Umi otthona

Tárgy: Re: Umi otthona Szer. Dec. 26, 2012 11:54 am

Karácsony meg mi egyéb…Ünnepelek?!щ(゜ロ゜щ)

Vállát megvonva vakarta meg feje búbját a felé intézett célzáson, kissé nagy kupacot hozott be. Az ő fejében is szöget ütött, lehet kissé sok mindent zsúfolt bele egyetlen ünnepbe. Gondolhatott volna későbbre, mint szülinap, névnap, csak úgy meglepetés, de az a fránya nagy igazság, nem bízott ilyenekben. Nem szerette volna megkockáztatni nem jutnak el sátáni leszármazotthoz, vagy csak azért vágja hozzá, szabadulhasson minden holmitól, ami rá emlékezteti. Önző módon, zacsiban lapuló ajándékokat, mind egy szálig, úgy akarta célba juttatni, mindkettőjüknek örömet szerezzen. Legalábbis nagyon, de nagyon szuggerálta a csomagolásokat, ne okozzanak mérgesen összeráncolt homlokot. Ujjait babonásan összefonva tartotta háta mögött, kevésbé látszódjon, mennyire tűkön ül, szimpla ajándékozás eredményétől. Neki mérhetetlenül sokat jelentene, ha pozitív visszajelzést kapna. Annyira izgult, kigömbölyödő szemekkel tapadt sátánfi kezére, amit eleve szívesen figyelt, mert nagyon szép ujjai voltak. Ebből rögtön támadt újabb meglepetés ötlete, hiszen abban a szent minutumban kicsike lámpácska gyulladt ki feje fölött. Gyűrűk hadát képzelte el rajtuk és arra a következtetésre kellett jutnia, mindegyiken jól festene, méghozzá nem a sima, hanem kicsivel díszesebb, pecsét, netán szolidabb köves ékszerek. Az korán se biztos, merészelne venni, nehogy rosszul jöjjön ki efféle kiegészítőket sóz rá, aztán minden két másodperc leforgása alatt világvégére forduljon.
Nem tartja kizárnak, ebben a hangulatban ragadva bújt előle belőle a félsz. Alig nyitották ki az első csomagot, olyan hevesen kezdte ecsetelni miért és hogyan választotta az ágyneműt, másfél perc alatt sivatagi tájhoz hasonlóan kiszáradt torka. Magyarázkodása, várhatóan annyit ért el kedvesen beragasztották száját. Némileg hálásan felszusszanva bambult maga elé és tartotta fel kezét megadón, több szó nem hagyja el száját. Benne motoszkáló ideges kommentárt lecsillapította ivással. Borzasztó alkohol tűrésére éberen ügyelve kicsikét kortyolt poharából, mielőtt üveggel ajkain dobolva követte volna nyomon pokoli trón várományosának csomagfelmérő akciójának második felvonását. Szalag mögül előkerülő köntösön hangosan felröhögve vette be ártatlan pillantását. Semmi átgázolási tervet nem szövögetett, de most, hogy említették, egész vonzó ajánlatnak látszódott.
-Kapsz hozzá Gandalf-os boxert…You shall not pass!- Mélyítette el hangját és dobbantott szigorú arc kifejezéssel képzeletbeli botjával. Kívánt hatást nem, de durcás morranást elért, amin láthatatlant alakítva tekingetett felfelé és pöckölte a kanapé háttámláját elmélyült felfedezőként. Kap némi időt, még fütyörészve is elandalog, de az előkerülő kesztyűn buksiját oldalra biccentve révedt el. Ajkába harapva vigyorgott, mennyire lelkesen próbálják fel választottját, na meg elégedett boldogság járta át, sikerült elnyernie alvilági kis főnök ragadozó tetszését. Még egy darabig garantáltan nézegette volna, miként bontogatnak orra előtt, de nem volt több ajándék, így kénytelen volt csalódottan szusszanva hátrébb dőlni. Teljesen nem tört le. Képtelenség lett volna levakarni arcán éktelenkedő mosolyát, kivéve abban a pillanatban ő is szép csomagot kapott kezébe. Illetődött „oh!” felhördüléssel kerekedtek el szemei, ahogy óvatosan megrázva a kupacot találgatta gondolatban mi lehet bennük.
-Nem hittem, mert nem rég kaptam egy száznyolcvannyolc centis meglepetést! Neked is…Merry Christmas!-
Vigyorgott boldogan csomagjait ölelgetve és lelkesen viszonozva a hála nyilvánítást. Egyelőre nem volt szíve megfosztani ajándékait burkolatuktól. Nagyon csinosan festettek az egyszerű fekete dobozok és kimondhatatlanul élvezte tapogató felfedezőt játszva barkóbázik. Sűrűn grimaszolva tűnt el közöttük, mielőtt rászánta volna magát ölébe fektesse őket. Úgy döntött nagyságrendben halad, szóval a legkisebb felett megmozgatva ujjait emelte le óvatosan a fedelet szembe kerülhessen egy zölden világító gumihallal. Száját eltátva pislogott a rágókára, komolyan jól látja e, amit lát, de miután nem vált köddé kénytelen volt hívőként felröhögni. Lendületesen hátra borulva tartotta szája előtt a gyerekjátékot és vihorászott perceken keresztül, mire sikerült olyan szintre csökkenteni felhőtlen jó kedvét felülve törölgette le könnyeit. Fejét csóválva sóhajtozott a játékra, majd légből kapott ötlettől vezérelve szabadította ki csomagolásából és tesztelte elszánt házi állatkaként. Csücskére harapva ráncolta orrát, akár zsákmányával pózoló macska.
-Grr!-Morgott vérmes állatként.-Ez célzás lenne máson élezzen a fogaimat?- Szórakozott még mindig a gumihalon hol ördögi leleményre, hol a kezében lévő gumihalra nézve. -Még, hogy én poénkodom el!-
Rázta fejét hitetlenkedve, ahogy nehézkesen asztalra tette a dobozzal együtt és végre karmai közé vette az újabb ajándékot. Hatalmas sóhajjal sandított fel szöszke sátánra, vajon újabb leleményes dologgal kerül e szembe, de mivel nem látta jelét, tartania kéne tőle, érdeklődve kukucskált bele. Sötét anyagban, eltűnt a sötét tartalom, ezért kénytelen volt ténylegesen felnyitni és csillogó szemekkel előhúzni a neki szánt sötét sálat. Világ legboldogabb embereként nézett rá és szorította magához szeretet teljesen. Rögtön belezúgott a rojtoktól hemzsegő nyakmelengetőbe, ami hamarosan az őt megillető helyen landolt. Előkelő dámaként dobta vállára és kanyarította nyaka köré. Puccos úri emberként pöckölte meg a lefelé himbálózó részeit, majd tovább alakítva a gráciát dörzsölte tenyerét az utolsó meglepetés felett. A kikandikáló állatmintás bélésű kabáttól, viszont lélegzete is elállt. Arcához kapott tenyerekkel meredt rá.
-URAM EGY…URAM EGY…URAM EGY ISTEN!-Könnyesedtek be szemei, ahogy önfeledt boldogságban úszva kihorgászta és további rajongói nyüszköléssel beható vizsgálatnak vetette alá. Távolról is csodásan festett, de nem bírta ki, ne vegye fel. Muszáj volt belebújnia, hogy kapucnival fején forgolódjon fel-alá. Minden szögből próbálta feltérképezni, ami nem valami egyszerű feladat, ha saját magadon vizsgálódsz. Különösebben nem esett le szórakozottan matató buksijának, csak az, kimondhatatlanul jó kedve lett és szörnyen hálás volt az ajándékokért. Mindez a túlfűtött öröm bomba azt vonta magával, torpedóként felszusszanva vetődött a kanapén ücsörgő éjszakai vadászra. Igazi hazafutásos vetődéssel kötött ki rajta és támadta le örömittas csókkal.
–Nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm! Imádom az összes ajándékot!-Dünnyögte széles mosollyal, mielőtt állával megtámaszkodott volna mellkasán. –Ne hidd, hallal megszabadultál tőlem.- Hunyorgott mérhetetlen fenyegetésként. Nincs az a gumihal, ami leszoktathatná rossz szokásáról és amúgy sincs eszében megválni egyik kedvenc fegyverétől. –Segíteni fog még tökéletesebbre fejlesszem szuper képességem!-
Szórakozott fő gonoszoktól kölcsön kért nevetéssel, éreztesse leendő gonosz terve komolyságát. Végezve eszméletlen félelmetes kacajával akadt meg tekintete a felhozott táskán. Kezével csettintve vágta tarkón a visszatérő isteni szikra, már nem egyszer be akarta vinni a hálóba. Szerette volna, ha kéznél van és nem kell hajnalban össze-vissza mászkálni utána. Ruhákat sem ártott volna kivenni belőle. Nem szerette volna összegyűrődjenek, másrészt, ha kipakolja őket alvilági ninja macska is könnyebben rájuk bukkan. Ismerve mennyire álmos szokott lenni, végén valamelyik vázába keresgélné a zokniját. Amennyire lehetséges elkerülné mérgesen üljön volán mögé.
-Cuccokkal hálóba!-Pattant fel alkalmi, nem mellékesen roppant kényelmes fekhelyéről. Frissen bezsebelt ajándékait szép sorjában leműtve magáról hajtogatta vissza dobozaikba. Fő az elővigyázatosság, nehogy valami baj érje őket. Dolga végeztével ördögi varázsló állat vezér táskát felkapva csusszant be szobájába. Mielőtt messzire jutott volna még gyorsan visszafordult. Ajtófélfában megkapaszkodva hajolt hátra. –Kérhetek felügyeletet? Nem nyulka piszkálok…nagyon. Csak kiteszem a ruháidat, de azt jó lenne, ha látnád hova, meg mit ne szedjek elő. Meg úgy cuccolj ki mindent, amit szeretnél és ahova szeretnéd.-
Gesztikulált széles mozdulatokkal arra feleszmélve lassan fejébe száll összes létező vére. Némi kótyagos fejrázással tette helyre szédelgő állapotát, majd átlépdelve lába előtt fekvő szíve csücskén pakolt le az ágyra. Frufruját felfújva nézett szét szobájában. Csípőre pakolt kezekkel kereste a legmegfelelőbb helyet. Olyasmire vágyott, ami viszonylag kéznél van, de útban sincs.

