NTV szolgálati lakás - Hiroto és Yong Sook otthona

Az NTV által fenntartott szolgálati lakás, ahol a cég alkalmazottjai rendezkedtek be.
Ebben a lakásban él Komoki Daniel Hiroto és Seoung Yong Sook.

NTV szolgálati lakás - Hiroto és Yong Sook otthona Lpiimg20175368

NTV szolgálati lakás - Hiroto és Yong Sook otthona Lpiimg20175368

Yong Sook szobája:
NTV szolgálati lakás - Hiroto és Yong Sook otthona Original_383811_NrlRqEXetIv1aCXPmeI1bbPx8

Hiroto szobája:
NTV szolgálati lakás - Hiroto és Yong Sook otthona 11528472960ab13dfdo_zps19e1a894

Új lakótárs

Ritkán kap megbízásokat az NTV falain belül. Ilyenkor mindig talkshowkba hívják, ami mindig kecsegtet olyan összeggel, mire fejét bólintsa. Hasonló ügyben csörgették fel szombat délelőtt. Rendesen ki volt ütve. Iszonyatos izomláz gyötörte és az edzésen bekapott rúgás lila foltja még mindig ott ékeskedett combján. Dög fáradtan terült ki ágyában múlt este. Későre járt, ráadásul le volt strapálva. Még arra sem maradt igazából ereje, hogy magára rántsa takaróját. Egy szál bokszerban érte az álom, mikor arra riadt föl, telefonja a füle mellett rezeg. Hirtelen azt sem tudta, melyik bolygón van, így nehezen tudatosult benne, fontos telefonszám virít a kijelzőn. Szemeit megdörzsölve morrantott egyet, megköszörülte torkát, és beleszólt a készülékbe. Mivel menedzsere már intézkedett, ezért már csak vele kellett egyeztetniük a műsor szervezőinek. Miután megkapta a pontos időt, mikorra kell jelen lennie a megbeszélésen, kinyomta mobilját és félredobta. Még aludni akart. Teljesen meg volt azon botránkozva, hétvégén is munka ügyben zargatják. Tapasztalatai alapján, ezek a japánok abszolút nincsenek képben más emberek igényeivel. Csak munka, munka. Egyből levágta, miért ugrálnak ki a felhőkarcolókból. Mindegyig begolyózik a stressztől és a folytonos hajtástól. Idióta népségnek tartotta őket, és nem szívesen bratyizott velük. Szemöldökét összevonva mélyesztette fejét a párnába és még húsz percig hallani sem akart a felkelés puszta gondolatáról. Kezdte egyre jobban idegesíteni saját kínlódása, ezért erőt vett magán és felült az ágyban. Hasán lévő kockáin dobolva nézelődött még a hálószobában, majd mély levegőt vett és kiugrott a matracról. Nekilátott reggeli tornájának. Beindította vérkeringését. Izmait tornáztatva és csontjait kiropogtatva nyújtott és csinált könnyed tornagyakorlatokat. Mindezek után levezette egy könnyed fekvőtámasszal. Kellően bemelegedett ahhoz, hogy elmásszon a fürdőben, ahol magára zúdította a hűvös vizet. Rádolgozás után már nem is fájt annyira színváltós sebhelye. Gyorsan gyógyultak bekapott bunyós pecsétjei, ezért ettől nem kellett pánikolnia. Reggelit müzlivel fojtotta le, közben pedig belehallgatott a rádióba, amit igazából baromira nem fogott fel. Lényegében csak azért hagyta, hagy szóljon, ne kelljen hülye csöndben ücsörögnie.
Mailjei ellenőrzése után magára aggatott néhány tiszta ruhát, és felnyomta orrára napszemüvegét. Bírta ezt a perzselő, jó időt. Felvillanyozta és energiával töltötte meg. Szinte érezte, ahogy vitamin jut szervezetébe. A szokottnál derűsebb kedvvel kezdte meg napjának déli részét. Bevágódott a kocsijába, elvezetett egyenest az NTV épületéhez, ott pedig kerített magának egy parkolóhelyet. Sokat nem akart szlalomozni a kocsik között, ezért a legkézenfekvőbb helyet célozta be: majdhogynem szembe sikerült megállnia az épület alsó szinti bejáratával. Vállára hajította sporttáskáját, és feje tetejére tolta szemüvegét. Már nem kellett attól tartania, valaki az életére törne. Miután kiért a mélygarázsból egyenest a főbejárathoz igyekezett. Mobilján babrált valamit, mikor úgy érezte rálépett valamire. Tornacipőjének vékony talpa alatt minden szokatlant megérzett. Hirtelen arra gondolt ismét kavics próbálja megkeseríteni életét, mikor furcsálló szemekkel lebámult a földre. egy pórul járt, papírból hajtogatott valami lógott ki talpa alól. Gőze sem volt róla, mit szedálhatott le ilyen csúnyán, de kíváncsiságtól vezérelve félre lépett és kezébe vette a szanaszét nyomorgatott vackot. Az egykor fehér lapon írásjelek díszelegtek, néhol megszakítva egy-egy szélesebb satírozással. Nagyon nem értette a dolgot, és mivel szemetes szűkében állt, így háta mögé hajította. Meglepetésére újabb akadály állta útját. Tömérdek origami állat volt szétterítve a földön. Rendezetlenül feküdtek egymás hegyén-hátán, és még mindig hullott alább belőlük. Hunyorítva próbálta bemérni azt az egy ablakot, ahonnan ezek a szerencsétlen daruk kényszerültek zuhanórepülésbe, de mire ráfókuszálhatott arra a nyitott ablakra, merénylőjük nemes egyszerűséggel dolga végeztével becsukta azt. Értelmetlen jeleneten nem akart sokat rágódni. Egyetlen dolog bosszantotta, valakinek mókás a cég fénymásolópapírjait elhajigálni ilyen hülyeségekhez. Fejét csóválva dörzsölte meg homlokát, és átgázolt a papírhalmon. Tuti nem fog nyomozósat játszani. Nem ért a gyerekekhez, legyen boldog vele. Majd kiröppentik az elkövetőt, ha rájönnek a fejesek.
Recepción előkotorta belépőkártyáját, ahol lehúzták kódját és már mehetett a megfelelő tárgyalóba. Unalmában ismét telefonját piszkálta. Legalább lekötötte magát valamivel, míg megérkeztek a show producerei az utolsó egyeztetésre. Sunny már a szájába rágta, miket kell válaszolnia, illetve milyen feltételekkel egyezhet bele a műsorban való szereplésbe, így nem kellett megerőltetnie magát, csak szófogadó kakaduként elismételte, amit már az előre megírt forgatókönyv alapján az eszébe véstek. Formalitások letudásával a mai napra be is fejeződött NTV-ben töltött állomásozása. Nem szívlelte az ilyen teljesen fölösleges szájtépéseket. Ha már egyszer lebeszélték, mi lesz, baromság nyolcadjára is újranyálazni. Ezzel csak az idejét lopták. Ki is volt merülve, ráadásul apró szabadidejét is elveszik ezzel. Száját húzva tért vissza a recepcióra, kijelentkezett, majd visszatért a mélygarázsba. Bebőgetve a motort hazáig száguldozott. Leparkolt, karjai közé gyűjtötte vackait, és végigmasírozott a panel folyosóján. Most kihagyta a lépcsőzést, ezért bevárta a liftet. Kezdett attól tartani, elkényelmesedik. Nagyon gyorsan változtatnia kellett ezen a felfogáson, különben féltheti karrierjét. Hajtania kellett, és tűrnie. Nem volt mese, előre kellett törnie a babérokért. Magán megbotránkozva lépett ki a liftből. Megfelelő ajtószám előtt különös érzés kerítette hatalmába. Lepakolva cuccait rápillantott a kilincsre. El volt fordítva. Úgy tűnt váratlan vendége érkezett. Már csak ez hiányzott a napjába. Megkoronázzák egy betöréssel. Szemeit forgatva tapadt rá a kilincsre és óvatosan kinyitotta. Nagyokat pislogva nézte végig, ahogy valaki nagyon sebtében pakolászik ki és be cuccokat egy kartondobozba. A különös jelenetet érdeklődve konstatálta. Annyira lekötötte, hogy maga elé fonta karjait és nekidőlt az ajtókeretnek. Felvont szemöldökökkel lesett előre és sokáig azon gondolkodott, hogyan tudassa a kihipózott hajú egyénnel, rossz ajtót választott. Mivel nem volt megáldva színészi vénákkal, ezért a beközölés legprimitívebb példáját választotta: - Te meg mit művelsz itt? – közölte vele kissé ingerülten. Nem volt túl barátságos hangulatban ahhoz, hogy betörőkkel drámázzon. Hülyeségekkel tömi a fejét, garantáltan homlokon vágja.

