott könnyen elnyelni. Még könnycseppjei is gyűltek szemei sarkában, úgy „erőlködött”.
- Holnap...?
*Kezdett bele mondatába. Úgy látszott, mintha valamin nagyon gondolkoznia kellene.*
- Holnap szombat. Be kéne mennünk a kiadóhoz. Előtte nincs kedved eljönni velem beszerzőútra? Az Óvárosi Karakura Állomás környékén van egy hangszerbolt, és igazán igényesen néz ki a kirakata. Már rég terveztem, hogy el kéne menni, de egyedül nem volt kedvem ott bolyongani.
*Kezdett bele monológjába. Egy véletlen folyamán történt, hogy belebotlott ebbe az üzletbe. Talán három hónappal ezelőtt, mikor vidékre készült egy közeli ismerőse. Az Állomásra vitte ki, s miután elindult a vonat, úgy döntött kicsit körbenéz Karakura ezen részén. A kocsit otthagyta az Állomás közeli parkolójában, ő pedig sétálva, kezében kedvenc mentolos cigarettájával nekivágott az útjának. Nem lehetett elég biztos abban, hogy itt nem ismerik fel, ezért kapucnijába és sáljába burkolózva járkált. Elég érdekesnek találta azt a részét a városnak, hiszen olyan hangulatot keltett benne, mintha külföldön járna. Mind az épületek, mint az utcák felépítése teljesen eltért a központitól. Nem mászkált túl sok lélek az utcákon, leginkább csak az Állomás környékén. Ahogy beljebb ért, akkor kapcsolták fel az utak mentén a világításokat. Egy bizonyos mellékutcára lefordulva kezdett bele utolsó szál cigarettájába, s már azon volt, mindent látott, amikor halk zene foszlányaira lett figyelmes. A hang után ment, és úgy talált rá arra a hangszerboltra. Az eladó akkor fordította meg a kilincsről lelógó táblácskát. Épp zárt. Nem tervezte, hogy bemegy, hiszen nem volt nála annyi pénz, a hitelkártyáját meg a kesztyűtartóban hagyta.*
- Amikor jobban szemügyre vettem a kirakatot...
*Kezdte mesélni Umi-nak.*
- ... akkor egy csomó emlék eszembe jutott. Egy olyan típusú hegedű volt kiállítva, mint amin én játszottam még általánosban. Fú, emlékszem, mikor anyámékat már az őrületbe kergettem vele. Mindig egy beszorult macska nyávogásához hasonlították a játékomat. Így visszagondolva csak nevetek rajta, de akkor igen rosszul fogtam föl ezt az egészet. De legalább volt valami, ami motivált, hogy jobb és jobb legyek. Végül aztán a hegedűt eltemettem a szekrényem mélyére, és odaültem a nővérem zongorájához. Képzelheted mekkora izgalom volt ez a számomra.
*Nevette el magát végül.*
- Nem is tudom, vajon tudnék-e még bármelyiken is rendesen játszani. Jövő héten lehet meg kéne próbálnom a POPcorp-ban.
*Simította végig állát, gondolkozva. Annyi minden volt, amit szívesen kipróbált volna, de mostanában nagy hajtás volt. Az új albumhoz való anyagokkal kellett vacakolniuk, ráadásul két számnak még dalszövege sem volt. No meg aztán Sky vizsgaidőszaka is közeledett, így tehát kettejükre maradt a nagy rohangálás. Nem volt annyira vészes, de minden napját ez töltötte ki. Viszont ha úgy alakul, és nem csúsznak, akkor a stúdióban valóban lesz egy pár órája, hogy leülhessen ahhoz a csodás zongorához, amivel már nem először szemezett.
Gondolataiból mobiltelefonjának csörgése zökkentette ki. Felmordulva mászott le az ágyról, és az éjjeli szekrény elé lépett. Nagyra kerekedett szemekkel látta a kijelzőn, hogy édesanyja keresi. Igazándiból nem is azt furcsállta, hogy keresi, hanem azt, hogy ilyen késői órán csörgeti. Pár csörgés után végül felvette, és beleszólt.
Rekedtes, szakadozó anyai hang szólt vissza. Olyan volt, mintha könnyeit tartaná vissza. Hatalmas sóhajok és el-elcsukló szótöredékek jutottak el Rii fülébe. A férfi nagyon megrémült, nem tudta mi történhetett. Kétségbeesetten ordított bele a telefonba:*
- Anya, mi történt? Baj van? Válaszolj!
*A válasz kisvártatva megérkezett:*
’- Ming... Ming-nek balesete volt...
*Rii körülött zajló hangok és érzések teljesen eltompultak. Már csak annyit hallott, hogy a filmben az életéért küzdő nő még egy utolsót sikít. A sikoly hallatán Ming-re tudott csak gondolni. Nem tudta mit érezzen, semmi sem volt tiszta. Azt hitte ez csak egy szörnyű vicc.*
’- Súlyos sérülésekkel kórházba szállították... az orvosok szerint most kómában fekszik. Kyung... a helyszínen meg... meghalt...
*Ekkor már a vonal másik végén édesanyja sírásában fulladozva mesélte a tragikus eseményeket. Rii, mintha egy valóságos rémálomban találta volna magát egy szempillantás alatt. Annyira várta, hogy valaki felébressze, és megnyugtassa ez nem a valóság műve. Úgy vágyott rá, hogy Umi végigsimítson arcán, hiszen belealudt a filmbe. De bármennyire is várta, bármennyire is akarta, nem történt meg.
Lábai mintha a földbe gyökereztek volna, száját is csak nehezen tudta szóra állítani. Csak hallgatta, csak hallgatta sokáig édesanyja sírását, ami néha már alig volt számára hallható a recsegő vonal miatt.*
- És... Bao...?
*Kérdezte végül elcsukló hanggal.*
’- Apró karcolásokkal, de túlélte. A gyerekülés rengeteget tompított az ütközésen. Bao... nem is tudom mit mondhatnánk neki... istenem...!
*Tört ki Rii édesanyja újból sírásban. Nehezen de végül Rii úgy döntött lerakja a telefont. A földre hajította, s mint aki megveszett, úgy rohant kifelé a szobából. Sietni, szaladni akart a kórházba, ahol Ming és a szülei tartózkodtak. Nem bírta feldolgozni, saját szemével akart róla meggyőződni, csak a véletlen műve, s valójában nem az a Ming-ről és családjáról van szó. Lerohant a lépcsőn, szinte hármasával lépdelt rajta. Az ajtó előtt nem messze lévő fogasról letépte kabátját, ám a nagy sietségben megbotlott az ajtó előtt leterített szőnyegben. Kajával tompítva az ütközést a hófehér, üveges ajtónak csapódott, és lassan a földre csúszott. Ekkor már másik kezével a szemét törölgette. Nem bírt érzelmeivel, hiába is akart erős maradni, megtört. Soha sem gondolta volna, hogy elvesztheti azokat, akik a legfontosabbak a számára. Kikelve magából ordított, és jajveszékelt. Hamarosan a háttérből zajokat hallott, igaz tompán, hiszen az érzelmek hevesen, és fájóan tomboltak benne. Úgy érezte mindjárt megőrült tőlük. A mellé lekuporodó Umi kétségbeesetten kérdezősködött. Nem igazán hallotta, de biztosra vette, azt akarja, mondja meg neki, miért viselkedik így. Levegőt alig kapva, és dadogva próbált szóhoz jutni:*
- A nővérem... a férje... a kicsi Bao...
*Igyekezett összegombolyodni, mintha el akarna bújni a világ elől, ám egyik keze még mindig nem engedte a kilincset.*
- Autóbalesetük volt... Kyung... már a helyszínen meghalt. Ming pedig kómában fekszik a kórházban... a kisfiuk, Bao... szülők nélkül maradt... Mennem kell. Ez lehetetlen. Nem igaz... Nem igaz! Hazugság! HAZUGSÁG!
*Ordított fájdalmában, majd egyet rántva Umi-n erősen magához szorította.*
- Könyörgöm, te ne menj el! Maradj itt velem... nem bírom, nem bírom. Miért kellett, hogy ez történjen?! Miért?!

*A verejtékben úszva, lüktető fejfájással kezdett Rii magához térni. Nem tudta mi történt, de bízott benne, hogy ezt az egészet csak álmodta. Ismét fent találta magát Umi szobájában. Ahogy lepillantott aprócska alkotóelemeire tört telefonját látta, majd ránézett fájó karjára, ami be volt kötve. Lassan eszébe jutott, hogy biztos akkor szerezte a sebet, amikor nekicsapódott az ajtónak, és betörte annak ablakát. Lassan felkelt, és igyekezett megnyugodni. De csak arra tudott gondolni, hogy Ming bent a kórházban fekszik. Már reggel lehetett, ugyanis a sötétítőn átszűrődött a Nap fénye. Térdét felhúzva, összekulcsolva azokat karjaival süllyesztette beléjük fejét. Nem volt már ereje ordítani, sem pedig sírni. Hiába is akart erős lenni, most végül csak megtört.
A szoba másik felében, a kanapén összekucorodott alakot ugyan látta, de homályosan. Bele volt bugyolálva egy takaróba, viszont testhelyzetét látván csak egy emberre tudott gondolni.*
- Umi... Umi...?
*Szólítgatta, mire egyből felriadt a másik fél, s pillanatokon belül mellette termett.*
- Nem... nem akarom tudni... mit műveltem az éjjel...
*Nyögte ki végül Rii, félhalkan. A fejét fogta, hiszen rettenetesen fájt a feje.*
- Kell egy méregerős kávé... meg fájdalomcsillapító... és bagó is...
*Bólogatott, mintha magát akarná meggyőzni arról, most ez kell neki.
Umi-ra támaszkodva mentek le a földszintre, majd a konyhapultra könyökölve rágyújtott. Szótlanul szívta a cigit, és kortyolgatta a kávét. Hiába a tragédia, jól tudta, a munkájában nincsen pardon, tehát szükségesnek látta, hogy azonnal kiheverje az öt órával ezelőtt történt eseményeket. Hármójuk közül ő volt a legerősebb egy ilyen dolog sem törheti ketté. A reggelt még a gyászra fordítja, ám a délutánt onnan kell folytatnia, mint ahol azt abbahagyta csütörtök este..*

Tárgy: Re: Umi otthona Hétf. Dec. 06, 2010 8:50 am

¤_¤ Megaszupi BÉKÍTŐ ??? ¤_¤

Miközben, a csodálatos látványon képzelgett, ahogy Rii átszellemülten játszik az elegáns zongorán, szó szerint elnyomta a buzgóság. Nyálát csorgatva szunyókált, amíg egyre nagyobb hangzavar nem támadt a házban. A szörnyen zajos valóságnál, százszor szebbnek bizonyult a fantáziálás, úgyhogy párnákkal igyekezett tompítani rajtuk. Még nem akart magához térni. Olyan szépeket képzelt, kicsit élvezni szerette volna. Talán sikerrel jár, ha nem hozza rá a szívinfarktust hangos csattanás. Félig az ágyhuzatba gubancolódva puffant a padlón, ahonnan különböző sorozatokból lesett védekező mozdulatokkal kászálódott fel. Hirtelen, egyetlen megoldás kavargott, csak buksijában: fehér maszkos szörnyek, betörők, szexuális zaklatók, megveszett rajongók! Hopsz, ez nem is egy dolog. Tök mindegy! Valamilyen gonosz lélek garázdálkodik a házában! És hova lett Rii?O.O Na, ne! Ugye most nem az, hogy az, hogy elrabolták és válságdíjat fognak követelni és, hogy az lesz, hogy akcióhősként kéne megmentenie? JÉJZUSOM! Ő nem ért ehhez! Pánikolt látványosan, szabályos köröket róva saját hálószobájában. Néhány pillanatig még az sem zavarta, mobil darabkáin tapos, csak azután lett rájuk figyelmes egy élesebb példány megbökve kényszerítette csinos hátsójára. Számonkérések közepette, visszatérhetett a kiindulási pontra. Hol van Rii? Ez lassan kezdett Kill Bill-be átcsapni, csak ő icipicit se kívánta megölni a keresett személyt és a harcművészetekhez se konyított. Viszont, most keresés! Kiveri a fejéből ezt a filmet és megkeresi vendégét. Akár vannak itt rablók, akár nem, muszáj lesz kimennie! Kár, hogy az elhatározásban is történtek buktatót, mint sötétség, csend, végül óriási csörömpölés. Szinte az ájulás határán rezzent tőle össze. Látatlanban is fájt a hangzavar, hát, ha még látná is! Már megint az ő csodálatos háza. Nyöszörgött sírásra görbülő szájjal, ám jött a felismerés. Lehet, ott van, akit keres!
Hatalmasat nyelt, felkapta az éjjeli szekrényen pihenő lámpát, hátha jó lesz valamire alapon és egyenesen a zaj irányába sietett. Maga sem tudta miért, de minden megtett lépést gyorsított és gyorsított. Elvégre, ha zenésztársa bajban volt, csak rá számíthatott! Mintha akkora megmentő lenne, de muszáj volt megpróbálnia. Ki tudja mi történhetett. Nem bocsátotta volna meg magának, ha nem ér oda időben és Rii megsérül. Pont ezért, szinte lélekszakadva futott be az előtérhez. Egy belső hang folyamatosan mormolta hatalmas a baj, de ekkora?! Sehol hörgő színházi bohóc, vagy téglára ragasztott üzenet, csak egy önkívületben ordítozó Rii. Sosem látta még így. Soha. Egyetlen egyszer sem hallotta ilyen dühödt reménytelenségben szenvedni. Nem értette. Nem értette, mi történt és a látottaktól pecekig csak bugyuta fegyverét markolászva ácsorgott. Annyira ledöbbent szólni sem bírt. Szüksége volt némi időre feldolgozza, amit lát, az a kőkemény igazság. Hiába csipkedi magát, dörzsöli szemeit, nem álmodik. A tantusz pedig lassan leesett. Segíteni. Mindennél jobban akart segíteni. Úgyhogy, elhajította a lámpát és kétségbe esetten szólongatni kezdte. Mellé kucorodott és megfeledkezve remegésről, paranoiáról, álmosságról, riadalomról, az összes kicsiny problémájáról, próbálta magára irányítani figyelmét. Beszélt és beszélt, lassan maga sem tudta miről. Nem is érdekelte. Küzdött. Kitartott, hogy elérhesse.
- Css…nem lesz semmi baj. Segítek! Itt vagyok! Itt maradok…nem vagy egyedül! Nem hagylak magadra!-
Viszonozta az ölelést, lehető legszorosabban tartva magához. Nem megmondta?! Nem mondta ki hangosan is?! Mindig megmarad a hűséges pincsijének! Gondoskodni fog róla. Vigyázni fog rá. Ott lesz, ha szüksége van rá. Mindent megtesz érte! Tényleg mindent, csak legyen boldog. Nem számít más. Semmi más nem számít! Egyedül ő fontos. Neki ő a minden. Nélküle nincs semmije. Elveszik nélküle…

Orvos, kötözés, virrasztás, üvegszilánkok összeseprése. Ha szeretett volna, se bírt sírni, kiborulni, hisztizni, gondosan ápolt bőre miatt aggódni. Mindaz, ami olyan sokat jelentett neki eltörpült amellett, hogy Rii egész éjszaka nyugtalanul pihent. Hiába a gyenge nyugtató és altató. Nem segített rajta. Ő pedig, majd belerokkant, hogy nincs más, amit tehetne. Fájón ismerős érzés volt. Éveken keresztül volt hozzá szerencséje. Üldögélni az ágy mellett. Figyelni a rajta lévő minden rezdülését és reménykedni. Kétségbe esetten hinni, holnap megváltozik minden…
-Ihi…IGEN?!-
Pattant fel zsibbadtan tapogatva hátát. Sikerült meghúznia a kényelmetlen alvástól és hát, ő Umi. Attól, hogy szörnyen aggódott még önző módon nyöszörögve sajnáltatta magát. Utálta, hogy ilyen. Megszokásból játszotta a gyengét, pedig most nem akarta. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, ha nem köti le figyelmét vendége mormogása. Biztos egy szörnyeteg, de örült neki. Jól esett hallania a hangját és, ha már kívánság listája van, akkor jobban van, nem igaz? Ebbe kapaszkodott. Ez adott neki erőt, hogy lekísérje a földszintre, ne faggatózzon, ne kérdezősködjön, ne sírjon, csak csendesen lefőzzön egy nagy adag kávét. Várnia kellett. Türelmesen malmoznia kellett, hogy elmondjanak neki egy aprócska hír morzsát. A legkisebb dologtól megkönnyebbült volna. Tényleg, de tényleg! Akkor legalább abbahagyná, ezt az idegesítő szöszölést. Már rosszul van, hogy percek óta kotorászik a gyógyszeres fiókban. Mintha nem tudná, mire van szüksége. Rémes! Sóhajtott fel, miközben végre a konyhapultra tette egy pohár víz kíséretében.
-Tessék! Nem kérsz még valamit? Ezt is odaadom. Nem a te márkád, de legalább ez is mentolos. Jaj, meg a kávé!-
Kapott észbe, hogy nem ártana lekapcsolnia a készüléket. Előtte, viszont némi toporgást követően hamutálba tessékelte a Rii szájából kilógó szálat. Már bőven megért az elnyomásra és idegesítette! Ha nem csinálhatott valamit, úgy érezte, összeesik, vagy szimplán megszakad a szíve. Mégis, csak annyit tehetett, pincérként felszolgálja a kávét? Nem volt semmi más? Mi járhatott a másik fél fejében? És minek tesz fel ennyi kérdést magának? Egyiket sem volt képes megválaszolni. Haszontalan találgatásokba bocsátkozott és nem tett semmit. Ott voltak egymás mellett, mégis elindult az ellentétes irányba. Túlkomplikált mindent. Egyértelmű nincs szüksége üres szavakat dobáljanak hozzá, vagy biztassák, álljon talpra. Inkább csipkedhette volna magát. Percek óta nyomkodta a vörös gombot, és még ki sem töltötte. Bögrébe? Miért is? Oh, igen, mert nagy adagot kértek. Borzolta össze lemondóan haját. Kezdett vészesen szétcsúszni és nem bírta. Próbálta türtőztetni magát, de nem ment. Muszáj volt megszólalnia. Ha utálni is fogják. El kell mondania.
-Itt is van!...Rii! Ne menekülj, rendben? Szólj, ha tehetek érted valamit, kérlek! Nem vagy egyedül! A munkára, pedig ne is gondolj! Ne erőltesd túl magad. Még, ne!-
Magyarázott félig az orra alatt dörmögve, lassan nekidőlve az említett vállának. Zavarában, vagy egyéb okból kifolyólag rá se mert nézni, csak bűvölte a pulton heverő tárgyakat. Úgy vélte, ha őket figyeli könnyebben megy a magyarázás. Bejött!*.* Ettől, kicsivel megkönnyebbült. Bár, abba már keményen beledadogott, hogy az esti történtekre terelje a témát. Sem tapintatlan, sem tolakodó nem kívánt lenni. Magánügy. Akármilyen meglepő legyen, még ő is ismerte a szó jelentését. Csak nem tudta, hol a neki kijelölt határvonal. Nem volt szándékában elűzni. Pont ellenkezőleg! Ezért remélte nem okoz még több galibát.
-Szeretnéd, hogy elkísérjelek Mei nénihez, vagy...inkább bemennél a...ajenne...ne...ihizé...ne értsd félre, válaszolnod sem kell! Ne haragudj!-

Tárgy: Re: Umi otthona Szomb. Jan. 29, 2011 12:35 pm

"Megaszupi" BÉKÍTŐ...

Nehézkesen tudott rápillantania Umi-ra. Megmagyarázhatatlan érzelmek tomboltak benne. Csalódottság, bú, düh, szégyen... Hiába a vigasztaló szó, most nem segít. A mosoly is olyan erőltetett arcfintor volt, amit nehezen tudott volna két másodpercnél tovább megtartani. Fájt neki. Rettenetesen fájt. Hiszen nem az a fájdalom, zokogva sírni, hanem a zokogó fájdalmat mosolyba fojtani. Ereje sem volt vele küzdeni. Olyannak érezte magát, mint még soha. Minden egyes porcikája sajgott. A szemei duzzadtak, homályosan látott, és itt nem számított hányszor dörzsöli meg őket. Csak lögybölte rezzenéstelen ábrázattal bögrének tartalmát. Szájában feszülő cigarettaszál is csak elégni látszódott. Alig szívott bele néha.
- Igaz is. Be kell menni. A telefonom meg darabokban. Muszáj tudnom, mi történt az éjjel. Elrontottam.
Monoton beszéde kissé zavaros volt. Tőmondatokban beszélt, és csak a felét mondta ki annak, amit egyébként kigondolt.
- Furcsa. Nagyon. Pedig én akartam védelmezni. Erre... szégyen.
Baktatott el a mosogatóig, majd beletette az üres bögrét. Egy darabig maga elé bámult, aztán elnyomta a teljesen leégett szálat. Úgy gondolta helyre kell rázódnia, így ezért kimászott az előtérbe, ahonnan leakasztotta a kabátját. Nem volt nála se slusszkulcs, sem a pénztárcája. Csak akkor fordult vissza az ajtóból, amikor meglátta, hogy papucs van a lábán.
- Igen. A cipő. Az kell.
Motyogta maga előtt, ahogy ledobta lábáról a lábbelit, és próbálta beleprodukálni azokat az elegáns fekete cipőjébe. Azt sem érezte, hogy zokni nélkül van. Még odáig sem jutott el, hogy a cipő nyelvét ne tapossa le. Lehet a feladat nehézsége miatt, de aztán eszébe jutott, hogy nincs rendesen felöltözve. Hiába szólítgatta Umi, nem is olyan messze tőle, meg sem hallotta.
- Kell az ingem. Kell az ingem. Meg a nadrágom...
Csoszogott az emelet irányába, és lassú léptekkel haladt felfelé a lépcsőn. Az ajtó tárva-nyitva volt, így csak a küszöbbel voltak problémái. Mikor nehezen ugyan, de megtalálta a ledobott ruháit, magára küzdötte azokat. Aztán fogta magát és bevonult a mosdóba. Nem zárta magára az ajtót, mert nem érdekelte. Csak meg akarta mosni az arcát. A hideg víz talán segít neki. Igen, ő így gondolta. Véletlenül belepillantott a tükörbe, aminek következtében megrökönyödött. Szemei hatalmasra kerekedtek, és még a szája is tátva maradt. Nem ismert magára. Nem volt színe, szemei vörösek voltak, és arcán egy apró heget is felfedezett. Haja kócos volt, és néhány szöszmösz is virított ébenfekete fészkében. Nem volt kedve túl sokat szórakozni vele, így csak beletúrt. Ekkor vette észre a tükör sarkában a szomorú tekintetű pajtását. Ezért gyorsan hátrafordult és fájdalmas mosolyt kölcsönzött arcára.
- Jól vagyok. Jól megvagyok.
Sétált el mellette, és megveregette vállát. Olyan erőtlen volt ez, mintha csak a szél simogatta volna meg. Hazudni akart. Mindenkinek. Még magának is. Igen, ő jól van. A baj ott ütött ki, amikor a volán mögé szándékozott ülni. Hiába győzködte zenésztársát arról, attól függetlenül tud ő vezetni, semmivel sem lehetett volna rá venni, hogy engedjen neki. Így tehát csak sóhajtozva meghúzta magát az anyósülésben. Így tehát csak annyit bíztak rá, hogy bepötyögje a GPS-be, melyik kórházba kell menniük.
Az út szörnyen telt. Csak kifelé bámult az ajtó ablakán át. A mellette elsüvítő házak látványa kicsit megnyugtatta. Nem akart túlságosan befordulni magába, de szüksége volt a csendre. Rendeznie kellett gondolatait. Mindemellett ugyan hallotta a mellette erősen próbálkozó fiút, de nem tudott rá reagálni. Pedig nagyon kedves dolgokat ajánlott neki. De túl sok boldogsággal nem töltötte el. Ha csak egy kicsivel is több ereje lett volna, valamivel meghálálta volna kedvességét. Mikor megálltak a pirosnál végül megszólalt:
- Köszönöm.
Mondta, ahogy még mindig a környéket pásztázta. Ennyi ereje volt. Annyi mindent akart mondani. De szinte biztos volt abban, hogyha jobban belefolyna ebbe az egészbe, ismét egy ablak törne össze a saját keze által. Azt pedig nem akarta. Pedig úgy elmondta volna neki, hogy mennyire büszke rá. Hogy meghálálni sem tudja, amiért mellette maradt a bajban. De ezzel egyidejűleg eszébe jutott ő hányszor cserben hagyta Umi-t. És ez egyre jobban beleette magát gondolataiba. Nyugtalansága csak fokozódott, mikor megpillantotta a kórházat. Parkolóhely után kajtatva igyekezett nagy levegőket venni. Nyugalmat már csak az nyújtott, hogy nem egyedül volt. Ha bebír lépni az épületbe, biztosan erős tud maradni. Ehhez viszont kellett egy támogató számára. Félelemmel vetekedve haladt előre, mellette pedig támasza. Léptei olyan bizonytalanok voltak, hogy ezzel az érzéssel újból kellett ismerkednie. Most már tudta, mit is érezhet egy kötéltáncos. Csak egy rossz lépés, és máris zuhan.
Ökölbe szorított kezekkel vett magán erőt, és lépett be az ajtón. A környezet nagyon elborzasztotta. Az ottani csönd pedig idegessé tették. Csak néha-néha szólalt meg a recepciós pultnál a telefon. Ekkor jutott eszébe, hogy oda kell mennie. Viszont a beszéd nehezen ment neki. Szerencsére Umi kisegítette. Örült neki, hogy van mellette valaki. Nem is tudná elégszer elmondani, hogy mennyire... A második emelet felé irányultak. Mindig is nyomasztónak találta a kórházakat. A rengeteg beteg ember látványa. A bent fekvők képe, csupa-csupa elrettentő példa. Szerencséje volt, hogy neki sosem kellett huzamosabb ideig bent maradnia. Amikor fiatalabb volt, mindig úgy gondolta, hogy ő csak akkor akar újra kórházba menni, mikor a felesége megszüli gyermekét. De ezek csak ábrándok voltak. Hiszen most itt van, és nem azért, hogy ünnepeljen. Most azért kell imádkoznia, hogy legalább testvére felépüljön...
A folyosó végén ücsörögtek, és szundítottak szülei. Mikor megpillantották kettejüket, az idős édesanya, és édesanya könnyei hirtelen patakokban folyni kezdtek. Ráborulva fiukra zokogtak és motyogtak valamit. Nem akart sírni. Talán nem is tudott. Egy volt a lényeg; a családban őneki kell erősnek maradnia. Muszáj szüleiben tartani az életet. Eltökélten küzdött.
Rengeteg kérdést tett fel. Leginkább az foglalkoztatta, hogy mi lesz nővérével. A kilátásai nem voltak túl fényesek. Kiderült, az éjjel még az életéért küzdöttek. Rii egyből intézkedni akart. A legjobb orvosokat akarta neki. Egy magánkórházba szerette volna szállítani, hogy ott többet tudjanak vele foglalkozni. Bármit megtett volna, hogy a kómából felébredjen. Az összes vagyonát odaadta volna, hogy ismét felnyissa szemeit drága testvére.
- És... Bao-val... mégis mi lesz?
Pillantott el ahhoz a székhez, amin egy hordozó volt felpakolva. Közelebb lépett hozzá. A kicsiny lurkó mélyen aludt. Teljesen be volt bugyolálva, meg ne fázzon.
- Hihetetlen, hogy egy karcolás nélkül megúszta... Remélem Kyung egy szebb és jobb életben születik újjá...
Rengeteg vonás volt a kicsin, amik őrá emlékezették. Igaz, nem túl sokat találkozhatott vele, de jól tudta, hogy nagyon szerette nővérét. Tisztességes ember volt, aki imádta a családját. Éppen ezért nem érti a karma miért így sújtott le rá. A pici Bao 3 éves. Születése után, egyre ritkábban volt alkalma hazalátogatni. Annyi munkája volt, hogy a családjára nem bírt több időt szentelni. Talán most érzi ennek súlyát. Ahogy rápillantott megöregedett szüleire, eszébe jutott, hogy már nem is olyanok mint régen. Fáradtak, gyengék, és most pedig hatalmas teher nyomja vállukat. Órákig szobroztak, majd ücsörögtek felváltva a kórterem előtt, ahol Ming feküdt. Volt ideje Rii-nek alaposabban átgondolni a helyzetet.
- Döntöttem... Magamhoz veszem Bao-t. Úgy érzem, képes lennék felnevelni, ha úgy hozza a sors... Nem tudok hogyan segíteni, és ez a tehetetlenség felbosszant, és elszomorít. Kérlek, bízzátok rám a kicsit!
Nem volt helyén a viccnek, nagyon is komolyan gondolta azt, amit mondott. Lehet talán ezt akarta neki sugallni a karma. Ezzel üzent neki, hogy ideje változtatnia az életén. Ezen gondolatok pedig egyre jobban okoztak neki lelkiismeret furdalást. Szinte már úgy érezte, hogy az ő hibája, hogy ez a tragédia bekövetkezett....