Tárgy: Re: Umi otthona Csüt. Dec. 27, 2012 6:44 am

Karácsony meg miegyéb… talán a démonok is éreznek néha（＾ー＾）─∀☆∀─(~_~˝)

Nem tudta ő hogy festett az előbb kívülről, de az biztos, hogy Cicafiú tökéletesen hozta a filmbeillően lelkes ajándékbontogató kisgyereket. Néha irigyelte azért, hogy ennyire önfeledten tud lelkesedni a dolgokért. Daemonnak ez valahogy nem nagyon ment, aminek következtében jó sok embert bántott már meg. De nem mintha ez különösebb bűntudattal töltötte volna el… Mindenesetre a közben mellé letáborozó, és fejét az ölébe pakoló ebbel együtt figyelte fekete maccs ajándékbontogatási ámokfutását. Párszor megvakargatta a füle tövét, amire elégedetten dörgölte a fejét nadrágja szárához.
- Igazából ezzel azt szorgalmaznám, hogy kevesebb alapozni való legyen rajtam, ha nagyon belelendülsz. –mutogatott a nyakára, jelezvén, hogy nem mindig ingben, zakóban kell fényképezőgép elé állnia. Igaz, hogy a gallér sok mindent ápol és eltakar, de ha eleve nem az a cél, akkor jóval többet kell a sminkes székben ücsörögnie mire kellően lealapozzák a nyomokat, hogy aztán majd photoshoppal szépen eltüntessék a maradékukat is. Ez persze csak arra vonatkozik, amikor tudja, hogy efféle fotózáson kell részt vennie, minden más esetben szívesen eltekint a dologtól.
Elégedett hümmentéssel nyugtázta a sál rögvest Ciculi nyakába kerültét, miközben békésen pusztította a süteményt. Az utolsó ajándékra érkező hirtelen reakciótól viszont sikerült haloványan félrenyelnie pár morzsát, így csak némi köhögés, és bekönnyesedett szemének törölgetése után tudott elég érdekes arckifejezést öltve bámulni a teljesen megveszett macskára. Még a kutya sem tudta mire vélni, így elhagyva az eddig őrzött lábát, a gazdája körül kezdett csaholni. Daemon csak a fejét rázta ezen a jeleneten, miközben próbálta leöblögetni a desszertborral a cigányútra ment morzsák utolsó maradékát is. Így még gyereket sem látott örülni valaminek, szóval már nem is tudta, mihez hasonlítsa ezt a veszett dalospacsirtát. Nem kicsit simogatta az egóját, hogy ennyire sikerült betalálnia az ajándékokat illetően. Épp idejében tette le a poharat, mert a következő pillanatban, teljesen váratlanul és minden felszólítás nélkül vetődtek bombaként az ölébe, hogy még a szuszt is beléfojtsák. Kész mázli, hogy ilyen masszív ez a kanapé, mert ekkora lendülettől simán hátraborultak volna mindketten. Az pedig nem lett volna túl kellemes… legalábbis Daemonnak. Nem hiányzott még egy jó nagy púp is a fejére. Ennyire nem akar összeöltözni az övét az asztal aljától megszerző cicafiúval. Azért nem akar azoknak a szerencsétlen papucsoknak a szintjére süllyedni, akiknek a barátnője a nyakába varr mindenféle „couple” dolgot. Kész mázli, hogy nem egy ilyen bigével hozta össze a sors, mert fix, hogy darabokra szaggatna azt a tipikus kawai csíkos pólót.
- Rád van bízva, mit csinálsz vele. Még mindig nem tartozol beszámolóval, mit kezdesz az ajándékaiddal. –pöckölte meg az orrát komolyságot mímelve, mikor hagyták levegőhöz jutni. Félreértés ne essék, nem a hála kifejezésmódja ellen volt kifogása, csak épp olyan derült égből csapott be, hogy még levegőt venni is elfelejtett, mielőtt betapasztották volna a száját. Szerencsére azért pont ő nem kell félteni, hogy ne lennének ilyen helyzetekre bejáratott technikái… Eközben persze arról sem feledkezett el, hogy biztonsági alátámasztás címén Ciculi hátsójára pakolja a tenyerét. Ettől azonban hamar megfosztották egy újabb szélvész akcióval. Komolyan mondja, vagy neki kéne speed-et szednie, vagy macseknak adni egy kis mákteát, hogy lépést tudjanak tartani egymással, olyannyira nem egy fordulatszámon pörögtek. Daemon még mindig inkább egy délutáni sziesztáját töltő szavannai nagymacska üzemi állapotára hajazott.
- Öööh… -nyöszörgött egy sort, mikor felfelé invitálták. Igazából semmi kedve sem volt felkelni, és a cuccai is nagyon jó helyen voltak ott ahol vannak, hiszen minél kevesebb helyre vannak szétszórva, annál egyszerűbb őket megtalálni reggel. Ebben már elég nagy gyakorlata van.
- Igazán felesleges ennyit spilázni rajta… -vakarta fel magát a kanapéról, hogy elinduljon felfelé a lépcsőn a tolóajtóban mutatványozó feketemacs felé. A szobába lépve egy pillanatra megtorpant, mert kicsit vártalanul érte ez a fajta dizájnváltás. Annyira merőben különbözött a ház többi részétől, hogy meg nem tippelte volna, hogy ennyire tradicionális stílusban tölti az éjszakáit. Miután ezen egy elkönyvelő hümmentéssel túllépett, kivette Ciculi kezéből a táskát, és ledobta az ágy lábához.
- Például itt tökéletes… -hagyott pár pont-pont-pontnyi szünetet, aztán elhúzva a cipzárt kivette belőle a fogkeféjét és egy inget. –Maximum ennek kérek egy vállfát. –lóbálta meg a ruhadarabot, miközben a vállára terítette, és körbefordult a helyiségben, hogy vajon innen is talál-e utat a fürdőszobába. Egy félig eltolt tolóajtó hamar el is árulta merre van az arra, így egy gyors kitérővel le is pakolta a fogkeféjét és fogkrémjét a fürdőszobapolcra. Visszalépve a szobába viszont cicafiú hűlt helyét találta. Az egyetlen dolog, ami hollétéről árulkodott, az a másik ajtón túlról érkező motoszkálás hanga volt. Kíváncsian bekukkantva oda találta magát Nekori méretes gardróbszobájával. Be kell vallja, kicsit lenyűgözte a mérete, hiszen az általa hordott ruhák változatosságát tekintve nem gondolta volna, hogy ekkora arzenálja van.
- Nocsak mit rejtegetsz még? –merészkedett beljebb bármiféle engedélykérés nélkül, hogy felfedezőkörutat tegyen Cicafiú ruhái között. Teljesen elképedve, és egyre hevesebben rángatózó szemöldökkel haladt egyre beljebb, ahogy tologatta a vállfákat. Egy idő után pedig már nem bírta tovább, és lendületesen hátrafordulva förmedt rá a házigazdára.
- Nekori!... Mi a mentséged arra, hogy ennyi jó göncöd van, és mégis azokat a lebernyegeket hordod? –csapott ki oldalra a felaggatott ruhákra. Mostmár legszívesebben tényleg elégette volna azokat a bő felsőket, hogy „muszáj” legyen ezeket a ruhákat hordania. De most komolyan… Az öltözködési stílusuk nem kifejezetten egyezett, de attól még Daemonnak is volt olyan kifejlett stílusérzéke, hogy meg tudja ítélni, mennyire jó göncöket rejteget itt már ki tudja mióta. Főleg ha megpróbálta el is képzelni rajta… homlokát dörzsölve próbálta lehűteni a kedélyeit. Hirtelen támadt hisztis hangulatában visszacsörtetve a hálóba dobta magát hasra a franciaágyon, további morgolódás kíséretében, nem foglalkozva azzal, hogy az ingje még mindig a vállán van.
- Nem az én dolgom, de bosszant… -dünnyögte az ajtó felé fordítva magát. Nem akarta ezzel elrontani a hangulatát, így nagyot sóhajtva hozzátette –Engem nem zavar, ha még több irigyem lesz, látatlanban sem. Legyél büszke macska. –morogta, majd a tőle nem messze heverő távirányítóért nyúlt, és bekapcsolta a tv-t, hogy könnyed irányba terelje a hangulatot. Most jólesne megnéznie egy filmet, mégha kimondottan karácsonyi hangulata nincs is, és nem is igazán szereti a nyálas családi vagy szerelmes karácsonyi filmeket, amikkel ilyenkor tele van a tv. Kapcsolgatás közben viszont egy pillanatra elidőzve az egyik csatornán, egy nyerő lehetőséget talált.
- Grincs! –hördült fel érdeklődve. Szörnyen rég látta már ezt a filmet, és ezt most valahogy tökéletesen passzolt a kedvéhez. Az álla alá sajátítva egy párnát figyelte a beharangozót, az utána következő reklámblokkon viszont morcosan felhördülve húzta el a száját. Úgy tűnik, még várnia kell a kezdésre.