Új lakótárs

Őrült csatakiáltással vetődött ki ágyából. Maga sem emlékszik mikor nyomta ki az ébresztőjét. Az számított megtette és mire ráeszmélt, hogy az ötödik kockát hajtogatja már régen cégnél kellett volna lennie. Bakijára ismerve mindent szanaszét dobált kezéből. Fürdőig bukdácsolt gyors arcmosásra, aztán villámgyors fogmosással összekötött öltözködésre. Enni már sem ideje, sem szabad keze nem maradt. Minden iratot, görkorit, aktatáskát hóna alá csapott, majd irány a folyosó. Szélvészként vágtázott ki a bejáraton. Persze a lényeget odabent hagyta, így loholhatott vissza. Életénél fontosabb volt az a blokk, amire felírta hol fog lakni. Ma délután költözött új szállására. Cég úgy döntött, szolgálati lakást kap. Különösebben nem bánta, hiszen a jelenlegi félszobás sufninál, csak kellemesebb lehetett. Semmit nem tudott róla, de ha el fognak férni rajzállványai nincs miért aggódni. Addig várt rá fél napos díszletezés. Ahonnan mellékesen késésben volt. Jó szokását tartva azt sem tudta hol áll feje. Végig sem gondolta nála vannak a tervrajzok, utasítások, vázlatok, vagy rossz mappával futkorászik. Teljesen lekötötte figyelmét ne üssék el és ő se gázoljon el kényelmesen sétáló gyalogosokat. Neki különösen megterhelő volt sietni, kerülgetni és vigyázni méretes batyujára.
Kész hegység szakadt le válláról, miután sűrű lihegések kíséretében beesett az NTV ajtaján. Elhaló sípolással terült ki a beléptető kapun és evickélt fel a tárgyalóba, ahol a megbeszéléseit tartották. Nem érte meglepetésként mindenki tűkön ülve várt rá. Azt sem tudta, hogyan kérjen bocsánatot, főleg, mert kifogyott a szuszból. Nagyjából kimerült hatalmas tudománya annyival, zihálva elnyúlt az asztalon és orra alatt mélységes sajnálatát kifejezve tolta előre a kívánt papírlapokat. Innentől kezdve legalább akadt néhány perce fújtatni. Kényelmesen lazulhatott székében, miután sikeresen mellé ült a lendülettel és várhatta mit határoz a vezetőség. Plafont bámulva forgott jobbra-balra. Gondolkozott min tudna még változtatni, ha nem tetszik nekik. Nem szívesen nyúlt kész munkájához, viszont ismerte a megszokott rendhez szokott fejüket. Merészebben próbálna újítani, azonnal utcára dobnák. Legtöbb ötletét kapásból kénytelen elvetni. Ezt a kötöttséget nem szerette. Frusztrálta a tény, eladta magát pénzért. Tudta meg kell élnie. Ez az érzés fogva tartotta. Muszáj unalmas tömegcikkeket gyártania, vagy éhen hal. Ezért sem tartotta meg munkáit. Kutyának sem kellettek.
Ennél a pontnál pillantott mappájára. Pontosan körvonalazódott fejében mi lesz első dolga, ha kiszabadul. Nem is tett máshogy. Abban a pillanatban telerajzolgatták vörös pacákkal kétheti munkáját, kapásból a folyosó végi társalkodóhoz sétált. Automatából vett egy energiaitalt. Kiszedegette félkész munkáit, kényelembe helyezkedett és zenehallgatás közben nekilátott darukat hajtogatni. Egészen addig ügyködött, míg az utolsó papírból is mesés madárka született. Dolga végeztével kinyitotta az ablakot, kezébe vette az első origami állatkát elszavalta mi van rajta, majd útjára engedte. Egymás után hajította ki az összest. Ablakpárkányra könyökölve figyelte, hogyan landolnak a koszos utcán. Darabig még nézte őket, aztán rávette magát nekilásson a korrigálásnak. Levonult a műterembe, majd ölébe kapta a lapokat. Sűrű morgolódások közepette babrált ceruzájával, eszébe jusson valami megoldás. Világ életében nehezen alkotott kérésre. Akkor sosem jött múzsája, amikor kellett volna, vagy nem abban, amiben kellett volna. Ezen a napon is órák hosszán át görnyedt feleslegesen. Mire észbe kapott, valamilyen szürrealisztikus épületegyüttest gyártott gyufás dobozokból. Helyesebben szólva, arra, valaki ráüvölt. Ijedtében egész alkotását szétrobbantotta.
Földre borultan hallgatta asszisztense erélyes utasítását, szedje lábait, mert a költöztetők utcán hagyják holmijait. Erre fejét szorítva ugrott fel. Lélekszakadva vágtázott ki az épületből Fél várost átszelte, hogy végkimerüléstől elhaló hörgéssel eshessen be újdonsült lakásához. Dobozait addigra nagy erőkkel górták kifelé. Onnan, nem voltak hajlandók tovább vinni, így kénytelen volt dögfáradtan felcipelni mindegyiket. Nehézkesen esett neki a hadműveletnek. Lift legalább kapóra jött. Egész hamar beeshetett a megfelelő ajtón. Említették neki lakótársa lesz, ezért félve tolta be fejét az előtérbe. Baráti hahókkal lesett körbe, de mivel életnek nyomát se látta, önállósította magát. Berugdosta dobozait, ami nem volt túl fényes ötlet. Alig emelte meg az egyiket rögvest beadta a kulcsot. Szanaszét szakadt kezében és egész tartalma a földön landolt. Mindent beterítettek lomjai.
-ÁÁÁÁH! Miért csinálod ezt velem?! ÁRULÓ~H!- Mutogatott fájdalmasan a cafatokra hullott dobozra. Fejét vakarászva gondolkozott most hagyja ott és többit intézze el, vagy előbb erről gondoskodjon. Végül az utóbbi mellett döntött. Még se lett volna szép látvány, ha megjön lakótársa és halom idegen cucc fogadja. Szépen lekucorodott mellé, aztán elkezdte átdobálni a többi üresebb kacattartóba. Remekül elszórakozott a hadművelettel, amikor háta mögött felzendülő hangtól sokkot kapott.
-Váááá~h!-Borult fel ijedtében, csodálatosan elhajítva kezében tartott könyveit.-Huh, te jóságos isten! Megijesztettél!-Pislogott a földről felfelé bámulva. Rögtön a rikító színű hajon akadt meg tekintete. Furának találta ezt az árnyalatot. Semmi baja nem volt vele, csak annyira megszokta teljesen átlagos és unalmas emberek veszik körbe. Ez a jelenség kész felüdülés volt számára. Akaratán kívül ugrott talpra. Csodálattól csillogó szemekkel pipiskedett lábujjhegyre, minél közelebbről tanulmányozhassa.
-AZTAAA! Mennyire istenkirály szí~n! Én is szerettem volna színeket, de mindent ledob a hajam. Ez színező vagy tartós festék? Sokszor kell festeni? Magadnak csinálod?-
Hozzá nem mert érni a világos tincsekhez. Félt tőle érintésétől letörnek, vagy rájön képzelte az egészet. Végül eszébe jutott nem ennek kéne legnagyobb problémájának lenni. Meglehetősen illetlen húzás vadidegenként mások arcába hajolni. Zavarában teljesen lefagyva pislogott a morcos képet vágó srácra. Másodpercekig szóhoz sem jutott. Sóbálványként bambult rá centikről, mire kituszkolta rövidke magyarázatát.
-E-e-el-elelnézést!-Szökkent hátrébb villámgyorsan, azzal a lendülettel át is esve földön éktelenkedő holmijában. Ütközettől sikeresen beverte hátsó felét. Sajgó tagjánál mondjuk nagyobb gondot okozott mit kezdjen a fagyossá vált hangulattal. Jobb ötlet híján bugyuta mosollyal túrt bele világos tincseibe. Ideje volt irányt adni ennek a kínosan kezdődő ismerkedésnek. Nem volt valami nagy szónok, de mindent beleadott.
-Nem szóltak, hogy jövök? Jellemző~h!-Sóhajtott lemondóan.- Komoki Daniel Hiroto vagyok az új…öhm…szobafoglaló. Bocsánat a meglepetésért! Nem találtam itt senkit, úgyhogy bepofátlankodtam szétnézni, csak már itt voltak a dolgaim, amiket nem akartam kint hagyni, ezért elkezdtem bepakolni, aztán kiszakadt az egyik doboz, elkezdtem összeszedegetni, majd megjöttél! Hatásos belépő volt!-
Mosolygott egyre kitartóbban szemlélve valami teljesen lényegtelen dolgot a helységben. Kezdte förtelmes leányregényben érezni magát. Azt pedig elkerülte volna, rögtön bemutassa, milyen, ha rázendít értelmetlen dadogásra. Iparkodott gyorsan terelni a témát. Esetleg beszélgetést kezdeményezni, ami nem számított nagy erősségének.
-Va…an, valami szabályod? Bármi, amiről tudnom kell? Nem szeretnék gondot okozni!-

Új lakótárs

Igazából még szívesen nézte volna a rögtönzött szólóműsort, azonban még mindig ott ácsingóztak a fal mellett lehajigált cuccai, ezért cselekvésre kényszerült. Egy pillanatra ráhozták a frászt, mikor felsikítottak. Úgy gondolta semmi rémisztőt nem mondott, amitől ennyire ki kéne bukni. Fejét megrázva sandított ismét vissza a srácra, aki olyan energiával pattogott körülötte, mint egy nikkelbolha. Nagyobb ereje volt egy atombombánál is. Alig tudott lépést tartani vele. Csak állt, még mindig karba tett kezekkel a keretnek dőlve és szemeivel figyelte jobbra-balra ugrándozását. Valahol a sikításnál leragadt, azóta pedig fonalat vesztve meredt a srác képébe. Kezdte egyre jobban bosszantani, hogy gőze sem volt róla, mit magyaráznak neki japánul. Annyira hadart, azt csodálta még nem hűlt ki a gyomra. Kissé felháborodott, még a végén rásütik, neki kéne elnézést kérnie, amiért haza merészelt jönni. Nem tehet róla, ha ennek a jómadárnak nincs rendben a lelkiismerete, és egy szimpla kérdéstől szívinfarktust kap. Szemöldökét felvonva hallgatta némán a magyarázását, mikor hófehérke ismét különös kitörést produkált. Yong Sook felé közeledő kezektől hátrébb hőkölt. Utálta, mikor közvetlenül képébe lihegnek ezért mogorva tekintettel meredt rá a srácra. - Ya! Hátrébb az agrárokkal! Nincs nyúlkálás! – meresztgette szemeit nem túl barátságos módon. – Lassan már! Olyan gyors, nem tudom, mit akarna… - dobta félre szemébe lógó tincseit, ha már ennyit kérdeztek róla. Fogalma sem volt, mit akartak a tudtára adni, de azt olyan lelkesedéssel tették, hogy kirázta tőle a hideg. Először jó lenne kideríteni, milyen szél sodorta éppen hozzá ezt a kis fanboy-t. Már épp azon volt összerak magában valami kérdésszerűt japánul és elnyökögi, mikor végre önszántából elkezdték regélni, minek köszönheti érkezését.
Miután végre felfogta, új lakótársat küldtek ki hozzá, nagyokat pislogott a semmibe. Eltöprengve, minden előjel nélkül hátat fordított a srácnak és kilépett az ajtón. Oldalra letett sporttáskájában kezdett matatni. Miután előkotorta mobilját, feloldotta a zárat. Ezzel egyidejűleg felvillant egy új mail, amit azonnal elolvasott. Kedves menedzsere az utolsó utáni pillanatban pötyögte le neki, ne érje váratlanul az új lakó érkezése. Idegesen lépett ki a mailből és azonnal felcsörgette törpe boszorkányt. Miközben kicsöngött a vonal nagyokat fújtatott. Homlokát dörzsölgetve hunyta be egy pillanatra szemeit, mielőtt még agyvérzést kapott volna. Mire végre felvette a nőcske a drót másik végén a kagylót, addigra Yong Sook annyira felhergelte saját magát gondolataival, minden illem mellőzésével kezdett bele a koreai bömbölésébe. – Nincs mentséged, a seggüket meresztő cégesek meg feldughatják maguknak! Nem érdekel, ez a Te sarad, intézd el, nem vagyok hajlandó visszamenni papírokat aláírogatni! Nem számítottam rá, mégis miért legyek higgadt?! Ya, boszorka! Húzd meg magad, különbe-- ya? YA! Ez a kis… aish, eldobom az agyam… - bámult bele a telefon képernyőjébe fogát csikorgatva. Miután kidühöngte magát a vonal másik végén állóra zúdítva, tarkóját masszírozva kapta vállára táskáját, mobilját zsebébe dugta, bevásárlószatyrát meg kezébe fogta. Visszatérve az ajtóhoz ismét farkasszemet nézhetett megszeppent fiúcskával. A kellemetlen helyzettel nem tudott mit kezdeni. Valahogy nem bírta ezeket a formalitásokkal járó nyűgöket, ezért teljesen megfeledkezett arról a részről, neki sem ártana valamit magáról böffenteni. Annak tudatában, fene tudja, mennyi ideig kell vele együtt laknia, megerőltette magát és igyekezett olyan formulát felvenni, amit megtűrnek az emberek.
- Seoung Yong Sook. Nem kell elnézés. Engem ide helyeztek, nem válogat, ki jön-megy ide. – pakolta egyik kezébe cuccait, majd előre nyomta kezét kézfogásra. Erősen megragadva a srác tenyerét, férfi módjára megrázta, majd elengedte. Túl régen volt már, hogy valakivel együtt kellett élnie. Elszokott ettől. Hirtelen újra trainee-ként érezte magát. Valahogy nem sírja vissza azokat az időket. Kilenc őrült kölyökkel nem volt egyszerű az élete. Rangidősként lényegesen zavarta legyekként zümmögő lakótársai. Nem tudott tőlük nyugalom után menekülni. Meg volt az oka arra, miért tartotta köztük az öt méter távolságot. Sosem vették komolyan az edzéseket, néha úgy kellett neki összekanalaznia a tajrészeg fiatalokat, mielőtt még alkoholmérgezésben elhullanának. Több gondot okozott neki az a sok idióta, mint előrelépést. Eredményes munka helyett a nyakába szakadt néhány felelőtlen csóka, akiknek hobbijuk kifulladt abban, nehezen összekapirgált aprópénzüket a helyi kocsmában elverjék.
A srác újabb kérdésére ismét felkapta fejét. Igazából elég szép listáét tudott volna írni arról, mit szabad és mit nem. Viszont baromira nem volt kedve ahhoz, több erőt vegyen magán. – Nincs. Én szoba tabu. Hűtőben saját kaja fontos, ezért nem felzabálni. Üres polcra pakol sajáté. – magyarázott maga elé, mikor hirtelen arra kapta fel fejét előtte szökdécselő kölyök olyan seggest esett a földre, mint az a Nagykönyvben van megírva. A döbbenettől nagyra nyitott szemekkel nézte végig szerencsétlenkedését. Neki ez a tempó túl heves volt. Egyik pillanatban még fankodva magyaráznak a képébe, a másikban pedig megindul alatta a föld. Ideje sem lett volna, na meg szabad keze sem, hogy kölyök után kapjon. Jeleneten csak nagyot sóhajtott. Előre félt a későbbiektől. Ilyen ütemben szedálják a kérót, garantáltan kipenderítik őket. Yong Sook meg tutira nem fog utcán csövelni. Teljesen kiakadna, ha piszkos, szutykos csatornafedőkön kéne megágyaznia a múlt heti újságpapírral. A gondolatfoszlánytól kirázta a hideg. Undorodott a koszos dolgoktól. – Nézz orrod elé! Hogy lehet ekkora felfordulást megművelni? – csóválta fejét, ahogy megelégelve az ajtóban ácsorgást becsukta azt és nemes egyszerűséggel kikerülte földön csatarászót és annak környezetét. Kanapéra dobva táskáját célozta be a konyhapultot és letetette szatyrát. Mikor ismét visszapillantott hófehérkére, látta teljesen nem találja helyét, ettől a tétlenkedéstől meg kezdett megőrülni Yong Sook. Mély levegőt véve rádermedt a kölyökre és elhúzta száját. – Ha bemegyek szobába, jelenti, egyedül akarok lenni. Nem követ, nem kopog, nem sikít, sem dobálózik. Innentől érezni otthon magad.