Tárgy: Re: Umi otthona Pént. Feb. 04, 2011 4:57 am

¤_¤ Megaszupi BÉKÍTŐ ??? ¤_¤

Értetlenül tátotta el száját, miközben összefüggéstelen szavak serege rontott felé. Nem sokat tudott megérteni a hiányos üzenetekből, de az igazsághoz hozzátartozott, egyiket sem neki címezték. Rii leginkább magának kommentált. Zavartan mászkált és motyogott orra alatt. Ő pedig hiába magyarázott neki, vagy bökte oldalba, semmit sem ért el. Valamiért kirekesztették a tanácskozásból. Nem, nem esett neki rosszul. Mindenki máshogy dolgozza fel a tragédiákat. Egyszerűen nézni volt képtelen, ahogy elveszve, sokkosan, céltalanul bolyong az egész házban. Szívesen megpofozgatta volna, vagy addig rázza, amíg magához tér. Viszont, nem akarta erőltetni, siettetni, akárhogy befolyásolni jobban legyen. Nem olyan buta! Tudja milyen, ha szörnyűséget kell feldolgozni. Most csak rontana a helyzeten, ha széles mosollyal magyarázna mindenféle apróságról, vagy azon próbálkozna kicsikarjon egy-egy tipikus reakciót. Muszáj háttérben maradva hallgatnia és szükség esetén csendesen támogatni. Első lépésként, Rii-nek önmagában kell tisztáznia a dolgokat. Aztán, szép lassan közelebb és közelebb jöhet, ha szeretnék. Ő biztosan ott lesz. Meghallgatja, vagy vállon veregeti. Bármit megtesz, csak kérnie kell. Nem kell kimondania, elég, ha int, leírja papírra, vagy továbbra is engedi vele maradhasson. Teljesen mindegy, hogyan, csak tegye meg. Neki az a lényeg, mellette, jelen esetben mögötte állhasson. Elérhető távolságra legyen, ha szükség van egy barátra, vagy támaszra.
Persze, azt már nem bírta ki lemondó sóhaj nélkül, Rii egyetlen cipőben akar távozni. A kissé komikus jelenettől, kisétál pizsamában és elegáns lábbeliben, keserédes mosoly kúszott arcára. A pillanat, viszont olyan gyorsan elmúlt, ahogy érkezett. Tudatosult benne, mit művel. Nevetgél egy borzalom közepén, amikor egész délelőtt szívesebben sírt volna. Ettől szégyenteljesen húzta meg magát, hogy néhány szóval megpróbáljon Rii lelkére magyarázni. Szerette volna rávenni, öltözzön fel, de láthatóan nem volt szükség az ajánlatra. Zenésztársa saját gondolataiba gubózva faképnél hagyta, gépiesen felöltözött, megmosta arcát és igyekezte meggyőzni, tökéletesen jól van. Cseppet sem ért célt. Inkább ezerszeresen nyugtalanította a négy szavacska. Hát, még az ötlet, ebben az állapotban akar vezetni! Úgy felbosszantotta a puszta gondolat is, most ő tört volna szilánkosra valamilyen berendezési tárgyat! Mondjuk nála a hirtelen felindulás körülbelül a szikra kibontakozásáig se tartott ki. Ahelyett dühösen földhöz csapott volna egy vázát, inkább aggodalmasan becserkészte vezetőjüket. Óvatosan leültette az ágya szélére és sokszor elismételte várja meg, csak átöltözik. Egyértelműen tudni akarta értettek mindent, ezért addig nyaggatta áldozatát, amíg biccentéssel beleegyezést nem jelezett.
Sikert követően nagy kapkodva berohant a gardróbba. Nem akart sokat időzni, szóval felhagyott a szokásos dilemma rituáléval és beleugrált az első kezébe eső darabokba. Nem érdekelte, hogy néz ki. Csak sietett, mintha kergetnék, vagy késésben lenne az életéért folytatott küzdelemben. Tegyük hozzá, azért divat fóbiáját nem tudta tökéletesen elhagyni. Mielőtt kiléptek volna a házból, Rii-re biggyesztett egy napszemüveget és megigazította ingét. Ő se értette minek, de ott motoszkált benne a kényszer, gombolja át azt a néhány sort. A nagy zavarban, meg belefeledkezett a történet mesélésbe, amikor anyukája csinálta neki ugyanezt. Ráadásul úgy belemelegedett egész út alatt be nem állt szája. Mesélt a forgalomról, mennyire nem szereti a dugókat. Néha elhintett pár mondatot arról, szólt a menedzsernek és Tipegőnek, de kérte őket ne jöjjenek, amíg Rii nem kéri. Aztán bőszen ecsetelte, nyugodtan szóljon, ha kér valamit. Felsorolt csomó mindent, de a bősz hallgatásból lassan leesett neki a tantusz, megint erőlteti a dolgokat. Szóval, visszatért a néma vezetéshez. Határozottan nem lett tőle kellemesebb a légkör. Feszélyezte a nagy csend és emiatt idegesen játszadozott a kormánnyal, vagy hajával. Már egész beleveszett a jelentéktelen szórakozásba, amikor kapott némi életjelet. Hirtelen köpni nyelni se tudott, de kit érdekelt! Végre megszólaltak. Attól a halk hangtól, mintha egy hegyet görgettek volna le szívéről. Határozottan megkönnyebbült tőle. Legalábbis, amíg elérkeztek a kórház rémisztő intézményéig...
Évek óta gyűlölt, még csak a közelébe is menni. Az ő szemében egy rémisztő hely volt, amiben rengeteg szomorúság lapul. Egy szörnyű hely, ahol elveszted a saját, vagy szeretteid életét. Utálta. Amikor csak meghallotta nevét, vagy meglátta fehér falait, összeszorult gyomra és remegni kezdett. Ettől a szokásától most sem tudott szabadulni. Amint kiszállt a kocsiból kevés híján összeesett. A teste magától úgy döntött beadja a kulcsot. Csettintésre elszállt minden ereje, elmosódtak a parkoló vonalai és magához vonzotta a beton. Szerencsére időben megkapaszkodott a kocsi ajtajában. Senkinek sem hiányzott, ájulással rontsa tovább Rii állapotát. Ezzel próbálta magát győzködni, miközben fújtatva elindult a bejárathoz. Viszont, ahogy közeledtek a pultnál matató nővérkéhez, egyre látványosabban reszketett és alig kapott levegőt. Szörnyen félt, egyszer valamilyen rohamot fog kapni és itt nem a földön vergődős hisztire gondolt! Komolyan rosszul volt. Fizikálisan fájt neki a légkör. Menekült volna, de nem volt hozzá szíve. Pont most hagyná cserben barátját? Még mit nem! Erős koncentrálással rábírta magát rövid eligazítást kérjen, aztán lehető leggyorsabban meginduljon az emelet felé. Az tartotta még talpon feljuttassa Mei nénihez Rii-t. Jó kezekbe akarta adni. Csak addig kellett kibírnia. Néhány lépcsőfok, aztán...
Meglátta a kedves idős párt, amint elindulnak fiúkhoz. Megcsinálta. Legalábbis úgy gondolta, sikerült. Kár, hogy nem érzett, semmilyen megkönnyebbülést, csak még több keserűséget. Az előtte zajló jelenet, pedig ismerősen pergett le előtte. Az üres váróterem, síró rokonok és fojtogató gyász. Nem akart rájuk emlékezni. Nem akarta újra átélni. Emiatt nem ment kórházba. Ha mégis megtette, általában zsibbadtan gubbasztott, amíg úrrá nem lett rajta a múlt és fulladozva ki nem rohant. Egyenlőre bőszen küzdött saját korlátjával. Háttérben lapítva támaszkodott a csoki automatának, sűrűn ostorozva magát, fejezze be a látványos remegést. Addig szeretett volna rendbe jönni, amíg senki sem foglalkozik vele. Így nem akasztott volna még több gondot mások nyakába. A cél érdekében szuszogott, dobolt lábával, becsukta szemeit, karba tett kezekkel hintázott. Mindent kipróbált, amivel csak elterelhette figyelmét. Végül, úgy döntött elkóvályog a mosdóig, hátha a hideg víz segít.
Formáját hozva nem járt sikerrel. Semmit sem javult az idegesítő reszketése és továbbra sem tágított a szédülése. Lassan már a feje is belefájdult, de homlokát dörzsölve óvatosan visszacsoszogott a váróteremhez, ahol Rii épp megkérte szüleit, had nevelhesse a kisfiút. Valahol itt esett le neki, mindig is érdekelte, milyen lehet Bao. Néha kapott róla egy-egy hírmorzsát, de a vezetőjük megszokott módon, szűkszavú volt. Pedig, hogy imádta a gyerekeket és mennyire szívesen hallgatott volna meséket az első lépéseiről, vagy csínytevéseiről. Erre, tessék! Kapott egy lehetőséget, lehető legrosszabb időben. Mondjuk kíváncsibb volt, kihagyja az alkalmat és odalépve be ne kukucskáljon a takaró alá. Amúgy se akart belekotnyeleskedni a családi megbeszélésbe. Lehet jobb lett volna, ha semmit se csinál. Ügyesen felverte a békésen durmoló kicsit. Ettől némileg zavarban pislogott a batyura, de rövidesen már a szék előtt guggolva ismerkedett. Ha elrontotta, ne tetézze azzal, megríkatja szegénykét. Különben sem esett nehezére babákkal foglalkozni. Többségük kedvelte, ahogy furcsa hanglejtéssel magyaráz, vagy hadonászik.
-Nem, nem mondod meg a neved. Nem vagyok szimpatikus. Hát, elég ázott veréb lehetek, aki még fel is ébresztett. Tudod, mit! Akkor kitalálom! Ha nem sikerül a vendégem vagy egy csokira. Szereted? Ezt igennek veszem!-
Erőltetett arcára mosolyt, mielőtt hatalmas fejtörést színlelve bele nem kezdett a találgatásba. Szándékosan mindenféle nevet, becenevet és fantázia nevet elsütött, ami csak eszébe jutott. Persze, egyik se talált, úgyhogy fejét vakarászva kért segítséget. Elsőre, nem kapott. Szóval, tovább tippelt, amíg el nem érte, hogy megsúgják a rejtélyes nevet. Csalódottan csettintett a megfejtésen, aztán játékosan hozzátette nagyon rafinált és szép név, nem hiába fogott ki rajta. Mesteri alakításai között a győztes jutalmáról sem felejtkezett el. Óvatosan tapogatózni kezdett milyen édességet szeret. Meg bőszen hozzátette, majd úgy adja oda, ne lássa a nagyija.

Tárgy: Re: Umi otthona Csüt. Feb. 17, 2011 9:04 am

"Megaszupi" BÉKÍTŐ...

Rezzenéstelen arccal várta ki, míg idős szülei döntésre jutottak. Rii-t kissé rosszul érintette ez a hosszas tanakodás. Még, hogy ennyire nem lehet megbízni benne. Igaz, hatalmas felelősséggel fog járni egy apró kisbaba nevelése, de annyira elszánt volt, mint még soha. Mindenkinek bizonyítani akart. Legutoljára talán akkor érzett ilyesmit, mikor egy ki-mit-tudon indult még általános iskolás korában. Összeszűkült gyomorral próbált minél több levegőt beszívni orrán, de alig ment neki. Annyira sápadt volt, és gyenge, hogy a tanár alig akarta engedni, hogy színpadra lépjen. Végül addig-addig győzködte magát, míg egy hatalmas levegőt vett, és megindult a színpad közepére. Miután elindult a zene, és eljutott a szöveg második versszakáig, teljesen megnyugodott. A végén pedig olyan lelkesedéssel énekelt, hogy senki sem ismerhetett rá. A vastapsot hallván pedig megfogalmazódott benne, hogy célja nem lesz más, mint hogy profivá váljon. Ám, bármennyire is igyekezett, most annál a helyzetnél is ramatyabbul érezte magát. És ez csak egy finoman megfogalmazott hasonlat volt. Legszívesebben inkább az ágyába gyűrődve poshadt volna naphosszat. Az ágy mélységében pedig megpróbált volna felejteni, és ismét elhitetni magával az egész csak egy rémséges álom foszlánya.
Percek teltek el, mikorra megszólaltak szülei. nem volt túl sok választásuk, és mindenki biztos volt abban, hogy kettejük képtelen lett volna gondját viselni egy ilyen csöppségnek. Tehát Rii mondandójára lassú bólintás volt válaszuk. "Hát legyen...". Édesapja szavai most igazán rosszul érintették. Azzal a "hát" szócskával talán maradék önbizalmát is lerombolták, melyet már csak néhány rozzant cölöp tartott. De nem akarta a külvilág felé mutatni. Mégis, bármennyire is erős akart maradni, mozdulatai lomhábbak voltak, mint eddig. Alig bírta magát ismét rendbe pofozni.
- Köszönöm...
Fakadt ki végül, majd a lehető legmélyebbre hajolt szülei előtt. Még párszor halkan elmotyogta orra alatt ezt a szívéből jövő szót, aztán lassan ismét egyenesbe állt. Mindeközben pedig annyira elfelejtette, hogy Umi is vele van, hogy észre sem vette, hová tűnhetett. Kissé leverte a víz, de ahogy jobban körbenézett, nem messze tőle meg is találta, ahogyan a babával cseveg. Nagy kő esett le szívéről, ám igazándiból nagyon röstellte a dolgot. Így tehát lassan elsétált feléjük.
- Nocsak, hát miről megy a pletykázás? Remélem nem rosszalkodni hívtad Umi-bá'-t!
Vigyorodott el, majd összekócolta zenésztársa frizuráját. Nem is igazán értette, hogy miért, de a pici Bao közelében olyan érzése támadt, mintha visszatért volna belé a lelke. Az a vigyor sem volt megjátszva, szinte reflexszerűen jött. Ebbe bele sem gondolt, csak pár perc leforgása után. Mindezek lezajlásakor pedig Umi felé fordult, és kissé elhaló hangon kezdett bele:
- Hű, agyoning le vagy sápadva. Hékás, miért remeg a kezed? Vérnyomásoddal van a baj? Minden rendben?
Természetesen kérdéseire nem kapott kielégítő válaszokat. Helyette jött a jól megszokott heves csatarászás és tarkóvakargatás. Túlságosan is ismerte pajtását ahhoz, hogy ne ismerje fel az árulkodó jeleket, mikor füllent. Így tehát csak szemöldökeit tudta ráncolni.
- Figyu, bármennyire is nehezedre esik, de ne törődj velem. Szerinted engem nem aggaszt az, hogy valami nincs veled rendben? Ne is próbálj ködösíteni, látom rajtad, hogy nincs rendben semmi. Amióta beléptünk a kórházba, szörnyen festesz, és ez nem hiszem, hogy csak az éjszakázásnak tudható be...
Gyanúsítgatta továbbra is kedvenc palotapincsijét, aki csak nem akarta kinyögni, mi a fene ütött belé. Ezért végül óvatosan homlokon pöccintette egy "hülye" kíséretével együtt. Gyűlölte mikor Umi nem volt vele őszinte. Az egy dolog, hogy maga sem sokat beszél a problémáiról, de legalább amit kimond az nem hazugság. Lehet most csak védeni próbálja ezzel, de ez csak még inkább felbosszantja. Így ezért minden erejével azon volt, hogy kiszedje belőle az igazat. Végül nagyon úgy tűnt a hajó kezd megfenekleni, ezért csak legyintett, és elmosolyodva figyelt rá Bao-ra.
- Hát jó, legyen. Ha neked így jobb, akkor nekem is mindegy. Viszont azt tudd, hogy nem vagyok vak, és nem először tapasztalom, hogy gyenge vagy. Mondd, csak voltál mostanság kivizsgáláson? Tudod, a fellépések előtt is mindig elnyel a föld, ha a doki megméri esetleg a vérnyomásunkat...
Pillantott el a másik székre amin egy táska volt. A táskából pedig egy plüssállat figyelt. Gondolta, hogy a kisfiú játéka, így kivette azt, majd elkezdett bábozni neki.
- Látod-látod, pici Bao, milyen ez az Umi-bácsi. Hiába aggódom érte, mintha nem is hallana. De Te remélem nagyon jól hallasz, mert énekelni szeretnék egyet neked. Na, szeretnéd? Igen? Énekeljem az Altatódalt? Vagy ahhoz túl eleven vagy? Na nézzenek oda! Akkor legyen a halacskás dal.
Mozgatta el balra-jobbra az állatkát, és beszéltette, aminek Bao nagyon örült. Miután pedig nekikezdett a dalnak, tátott szájjal kapkodott a plüss után. Rii is igazán meglepődött azon, hogy még emlékszik a dal szövegére. Úgy tűnik nővére a kelleténél is többször énekelgette a forró nyári napokon, mint azt gondolta. Olyan volt számára, mintha ezer éve nem énekelt volna. Igaz, nem engedte ki hangját, de a félig elsuttogott dal ismét emelt hangulatán. Nem túl sokat, de már legalább nem volt halálvágya... Kicsit büszke volt magára, amiért így is tisztán szólt hangja, pedig annyit ordibált az éjszaka folyamán, hogy beszédhangja teljesen berekedt. A dal végén kapott is egy-egy elismerő tapsot, de leginkább Bao-nak örült.
- Ah! Jut eszembe! Ki kér egy kis mandarint?
Pattant fel, és robogott el szülei felé, akik szinte a nagy szatyrokkal voltak körbevéve. Nagy zörgések után vissza is tért a fiúkhoz, kezében egynéhány mandarinnal. Elég ritkán jutott hozzá, de igazán szerette ezt a gyümölcsöt. Utoljára talán karácsonykor evett. A szobáját teljesen átjárta annak erős illata, és igazán kellemessé tette a hangulatát. Így tehát bele is fogott a hámozásba.
- Remélem te is szereted, Bao. Egy szelet neked, egy szelet nekem. Umi-nak is egy szelet?
Pillantott felé. Ha már máshogy nem is, de legalább így próbáljon jobb hangulatot teremteni. Ha egy kis mákja van, akkor kedvencével is megszeretteti a trópusi gyümölcsöt.
- Apropó! Ha jól csíptem el a beszélgetést, csak nem csokira fáj valamelyikőtök foga? No lám, sejtettem. Úgy tűnik Te inkább édességet ennél. A mandarin túl egészséges, mi?
Csiklandozta meg óvatosan a babát, aki nagyokat kacagott. Nagyon úgy látszott, hogy egymagára marad a mandarin-falatozásban, de nem nagyon bánta. csak vállat vont, és elvigyorodott, amiért tudatosult benne, több marad neki! Amíg pedig falatozott, ismét megkínálta Umi-t. Még mindig motoszkált elméjében, hogy felemlíti ismét az orvos kérdését, de aztán végül nem vetemedett neki a hosszadalmas folyamatnak. Ha úgy látja nem javul állapota, szép szó nélkül bevágja egy kórterembe, és rászabadít annyi profi orvost, amennyi csak kellhet!

Tárgy: Re: Umi otthona Vas. Feb. 20, 2011 9:48 am

¤_¤ Megaszupi BÉKÍTŐ ??? ¤_¤

Lehet tényleg igaz, amit a gyerekekről írnak vagy mondanak. Gyakran futott azokba a hangzatos sorokba, jobbak, mint egy terápia. Őszintén szólva, sose értette mire mondják és főként, minek hasonlítanak piciny élőlényt egy gyógyulási folyamathoz. Viszont, tekintve azalatt a néhány perc alatt, amíg vele kommunikált teljesen kiment fejéből rosszul van, kórházban van, aggódik, szeretne összeesni, sírva bekucorodni a takarója alá, addig rázni Rii-t, míg őszinte reakciót nem mutat, kezdett őszintén hinni az egészben. Bao képes volt egyetlen mosolyával kizökkenteni a rossz kedvéből. Azzal a tüneményes félszeg takaró húzogatással, pedig végérvényesen elintézte ne tudjon elszakadni a közeléből. Szó szerint odaláncolta a szék elé és rábírta mindenféle gyerekes találgatásra. Neki pedig nem esett nehezére. Nem érezte kényszernek. Szívesen foglalkozott vele. Igaz, mindig is szeretettel gondolt a gyerekekre. Hitt abban, bármilyen legyen egy baba, sokkal értékesebb mindennél. Elvégre szeretetért szeretetnek adnak és manapság melyik felnőtt tesz hasonlóan? Őszintén szólva még senkivel se találkozott, aki nem várt volna mást. Főleg, egy tehetősebb embernek ne nyújtaná ki a markát. Ezeknek a kicsike emberkéknek viszont nem kell a pénz. Néhány ölelésre, kedves szóra vágynak és mennyi nagyszerű dolgot adnak cserébe. Fantasztikusak. Ebben a percben, pedig borzasztóan remélte, egyszer neki is teljesül az álma és lesz egy kislánya vagy kisfia, esetleg mindkettő.
-U-u-u...UMI-BÁ?! Nahaha! Ráncos vén bácsira hasonlítok?-
Tátogott hitetlenkedve Bao-ra, hátha megerősíti Rii hazugságát. Szerencsére erősen nemre rázták a buksit, úgyhogy megnyugodhatott a dolgot illetően. Tehát, hatalmasat fújtatott, aztán durcásan helyére igazíthatta haját, mert csodálatosan összekócolták. Nem elég a öregítő megszólítás még a haja is. Most érkezett és már leamortizálja. Jelenleg nem zavarta, inkább jól esett neki. Folyton elveszettnek érezte magát, amikor nem volt a közelében, így annak is örült, ha piszkálta megjegyzéssel, vagy eljátszotta minden rendben, ahogy most is.
-Nézzenek oda! Be se fut, már gonoszkodik! Nem pletykálunk, igaz Bao? Mi úri emberek vagyunk! Miről is beszélgettünk? Hogyan csenjük el Rii alvónyusziját?-
Kacsintott a széken fészkelődő csomagra. Láthatóan a pöttöm érdeklődésén is hatalmasat dobott Rii jelenléte. A baba kedve, pedig feldobta a légkört. Hihetetlen volt. Nem mondaná tökéletesen érezte magát, de határozottan tompább volt a kezdeti rosszulléte. Jelek szerint nem elég mértékben. Rövidesen jött a kérdés hadjárat mi baja van. Eleinte nem tudta mit válaszoljon. Akart is, meg nem is hazudni. Mondjuk, mindkét esetben bűntudata lett volna. Viszont erősebb volt benne a késztetés, ne terhelje tovább társát a saját nyűgeivel. Később, talán elmondja. Nem tudja. Igazából maga se tudja mi baja. Jó, érzi mi a gond, nem először fordul vele elő, de ennyire még sosem volt erős a rosszulléte. Aggódás dobna rajta? Valószínűleg. Néhány tippen kívül nem volt más ötlete. Arról, viszont szilárd meggyőződése volt, most, ez az egész tragédia túl sok és túl közeli, hogy megfejelje a saját nyomorúságával. Úgyhogy terelt, amennyire tudott. Mondani se kell, rendesen beleizzadt a feladatba. Sosem volt könnyű dolga, mert Rii mindig képes volt rátenyerelni az idegeire és úgy felhúzni, elkottyantsa magát a legváratlanabb pillanatokban. Többnyire nem zavarta, inkább csak az, fordítva már nem működött.
-Mintha te bármit is mondanál...-
Dörmögte sértődötten orra alatt, miután lehülyézték egy homlok pöcköléssel. Kezdett vészesen felforrni a buksijában cipelt teavíz. Ettől meg egyre intenzívebben lüktetett feje. Úgy állt szénája, idegessége, ha ronthatott az állapotán, akkor örömmel megtette. Ő pedig mást se tudott, csak sóhajtozva igyekezett megállni a talpán, sikertelenül. Néhány perc leforgása alatt már az asztalkára huppanva gubbasztott. Rii újabb megjegyzésére is csak hümmögéssel bírt válaszolni. Lekötötte az összes tartalékát ne vágjon kivégzésre hozott bárányka ábrázatot, vagy ne bukfencezzen ki a szemközti ablakon. Bár a mélyrepülésben szobrozó hangulatát, sikerült megreptetni. Nagyon is értette a csöppségnek elhintett, burkolt célzást, mennyire hálátlan. Ennél a pontnál már nagyon sírásban akart kitörni, amit pattanásig erősített az improvizált ének előadás. Hirtelen annyi dolog támadt rá, nem bírt velük mit kezdeni. Ott volt a kórház nyomasztó légköre, rosszulléte, aggódás az egész Sato családért, gyerek utáni vágya, előtte játszódó idilli jelenet, gyűlölt étel illata, azonnal jelentkező kényszer rágyújtson, vagy tépkedni kezdje haját, éneklés, és a hangja, ami miatt, ha nincs ez a baleset befuccsolhatott volna a karrierje. Emiatt menekült meg. Ez a rémálom húzta ki a bajból. Az egyveleg eredményeként, csettintésre, mint partra vetett hal kezdett levegő után kapkodni. Eleinte próbálta visszafogni, hátha külső szemmel is csuklásnak hallatszik, de tudta, csak kis időt nyert. Nem is volt sokra szüksége. Pont annyi kellett, eljusson valahova, nem akarta halálra rémiszteni Bao-t. Szóval, iparkodott felkászálódni és egyik kezével hadonászni, mindjárt jobban lesz, csak hagyják békén. Miután nehézkesen megtalálta egyensúlyát, neki iramodott. Nem foglalkozott vele ki nézi, ki szól hozzá, csak botorkált, ameddig bírt. Jobban mondva, amíg térdre nem zakózott a mosdó csempéjén. Szerencsére maga elé tartotta karjait, így nem verte be kobakját a lendülettel együtt. Igaz, így is alig-alig bírt támaszkodni. Úgy érezte az utolsókat rúgja. Nem volt egy csepp levegője se. A tüdeje sípolva sajgott, légcsöve fájt az erőlködéstől, megint minden összemosódott a szemei előtt és annyira erőtlenül remegett, ha követelik se bírja megmozdítani kisujját. Bénultan bámult a földre, ahol picike nyáltócsa gyülekezett. Ő pedig szép lassan összerakta a képet. Végig öklendezett. Nem fulladozott, ahogy hitte. Egyszerűen annyira üres volt gyomra, nem volt minek távoznia. Ettől a remekbe szabott felfedezéstől, viszont nem lett jobban. Hiába akart véget vetni a szenvedésnek, szervezete nem fogta fel, értelmetlenül próbálkozik. Kitartott, ő pedig felszívódott volna a szégyentől. Felnőtt fejjel arra se bizonyult alkalmasnak uralkodjon magán. Kórház mosdójában gubbasztott és máson se járt esze, csak láthatatlanná válhasson, mielőtt bárki meglátná.