Tárgy: Re: Umi otthona Csüt. Dec. 27, 2012 10:01 am

Karácsony meg mi egyéb…Ünnepelek?! щ(゜ロ゜щ)

Számba véve a lehetőséget apránként befutott az érintett tulajdonos, aki előzékenyen húzta keresztül minden nemű pakolási szándékát. Könnyed csukló mozdulattal hajított földre csomagját. Gyors lezáráson dermedten szobrozott, majd sóhajtott fel mérhetetlen csalódottságában, ennyit összes erőfeszítésétől. Nem haragudott, hiszen eleve azért kérte jöjjön fel, meg úgy se tudta volna megvalósítani a mérges dünnyögést. Rá kellett néznie a dolgát végzett ördögi ragadozóra rögtön elmosolyodva csóválta meg fejét. Jelenléte határozottan sokat segített átlagon alul maradjon ingerlékenysége. Lényegében egész este kiegyensúlyozott hangulata. Eleinte volt némi gyújtás körüli nehézség, de azóta viszonylag nyugodtan rohangászik. Igen, futkorászik, mert a bevált kilométer fogyasztásról ma este sem tudott letenni. Alaptartozéknak számított, folyamatosan kereket old, ha eszébe jut valami elintézni való. Ebből is látszódott, mennyire normálisan viselkedett, már amennyire ez annak tekinthető. Meglepő, ha azt veszi figyelembe megállás nélkül liftezik robbanásos düh és nyíllal hátsón trafált szerelmes balek mélázása között. Erre két magyarázat lehetett, vagy kezd hozzászokni sátánfi kaméleont megszégyenítő természetéhez, vagy szimplán agyára ment a Karácsonyi légkör. Lehet a titkos harmadik nyerne, mely szerint ördögi éjszakai vadász van feltűnően relaxációs állapotban, amihez semmi köze az ő szétszórt viselkedésének. Tőle várnának megoldást, kalapját rá utolsóra voksolna.
Mesés felfedezésén bólintva dörzsölte meg bölcs állát. Nagyszerűen elkeveredett az elmélkedéssel, de nála pillanatok alatt helyre rázódnak az üres járatok. Másodpercekkel később tenyerébe csapva bukkant rá nemes feladatára, vállfáért indult. Hevesen gardróbjára bökve vetődött be annak ajtaján. Odabent még mindig rémes kupi uralkodott. Ameddig szem ellátott, mindenhol szanaszét ruhák, dobozok, övek, cipők hevertek. Elkeserítő látképet nyújtott a bomba támadásra hajazó helység. Meg sem állhatta, ne próbáljon sebtében tenni a felfordulás ellen. Nagyot szusszanva kapkodott fel egy-két útjába eső darabot, magával cipelve hajtogathassa be a szekrénybe. Többieket elegáns gazella szökkenéssel kerülte ki. Legnagyobb bánatára nem volt annyi karja, amennyire szükség lett volna. Körülbelül három órányi pakolás éktelenkedett, csak a padlón! Jobbnak látta nem megsaccolni mennyi idejét fogja elvenni a dobozok tartalmának átválogatása. Lényegében erről fog szólni ünnepe. Óriási tatarozást rendez és amit lehet zsákokba csomagolja, aztán elajándékozza valamelyik alapítványnak. Biztos benne sokkal jobb soruk lenne a molylepte rágcsálta porosodásnál. Sok embernek okozhatna vele örömöt.
-Rendetlenséget!-Vágta rá csípőből a felé intézett találós kérdésre. Villámhajtogatási szünetet beiktatva pillantott hátra, mit művelnek mögötte, bár a felfordulás látványától szívesen megkímélte volna alvilági osonó ragadozót. Senki se szeret kupis helységet mutogatni vendégének, úgyhogy közel állt hozzá kínos mosollyal kiterelje lopakodó bűvészt, de gyerekes pironkodás helyett, inkább lehajolt az üres vállfáktól hemzsegő kartonhoz. Kisebb turkálással kezébe kaparintott egy potenciális jelöltet, ám mielőtt talált tárgyát lendületesen bemutathatta volna újdonsült használójának, akkora erővel kiáltották nevét, ijedtében vállfát elhajítva tartotta fel karjait. Megadóan fagyott le a szoba kellő közepén, vajon milyen szörnyűséges és tudtán kívül fővesztés terhével járó bűnt követett el. Ötlete sem volt, mivel váltotta ki alvilág örökösének rémisztő haragját és őszintén szólva a számon kérésből sem koppant fején a megoldás. Három kirajzolódó ponttal bambult végig magán, kifogásolt ruháin és pokolian felmutatott példányain. Teljes képzavarral küzdve húzgálta felsőjét ezzel meg, ugyan mit akarhattak neki mondani és tulajdonképpen, miért lettek rá mérgesek?! Rosszul esett neki leszúrták, mert nem értette mi baj van ruháival. Eddig nem mutatta jelét sátán szülötte falnak rohanna tőlük. Közölhette volna vele hamarabb pocsékul öltözködik, rémes az ízlése és máglyán kéne elégetni gardróbját. Tisztában volt vele, pont emiatt akart hónapok óta rendet tenni. Nyugodtan elmondhatta véleményét, csak nem ezen az estén hallgatta volna végig. Kellett neki elszólnia magát, milyen remekül meg vannak. Többet nem tesz hasonló őrültséget, mert stílusosan, csak az ördögöt festi falra.
Mérgesen kapta fel a földön pihenő vállfát utána járhasson a rejtélynek, na meg felkutassa az időközben kereket oldó állati ragadozót. Lendületesen kivágódva fékezett be a küszöbön, mivel legnagyobb meglepetésére nem kellett messzire mennie. Jól lakott vadállata ágyán kiterülve morgolódott, ami egyértelműen hozta magával azt a következményt, lefegyverzett vesztesként szusszant látképre. Ajtófélfának támaszkodva követte szemmel a békaként elterülő, illetve bőszen dörmögő fekhely foglalóját.
-Azt észrevettem, Daemincs.-Térdelt fel az ágyra, hátát végigsimítva horgászhassa le a vállán sínylődő inget. Pontosan itt volt az ideje neki kijáró helyre biggyeszthesse. Hatalmas dolga végeztével, szép lassan felmászott pokoli üstkavaró mellé. Hason fekve könyökölt fel jobb szögben nézhessen rá. Egy darabig csendesen fetrengett társaságában, aztán szőke tincseit piszkálta tanácstalanságában. Szerette volna elűzni a feszült légkört, de bugyuta viccei garantáltan nem segítenék ki, csak még nagyobb galibába kevernék. Film sem kezdődött még el, azzal kösse le bűnbánó hangulatát. Azon is erősen törte fejét, milyen formában merjen rákérdezni kirohanása okára. Továbbra sem értette, pontosan miért lett jól láthatóan nyűgös. Végén eljutott arra a szintre, nem érdekelte a sok lehetőség, tényleg szerette volna tudni mivel húzta ki nála a gyufát.
-Micsoda bosszantott fel? Miért lennének rád irigyek? Mire kéne büszkének lennem? Ne haragudj, de semmit sem értek.-
Terült ki hátán hatalmas sóhajjal. Bánta nem fejtette meg a talányt segítség nélkül. Az is bántotta, megint értetlen gyerekként viselkedik, amikor biztos csinált valami egyértelmű dolgot, csak neki nem az. Látatlan hibáján őrlődve kissé szíven ütötte a váratlan párna fordulás és homlokát érő bökés. Váratlan támadástól valószínűleg berögződött félelmében húzta össze magát, miközben kezét védekezően emelte maga elé. Félúton szerencsére rájött, semmi szükség védelmi bunkert kiépíteni, hiszen ujj landolt fején és nyugtató karok hátán. Hunyorogva próbált rábandzsítani és keresni a fonalat mire fel kéne erőlködnie. Találgatástól, persze nagylelkűen megmentették, bár kapott szavaktól köpni nyelni sem tudott. Hitetlenkedve pislogott és ha teheti körbe is néz, ténylegesen hozzá beszélnek. Tartalom és látvány semmi esetre sem függött össze, még attól se, halálosan komoly ábrázattal magyaráztak róla. Próbált nem ünneprontó szabadkozásban, netán tiltakozásban kifakadni. Egészen biztos tovább bosszantaná alvilági másodkezes korona tulajdonost, ha hosszasan ecsetelni, nagyon kedves tőle, ilyen szép hazugságokat mond, de nincs rá szüksége. Pontosan tudja mennyire borzasztóan fest és esze ágában sincs ezt mindenki orra alá dörgölni. Ellenkezőjére ott vannak a számítógépes csoda programok.
-A…ham.-Tuszkolta ki magából gyengére sikerült beleegyezést kínjában elfordított tekintettel. Sejtette mennyire átlátszóan szövegelt. Egész világnak jobb lett volna, ha csendben vészeli át a film kezdéséig eltelő perceket. Szégyellve magát, mekkora sületlenséggel próbálkozott, csak az visongott elméjében egyre hangosabban, gyorsan találjon ki valamit, amivel messzire kergetik ezt a témát. Egymást érték az agyában cikázó ötlet morzsák, mire égből kapott messiásként felüvöltve vetődött le az ágyról. Rakétából kilőtt bolondként terült ki a földön, bár annyira menekülhetnéke volt oda se hederített rá, melyik tagját verte be, csak felkanalazva magát bukdácsolt ki a szobából. Lépcső felénél járva eszébe jutott nem mondott semmit hova viharzik, de már nem akart visszamenni, aztán újabb kiselőadással untatni pokoli hús cincálót.
Reménykedett benne, légből kapott ötletével némi engesztelést kicsikarhat. Ebben segítségére sietett farkincáját hűségesen csóváló gyönyörűséges hercege. Tsuna sípoló csirkéjével vonult utána a konyhába, végig árgus nyálcsorgatással felügyelje hadműveletét. Az a fantasztikus nasinak való ihlete támadt, készít egy nagy bögre forrócsokit. Mindezt két kezével, kizárólag otthoni alapanyagok felhasználásával. Még a kávézóban leste el hogyan kell igazi, de tényleg igazi házi édességet csinálni, ami egész gyorsan meg van és addigra filmnek sem lesz vége. Már csak abban kellett bíznia semmit sem ront el. Szerette volna, ha elégedettek a tejszínhabbal és fahéjjal tálalt nyalánksággal, amit minden konyhai művésztudományát összeszedve cipelt fel az emeleti hálóba. Nyelvét kidugva lavírozott be a szobába, véletlen se löttyintsen ki belőle. Nem, mintha ne jött volna zsigerből hogyan kell egyetlen pohárral terhelt tálcát tartania, de fő az óvatosság, hiszen békejobbnak szánta. Ennél fogva nagyon, nagyon bocsánatért esdeklő szemekkel nyújtotta át hozományát. Bebocsátásért kuncsorgó kismacskaként meredt a háttámlához távolodó szöszke sátánivadékra, majd önálló életre kelt végtagokkal araszolt utána. Lassan, centiről centire kúszott hozzá közelebb, mielőtt nagyot sóhajtva megbökte volna mellkasát.
-Érzed már a szívem minden szeretetével készült forrócsokin mennyire sajnálom bűnömet?-Helyezte álla köré tenyereit, látszódjon mennyire tüneményes, de valahogy nem hitte menne a dolog és az előtt mosolyodott el kínjában felvehette volna a cuki formációt. Inkább nagyot sóhajtva pöckölgette varázs ragadozó felsőjének egyik gombját.-Tényleg, ne haragudj!-