Új lakótárs

Három pont rajzolódott ki feje fölött. Tökéletesen kifejezte tanácstalanságát. Egyáltalán nem értette, miért megy ki lakásából. Kezét félénken felemelve nézett utána. Erősen tornázott benne a szándék utána kiáltson, mégis hova megy. Tagadhatatlan úgy érezte kikergette otthonából. Fejét lehorgasztva szégyellte bűnét, mielőtt mérgesen fakadt volna ki. Haját borzolva csapott maga mellé. Ingerülten dünnyögve szidta fejét, miközben hallójáratába ismerős nyelv csilingelt be. Rögtön szagot fogott kíváncsisága. Óriási dumbó füleket növesztve követte nyomon a beszélgetést. Nem esett nehezére kivenni a szavakat. Hibátlan koreai kiejtéssel ordítoztak. Mindent napnál világosabban értett. Hallhatóan nem örvendtek jelenlétének. Normális ember ezek után biztos kellemetlenül feszengne bőrében, de nála ennek veszélye fent sem állt. Fejében, azaz örömteli hír körvonalazódott külföldi lakótársat kapott! Teljesen felvillanyozta. Mindig szeretett volna más országból származó személlyel lakni. Sokat szeretett volna kideríteni Koreáról és most lehetőséghez jutott. Sokat olvasott róla, de megint más egy ottani ember szemével látni a dolgokat. Remélte, majd mesél a szülőhazájáról lakótársa. Idővel. Bármennyire tombolt benne lelkesedése nem akarta lerohamozni bugyuta kérdéseivel. Egyelőre bölcsen hallgatott. Visszatértét követően nagy erőkkel alakította a cuccait rendezgető félnótást. Ártatlanul pakolászta a holmikat, mintha semmit sem fogott volna fel.
Békésen ücsörgött a földön, majd a felé nyújtott kezet széles mosollyal elfogadta. Szorítástól azt hitte helyben pisili össze magát. Érezte egymáshoz koccannak csontjai. Rémes érzéstől fájdalmas nyögés készült kiszökkenni száján. Valamiért ezt a luxust nem akarta magának megengedni. Ajkába harapva fogta vissza szenvedését. Örökké nem tarthatta ketrecben, ezért szabadulását követően rögvest hátraarcot produkált. Némán „au”-t mondogatva rázta le sajgó kézfejét. Sűrű imákkal könyörgött képes legyen még rajzolni aznap. Igazi drámaként élte át azt a néhány másodpercet, mire rájött bal kezes. Belepottyanva saját lúzersége bugyrába hallgatta végig a rövid házi rendet. Nem nyúlt hosszúra, pedig méretesebb listára készült. Nem látta hiányát, csak meglepte. Abban viszont egyértelműen állást foglalhatott, aranyosnak találja, ennyire töri a nyelvet. Ezen a pont sikerült annyira elmerengnie óriási lendülettel kötött ki dobozai között. Földön üldögélve szemezett a hátsója alól kihorgászott ébresztő órájával.
-Közelébe se megyek, Szükki hyung! Nem sértem meg a szobád és holmijaid szentségét!-Emelte fel becsszavát adva kezét. Lelkesen vigyorgott szépen tálalt lehordásáig. Arcára fagyott jó kedvével nézett körbe. -I-i-igaz! Mi-mi-mindjárt összepakolok!-
Egyet kellett értenie szép ramazulit csinált. Kész csatatér volt a nappali. Látképen száját kínosan elhúzta. Nem ártott volna átköltöznie saját részlegébe, ne fárassza kupijával lakótársát. Ezen felbuzdulva csapott térdeire. Sikeresen akkora erővel azt hitte kiugranak szemei. Kínok kínját átvészelve nyöszörgött balekságán, mielőtt újult erővel felpattant. Lecsapott első keze ügyébe eső dobozra és elindult találomra. Néhány határozott lépés után rá kellett jönnie. Ötlete sincs melyik lesz szobája. Kínos cseppecskével homlokán nézett segélykérőn házigazdájára.
-Me-me-melyik ajtó?- Kellő információval bővülten lépdelt be a helységbe. Kicsinek kicsi volt. Azzal nem akadtak problémái. Arra nem akadt ötlete, miként fogja könyveit elhelyezni. Ezt sürgősen orvosolnia kellett. Azon nyomban feltört benne a késztetés rögtön oldja meg. Engedve a láthatatlan erőknek loholt ki táskájához. Könyökig matatva benne horgászta elő ceruzáját és néhány lapot. Pár perc leforgása alatt elkészítette leendő bútorait. Probléma, hogy papíron. Nem értett a bütyköléshez, már pedig a polcsorához erre lett volna szüksége.
-Szü-Szü-Szüki hyung! Me-me-ments meee~g!-Viharzott elé vázlatával. Tornádó erejű vágtájával majd nem lesodorta ültében. Ahhoz sem kellett sok orron találja papírjával. Könyörgő szemekkel pislogott rá, hátha kihúzza óriási dilemmájából. Erős férfi kezekre volt szüksége, vagy legalábbis némi barkács tehetségre.-Ezt kéne felépíteni a szobámban! Mindent megveszek hozzá, de nem értek a fúrás-faragáshoz! Leszek a rabszolgád! Részletekben kifizetem a munkadíjat! Bármit megteszek! Csak...kérlek-kérlek, segíts!-
Tette össze kezeit kérlelően, mélységesen lehajtva fejét. Igazi pitiző kutyaként hunyászkodott meg előtte. Szerette volna ezt a szobát megvalósítani. Nagyon örült volna neki. Bökkenő, hogy semmi tehetsége a fizikai munkához. Ahhoz, egyenest csóró valakit felbéreljen.

Új lakótárs

Elégedett hümmentéssel nyugtázta a tényt, miszerint újonc felfogta és elfogadta személyes igényeit többre jelenleg nem is vágyott. Nyugalommal pakolászott a konyhapulton. Szatyrokat igazgatva turkált bennük. Halk zörgések közepette pakolta ki tartalmát. Csoportokba rendezve az élelmiszereket végül kezébe kapott egy dobozos innivalót, aminek az összetevőit kezdte el olvasgatni. Legalább azok érthető nyelven voltak felsorolva. Miközben bújta a sorokat lassacskán maga elé kezdett bámulni. Kiszúrt egy tetszőleges pontot és elfelejtett pislogni. Valamin nagyon dolgoztak a fogaskerekek. Miután megtalálta töprengésének okát, a felismeréstől, és az azt követő enyhe idegösszeomlástól a pultra vágta a dobozt és felmorrant.
- Ya! Hyung? Hyung?! Te most szórakozol velem? Biztos, hogy konyítasz a koreaihoz, ha csak így lehyung-ozol! Ki vele, meddig akartál kínozni ezzel az elfuserált japánnal? – rivallt rá anyanyelvén, és mászott el tekintete a földön fetrengő kölyök felé, és a pillantását kereste. Alaposan számon kérte, amiért ilyen csúnya játékot űzött vele. Senkinek nem lesz a játékszere. Főleg nem egy ilyen szerencsétlen félnótásnak. Mielőtt még alaposan belelovalta volna magát a dologba, hirtelen nagyra nyitott szájjal ledermedt és felsóhajtott inkább. Fejét csóválva cümmögött el magának, miközben azt figyelte, melyik pillanatban akar felrobbanni a doboz és annak tartalma. Semmi kedve ahhoz, még a mennyezetről is az energiaitalt vakarja hajnalig. Ennél azért jóval fáradtabb volt. Dührohamát félbeszakítva visszatért a kaják közé, és helyette a hűtött vackait gyűjtötte két keze közé, és elrendezte az egyik polcra saját cuccai közé. Legalább ez annyira lenyugtatta, hogy elővehessen egy normális hangnemet. Valahogy nem ment neki ez a mézes-mázos beszéd. Tetszik, nem tetszik, nem kötelező egy fedél alatt lakniuk. Igazából beszélgetniük sem létszükséglet egyikőjük számára sem. Azért mégis ott piszkálta a csőrét mindaz, ami már ezerszer megkapott menedzserétől. Türelem. Ez volt az a dolog, ami annyira hiányzott belőle. Ennek hiányában is képes volt az életre, csupán környezete bánta tökéletlenségét.
Szatyrokat összegyűjtve kukába hajította. Miután ismét valami csoda folytán rátelelődött figyelme a srácra, homlokát ráncolva húzta félre száját. Fancsali képpel konstatálta, ahogy ott bénázott tőle nem messze pár méterrel. Rátenyerelve a pult mögül végül hosszas győzködés után kierőszakolt magából egy kedvesebbnek titulálható mondatot, amit maga sem tudja, hogyan sikerült, de nagyon próbálkozott: - Azért ne legyél ennyire beszarva… még senkinek sem haraptam le a fejét. – sóhajtott, ahogy megpróbálta óvatos mozdulatokkal lekísánkodni az előbbi doboz tetejét. Nagyon reménykedett benne, nem fog a tartalma végül a képében landolni. Előre rettegett attól, ragacsos, szirupos, cukros löttyben áztatná a fejét. Összeragadna a haja egy nagy csomóba, és a fejére száradna az összes por, ami a levegőben terjeng. Sikeres akciót követően nagyokat kortyolt belőle. Garatnedvesítést követően oldalra sandított tesze-tosza srácra, és karját oldalra szegezve mutatta az utat, teljesen üresen álló szobája felé. Innentől rábízta, mit tesz. Nem fog jótékonysági gálát tartani neki, de ha kéri a segítségét, esetleg erőt vesz magán. Eddig is egyedül intézte a cuccait, igaz elég sajátos módon, de talán ezek után is megbirkózik a feladattal.
Végre koncentrálhatott saját igényeire. Iszonyatosan éhes volt. Átkapcsolva főző-üzemmódba belemélyedt a gasztronómia nyújtotta nyugtató világába. Zöldségeket aprított, és hajított fel egy serpenyőbe, hogy félig megpárolhassa. Annyit már megtanult az évek folyamán, nem célszerű teljesen megpárolni őket, különben semmi vitamin nem marad bennük. Főzőtudományában talaj biztosan megbízott, és szerinte nem csinálta rosszul. Remek előnyei vannak a hosszú egyedüllétnek. Jobban visszagondol az eseményekre, annak a kilenc bolondnak is sokszor kellett valami kajafélét összeapplikálnia, mielőtt még megbetegedtek volna. Durva hasonlattal élve apjuk helyett apja volt az összesnek. Néha már a hócipője is tele volt a dologgal, ezért az utolsó hónapokban egyre ritkábban ment vissza a trainee lakásba. Rendesen elmerengett, ahogy fakanállal a kezében piszkálgatta a sülő húst, mikor éles hang csapta szét a biztosítékot. Majdnem kiugrott saját nadrágjától, annyira meglepődött. Fakanalát folyamatosan szorongatva fordult háta mögé, megtudhassa, minek köszönheti ezt a fenomenális skálázást, amit meglepő módon újonc lakótársa produkált. Előre pislogva igyekezett feldolgozni az elhangzottakat. Lapokat bámulva, majd aztán végül teljesen lesajnáló arckifejezéssel belemélyedt a srác képébe. Mikor végre farkasszemet tudott vele nézni, szép lassan elfordította fejét a falon ékeskedő órára, ami már elég kései órákat mutatott.
- Este van. Nyugodj le… ez egy. Kettő, éhen döglök. Holnap sort kerítünk ezekre. Inkább araszolj a székhez, és vacsorázz! – bökte ki kisvártatva. Valamivel el kellett terelnie kölyök figyelmét, még akkor is, ha saját kajája bánta. Valahogy tudatán kívül sikerült sokkal több adagot készítenie, mint tervezte. Azért mégsem akarta szegény gyerek éhen maradjon. Abban igazat adott, biztos egy sorscsapás új helyre költözni. Itt pedig semmi sincsen, ami megteremthetné azt az idillt, amit az otthonlét adhat. Egyelőre. Már gondolati síkon szoktatta magát a tudathoz, minden nyűggel őt fogják zaklatni. Ezért minél előbb meg kellett találnia a módját, ne akarjon mindenen kiakadni. Edzette magát ahhoz, mikor még trainee-ként gondoskodott egy halomnyi gyökéren.
Nem vágott túl nagy cécót a tálalásnak. Alig voltak ehhez alkalmas eszközei. Egyedül lakott eddig. Asztalra pakolta a tányérokat, meg az evőeszközöket, aztán serpenyőstől a lap közepére tolta a párolt zöldségeket és sült húsokat. Se szó, se beszéd levágódott a helyére és kiszolgálta magát. Pálcikával majszolva elcsócsált magának. Elég nagy csend volt ahhoz, hogy kezdje magát kellemetlenül érezni. Elég sokszor megbámulta már magának újoncot, ami fel sem tűnt neki. Mikor lenyelt egy falatot végül előrukkolt egy témával, ami esetleg megszüntethetné kettejük között a feszült hangulatot. Ilyen körülmények között még az evés sem okozott számára akkor örömöt. – Azok ott, honnan jöttek? – kezdett el pálcikáival körkörös mozdulatokba, előre bökdösve a srác karjai felé. Ha eddig ugyan nem is, de ilyen közelségben alaposabban is szemügyre vehette a nagyon színes tetoválásokat. Személy szerint nem szerette az ilyen papagájszíneket, de bírta az olyanokat, akik valami okkal varrattak magukra. Minden esetre nem keltett benne undort, hogy ekkora mennyiségű színes firka éktelenkedett a srác karján. Kicsit feldobta egyébként rémesen sápadt kinézetét.