Tárgy: Re: Umi otthona Pént. Márc. 11, 2011 2:35 am

"Megaszupi" BÉKÍTŐ...

Igaz, ami igaz. Nem tudta volna tagadni. Umi-nak teljes mértékben igaza volt. Ő sem mondott semmit. De hisz mit is tudna? Mindent látott, ami vele történt az elmúlt 24 órában. Ugyan, hogyan lehetne elmondani mindazt, ami most szívét nyomja? Tudta, hogy ő sincs rendben, nem akarta még ezzel is tetőzni az egészet. Pedig mind a kettejük a másikra volt kíváncsi, mégsem mondtak semmit sem. Ez pedig Rii-t csak még jobban elkeserítette. Megnyugvó pontja pedig nem másban, mint Bao-ban lakozott. Ha ő most nem lenne velük, biztosan már az intenzíven lennének. Éppen ezért nem is akart többet kérdezni, sem pedig gondolkodni. Teljesen a kisfiúra koncentrált. Örült neki, hogy tetszett az éneke, és annak is, hogy nem fél tőle. Az pedig csak még egy plusz pont, hogy Umi-val is szóba állt. Annyira belemerült a babázásba, hogy azon kapta magát, egyedül van vele. Ahogy körbenézett zenésztársát nem vélte felfedezni. Arra gondolt, talán csak sétál egyet. Vagy lehet elment a büfébe valami harapnivalóért. Igen, neki is jól esett volna egy friss, finom szendvics. Ezért úgy döntött utána megy. Bao-val közben pedig folyamatosan beszélt. A hordozót felkapta, és elvitte a szüleihez, hogy addig ügyeljenek rá, míg elmegy ennivalóért. Persze körbekérdezett mindenkit, és felvéve a rendelést a büfé felé vette az irányt. Igazándiból nem tudta pontosan, hol is van, csak annyi derengett neki, hogy a földszinten látott arra hasonlítót. Így tehát lecammogott. A lépcsőzés nem esett neki túl jól, mert fájlalta térdeit. Úgy tűnik ismét rá kell tornáznia, ha nem akarja azt, hogy teljesen elmacskásodjanak.
Miután végre belebotlott a büfébe, meglepődve tapasztalta azt, hogy Umi-nak nyoma sincs. Azt gondolta, talán elkerülték egymást. Így tehát közelebb lépett és megvette mindazt, amit kértek tőle. Megtéve ugyanazt a fájdalmas utat végül visszatért a családjához. Mindenkinek kiosztotta az adagját, aztán körbenézett. Szíve hatalmasat dobbant, szemei pedig óriásira tágultak. Szendvicsét lehajított az egyik székre, és elindult a folyosón. Gyors léptei hamarosan átváltottak futásba, hiszen hiába nézett be minden ablakon, vagy kórterembe, sehol sem találta Umi-t. Érezte, hogy baj van.
Tűvé tette az egész emeletet, mikor eszébe jutott, hogy be kéne nézni a mosdókba is. Teljesen mindegy volt neki, női vagy férfi, mindbe berontott. Majd az utolsó ajtót is betörve látta maga előtt a földön kiterült alakot. Szíve olyan kalapálásba kezdett, hogy majdhogynem kiszakadt helyéről. Egyenest felé rohant, kezei közé vette, és szólítgatni kezdte.
- Umi? Umi, válaszolj!
Üvöltött, és óvatosan pofozgatta. Lélegezni lélegzett, de alig tudott magáról. Így Rii erőt gyűjtött, majd felkapta karjaiba, és rohanni kezdett, egyenest addig, míg egy nővérbe, vagy valami ott dolgozóba nem futott. Közben pedig kikelve magából ordítozott, hátha felfigyelnek rá. Így is lett. A pihenőszobából kilépett egy orvos, így ahhoz rohant. Gyorsan elhadarta, hogy ájultan talált rá a mosdóban, így nem vesztegethették el az időt! Az orvos gyorsan reagált, s a legközelebbi üres kórterem felé vették az irányt. Értesített egynéhány nővért, s miután Rii ráhelyezte az ágyra pajtását, kiterelték a szobából. Pedig hevesen tiltakozott, hiszen vele akart lenni. Nem akarta magára hagyni őt.
Ezek után hosszas órák teltek azzal, hogy Rii ingázott a két kórterem között. Hol nővérére, és családjára nézett rá, hol pedig Umi ablaka előtt szobrozott. Alig akart az az egy szendvics is bemenni, amit még órákkal ezelőtt vett. Már friss sem volt, csak keményen, szárazan ropogott a fogai közt. Amikor az orvos elhaladt mögötte, a léptekre hátrafordult, majd utána eredt. Érdeklődve faggatta Umi-ról. Megnyugodva hallgatta végig, hiszen stabilizálódott állapota. Bár még közel sem volt minden rendben. Ahogy tovább hallgatta, egyre inkább elszörnyedt. Már alig várta, hogy rábólintsanak arra, hogy benézhessen hozzá.
Addig pedig ismét visszamasírozott családjához. Persze szüleinek is elmondta, mi is történt valójában. Viszont Umi betegségét titokban tartotta. Titokban... talán lehet, hogy csak egyszerűen azért nem vallotta be, magának, mert nem akarta elhinni. Hiszen mindvégig mellette volt. És nem vette észre. De így most már minden világossá vált számára...
Hamarosan óvatosan benyitott az ajtón, abba a kórterembe, ahol Umi feküdt. Halkan az ágyához lépdelt, s a szélére leült. Így pedig szeretett pincsije felnyitotta szemeit.
- Olyan buta vagy... miért nem mondtad el?
Fakadt ki belőle, majd gyengéden ráborult. Nem akarta elengedni, csak feküdt mellkasán. Hatalmas lelkiismeret furdalása támadt.
- Ha ezt tudtam volna... jobban vigyázok rád. Annyira sajnálom...

Spoiler:

Tárgy: Re: Umi otthona Kedd Márc. 15, 2011 6:10 am

¤_¤ Megaszupi BÉKÍTŐ ??? ¤_¤

Örökkévalóságnak tűnt, amíg csempén fetrengett. Igen, fetrengett. Ott kucorgott, mint egy rakás szerencsétlenség. Semmit se tudott kezdeni a helyzettel, csak támasztotta fejét, összeszorította szemeit és kétségbe esetten könyörgött valaki mentse meg, mert önerőből megint nem képes gondoskodni magáról. Újra bebizonyította, mennyire alkalmatlan uralkodni az érzései felett. Most is csak azaz ellentétes bugyutaság kavargott fejében, ne nyisson rá senki, de valaki mégis, aki segít elmulasztani ezt a borzalmat. Nem tudta eldönteni minek örült volna jobban, netán kevésbé. Azon se lepődött volna meg, ha a saját nevét se képes kimondani, csak magnóként ismételni. Már ha hallaná. Őszintén szólva egyre tompábban hallott. Az előbb még idegesítette a csap hangos csöpögése, de most alig észlelte. Ráadásul nem látott mást, csak fehér pacákat. Az egész arra emlékeztette, amikor elvakítja a reflektor, vagy vaku és hosszú percekig világos pontok úsznak előtte. Kezdett megijedni. Ha eddig nem lett volna halálfélelme, most első kézből tapasztalhatta. Rettegett. Nem akart egy kórház kellős közepén belefulladni a saját nyálába. Valaki, valaki jöhetett volna. Már nem érdekelte, így látják, csak segítsenek. Valaki, valaki mentse meg. Nem bírja...
Mintha erre a pillanatra várt volna az egész világ. Az ajtó kivágódott, belépett valaki és rögtön szólongatni kezdte. Tisztán emlékszik válaszolni akart és hang felé fordulni, de nem történt semmi. Gondolatban már elmesélte mi minden történt, de a teste oda se bagózott. El volt gémberedve, bábként engedte felemeljék és kicipeljék a helységből. Hiába próbált magyarázni, reagálni, nem történt semmi. Volt egy hatalmas szakadék a teste és akarata között, amit egyenlőre sehonnan sem tudott megkerülni. Egy idő után, pedig ereje sem volt. Felhagyott a próbálkozással és várt, várt, aztán már csak kicsiny pillanatokra emlékszik. Bekötnek neki egy infúziót. Egy orvos türelmesen, folyamatosan ismételve önmagát kérdez mindenféle dologról. Adatok, gyógyszerallergia, műtétek, kezelt betegségek...Vajon a depressziót meg kell említenie, amivel tizenévesen kezelték? Nem tudja. Próbálta megkérdezni, de vagy ilyen rémes lett a hangja, vagy más beszélt helyette. Sejtése sem volt, főleg, mert újra elsötétedett minden. Aztán érzett egy kis szúrást. Valami vérvételről beszéltek és arról kérdezték kér e fájdalomcsillapítót. Reményei szerint nemlegesen megrázta a fejét. Végül az utolsó kép az volt, hogy újra ott az orvos, aki afelől érdeklődött mikor evett utoljára, van e evés zavara, vagy kezelik e valamilyen táplálkozási problémával. Meglepődött rajta. Összezavarodott a témától. Nem értette, hogy kerülhetett pont súlya terítékre. Hirtelen, csak az tudott átfutni agyán, ennyire feltűnő, mennyi kilót szedett fel pár hónap leforgása alatt. Ettől határozottan nem érezte jól magát. Még hallotta az előbbi orvos magyaráz nyugodjon meg, aztán sötét.
Igazából azt hitte ez az egész, csak egy rossz álom. Majd szépen felébred a házában, vagy legalább a váróteremben, ahol Rii lehurrogja, mert órák hosszat szundított. Sajnos, csak félig teljesült a kívánsága. Amikor felébredt, ott volt az említett személy, de ő ágyban feküdt egy kórteremben. Homlokát dörzsölve próbált visszaemlékezni mindenre, mert teljes káosz volt fejében. Zsongott benne legalább két maroknyi versenyautó és rövid időre nem sejtette mi miatt került betegek közé. Az viszont messziről látszódott, frászt hozta Rii-re. Rémesen festett. Épp mosolyt akart erőltetni arcára, hogy megnyugtassa kicsikét, amikor mellkasára dőlve fakadt ki.
-Hogy?-
Önkéntelenül csúszott ki halkan és rekedtesen száján. Nem értette miről beszél. Pár másodpercre, csak óriási szemekkel figyelt, miközben rengeteg furcsa gondolat jutott eszébe. Közöttük is a legrosszabb. Édesanyja és a rák. Nem akart semmi rossznál is rosszabbra következtetni, elvégre semmit se tudott biztosan. Viszont, énekes társa reakciója enyhén szólva megijesztette. Igyekezett nem faggatózásban kitörni, ami picivel később már nem esett nehezére. Elég volt, kicsivel jobban koncentrálnia Rii-re, máris csak az motoszkált fejében, őt nyugtassa meg. Összeszorult szíve, ahogy magába roskadva beszélt. Nem ezt érdemelte. Annyira nem érdemelte meg, miatta is eméssze a lelkiismeret furdalás.
-Nincs semmi gond. Jól vagyok, és itt már körbe fog ugrálni sok nővér, hogy ne is legyen! Csak megnyomom azt a gombot és rögtön bejön valaki. Nem lesz baj! Szóval, ne aggódj! Magadat meg főleg ne hibáztasd, rendben?-
Simogatta meg zenésztársa fejét. Közben végig azon agyalt, mit mondhatna még, amivel javíthat kicsikét a helyzeten. Elvégre, most nem vele kellett volna foglalkoznia, hanem a saját családjával. Neki nem még több problémát kellett volna csinálnia, hanem a meglévő elviselésében segíteni. Ha meg ez így alakult, akkor se kellene gubancot okoznia. Róla majd gondoskodik a személyzet, meg biztos be fog jönni hozzá Tipegőtopogó és Na'chan.
-Viszont! Attól, hogy lebetegedtem, még szemmel foglak tartani! Nem szabadulsz! Nekem rendesen egyél, igyál és aludjál, vagy eltángállak az infúziós állványommal! És el leszek látva mindennel, mert a többiek úgyis be fognak jönni. Tessék! Már csörög is a telefonom.-
Fordította körbe fejét, hiszen nem tudta pontosan honnan is érkezik a T-ara szám. Próbálta keresni a színes mobildíszeket, vagy ruháit, mert ha jól emlékezett nadrágja zsebében kellett lennie. Végül, megakadt szeme az éjjeli szekrényre halmozott kupacon, amit úgy festett nem ér el, főleg, ha Rii továbbra is a mellkasán van. Próbált rájönni, hogy oldja meg a feladatot, de akárhány megoldást sorolt fel, mindegyikben szerepelt társa elmozdítása. Vagyis, kénytelen volt a dilemmát azzal elhárítani, finoman megkocogtatta vezérük vállát.
-Ne haragudj, de ide tudnád adni Kitty-t? Nem érem el...-
Vakarta meg orrát kínosan. Valahogy senki se ezzel a mondattal akarna megszakítani egy rémes percet, de nem akarta csörögni hagyni. Amúgy is megbeszélte a menedzserrel, hogy a két srác kiesésével, neki kell többet dolgoznia. Muszáj lesz gyorsan rendbe jönnie, vagy komoly galibába keverednek. Nem várhatta el Tapimapitól félbe hagyja a tanulást, esetleg hanyagolja a előadásra mászkálást. Rii-től se követelhette dolgozzon és nevelje Bao-t, mintha semmi se történt volna. Akárhonnan nézi hármójuk közül, neki semmi dolga vagy kötelessége. Ő az egyetlen, aki semmi érdemlegeset nem csinál, mint általában. Na, de most ideje lesz széles mosollyal elmagyarázni menedzserüknek, legalább egy napi menetrendet csúsztatnia kell.
-Halló? Szép napot Na'chan! Öhm...bohocsánat. Tudom. Azt is tudom. Igazából, van egy kis problémám. Nem, nem hagytam el a lakáskulcsom!-
Vágta be a durcás képet. Tény, hogy gyakran hagyta el, de miért kellett rögtön erre gondolni?! Persze, arcáról rögtön lefagyott a reakció, miután tekintete a még mindig kikészült Rii-re tévedt. Legszívesebben rácsimpaszkodott volna, mint egy szeretetéhes kis panda, de annak valószínűleg nem örültek volna. Ettől még, valamit szeretett volna csinálni, ezért amíg a vonalba felvezette nagy helyzetét, megfogta társa kézfejét. Próbált hozzá megnyugtató arcot vágni és miközben trécselt, végig simogatta. Igazából észre se vette, annyira zsigerből jött az egész.

Tárgy: Re: Umi otthona Szer. Május 04, 2011 6:37 am

"Megaszupi" BÉKÍTŐ...

Egy jó darabig csak fetrengett szeretett zenésztársán, mint valami tehén, arra sem gondolva, talán a nagy tök fejének hála, az igen kába Umi alig kap levegőt. Nem zavartatta magát, csak hallgatta, és hallgatta, ahogyan azt magyarázzák neki, semmiről sem tehet. Na persze...~ gondolja ezt magában miközben gyűjti az erőt, hogy végre megszólaljon. Végül mind hiába, ugyanis, annyira belefáradt az egészbe, hogy nincs többet kedve veszekedni. Viszont szívesen beszélne komolyan vele, de képtelen rá. Annyi minden cikázik elméjében, maga sem tudja elválasztani egymástól őket. A paplan szélét piszkálgatva nyitja fel szemeit. Hirtelen felemeli fejét, és körbenéz a kórteremben, hátha megtalálja a szörnyű zaj forrását, "Kitty" névre hallgató csillám-csoda-cuki telefon képében. Hatalmasat nyújtózkodva végül megemeli kezét is, hogy elnyúljon felé. Mikor kezei közé kapja azt, átnyújtja tulajdonosának.
Őszintén megvallva, igazán jól esett neki, hogy teljesen más vizekre tévedt a beszélgetés. A kettőjük között megteremtődött üresség olyan környezetet szült, mintha egy álombeli világba csöppent volna bele. Hallgatja ahogy Umi beszél, a jól megszokott hanglejtésével, Rii pedig fejét mellkasára helyezve pihen, s a forrósággal átjárt kezek egymást fedik. Olyan erővel bírt ez, aminek hála úgy érezte, egy percig akár szárnyalni is képes lett volna. Maga sem tudja miért, de eszébe jutottak iskolás évei. A napokban egyre többször merengett el ilyesféle dolgokon. Sok vicces eset újrajátszódott benne, amitől kuncognia kellett. Amikor a másik fél végzett a telefonbeszélgetéssel, oldalba bökte Rii-t.
- Semmi különös, csak elgondolkodtam... - vigyorgott továbbra is - Emlékszel, mikor valami hülyeség miatt összeverekedtünk? Először csak lökdösődésnek indult, kis szócsatával vegyítve, majd eldurvultak a dolgok. Szerencsétlen Meiko-sensei pedig rosszkor állt rossz helyen. Még most is mosolyt csal az arcomra, ha a sensei egyre jobban torzuló képére gondolok. Ahogy csattant a földön... jaj, nem bírom! - röhögött hangosan. Két szusszanás után, beszélni nehezen tudott, de megpróbálta folytatni: - És a legvégén meg az igazgatóságon kötöttünk ki. Ott is összevesztünk, és azon gondolkodtam leütlek az igazgató asztalán lévő gagyi műanyag vázájával... tudod, aminek olyan ritka csúnya színe volt...! - mutogatott össze-vissza. Ahogy egyre több emlék előtérbe férkőzött, könnyei is megáradtak a sok nevetéstől.
- Komolyan mondom, amiket mi ketten átéltünk... írhatnánk egy komédiát belőle. Annyira beteges, hogy az már fáj!
Ebből kifolyólag pedig számos apróbb szösszenet jutott eszükbe. Mikor késében voltak, és a frissen szerzett jogsival rendelkező Rii avatta fel kocsiját, vagy az, mikor ittasan akarta felénekelni a demo CD-re saját versszakát. Annyi cikis dolgot művelt már életében, de még egyszer sem fordult meg fejében, hogy szégyenkezzen maga miatt. Mikor mind a ketten szöveg nélkül maradtak, Rii tágra nyílt szemekkel rámeredt Umi-ra.
- Áh! Hozzak neked a büféből valami kaját? Vagy estére már kapsz valami harapnivalót? Mondtak olyat az orvosok, amit én esetleg figyelmen kívül hagytam?
Érdeklődött bőszen. Miután megkapta a talán kielégítő válaszokat, rendbe rázta magát, és szavát adva nekivágott az útnak, melynek végén a kantint remélte. Gyors léptekkel száguldott le a földszintre. Két szendvicset vett, és egy narancslevet, abban bízva, valamelyiket csak elfogadja pajtása. Ha addigra ki nem találják az orvosok, hogy koplalnia kéne. Azt pedig nem hagyhatja, hogy csak infúzióból táplálkozzon! Visszafelé vezető útja során ránézett szüleire, és úgy gondolta magával viszi a pici Bao-t. Nem akarta, hogy teljesen lefárassza idősödő szüleit. A lépcsőknél furcsa beszélgetésbe bonyolódott a kisfiúval. Mire beért Umi kórtermébe a kérdést zenésztársa felé szegezte:
- Na most légy okos, Umi-bácsi! Szerinted a naphal pikkelyei egy üvegfalú akváriumban a falra tükrözné a szivárványt?
Bökött felé, majd magához húzott egy másik széket, amire ráhelyezhette a babahordozót. Mivel a kicsi Bao nem akart már abban ücsörögni, ezért becsukta az ajtót, és hagyta, hagy sétálgasson körbe a szobában. Azért fél szemét rajta tartotta, a másikkal pedig igyekezett Umi-ra figyelni. A zsemlék tukmálása közben pedig felbontotta a narancslevet, és a kiürült pohárba öntötte.
- Tényleg! Azért remélem tisztában vagy azzal, hogy nem hagyom, hogy egyedül melózz! Főleg nem ilyen állapotban! Mivel dűlőre úgysem jutnánk, ezért jobb lesz, ha megosztjuk egymás közt a dolgokat, oké? És nem fogadok el nemleges választ!
Pillantott rá szúrós tekintettel, majd óvatosan megpöccintette a pincsi homlokát.