Tárgy: Re: Umi otthona Szomb. Dec. 29, 2012 4:56 am

Karácsony meg miegyéb… talán a démonok is éreznek néha（＾ー＾）─∀☆∀─(~_~˝)

Morcos merengésének szemöldökét megbillentő megszólalás vetett véget. Ha jól hallotta, most egyenesen ahhoz a zöld antikarácsonyi szőrös kihez hasonlították. Felmorranva sandított hátra, de mire ezt kivitelezte, Ciculi már rég másfelé járt. De legalább az inge megúszta a további gyűrődést, és talán reggelre ki is lógja magát. Azért már végképp nem szeretne korábban kelni, hogy vasalót is kérjen hozzá. Lustaság fél egészség, ennek címén általában rendezetten tartja a ruháit a gardróbban, hogy csak le kelljen kapni a vállfáról, ha hordani támad kedve. Sokáig azonban nem szakadtak el mellőle, mert nemsokára becserkésző akcióval egybekötött clueless faggatózás következett. Daemon pedig homlokát dörzsölve próbálta feldolgozni a vele ismertetett tényt, hogy Cicafiú egy kukkot sem fogott fel abból, amiről percekig járatta neki a száját. Addig fészkelődött, míg a hátára nem tudott fordulni, közben ügyelve arra, hogy ne borítsa le magáról alkalmi utasát, és amennyire a távolság engedte, próbált farkasszemet nézni vele.
- Akkor erőltesd meg a csinos fejed egy kicsit... –böködte meg a homlokát, amire viszont a másik indokolatlanul összerezzent, így reflexből a hátára pakolta a kezét, hogy pozícióban maradjon, mielőtt folytatta volna -Ne rejtegesd, hogy dögös vagy. Ha már így jártál, kötelességed elviselni… -sandított rá szokásos komolyságát tükrözve. A válaszul kapott harmatgyenge próbálkozás viszont megint nagyon feszegette nála türelmének hajszálvékony cérnáját. Ciculi ezt valószínűleg megérezve, bombaként vetődött le az ágyról, és viharzott el bármiféle további kommentár nélkül. A hirtelen tornádó elültével egy pár pillanatig sörényét vakargatva könyökölt az ágyon, hogy próbálja helyretenni a lelki békéjét. Nem kifejezetten segített neki ebben az ágy túlsó végéről folyamatosan őt bámuló hatalmas plüssmedve. Frász kerülgette az ilyen méretes porfogóktól. De még mindig nem utálta annyira őket, mint azokat a sorozatgyilkos tekintetű babákat, amikből már annyit megcsináltak a képére. Ki nem bírná, ha együtt kéne laknia velük! Nem lenne egy nyugodt éjszakája, mert folyton attól tartana mikor merényelik meg egy konyhakéssel. Valószínűleg már mozdulni se tudna a sok plüsstől, ha nem hagyta volna meg a menedzserének, hogy csináljon ezekkel az ajándékokkal azt, amit akar, de őt legyen szíves, kímélje meg tőlük. Egy darabig a bamba képű medvére meredve próbált rájönni, hogy mi a jó abban, hogy ennyi helyet elfoglal a térből, de nem jutott sokkal előbbre. Végül vállát megvonva fordított neki hátat, és fókuszált vissza a tv-re, ahol épp a film introja kezdődött el. Kisandított az ajtón, már amennyire lelátott, hogy merre nyelte el a föld feketemacskát. Az biztos, hogy nem ment messzire, vagyis még mindig a házon belül tartózkodik, és meglepő módon sürgés-forgásban van, amennyire elméjének hátsó zugából meg tudta állapítani. Mire haját borzolva rászánta volna magát, hogy utána menjen, kellemes csokoládéillat csapta meg az orrát, amihez hamarosan a gőzölgő bögre képe is társult. Még mindig kicsit morcosan sandított rá, mikor felajánlották neki a békeajándékot. Kicsit habozott ugyan, de végül sóhajtva elvette a forrócsokit, és a tévé felé fordult, mert nem ért ilyen tekintettel sarokba szorítani. Bosszús volt, és ne higgye, hogy ezzel le lehet kenyerezni sértett egóját. A kísérletet viszont nem hagyták annyiban, és egyre közelebb araszolva hozzá próbálták bezsarolni az áltimét kawai támadással. Az ilyenekkel viszont rossz ajtón kopogtatnak ha Daemonról van szó. Kisvártatva azonban hatalmas sóhajjal szakadt ki belőle mérgének utolsó szikrája.
- Ne ezt sajnáld… ah mindegy, hagyjuk mert megint mérges leszek… -dugta bele az ujját a tejszínhabba, és kente rá maccs orrára. –Eddig se rád haragudtam… -kortyolt bele a forró édességbe. Részéről egyelőre lezártnak tekintette a témát, de ne higgye, hogy végleg megúszta ennyivel. Az oroszlán nem felejt. De most az egyszer félreteszi bosszúságát, ha már a szeretet ünnepe van, vagy mi. Békésen iszogatta tovább a forrócsokiját, miközben másik kezével hóna alá csapta az előbbi húzásán puffogó macskát. Ez már mindjárt barátságosabb életkép, mint az előző néhány perc. Egyedül azt nem nézte túlságosan jó szemmel, hogy a házieb is az ágy tetején kucorogva vizslatja gazdáját, és karizmatikus vendégét. Nála ez valahogy nem helyénvaló, egy kutyának ha nem is folyton a kertben, de semmiképp sem az ágyon a helye. Ebben a házban viszont nem ő dönti el az efféle dolgokat, így kénytelen volt eltűrni bundás társaságukat.
Valahogy ebben a mederben folyt tovább az idő egész addig, míg Daemon ki nem végezte az italát, és kezdte egyre kevésbé lekötni a film. Vagyis mondjuk úgy, valami más kezdte jobban érdekelni, mint a kicsodák kalandjai. Finom piszkálódása vevő közönségre talált, így az ebnek hamarosan búcsúznia kellett a jól belakott helyétől, hogy kettesben hagyja a két macskafajzatot. Miután Daemon heves fészpalmolással követte figyelemmel a szívszaggató búcsúzkodási műsort, őrdögi terv fogalmazódott meg benne. Előszedve a még odalent táskájába került egyik lila selyemszalagot cserkészte be vérmes Cicafiú csuklóját.
- A gumihal nincs kéznél, de ez is megteszi. –vigyorodott el kajánul.
Aludni végül nem sok ideje maradt, így meglehetősen kellemetlenül érintette a még korábban hajnali ötre beállított ébresztője. Muszáj volt ennyire korán kelnie, ha nem szeretne csúcsforgalomban vezetni. Most egészen biztosan nem így látja, de teljes mértékben megéri az áldozatot az üres sztráda. Egyelőre csak annyira tudott neki örülni, hogy kómás nyüglődés közepette próbált kimászni az ágyból, hogy az időközben emeletre került köntösébe bújva, kapucnit a fejébe húzva, hogy minél kevesebb fény érje a képét, cammogjon át a fürdőszobába megmosakodni. Nem akarta felverni maccsot, de a jelek szerint ő is felébredt. Mikor már úgy ahogy sikerült kiöblítenie a csipát a szeméből, köntöse dekoltázsán keresztül szembesülhetett vele, hogy egy egyszerű selyemszalag nem ellenfél Nekorinak. Halovány vigyorral a képén csóválta meg a fejét, aztán úgy döntött kiszolgálja magát a konyhában. Erre azonban nem volt lehetősége, mert újfent kivéve a kezéből a munkát láttak el kávéval és reggelivel.
- Házon kívüli reggelen is kiszolgálás… hm, ezt meg tudnám szokni. –sandított ki a kapucnija alól. Persze azt most sem hagyta ki, hogy ne tukmáljon rá Cicafiúra is valamennyit az adagjából. Le meri fogadni, hogy enélkül szépen elfelejtené ezt az étkezést, és most amúgy sem tudja emiatt cseszegetni majd két hétig… A kávé jótékony hatásának hála hamarosan el is kezdhetett összekészülődni, és összepakolni az ajándékait, amiket kapott. Biztos nem lenne muszáj magával vinnie őket vidékre, ha nem szeretné, de egyértelmű, hogy ragaszkodik hozzá.
- Segítenél ezeket levinni a kocsihoz? –vakarta meg a fejét a pakkok fölött állva, mert nem volt kedve kétszer fordulni. Segítő kezekre találva pedig már nem maradt más hátra, minthogy felkapja a kabátját, és a csomagok rá eső részét. Magára kanyarítva a felsőt viszont még valami szúrta az oldalát… szó szerint. Összeszedve minden határozottságát halászta elő a kis könyvet a belső zsebből, és tette le a nappali közepén lévő dohányzóasztalra, mielőtt Nekori után indult volna a lépcsőházba.

Tárgy: Re: Umi otthona Szomb. Dec. 29, 2012 12:01 pm

Karácsony meg mi egyéb…Ünnepeltem.