Új lakótárs

Felcsattanó, mély hangtól rémülten szorította mellkasához iratait. Hangos csörgéssel varázsolt belőlük kicsiny papírgalacsinokat. Rémes tettén teljesen kiakadt. Pánikba esve lapogatta a fontosnak érzett lapokat. Néhány perc szükségeltetett leessen szétszórt fejének, lényegében mindegy, hogyan festenek. Ugyanarra a sorsra fognak jutni. Elkönyvelve az igazságot rántotta meg vállát. Könnyedén félre dobta őket. Valahogy nem érezte a felé intézett szavak súlyát, vagy a konyha irányából terjengő gyilkos levegőt. Teljes nyugalommal pislogott zsémbes lakótársára és mutogatott az üdítőjére, ne bánjon vele olyan durván. Igazán nem szerette volna, ha nagyobb ütéstől az egész arcán landol. Akkora szörnyűség még sem történt, csak némi félreértés. Legalábbis saját oldaláról, erről tudott beszámolni. Miután hallotta beszélni, egyértelműen azt gondolta, azért tették ide, segítsen nyelvet tanulni. Sokszor rántották be tolmács feladatkörökbe. Abszolút nem venné zokon, emiatt helyezték külföldi lakótárs mellé. Nagyon szívesen besegített, minél gördülékenyebben boldoguljon az itteni szófordulatokkal és reménykedett benne, cserébe saját koreai készletét is bővítheti. Régebben szerette a szüleit hallgatni, amikor nyelveket kevertek az étkező asztalnál. Van egy sajátos hangulata, amikor többféle idegen szó röpköd az ember körül. Vicces, mert a kívülállónak értelmetlen duruzsolás és pont ettől személyes. Kizárólag azok értik, akik egymással kommunikálnak. Annyira egyedi, meg saját! Bízott benne újdonsült lakótársával is kialakítanak valami hasonló beszéd csatornát.
-Ne-ne-nem! Eszembe se jutott gúnyolódni. Félvér vagyok! Átérzem a kirekesztést.- Rázta meg karjait nyomatékosítás gyanánt. Csodás hazugsággal nyitotta első találkozásuk. Mondjuk, némi igazság volt benne. Körülbelül annyi, több köze van Dél-Amerikához, mint Ázsiához. Tehát, semmi, de ebbe inkább nem akart belefolyni. –Japánul szólaltál meg, ezért japán nyelven válaszoltam. Azt hittem szeretnéd gyakorolni. Bo-bo-bocsánat! Nem akartalak megsérteni, Szükki hyung!-
Tért észhez nem ártana, némi tiszteletet tanúsítania. Gyorsan hajlongott, kellő mértékben kifejezhesse sajnálatát. Cseppet szégyellte nem viselkedett helybelihez méltón. Valahogy nem ragadt rá az igazi japán mentalitás, csak néha jutott eszébe, hogyan lenne illendő kezelnie egy-egy helyzetet. Így járhat az, akit túlságosan szabadon engedtek szülei, vagy egyszerűen ennyit tesz, ha valaki nem japánnak születik. Ebbe nem sűrűn gondolt bele, mert tudta magáról nagyon jól, sose lenne képes szigorú normák szerint élni. Belebolondulna, ha mindent kikötnének, és nem térhetne el tőle. Lázadóbb természettel áldotta meg a sors, még, ha különösebben nem is látszódik rajta.
-Leharapni a fejem?-Kandikált hátra értelmetlen ábrázattal. Kellett némi idő leessen neki, nem szó szerint kéne értelmeznie. –O~h! Ne-ne-nem félek! Nincs gond a stílusoddal. Ha a dadogásomra gondolsz, az magától előjön. Idővel elmúlik.-
Legyintett mérhetetlen koncentrációval elveszve az egyik dobozban. Túlságosan lefoglalta a pakolás szervezése. Mélyen elgondolkozva mászkált a dobozok között, milyen sorrendben kéne behurcolnia előzékenyen megmutatott szobájába. Nem dobálhatta be az összes kartont rendszerezés nélkül. Akkor elvesztené a fonalat, melyikben minek kéne lennie és hova szeretné pakolni. Saját munkája könnyítése végett látta ennek szükségét, úgyhogy szépen kialakította futószalagját. Sor mentén haladva vitte be őket kicsiny zugába. Nagy hurcolkodást követően pingálta le álmai polcsorát. Kész művével rögvest letámadta konyhában ügyeskedő lakótársát. Mindent bevetett rávehesse segítségnyújtásra. Abban győzedelmeskedett, csak épp nem aznapra kapott áldást.
-De-de-de!-Szökdécselt a széke felé kétségbe esetten. –Jó az illata!- Mutatott hátra elismerően. Meg sem fordult fejében ellenkezzen a vacsorára invitálás ellen. Engedelmesen helyet foglalt, miközben kaméleonként ingadozott hangulata. Feltámadt benne az idegeskedés, mi lesz berendezésével.-Holnapig üres szobában leszek? Aaa~h!-Terült ki az asztalon drámai csalódottsággal.-A-a…alhatok a nappaliban?-
Bökött az említett részleg irányába reménytelin felcsillanó szemekkel. Választhat, inkább kanapé, mint az üres szoba. Rosszul volt az átmeneti szállásoktól. Személytelenek, kopárak, unalmasak és ijesztőek. Frász kerülgette tőlük, mert az elmegyógyintézetek zárkáit juttatta eszébe, ahová semmi pénzért nem tenné be lábát. Fejben el is döntötte, akármit mondanak ott fog aludni. Ha kell, kivárja, míg lakótársa elalszik és utána lopakodik ki. Nincs az a pénz, odabent, egyedül, zárt ajtónál térjen nyugovóra.
Nagyszabású tervén dolgozva válogatott a felszolgált ételek között. Gondosan kiválogatta a zöldségeket és szépen felhalmozta magának. Jó étvágyat kívánt, majd pálcikájával manőverezve tömte szájába a forró ételt. Ennek következtében halk szisszenésekkel szerencsétlenkedett lehűtse pillanatok alatt odakozmálással kacérkodó nyelvét. Turbinaként legyezte halként tátogó képét, amikor szívét melengető téma felől kezdtek érdeklődni. Evőeszközzel kijelölt karjára nézett. Hosszasan elmerengett erre milyen választ kéne szolgáltatnia. Értette valamit nem ért a dologgal kapcsolatban, mert kizártnak tartotta ennyire fura kérdést tenne fel lakótársa.
-Ho-ho-hogy honnan?-Egyértelmű volt tetováló szalonban csináltatta. Nem értette a kérdést, mire lennének vele kapcsolatban kíváncsiak. Fonalat vesztetten vakarta meg fejét, mire leesett, miről lenne szó.-Jaj, már, hogy….értem! Szeretem a madarakat! Biztos a szüleimtől örököltem. Főleg az egzotikus, színes madarakat kedvelem. Sokat jelentenek nekem. Szépek, kecsesek, színesek, szabadok. Olyan távlatokba jutnak el, olyan dolgokat látnak, amiről csak álmodozom. És a hulla sápadt bőrömet is feldobják. Úgy érzem, fehér vászon vagyok, amin valami csodás dolog kel életre. Felélesztenek. Szeretném az egész testemet tele varratni. Eddig háromig jutottam. Van ez a virágmezős kolibri a karomon, páva a hátamon és kicsit elkanyarodva, feliratok a nyakamon. Egyszer elmesélem a történetüket, ha érdekel.-
Mutogatta be szerzeményeit nagy vonalakban. Szorgosan forgolódott székén némi bemutatást adjon az érintett munkákról. Még sem dobálhatta le összes ruháját, lakótársa arcába dörgölhesse, milyenek teljes valójukban. Étkező asztalnál voltak. Annyira még ő sem szabadelvű, két órán belül vetkőző műsort rittyentsen.
-Neked van kedvenc madarad? Esetleg saját tetoválásod?-
Kotort elő zsebéből viseltes hajgumit villámgyorsan felköthesse hosszú tincseit. Hanyag módon kontyot csavart fejére. Megszokásból az asztalon talált tollat is beleszúrta. Annyiszor csinálta reflexből jött a mozdulat. Jelek szerint túl sokszor rögzítette író eszközökkel és teljesen hozzászokott legyen egyetlen darab hajában. Erről eszébe jutott a belépéskor tapasztalt pozitív sokkhatás. Furdalta oldalát a kíváncsiság, milyen indíttatásból választotta. Annyira nyugtalanította, saját hajára bökdösve tette fel hihetetlen értelmes kérdését.
-Hajszíned? Hogy jött az ötlet ilyen színűre fesd? Nagyon tetszik!.-