Tárgy: Re: Umi otthona Csüt. Május 12, 2011 6:33 am

¤_¤ Megaszupi BÉKÍTŐ ??? ¤_¤

Kicsit kába volt, de az határozottan támadta dobhártyáját Na'chan enyhe kifejezéssel gutaütést kapott. Akkora erővel üvöltött bele a vonalba, ha Kítty-t beteszi a fiókos szekrénybe, kristálytisztán hall minden szót. Ijesztő! Ilyenkor durcásan nem szerette a menedzserüket. Sose tudta, mit mondjon, mert akármilyen hang pottyant ki száján, csak tovább fokozta szerencsétlen ügyintézőjük elmebaját. Igazi gyilkos filmes zsákutca volt. Azért reméli, egy napsütéses nyári reggelen nem állít be láncfűrésszel! Folyton azt olvassa a legtöbb sorozatgyilkos meg izébizé őrült zaklató az olyan emberek közül kerül ki, mint Na'chan. Első ránézésre egy kedves, aranyos, munkamániás, kopaszodó, magányos, de nagylelkű férfi benyomását kelti, aztán felidegesíted és neked ront. AZ KÉNE MÉG! Ő biztos nem ilyen! Remélhetőleg. Igaz?0.0 Most ezt nem tudja kitől kérdezte meg. Végén, nem Na'chan kattan be, hanem önmaga. Atyavilág! Áh, biztosan, valamelyik hatóanyag mellékhatása. Elvégre sose lehet tudni, miként reagál valaki az infúzióban lévő anyagokra. Ha már itt tartott, mi lehet benne? Annyiszor látott és kapott már, viszont sose gondolt bele. Most szeretne rájönni! Rii! Igen-igen!*o* Ő biztosan van olyan okos és ügyes, hogy elmagyarázza neki. Nagyban készült is feltegye égbekiáltóan fontos kérdését, amikor szemet szúrt lángelméjének, érintett személye körül igen nagy a csend. Próbált minimális fészkelődéssel rákukucskálni arcára, hiszen hajtotta a kíváncsiság, meg ki ne látna szívesen egy alvó Rii-t?!*o*
Nagy hadműveletében sikerült megböknie, amitől csettintésre észhez tért. Persze, elemeire roppantotta csillám kitörését, viszont az elkövetkezendő beszélgetés határozottan jobban esett lelkének, mint egy csodás pillanatkép. Francokat, de muszáj valamivel csitítania lelkét! Különben is! Jól szórakozott a sok középiskolás butaság felelevenítésén. Akkoriban valahogy nem tűntek ennyire viccesnek, főleg a nagy drámák nem. Például, amikor elkésett edzésről és a tanár haragja elől felmászott a drótkerítésre, de le már nem mert jönni. Órákon át próbálták leimádkozni, végül Rii szó szerint lerángatta. Megunta az egész iskola, csak áll és bámul. Emlékszik azzal kellett megköszönnie a hőstettet, ballonkabátba rejtve kicsempészi a végzős matek dolgozat tételsorát. Persze, este, csoportosan és zseblámpával felszerelve. A sok lökött végzős addig rémisztgette, rossz dossziét markolt fel. Sikeresen ellopta Yamada sensei féltve őrzött bélyeggyűjteményét. Az eset után, csupán fél évig hallgathatta a bélyegbenyaló gúnynevet. Akkor rémesen megharagudott Rii-re. Biztos ez volt a magyarázata, hogy képes lett volt verekedni. Elvégre sose ütött meg másokat. Irtózott az erőszak minden formájától. Bár, ahogy ő üthet...
-Neeee! Azzal a libafos színű borzalommal? Azt sose bocsátottam volna meg!-
Gondolattól hideg rázta az a valamicsoda okozott volna maradandó heget. A rémkép, pedig egyértelműen látszódott. Kiült arcára a fenyegető pocok puffadás, némi figyelmeztető mutatóujj rázással. Sőt, még szóban is hozzáfűzött volna néhány dolgot, de zenésztársa secpec alatt témát váltott. Hirtelen azt se tudta mi történt, csak pislogott rá hatalmas szemekkel, illetve ritmusosan bólogatott. Látványos hatásszünetét követően, összetákolta mi mindent kérdeztek tőle és hosszas dünnyögésbe kezdett. Próbált visszaemlékezni az orvos szavaira. Akadt néhány mondat foszlány, de semmi érdemleges. Igyekezett kifacsarni közölük picike információt, hiába. Leginkább értelmetlen arab romantika sorozat szenvedéseire hasonlítottak. Úgyhogy, kénytelen volt ártatlan mosollyal bevallani a nagy igazságot.
-Nem igazán...ne haragudj, de...nem emlékszem. Neked mit mondtak? Mi bajom? Kimerültség?-
Fürkészett nagy lendülettel, hátha elárul valamit társa reakciója. Reménykedett benne megnyugtatja semmi komoly, mert motoszkált benne a baljós előjel. Vihar előtti csendet érzett a levegőben. Nem tudta megmagyarázni miért, de határozottan azt súgta egy belső hang, valami vész közeledik. Ezt annyira próbálta gondolataiba mélyedve megfejteni, észre se vette Rii kiment a szobából. Csak arra nézett fel, túl nagy lett körülötte a csend. Sikeresen egyedül maradt, amitől sikító frászban tört volna ki. Nincs rosszabb magadban ücsörögni egy kórházi szobában! Kiakasztó! Alig várta, visszajöjjön az érintett személy. Szíve szerint a nyakába ugrott volna örömében, de látva a hozott batyut, már inkább látványosan olvadozott. Tagadni se bírná, imádja nézni a Bao-Rii duót! Bár a hozott kérdéssel megfogták.
-Szerintem…nagy-nagy színes paca lenne a falon. Szivárványt, viszont lehet máshogy is csinálni! Locsolócső és napocska kell hozzá! Egyszer megmutatom, rendben?-
Vigyorgott teli szájjal a hordozóra. Nagyon megkedvelte a pöttömöt. Sokkal jobb kedve volt, amikor közelben rohangászott. Nem beszélve arról, bácsikája is máshogy viselkedett. Nem mintha elvárná, hogy megváltozzon! Neki Rii mindig Rii maradt. Öltözhetne máshogy, beszélhetne rímekben, nem érdekelné. Ő úgy fogadta el és szerette, ahogy volt. Nincs ezen mit ragozni. Legalábbis részéről nem lehetett mit szépíteni. Főleg, amikor semmiből kapta elő a kedves szavait. Tudná mennyire sokat jelentett neki az a néhány mondat. Ritkán kapott hasonló aggodalmas előadásokat és mennyekig magasztalta őket. Butaság!>.< Ha naponta ötszázszor mondaná el, akkor is ugyanolyan fontos lenne az összes. Ezt az egy dolgot biztosra veszi! Nem véletlen fülig vörösödve dörzsöli sértett homlokát. Próbált gyorsan észhez térni, de tuti nem sikerült elég sebességgel. Volt leheletnyi átmenet lányos zavara és morgós nyelvnyújtása között.
-Valahogy sejtettem! Akkor! Mit szólnál, ha kölcsönösen vigyázunk egymásra? NA?!*o* Kisujjat rá! Gyerünk, gyerünk! Így szokták a nagyok, igaz Bao?-
Mozgatta említett végtagját áldozata nózija előtt. Ismerte annyira, nem kedveli a gyerekes ötleteit, de remélte most az egyszer kivételt tesz. Hátha meggyőzni pitiző kutyuska szemeivel. Esetleg picúrkára való tekintettel nem töri össze szívét valamilyen orr alatt eldörmögött hurrogással. Addig is, amíg döntésre szánja magát, lenne egy dolog! Nagyon bökdösi csőrét, miért nosztalgiázik ennyit. Cseppet sincs ellenére! Csak, kicsikét furcsállja. Rii nem szokta ennyit emlegetni a múltat, pláne a közös éveiket nem. Meglepte! Na jó, inkább feszélyezte. Úgy érezte, mintha valami lapítana a háttérben. Ettől, majd szétdurrantotta az izgágaság. Szerette volna kideríteni. Ehhez, viszont finoman ki kellett puhatolnia értelmes szavak formájában.
-Ihizé, Ri~i! Pindurkányi bajom sincs vele, sőt örülök, de tényleg! Csak nem értem...Van valami oka, hogy ilyen sokat nosztalgiázol? Ne-ne-ne! Nem úgy értem öreg lennél! JÉZUSOM! Kicsit se vagy az!-
Hadonászott kézzel lábbal, miután sikeresen belegubancolódott saját előadásába. Nem értette! Annyira nem arra akart kilyukadni vénnek titulálja! Elvégre - majd nem - egy idősek. Akkor most saját fejét is ráncosodó egyednek könyvelte el. Te szentséges! Ez aztán a gigantikus szégyen! Valaki adhatna neki tükröt, csak, hogy megnyugtassa háborgó lelkét! Száz százalék megtette volna, ha nem nyit rájuk az orvos. Mellékesen, igen unszimpatikus köpenyes. Hiába köszönt kedvesen, vagy mosolygott, egyszerűen kirázta tőle a hideg. Nem, nem a személyiségével volt problémája! Szakmája okozta a bonyodalmakat. Régóta ellenszenvvel gondolt minden gyógyítóra, nemre való kivétel nélkül. Ebben a percben is, csak annyira futott tőle, kisebb fintorral hátra dőljön. Reménykedett benne jó híreket fog mondani. Szeretett volna haza menni. Helyesebben szólva, kórteremből kijutni. Úgy hitte, attól már jobban lenne. Viszont az elmondott hírtől pillanatok alatt kiszaladt minden vér fejéből. Ott akarták tartani! Néhány őrülten hosszú napra megfigyelni szerették volna. Azt magyarázták kissé alacsonyak a fogalma sincs milyen értékei és egymás után jöttek a kérdések, mikor, mit evett vagy ivott utoljára. Illetve javasolták lépjen kapcsolatba pszichológussal.
Válaszolni nem bírt. Képtelen volt túljutni a maradás szösszenetén. Némán tátogott. Ő nem akart bent maradni. Semmi pénzért nem vehették rá egyetlen éjszakát is ott töltsön. Ezt előbb feje nemleges rázásával jelezte, majd egyre hangosabban üvöltözött eresszék el. Persze, igyekezetek megnyugtatni, de annyira elszakadt nála az a bizonyos cérna, amit épelméjűségnek hívnak, dühödten tiltakozott minden nemű próbálkozás ellen. Kiabált, könyörgött, sírt, később pedig látványosan vergődve akart szabadulni az őt lefogó karoktól. Nem ismert barátot, vagy ellenséget, ütött és rúgott mindent, amit ért. Szó szoros értelmében őrjöngött. Pontosan ugyanolyan hisztérikus dührohamot kapott, mint tizenhét évesen édesanyja halálát követően...

Tárgy: Re: Umi otthona Kedd Május 24, 2011 7:28 am

"Megaszupi" BÉKÍTŐ...

Örült annak, hogy ennyire jóban lettek egymással a “gyerkőcök”. Hiszen Umi-t nem mondhatta kifejezetten férfinak. Igen gyerekes viselkedése nem egyszer hozta Rii-t is kínos helyzetbe, de nem tehetett róla, ő ilyen volt és kész. Talán azt furcsállta volna, ha egyik napról a másikra megváltozik személyisége. Mit is kezdett volna egy befásult, szófukar Mr. Ikari-val? Pusztán a gondolat is visszarettentette, hogy ingjén egy gyűrődés sem lehetett, különben Mr. Ikari fejbe vágja egy Cure magazinnal (ami megvan 70 oldal is!), utána pedig szedhette volna tonnaszámra a fájdalomcsillapítókat. Vagy esetleg egy csípős megjegyzésének köszönhetően egy újabb fenyítést dughatna zsebre. Már ez az aprócska belegondolástól is kirázta a hideg.
Más gondolatokat hajkurászva pedig az jutott eszében, hogy még sosem volt strandon, vagy tengerparton, amióta itt él Karakurában. Ezt pedig be kell pótolnia minél előbb! Biztos volt benne, hogy Bao is nagyon élvezné, hát még ha elhívná magukkal Umi-t és Sky-t is. Bár kis pszichomókus tanoncuk ki tudja mikor lesz képes elegendő szabadidőt magának tudni. Viszont Rii erőltetni sem akarná, nehogy kárára váljék a nyaralás. Ha más nem, elmennének együtt külföldre! Még úgysem voltak mindhárman egyszerre, ugyanott, ugyan azon a helyen. Európát meg mindenféleképpen jobban szemügyre akarta venni! Hiszen még mai napig sem mondott le gyermekkori álmáról, hogy világutazóként elmondhassa vénséges idejében, mennyi, de mennyi helyen megfordult életében.
A locsolós dolog meg valóban kedves dolog lenne, ugyanis melyik gyerek ne szeretné a pacsálást, és a szivárványt? Ő még olyannal sosem találkozott, Bao sem lenne kivétel. Ha esetleg nem is jönne össze a közös nyaralás, akkor átruccanna hozzájuk Umi egy jó forró nyári napon, aztán a nagy medence mellett gyárthatna kifulladásig, naplementéig szivárványokat kicsiny keresztfiának.
Ha pedig már a gyerekességet megemlítette, itt volt az élő példa Umi személyében, aki ismét olyasmit akart kikönyörögni Rii-től amit gondolhatott volna, nem jó szívvel csinálna. Még hogy kisujjal rázzanak kezet... vagyis ujjat! Eléggé nevetséges. Ámbár ott volt Bao is, így nem akart jeleneteket leverni. Ezért furcsán grimaszolva ugyan, egy “Hát legyen” morgás közepette kinyújtotta Rii is kisujját majd összekulcsolta kedvenc pincsi-pajtijáéval. Még egy véletlen mosolyt is kiváltott belőle, melyet leginkább Umi-nak köszönhetett. Még a szokottnál is viccesebbnek tartotta a srác tejbetöki vigyorgását, így nem tehetett róla, ha tükörként viszonozta.
-Még hogy a nagyok így szokták... mégis miket beszél ez az Umi bá'...
Rázta meg a fejét, Bao felé sandítva, aki időközben az ágy sarkában matatott. Úgy tűnt a vaságy lábáról visszatükröződő fejjel lefelé integető kisgyerek látványa igazán felkeltette a bikfic érdeklődését. Na meg aztán igen hűvös volt, ahogy megérintette, és tudván, hogy a gyerekek szeretnek rosszalkodni, növekedésben lévő fogacskájának csak jót tett, ha valamit tudott rágcsálni. Hiába, ezerszer is szólt rá Rii, Bao csak meg megpróbálta megharapdálni az ágy lábát. Erre csak Rii csóválni tudta fejét, miközben eltakarta arcát tenyerével.
Egy kis idő elteltével aztán Umi kérdezett valamit, amire Rii ismét ágyban fekvő, legyengült barátjára figyelt. Nem igazán tudott hogy felelni, csak meregette szemeit. Nem tudja pontos indokát annak, miért is idézgeti fel iskolás éveiket. Csak abban volt biztos, hogy jól megvoltak. Aztán eszébe jutott az elmúlt fél év, melyben annyi minden szörnyű, és idegesítő dolog történt. Rii eltöprengett. Malmozni kezdett kezével, és a padlót figyelte. Olyan volt, mintha azon agyalna, miképpen fogalmazza meg Umi számára a választ, ami egyszerű, ám mégis mindent, de mindent magában hordoz. Nem találta a szót, nem találta a megfelelő mondatot. Csak annyi votl biztos, hogy szívesen elmondaná neki, ha tudná pontos meghatározását. Hirtelen pillanatában visszarévedt tekintete Umi-ra, és szóra nyílt szája, mikor az ajtón benyitottak. Erre a mozdulatra Rii tudtán kívül is felpattant eddigi ülőhelyéről, és karjaiba vette a szöszmötölő gyerkőcöt. Bemutatkozott az orvosoknak, akik elég szép számban besereglettek a kórterembe. Valamiért olyan érzése támadt, ami kellőképp aggasztotta. Így nem várva több ideig a tárgyra tért; Umi állapotáról kérdezősködött.
Reménykedett benne a tűznek nagyobb volt füstje, mint lángja, ám furcsállta, hogy több vizsgálat alá akarják vetni zenésztársát. Az orvosok monológja végén pedig csak meglepett arccal Umi-ra tudott nézni. Szólni sem tudott volna. Az pedig csak még inkább megrémítette, hogy pajtikája teljesen kikelt magából, őrjöngeni, és üvöltözni kezdett. Az orvosok szinte félrelökték Rii-t , aki tehetetlenségében csak hátrébb tudott állni. Egy nővér utasítására azonban ki kellett mennie a kórteremből. Szívesen maradt volna barátja mellett, ám jobbnak látta, ha nem nézeti végig kicsiny Bao-val ezt az egészet. Így is kellőképp megrémült, és sírásban tört ki. Nyugtatgatta, majd aztán nehezen álomba ringatta a csöppséget, Rii pedig közben szívósan figyelte az eseményeket az ablakon keresztül...

Halkan nyitott be az ajtón, ahol a félálomban szendergő pajtása pihent. Kíváncsi volt rá, vajon ébren van-e
-Ne haragudj felébresztettelek? Altatást kaptál, mert rosszul lettél... remélem jobban vagy.
Suttogott Umi felé, ahogy lassan leült szinte már jól megszokott helyére; arra a székre, ami az ágy mellett állt.
Rii nem tudott többet mint Umi, csak annyival volt tisztában hogy a főorvos megkérte, semmi olyat ne mondjon, amivel még jobban fel tudja kavarni zenésztársa kedélyállapotát. Így tehát próbált olyan beszélgetést kialakítani, amely inkább boldogsággal tölti el, mintsem keserűséggel.
-Tessék? Ja, Bao most a nagyszüleinél van. Azt mondták az orvosok, hogy igazán jók lettek a nővérem eredményei... remélem tényleg így van.
Fordult oldalra, hogy az éjjeli szekrényre kihelyezett pohárba öntsön innivalót Umi-nak. Ahogy felnézett, látta, hogy a nap lefelé konyult. Ilyenkor gyönyörű színei voltak az égboltnak. Kezét is vöröses-narancssárgás színben világította meg.
-Tudod, arra gondoltam, hogy mit szólnál ahhoz, hogyha teljesen felépültél, elmennénk együtt nyaralni. A szezon elején úgy is van egy rakat szabadidőnk. Elmehetnénk mondjuk Párizsba, vagy Spanyolországba! Ott pedig megmutathatnád Bao-nak is, hogyan kell vízzel szivárványt csinálni! Na, hogy hangzik?
Adta kezébe a poharat, majd hevesen mutogatni kezdett kezeivel, fülig érő vigyorral. Ahogy mondta, egyre több ötlete támadt, mint például a tengerpart mellett kibérelt kis kunyhó, a grillezés vagy mondjuk a város felfedezése. Az egész érdekessége pedig abban rejlett, hogy Rii nem csak felvidítani akarta Umi-t... tényleg el akart vele menni együtt nyaralni.

Tárgy: Re: Umi otthona Kedd Május 31, 2011 9:42 am

¤_¤ Megaszupi BÉKÍTŐ ??? ¤_¤

Hullámvasút! Hatalmas, rémisztő, meredek és szörnyű hányingerrel járó liftezés! Körülbelül ennyivel jellemezné napját. Elvégre egyszer altatót, egyszer nyugtatót, egyszer infúziót kap és lassan többet alszik, mint az elmúlt évben összesen. Más esetben hálás lenne, rövid idő alatt bepótolja szabadságát, de tekintve cseppet se önszántából döfköd magába mindenféle nyavalyával tömött fecskendőt, kicsit sem boldog. Arról szót se ejtve, micsoda műsort rittyentett, megint. Lassan nyakába akaszthatnák a leghisztisebb sztár szalagot és fényképezhetnék sok marha között. Igen, hiába kótyagos és zúg feje, arra határozottan emlékszik üvöltözött. Valakit még csúnyán meg is rúgott. Remélte nem találta el erősen. Ha fel tudná idézni az arcát bocsánatot kérne tőle, de jelenleg úgy érezte nevét se lenne képes kimondani. Elég kiábrándító látvány lehetett. Az viszont sokkal jobban bántotta halálra rémisztette Bao-t. Szegény kicsi biztosan rettenetesen megijedt. Nem elég az aprócska szívének szülei balesete, még egy kattant idegen is jelentet rendez az orra előtt. Biztosra vette ezek után félni fog tőle. Mellékesen jogosan. Nagyon csúnyán elrontott mindent!T__T Ha nincs ez a sok buta kényszere, vagy nem tudja már micsodája, akkor most semmi probléma nem lenne.>~<" Pontosabban szólva, ő nem tetézné a gondokat. Folyton ez a sok dráma és dráma. Állandóan rosszul sülnek el a dolgai. Néha komolyan úgy érzi valaki katasztrófa vonzó szerkezetet helyezett rá. Elvégre, akármihez nyúl, akármibe kezd bele, az pocsékul végződik. Mennyivel könnyebb lenne! Ezt sokkal egyszerűbb volna elfogni, mint azt a tényt, benne van a hiba...
-Rii! Szerinted...ühm...semmi! Akkor bármikor felébredhet? Ez remek hír! Meglátod, holnap azzal keltenek Ming san kávét kér a reggelihez!-
Próbált kicsit lelkesítően mosolyogni. Tisztában volt vele hazudik magának, hazudik énekes társának, de most erre a megnyugtató álcára volt szüksége. Nem bírta volna ki, ha csendben ücsörögnek és sövénynyíróval lehet vágni a kínos feszültséget. Azt már szörnyen unta. Pont eleget sajnáltatta és sajnáltatja magát. Erre most se neki, se Rii-nek nincs szüksége. Ideje lenne összeszednie magát. Azon nem változtathat egy nyámnyila öleb, aki senkinek sincs hasznára, de azon igen, kevesebb bajt akaszt környezete nyakába. Kevesebbet fog panaszkodni! Ideje leszoknia arról másokat fáraszt az összes cseprő apró problémáival. Kár, hogy terveznie állandóan egyszerűbb volt, mint bármit is megvalósítani. Alig döntötte el magában mit tesz, máris megtorpedózták határozatát a közös nyaralás ötletével. Picike lelkének hihetetlen jól esett, de úgy meglepték néhány másodpercre elkerekedett szemekkel pislogott orra elé.
-Tény...leg? Elmehetek veletek? Nem utált meg Bao? Nem hiszel őrültnek? Ébren vagyok? Megcsípnél, ha szépen kérlek?-
Fogta meg kétségbe esett arccal az érintett felsőjét. Muszáj volt meggyőződnie nem képzelődik. Szüksége volt némi megerősítésre. Annyira hihetetlenül csengett fülében az ajánlat. Elképesztően felvidította, de félt illúzió volt az egész. Lassan tartott tőle, álmodott és valójában el se hangzott a kérdés. Zavarodottabb volt, mint egy hangulatváltó gyűrű, ha jégkockát húzgálnak a felszínén. Hiszen nem érdemelte meg. Nem járt neki ekkora szerencse. Komolyan nem tett semmit, hogy Rii mellette maradjon és így kedveskedjen. Hálás volt érte. Szóhoz se bírt jutni, mennyire. Néhány órája, vagy ki tudja mennyi idővel ezelőtt mutatta be élete legkiábrándítóbb vergődését. Ráadásul az említett baba és Rii szeme láttára. Megrögzött optimista is azt hinné három lépés távolságot kezdenek tőle tartani. Őt, azonban közös pihenésre invitálták.
-Köszönöm! Köszönöm, hogy itt vagy! Szívesen! Nagyon szívesen veletek mennék!-
Dörmögte pityeregve, miközben az érintett mellkasára döntötte fejét. Sok mindent mondott volna, de hatalmas gombóc keletkezett torkában. Örömében úgy elcsípte a bőgés nem tudott percekig megszólalni. Még ahhoz is idő kellett uralkodni bírjon magán és normalizálja hangulatát. Miután, pedig sikerült, végre barátkozni kezdett a nyaralással. Fantasztikusan hangzott. Már attól elképzelt egy óriási kék tengert eluralkodott rajta az izgatottság. Legszívesebben kipattant volna az ágyból, hogy azonnal gépre ülhessenek. Vágyott, igen, szörnyűségesen vágyott egy kis lazításra. Az pedig igazi bónusz volt Rii-vel, na meg a kicsike babócával mehetett. Szinte pillanatról pillanatra elillant rossz kedve, ahogy egyre jobban beleélte magát a közös programba. Arcán felcsillant a bugyuta vigyor, ami előre jelezte mi fog következni. Óriási lelkesedéssel, csillogó szemekkel áldozata nyakába ugrott. Hatalmas csata kiáltást szabadon eresztve lendült bele a dolgok sorolásába.
-Víí~h! Olyan jó lenne tengerparton süttetni a hasunkat! Micsoda csoki barna színűnk lenne...és, és csinálhatnánk homokvárat, eltemethetnénk egymást, labdázhatnánk, vagy búvárkodhatnánk! Még sose jártam Európában! Párizs? HŰH! De,de...az nem a...szerelmesek fővárosa?-
Vörösödött bele saját felvetésébe, ahogy suttogva iparkodott kideríteni a választ. Persze, amint észre vette csapkodva kívánta az univerzum tudtára adni semmi furcsaság nem fordult meg fejében, kombinálni sem kezdett és kósza, kicsike, na jó, túlnyomórészt táptalaj nélküli gondolatok motoszkáltak fejében. Cseppet elmélázott fantáziája "mi lenne ha" kezdetű és érzéseinek roppant szépséges vidéken, de ezen túl semmi következtetést nem vont le a hely nevéből. Vagyis, erősen próbált sehova se kilyukadni, sőt el se kezdeni a bonyolult láncolatot, mely általában azzal végződött: keserű sóhaj után kitette a reménytelen táblát. Kár, hogy sose tanulta meg a leckét. Hiába a sok gyakorlás, elég volt Rii vigyorára néznie, rögtön olvadozva kószált az esti világításban tündöklő Eiffel torony lábánál.
-Ne, ne, ne...ne nézz így! Próbálok semmi rosszra gondolni...KOMOLYAN! Ihizé! Nem is gondolok, olyanokra, mármint rosszra, vagyis...belezavartál!@__@-
Vörösen lángoló képpel hadonászott, hátha képes lesz lehűteni túlhevült ábrázatát. Ha meg nem sikerülne, mert úgy se, fog akkor maradt a párna mögé rejtőzködés. Egész hatásos búvóhelynek számított és még fegyverként is funkcionálhatott. Megcsapkodhatta vele Rii-t, ne kötözködjön túlságosan. Épp erre készült nagy erőkkel, már nyalókától fosztott kisgyerek duzzogása is arcára volt írva, mikor újabb kórházi terror vette kezdetét. Hideg rázta az egy szem nővérkétől is, aki belépett az ajtón. Nem akart egyedül maradni vele, ezért boci szemekkel könyörgött társának, ne hagyja magára. Elvégre nem kérték távozzon látogatója. A kedvesen mosolygó hölgyemény, csak két flakont tett le a szekrényére. Nem sok bébi étellel találkozott, de szörnyen emlékeztette rájuk. Már, pedig, ha őt valami nyugtalanított, akkor kíváncsi fáncsiként kérdezgetni kezdett. Szóval, kezébe vette a gyümölcsökkel díszített valamicsodát és érdeklődve pislogott a nővérkére.
-Mi ez az állatkás, furcsa nevű lötyi?-
-Sűrített fehérje. Ha jól látom banános ízű. Legalább egyet meg kell innia ma, vagy bajok lesznek! Rázza fel és gyorsan hajtsa le. Nem finom, de muszáj!-
-Fúúj, az micsoda? Minek kaptam? Miért kell meginnom?-
Zúdított rá szegény teremtésre minden eszébe jutó kérdést. Nem rajongott az ötletért kötelezően előírják mit és meddig kell fogyasztania. Úgy hangzott, mintha ultimátumot adtak volna neki. Ha lehetett még jobban izgatta, miről nem tájékoztatták. Eddig. A kedves hölgyemény, engedékenyen felcsapta az ágy végén pihenő kartonját és minél érthetőbben elmagyarázta helyzetét. Vérvizsgálatok alacsony eredményeiből, enyhe szárazságából, étvágytalanságából és még néhány dologból, arra következtettek túlerőltette magát, ráadásul az orvosa feltételezte kóros soványsága okozza a galibát. A súly probléma kiváltója viszont nem volt megjelölve. Egyedül annyit jelöltek, kérték egy pszichológus véleményezését. Nem valami bizalomgerjesztő lista. Cseppet se örült neki, megint tömege körül forog a világ. Így is gyűlölte! Minek kellett állandóan előkerülne?! Folyton kísérti. Komolyan elege van belőle. Ráadásul ezt az előadást még Rii is végighallgatta. Már bánta nem tessékelte ki. Annyira kínos, zavaró és idegesítő volt! Fel tudott volna robbanni. Annyira oda se figyelve mit magyaráz, ingerülten csattant fel.
-E-ez, mit jelent? Azt mondja szándékosan éheztetem magam?! Na, és akkor mi van?! Nem kell ez a bébitáp! NEM FOGOM MEGENNI!-
Majd földhöz vágta a kezében szorított flakont. Biztosan meg is teszi, ha nem fogja meg Rii csuklóját. Hirtelen dühében őt se akarta megkímélni az ordítástól, de szerencséjére időben leesett neki, megint mit művel. Kezdett szokatlanul viselkedni. Többnyire észre se vette, viszont most határozottan elcsípte az igazság. Valami tényleg nem volt rendben. Valami nem stimmelt vele. Plusz az érdekes elszólása után, több mint valószínű, tartozott egy magyarázattal. Nem akarta! Nem ment magyarázkodnia. Amúgy is jól volt. Mindjárt bebizonyítja! Megissza azt a trutymót! Akkor majd elhiszik nincs semmi baja. Nos, Umi tervez, gyomra bevégeztet. Alig tuszkolt le nagy kínok között egy kortyot, máris érezte visszafelé jön. Azért annyi tartás még volt benne, ne ország világ előtt taccsoljon ki. Gyorsan kievickélt a mosdóba...

Tárgy: Re: Umi otthona Hétf. Júl. 04, 2011 3:12 am

"Megaszupi" BÉKÍTŐ...