Hatalmas elefáni füleket növesztett, minél tisztábban hallja mit akarnak neki mondani. Kicsit csalódott nem fejtették ki bővebben, mert így sose járnak a dolog végére, viszont abban is akadt némi igazság nem ezen az estén szeretett volna veszekedést kirobbantani. Ráhagyta szöszke ragadozóra a dolgot és mormogva szedegette le az orrán landoló tejszínhabot. Sűrűn zsörtölődve törölgette lefelé felsője ujjával, miközben megfordult fejében aljas háborút kezdeményez. Kivételesen nem tette, csak nagyot sóhajtva képernyő felé fészkelődött, majd elégedett házi állatkaként nyúlt el pokoli ninja vadállat mellkasán. Elégedett vigyorral kellett konstatálni ennél jobb helyet keresve sem találhatott volna, aminek köszönhetően egyre békésebb, nyugodtabb és relaxáltabb hangulatban kötött ki. Lassan megint ott lavírozott csendesen álomba szenderedül. Aljas húzását az elvétve érkező filmre irányuló megjegyzések akadályozták, melyekhez muszáj volt saját véleményét fűznie. Mindig lelkesen tudott egy-egy részt kritizálni, felhördülve hitetlenkedni a történetek alkalásán, miért viselkedik annyira ostobán a szereplő. Általában nem díjazták végigkotyog másfél órát, de most egész remekül eltársalogtak sátáni ajándékcsomaggal. Egy idő után, pedig arra sem lehetett panasz túl sok zagyvaságot hordana össze. Folyamatosan más vizekre terelték figyelmét és céloztak rá, ideje lenne ajtón kívülre helyeznie tündérfalatkáját. Értette mire fel kérik tőle, meg azt is, jelenleg nem vele szeretett volna aludni. Ettől még szívét törte ripityára ki kell csuknia szokásos szundi telepéről, amikor tiszta békésen ücsörgött mellettük és nem bírta elviselni, ahogy ostromolta könyörgő szemeivel, ne tegye. Meg kellett zabálni, annyira édes volt! Alig gyűjtött össze annyi erőt, rászánja magát, hosszas magyarázattal kihívja szíve hercegét és sűrű simogatásokkal húzza el nózija előtt az ajtót.
Az ajtót, amit el se toltak másnap hajnali öt óráig. Rövidke alvást még szívesen nyújtotta volna, amit hűen mutatott nem riadt fel az óra csörgésére. Valamennyire magához tért. Ezt jelezte nyöszörögve fordult egyet, majd beölelgette mellette heverésző párnáját, de nagyobb reakcióra nem futotta. Békésen durmolt tovább, míg el nem kezdett kótyagos fejében körvonalazódni az igazság, az már nem ördögi trónvárományos, akit kedélyesen ölelget. Keserves felismeréstől, elment a busz, pontosabban a jaguar, mindketten elaludtak, jön a világvége, ijedten pattant fel. Csíkra szűkült szemekkel, borzas fejjel, nyöszörögve ücsörgött, sűrűn kattogva a rejtélyen, vajon hány óra lehet, meg egyáltalán melyik bolygón tartózkodik. Miután sikerült egymás mellé helyeznie a kirakós darabkáit lendületesen előre dőlve gurult az ágy szélére. Lábait lepakolva küszködött talpra szökkenés bonyodalmas művészetével. Századszori kísérletet követően összehozta a remek feladatot, csak épp dereka üvöltött fel éjjeli szekrényen megtámaszkodva pattant ki szeméből összes létező álmossága. Fájdalomtól dermedten ácsorogva szorult belé maradék levegője. Kellett némi vegetációs fújtatás, mire újra kiegyenesedve csoszogott a lépcsőhöz. Korlátra dőlve, sűrű dünnyögéssel botorkált le a konyhába. Nem mondhatta volna magánál van, de az tisztán harangozott gondolatai között, csináljon reggelit és kávét. Semmi esetre sem eresztette volna el üres gyomorral alvilági varázs ragadozót.
Szent küldetésül tűzte ki remek formában bocsátja útra, nehogy elbóbiskoljon neki volán mögött, vagy azért kelljen idegesen morognia, mert záros határidőn belül éhes lett. Ha már lefaragott a családdal töltött pihenéséből, annyival tartozott, legalább gondoskodik róla. Nem, mintha nehezére esett volna, bármikor szívesen teljesíti kívánságait. Cseppet sem jelentett neki extra feladatot, csak épp nem volt teljesen magánál. Útközben bizonytalanul működő lábainak hála nekitrappolt néhány berendezési tárgynak és gyönyörűséges daliájában is majd nem sikerült felborulnia. Neo szerencsére ismerte annyira, merre faroljon útjából. Tisztes távolságból őrizte, míg nagyjából felébredt, amit azzal próbált elérni kávéforralóba engedett vízből saját képére is juttatott. Hűsítő folyadéktól nagyot sóhajtva kapta össze magát, kivitelezze bonyolultnak tűnő reggeli készítését. Konyhai berendezéssel folytatott hadakozás alatt éjszakai állatok királya is befutott.
-Ezért a látványért…bármikor.-Motyogta orra alatt széles vigyorral, gyorsan kiosztva jó reggelt kívánó csókját. Még mindig túlságosan kómás volt értelmi beszélgetéshez, ezért bájosan kiterült ördögi leszármazott vállán. Nyugodtan szunyókált tovább. Remekül lustálkodott és fel se kel, ha nem támadják le a reggeli fogalmával. Aprócska fintorral pislogott az előtte landoló adagocskára, de megadó sóhajjal vette tudomásul nincs menekvése. Unott pocok fejjel nyammogott rajta, majd kúszott fel gardróbjába találomra összekukázzon valami viselhető ruhát. Rögtön elmenős holmiba nem akart bújni, mert akkor jöhetne a magyarázat hova szándékozik menni és mivel nem akarna hazudni, elmondaná, hogy munkába. Vallomásától biztosan mérgesen ráncolt homlokkal találkozna szembe. Békesség érdekében, hallgatott. Számításai szerint még lesz bőven ideje felöltözni. Legkevésbé se szerette volna elrontani alvilági ninja vadmacska hangulatát, vagy érzelmileg zsarolni, ecsetelni kezdi mennyire szörnyű ez a karácsonyi mizéria és mennyire nincs senki, akivel ünnepelhetne. Megtartotta magának a szánalmas nyűgét, inkább arra próbált figyelni, mivel tudná magát hasznossá tenni.
Sűrűn bólogatva tartotta kezét és vette fel az elé került ajándékokat. Részéről nyugodtan maradhattak volna nála, míg hazajön, de ha azt kérték vigye le a kocsiba, akkor óriási ásítozások közepette lecsattogott velük. Nem tagadhatta, nem örült neki rövidesen egyedül hagyják. Lenne benne némi önzés rácsimpaszkodna pokoli fondorlat karjára, ne menjen, vagy dobja be a csomagtartóba. Élete legrosszabb döntése lenne. Eszében sincs elszakítani a családjától és elrontani az ünnepeket beállít hívatlanul. Neki tökéletesen megfelelt ez a rendszer, csak eluralkodott rajta szokásos év végi kattantsága. Majd leköti alakuló rossz kedvét egész napos rohangászással. Előre belesajdult feje hány helyre kell aznap mennie. Kissé sok felkérésre mondott igent, de már nem volt menekvés. Rövidesen kezdte az ámokfutást, csak előtte meg kellet ejtenie a nagy búcsúzkodást. Nem akart vágóhídra űzött kismalacként nyűglődni és hosszasan toporzékolni. Még jó eszébe jutott, minek hozott még egy szütyit.