Új lakótárs

Mérgesen nézett végig a srácon. Valahogy nem tudta szó nélkül hagyni az egész jelenetet. Szentül meg volt róla bizonyosodva, hogy a hülyéjét járatják vele. Melyik idióta akarná magát égetni azzal, hogy ennyire halványan pislákoló tudását alkalmazza a mindennapi helyzetekben? A képéről leég az összes bőr, ha csak meg kell nyikkannia japánul, és még azt hiszik róla, hogy jókedvében beszél így. Baromira frusztrálta, hogy környezete alig értett meg belőle valamit, ezért inkább mindent háta mögött hagyva fordult sarkon, és egymaga intézte problémáját. Ugyan kétszeresen meggyűlt vele baja, de legalább nem egy helyben toporzékolt, és malmozhatott, vajon mikor barchobázzák ki nyígjait. Éppen ezért abszolút nem boldogította az a terelés, amit a fiúcska hebegett. Dühös pillantásai közben felvonta egyik szemöldökét. – Te komolyan azt hiszed rólam, hogy számkivetett lennék? Jobban tennéd, ha nem magadból indulnál ki… - puffogott hangját emelgetve a téves megállapításon. Nagyon bántotta önérzetét mások sanyarú sorsába állítják saját helyzetét. Kikéri magának, hogy nem tud teljes értékű életet élni más országokban. Mit neki Japán, bárhol, bármikor, és bármilyen közösségben feltalálná magát. Ettől abszolút nem tartott. Volt annyira kitartó, még az égboltot is levakarja onnan a feje fölül. Inkább nem is pazarolt több időt a srácra, aki nagyon nagy tévhitben ringatta magát. Arról nem tehetett, hogy béna, és kirekesztettnek érezte magát. Álljon a sarkára, és erőltesse meg magát. Láblógatástól nem fog többre jutni. Teperni kell, bármit is akarjon. Erről a dologról szép kis esti mesét tudna keríteni neki, de mivel közelében sem állt annak, hogy bébi csősz legyen, és megbolondulni sem volt gusztusa, ezért ráállt a gasztronómia szemet és ízlelőbimbókat gyönyörködtető világára.
A kaja elkészítését követően, na meg aztán az asztalhoz viharzás után, elég nagy adag zöldséget és sült hús mennyiséget válogatott össze tányérjára, amit jóízűen fogyasztott, miközben fél füllel azon volt, hogy követni tudja asztaltársa mondókáját. Ha mást nem, de azt leszűrte, nála sokallta többet beszél, ami lehet, ki fogja akasztani. Nem szerette, ha fölöslegesen locsogtak körülötte. Végülis kibírja, ha minden kötél szakad. Muszáj lesz, hiszen lakótársa lesz. Amíg nincs dolga, nem zavar túl sok vizet. Csak ne várjon hatalmas lelkesedést hozzá. Már az is megerőltető számára, ha csak nyugtázásképp hümmentenie kell egyet. Ne várják el tőle, hasonló lelkesedéssel rajongjon egyes témák iránt. Ha valamit szeret, nem fog ódákat zengeni róla. Ahogy egyre több falat landolt gyomrában, érezte, hogy hangulata is normalizálódik. Nem mondhatná, hogy eddig is rosszkedvű lett volna, csupán többet mérgelődött a kelleténél. Igazából már fel sem tűnt neki, ha másoknak esetleg nem tetsző hangnemben fejezte ki véleményét. Nem érdekelte és nem is tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. Pálcikájával vagdosva a húsokat hallgatta tovább a srác elég bőre sikeredett kifejtését tetoválásaival kapcsolatban. Kicsit megrökönyödve pislogott előre rózsaszín tincsei alól, mikor nagy izgés-mozgás közepette mutogatni kezdték neki az említett varrásokat. A kivitelezések valóban remek munkákra utaltak. Annyit elismert, hogy bírta a kreatív embereket. Hófehérke testét borító rajzokra így elismerően hümmentett.
- Jó látni, hogy adsz az igényességre, és nem olyan sittes munkákra szórtad a pénzed. – piszkálta félre a paprikában hagyott magvakat – Nem tartasz attól, hogy kerülhetsz olyan helyzetbe, ahol hátrányoddá válik ez a sok színes pacsmag? – tette fel igazából költői kérdését, mert le merte fogadni, erre is hasonló hosszúra nyúló kivesézést kap vissza, mint előző ártatlan kérdésére. Bár ráért, mégis a fáradtság nagyon rányomta bélyegét arra, mennyire tudott figyelni. Az is nehézséget okozott neki, ne csak kajájába ürítse minden koncentrációját. Ez a két dolog már elég lassan ment neki. Bár semmi köze nem volt ahhoz, ki mit tesz a saját testével, viszont az az apróság azért mindig is foglalkoztatta, hogy az ember vajon mennyire mohó. Mindenből sokat akart, egyre többet, ez pedig nem vezet jóra. Kíváncsi volt Fehérke verziójára. Elhangzottak alapján számára már túl soknak hangzott a teljes testre való tetoválás. Teljesen biztos volt benne, annyi festéket a bőr alá juttatni nem egészséges. Néha már ő is elgondolkodik azon, vajon érdemes volt-e saját tetoválását megcsináltatni. Arra ugyan jó volt, hogy többet ne akarjon. Ezt a fajta fájdalmat is megtapasztalta. Ne mondaná, hogy sipítozva jajveszékelt a székben. Kellemetlen zizegésnél többet nem érzett. Edzett gyerek volt már akkoriban, hogy az ilyen dolgokra csak a vállát vonja.
Miközben nyelvét járatva igyekezett fogai közül kiszenvedni a vacsora maradékát, újabb kérdést kapott, amire először nem tudta, hogy szükséges lenne-e válaszolni. Ő elhallgatja, ha arról van szó, de önmagáról nem szívesen beszélt, semmilyen tekintetben sem. Valahogy az egész életét ilyen tabutémaként kezelte. Ezért nehezen jutott dűlőre, mit is mondhatna. Homlokát megvakarva tette oldalra a pálcikákat, és alaposan a tányér mellé rendezgette. – Az biztos, hogy az állatokat jobban eltűröm, mint az embereket. Őszintébb lények. – elmélkedett el egy pillanatra. Kedvence sosem volt. Ezzel sosem foglalkozott. Persze, kölyök korában tartott háziállatokat. Azt, amit épp hazahordott a nagyszüleihez; útszélén hagyott korcs kiskutyát, kanárisba szorult, piszkos macskát, vagy épp egy fészekből kiesett fiókát. Az ilyen szerencsétlenül járt állatokon még azt a rengeteg mocskot is eltűrte, mint amitől egyébként a gyomra felfordulna. Rendbe tette mindet, vigyázott rájuk, gondjukat viselte. Nem kerített neki nagy feneket neki. Miután egészségesekké váltak elajándékozta, vagy szabadon engedte őket a nagyvárosban, annak reményében, jó helyre kerülnek. Kisgyerekként nagyobb lelkesedéssel tette ezt, mint iskolába járjon. Aztán később jött a tánc és gyökeresen megváltozott az élete.
- Nos… - vette volna a levegőt, hogy tetoválásáról beszéljen, mikor arra lett figyelmes, vele szemben ücsörgő srác a hajával kezd babrálni, és végezetül belenyom frizurájába egy tollat. Ezt a jelenetet nem tudta hirtelen hova helyezni, így megrázta a fejét, majd folytatta - … ami azt illeti, nekem a karomon van. – tolta feljebb szürke pólóját, hogy megmutathassa lakótársának. Jobban szerette a letisztult formákat. Hagyományos fekete, kissé nonfiguratív, de mégis felismerhető kép virított feszes felkarján. Ellentétes érzések dúltak benne, mikor felállt a tetováló székből. Kicsinek és nyeszlettnek találta a figurát, aztán hozzászokott. Csak évekkel később esett le neki, megváltozott a skorpió alakja, köszönhető ez a sok és kitartó edzésnek. Izmos karján egészen életrevaló állat díszelgett. – Skorpió volt a becenevem még kezdő táncosként. Már nem tudom, volt-e értelme ezt magamra tetováltatni. – pislantott le a fekete pacára, ahogy karját előre nyújtva megforgatta, aztán visszahúzta pólójának ujját. – Ha már itt tartunk, Te valami művészpalánta vagy? Furcsán gesztikulálsz… - vonta föl szemöldökét, könyökével fejét támasztva. Valahogy érezte, hogy nem mezei postásról vagy árukiszállítóról volt szó. Ennél sokkal elvontabb figura ült vele szembe. – Ha lehet valamit, ezt az egyet nagyon utálom magamban. Még évekkel ezelőtt ez vörösnek indult, csak elcsesztek valamit. Azóta meg védjegyemmé vált. – morgolódott fogát szívva, ahogy fintorogva megragadott egy tincset, majd elengedte. Azt a vackot a feje tetején nem bírta megszokni. Túl feltűnő volt, nem illet hozzá, és különben is pink volt. – Ki látott már rózsaszín fejű férfit? Undorító… - dünnyögött, miközben lepillantott maga elé. Tornyokban álló mosatlan kezdte nagyon piszkálni látását, ezért felugrott helyéről és összeszedte a tányérokat, és mindent, ami nem az asztalra volt való. Nem zavartatva magát elmasírozott a mosogatóhoz és elvégezte dolgát. – Közben gondolkodom… - szólt hátra, miközben a habok között sikálta a serpenyőt – Egy futon be van rakva a tárolóba… az a kanapé rohadt kényelmetlen. Esélytelen, hogy tudj azon aludni.

Új lakótárs

Egyetértően hümmentett a számkivetettségen. Akadt benne igazság. Valóban nem tanácsos látatlanul feltételezni, mások hogyan élnek meg különböző pillanatokat. Abban sem talált kivetni valót, tényleg nem szabad önmagából kiindulni. Munkájából kifolyólag sokszor szembesült vele, rengeteg félreértést elkerülhet, ha objektívan próbál viszonyulni az emberekhez. Meglehetősen paradox állapotban létezett, mert a tervezés pontosan azt kívánta színészek, rendezők, drámákban felbukkanó szereplők fejével lásson. Amikor dolgozott eltűnt a távolság és szó szerint mások fejébe költözött. Valószínűleg ez az oka átlagos polgárként kerüli környezete behatóbb analizálását. Régebben előfordult egyszerű megfigyelésekből levezette osztálytársa, tanára, munkatársa milyen jellemvonásokkal rendelkezik. Mindenki hordoz magán könnyedén megfejthető jegyeket és érzéke volt hozzá, néhány részletből összeillessze a kirakóst. Ezt a tulajdonságát sose kedvelte. Rosszul érezte magát, engedély nélkül térképezett fel ismeretlenek és már előre tudta kivel lenne érdemes barátkoznia, vagy kit kellene messzire kerülnie. Elege lett belőle, sznob csemeteként válogat és sorolta kategóriákba az embereket. Nagyságrenddel izgalmasabb, ha valakit saját szavai, tettei, viselkedése által ismersz meg. Emiatt szorgalmasan gyakorolta kívülállóként viszonyuljon mindenhez. Befékezett a magánéletet védő határvonalnál. Küszöbön toporgott és nem lépett át, míg arra nem kérték.
-Így gondold? Nagyszerű! Szerintem is szépek! Sokat dolgoztak rajtuk. Mindegyikhez körülbelül három halom vázlat készült. Egyik sem tetszett a művész úrnak.-
Körözött pálcikáival az edény felett. Türelmetlenül várakozott kicsit hűljön adagja. Előbbi próbálkozása után biztosra ment. Holnap szüksége lesz beszélő tehetségére, mert feldíszletezik az egyik stúdiót. Felhólyagosodik nyelve nem fog tudni ordítozni. Eleve szokatlan feladatnak számított főnökként dirigáljon, hát még az hangerejét is emelje fel. Sose értették miről hadovál. Komolyan fontolóra vette beruház egy megafonra. Kényelmesebb lenne, mint berekedésig kiáltozni.
-Év végi „A+”-ba került. Páva, előző lakótársam vizsgafeladata volt. Merészet gondolt és azt mondta, nem festményt készít az év végi záróra, hanem sokkal kreatívabb lesz. Megkérdezett, tetszett az ötlet és beadott, mint vizsgafeladatot. Többit csak azért vállalta, mert rákapott a hobbi tetoválásra, én pedig önkéntesen jelentkeztem tesztalanynak.-
Kanyarodott vissza a beszélgetés fonalához. Megesett hosszabb szüneteket tartott mondandója közben. Rossz szokása volt teljesen eltérő témáról elmélkedni. Általában gyorsan lemeccselte magával felvetéseit és zavartalanul tért vissza a társalgás menetébe. Eddig ritkán kavarodott bele a kettős fejtörésekbe. Egyelőre tökéletesen el tudta különíteni a két világot és remélte mindez a jövőben is így marad. Nem szeretett volna skizofrén művészek sorsára jutni, akiknek arról sincs fogalmuk, mi a valóság és mi a képzelet. Állandóan eszében tartja nem juthat az őrült zsenik szintjére, bár ebben sokat segített legkisebb mértékben sem tekintett személyére tehetségként.
-Nem igazán.-Könyökölt fel az asztalra.-Kétségeim lettek volna, nem csináltatom meg. Ez olyan, mint cipők között vacilálni. Muszáj az egyiket választanod, lehet tetszik, lehet szereted, de ott marad fejedben az a fránya hang „mi lett volna, ha a másikat veszem meg”. Nem bántam meg és ha nem kellek néhány tetoválás miatt, akkor nem kellek. Tudom, naiv vagyok, de többre értékelem, amikor a tehetséget, teljesítményt, készségeket pontozzák a hátsóm feszessége helyett. Valaki kiváló szakember lehet annak ellenére, mi a hobbija, hogy néz ki, vagy kivel osztja meg az ágyát. Nem szeretem manapság mindenkit csak a külsőségek foglalkoztatnak.-
Végig nyugodt monotonitással tálalta ki véleményét. Egyetlen egyszer nem emelte fel hangját, mintha a világ legtermészetesebb, leghétköznapibb, legunalmasabb témáját fejtegetné. Láthatóan jobban lekötötte kihorgásszon egy répát és sikerét boldog felkiáltással üdvözölhesse. Gyorsan tesztelte is hőfokát. Örömtől ittasan hümmenthetett, mert pont tökéletes állapotában csípte el. Végre neki leselkedhetett az evésnek. Új elfoglaltsága, viszont nem akadályozhatta abban, tovább szövögesse beszélgetésüket. Két falat között bőven akadt ideje, újabb morzsákat hinthessen el életfelfogásából.
-Persze nem dugom minden jött-ment orra alá, csodálhassák. Ezek az enyémek! Hozzám tartoznak és alanyi jogomon eldönteni, kinek mutogatom.-
Emelte égnek nyomatékosan evőpálcikáját. Véresen komolyan vette, saját maga határoz róla, kinek mennyit kíván felfedni önmagából. Biztosan megfigyelő képessége hozománya és tudat alatt tartott tőle, kirívóan öltözködne munkahelyén, első perctől fogva bohókás kattantként kezelik.
-Oh! Megcsináltattad biztosan van! Mindennek van értelme, csak rá kell találni! Idővel biztos rájössz, mit jelenthet neked.-
Hajolt izgatottan közelebb, behatóbban szemre vehesse. Hiába erőltette rövidlátó szemeit, kukkot sem látott belőle. Elmosódott fekete paca integetett neki, ami cseppet sem elégítette ki kíváncsiságát. Teljes valójában kívánta látni, ezért szó nélkül felpattant az asztaltól. Átveretett a fotelra dobott hátizsákjához, majd feje búbjáig elveszett benne. Eleinte csendesen kotorászott belsejében, de a keresett tok sehogy se akart előkerülni. Kénytelen volt az egész táskát kiborítani. Percekig turkált a halomban, mire kezébe kötött ki szemüvegtokja és fejére varázsolhatta pót szemét. Némi hunyorgással reagált a változásokra. Hozzá kellett szoknia tisztábban látja a közelébe eső tárgyakat. Miután átesett a feladaton elnyújtott léptekkel szökkent vissza az asztalhoz. Egyenest lakótársa elé menetelt. Álla dörzsölgetésével hajolt le karjához. Bőszen tanulmányozta, eleinte szigorúan szemmel, de mire észbe kapott, már a tetoválás felületét vizsgálta ujjaival.
–Profi munka! Finom csukló mozdulatokkal dolgozta el a kontúr vonalakat. Könnyedén húzta őket. Képzett és rutinos grafikus lehetett. Legtöbben erős, szaggatott mozdulatokkal nyomják bőrhöz a tűt, ettől néhol aprócska pukli keletkezik. Ez teljesen sima. Nagyon ügyelt letisztult formát kapjon. Hol készült? Még Koreában?-
Rajzolta körbe a mintát, érzékeltethesse, mire gondolt. Elismerően bólintott hozzá. Roppant elégedett volt a látvánnyal, annak ellenére viszonylag kisebb, egyszínű munka volt. Elnyerte tetszését, hiszen nem csak a színek vagy méret számított. Egyszerűbb dolgok is lehettek ugyanolyan gyönyörűek, mint egy bonyolult festmény. Neki bejött és szívesen megismerte volna a készítőt. Épp nyitotta száját, rákérdezzen, hol találhatja meg, amikor szó szerint szembesült vele rossz vidéken kószál. Lakótársa arckifejezése hamar rávette, kezeit levegőbe emelve hátráljon vissza székéhez. Újabb dadogó hullámmal kért bocsánatot és avatta be nem lát távolra. Nyomatékosításképpen még szemüvegét is felmutatta, ami rövidesen feje tetején kötött ki. Ha nem volt muszáj, nem hordta. Ezután már tényleg evésre próbált koncentrálni, míg újabb megjegyzés nem fogadta. Furcsa gesztikulálás behatárolástól elképedten tátotta el száját. Hasonló jelzővel még nem illették, de viccesnek találta a körbeírást. Annyira, hangos röhögésben fakadt ki.
-Olyasmi. Musashino egyetemen tanulok díszlettervezést.-Dőlt hátra székén kinyújtózkodhasson.-Táncos és díszletező!-Morogta orra alatt halvány mosollyal. Újfent más vidékekre kalandozott. -Remélem, hamar fogok neked tervezni! Karakteres jellem lehetsz a színpadon. Milyen a stílusod? Műfajod?-
Csapott térdére, ideje lenne folytatnia a pakolást, vagy sosem tűnnek el lomjai a nappaliból. Gyorsan köszönetet mondott a vacsoráért és feje ütemes vakarásával fékezett be soron következő doboza előtt. Ujjai kiroppantásával feszült neki a nagy feladatnak behurcolja szobájába. Fél füllel hallotta hozzá beszélnek. Lábával tartotta az ajtót, tisztán vételezhesse a mondottakat. Szorgos helyesléssel vette tudomásul a futon ajánlatot. Válasz váratott magára, mert szájában mappa díszelgett. Előbb megszabadult terheitől, aztán közölte hihetetlen tartalmas válaszát.
-Nem baj, megküzdök vele. Van asztal!-Bökött a dohányzóra.-Akad némi házim, munkám és tervem, amit be kéne fejeznem. Magamat ismerve, úgy is elalszom felettük és akkor már helyben leszek.-
Vonta meg vállát, tovább szöszölve a pakolással. Miután összes motyóját felhalmozta szobájában, jöhetett az alkotás. Nagy nehézségek árán kikereste mappáját. Hóna alatt szerzeményével visszatelepedett a nappaliba. Úgy volt vele, ha útban lesz, rászólnak. Addig kihasználta a tér adta lehetőségeket. Egymás mellé pakolta terveit, firkáit, vázlatait, leírásait, minden szükséges papírt, valamint rajzeszközt.
-Szerintem egyedi.-Mutatott ceruzájával a hajára.-Kérdésedre pontosan válaszolva: most láttam és még mindig férfinek látom. Szín, csak szín. Bármikor változhat az árnyalata. Viselőtől független. Kettő között csak annyi a kapcsolat, egy helyen, azonos időben vannak jelen.-
Papírok közötti matatással osztotta meg véleményét. Belemerülni látszódott a munkába, ami nem akadályozhatta meg abban rendíthetetlenül fecsegjen. Addig a pillanatig teljesen beszippantja az alkotás könnyedén képes több dologra figyelni.