Csodás lenne, ha valóra válna mindaz, amit Umi mondott. Reggel kapná a hírt, hogy testvére magához tért... addig ölelné magához, míg Ming rá nem szólna, hagyja már békén. Sőt, nem is eresztené el, csak akkor, ha már ereje megfogyatkozna. Vagy esetleg az orvosok hámoznák le róla. De lehet még akkor sem. Ezek a gondolatok pedig csak egyre jobban rávezették a 'negativitás' sötét ösvényére. Egyszerűen kezdte már hitét is elveszteni. Persze nem fogja Umi-ra zúdítani a nyavalyáit. Épp elég problémával fekszik itt a kórteremben. Most leginkább azon kell lennie, hogy minél többet tudjon pihenni. Segít neki mindenben, amiben csak tud, és a fárasztó ügyintézésbe is részt fog vállalni. Egy támaszpontjuk volt ebben a hatalmas nagy kalamajkában, az pedig Bao jelenléte. Ő az a személy, aki bármikor képes mosolyt csalni arcukra. Éppen ezért gondolta jó ötletnek az együtt nyaralást is. Mindenki számára jól esik a kikapcsolódás, menedzserük is biztosan megérti, ha pihenésre van szükségük! Minél messzebb a gondoktól, egy gyönyörű országban. Nincs is jobb dolog az utazgatásnál. Féltve dédelgetett álmai közé tartozik a világ megismerése, mely ugyan biztosan nem fog teljesen valóra válni, de amennyire csak tud, küzdeni fog érte. Ha nem is jut el mindenhova, a legszebb országokba biztosan be akar tekinteni! Ilyen célok lebegtek előtte a hírnév mellett.
Csak mosollyal bólintott előre, ahogy Umi megragadta ingét. Kissé zavarba is jött a hatalmas szemeket látva, melyek mintha csak arra várnának, tovább ihassák Rii szavait. Ezért a vigyor után elfordította fejét, és végighúzta orrán ujját. Rossz szokás ez a kényszercselekvés. A köszönetek sora pedig csak még inkább megérintették. Ahogy közelébe hajolt Umi, csak a mennyezetet tudta kémlelni. Érezte illatát, látta közvetlen közelében hajának hullását. Mi sem kell több, mint egy ilyen felülmúlhatatlan pillanat. Szinte már látta maga körül a rózsaszín ködfelhőket, melybe lassan mind a ketten belevesztek, ezért csak halvány mosoly jelent meg ismét arcán. Ezt lehajtott fejével próbálta palástolni. Szorosabban magához ölelve a fiút voltak egymásnak percekig. Nem volt mit mondania. Igazából most sok mindent felfedett volna számára, de nem akarta elrontani ezt a idillt.
-Tessék?
Nézett le kikerekedett szemekkel a kérdés után. Valóban. Bele sem gondolt, hogy talán Párizs nem a legnyerőbb dolog. Viszont abban sem volt biztos ott mennyire veszik komolyan ezt a szerelmes témát. Azért kissé furcsán venné ki magát, hogy az egész ország szerelmes párok dömpingjéből áll. Bár ki a fene tudja? Még sosem járt ott, csak interneten, illetve utazási magazinokban látott képeket róla. Végül aztán nevetésben tört ki.
-Csak nem lehet olyan vészes. Majd a kínos csendet néha lefojtjuk egy-egy croissant-al!
Borzolta meg zenészpajtása kobakján égnek meresztett hajkoronát. Tématerelésből ötösre vizsgázott. Ezért lassan már kitüntetést követelt! Gondolati síkon hevesen bólogatott elismeréseképpen. Oké, talán kissé szórakozottá vált, de annyira rápörgött az utazásos témára, nem is csoda így viselkedik! Az pedig még egyet pedített a lant húrján, ismét zavarba ejtette Palotapincsit. Ezért oldalra húzott széles vigyor, és szemöldökvonogatások következtek részéről. Alig várta puszta nézésével még jobban összekavarja a fiút. Nem is kellett túl sokat tennie, pillanatokon belül Umi már azt sem tudta, kicsoda valójában. Ennek nagyon örült. Ezért végül gyerekesen oldalba pöccintette, kinyújtott nyelvvel.
Ezt a játszótéri hangulatot már csak egy nővérke tudta leárnyékolni. Így is történt. Hamarosan az ajtón belépett egy fehér ruhás kis aranyoska, aztán valamit magyarázni kezdett az ágyban fekvőnek. Rii kissé értetlenül nézte végig milyen löttyöt akarnak szegényre rásózni. Soha életében nem hallott még sűrített fehérjéről. Főleg nem banános ízűről. A banánban van fehérje? Minden nap egy új dolog megismerésére építkezik... Így tehát csak bambán koslatta néha a nővérke arcát, néha pedig Umi-ét. Aztán valami beütött. Szinte ugyan az a cécó kerekedett mint pár órával ezelőtt. A fiú ismét ordibálni kezdett. Nem is az volt a megdöbbentő, ahogy mondta, hanem az, amit mondott. Rii hirtelen felpattant helyéről, majd elkapta Umi csuklóját. Semmi jóra nem vezetett volna, ha a földhöz vágja az üveget, holmi dedós kis csipisz. Néha azért érdemes lenne felnőttként viselkednie. Tudja jól, azt kell tennie, amit az orvosok mondanak, különben soha a jó büdös életbe nem keveredik ki innen. Ha pedig ennek nincs tudatában, akkor valami nagy gáz lehet. Umi utolsó pár szava szinte visszhangzott Rii füleiben.
Megrökönyödött. Mintha gyökeret vertek volna lábai, majd a nővérke távozása után fájdalmasan lerogyott a székre. Hatalmasra tágult szemekkel meredt előre, a kőpadlót vizsgálva. Semmilyen normális életjelenséget nem lehetett felfedezni pupilláiban. Még a szája is tátva maradt. Ha nem lett volna nyitva a háta mögött lévő ablak, biztosan a víz verné. Umi éhezteti magát? De miért, mégis hogyan, és... mi okból? Ilyen furcsa kérdések keringtek elméjében, melyekre aligha tudott volna ép válasszal szolgálni. Nem akart összeesküvés elméleteket szőni, de legelső gondolata arra vetült ki, biztosan ez is az ő hibája. Hiszen ha visszagondolt. Mikor összevesztek... akkor is elájult. Ez képtelenség... nem lehet... minden okozója ő maga volt? És ezt eddig észre sem vette... hát milyen barát az ilyen. Még hogy barát...
-Mondd, mégis miért...?
Végül önkénytelenül kiszalad belőle a halk kérdés. Egyszerűen nem akarta elhinni mindazt, ami most történik kettejükkel.

Tárgy: Re: Umi otthona Vas. Júl. 31, 2011 6:18 am

¤_¤ Megaszupi BÉKÍTŐ ??? ¤_¤

Szörnyen kavargott gyomra, mintha hét fogásos menüt tömött volna le torkán rekordidő alatt. Durva módszerrel duplájára tömött libának érezte magát. Valahogy nem akarta megtapasztalni, micsoda pocsék érzés lehet faló versenyek résztvevőjeként ész nélkül enni. Hideg rázta a gondolattól, valakik önszántukból jutnak ebbe a megalázó és kibírhatatlan hányingerrel járó állapotba. Neki elég volt először és utoljára!#_# Nem beszélve a lelkét kaszaboló bűntudatról.TAT Rosszat tett, amitől százszorosan próbálta az összes létező képzeletbeli ételmaradékot kipasszírozni gyomrából. Hiába nem volt már mit, ő tovább szenvedett. Szentül hitte még kell benne lennie valaminek. Amikor megtapogatta hasát, kézzel bírta fogni a felesleges hájréteget. Márpedig, eddig nem volt rajta ekkora felesleg. Persze, hogy volt! Mi másért furdalná lelki ismerete és látná tökéletlennek alakját? Az a szomorú nem képes ledobni a bőre alatt húzódó sok, undorító, visszataszító zsírt. Hiába próbálkozik, semmi eredménye. A helyett fogyna, állandóan gyarapodik súlya. Miért veri a sors kövérséggel?T-T Ha jól nézne ki, lehetne valami, amire büszke. Nem kéne szégyenkeznie, mert utcára kell lépnie. Az emberek nem azért bámulnák meg, milyen csúnya, visszataszító, elhízott disznó, hanem, jól néz ki. Nem kell minden jött ment idegen forgolódjon utána, csak egy-két elismerő megjegyzésre vágyott. Nem sablonos munkaköri szavakat, őszinte véleményt szeretett volna hallani. Pár kedves dolgot, amitől végre elégedett lehetne külsejével. Pontosan emiatt, nem adhatta fel. Kitartóan próbálkoznia kellett! Muszáj volt, minél gyorsabban megszabadulnia túlsúlyától, vagy bele fog őrülni.
-Futnom kell...-
Motyogta szinte önkívületi állapotban, ahogy lassan kimászott fürdő rejtekéből. Nem érzett semmi erőt végtagjaiban, de a késztetés hajtotta előre. Le kell mozognia újonnan szerzett plusz kilóit. Nem hagyhatta el magát, vagy akkora lesz, nem fér be az ajtón. Reggeli tornája így is kimaradt. Az estit semmi esetre sem mellőzhette. Egy nap kiesés tönkre tenne mindent. Lehet, majd összeesik és egyelőre képtelen felállni, de amíg bír, tovább küzd. Egész közel volt a kórtermi ajtót jelentő szabadság. Ha kijut, egyszerre két legyet üthet légycsapóval. Duplán könnyíthet lelkén, hiszen mozoghat és a kórházi falaktól tisztes távolba kerül. Emiatt szaporán, célra koncentrálva kúszott. Annyira küszködött, szinte teljesen elengedte füle mellett Rii kérdését. Válasza is, inkább volt puszta zavart motyogás, mint remekbe szabott magyarázat.
-Mert kell...-
Várható volt nem győzi meg társát, aki előbb szóban kívánta rábírni forduljon vissza. Neki, viszont esze ágában se volt lemondani tervéről. Lepattant róla az összes győzködés, kérés, felszólítás. Egyik fülén be, másikon ki. Tökéletesen, így festett a helyzet, ami ennyiben is maradt volna, ha nem lépnek hozzá és próbálják visszatessékelni ágyába. Eleinte erőtlenül orra elé dörmögött, majd lassan kapálózott a kijárat felé. Neki feladata volt! Más se lebegett szemei előtt, csak az, mozoghasson. Próbálta lerázni a meneküléstől elrángató karokat, de nem sikerült. Egyre távolabb került a kilincstől. Nem ment. Megbukott. Újra nem tudott leküzdeni egy akadályt. Vége volt. Hasznavehetetlen senkinek érezte magát. Nem értette, miért teszi ezt vele Rii. Megfosztja, attól a kicsike lehetőségtől, valamit sikerüljön teljesítenie. Ennyire utálta? Azt akarta még látványosabban szenvedjen? Ennél jobban nem tudott! Ahogy gúnyneve mondta, apró hangyának látta magát, akin mindenki keresztül sétált. Fájt neki! Minden áldott nap üresség kavargott benne ébredés után, ami estére csak rosszabb lett. Úgy hasogatott mellkasa, mintha agyba főbe verték volna, pedig senki se bántotta. Miért? Miért akar megfelelni? Mi értelme? Sose fog megváltozni. Semmi sem fog változni. Csak egy bugyuta, mosolygós srác marad a sok közül…
-Senkinek se vagyok jó. Se apának...se Na'chan-nak...se a cégnek...SENKINEK! Még neked se! Pedig szeretnék…szeretném, ha szeretnétek… –
Adta fel végleg a tiltakozást, hogy elkeseredetten sírva megpróbálhasson láthatatlanná válni. Most nagyon szeretett volna eltűnni. Szó nélkül, mindentől és mindenkitől messzire keveredni. Túl sok volt. Meg akart szakadni, mert egyszerre támadt rá az összes eddigi sérelme. Ott tornyosultak felette és kárörvendően nevettek rajta. Édesapja állandó elégedetlensége, édesanyja elvesztése, osztálytársai gúnyolódásai, állandó verések, edzője csalódottsága, osztályfőnöke szidalma, hogy képes volt múló szeszély miatt eldobni sportkarrierjét, Jirou szomorú tekintete, mert volt, akit nála jobban szeretett, Rii, akit meg hiába szeretett, sose érhetett el és a bűntudat. Mindent ő rontott el. Egyszer se volt képes jól csinálni valamit. Amibe belekezdett, azt félbe hagyta, vagy rossz irányba terelte.
-Mi a baj velem? Mi hiányzik belőlem? Mi nincs meg bennem, ami…Jobban kedvelnél, ha nő lennék? Biztos nem. Miért tennéd? Megértem. Tényleg, csak…Borzalmasan fáj mással látni. Kiheverem. Biztosan úgy lesz.-
Az egész kitörése sajátos magánbeszélgetésnek hallatszott, mintha kusza gondolatait, gépiesen kivetítették volna a falra. Nem látszódott túlságosan tudatában lenne, mit zagyvál össze. Valahol messze karistolt. Valamelyik nehéz múltbéli súly alatt roskadozott, közel ahhoz pici darabokra törjön.

Tárgy: Re: Umi otthona Hétf. Aug. 01, 2011 9:15 am

¤_¤ Pszichoterápia gyakorlat - Tigrisbigris első rendelése ¤_¤

Kicsit összetörték szívét, nem kell a belvárosba menni. Ott lehet a legérdekesebb dolgokat látni.ToT Így, viszont nagyobb esélye volt elkerülhesse, felismerjék! Nem zavarná fényképeszkednek vele, vagy aláírást kérnek, de nem akar mindenféle internetes oldalon maci nadrágjával találkozni. Teljes kudarc lenne! Ki se tudná magyarázni Tomátó-nak, mit keres a legforgalmasabb környéken otthoni kocogó szettben.---Σ(ﾟДﾟ|||) Másrészt belelesnének kitty albumába, megtalálhatnák az estét dokumentáció formájában. Nem említette Totyitatyi-nak, de már készített néhány képet. Muszáj volt megörökíteni, miféle testőri rátermettséggel védelmezte a lakást és mi történt szegény ajtóval.(*▽*) Egyszerűen könyörgött a helyzet, szomorú szemekkel kucorogjon az egykori betolakodó gátló maradványaihoz, vagy lámpát hősi csípő düllesztéssel fogja, nehogy bárki beférhessen mellette. Igen, elállta az egész rést, amin kicsit meglepődött. Nem gondolta meg bírja magát tartani, háta és talpai segítségével. Mondjuk az előbbi testrészét, úgy érzi sikerült felsértenie.T~T" Picit nagyobb lendülettel csusszant le a sikeres képet követően, mint tervezte. Túlontúl átfújta a boldogság szele. Illetve az ötlet csírája is, hogy az egész kirándulásról készíteni fog emlékeket. Szeretne rengeteg pillanatképet gyártani. Ki tudja, mikor lesz újabb lehetősége hasonló kimozduláshoz. A város fényei, sokkal másabbak egy busz ablakán keresztül!(≧o≦)
-VHOA! Micsoda masina! Akkor most apró kéne, igaz?-(・o・?)
Sasszézott az automatához, hogy napszemüveget letolva, közelebbről ismerkedhessen a használati tájékoztatóval. Szép emlékei szerint, régen ugyanígy működtek. Igaz, amikor iskolás volt, Felhőmircegőhöz hasonlóan bérlettel utazott, de akkor is, így kellett jegyet venni. Nem is bonyolult!^o^ Nehezebb feladatra várt. Már, csak pénztárcáját volt szükséges kihorgásznia zsebéből, hogy a megfelelő aprót összeválogathassa. A benne buzgálkodó gyerek, viszont nem hagyhatta, könnyedén teljesítse. Kisebb kuncogás közepette a legkisebb fémpénzeket gyűjtötte csokorba. Ezzel említeni se kell, alig néhány másodperces folyamatot szép hosszú percekre nyújtotta, mivel útközben kénytelen volt kalkulálni, vagy tanácsot kérni. Hajszínéből adódik nem értett a matematikához.^~^" Néha segíteni kellett mit dobáljon a gépezetbe. A küzdelem végén szerzett jegyről, na meg büszke tulajdonosáról, pedig kötelező volt fényképet készíteni. (*▽*)Természetesen a kiadó géppel az oldalán! Igazi sztárfotó lett, amit boldog visongás közepette lesett meg. Tőle visszhangzott az aluljáró. Persze, majd nem nekiment a körülötte sétáló embereknek, de ez nem szeghette kedvét. Arcán meg tovább szélesedett a boldogság mosolya. Főleg, miután szemei elé tárult egy közelgő turnéjukat hirdető plakát. Több se kellett, harci kiáltással fusson felé, és rajongókat megszégyenítő nyöszörgő csodálattal kapja szája elé kezecskéit. Annyira hihetetlen volt élőben látnia!(*▽*)
-Töhökéleteees! Életnagyságban még szebbek vagyunk! Áj, tudom már! Gyere-gyere, Repcsimancs! Állj magad mellé, légyszí~! VÍÍÍJ! Te dögös görög isten! Nem tudok választani, melyiken nézel ki jobban! Majd kikérem a bentiek véleményét!-
Dugta ki nyelvét, hogy énekes társát telibe vakuzva szökdécselhessen arrébb szerzeményével. Ha egyedül nem ment, majd közvélemény kutatást rendez. Könnyebben rájön a megfejtésre és elbüszkélkedhet vele, micsoda szemre való férfiú társa a hétköznapi életben is, amire egyes egyedül jött rá!(*o*) Nagy öröm pattogása közben, néhányszor felpillantott a jelzésekre. Na, azoktól a számoktól, utca nevektől, ilyen-olyan pálcika figuráktól rögtön turistának érezte magát.∑(O_O；) Tuti eltévedt volna az első elágazásnál, ha nem szólnak rá rossz irányba szivárványlik. A helyes örvényre tereléssel, viszont még nagyobb öröm érhette. Rettegett mozgólépcső után ott álldogálhattak a villámos megállóban. Előtte volt a világításban úszó kerület kicsiny szelete. Imádta! Száját tátva fordult körbe tengelye körül és kitty-t hűségesen kattogtatva kötötte le figyelmét, míg be nem futott a villamos. Lendületesen felpattanva a kinyíló vagonra, máris eszébe jutott valami. Mit valami! Nagyszerű dolog! Madonna egyik klipje, ahol a metrón táncoltak az ülések közötti járórészen. Nem bírt a késztetésnek ellenállni! Muszáj volt kipróbálnia! Megragadta az első oszlopot és rögtönzött mozdulatokkal dudorászva a hung up-ot masírozott keresztül a leghátsó ülésekig.(￣▽￣) Nem zárhatta előadását laposnak számító lehuppanással, ezért felnyúlt a vascsőre kihelyezett kapaszkodókhoz és kicsi majomként belendülve zuttyant az ablak mellé. Szó szerint csapódott, mert talpával rendesen belerúgott a villamos oldalába.(ﾟДﾟ|||) Picikét nagy volt a helyhez és túl nagy lendülethez folyamodott. Tehát, villámgyorsan behúzva nyakát lapított, míg újra el nem csípte a fránya kíváncsiság. Kisebb mocorgás után rátapadt az ablakra és mindent, amit csak meglátott visítva, bökdösve jelezte Bariszelőcirmosnak. Őszintén szólva, nem tudta merre járnak, mik azok, amiket nap, mint nap lát. A dupla sötétben –napszemüveg- még kevésbé ismert fel épületeket, tárgyakat, tereket, egyáltalán bármit. Így minden az újdonság erejével hatott és addig alakította a turistát, míg kifogyott összes nyálából. Akkor határozottan sajnálta nem hozott magával innivalót, de addig könyörgött, míg kerítettek egy megfelelő automatát. Nem ihatott akármilyen ásványvizet! Ezt szerencsére megértette zenész cirmosa és a folyadékpótlásnak hála, kis ideig csendben maradt a buszon. Bár azt nem mulaszthatta el, ne készüljenek ülésen pózolós képek. Természetesen együtt!(＾▽＾) Addig hisztizett, míg társa bele nem egyezett és boldogan nem nyomhatta le, köbö ötszázszor a kicsike gombot. Utána, gyönyörködött a szerzeményekben, vagy magyarázta, rosszabb estben szemléltette, milyen vicces fejeket vágnak egyik-másik díszpéldányon.
Nagy grimasz bemutatójával hamar vége lett az utazásnak, így jöhetett a séta. A tíz perces kutyagolás alatt, végig fel-alá rohangászott az utcán. Nem bírt feles energiáival, annyira kimondhatatlanul örült nem fog egyedül lenni házikójában. Valami nagyon szuper estét szeretett volna szervezni! Nagy agyalása közben, azért kitért az élményekre. Hatalmas rózsaszín sóhajok közepette, úszkált vattacukros mezőkön.*o* Nagyon örült ennek a kikapcsolódásnak! Szinte teljesen elfelejtette, milyen hétköznapi emberként közlekedni.
-Ahannyira élveztem!(*▽*) Te is? Ugye, egyszer ismétlünk? Légyszí, légyszí, légyszííí!-
Vetette be tányérnyi könyörgő kutyuska szemeit és farkinca csóválását. Hamisítatlan szeretetért kuncsorgó öleb volt. Ha szükséges szabályszerű pitizés bevetését sem utasítja vissza, de úgy dolgozott benne az adrenalin, kapásból más vizeken evezett. Például a hol a lakás kulcsom probléma körnél! Sajnos, gyakran elfelejtkezik róla. Egy időben kártyás rendszerű volt a lakás, de miután látta, néha egyszerűbben feltörik, amit továbbra se ért, hogyan, inkább visszaváltott a hagyományos zárra. A dolog szépséghibája az volt, elszokott a kulcs cipeléstől, így mindig odabent maradt. Most, kivételesen zsebében lapult!(*▽*) A probléma megoldásával, szorgos méhecskeként libbenhetett az újabb témára. Hirtelen felindulásból elsöpörhetetlen vágyat érzett, mai kalandját megossza a világgal. Szerette volna, ha tudnak erről a remek estéről!(*▽*) Isten ments az összes részletet leírja!@_@ Felesleges tudniuk otthonkában futkorászott! Azt nyugodtan ki lehetett hagyni...
-Uuuh! Ha hazaértünk megírjuk a kalandunkat blog-ra? Na-na-na?(≧o≦) Képeket nem teszünk fel, meg azt se pontosan hol jártunk, csak egy kicsi összefoglalót! Régen írtam és ezt most úgy, de úgy leírnám! Tényleg! Te szoktál még írni?(・・)-
Jelent meg óriási kérdőjel feje felett, ahogy bamba ábrázattal szája elé helyezte mutatóujját. Bizony nem volt erőssége szemmel tartani a blog-ot. Megszokta ráhagyja a többiekre, elsősorban Tigritaprira. Na, de ezen nem forgolódhatott sokáig, mert beértek kicsike házához. Ettől ellepte a szerelmetes aura. Imádta házacskáját! Nem csoda földöntúli boldogságtól lebegve nyitott be, hogy széles karmozdulattal rúghassa le cipőit és csúszhassan be a nappaliba. Valahogy a csempén való csúszkálásról nem tudott leszokni, pedig házinéni kedvesen igyekezett neki segíteni. Vett állatfigurás, tapadós pamut zoknikat.
-ÉÉÉÉÉS...ITTHON! Kérsz valamit? Inni? Enni? Fürdeni? Szobát foglalni? Uh! Majd rám szólnál álljak be lexi-vel? Kint hagytam az utcán. Vagy mész te?(^.^) Itt az indító kártyája! TÉNYLEG! Akár kocsikázhatunk is!(*▽*) Felmehetnénk ahhoz a királyságos kilátóhoz, ahonnan látszik az egész város! Nézhetnénk napfelkeltét! Betennék meleg takarót, tennék termoszba teát és...nehem tetszik az ötlet?(^~^")-
Fékezett be társa előtt összecsapott tenyerekkel. Láthatóan kettőjük közül, csak ő volt teljesen felvillanyozva. Szóval, erőt vett magán. Kicsikét befogta hatalmas száját, hogy meghallgathassa Égensétafikálómicus véleményezését. Elvégre, ha fáradt, vagy nincs kedve elmenni, akkor maradnak. Betesznek filmet, esetleg beszélgetnek. Nem annyira erőszakos, hogy csak az lehetett, amit ő mond!O.o"