-Ez koffein pótlék, ha álmosabb lennél a kelleténél és nasi, ha megéheznél. Napszemüveg nálad? Mutter pedig befejezte!-Erélyesen belenyomta útravalóját sátánfi kezébe, majd nagyot szusszanva vakarta meg borzas buksiját. Ingerülten helyre igazgatva tincseit vigyorodott el, megint nem azzal foglalkozik, amivel kéne. Megadóan lehorgasztva fejét sandított fel bűnbánóan, mielőtt nagy fújtatással beölelte volna. -Vigyázz magadra és óvakodj a karácsonyi pulcsikat rejtő csomagoktól!-
Hosszasan nyomorgatva áldozatát osztotta meg vele utolsó jó kívánságait, majd terelgette kezével, induljon, mielőtt elérzékenyül, aztán drámát rendez az utca közepén. Nem háborúba készültek, nagy feneket kerítsen az esetnek, úgyhogy széles mosollyal integetett a kocsinak, majd curikkolt az épület irányába. Kitartóan vigyorgott, vigyorgott, majd fájdalmasan sóhajtva bambult orra elé. Üres utcát koslatva húzta össze magán kabátját. Csípős levegőtől megborzongva eszmélt rá, jobb lenne felmennie, mielőtt átmeneti baját megfejeli náthával. Nyűgösen dünnyögve veretett fel lakásába és dőlt ki kanapéján. Semmi kedve nem volt kimozdulni, egyáltalán megmoccanni. Munka azonban nem várt, ahogy a miatta készülékhez ülő rajongókat sem akarta elszomorítani. Kénytelen volt egy órás győzködést követően kabátba varázsolni magát, hogy napszemüvege és orrig felhúzott sál takarásában induljon első állomására. Néhány órás rádiózással melegített be, melyet gyerekotthon látogatás és előrébb hozott naptár fotózás követett. Levezetésként cégnél is volt köre, ahol Nacchan hagyott másnapi műsoráról tájékoztatót.
Egykedvűen lapozta a sorokat, mert nem érdekelte különösebben mit fog csinálni. Lényegében semmi sem hozta lázba. Nyűgös, hisztis és borzasztóan rossz kedvű volt a sok karácsonyi díszkivilágítástól. Lakása sötét rejteke meglepő módon jól esett a város csicsás lámpái után, bár a benne uralkodó síri csend szörnyen idegesítette. Rögtön zenét kapcsolva gyomrozta be boldogan elé masírozó szépséges bogarát. Arra jutott pihentetni fogja sajgó tagjait, de rájött attól is hideglelést kap. Valami elfoglaltságot kellett keresnie, amit rövidesen dobozolás címén megtalált. Teljes kimerülésig válogatta át holmijait és akasztgatta helyükre a rostán átmenő ruháit, míg a többit zsákokba gyömöszölve halmozta egymásra. Fájó dereka, kevés alvás, nulla életkedv meghozta eredményét. Hullafáradtan dőlt ágyába. Bibi abból állt, nem sikerül pihennie. Egész este partra vetett halként hánykolódott. Ki se mászott takarója rejtekéből emlékeztetője csipogásáig. Nehézkesen csapta le hangoló telefonját és kászálódott fel igénytelen készülődéséhez. Látta volna magát, biztosan frászt kapva sikít, hogy merészel fésületlenül, szemébe húzott sapkával, találomra választott ruhákban elhagyni főhadiszállását. Egyszerűen nem bírta rávenni magát normálisan összekészüljön. Lényegében nem számított, mert tv felvételre iparkodott. Mindenképp kezelésbe veszik külsejét, hiszen élő műsor lesz. Némileg tartott tőle, mi sül ki belőle, de ha már főzés, csak leköti figyelmét.
Beérve a kijelölt stúdió öltözőjébe hosszasan kenegették bőrére a különböző árnyalatú korrektorokat és alapozókat. Nem győzött székbe süllyedni, mennyire kiakasztotta a stábot szivárvány színeiben pompázó bőrével. Hosszasan tanakodtak mit adjanak rá és kérlelték ne nagyon vetkőzzön. Persze, ahogy lenni szokott ezt a részt nem tartotta be. Minden szépen és jól alakult, míg kényelmes fotelben kellett ücsörögnie. Kérdéseket intéztek felé, ő pedig lelkesen válaszolt. Felmerültek főzési szokásai, mit szeret és mit nem. Szóba hozták tizenhét évesen már pincérként dolgozott. Illetve kénytelen volt bemutatni tudását. Rögtönzött rendelést felvenni, majd fel is szolgálni a választott italt. Eddig a pontig nem voltak problémák, de lévén Karácsonyi főzőműsor különkiadásában szerepelt, lassan elérkeztek tényleges főzéshez. Első kínos eset, hogy reflexből szabadult meg zakójától, ne akadályozza munkálkodás közben. Szabaduló mutatványát nézői felhördülés és műsorvezetői éljenzés követte. Nem értve a felfordulást bámult értetlenül maga elé, majd szembesült a felé rohanó stáb taggal, aki személyre szabott chéf kabátba tuszkolta. Spanyol viaszt találva nevetett fel zavarában, majd szabadkozott sűrű bocsánatkérések közepette. Rémes délutánja, viszont még csak akkor vette kezdetét. Egyre rémesebb feladatokat kellett teljesítenie egy-egy hozzávaló beszerzéséért cserébe. Ebben szerepelt a női előadók táncától a rákjárásban tojás cipelésig mindenféle ötlet.
Rohangászásban teljesen lemerítette takarékon pislákoló energiáját. Zombiként csoszogott hazáig takaróba burkolózva kuporodhasson be nappalijába. Eldöntötte, végre nem csinál semmit, csak néz ki fejéből. Nagyszerű ábrándjának megfelelve landolt kiszemelt fotelében. Buksival lefelé csüngve találkozott szembe dohányzóasztalán éktelenkedő és felettébb ismeretlen könyvvel. Hatalmas nyöszörgésekkel nyúlt érte, fedezékébe húzva vehesse alá behatóbb vizsgálatnak. Fedelét forgatva, címét érdeklődő artikulálással kiejtve gondolkozott, honnan kerülhetett ide. Gigantikus fejtörésében segítségére volt a benne lévő könyvjelző. Kezébe véve a kék rózsát hatalmas felismeréssel nyösszent fel. Fejére rántva takaróját hosszasan sóhajtozott. Erőt gyűjtött újra találkozhasson a könyvvel. Szörnyen izgatta fantáziáját, miért pont azaz oldal lett kiemelve és miért szó nélkül hagyták nála. Végül megunva a kínlódást kandikált ki bunkeréből. Orra elé húzva a könyvet látott hozzá végigfussa az oldalt. Sorok haladtál egyre nagyobbakat szipogott. Záró szavakra már lelkesen pityeregve szorongatta könyvjelzőjét. Eszméletlen sok érzelmet felkavart benne. Órákon keresztül képes lett volna ecsetelni mennyi minden zúdult rá hirtelenjében. Annyira kiakasztotta a szó jó és rossz értelmében reménytelen gyerekként sírt, míg el nem nyomta az álom. Kimerülten szuszogott telefonja csörömpöléséig.
-Üh~m…hü~m?-Dünnyögött bele a vonalba eszét keresgetve. Fel sem fogta ki kereshette, vagy épp telefonját szorongatja. Teljes kómával féltőn ölelgette legértékesebb könyvét.