Új lakótárs

Egyre nagyobbá vált benne a gyanú, a tetoválás témája kimeríthetetlen lehet Újonc számára. Erősebbet sóhajtva pillantott a mennyezet felé, miközben némán hallgatta szóáradatát. Neki nem voltak ilyen mélyenszántó gondolatai. Csak egy rajz, ami örökké a bőrén fog maradni. Már abban sem volt biztos, hogy volt-e sejtése arról, milyen indíttatásból készíttette. Talán csak egy gyenge pillanatában bólintott rá. Fölösleges is ezen agyalnia. A skorpió ott van a karján, és tovább kíséri hátralévő idejében. Annyi illedelmesség még maradt benne, ne feltűnően unja magát, miközben neki beszélnek. Azonban nehezen tűrte meg szó nélkül, mikor közelebbről is szemügyre vették tetoválását. Miután feltűnően taperolni kezdték, elszakadt a cérna, és szikrákat szóró tekintettel morrant föl. Herótja volt az érintéstől. Szinte érezte, ahogy testén végigfut egy kellemetlen, hűvös érzés. Ebből adódóan ingerülten rántotta el karját, és lehúzta pólójának ujját. A további kérdésre még tán látott rá rációt, válaszol, de gyorsan tönkre ment kedve. Csak azon kapta magát, már így is többet beszélt magáról, mint kellett volna. Gőze sem volt, minek papolt annyit, amikor lényegében nem is muszáj neki ennyire összeismerkednie Újonckával. Minden előjel nélkül összepakolta evőeszközeit, és a tányérral együtt megindult a mosogató felé. Mosogatás közben legalább mérge is elszáll – gondolta.
Serény súrolás közben újra felfülelt Hiroto hangjára. Kissé furcsállta táncos-díszletező munkáját, bár biztosan nagy sikert aratna egy olyan produkcióval, amelyben balettozás közben pakolja össze a hátteret. Yong Sook idióta gondolatától egy pillanatra felpillantott és meredten bámult a szemközti csempézett falra. Fura ötletei miatt összeráncolta homlokát és újra belesüllyedt a habzó kagylóba. Öblítést elvégezve, megtörölte kezét a konyharuhába, majd megfordult és nekitámaszkodott a pultnak. Vállán megpillantott egy szöszt, amit gyorsan lehajított. – Általában hip-hop, de bármi szóba jöhet, amiben van kihívás. Önkifejezés, mint bármilyen más művészet. – zárta le ezzel mondandóját, miközben az asztalt figyelte. Vacsora befejeztével hamar összekapkodta a tányérokat. Menthető maradékot hűtőbe dobta. Továbbiakban rábízta a dolgokat Hiroto-ra. Nem fogja győzködni kényelemben aludjon. Lehetőséggel nem él, akkor horpasszon úgy, ahogy akar. Vállrántással nyugtázta döntését. Még véletlenül sem szándékozik végignézni, ahogy a tiszta nappaliból varázsütésre káoszt teremtenek, ezért bejelentés mellőzésével elmasírozott a fürdőszobába. Imádott tűzforró vízben tusolni, így most sem tett másképp. Bő húsz percig áztatta magát, majd maga köré csavarta törülközőjét és belebújt papucsába. Miután kirántotta a fürdő ajtaját, háta mögött hatalmas gőzfelhő távozott a nappaliba. Csak óvatosan merte szeme sarkából felmérni a terepet, melyet szép, lassan beterített egy csomó kartondoboz és megannyi papír. Nem akart feltűnő jelenetet csapni a dolognak, ezért egyből szobája felé vette az útját, egy „jóéjszakát” odaböffentésével.
Egy darabig még forgolódott ágyában. Gőze sem volt róla, miért álmatlan. Csak arra tudott gondolni Újoncka alaposan bele fog keverni eddigi rutinjába. Az ilyen változásokat nem kedvelte. Ami egyszer jónak bizonyult, azt nem kell eldobni újabb kísérlet miatt. Fogát szívva pattogott a matracon egyik oldaláról a másikra. Hajnalban végül sikerült álomba merülnie, de sokáig nem élvezhette. Telefonja visító szavától felzavart vadként ugrott föl helyéről. Úgy érezte, mindjárt kiesnek szemei. A szokottnál is jobban fog esni neki a reggeli kocogás. Szekrényből előhorgászta tréningruháját, felöltözött, kezébe fogta futócipőjét és telefonját, és –ahogyan megszokta- erőteljesen kirántotta az ajtót. Csak azután esett le neki, már nem egyedül lakik. Homlokához kapva várt a küszöbön, vajon hangos akciójára felriasztotta- e Újonckát. Nyakát nyújtva nézett körbe a félhomályban, mikor megpillantotta kiterülve a kávézóasztalon. Yong Sook csak a szemeit forgatta körbe, s miközben a bejárat felé lépdelt, megragadta a kanapéra felhányt plédet, és a srác hátára terítette. Maga mögött bezárta az ajtót, és felhúzta cipőjét, fülébe dugta fülhallgatóját, előkereste kedvenc kocogós számait és nekikészült. Bemelegítés gyanánt lefutott a lépcsőkön. Miután kilépett az épületből, gyors léptekkel haladt egyenest a legközelebbi park irányába. Hűvös volt a pirkadat, futása végéig látszott lehelete. Volt ösztönzés, hogy hazafelé is gyorsan szedje lábát. Egyelőre semmi más nem vezérelte, csak lefürödhessen. Ázott teste a saját verejtékében, amit még mindig nagyon nehezen tűrt meg magán.

Új lakótárs

Széken hátradőlve morfondírozott az elhangzott szavakon. Észre sem vette azonnal átkapcsolt tervező fokozatba. Tetőtől talpig végigmérte táncoslábú lakótársát, miközben álla ütemes dörzsölésével párhuzamosan hümmögött, ugyan milyen előadásban tudná elképzelni. Ötletei azon nyomban támadtak egy lehetséges produkcióval kapcsolatban, de korainak érezte elárassza hajmeresztő terveivel. Megelégedett annyival, kihorgászta a hajában díszelgő tollát és karjára vésett néhány szót, amiket rajta kívül valószínűleg a kutya sem érthetett. Ezek birtokában biztosra vette nem felejtkezik el a dologról és majd idővel felteszi komolyan a kérdést. Addig kihasználja a bizonytalanságot, minél tökéletesebbre csiszolja ihlet morzsáját. Legalább lesz mivel elfoglalnia magát, ha akad néhány szabad órája, ami határidőnaplóját tekintve nem a közeljövőben lesz.
Fájdalmas sóhajjal esett neki a pakolásnak, majd telepedett le a nappaliban díszelgő asztalhoz. Kénytelen volt némi helyet csinálni magának, főként motyójának, mivel mappája és rajzeszközei nem fértek el a szűk térben. Kanapét és fotelt szándékosan nem vett igénybe. Földön ücsörögve jobban keze ügyére esett az alacsony asztal, néhány párna eltulajdonításával, pedig a kényelmi szintet is tökéletesre tornázta. Kisebb mosollyal fészkelődött tökéletes pozícióba és reteszelte el füleit zenelejátszójával. Listák között szörfözve választotta ki a hangulatához illő rap számokat, majd neki leselkedhetett a nehezének. Szó szoros értelmében, mert a ceruza hegye sűrűn találkozott a papír felületével, csak épp semmi értelmes nem került rá. Néhány vonalon és sok ponton kívül nem jutott előrébb, akárhogy borzolta fejét, vagy támaszkodott a papír felett. Ceruza pörgetésének gyorsaságával száguldott agya fantáziája kimeríthetetlen világában, de egyetlen bevillanó kép, tér, arc, forma, szín sem nyerte el tetszését. Valami hiányzott belőlük, amitől libabőrös lenne gerince, vagy villámként suhanna át rajta az a megmagyarázhatatlan érzés, ezt kell lerajzolnia. Elkerülte a várva várt sugallat és nélküle nem volt hajlandó alkotni. Gyűlölt hanyag fércmunkákat készíteni. Akkor már inkább nem adott le semmit, felvállalva vele hátsón billentik, esetleg gyakorlati jegyet bukik. Ebből sosem volt hajlandó engedni, úgyhogy vett egy nagy levegőt és ölébe vett néhány közelében talált újságot. Feje fölé tartotta az érdekesebbnek gondolt oldalakat, meredten bámult rájuk, miközben teljesen kizárta maga körül a való világot.
Észlelte Szüki bement a fürdőbe, majd ki is jött onnan. Érzékei tökéletesen működtek. Megcsapta bőrét a kifelé tóduló gőz. Orrát dugig töltötte a tusfürdő illata, de igazán nem fogta fel a történéseket. Kiválasztott egy minden tekintetben fura képet, letette maga elé és addig bámulta szünet nélkül, míg meg nem moccant benne valami. Ilyenkor általában teljesen megszűnt létezni. Agya átlépte képzelete küszöbét, teste pedig szinte önállóan leképezte, amivel ott találkozott. Körülbelül így születtek papírból fabrikált mini díszletei. Ezekkel többnyire elégedetlen volt. Kivétel nélkül vázlatként szokta mindegyiket használni. Gyakran bele sem építette a végleges díszletbe, mert amit ábrándozás közben fantasztikusnak érzett az ébredést követően elvesztette varázsát. Olyan lehetett az egész, mint Narnia. Amikor odaát, abban a világban vagy, minden fantasztikusnak tűnik. Egyszerű fa sosem látott érdekességnek látszódik, aztán hazaérsz, kimész a kertbe, szembe találkozol egy hasonló növénnyel és rádöbbensz, odaát látott fa ugyanilyen volt, semmi különleges nem volt benne. Körülbelül, gy működött a díszlet is. Ha képtelen megteremteni a fához illő világot, sosem lesz az a fa, ott, abban a pillanatban különleges, csak egy átlagos fa a sok közül. Gyakran ezek az origami tákolmányok, csak aprócska részletek, amik értéküket vesztik a környezet hiányával, amit viszont képtelen ébren, tőle idegen világban megtervezni. Akárhogy próbálkozott, sosem adta vissza a tökéletes harmónia érzetét. Mindig idegennek érte benne azt a fát és akármennyire akarta megtartani, muszáj volt kivágnia.
Kedvelte, vagyis hozzászokott ezekhez a pillanataihoz. Születése, pontosabban teremtése óta kísértette a transzhajtogatás. Édesanyja, mármint készítője azt állította ezt nem írták programjába, magától csinálta. Egyszerű meghibásodásnak nevezte, de azért hálás volt, legalább nem fizikai fájdalommal járt és senkinek sem jutott eszébe kijavítani. Mondjuk annak örült volna, ha nem végződik mindig azzal, kidől. Kellemetlen volt minden előjel nélkül eszméletét vesztette, majd órákkal később, leglehetetlenebb pózokban és helyeken tért észhez megannyi origami-val.
Új lakásán sem telhetett el sok idő, ne mutassa be ezt a tudományát. Elképzelése sincs mikor következett be a rémeset, csak arra kapott észbe valamelyik papír formáció csücske csikizi orrát, amitől hatalmas tüsszentéssel fordul le az asztal tetejéről. Földön kiterülve hámozta le magáról az idő közben rejtélyesen rákerült pokrócot. Lényegében azt sem vételezte az van hátán, reggel lenne és melyik univerzumban tartózkodik. Egyetlen gondolat vezérelte. Mosdó áldásos helye hívogatóan kacsintott felé, aminek hűséges alattvalóként engedelmeskedett. Csíkszemekkel, áram járta hajkoronával, na meg a színpaletta minden lehetséges formájával arcán csoszogott az életmentő helység felé. Arra se lett figyelmes, csodásan befarolt az épp oda igyekvő Szüki elé és majd orrára csapta az ajtót. Még kifelé menet sem töltött be agya legalább jó reggeltet kívánjon. Elbotorkált a hűtőig, kivett belőle két energiaitalt, leült a kanapé szélére, csípőre tette karját, némileg oldalra billentette fejét és homloka sűrű ráncolásával tanulmányozta újabb agymenését.
-Hogy került ebbe a projektbe robot flamingó?-Fókuszált egyre fonalat vesztettebben az érdekes alakzatra.-Ai~sh! Meg fognak ölni…-
Dőlt a támlának tovább pusztíthassa energiaitalát és megküzdhessen az ujj kontra haj perrel. Lusta volt megkeresni fésűjét, úgyhogy maradt a kínzás. Ettől a művelettől legalább felébredt annyira, elgondolkozzon aznap mit kéne tenni. Rengeteg dolog suhant át agyán, de egyik sem kötődött teendőihez, ezért hosszú percek teltek el, mire rábukkant az első használható napirendi pontra.
-Bútor!-Csettintett orra előtt erőtlenül.-Fel kéne öltözni…aaaa~h!-Nézett el leendő szobája irányába, miközben torka köszörülésével kereste elő koreai nyelvtudását.-Akkor elkísérsz bútort venni, Szüki? Mikor leszel szabad? Nekem egytől van szünetem a suliban. Oda tudsz jönni? Nem messze van tőle a metró, amivel kimehetünk az Ikea-ba.-
Tápászkodott fel kényelmes helyéről összeszedhesse szanaszét hagyott lomjait. Pakolás alatt nem állhatta meg az eleve kukára ítélt alkotóelemekből ne hajtogasson darukat. Rossz szokásához híven kész madaraival az erkélyhez battyogott. Kilépve rajta nézett körbe a környéken. Mindent hosszasan végigszemlélt, pontosan ugyanúgy raktározhassa el emlékeiben, majd az eszébe jutó kósza gondolat foszlányokat sorjában ráirkálta a papírokra és egymás után szabadon eresztette őket.