Tárgy: Re: Umi otthona Csüt. Aug. 04, 2011 12:35 pm

¤_¤ Pszichoterápia gyakorlat - Tigrisbigris első rendelése ¤_¤

Nem gondolta volna, hogy Umi számára ekkora szenzációs kirándulás lesz tömegközlekedéssel utazni. Vagyis még el sem kezdtek utazni, csak a jegyautomata előtt szöszmötöltek, hogy megvegyék a megfelelő mennyiségű jegyet Uminak. Néhány perces kalkulálás után végül Sky kinyögte, pontosan mennyi kell, és segített társának kiszámolni a szükséges pénzmennyiséget is. Arra viszont nem számított, hogy ő előhalássza a lehető legkisebb címletű aprót, csak azért, hogy még többet játszhasson az automatával. Nagyot sóhajtva és fejrázva vonult kicsit félre, hogy nekidőlhessen a falnak, míg várakozik. Igaz, hogy éjszaka volt, de azért még így is jócskán mászkáltak emberek a metroból ki-be jövet körülöttük, és gondolta kevesebb feltűnést keltenek, ha nem pontosan egymás mellett ácsorognak, és diskurálnak fennhangon. Bár Sky most kicsit benézte a sarkot ahova félrevonult, hiszen sikerült nekitámaszkodnia egy róluk készült óriásposzternek. Sejtette ugyan, hogy valami nem stimmel, hiszen annak ellenére, hogy rajta volt a napszemüvege, elég sokan pillantottak feléje furcsán vagy mutattak felé, mikor azt hiszik nem figyel oda. És egész addig le sem esett neki mi a feltűnés oka, míg Umi fel nem hívta rá a figyelmét. Még hátra is fordult, hogy megnézze, miféle reklámanyag szerepel itt róluk, amit szemmel láthatóan eddig nem észrevételezett.
-Nahát, ez valamikor mostanában kerülhetett ide... -billentett le ő is kicsit a napszemüvegét, hogy jobban megvizsgálhassa. Most már az is világos volt, hogy miért néztek rá ilyen gyanakodva az emberek. Valószínűleg azon gondolkodtak, hogy valami elvetemült cosplayer, aki így igyekszik felhívni a figyelmet arra, hogy mennyire is hasonlít a plakáton szereplő emberre. Egek, nem szeretné ha igazából is lennének ilyen rajongói! Roppant frusztráló lenne lépten nyomon egy-egy az ő poszterét magával cipelő hasonmásába botlani. Csak nehogy aztán ezzel álmodjon rémeket ma éjjel. Szép is lenne, ha ráadásul nem is a saját házában áll neki álmában olyasmiket kiabálni hogy "De tényleg én vagyok az igazi!" vagy "Nem szeretném ennyiszer látni magam" ... Biztos bolondnak néznék... Gyorsan meg is rázta a fejét, hogy kiverje belőle ezeket a rémképeket. Annyira elbambult az előbbi képsorok vizualizálásában, hogy észre sem vette, hogy társa közben egy egész porfóliónyi fotót készített róla, és már mellette ácsorog, hogy csízt mosolyogjon csillámló telefonja hátlapjára. Még gyorsan el tudott ereszteni egy félmosolyt, hogy legalább egy használható kép legyen amit majd megszavazhat az előző ezer közül. Próbálta elképzelni, hogy milyen fejet vághatott miközben a klónjairól képzelgett, és valahogy nem a legfotogénebb ábrázatok jutottak eszébe róla...
Miután ezzel is megvoltak, indulhattak végre megkeresni a megfelelő villamos megállóját. Ez már magában nem egyszerű feladat egy olyan embernek, aki nem jártas napi szinten a karakurai tömegközlekedésben, de mivel Sky elég sűrűn igénybe vette ezt a közlekedési módot, ezért nem okozott gondot felkanyarogni a megfelelő aluljárókon, és kikötni a helyes peronon. Épp csak odalépett, hogy az órájával összehasonítva a menetrendet megnézze mikor várható a következő szerelvény, szinte máris be is futott. Valószínűleg a továbbra is sűrűn fényképezgető Umi legnagyobb bánatára. Kicsit úgy érezte mintha turistát kalauzolna, pedig mindketten ebben a városban élnek mióta az eszét tudja. Amint felpattantak a villamosra Sky még vetett egy pillantást a megállók listájára, hogy tényleg jó szerelvényen vannak-e és, hogy hozzávetőlegesen mennyi idő múlva kell átszállniuk és pontosan melyik buszra. Járt már erre párszor, de éjszakánként kicsit megváltozik a menetrend, így nem árt megbizonyosodni róla. Isten ments, hogy valami ismeretlen helyen kössenek ki az éjszaka kellős közepén...egyedül... Semmi kedve sem volt taxit hívni, és ilyen csúnya pofont adni a tájékozódóképességének. miután minden szükséges információt leolvasott a kijelzőről, és társára emelte a tekintetét még épp elcsípte a rögtönzött műsorának utolsó mozdulatait. Talán jobb is, hogy nem látta az egészet, mert akkor most biztosan zavarban érezné magát, hogy nyílegyenest lépdel kapaszkodóról kapaszkodóra, hogy leüljön mellé. Habár már teljesen megszokta az efféle improvizatív fellángolásokat, de emberek között, villamoson még nem volt szerencséje egyhez sem... Azonban most sem nagyon hagytak neki szusszanásnyi időt sem hogy efféle dolgokon aggodalmaskodhasson, vagy zavarában vakarássza a tarkóját, mert rövidesen elérték az átszállási pontot. Közbeiktatva egy kitérőt a megállóban sorakozó üdítőautomatákhoz, néhány perc múlva már a buszon zötyögtek, és újabb photoshoot következett... Sky kicsit kezdte már kényelmetlenül érezni magát, mert rég készült róla ilyen rövid idő alatt ennyi fotó, de nem akarta megbántani társát azzal, hogy fejébe húzza a kapucniját, hogy a napszemüvege mellett még többet eltakarjon az identitásából. Bár a szemfüles rajongóik valószínűleg már egy kósza kilógó bal fülből is felismerik őket... tehát teljesen felesleges lenne ez a sztrájkolás. Így hát megpróbált magára erőltetni egy-egy haloványabb mosolyt, és számolta a megállókat, hogy mikor érnek már végre oda. Hatalmasat fújtatva lépett le a busz lépcsőjéről, és vett egy mély levegőt a kellemes estéből. Errefelé már sokkal csendesebb volt a környék, és sokkal családiasabb kivitelezésű, ennek köszönhetően a zöldnövényzet is sokkal sűrűbben borította a környéket, hogy felfrissíthesse a levegőt. Lehet talán kicsit lassabbra is vette a sétatempót, mert nagyon jól esett végre szellőztetni a gondolatait nagyokat szippantva a csípős fuvallatból. De kényelmes pár perces gyaloglás után végül így is befutottak énekestársa szerénynek éppenséggel nem mondható otthonába. Akárhányszor itt járt mindig az volt az első gondolata amint belépett a kapun, hogy biztosan nem tudna egyedül egy ekkora helyen élni. Gyönyörű ház volt gyönyörű helyen, de neki túlságosan is fényűző. Ennek azonban sosem adott hangot, hiszen semmi baja sem volt a házzal, és esetleg társa még félreértené, szimplán csak másképp élik az életüket.
-Hát persze, de akkor majd felveszünk valami karimás nyári kalapot is, és a nyakunkbakötünk egy fényképezőgépet, sőt te még egy térképet is kaphatsz, úgy biztosan nem fogunk feltűnni hogy helybeliként egyszerűen csak kedvtelésből utazgatunk. -ecsetelte csipkelő mosollyal. Rövidesen felmerült a blog frissítésének témája is. Sky azt hitte Umi eleve azért fényképezget ennyit, mert konkrét szándékkal rendelkezik, hogy írjon oda, de úgy tűnik ez csak most jutott eszébe.
-Nekem nincs ellene kifogásom, de légyszíves most inkább hadd én írjam a közös túránk bejegyzését... -nyomatékosította zavarát egy köhintéssel, ugyanis eszébe jutott az ominózus eset, mikor egy külföldi fellépésük után arról olvashatott részletes beszámolót a blogjukon, hogy hányféle pózban és milyen arckifejezéssel alszik éjjel, és hogy milyen aranyosan ölelgeti a takaróját. Nem szerette volna, ha ezek után még hasonlóan kínos helyzetbe hozzák. Talán még most is kering a fanclub tagjai között a fotó a takaró alól kilógó a feje búbjáról, és az Umitól ajándékba kapott, tehát közös kiruccanásokon kötelező jelleggel viselt fekete alapon halványszürke hello kitty mintákkal díszített boxeralsójának csücskéről.
Még jóformán a cipőjét sem vette le, de házigazdája máris bevetette magát. Alig győzte csitítani, hogy üljön már le egy kicsit ő is, mielőtt elszédül a nagy sürgés forgásban. Elvégre nem a japán császárt látja vendégül, hanem egy egyszerű barátot... Apropó barát... még mindig nem tudta mikor fog találni újabb alkalmas pillanatot az odahaza elrontott helyett, amikor ismét előhozakodhat az őt bántó témával.
-Mivel még éppen csak most értünk ide, szerintem pihenjünk egy kicsit, és esetleg később elmehetünk majd sétálni, rendben? Őszintén szólva elég fárasztó volt ez az utazás... sőt igazából ez az egész nap. -tette hozzá a végét inkább csak magának mormogva. Hirtelen nem tudta mit kezdjen magával ebben a hatalmas házban, vagy egyáltalán hova üljön, hova teheti le a holmiját. Annak ellenére, hogy jónéhány éjszakát eltöltött már itt, nehezen érzi otthon magát, bármennyire is próbálkozik.
-Először talán együnk valamit, és közben megírhatjuk a blogot is. Igazából már kezdek nagyon éhes lenni... Akár össze is üthetnénk valami ahelyett, hogy valami kész ételt keresünk! Biztos találunk olyan receptet ami mindkettőnknek megfelel, és van is hozzá alapanyagod. -pakolta le a táskáját az egyik kanapéra. Az elmúlt pár napban nem sok mindent evett, és valahogy most jött ki rajta igazán az éhség. De persze nem akarta kienni társát az egész hűtőkészletéből. Hamarosan ő maga is lehuppant a kanapéra, ahova az előbb a táskáját tette, és nagy sóhajjal nyúlt el rajta. Remélte, hogy nem nyomja el az álom, de olyan jól esett kicsit ejtőzni, miközben a továbbra is fáradhatatlanul hiperaktivitással küzdő Umit figyelte. Bármennyire is küzdött ellene, nem tudta megakadályozni, hogy néhány röpke percen belül el ne nyomja a halovány bóbiskolás. Azonban egész eddig megfeledkezett valamiről.... vagyis jobban mondva inkább már valakiről, attól függ milyen megszemélyesítő megvilágításba helyezzük az ember legjobb barátját, de azt hiszem ennek a pszichológiai hátterébe most inkább ne menjünk bele. Rövidke képkieséséből egy nyálas pofából kicsüngő nyelv találkozása az arcával térítette magához, szinte azon nyomban ahogy hozzáért.
-A cipőm! -kiáltott fel hirtelen, és azon minutumban reflexből pattant fel, keresztülborulva a kanapé háttámláján, nehogy az állatra essen, és viharzott a bejárathoz, hogy biztonságba helyezze az előbb említett lábbelijét. Remélte, hogy még nem késett el a mentőakcióval. A reakciójától kicsit zavarodott eb, viszont pillanatokon belül farkát csóválva követte és ült le elé.
-Ne haragudj Tsuna, de nem kapod meg a cipőmet... -paskolta meg a termetes, ám ennek ellére igencsak barátságos boxer feje búbját. -Te engedted be a kutyát Umi? -kiáltott befelé, mert nem tudta pontosan hova tűnt társa, míg a kanapén heverészett.

Tárgy: Re: Umi otthona Hétf. Aug. 08, 2011 5:02 am

¤_¤ Pszichoterápia gyakorlat - Tigrisbigris első rendelése ¤_¤

Felhőtlen boldogság reptette a konyha rejtekéig. Nem, nem bírt a kanapé előtt szobrozva ücsörögni, máris gondolatok ezrei támadták le mit csináljon. Teljesíthetetlen kihívás volt lecsüccsenjen, miközben lábai alatt égett a padló. Nem, nem épp a lemaradástól, hanem a sebességtől! Maguktól futkorásztak fel alá. Önálló életre keltek és keresztül kasul rohangásztak a konyhában. Elég volt egy kósza gondolat, mit szeretne Umi, máris megtehette villámlábai segítségével. Na, meg a lelkesedés erejével! Valamitől teljesen feltöltődött, pedig nem emlékszik árammal, vagy konnektorral találkozott volna. Bár azt viccből szokták neki mondogatni. Állandóan azt vágják fejéhez, olyan, akár az akkumulátoros gyerek játék. Elég töltőre dugni, amit nem kezd részletezni, hogy szoktak érteni és máris maximumon pörög. Néha igazán gonosz tudott lenni a staff gárda, de ez nem vehette kedvét. Tisztán tudta, mit szeretne, így sorjában nekiesett a teljesítésüknek. Kivett a hűtőből egy ásványvizet Égendorombolónak, zsebre vágta a kocsi kártyáját, nehogy elfelejtse a beparkolást. Féltette kicsikéjét, még, ha annál nagyobb vész nem is történhetett vele, megkocogtatja fényezését egy kis jégeső. Aztán jöhetett a tortúra, kipöckölje szöszi tincsei közül, merre tette le a macbook-ját, végül, de nem utolsó sorban elképzelni magukat, ahogy vérbeli turistaként szelik a belvárost. Komolyan kipróbálta volna! Lehet, még arra is hajlandó megtanul egy-két külföldi kifejezést és úgy kér útba igazítást. Milyen vicces lenne! Főleg, amikor odamehetnek egy idegenhez azzal a kéréssel, készítsen róluk fotót. Ezt imádná a legjobban! Róluk és nem velük készülnének képek. Lehet egészségtelen a kárörvendés, de akkor hihetetlen élvezné.
-Értettem, akkor vacsora! Mit szeretnél enni? Van...néhéhány receptes könyvem. Mindjárt idehozom őket! Uuh! Tudom is! Less beléjük, én addig beállok a kocsival! Tényleg! Papucs!! Vegyél fel egyet, nehogy felfázz!-
Kukucskált be a nappaliba széles vigyorral, hogy letehesse az időközben szerzett ásványvizet és tiszteleghessen engedelmes katonaként. Szerinte egész jól csinálta. Összecsapta bokáit, homlokához emelte kézfejét és ennél jobban akkor se húzta ki magát, amikor csalni akart a középiskolás magasság mérésen. Tiniként nagyon szeretett volna néhány centivel termetesebb lenni. Emlékszik az edzője is folyton magyarázta a sprintereknek elég, ha hosszú a lábuk és géppuskaként kapkodják, de valamiért álmodozott róla elérheti a száznyolcvanas álomhatárt. Nos, cseppet elakadt a cél előtt. Néhanap bánja, de igazából már nincs miért colosnak lennie. Gyorsan el is hessegette ezt a régi mániáját és a következő pontra koncentrált. Szája elé téve mutatóujját körbe lesett a nappaliban. Arrébb pakolt egy-két újságot, bekukucskált a dohányzó asztal alá, majd rá is csüccsent szélére. Egyenlőre nem jutott előrébb, amin kötelezően felsóhajtott. Nem szerette, ha kifognak rajta a dolgai. Viszont, ott volt neki a közönség segítsége! Kapásból újult lendülettel csillantak fel szemei.
-Tapingó! Nem látod vagy láttad valahol a macbook-ot? Biztosan meg lesz, csak nem tudom merre tettem le este. Kizárásos alapon itt vagy odafent a hálóban pihenhet. Jaj, hozom a recepteket!-
Csapta magát homlokon, hogy addig kalandozik, míg éhen hal vendége és ő sose áll be a kocsival. Egyértelmű nem hagyhatta az eset bekövetkezzen! Tehát, széles mosollyal odavágódott a nappali másik végében árválkodó könyves polchoz és csípőre tett kezekkel futotta át a címeket. Persze, így is szükséges volt némelyikbe belelapozni, amit száját rágcsálva szíves örömest megtett. Nagyjából tudta mit kéne keresnie, csak kicsit felkavarodott gyomra a fogások illusztrációitól. Ettől függetlenül, egész könnyedén boldogult és hamarosan szép kupacot halmozott fel társának. Látva a kisebb felhőkarcolót, inkább ott ahol tartott befejezte a további nézelődést. Szerzeményeit megpaskolva hátrafordult társához. Igazán élvezte a helyzetet, micsoda grimasz suhant át Felhőfodorpamacs arcán. Saját véleményét kezével próbálta takarni, de halk kuncogásából hamar pukkadozó röhögés lett. Úgy küszködött, ne vihogja telibe, még a könnye is kicsordult. Rendben vicces, sőt eszméletlen vicces volt, mégse akarta megbántani, hogy térdét csapkodva mutogat rá. Így, cseppet tovább tartott átvészelnie az akciót, de csak sikerült! Miután, pedig újra kapott levegőt, kisebb sztár csókot szabadon eresztve viharzott a hátsó ajtó felé.
-Úgy érzem ez is bőven sokk lesz. Jó játékot, drágaságom! Én elintézem végre a kocsit, mert nem jutunk egyről a kettőre!-
Maga se érti, milyen indíttatásból választotta a kerti átvágást. Rendben a medence és bokor soron átvágva máris a garázsnál van. Viszont, így is úgyis ki kellett mennie, vagyis semmit se rövidített vele. Kivéve, hogy pókhálótlanította a tujákat. Tiszta szívből reméli a pókok messze jártak abban a pillanatban. Nem szeretne egy szőrös állatkával orrán ébredni. Jut eszébe az állatkáról, nem találkozott szívszerelmével! Pedig, ha kijött utcát bezengő csaholással követelt játékot. Ez a nagy hallgatás és rejtőzködés rosszat sejtetett. Valamire készülhetett, amivel hamarosan szembesült. Miután garázson keresztül visszatért a házba, máris az a látvány fogadta, ügyes szeme fénye örömmámorban úszva terrorizálta vendégét. Hamarosan, pedig arra is rájött nem meghívóval érkezett. Totyimancsocska kérdését hallva, tökéletesen tudta aranybogara megtalálta a pajzson éktelenkedő rést. Erre más reakciója nem lehetett szemei forgatásán kívül. Na, meg rögvest csípőre tett kezekkel leguggolt, hogy hiperaktív gyönyörűsége tornádóként felé vágtatva adhasson kegyelmet egyetemi palántájának. Persze ez nem vonatkozott gazdira. A csúszós csempén még úgy se ment a fékezés, így Umi-t secpec hátsóra kényszerítette. Ha pedig gazdi kiterült, szabad a hízelgés! Kegyelem nélkül rávetődött és boldogan nyalogatva csóválta farkát, míg arrébb nem tessékelték kedveskedő pofiját.
-Ehelég lesz, Neo! Azt hiszem nyitva hagyhattam az ajtót és őfelsége beszabadult! Igaz, Tsuna tündérem? Hát, mit csinálsz?! Csak, így belógsz? Tudod, hogy nem szabad, egyetlenem! Jaaaj, egyem meg az okos fejecskédet!-
Igen, ő volt apuci büszkesége, akit minden körülmények között imádattal fogadtak. Na, meg sok simogatással, amihez hálásan dobta hátra magát. Őt igazán szerették ebben a házban! Kivéve a vendégeket és házi nénit. Előbbiek, azért nem kedvelték, mert a pöttömnek nem nevezhető boxer piócaként tapadt az emberekre simogatás és játék követelésével. Ezzel alapjáraton nem lett volna gond, de ő ölbe mászott és mindent nyálazott, vagy összesározott tappancsával. Házi néni, pedig azért kapott tőle spanyol káromlási rohamot, mert neki kellett utána takarítani, ha a házban támadt kedve garázdálkodni. Márpedig Tsuneo nem ismert határokat! Mindent szétszedett, főként a szívnek kedves holmikat, különös tekintettel az első osztályú bőr cipőkre. Az olcsóbb műanyag szándalokhoz nem nyúlt, de ha eredeti, na meg drága lábbeli érkezett a házba, attól garantáltan búcsút vehettek.
-Sikerült eltenni a cipődet? Úgy sajnálom a múltkorit. Te is sajnálod, Tsuna? Hogy kérsz bocsánatot? Ne, nem a pórázod...kérj bocsánatot! Az lesz az!-
Vinnyogott kicsikéjén, hogy micsoda könyörgő szemekkel vetette magát földre, hogy mellső lábával orrát dörgölve kérhesse a megbocsátást. Szíve szerint azonnal szívecskéket dobálva szeretgette volna szét. Neki ellenállhatatlanul tüneményes volt, még, ha szépsége, fél perccel később, akár a rakéta ellibbent valahová. Több, mint valószínű játék ötletben mesterkedett, ami jobb esetben a bevonásukkal fog történni. Akadt pár sípoló játék a házban. Nem beszélve a pórázairól! Ha egyszer fejébe vette sétálni óhajt, addig hurcolta mindenki után séta láncait, míg be nem adták derekukat. Egyenlőre még nem bukkant fel, szóval Umi rátérhetett a feladatra, megszabaduljon a rá került nyál mennyiségtől. Hihetetlen imádta kicsikéjét, csak az a sok folyadék, ami távozott belőle. Néha elgondolkozott, honnan van ennyi nyála. Mondjuk ő már megszokta. Neki normális volt, úszott a ragacsos trutyiban és gyakran zsepivel törölte le kedvenckéje pofiját.
-Buhuuu~, büdi ragacs!-
Közeledett énekes társához, vészjóslóan járatva ujjait. Picikét meg akarta kergetni a nyálas kezeivel, de láthatóan nem voltak vevők játék ötletére. Szóval, hamar feladta és elbattyogott kezet mosni. Igazi műtősként tolatott be a fürdő ajtaján. Dudorászás közben, pedig eszébe jutott, mi mindent kéne csinálniuk. Bejegyzést írni, meg Tigrimancsnak vacsorát készíteni. Jobb lesz, ha belehúz, mert tényleg éhen hal pindurka egyetemistája! Ez adott neki annyi erőt, sugármeghajtással veretett be a konyhába. Kapcsolt némi zenét, szigorúan elviselhető hangerőn és edényt, fakanállal társítva loholt vissza a nappalihoz. Fémhez kocogtatva a segédeszközt táncolt a pop számra, mialatt továbbra is megnyerően vigyorgott. Ő folytatta a pörgött. Érzi, szó szerint táncolva fog főzőcskézni.
-Később, akár tündérmanót is elvihetjük sétálni, ha már említetted. Volt időd valamit választani a receptekből? Oh, meg kizárjam, Tsuna-t, vagy nem lesz útban? Bár...most nem tudom merre lófrál.-

Tárgy: Re: Umi otthona Csüt. Szept. 01, 2011 7:09 am

¤_¤ Pszichoterápia gyakorlat - Tigrisbigris első rendelése ¤_¤

Szerencsére a saját kárán tökéletesedett reflex most sem hagyta cserben, és idejében sikerült biztonságba helyeznie a féltett lábbelit. Félreértés ne essék, nem az állatra haragudott, hiszen tudta, hogy ő nem feltétlen érzi, ha ezzel rosszat csinál, Sky viszont már annál inkább, mikor a szponzoraik számonkérik, hogy miért nem viselik az általuk biztosított ruhadarabokat a nyilvános rendezvényeken. Nem mondhatja nekik az, hogy a legfrissebben, vagy még forgalomba sem hozott félcipőmodelljüket szétrágta egy boxer... Igazából már azzal is kímélnie kellene, hogy ilyen civil kiruccanásokon nem hordja, de annyira kényelmes, hogy nem bír neki ellenállni. Hiába, hiszen valószínűleg egy elég drága darab...
Tényleg elég fáradt lehetett, mert azon kapta magát, hogy ezen aggodalmait mind szépen előadja a jószágnak is, egészen addig magyarázva, míg be nem futott a továbbra is teljesen elvarázsolt gazdája. Szokás szerint most is elfojtott a tenyerébe félrefordult köhécselésnek álcázott nevetést az anyai reakciót látva. Ő is szereti az állatokat, de azt valahogy sosem tudta elképzelni, hogy ennyire rajongjon egy házikedvencéért. De abból kiindulva, hogy Umi túláradó szeretetét hogy szokta levezetni, egyáltalán nem lepődött meg azon ahogy bánik a kutyájával. De attól még minden alkalommal szórakoztatónak találta.
-Igen még épp idejében jutott eszembe, hogy menteni kellene. Tényleg nem lett volna jó, ha ez is arra a sorsra jut, mint a múltkor az utcai papucsom... Ha nem adsz kölcsön egyet helyette mehettem volna haza mezítláb... -idézte fel az ominózus esetet, amikor óvatlanul a küszöb előtt felejtette az egyik nyári lábbelijét. Kész szerencse, hogy majdnem egy magasak, így tökéletesen megfelelt neki a papucs, míg elért benne hazáig. Tényleg azóta visszajuttatta neki? Nem emlékszik, de majd körbenéz otthon, úgyis ráférne a lakásra egy nagytakarítás... már ki sem látszanak a bútorok a könyvek közül. Amint ezen elmélkedett, egyszer csak kutyanyálban tocsogó ujjakat látott az arca felé közeledni. Nem igazán díjazta a kísérletet, így reflexből elhajolva hátrált pár lépést, egy enyhén szúrós tekintet eleresztése mellett. Az ebnyálnak az állat szájában van a helye, nem az ő arcán... ugyan nem volt hipochonder, hogy minden betegséget és bacilust beleképzeljen, egyszerűen csak gusztustalannak érezte ha Tsuna megtiszteli vele. Az biztos, hogyha netán egyszer ő saját kutyát vesz, valami kevésbé nyáladzó fajtát választ. De abban a lakában jelenleg egy állat sem érezné jól magát... meg amennyit otthon van, biztos, hogy szörnyen magányos lenne a házikedvence, azt pedig nem szeretné. Persze magával sem vihetné mindenhova... így egyelőre ez a lehetőség újfent csak a gondolati síkon marad meg. Miután társa kioldalgott a fürdőbe kezet mosni, Sky ismét visszahuppant a kanapéra, és csak most vette észre a dohányzóasztalon tornyosuló könyv hegyet, aminek mibenlétéről egy hozzá intézett kérdéssel is tudatosították. Halványan mintha rémlene neki valami azelőttről, hogy elaludt, de valószínűleg semmit sem fogott már fel abból amikor lepakolták elé az átolvasandó szakácskönyveket és recepteket. Társának viszont ezek szerint nem tűnt fel, hogy nagyon csendes a hallgatósága.
-Öö~ hogy ezekből? -hajolt közelebb hozzájuk és lapozott bele egybe. Nem merte megmondani, körülbelül arra sem emlékszik hogy kerültek ide, nem hogy válogasson belőlük. -Még nem igazán, de szerintem előbb írjuk meg a blogot! -igyekezett menteni magát a helyzetből, és időt nyerni arra, hogy míg majd Umi a képekkel babrál tanulmányozhassa a leendő vacsorájuk mibenlétét. Felkapta a legszimpatikusabb borítójú receptes füzetkét, és elkezdte böngészni, míg társa előkereste meglepő módon Hello kitty csoda laptopját, és beüzemelte velük szemben az asztalkán. Hamarost már fent is csodálhatták az összes képet a monitoron, és jöhetett a feladat, hogy körültekintően kiválassza melyiken van kellőképp viselhető feje, és tüzetesen átvizsgálni és eltüntetni a nyomokat amik arra utalhatnak, hogy merrefelé jártak. Elég híresek ahhoz, hogy kell legyen ennyi elővigyázatosság abban mit osztanak meg a nagyvilággal.
-Te jó ég, ezt fel ne tedd! -bökött rá kétségbeesetten az egyik képre -Itt épp akkor világított szemközt egy reflektor mikor meg akartam törölgetni a napszemüvegem, és olyan fejem van mintha másnapos lennék. A végén még félreértik és valami ilyesmiket gondolnak rólam! -hüledezett a lehetséges kombinálások tengerét levizualizálva. Talán kicsit túlzásba vitte, de nem szeretett volna rossz példát mutatni a rajongóinak, és nagyon ügyelt arra, hogy milyen képei kerülnek fel az internetre. Eltekintve az olyan aljas esetektől, mint az alsónadrágja. Nem kifejezetten azért mert kínosan érezte magát, jó persze azért is, de úgy állt hozzá a dologhoz, hogy mivel hírességnek számít, ezért felelőssége is van, hogy milyen képet mutat magáról a külvilágnak. Továbbá Umival ellentétben ő kevésbé bizalmas hangnemben írta meg a blogbejegyzéseit is. Szorgalmasan frissített, de általában csak arról írt, hogy milyen volt fotózás, vagy hogy érezte magát a koncerten. Az egyetemről, vagy a személyes kirándulásaikról csak nagyon ritkán értekezett. De utóbbiakról társa mindig részletes naplót tárt a rajongóik elé.
-Ez viszont szerintem egész aranyos. -bökött rá egy másikra hümmögve. Közben persze a recepteket is tanulmányozta, de egyelőre nem sikerült még semmit kiválasztania. Pedig jó lenne eldönteni mielőtt elviszik sétálni Tsunát, mert útközben be is ugorhatnak a kisboltba ha hiányzik valami hozzávaló a kiválasztott ételhez. Tényleg, a szóban forgó állat nagyon eltűnt valamerre, hiába nézelődött körbe Sky a lakás általa belátható részében. Nem mintha annyira szerette volna, hogy itt az ölében nyáladdzon, de kicsit nyugtalanította, vajon miben mesterkedik a jószág.