Tárgy: Re: Umi otthona Pént. Jan. 04, 2013 12:38 pm

Karácsony meg miegyéb… talán a démonok is éreznek néha （＾ー＾）─∀☆∀─(~_~˝)

Nem úszta meg az indulást anélkül, hogy elő ne kerüljön régi ismerőse, a mindent túlaggódó mutter. Bár ebben a kivételes esetben nem bánta, hogy rásóznak némi útravalót. Úgyis tevei között szerepelt, hogy megáll valahol útközben, mert vezetni sem szeret annyit egyhuzamban. Kényelmes a kocsija meg minden, de azalatt a több óra alatt szörnyen elüli a hátsóját. Féltávnál általában tart egy pár perces pihenőt kinyújtóztatni a tagjait, és bekapni valamit. Persze szigorúan csak annyit, hogy ne haljon éhen, míg hazaér, mert ha nem üres gyomorral érkezik meg, még a végén lemaradna a kedvéért elkészített kedvenc ételei feléről. Nem tudna édesanyja szemébe nézni azok után, ha nem kóstol végig mindent. Meg különben is, ki cserélné le bármilyen étteremre a hazai kosztot! Ebből kifolyólag tökéletesen megfelelt neki az elcsomagolt elemózsia.
- Érzem, hogy erről sose fogsz leszokni. –csóválta meg a fejét elmosolyodva. Azért túlzásba nem kell vinni a dolgot, nem háborúba készül. A tengerészgyalogosokat szokták ilyen dráma közepette elbúcsúztatni. Még szép, hogy visszatér! Akkor meg felesleges ennyire érzelgősködni. Sóhajtva viszonozta az ölelést, és osztott ki egy búcsúcsókot, hátha sikerül végre Ciculiba fojtania a szót. Persze ez nem volt olyan egyszerű feladat, így további jónéhány mutteri aggodalommal aláfestve szállt be a kocsiba, és kanyarodott ki a bejáróról. Még a saját anyja sem érzékenyül el ennyire, mikor otthonról búcsúztatják. Nem azzal van baja, hogy hiányozni fog neki… ez egyértelmű, egyszerűen csak nem viseli jól az ilyen körítést. Folyton a bugyuta sorozati jutnak eszébe róla. Még ilyenkor se tudja kiverni a fejéből a munkáját. Ez pedig felbosszantja. És máris eljutott oda, hogy lefelé ível a hangulata. Hogy ezt elkerülje, inkább bekapcsolta a zenelejátszót a műszerfalon, hogy elterelje a gondolatait. Szerencsére megint sikerült kiszámolnia az időt arra, hogy már épp kiérjen a városból, mikor elkezdődik a csúcsforgalom. Tokyoban az ünnepek alatt sem áll meg élet, ezt már nagyon jól megtanulta. A saját kárán… Emlékszik, mikor majd két órával később ért haza, mint tervezte, mert végtelen hosszú ideig ücsörgött a dugóban úgy, hogy még el sem hagyta a várost.
Most azonban ütemterv szerinti pontossággal lépte át kis városkájuk határát. Az ismerős környék mindig szörnyen kellemes érzésekkel töltötte el, így szinte már jókedvűen hajtott fel a kocsibejárójukra. Szülei néhány éve beszerzett vérmes kis házőrző ebe heves csaholással adta a háziak tudtára a vendég érkezését. Egész barátságos jószág volt, bár megszokta, hogy általában kedvelik az állatok. Így neki hála nem is telt bele sok időbe, máris segítsége érkezett, hogy bepakolhasson a kocsi csomagtartójából. Drága édesanyja már megint azzal kezdte, hogy miért hozott már nekik megint ennyi mindent, meg inkább magára kellene költenie a fizetését nem rájuk… és hasonló szokásos dorgálások. Daemon pedig csak bőszen mosolyogva kenyerezte le egy puszival az arcára. Ez mindig hatásos fegyvernek bizonyult, hogy megenyhüljenek irányába. Különben is, az ő pénze, és arra költi, amire szeretné. Elég sokkal tartozik a szüleinek ahhoz, hogy bármennyi pénzzel viszonozni tudja. Akkor meg legalább hadd segítsen már nekik abban, hogy minél jobban élhessenek. A családjára bármennyi pénzt szívesen elkölt, egy yent sem sajnál belőle.
Ezután pedig megkezdődött az a pár nap, amit a legeslegjobban szeret egész évben. Kellemes légkör, barátságos arcok, emlékek, na meg az utánozhatatlan ellátás. Egy valamit azonban mégis furcsállt. Még a nagy családozásban is szöget ütött a fejébe, hogy semmilyen reakciót sem kapott Cicafiútól, azóta, hogy elköszöntek egymástól. Pedig párszor ellenőrizte is a telefonját. De fel még sem hívhatta azzal, hogy „Hé, nem találtál véletlenül valamit az asztalodon?” … elég cink lenne. De mégis furdalta a kíváncsiság, hogy mi lehetett vallomásának sorsa.
Másnap a kiadós ebéd után a család úgy döntött, hogy egy kis közös tévézéssel üti el az időt délutáni szieszta címén. Igazából édesanyja sugalmazta a programot, mert most vetítik az ünnepi kiadását az egyik kedvenc főzőcskézős variety showjának. Rengeteg ilyet nézett, már csak abból kifolyólag is, hogy kicsi fia nem egyben szerepelt már. Ő pedig megkedvelte a műfajt. Végülis mindegy hogy esett, a lényeg, hogy amint elkezdődött a műsor, olyan lendülettel nyelte félre Daemon az épp desszertként pusztított házi sós süteményét. Krákogástól kidülledt szemekkel, vizespohár után nyúlva meresztette a szemét a képernyőre, vagyis inkább a képernyőn felbukkanó ismerős feketemacskára. Meg sem fordult volna a fejében, hogy képes ilyenkor is melót vállalni. Ha ezt tudja, biztos nem dicsérte volna meg érte. Csak a legelvetemültebbek, és legelkeseredettebbek vállalnak ilyenkor élő műsorokat. Süteményébe morgolódva figyelte a bemutatkozását, de ennek hamar véget kellett vetnie némi anyai dorgálás hatására, hogy ne zavarja a műsort. Engedelmes fiúként pedig mélyen hallgatva, magában folytatta tovább a morgolódást, ahogy Ciculi szerencsétlenkedéseit nézte a képernyőn. De legalább megtudott róla egykét dolgot. Nem mintha szerette volna a közvetlenül nem az érintettől hozzá intézett módon való infomációszerzést… Már megszokhatta, de akkor sem érzi túl jól magát attól, mikor találkozik egy random ismeretlen emberrel, aki úgy üdvözli, hogy már a fél életét képes lenne felmondani fejből. Úgy, hogy közben ő meg egy kukkot sem tud róla. Elég egyoldalú ismertség… De ez sajnos együtt jár azzal, amit aláírt az első szerződésében, több mint tíz évvel ezelőtt. Így, ezen új információk birtokában csóválta a fejét heves sóhajtozások közepette, míg véget nem ért a műsor. Ezután pedig nem volt rest telefont ragadni, és megbombázni Cicafiút egy dorgáló sms-sel. Amiben mellesleg az is szerepelt, hogy lerí róla, hogy már megint nem aludt és evett rendesen…
Választ viszont nem kapott rá. Amit egyre jobban kezdett furcsállni, azok mellett, hogy tényleg semmi életjel nem érkezett a másiktól napok óta. Pedig ismerve a kommunikációs szokásait, ez súlyos gyanúra ad okot. Az az egy dolog vigasztalta, hogy legalább a térképről nem tűnt el teljesen, ahogy a délutáni műsorból arról meggyőződhetett. Végül este derekán, megunva ezt a szótlanságot, magára kapta a kabátját, és kiköltözött a teraszra, az egyik kerti székbe. Feltárcsázva a telefonszámot, jó sokáig váratták, míg végre beleszóltak a túloldalon. Nem gondolta volna, hogy esetleg álmából ébreszti, és ilyen sokáig tart, mire megtalálja magát. Ismerte már az alvási szokásait, és annak fényében elég lehetetlen jelenetként érte a felszólaló kómás hang.
- Ya… Mi van veled? –„üdvözölte” kissé morcosan. Ezután viszont hosszú hallgatás következett. –Ott vagy egyáltalán? –pillantott rá a telefonja kijelzőjére is, hátha a vonallal lehet a hiba, de kisvártatva szavaknak tűnő hangok ütötték meg a fülét. Hirtelen viszont nem tudta hova tenni a hozzá intézett kérdést.
- Én?... igen, mert nem hallattál magadról. –sóhajtott dorgálóan, miközben némi motoszkálást hallott. Aztán újabb kínos csendszünet után egy fájdalmas bocsánatkérést. Sörényét vakargatva próbálta kitalálni mit kezdjen a helyzettel, mert így nem sokra mennek, ő viszont nem volt hajlandó addig letenni, míg egy épkézláb beszélgetést le nem folytat az érintettel.
- Láttalak délután… elég szörnyen festettél. –bökte ki az egyik legrosszabb témafelvetést, amit csak előhozhatott volna. Szóval ezen kiosztva magának egy homlokoncsapást hozzátette –Miért nem aludtál rendesen?
Hamarosan aztán kibukott a szög a zsákból. Kicsit megint előkerült a lelkifurdalása, hogy része van a kialvatlanság okában, de mikor Cicafiú megemlítette a könyvet, egy pillanatra megint kínos szótlanság kerítette hatalmába. Nem akarta megríkatni, nem volt jó hallani, ahogy pityereg. Viszont nem nagyon tudta mit mondjon. Nem tűnt úgy, mintha bármi is megváltozott volna attól, hogy elolvasta azt a fejezetet. Nem is mondaná, hogy annyira megkönnyebbült, inkább csak tanácstalanabb lett, mint eddig volt.
- Héé, ne itasd az egereket, a végén még vörösebb lesz a szemed, mint a hajad! –szökött ki a száján a röpke kísérlet. –Mi lesz, ha forgatni megyek el, és még beszélni sem lesz időm veled?... Fogd fel úgy, mint edzés! –dünnyögött a legnyugodtabb hangszínén –Ha pedig visszatértem… hm… azt hiszem, végre megérdemelnénk egy rendes randevút, mit gondolsz? –hümmögött hangot adva hirtelen ötletének. Szó mi szó, tényleg nem nagyon emlékszik olyan alkalomra, ami beleillett volna ebbe a kategóriába. Ezt mindenképp meg szeretné ejteni, ha legközelebb találkoznak. Ne higgye, hogy ő az egyetlen, akinek hiányérzete van, ha nem látja a másikat… Közben pedig fészkelődni kezdett, hogy összehúzhassa magán a kabátot, mert eléggé hűvös volt odakint, és sejtette, hogy nem rövid beszélgetés elé néz, ha úgy akar elköszönni, hogy ne legyen lelkifurdalása.