Új lakótárs

Örömteljesen suhant a fürdőszoba irányába, azzal a gondolattal kacérkodva, végre magszabadulhat ázott melegítőitől, és tiszta, friss, forró fürdőt vehet. Reménye gyorsan tovaszállt, ugyanis új lakótársa fittyet hányva minden illedelmességi formára, nemes egyszerűséggel beelőzte, és orra előtt bevágta az ajtót. Szinte már-már fél lábbal bent volt, és egyszerűen figyelmen kívül hagyták. Mellőzték, nem törődtek vele, semmibe vették! A váratlan eseménytől hirtelen köpni-nyelni nem tudott. meg volt lepődve, az egyszer bizonyos volt. Másodpercek elteltével feldolgozta a történéseket, és azon nyomban felszaladt benne a pumpa. Isten volt rá a tanú, kitépi az ajtót és nyakon csípi udvariatlan lakótársát. Erre nem volt mentség. Büszkeségén csorba esett, ezt nem hagyhatta annyiban. Idegtől remegő kezét előre lendítette, és már ott tartott valóban ráront a bent lubickolóra, azonban kilincset markolászva dühödten felsóhajtott. Inkább legyintett egyet, és sértődötten hátat fordított. Jobbra-balra téblábolva tenyereit nyaka köré fonta és nyújtózkodott. Szemeit behunyva szívott mélyeket a levegőből, legalább külsőleg úgy nézzen ki, mint aki lecsillapodott. Elméleti síkon azonban válogatott módszerekkel kínozta Hiroto-t, aki pont a legrosszabb pillanatban viselkedett nemtetszően. Konyhasarokban körözve küzdött homlokáról lepergő izzadságcseppekkel. Az idegesség ette, a percek szinte órákká váltak a számára.
Úgy volt vele, nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Ha Sápadtka kifárad a fürdőből, garantáltan beolvas neki. Fogalmazta magában az igen korrekt kiosztó szövegeket, mikor háta mögött nyílt az ajtó. Abban a minutumban sarkon fordult, összeráncolta homlokát, mutatóujját az ég felé emelte. Száját szóra nyitva vett levegőt, de egyszerűen... levegőnek nézték! A döbbenet egyből kiült arcára, megint. Teste nem mozdult, csak szemével követte meredten lakótársa szöszmötölését. Magában már tényleg megkérdőjelezte, hogy valóban élő testformában ácsorog a pult mellett. Vagy csak szimplán megvakult egy nap leforgása alatt Hiroto? Gőze sem volt róla, mi történhetett, de egy idő után csípőre tett kezekkel figyelte. Türelmetlen volt, de ki akarta várni, mikor végre méltóztatnak szemkontaktust felvenni. Sajnos ez nem történhetett meg, ugyanis, rövidesen a srác fogta magát és a kis pereputtyát, és kicsoszogott az erkélyre. Szüki úgy érezte, abban a pillanatban leszakadt a pofája! Pislogott. Nem hitte el, egy égimeszelő, rózsaszín hajú idegbeteg állatot nem képesek észrevenni. Fogát csikorgatta és szétnézett. Úgy volt vele, most tuti kinyírja. Utána megy, és megröpteti a papírfecnijeivel együtt. Első kezébe kerülő tárggyal üti fejbe. Gyorsan felkapott egy vaskos magazint, összegöngyölte és irányába lódult. A kölyök háta mögé lépett és érezhetően rácsapott feje búbjára.
- Ez mégis mi volt? Utasításokat adsz nekem, meg se várod mit reagálok, sőt, ami a legrosszabb... aish, te sose éltél emberek között?! - rivallt rá indulatosan, a fejét lapogatóra, aki biztosan nem érthetett túl sokat az összeszedetlen mérgelődésből, de legalább jelét adták, figyelnek rá. Sértődött királyfit játszva fonta össze karjait mellkasa előtt és puffogott, akár a vipera. - Ha majd megtanulod, mi az illem! Különben is, eltalálsz oda egyedül is...
Hagyta faképnél, és durrogva megindult a fürdő irányába. Büszkesége úgy érezte már megüti régi fényét. Mintha valami nagy csatát nyert volna meg. Továbbiakban nem foglalkoztatta a dolog. Jó sok időt töltött a mosdóban. Teljes megtisztulást akart. Ezt az egy dolgot nem tudta moderálni. Házsártos vénasszonnyá alakul, ha nem jut azon nyomban tiszta, habos, tusfürdős víz alá, miután megizzadt. Rosszul volt a szagától, magát az érzéstől pedig rázta a hideg. Boldogan pocsékolta a meleg vizet. Amint úgy ítélte meg, teljesen kiázott, tiszta ruhát vett, megkócolta a tükör előtt kicsit a haját, és újult erővel lépett ki a helyiségből.
Teljes csönd fogadta. Lakótársa felszivárgott. Körbenézett, hűlt helyét találta. Egyik szemöldökét felvonta, majd morcosan megrázta a fejét. ~ Cöh, úgy kell neki. Legközelebb majd okosan viselkedik... - gondolta magában, és megcélozta szobáját.
Sorba vette napi teendőit, és nem pazarolva több időt, hozzá is látott. Az utolsó simításokat végezte papírmunkája fölött. Kellett valami záróakkord a rábízott koreográfiának, de hiába csettintgetett, napok óta nem jött az ötlet. Talán tényleg lendített valamit ez a hosszú pacsálás, hiszen derült égből villámcsapásként firkantotta le a zárómozdulatot a papírosra. Eszméletlenül büszke volt magára, időben befejezte, így mosollyal arcán lazításként hátradőlt székében. Rápillantott az órára. Lassan delet ütött az óra. Bármennyire próbálta kiverni fejéből a reggel eseményeit, ott piszkálta fantáziáját. Fintorral arcán tétlenkedett. Dilemmázva vakarta fejét, majd lendületet vett és kivágtázott a nappaliba. Hiroto lomjai között kezdett turkálni, amit más esetben két kézzel ellenezne. Utálta, ha mások kotorásznak saját személyes dolgai között. Akkora volt az asztal körül a felfordulás, kényszert érzett mindent rendbe tegyen, viszont most nem ez volt az elsődleges célja. Kellett egy hivatalos papír, vagy akár egy cetli, amin fel van tüntetve milyen hírhedt iskolában tömi tele a koponyáját tudással felettébb furcsa lakótársa. Már minden stócot átnyálazott, mire egy notesz közepén talált egy címet. Reménykedett benne, nem téveszt nagyot. Magára kapott valamit, ami épp a fogasra volt akasztva, zsebébe süllyesztette pénztárcáját, s már iramodott a bejárati ajtó felé. Közelében befékezett és hátrakapott egy számára nem ismerős sálért, és már tűzött is az iskolához.
Konkrétan a fél várost át kellett utaznia, mire meglelte azt az átkozott iskolát. Külsőre elég puccosan nézett ki, simán kilógott a környezetből. Első felindulásából megállt a kapuk előtt, de egyre több furcsálló szem méregette, így kezdze magát feszélyeztetve érezni, amitől meg pláne hogy mérges lett. Őt ne bámulják ilyen feltűnően... gazdag kis ficsúrok. Orrára húzta napszemüvegét és inkább befarolt a falhoz. Fa alatt időzött, gondolt egyet, elfoglalja magát azzal, telefonján bütyköl, viszont szerencsésen otthon hagyta a nagy sietségben. Természetesen ezt is Hiroto-ra fogta. Majd beleőrült, teljesen kizökkenti ez a srác az ő megszokott mindennapjaiból. Szörnyű, és még csak egy napja van vele összezárva - gondolta. Meg volt róla győződve, hülyének nézik, itt szobrozik időtlen idők óta. Lábát felcsapva a kerítésre figyelt, mikor kitódult egy csapat diák. Végre valahára kitűnt a tömegből egy számára ismerős, tejfölfejű kölyök. Mikor közelebb értek hozzá, fejére tette a napszemüvegét és kíváncsian várta, vajon most észreveszik-e. Bizonyára nagy volt a döbbenet, a helyzettel viszonylag nem tudott mit kezdeni. Mikor aztán egyre többször lepillantottak a kezében lévő sálra, végül Hiroto orra alá nyomta.
- Ezt otthon hagytad. - bökte oda hozzáfűzésként. Csak pislogtak rá értetlenül. Hozzá kell tenni délután háromkor borzasztó hőség tombolt. - Reggel hideg volt. Hoztam, hátha hiányzik... aish, tudod mikor teszek legközelebb szívességet! - csapkodta combjait hitetlenkedve. Teljesen ki volt borulva, jófej akar lenni, és idiótának nézik. Fejét csóválva indult meg ellenkező irányba, amit ismét kérdőjelek tömkelege fogadott. - Te mondtad bútor kell... úgysem bírnád egyedül - röffent hátra és haladt a metró irányába - Hogy lehet valaki ilyen...? Komolyan... - dörmögött orra alatt magának.