Tárgy: Re: Umi otthona Csüt. Szept. 15, 2011 3:55 am

¤_¤ Pszichoterápia gyakorlat - Tigrisbigris első rendelése ¤_¤

Csípőre tett edénnyel és fakanállal toporgott. ｢(ﾟﾍﾟ) Át kellett gondolnia miről is tett ajánlatot Barifelhőjáró. Nem mintha nem értette volna, csak így még később fog enni drágaságos egyetemi pad koptatója.(~ _ ~) Ez kezdte aggasztani. Nem maradhatott étlen-szomjan! Ki tudja mennyi ideig fog tartani, mire kiválogatják a képeket. Az a legfontosabb egy kirándulásos blog-on! Legalábbis nem fogja hagyni ne tegyenek fel sok-sok képet, mi mindent csináltak. Túl szép volt és izgalmas, meg eseménydús, hogy lerendezzék néhány mondattal.(>o<) Szíve szerint hosszasan ecsetelte volna lelkes olvasóiknak micsoda esti városnéző körútjuk volt, de Mircimancsocska nem rajongott az ötletért. Pedig úgy mesélt volna a buszozásról, metró jegy vásárlásról, meg a táncolásról!(*▽*) Vajon más is csinált már ehhez hasonlót? Egyszer megkérdezi, vagy megkéri a rajongókat, csináljanak egy csoportos előadást és küldjék el neki!(≧∇≦) Még pályázatot is lehetne kiírni rá. Bár, valószínűleg Na'chan nem tartaná ilyen remeknek az ötletét.(T~T) Mindig megtorpedózza az ötleteit. Azt szokta mondani: "Umi, nem maradhatnál, CSAK az éneklésnél? Ezt hagyd ránk!" Tiszta rosszul esik neki! Segíteni szeretne, de állandóan lehurrogják.(TAT) Olyan kegyetlen vele a vezetőség. Ugyanezt csinálnák Rii-vel, vagy Dorombcicussal?(´･ _･｀) Nem emlékszik rá, hogy őket lerázták volna. Biztos nem figyelt...
Gyorsan el is hessegette a csúnya összeesküvés elméleteket és jobban koncentrált macbook-ja felkutatására. Végén még bebeszél magának valami csúnya dolgot, hogy kiközösítik, vagy hasonló!(O_O；) Persze ilyesmi szóba se jöhetett, szóval megrázta szőke fürtjeit és feladva a nappali átvizsgálását, felbattyogott hálójába. Nem ott volt a kis rafinált?(＾▽＾)Dehogy nem! Békésen pihent az ágyán, szóval nem tett mást, mint boldogan elugrált érte és leviharzott szerzeményével a nappaliba. Gyorsan beüzemelte a rendszert, feltette a képeket, aztán percekig mást se látott a világ, csak térdét csapkodva viháncoló, kézfeje takarásában olvadozó, vagy csillogó szemekkel magyarázó Umi-t. Hozva formáját, hosszasan ecsetelte a képeket mi miért tetszik neki és melyiknek miért kötelező felkerülnie. Szerinte nagyon sok remekül sikerült kép lett.(*▽*) Véleményét nem osztották, így az általa kiválasztott tíz szerencsés még tovább csökkent. Hiába tiltakozott, na meg érvelt sipítozó hangon. Morcicirmost semmivel se lehetett jobb belátásra bírni. Kénytelen volt engedni és pici, sértett pocokként felfújni arcát, miközben egymás után feltöltötte a képeket is. Részéről ennyivel még nem volt lezárva.(>o<)" Később még ír hozzá és tesz fel még több fotót!(≧∇≦) Addig, színleli az engedelmességet. Csendesen ücsörög, míg társa pötyög, plusz lefoglalja az időközben felsőjét csócsálva visszatérő kutyája. Megint tönkre tette az egyik méregdrága példányát!━━Σ(ﾟДﾟ|||) Ha nem lenne ilyen tüneményesen ártatlan tekintete, amivel folyton kísérti, ha rosszat csinál, biztosan haragudna rá. Így viszont képtelenség!(>~<) Elég ránéznie, máris szertefoszlik bánata, mérge, csalódottsága, sírhatnékja. Most is, nagy szidalmazás helyett a rosszcsont fejét paskolva beszél kedvesen lelkére, továbbra sem szabad elfogyasztani gazdi ruháit. Illetve, arra se ártott volna rávennie, eressze el újdonsült "játékát". Milyen csodálatos lett volna, ha a kérésre kiköpi a megcsócsált anyagot. Ehelyett, Tsuneo izgalmasabbnak tartott egy húzóversenyt rendezni. Kivárta, míg megpróbálják elvenni tőle, aztán teljes erőből rángatni kezdte. Ennyit a drága holmiról!(TAT) Néhány másodperc elég volt reccsenve megadja magát és amíg tulaja a sokkot emésztette, addig hóbortos állatka büszkén futkorászott győzelmi trófeájával. Ennyiben még se hagyhatta Umi az esetet. Ingerülten dobbantva, drágasága után vette magát, ezzel beállítva a kutya üldözés világrekordját. Hosszú perceken keresztül fogócskáztak keresztül kasul az egész házban. Azért útközben megtárgyalta Égimacskosszal, hogy mit szeretne enni, illetve kiderült, ahhoz vásárolni kéne néhány dolgot.
-Remee~k!(*▽*) Pár utcára van egy boltocska! Még nyitva kell lennie! Vihetjük, pindurkát is? Talán a séta kifárasztja kicsit és végre elengedi a Nike mezem maradványait!(TAT)-
Szipogott látványosan befékezve a nappali asztalon pihenő póráznál. Épp el tudta kapni a kék szegecses csodát és csörrent egyet, máris torpedóként támadták hátba. A lefegyverző köszöntés olyan sikeres lett, kapásból földön ücsörögve csitítgathatta körülötte pattogó boxere örömét. Annyira aranymoszat volt, hogy farkincáját csóválva nyöszörgött és rohangált fel alá.°(^0^)° Muszáj volt szerelmetesen vinnyogva beölelgetni egyetlenét, már amennyire hagyta magát. Jobban érdekelte a séta gondolata. Inkább nem is húzta az agyát, mielőtt ugatva követelné az indulást. Gyorsan felvarázsolta rá a pórázt, kicsattogott az előszobába sportcipőt húzni és hatalmas fújtatással belekukucskált a tükörbe. Még is csak utcára készült lépni!(>o<)" Azt az egy percet mindenki kibírja, míg helyre teszi elkószáló hajtincseit, megigazítja pólóját és bemelegítő nadrágját. Ráadásul, így látta, hogy ez a lábbeli nem passzol az összképhez. Kénytelen volt másikra cserélni, ami már sokkal inkább elnyerte tetszését. Ezzel készen állt a távozásra! Mehettek sétálni!(*▽*)
-Na, mi meg vagyunk! Te is készen állsz, Tipertapper? Szeretnéd vinni, nyuszifület?(*▽*) Kicsit húz, de miután kifáradt el is lehet engedni.(^˛^) A~rra...fe~lé! Lassabban, Tsuna! Apuci nem tud, így rohanni!(O_O)-
Pislogott hatalmas szemekkel kicsikéjére. Mindennapos volt, hogy ágyúgolyóként közlekedett, de most határozottabban nagyobb erővel sprintelt árkon bokron gázolva. Alig bírta visszafogni. Végén megtanul repülni.(O-o) Ha lehetne, kihagyná azt a lehetőséget. Nagyon kedves meg szép, de maradna két lábbal a földön.(TAT) Ezt már csak szíve csücskének kéne megértenie. Erre, azonban elég kicsike az esély. ε-(´・｀) Persze a nagy küzdelem alatt feltűnt neki, micsoda mély hallgatásba burkolózott édes kicsi énekese. Nem kellett nagy papír hozzá rájöjjön, valamin erősen járatja az agyacskáját. Zavarta valami, valami, amiről nem beszélt. A beálló helyzet meg őt bántotta.(TAT) Szerette volna tudni, mi ez nagy probléma. Elvégre barátok voltak és szívesen végighallgatta. Letámadni még se akarta. Eleinte próbálta csendesen méregetni, hátha rájön a dolgok nyitjára. Nem járt sikerrel.(T~T) Kénytelen volt feladni a néma puhatolózást és kérdés hadjáratot indítani, mielőtt szétpukkan az aggodalmaskodástól.
-Nagyon fáradt vagy? Csak...tőled is szokatlanul sokat hallgatsz. Valami zavar, Tipi? Baj van? Rosszat csináltam? Nincs kedved jönni? Idegesít, Tsuna röfögése?(・－・?) Ki vele, vagy megőrülök! És, ne gyere a semmivel!(>o<)"-
Emelte fel fenyegetően mutatóujját, mintha tőle még ez is félelmetesen tudna hatni. Még a szemöldökét se tudta rendesen összehúzni. Valamiért nem ment neki, hiába gyakorolta tükör előtt. Pedig esküszik nagyon, de nagyon erősen koncentrált rá. Egy időben szeretett volna gengszteresen nézni!(*▽*) Egyenlőre kénytelen feladni ezt az álmát, most amúgy is jobban foglalkoztatta Felhőiromba viselkedése. Iparkodott nem siettetni a válasszal, de közel állt hozzá frászt kapva sikongasson a feszültségtől. Félt nagy a baj és a beálló csend, tovább fokozta szenvedéseit. Kínjában már nem tudott mást csinálni, muszáj volt rágyújtania. Már, ha nála lett volna a cigije!━━Σ(ﾟДﾟ|||) Nagy sietségben otthon hagyta. Vészmegoldás nélkül be kellett érnie haja ingerült tekergetésével, ami nem sokáig foglalta le. Percek alatt úgy megnövekedett fejében a nyomás, szinte érezte repedezik bőre. Nem bírta tovább! Tudnia kellett, most azonnal!
-MOND MÁR EL! Itt fogok szívinfit kapni a sok izgalomtól!(>o<)"-
Hadonászott ingerülten áldozata előtt, míg kicsiny kutyusa úgy nem határozott ő is bemutatja jelenlétét és akkorát nem rántott vinnyogva vonagló gazdáján, az popójára nem csüccsent az utca kellős közepén. Persze fájdalmasan nyöszörögve gyűltek könnyek szemében. Az így születő "fogadj örökbe" kampányos tekintetéért, mellyel társára pillantott, pedig valószínűleg egymást licitálták volna túl rajongói.

Tárgy: Re: Umi otthona Szomb. Szept. 17, 2011 3:22 am

¤_¤ Pszichoterápia gyakorlat - Tigrisbigris első rendelése ¤_¤

Nagy nehezen, vagyis inkább feltűnően könnyen beleegyeztek a cenzorkodása eredményeként leszűkített csupán néhány képből álló gyűjtemény közzétételébe. Általában sokkal tovább tartott, és jóval több kompromisszummal járt részéről egy-egy ilyen fotosút átvizsgálása. Talán végre belátta társa, hogy őt érzékeny érintik a magánéletének nyilvánosság elé tárt részei... hm, de mégis.. Umiról van szó akiből kinézi, hogy legszívesebben egy óriásplakáton hirdetné mikor épp mit csinál, csak hogy örömet okozzon a rajongóiknak. Skynak épp elég volt az is, hogy néha néha az egyetemen is megtalálta pár kisebb-nagyobb csoport autogram és fényképkunyerálás szempontjából. Igaz, hogy még sosem említett pontosan, hogy melyik egyetemen tanul, de tudta elkerülhetetlen az, hogy előbb-utóbb ki ne derüljön ez az információ is. Nem azért akarta titokban tartani, mert nem szerette a rajongóikat, hanem azért, mert nem szeretett volna kellemetlenséget okozni azzal, hogy elkésik egy gyakorlatról, miközben segítenie kell kiterelgetnie a portásnak a miatta idesorakozott fanokat. Volt már rá példa, hogy egy ilyen eset után hosszas győzködésbe került az oktatójánál, hogy megírhassa a zárthelyi dolgozatot amiről elkésett. Ezt közzé is tette a blogon, aminek hatására hirtelen megcsappant az őt egyetemen látogatók száma. Sőt még néhány bocsánatkérő levelet is kapott, amikre persze kedvesen mentegetőzve válaszolt, belefirkantva nem haragszik senkire, csak szeretné ha ilyennek nem kellene többet előfordulnia. Hálás lehet azért, hogy ilyen megértő fandommal rendelkezik. Igaz, pont emiatt lehetne egy kicsit nagyvonalúbb is az ilyen fotókkal... de ha egyszer kényelmetlenül érzi magát miatta, akkor eléggé nehezére esik megosztania egy félresikerült grimaszt, vagy egy bamba bámulást. Letöröltetni viszont még sincs szíve, hiszen mégiscsak egy emlék egy baráttal töltött délutánról. Miközben azon agyalt, hogy mitévő legyen a fotókkal, egyszer csak azt vette észre, hogy Umi nagy erőkkel üldözőbe veszi a hálószobából előkerült jószágot, aki láthatóan hadizsákmánnyal próbált casus beli-t előidézve játékra csalogatni gazdáját. Az említett másik fél viszont kevésbé örült annak, hogy egy szeretett felsőjét ejtették hadifogságba. Sky csak a fejét csóválva sóhajtott egyet, miközben azért rápillantott a mellette heverő táskájára, hogy épségben van-e minden ruhadarabja. Nem szeretett volna úgy járni, hogy társától kellejen pizsamát kölcsönkérnie, mert a végén még megint meglepik valami kitty csodával, amiről aztán hamarost komprommitáló paparazzi fénykép is készül... Elégedetten konstatálva a ruhái épségét pillantott vissza a laptop kijelzőjére, hogy tovább gondolkodhasson a képek sorsán. Mivel Umit láthatóan teljes koncentrációval lekötötte az, hogy Tsuneo-tól próbálja visszaszerezni a szebb napokat is látott felsőt, Sky ádáz lépésre szánta el magát. Beletúrva táskája kis rekeszébe elővette belőle a pendriveját amin az egyetemi nyomtatandó jegyzeteit szokta tárolni, és átmásolta rá az összes képet. A blogra fel nem került de a gépen maradt képeket pedig letörölte. Így megelőzte a későbbi kínos pillanatokat, mikor azok napvilágot látnak, és mégis megőrizte az utókornak. Bármikor szívesen megmutatja őket Uminak ha szeretné, de másnak nem. Kicsit gonosznak érezte magát, de ahogy szépen elismételgette magában az érveit, talán sikerült meggyőznie magát arról, hogy ez volt a helyes lépés. Bólintással lezárva bűntettét süllyesztette vissza a pendrive-ot a táskájába, és gondolkozott el azon hogy ha mégis megharagszanak rá, majd kinyomtatja őket és csinál belőlük emlékalbumot de szigorúan csak magánhasználati célra.
Ezután ismét visszakanyarodott a vacsora témaköréhez. Már majdnem mindegyik füzetkét végiglapozta, de eddig egyik fogás sem nyerte el igazán a tetszését, míg nem szinte az egyik utolsó oldalon meg nem találta a tökéletes étket. Könnyen elkészíthető, vacsorára sem túl nehéz étel, és talán egyikőjük étkezési szokásaival sem ütközik össze túlságosan. Maximum majd változtatnak egy kicsit rajta, hogy mindkettejüknek jó legyen. Viszont akárhogy is nézi, ehhez mindenképp be kell vásárolni, mert sejtései szerint a házinéni csak mediterrán fűszereket tart itthon, ehhez pedig jóval több keleti hazai alapanyag kell. Gyorsan keresett egy cetlit, amire felfirkantotta a szükséges hozzávalókat, aztán beszámolt a keresgélése eredményéről. Azért viszont nem rajongott annyira, hogy Tsuneo is csatlakozik hozzájuk az esti séta ürügyén. Mi lesz ha odakint az utcán elkószál valamerre? Nem is biztos, hogy megtalálják ilyen szürkületben. Hát még mikor felajánlották neki a sétáltató szerepét, menten legyezni kezdett maga előtt, nyomatékosítván ezt a lehetőséget most készségesen visszautasítja.
-Neheeem, köszönöm, én nem bírnék vele. Félek, hogy elránt, vagy kihúzza a kezemből a pórázt, aztán elszabadul és hajkurászhatjuk az autók között! -tolta vissza Umi kezébe a felé nyújtott pórázt. -Jobb helyen lesz nálad, te talán jobban kordában tudod tartani az állatot mint én. Inkább nem kísérti a sorsot, ezért felkapva az asztalról a telefontját, és zsebredugva a tárcáját az abba csúsztatott bevásárlócetlivel együtt indult meg a dinamikus duó után. Miután kiértek a járdára, még a lépést is alig bírta tartani velük, nehogy akkor még nála legyen Tsuneo póráza... Igyekezett nem lemaradni tőlük, de a nagy sietségben megint elmélázott és kicsit le-le maradozott akarata ellenére is. Társa fel is figyelt erre, és aggódva érdeklődött minden rendben van-e.
-De tényleg nincs semmi baj, csak kicsit gyors a tempó. Úgy látom Tsunának nagyon mehetnékje van. -mentegetőzött tarkódörzsölve. Ám most hogy így megkérdezték, megint megmozdult benne a dolog, hogy rákérdezzen az eddig figyelmen kívül hagyott kérdésére. De nem tudta hogy fogalmazza meg megint, így csak sóhajtozásba, és további hallgatásba burkolózott, ahogy a park irányába igyekeztek. A kisbolt ugyanis annak túloldalán volt, legalábbis ha jól figyelt arra, amit Umi mondott az imént. Már bent jártak a parkban mikor egyszer csak majdnem szívrohamot kapott Umi erélyes felszólalásától.
-Úristen rám viszont a szívbajt hoztad! -kapott a mellkasához, mert hirtelen még levegőt is elfelejtett venni. Jobbnak is látta lehuppanni egy kicsit az egyik padra. Éhes még úgysem volt, és most különösen jó volt a levegő is, főleg egy olyan kínos beszélgetéshez, amibe bonyolódni készülődik. Mielőtt azonban belekezdhetett volna, társa egy szép hasast mutatott be Tsuna erőteljes közreműködésének hála. Gyorsan fel is pattant, hogy elkapja az Umi kezéből kicsúszó pórázt, és megnézze nem sebesítette-e meg magát valahol.
-Jól vagy? -nyújtotta a másik kezét, hogy felsegítse- Tsuna ül! Szégyelld magad... -nézett rá összevont szemöldökkel, hátha éreztetni tudja vele, hogy most rosszat csinált. Ezután visszahuppant a padra, és a póráz végét az egyik karfára akasztotta, hogy legalább addig ne szökjön el a kutya, míg Umi össze nem szedi magát, és dönti el, hogy szabadon engedi-e egy kicsit. Bár ezek után nem biztos, hogy jó ötlet lenne, még meg is jutalmazni, ha szeretne nevelési célzattal hatni rá. Mindenesetre neki mondanivalója volt,így ismét nekilátott a megfelelő szavakkal hangot adni az őt bökdöső tüskének.
-Egyszer úgyis ki fogod szedni belőlem, meg igazából én is meg szeretném már egy ideje kérdezni...-kezdte szokatlanul komoly hangnemben, amin miután észrevette magát egy torokköszörüléssel próbált enyhíteni - Szóval az foglalkoztat már néhány napja, hogy eddig miért nem beszéltél nekem sohasem arról amire a múltkoriak után fény derült? ... Nem akarok kertelni, tudod miért nem hívtalak utána? Nem azért mert haragudtam rád amiatt ami történt, hanem amiatt haragudtam rád, mert azt hittem nem tartasz olyan valakinek akivel ezt megoszthatod. Tudom... legalábbis remélem, hogy nem erről van szó, és ne haragudj, azt is tudom hogy ez a te magánéleted. -csapott át újfent mentegetőzésbe a számonkérésből.

Tárgy: Re: Umi otthona Hétf. Szept. 19, 2011 7:18 am

¤_¤ Pszichoterápia gyakorlat - Tigrisbigris első rendelése ¤_¤

Sejtette nem lesz könnyű menet, de hogy még a könyörgő kis állatka szemei se váljanak be?━━Σ(ﾟДﾟ|||) Hihetetlen kitartó, Égenszökkenőcicus!(>~<)" Annyira nem, kifogjon rajta, mert úgyis kiszedi belőle, ha belebetegszik is! Nincs az a rózsaszín hercegnő ruhába öltöztetett hello kitty, aminek elhinné minden rendben van vele! Túlságosan jól ismeri, tudja, ha ott az a kicsike tipikusan valamin rágódok tekintet a szemében, akkor igenis gondok vannak! Nem mintha önmagának nem jelentene icike picike vészt beütötte csinis popóját.(T~T) Tagadni sincs kedve, kissé sajgott hátsója és minden cicák legnagyobbikára, mi van ha valamibe belepottyant?!∑(O_O)" Muszáj volt meggyőződnie a dolgok alakulásáról, ezért a felé nyújtott kezet megragadva pattant fel, hogy ringlispírként forgolódva vizsgálhassa meg nadrágját. Ezzel nem sok mindenre jutott, csak sikeresen elszédült.(￣_￣)" Kénytelen volt homlokát dörzsölve lehiggadni néhány másodperce, mielőtt újabb mutatványokkal ajándékozta meg a park késői látogatóit. Közönség számára élvezetes lehetett ennyire hajlékony és össze vissza nyújtózva és hajlongva iparkodik megvizsgálni hátsó felét, de ránézve társára rá kellett jönnie, jobban tenné, ha befejezné csodálatos műsorát.(^~^)" Pedig még volt egy tippje! Áthajol a lábai között!(*▽*) A szomorú véggel kecsegtető sorsot inkább nem kísértette, de továbbra sem volt nyugta. Mindenhová sötét, zöldes, barnás, beazonosíthatatlan foltokat képzelt. Tudnia kellett az igazat, ezért Felhőcirmos elé farolva tette fel világrengető kérdését.
-NINCS, de mond, hogy nem lett tiszta kosz a hátsóm!(T-T)-
Szinte azonnal megnyugtatták semmi sincs rajta, még a sokadik visszakérdezés után is, úgyhogy megkönnyebbülten huppant le társa mellé.(´▽´)Törökülésbe huppanva pislogott rá, vagy épp Tsutsu-ra, ugyanis a két férfi némi ellentétbe került esésének hála. Szinte érezte az egymás felé szóródó villámokat. Márpedig ő nem szerette, ha feszültség volt közöttük!(>o<) Pillanatokon belül elementális erővel dobta be magát. Kicsiny állatkája mellé kuporodva szórt szívecskéket, majd hatalmas lelkesedéssel beölelve egyetlen tündérbögyörőjét kezdett rá a hosszas előadásra, erre a csodálatos állatra nem lehet haragudni. Ráadásként még csöppnyi boxere képét nyúzva magyarázott, mintha maga az állat kérne bocsánatot. Szerinte nagyon hiteles és imádni való volt.(*▽*) Valószínűleg, csak szerinte. Úgy festett Barifodroskát nem győzte meg teljes mértékig.(T_T) Fene vinné el, pedig mindent beleadott.(ToT) Na, nem baj, mert úgy festett végre meg tudja a társát nyomasztó baj forrását. Ennek annyira megörült, óriási lelkesedéssel huppant vissza a padra. Teljes extázisban zsongva oldalra fordult és lábait felhúzva szuggerálta tárást. Nagy szemekkel meredt rá és küldte a képzeletbeli kampókat, hogy kiszedje belőle a szavakat.
-Mit szeretnél megkérdezni?(・・)-
Kezdett rossz előérzete lenni ezzel a kerülőutas izébizével. Ha Morgómicus ilyen látványosan küzdött, akkor komoly és főként kínos beszélgetésnek nézett elébe.(~ _ ~) Mennyire nem volt most ahhoz kedve. Végre kezdte jobban érezni magát. Még sincs szíve témát váltani, mert elege van a heteknek tűnő rossz közérzetéből. Elvégre valamikor meg kell beszélniük. Inkább előbb, mint utóbb veszekedjenek, vagy fújjanak egymásra. Mégis, hiába készült fel az összes lehetséges történetre szó szerint belé szorult a levegő, miután fülébe jutottak Tigripamacs szavai. Akkora erővel ütötték szíven majd nem hátra esett a padról. Kénytelen volt megkapaszkodni a háttámlában. Viszont reagálni már nem ment ennyire könnyen. Egyszerűen nem hitte el, mit mondtak és mire kéne válaszolnia. Az egyetlen történet az életében, amiről senkinek se bírt mesélni, most arra várt, hogy kitálalja, elvégre igaza volt társának. Azzal sose szólt róla, úgy viselkedett, mintha nem bízna benne. Pedig, nem így volt! Egyszerűen nem ment. Félt...vagy, túl önző volt? Lehet, azért hallgatott, mert úgy könnyebb volt megtartani azt a kevés embert maga körül? Miért tehette?
-Nem, nem, nem! Ez nem igaz! Én...Féltem, ha elmondom, ti is megutáltok. Rajtatok kívül nincs senkim, Tipi! Tudom, szánalmas kifogás, de ha ti se lennétek, nem bírnék élni. Nem bírnám egyedül! Még egyszer nem menne.-
Rázta nemlegesen buksiját, miközben összekucorodott a padon. Hirtelen nem tudta honnan, mivel kéne kezdenie és érdemes lenne e bármit is mondania. Tudta, végighallgatná egyetemista társa, mégis sejtette, hiába akarna javítani történetével azon már nem tud, hogy eddig síri csendben sétált, mintha mi se lenne. Tisztában volt vele, ezzel most eljátszotta az egyik legfontosabb barátja bizalmát. Legszívesebben a mellette ülő lábai elé vetette volna magát és addig kér tőle bocsánatot, amíg van hangja. Mégis, tartozott annyival elmondja mit érez. Már, ha tényleg ezt érzi. Néha, komolyan nem tudta kicsoda és mit kéne magáról gondolnia. Ebben a pillanatban, mindennél jobban elhitte apja szavait. Ő nem más, mint egy torzszülött. Az olyan gyerek, ugyanis nem lehetett normális, aki szellemeket lát, ráadásul még saját neméhez is vonzódik. Baklövés, csak így illették mindenben. Sose lehet benne biztos, nem volt igaza. Akárhogy legyen, megpróbált felhúzott térdei mögé bújva hozzákezdeni meséjéhez. Nem táncolhatott ki előle és talán mindketten megnyugszanak kicsit, vagy pont fordítva. Lehet megint mindent elront...
-Középiskolában kezdődött, miután anya beteg lett és tagja lettem az atlétikai klubnak. Azt tudod, milyen diák voltam. Senki se kedvelt, nem voltak barátaim, vertek...csak útban voltam. Ez a klubnál se változott. Eleinte örültem, mert azt csinálhattam, amit szeretek, de tettek róla az edzéseket is megutáljam. Azt hiszem, emiatt se akartam profi lenni. Gyűlölöm amivel jár. Éneklést se csinálnám, ha nem rólatok lenne szó.-
Sóhajtott fel némi időnyerés gyanánt. Kezdett össze-vissza beszélni, ahelyett amiről kellett volna. Jelenleg nem arról kérdezték, miért utálja a pop szakmát, vagy miért nem lett belőle profi sportoló. Egyedül arról kellett önkéntesen színt vallania, kivel gabalyodott össze a középiskolában. Megeshet nem vártak tőle, ennyire részletes beszámolót, de ha már elkezdte be fogja fejezni. Legalábbis remélte rá bírja szánni magát. Szerencséjére Tigrimigrancs nem az a típus volt, aki állandóan siette. Ezt kedvelte benne a legjobban. Mindig türelmesen megvárta, míg összekaparja magát annyira, saját tempóban elmondja mindazt, amit szeretne. Ez sokat segített neki és most is, döcögősen, de folytatta történetét. Lassan felvázolta, ki a másik főszereplő. Nem lepődött volna meg, ha látásból ismerik egymást, hiszen már valamennyire barátok voltak, amikor összejött a vele egyidős középtávfutóval, Sendatsu Jirou-val. Ez másodikban történt, miután a Fatal error tagjai már jócskán túlestek a közös találkozáson. Igaz, nem maradtak sokáig együtt, hála annak egy évvel később, év végéhez közel lebuktak az öltözőben. Máig nem érti, hogy lehetettek annyira figyelmetlenek. Talán, ha akkor jobban vigyáz nem teszi ki Jirou-t az egész eretnek üldözésnek, amit ezután kaptak nyakukba. Nagyon sajnálja a történteket. Kedvelte futótársát és nem akarta így váljanak el útjaik. Lehet azzal fizetett érte, egész nyarát pszichiátrián töltötte. Valószínűleg erről se beszélhetett még, mert nagyon furcsán néztek rá. Na, igen. Édesapja biztosan valami "nagyszüleinél van" mondókával állhatott elő. Kizártnak tartotta fűnek fának elárulta, merre tartózkodik. Attól még érdekes, egyszer se került szóba. Ezen se tud változtatni, de remélte emiatt nem fogják még inkább utálni.
-Azóta volt e kapcsolatom? Öhm...igen, de gondolom sejted, miért nem működtek. Jelenleg nincs senkim és nem is akarom. Nem menne. Azt hiszem belefáradtam a próbálkozásba. Utálok egyedül lenni, de nem rángathatok oda valakit, emiatt. Hazugság lenne, mert mást szeretek. Na'chan pedig onnan tudja, hogy egyszer nagyon közel kerültem a lebukáshoz és tőle kértem segítséget, mert a lesifotósok közé nem rángathattalak be.-
Fejezte be hosszas mondókáját és pislantott fel Égenjárócicusra. Fogalma se volt mit fog erre reagálni, vagy mit lehet erre mondani. Borzalmasan érezte magát és kínjában nem tudott mást tenni, csak időközben mellé telepedő szívszerelme fejét simogatni. Persze, ahogy lenni szokott nem bírta sokáig a csendet. Túlságosan zavarta nem üvöltöznek vele, nem koppintanak fejére, vagy tesznek bármilyen látványos kitöréssel járó lépést. Nagyon örült volna, ha érkezik némi életjel.
-Nagyon haragszol? Vagy most mi van?(T__T) Szeretnél még tudni valamit? Elmondom, csak mukkanj már meg!(ToT)-