Új lakótárs

Teljesen belemélyedt a papírmadarak dobálásába. Észre sem vette lakótársa közeledne hozzá, felé lendítené az összegöngyölt magazint, egyáltalán mögötte tartózkodna. Arra eszmélt valami puffan fején, amitől megcsúszik keze és daruja szárnyán hosszú csík keletkezik. Látvány keltette sajnálat teljesen elnyomta meglepettségét, netán a műve elcsúfításáért érzett felháborodását. Nem tudott túllépni az összefirkált papíron. Elszomorította a látvány, mert így már nem ereszthette útjára. Az ütéstől eleve kizuhant gondolatai közül, mit szeretett volna rávésni. Szegény madár használhatatlanná vált. Hiába írt volna rá más szöveget az a vonal már ott éktelenkedett, mint egy bélyeg, vagy születési rendellenesség. Rákényszerült a feledés homályába száműzze. Erre volt a szemetes. Meg is akart felé indulni, hogy végső nyughelyére helyezhesse selejtes origami-ját, amikor beleütközött Szüki igen csak paprikás hangulatban díszelgő arcába. Hatalmas szemekkel pislogott rá, ugyan mi lehet a baja és kinek címezte a dühödt szavakat.
Biztonság kedvéért háta mögé pillantott, de értelemszerűen nem talált ott senkit. Nem kerülhette el a szembesítést, bizony feledékeny személye követett el valamilyen főben járó bűnt. Más magyarázatot nem talált, miért ennyire mérges lakótársa. Arról sejtése sem létezett, mivel bőszítette fel, még úgy sem háromszor visszamondta magában az elhangzott vádakat. Kérdőjelekkel borzos hajkoronája fölött nézett hol a bikaként fújtató arcra, hol a kézben szorongatott újságra. Először arra gondolt, azért haragudnak, mert engedély nélkül nyúlt a színes magazinokhoz. Megerősítés gyanánt mutatott a Szükki kezében rojtosra gyűrt szennylap felé, hogy rákérdezhessen, de a „parancsolgatás” szó ismétlésénél megszakadt a folyamat. Oldalra döntött fejjel mosolyodott el.
-Egyre jobb a japánod!- Jegyezte meg büszkén oda sem figyelve, még mindig robbanás közeli állapotokban toporog előtte a ház tulaja. Az már inkább kedvét szegte visszautasították ikea felfedező ajánlatát. Ügyet nem akart belőle duzzasztani, hiszen nem kötöttek vérszerződést. Azt sem tudhatta, mikor van szabadideje lakótársának. Elcsüggedt a kellemetlen hírtől, de nem vethette szemére, miért nem jár kedvében. Beletörődött döntésébe és ugyanúgy arcán éktelenkedő mosollyal válaszolt.
-Értem. Sajnálom, ha megsértettelek! Biztos kitalálok. Meg tudom kérdezni az embereket, ha eltév…oh!-
Magyarázta a mondókája második felét Szüki hűlt helyének. A légüres teret kijelölő szaggatott vonalat elkerekedő szemekkel figyelte. Kínosan vakarászta tarkóját a váratlan eseményen, ugyanolyan gyorsasággal tűnt el, ahogy felbukkant. Kezdett benne felerősödni az érzés, tényleg szörnyűséget tett. Mélyen leásott emlékei közé, ugyan mi lehetett a kiváltó ok. Rosszul esett neki, rögtön az első napon megbántotta, sőt felbosszantotta valamivel. A legkellemetlenebb még is az volt, hogy nem jutott eszébe, micsodával. Hiába kutakodott agya káoszban úszó fiókjaiban, semmire sem bukkant. Ahhoz nem volt képe, csak úgy odaálljon Szüki elé és megkérdezze, mit követett el. Ezzel a húzásával még inkább felbőszítené.
Biztonságosabb megoldásnak találta, ha inkább megindul órára. Ha nincs jelen, helyzeten sem ronthat tovább. Csodák csodájára, talán kezdésre beérne a terembe. Felérne egy megváltással, hogy ne induljon azzal napja, megint piszkálódó megjegyzéseket tesz tanára az ébresztőórával ápolt kapcsolatára.
Találomra hátizsákjába dobálta cuccait. Mindent belehajigált, ami szeme elé került és úgy gondolta szüksége lehet rá. Ebből biztosan az lesz, fele holmiját itt hagyja, de már nem különösebben érdekelte. Hátára dobta a púposra tömött táskát, hóna alá csapta rajzmappáját, magára aggatta színes kiegészítőit és kirobogott az ajtón. Lemasírozott az utcára, ahol némi tanácstalan fejvakarással próbált rájönni, melyik irányba kellene elindulnia. Szerencséjére egyik oldalról sem voltak messze a megállók, így mindkét menetrendet át tudta bogarászni. A helyes iránnyal és járattal zsebében már csak annyi volt dolga, kivárja sorát. Kényelmes tempóban felpréselte magát a buszra, majd a metróra, hiszen a reggeli tömegközlekedés messze földön híres volt brutalitásáról. Összenyomott heringként pipiskedett levegőért a zsúfolt járatokon, mire leharcolt katonaként esett be az egyetem kapuján. Bőven volt ideje elvonszolni megnyomorított testét a harmadik emeleti művész teremhez. Egész nap ebben a világos helységben fog ücsörögni, mivel össze kell állítania házi feladatát. Nála ez azt jelentette a sok kicsike részletből valami használható egészet kell szülni, amire garantáltan rámegy napja.
Kivételesen előre gondolkodott, úgyhogy megrohamozta a büfét, minden maradék zsebpénzét étel-ital munícióra költhesse. Három terebélyes szatyorral caplatott fel a terembe, ahol már lelkes csoporttársai fogadták. Zenét hallgattak, beszélgettek és közösen fogyasztották el reggelijüket. Ezt a szabadságot szerette az egyetem falain belül. Gyakorlati órákat tartó tanáraik rugalmasan kezelték a házi rendet. Szabadon jöhettek-mehettek, beszélgethettek, ihattak, olvashattak, játszhattak, kötögethettek. Szinte mindent megengedtek nekik, hogy otthonosabban érezzék magukat és kevésbé nyomja vállukat az iskolai elvárások terhe. Sokat kaptak kibontakoztathassák tehetségüket. Hálás volt, ennyire szívükön viselték sorsukat és próbáltak olyan környezetet teremteni, amiben nyugodtan alkothattak. Igyekezett megfelelni az elvárásoknak, de folyton eszébe jutott neki tényleges tehetsége nincs. Társaival ellentétben ő nem örökölte szüleitől a zseni géneket. Született készsége sem akadt. Amit tud, azért tudja, mert így programozták. Fejlődés rajta áll, de ez még nem enyhített bánatán, sosem hívhatja magát igazi művésznek.
Délelőttje nagy részét, bevált szokás szerint a tetőn töltötte. Tanárai hozzászoktak szabad levegőre, illetve csendre van szüksége az alkotáshoz. Nem irtózott az emberektől, egyszerűen feszélyezte, ha mások tébláboltak közelében. Elvonták figyelmét. Képtelen volt arra koncentrálni, ami orra előtt pihent. Muszáj volt elszakadnia tőlük, olyan helyet keresni, ahol semmi sem zavarja. Nem meglepő a tetőteraszt választotta, ahol senki sem fordul meg rajta kívül. Teljes nyugalomban firkálhatott, építhetett, fetrenghetett, mászkálhatott. Azt tehette, amire szüksége volt a munka beindulásához. Ebbe általában annyira belemélyedt, hogy mindig valamelyik szaktársa, vagy tanára szólt rá, ideje lenne pihennie. Dél körül is ugyanez a játék ismétlődött. Feljöttek érte, hogy sétáljon egyet, mielőtt agyvérzést kap a sok gürizéstől. A mondatnak nem kifejezetten örült, de engedelmesen bandukolt le terembe. Vállára akasztotta táskáját és energiaitala szürcsölése közepette lépett az utcára. Békésen battyogott az emberek között, amikor szemet szúrt neki egy pink, napszemüveges férfi, ahogy a falnak dőlve szöszmötöl telefonjával. Széles mosollyal intett felé, amit nem vett észre, ráadásul majd nem fellökték, inkább átszlalomozott hozzá.
-Szia, Szükki! Valami nálam maradt?- Vette maga elé táskáját, hogy beletúrhasson, ugyan mit fogott össze saját holmijával a reggeli pakolásnál. Már orra búbjáig eltűnt a táskában, amikor szemet szúrt a lakótársánál szorongatott sál. Egyre közelebb hajolt hozzá csomagja rejtekéből, mert teljesen ugyanolyan volt, mint saját szivárványszínű példánya. Néhányszor felsandított fedezéke mögül az illetőre. Eljátszadozott a gondolattal felteszi a bonyolult kérdést honnan vette, mivel neki is ugyanilyen sála van, de az újabb remekbe szabott kérdése előtt orra alá nyomták a nyakmelengetőt.
-Áh! Szóval én hagytam el valamit! Világos!-Mosolyodott el megkönnyebbülten, rejtély végére ért. Boldogan vette el a sálat, azonban jó kedve egyre több kérdőjellel gazdagodó értetlenségbe csapott át, ahogy tudatosult benne, irdatlan meleg van és semmi szükséges sálra. Értetlen tekintettel pillantott lakótársára, hiszen a kedves gesztus így teljesen értelmét vesztette. Eleve nem értette, miért utazott idáig. Minden a sálcipekedés ellen szólt. Reggel még haragudott rá. Az időjárás nem indokolta a meleg ruha viseletét és kezdett egyre kínosabb lenni a közöttük beálló csend. A helyzeten az sem javított kapott némi magyarázatot. Akkor sem értette a dolgot, de nem akarta tovább tetézni a bűn lajstromát.
-Nagyon figyelmes tőled! Köszönöm szépen!- Hajolt meg hálásan, mire újfent faképnél hagyták. Eltátott szájjal bámult utána, de most nem akart lemaradni. Gyorsan nyaka köré kanyarította sálját, majd megszaporázta lépteit, hogy mellé érhessen. A bútorral kapcsolatos morgásokon, csak csendesen mosolygott az energiaitalos üveg mögül. Nem szerette volna tovább idegesíteni azzal kineveti, amikor tényleg kinevette, de nem azért, mert röhejesnek találta.
-Ez valami koreai specialitás? Feltűnsz, morogsz és huss…el is tűntél!- Mutatta be a folyamatot karjával, hogy lehessen érteni mire gondol. Közben a morgások foszlányai is eljutottak hozzá. -Milyen?-Hajolt be elé kíváncsian, hátha választ kap az elhallgatott információra.
Akkor sem sértődött meg, ha fittyet hánytak kérdésére. Csendesen követte a metróhoz, majd mély levegőt vett, miután belegondolt mekkora tömeg fogja ép testrészeire élezni karmait. Egyre kevesebb lelkesedéssel menetelt a mozgólépcsőhöz. Egyetlen porcikája sem kívánta a mindennapos tortúrát, utat és helyet fúrjon az élő ember falban. Nem is kapkodta el a dolgot, csak óvatosan szlalomozott az egyre sűrűbb masszábban. Ennek az erőtlen próbálkozásnak meg is lett az eredménye. Abban a pillanatban berongyolt az egyik szerelvény könnyedén tolták a peron felé. Először észre sem vette sodródik az árral, csak az, hirtelen nem látta maga előtt a pink kobakot. Kétségbe esetten kapkodta fejét merre hagyta el navigátorát. Arra ugyanis nem kellett fogadnia rossz felé tolatott.
-Szüki! Szüki! Eltérítettek!- Kiabált torka szakadtából az egyetlen pillanatra felbukkanó rikító fej irányába. Iparkodott sűrű magyarázkodással és kalimpálással kiúszni a tömeg tengerből, arrafelé, ahol látni vélte lakótársát. Lelkét kipréselő szorítástól majd nem orra bukott, de persze a nagy massza feltartotta. Bele se mert gondolni, mi lett volna, ha átgázol rajta több száz ember. Azt sem tudja ezután, hogy és mit csinált, csak arra emlékszik űzött gazellaként vetődött a végre felbukkanó idegenvezetőjére. Hatalmas erővel kenődött fel hátára, hogy rácsimpaszkodva előzhesse meg az újabb elveszés lehetőségét.
-Köddé ne válj megint!-Kiáltott fel rémülten.-Ijesztőek az emberek, ha sietnek!- Sóhajtott megkönnyebbülten, hogy már nem eshet baja. Átmenetileg nem ütött szöget fejében egy mérges koreai lakótárson csüng, aki nem kifejezetten örül, ha közelében tartózkodik. Egyelőre annak örült, nem kötött ki a világ végén és mehettek tovább bútort vásárolni.
-Mi lesz az IKEA-ban, ha már itt eltévedek?-Csúszott ki száján a költői kérdés. Ezt a problémát gyorsan meg kellett oldania. Hirtelen felindulásból lehorgászta nyakából sálát és lakótársára sózta. Az nem számított a hajszíne épp eléggé feltűnő. Ezzel a kiegészítővel biztosra vette mindenhol meg fogja találni.