Tárgy: Re: Umi otthona Csüt. Okt. 20, 2011 10:51 am

¤_¤ Pszichoterápia gyakorlat - Tigrisbigris első rendelése ¤_¤

Önzőn feltett kérdésével épp azt érte el, amit szeretett volna elkerülni. Társa vádolni kezdte magát, amiatt hogy ezzel megbántotta vagy elvesztette a bizalmát. Hiába is próbálná tagadni, Sky akkor este egy rövid ideig érzett ehhez hasonlókat, de valószínűleg csak a zavarodottság hitette el vele, hogy ilyesféleképp reagált a dolgokra. Most már teljesen másképp vélekedett erről, de még mielőtt a másik fél nyugtatásába kezdhetett volna, egy komplett kiselőadást intéztek felé, töviről hegyire bepótolva mindazt ami az elmúlt évek folyamán kimaradt a kettejük beszélgetéseiből. Ismerte a történetet, hiszen egész hamar összeverődtek a középiskolában, de ebben az új megvilágításban nagyon sok minden teljesen új értelmet nyert. Sőt, még ostobának is érezte magát, amiért nem jött rá magától arra, hogy mi állhat a háttérben. Utólag persze, hogy egyértelművé vált minden rejtélyes hiányzás a próbákról, vagy kétes beszámolók a hétvégi programokról. De Sky már akkor is olyan volt, aki nem szerette firtatni azt amiről a másik nem szeretne beszélni... és ennek ellenére most mégis pszichológusnak tanul, akinek pont azt lesz a feladata, hogy kihúzza az emberekből a lelki problémáikat. Lehet legbelül érezte, hogy valami nincs rendben, és ennek kiderítése érdekében tett és tesz meg mindent azért, hogy segíthessen a szeretteinek. Csak egy egyszerű miértre szeretett volna választ, de ehelyett olyan kimerítően részletes történetet kapott, aminek bizonyos részeiről nem biztos hogy szeretett volna egyáltalán hallani. Egyáltalán nem várta el Umitól, hogy beszámoljon neki mikor kivel járt és szakított, igazából nem is érdekelte.... nem azért mert nem törődik vele, hanem szimplán csak olyan dolognak tartotta, amiről nem kötelessége beszélnie. Bőven elég lett volna egy egyszerű válasz, de ha már megtisztelták azzal, hogy ennyi midnenbe beavatják, az a legkevesebb, hogy tisztességesen végighallgatja. Amit meg is tett, bár a történet vége felé, már kissé feszélyezve érezte magát, aminek azonban nem adott hangot. Türelmesen megvárta míg társa befejezi a mondókáját, és egy nagyot sóhajtva próbálta feldolgozni az elhangzottakat. De ez nem fog ilyen könnyen menni.... órákra, napokra lesz szüksége, hogy kiegészítse a társáról hosszú évek alatt kialakult képét ezzekkel az információkkal. Viszont volt valami amit midnenképp le akart szögezni, mielőtt még elmélyült homályba burkolózott volna elméje zavaros ködében.
-Legelőször is egy valamit szeretnék leszögezni! Bármennyire, is nem tudom eldönteni ebben a pillanatban, hogy mit érzek, egy valamit biztosan tudok... a tény, hogy a barátod vagyok, és számíthatsz rám bármiben nem változott és nem is fog változni ezek után sem! Szóval meg se próbálj bebeszélni magadnak midnenféle butaságot arról, hogy ezek után máshogy fogok viselkedni veled... lehet hogy eleinte így lesz, de kérlek bocsáss meg előre is, ha akaratlanul megbántalak valamivel, igyekszem hamar helyretenni a dolgaimat. –vakarászta a fejét azt remélve ettől rendeződnek kusza gondolatai. –Nekem mindig az az Umi maradsz, aki voltál, ezen semmilyen vallomás nem változtat. És különben is, midnekinek szíve joga, és magánélete, hogy kit szeret. Legalábbis én így gondolom... –hümügütt egy sort, mert eszébe jutott, hogy mennyire nem érti a szűk látókörűen előítéletes embereket. Ezután kis elmélkedős csendszünet következett mielőtt befejezte volna a gondolatmenetét.
-Hálás vagyok....akármennyire is nem tűnök annak, és hangozhatok számonkérőnek, de hidd el, sokat jelent nekem még így is, hogy ezt megosztottad velem. –lapogatta meg a vállát nyomatékosításképp. Nem szerette volna tovább faggatni, igzságtalannak is érezte volna ezek után, hogy önszántából ennyi mindent kitálalt. Úgy gondolta erre az estére bőven elég volt ennyi vallomás, és nem szeretett volna több ehhez hasonlóan súlyos beszélgetést lefolytatni. Mintha meg is könnyebbült volna, pedig nem ő volt az a fél, akinek fény derült élete egy eddig titokban tartott részére. Szokatlanul drámaira sikeredett jelenetüket Tsuna szakította félbe azzal, hogy elég feltűnően jelezte szándékát afelé irányulóan, hogy szeretne hazamenni. Hamarost eleget is téve neki el is indultak, hogy egy másik útvonalon kerülőt téve sétáljanak vissza a villába, útbaejteve az éjjelnappalit is a vacsoraalapanyagokért és lezárhassák ezt a napot végre...

THE END ... vagy mégse? O__o

Tárgy: Re: Umi otthona Szomb. Nov. 19, 2011 10:26 am

Előzmények...

The nightmare after stage

Saját kocsijának otthonos légkörében olyannyira kényelmesen érezte magát, hogy nem telt bele sok időbe, és már az álom és az ébrenlét vékony mezsgyéjén billegve fetrengett a hátsó ülésen abban a pózban, amiben bedőlt. Biztos nem düllehetne ilyen luxusban, ha annak idején a kétajtós változatot veszi meg ebből a Jaguárból. Drága édesanyja folyton azon lovagol, mikor látogatóba megy, hogy minek neki ekkora autó… pont ilyen és a jóízlés határai miatt nem részletezett egyéb esetekre! Bár ezzel nem biztos hogy szívesen dicsekedne neki. Így marad a kínos mosolygás, és sóhajtozás. Ha eszénél lett volna, most biztos két lábbal penderíti ki cicafiút a volán mögül, de jelenleg igazából el sem gondolkodott azon, hogy valaki más vezeti a szeretett kocsiját. Azon meg pláne nem, hogy hova viszik. Tudatával semmi információt nem adott arról, hogy merrefelé lakik, ha csak ki nem derül itt menten, hogy alkalmi sofőre tulajdonképpen egy stalker, aki többet tud róla, mint azt elsőre gondolta. Felemelve a kezét ütögette meg a vezető ülés támláját, és hörgött valami teljességgel kivehetetlen halandzsát. Elképzelései szerint valami olyasmit akart mondani, hogy „nyomd be a GPS-t” de valószínűleg a másik fél csak egy „höö~ajhgh…uff” szerű megnyilvánulást hallhatott belőle. Körülbelül valahol itt pottyant le a libikókáról és nyomta el az álom. Nem tudja meddig aludt, de elég morbid dolgokról álmodott. Mindenféle integető macskák üldözték, és mindenáron azt akarták, hogy másszon fel egy fa tetejére, és onnan heringeket dobálva énekeljen nekik. Szitkozódva menekült előlük, amit a külvilág számára némi morgásos mozgolódás jelezhetett. De nem volt szerencséje… felbukkant egy a többinél sokkal rózsaszínebb masnis dög, ami alattomosan kigáncsolta, és belehasalt egy pocsolyába. Amibe nem elég hogy majdnem belefulladt, még egy rühes tengericsillag is az orrára akaszkodott. És itt még mindig nem volt vége a hányattatásainak… amint a szőrös dögök észrevették, egyből az arcát pofozgatva kezdtek el játszani vele. Körülbelül itt volt az a pillanat, mikor hatalmasat szitkozódva támaszkodott fel a kocsi ülésén, amit sikerült olyan lendületesen kiviteleznie, hogy lefejelte az ajtókeretet. Ettől természtesen egy újabbat szitkozódott és huppant vissza az eredeti helyére… de legalább annyit elért ezzel a drasztikus akcióval, hogy egy időre kiment a szeméből az álom. Megdörzsölve az előbb említett érzékszervét tudatosult benne, hogy cicus hangját hallja maga előtt.
- Jóvanmár ne visíts… -piszkálta meg a fülét zsörtölődve, majd igyekezett kikászálódni a kocsiból. Ez viszont megint nehéz feladat elé állította…hát még önjelölt pátyolgatóját, aki továbbra is szent céljául tűzte ki, hogy szívességeket tesz neki. Meg tudja ő kérni ha nagyon muszáj, nem kell folyton rajta csüngni… Ezen felkapva a vizet próbálta kiszabadítani magát, és támaszkodott neki a nyitott bejárati ajtónak.
- Innen már menni fog macs… hazahúzhatsz. -legyezgetett az orra előtt, hogy nyugodtan hazamehet, de valami mégse stimmelt a helyzettel. Miután betámolygott, és hunyorogva körbenézett valahogy nem tűnt ismerősnek az előszoba.
- Mi a retek? De flancos egy kéró…–dörzsölte meg megint a szemeit, hogy jobban lásson, ám enélkül is felvilágosították, hogy nem a saját házában van. – Hát, megesik, hogy nem otthon alszom. –vonta meg a vállát, és részéről ennyivel el volt intézve a dolog. Tudott volna mondani olyan hetet, amikor csak napközben járt haza megetetni a macskáját, de napokig érintetlen volt az ágya. Persze akkor legtöbbször sokkal kellemesebben töltötte az éjszakáit, mint amire most kilátás van. Ha csak cicus nem valamiféle előjátéknak tekinti a lakáson való végigtaszigálását, és lépcsőn feltuszkolását a hálószobáig. Végülis hazahozta… ez Daemon szótárában egyet jelent azzal, akarnak tőle valamit. Azt egyelőre még nem tudta, ebben az állapotban hogy fogja kivitelezni a dolgot, de rajta volt az ügyön, nehogy csalódást okozzon a hozzá fűzött reményekkel kapcsolatban. A kínszenvedés után, mire feljutott a lépcsőn az emeletre, eldöntötte, hogy a mai nap folyamán már biztos nem akar lejönni innen… tehát mindenképp itt kell töltenie az éjszakát.
- Többet kéne gyúrnod cicafiú…ez itt mind izom… -paskolta meg a hasát a lépcső tetején tartott szusszanásnyi pihenő közepette. De megint nem igazán méltatták az önfényezési próbálkozásait, így hamarost löködték is tovább a legközelebbi szobába, ahol egy meglepően terebélyes ágy nézett vele farkasszemet.
- Csaa~k egy pillanatot kérek, éés megkapod amit akarsz. – terült ki hanyatt, és tartotta fel a mutatóujját időkérés céljából, miközben a másik kezével elkezdte kibontani az övét. –Hirtelen olyan türelmet..le.hen letté.. – magyarázott magának, ám a mondat befejezése előtt megint elnyomta a buzgóság. Levegőben kalimpáló keze rongybabaként pottyant le mellé, és a nekivetkőzésben is csak addig jutott, hogy lerúgta a cipőjét. Most viszont az előzőekkel ellentétben úgy aludt, mint akit fejbe vertek. Még azt sem vette észre, hogy a házigazda csaholó háziállatát igyekeznek kipaterolni a szobából, és egy takaró landol rajta. Nem tudja meddig aludt, de határozottan arra ébredt fel, hogy a nap égeti a szemét.
- Még a függönyt se húzta be… -kezdett hatalmas zsörtölődések közepette forgolódni, hogy takarja magát előle, de az ádáz fénysugarak mindig utat találtak hozzá, és mintha bakanccsal rúgdalták volna, hogy keljen fel. Számított arra, hogy mi fog következni… nem elég, hogy a szokásos reggeli kómával kell boldogulnia, most még egy nagyon masszív másnaposság is dolgozik azon, hogy hosszában kettészelje a koponyáját. Első próbálkozásra csak addig jutott, hogy felült, de menten dőlt is vissza. Kicsit viszont elméretezte a távot és nagy lendületében hanyatt vágódott a padlóra. Ezen találkozást elhaló hörgéssel kommentálta, miközben lábaival még az ágyon kalimpálva próbált megszabadulni a nadrágjától. Muszáj elmennie zuhanyozni, különben órák múlva sem lesz képes összekaparni magát. És ha jól emlékezett valamikor kora délután jelenése van a Popcorp-nál, hogy a debüt után véglegesítsék a hivatalos szerződés utolsó pontjait az énekesi karrierjére vonatkozóan. Hatalmas kínszenvedések és esések-kelések hatalmas puffanásaival színesítve sikerült lerángatnia magáról az összes ruhadarabot, és botorkált ki a folyosóra, hogy keressen egy fürdőszobát. Nem igazán zavartatta magát.. megszokta, hogy idegen lakásokban feltalálja magát reggelente, így szinte elsőre rá is érzett melyik lehet a neki kellő ajtó. Ciculinak viszont nyomát sem látta. Ha jól emlékszik nem volt mellette az előbb mikor felébredt, arra vonatkozólag viszont, hogy mit csinált tegnap éjjel elég homályosak az emlékei. Továbbra is abban reménykedett, hogy egy hidegzuhany majd kicsit helyrerázza, így befoglalva a fürdőt nyitotta meg a csapot, és kezdett kotorászni valami használható tusfürdő után. Ezt valahogy úgy kell elképzelni, hogy lépten nyomán az egész piperepolc romjaiban hevert, mert vagy félredobta a flakonokat, vagy csak szimplán leverte őket. Mikor megunta a keresgélést, idegesen trappolt ki a folyosóra továbbra is egy szál semmiben, a fürdőben megnyitva hagyott csappal, hogy számonkérje házigazdáját.
- Mi az hogy nincs egy normális pacsulid?!… kerítenél nekem valamit, aminek a bukéjától kevésbé néznek selyemfiúnak? Milyen férfilakás ez… –hajított el egy flakont végig a folyosón, hátha elődugja végre az orrát. Azonban erre úgy tűnik hiába várt, így tovább támolygott a lépcső felé, hogy a földszinten is tegyen egy kísérletet a dolgok megoldásának meglelésére. Igazából nem tudja, hogy ennyire magabiztos volt-e vagy csak egy címeres barom, de olyan lendületesen indult neki a lépcsőnek, mintha kutya baja se lenne. Meg is lett az eredménye… az utolsó pár fokon megcsúszott, és újabb puffogást lerendezve borult le a lépcső elé.
- Ó, hogy az a rohadt élet… -dörzsölgette a hátát a korlátban kapaszkodva.

Tárgy: Re: Umi otthona Vas. Nov. 20, 2011 6:28 am

☆⌒(＞。≪) The NIGHTMARE after stage ☆⌒(＞。≪)

Régen volt már erre példa. Úgy aludt, mint a döglött béka. Egész éjszaka meg se mozdult. Se jobbra, se balra, de még ujjait se tette más szögbe! Teljesen ki volt ütve. Még a szokásos reggeli ébredés is nehezére esett. Alig adott életjelet Tsuna terrorjára. Pedig a sózsák boxer rajta fekve, elszántan nyalogatta képét. Beleadott apait anyait megkaphassa kiérdemelt reggeli sétáját. Durmoló gazdájának, viszont fájdalmasan hosszú percekre volt szükség, mire csíkszemekkel, gubancos hajjal és életében nem tapasztalt álmossággal arrébb tolta kicsiny szépsége butuska fejét, ezzel jelezve végre felkelt. Az arcára került nyálat törölgetve próbált életet lehelni magába, de a kikászálódás gondolata elől nyöszörögve menekült a takaró alá. Szüksége volt újabb hosszú percekre összeszedje erejét a mozgás nehéz feladatához. Nem hazudik, fájt minden egyes tagja. Esküszik nem játssza túl! Szó szerint sajgott összes porcikája, főként háta és nyaka. Kínkeserves szenvedés volt álló helyzetbe tornáznia testét. Nem beszélve az előtte álló kutyatulajdonos kötelességről, mely magába foglalta a rángatás, futás, bokor szlalomozás bonyolult műveletét. Nem volt hozzá kedve. Azért nagyot fújtatva megszabadult lustálkodásra ösztönző gondolataitól és belebújva egy kényelmes tréningruhába battyogott végig az emeleti folyosón. Valahogy sejtette Neo azért tűnt el mellőle, hogy az ajtóban várhassa, persze pórázzal szájában. Nem akarta megváratni, ugyanis türelmetlen kicsikéje, ha sokára került elő nemes egyszerűséggel hisztisen kezdett csaholni. Most, pedig nem lett volna jó, ha belekezd műsorába. Ha minden igaz nem kívánatos, de attól még vendége volt. Elviekben, mert azóta hírét se hallotta beborította az ágyba. Ettől kicsit bűntudata lett. Pecekig szemezett démon őfelsége tartózkodási helyével, aztán, biztos, ami biztos óvatosan bekukucskált él e még és minden rendben van e vele. Pontosan ugyanúgy volt, ahogy este hagyta. A halál esetét, pedig kizárhatta. Méterekről hallani lehetett szuszogását. Végre, megkönnyebbülten osonhatott le a földszintre és teljesíthette gazdi kötelességét.
Szokásos futkározást mindennek nevezné, csak jól eső edzésnek nem. Féltávnál lelkét kiköpve szeretett volna fehér zászlót lóbálni, de nem volt megállás. Edzés felelőse kegyelem nélkül keresztülkergette a távon, hogy elégedett csaholással vehesse szemügyre, amint hulla fáradt gazdija előszobába esve piheg a csempén. Mellesleg kellemes hideg és nyugtató csempén, ahonnan nem volt kedve felmászni. Hatalmas emeleti csörömpölés se bírt belőle sokkot kiváltani. Mindössze annyi eredménye lett hisztis nyöszörgéssel ütögette fejét talajba. Volt egy sanda gyanúja kitől származott a hangzavar. Milyen igaza lett. Hamarosan a forrás is előkerült. Épp mire felkászálódott és épp, mire összeszedte magát egy meztelen csiga pottyant földszintre. Nem tudja a fáradtság miatt volt ennyire érzéketlen, hiszen átlagosan ijedten futott volna hangforráshoz kinek és mi baja esett, most viszont haját borzolva, teljes érdektelenséggel sétált el a földön vergődő mellett. Láthatóan tökéletesen jól volt. Ennek fényében nyugodtan sétált be a földszinti fürdőbe két törölközőért. Az egyiket fejére, másikat démon herceg képébe hajította.
-Neked is szép reggelt!- Mormogta növekvő idegességgel. Semmi kedve nem volt a tegnapi folytatásához, főként pucér hátsója bámulásához nem. - Minek köszönhetem a látványos beugrót? Nem találsz valamit?-
Pislogott rá törölközés közben, hátha kiböki milyen hatalmas problémája támadt a kiszolgálással. Nem kellett csalódnia. Kapásból zúdították rá az égi áldást, azonnal hozzon, mutasson, adjon neki férfiasan tökéletes illatú tusfürdőt. Erre hirtelen reakciót nem bírt kipréselni, csak bambán nézett orra elé. Lefagyott a királydráma újabb felvonásától, de semmi probléma. Rövidesen felfogta a helyzet „komolyságát” és homlokát dörzsölve készült viszonozza vendége háborgását. Mielőtt ingerülten felcsattant volna, leesett neki, gyakorlatilag egy átkozott tusfürdő miatt készül jelenetet rendezni. Nem tehetett róla, de olyan gyerekes volt az egész szituáció kínjában elnevette magát.
-Mint egy hisztis óvodás…- Csóválta meg fejét, miközben halk „au” kíséretében derekát dörzsölve kinyitotta a lenti fürdő ajtaját. – Tessék! Ne kelljen visszamásznod az emeletre. Ott van minden a polcokon. Hátha itt találsz valamit. Annyi flakonból csak akad egyetlen igényeidnek megfelelő…-
Lépett el az ajtótól, ha úgy kívánná démon őfelsége be tudjon menni. Részéről végzett az üggyel. Többet nem fog tenni. Ne várják el tőle boltba menjen sátánka kedvenc márkájáért. Házigazdaként volt jelen, nem cselédlányként, hogy csettintésre teljesítse vendége összes hóbortját. Illetve lekötötte figyelmét, hogy odafentről valami monoton zaj szűrődött le. Lépcsőhöz sétálva fülelt a nesz irányába. Elképzelése se volt mi lehetett az, de vészjóslóan hangzott. Mármint rossz előérzete támadt tőle…
-Ez meg mi?- A nem törődöm választól paprika vörös fejjel harapott rá törölközőjére. Olyat készült mondani, vagy tenni, amit szörnyűségesen megbánna. Pedig annyira, de annyira erős volt a késztetés hozzávágja a legnehezebb tárgyat ördög gyermekéhez. - Ha kijössz, legalább zárd el az ég szerelmére…téged semmi se érdekel?-
Caplatott fel idegesen a fürdőhöz, hogy azelőtt zárhassa el a csapot, eláztatná az egész házat. Nincs kedve azzal is foglalatoskodni, eltűntesse a belvizet és megpróbálja délután érkező házi néni tudtára adni baleset történt, ne kapjon szívinfarktust a felfordulástól. Még szerencse idejében berobbant a helységbe és fellélegezve könyvelhette el, veszély hárítva. Kár, hogy ezt romokban álló idegeiről nem mondhatta el. Alig észlelhetően, de keze ütemesen remegett. Észre se vette volna, ha nem kezd a szétborogatott flakonokkal szöszmötölni. Zavarni zavarta, de nem tudott vele mit csinálni. Remélte elmúlik, vagy javít rajta a reggeli zuhany. Ugyanis, nem csak pokoli küldöncre fért rá a frissülés. Úgy volt vele, kibírják nélküle ezt a tíz percet, vagy bevált módszer szerint üvöltözni kezdenek, ha szükség lenne rá, szóval lelkét nyugtatgatva vonult el előbb fürdeni, aztán öltözködni. Önmagához képest rekordidő alatt végzett mindennel. Nem bírt a ténytől szabadulni, sokáig hagyja egyedül démon uraságot, aki meglehetősen csendben volt. Ez gyanús volt. Inkább úgy fogalmazna, incipincit megijesztette mi történhetett vele. Tapasztalatai alapján, bármit tett az hangos volt és kellően sértő, hogy tudja él és hol van. Emiatt furcsállta most nem hall semmit. Jobbnak látta megnézni mit alkothatott a földszinten. Körülbelül semmit. A tárva nyitva hagyott fürdőtől a konyháig vezető lábnyomain kívül nem volt más, illetve csak szerény személye a pulton végignyúlva. Nem festett valami biztatóan.
-Kérsz valamit?- Vele szembe könyökölve simogatta meg élettelen vendége fejét. Ne kérdezzék minek csinálta, talán nem volt benne biztos ébren van, esetleg annyira megsajnálta, vagy szimplán megbuggyant. Önkényesen az utolsóra voksolna. Attól még láthatóan erősen dolgozott démon fejedelmen a másnaposság. Picit sajnálta, vagyis szívesen tett volna érte valamit, hogy jobban legyen. Ez az állapot borzasztó. Senkinek se kívánta. Ráadásul úgy festett, mint egy morgós kis chibi valamelyik manga hasábjairól. Ebből a szempontból aranyosan nézett ki, kár, hogy nem tudott elvonatkoztatni attól egy beképzelt, elviselhetetlen, önző sztár. Ha ezek nem kongattak volna fejében vészharangokat, biztosan édesnek könyveli el a jelenetet. Szóval, megmaradt annál a verziónál alvó vadállat, akit jobb nem piszkálni. Még se bírt magán uralkodni. Sátáni vagy se, legszívesebben beölelgette volna, miután kávét kezdett követelni. Persze, nem fogja megtenni. Isten ments, erre vetemedjen. Több reakciót nem engedett magának, csak egy kedves mosolyt. Aztán sprintelt is kávét főzni, nehogy ordítozzanak vele ne bámészkodjon, hanem hozza a rendelést.
-A kávéd! Cukrot, vagy tejet hozzá? –
Tette fel óriási kérdését, miközben hátát nyújtva lehuppant az ördögi lénnyel szemközti székre. Nem volt kedve csodára várva szobrozni, míg végez vele. Eleve szét akart szakadni nyaka és válla, ha sokáig állt egyenes háttal. Márpedig nem fog görnyedten sétafikálni. Inkább szenved, de nem lesz a notre dame-i toronyőr. Most, csak pihen egy keveset és megnézi azt az ötvenezer üzenetet és hívást, amit az este során kapott. Micsoda meglepetés! Legtöbb Na’chan-tól érkezett, aki valószínűleg miután feladta megkérte Rii-t és Tipitapit is, hogy próbálja elérni. Bandavezérüktől meglepő mód még üzenetet is kapott. Igazán kedves szavakkal dobták meg halálozási módjáról és annak bekövetkeztét illetően. Remek nap elé nézett. Le fogják szidni, magyarázkodhat, na meg hazudhat, hol volt, hiszen nem akarja démon nagyságát is zűrbe keverni, aztán jöhet Rii és secpec alatt kivégzi. Csoda elment az összes kedve bemenjen dolgozni?
-Minden ruhád megvan? Lehozzam, hogy ne kelljen felmásznod?-
Sóhajtott fel kissé depressziós ábrázattal Kitty kijelzőjét bámulva. Saját házában csak otthonosabban rábukkan az idegen ruhákra. Ráadásul dereng neki, mintha a folyosón elsétált volna egy zokni és öv mellett.