Tárgy: Re: Umi otthona Szomb. Jan. 05, 2013 10:46 am

Karácsony meg mi egyéb…Ünnepeltem

Arcát nyúzva szuszogott, mert egyáltalán nem akart neki leesni mi történt vele. Komótosan járó fogaskerekekkel huppant le hátsójára összerakhassa a kirakós elemeit. Sorba vette a felgyülemlő kérdéseket, mint ki kereste, hol van, miről van szó, hány óra lehet, mi történt az elmúlt néhány órában. Kérdőn össze vonva szemöldökét koncentrált a feladatokra, szép sorjában végighaladhasson rajtuk. Bambán fürkészte a sötét szobát hosszú másodperceken keresztül, mire körvonalazódni kezdett fejében alvilági ninja macskával cseveg, méghozzá telefonon. Némi fejvakarással hümmentett felfedezésére, majd az érkező ingerült szavakra hatására rájött, nem a legjobb hangulatban érdeklődnek. Értetlenül felhúzva lábait a „miérten”, bukott ki belőle az egyetlen kézenfekvő mondat, vagyis felvetést megerősítő szó. Nem igazán gondolta végig, megint miket fecserészik. Reflexből kimondta az első dolgot, amihez kapcsolni tudta a hangsúlyt.
-Haragszol?-Dünnyögött bele a vonalba álmoskás hangon. Annyira el volt zsibbadva buksija, akár az üresen kongó rézedény. Visszakézből érkező választ sem tudta hova tenni. Még nagyobb tanácstalanságba kergette és immár teljesen fonalat vesztetten dörzsölte homlokát. Egyre feszültebben szeretett volna rájönni, hova akarnak kilyukadni a számonkéréssel. Végtelenre nyúló percekbe telt kinyomoznia a gondolati szálakat, már két nap telt el azóta, pokoli különc ragadozó leutazott családjához. Tantusszal gazdagodva fészkelődött kínosan a kanapén, ugyan mivel magyarázhatná, teljesen elveszett időérzéke, semmi hangulata nem volt és olyan szinten begubózott a csiga házába, szégyenszemre elfelejtett néhány szót pötyögni. Lényegében nem volt miről, de ő is mérges lenne, ha semmilyen életjelet nem kapna. Biztosan szétvetné az aggodalom, állandóan azon forogna, milyen baj történhetett a másikkal és miután nehezen elérné, rögtön dúvadként rontana neki, miért nem volt képes néhány sor erejéig gondolná rá. Remélte nem jutott ördögi külön vélemény arra a következtetésre nem törődik vele, vagy nem érdekli, mi van vele, netán remekül szórakozik nélküle. Pont az ellenkezője történik vele. Teljesen kicsúszott, helyesebben fogalmazva szétcsúszott, hogy nincs vele, mert így eltűnt az a picike kapocs, ami elterelte figyelmét minden más nyűglődéséről. Azzal nincs ott közelében, viszont azt sem teheti naphosszat telefonban ecsetelni, milyen újabb apróság keseríti meg az életét. Megfogadta tekintettel lesz másokra és nem állandóan személyes tragédiáit hallják. Változtatni szeretne, de jelek szerint még mindig nem találta az arany középutat. Tartozott legalább annyival, megpróbálja elmondani nem szándékosan felejtkezett el róla, hiszen nem is tette. Vele volt a könyv, meg az a néhány holmi, amit sikeresen nála hagyott.
-Fájt…a hátam…és…nem tudtam aludni.-Mormogta a sanyarú, de annál nagyobb igazságot. Nem hazudott, mert tényleg szörnyen hasogatott minden egyes csontja. Ahhoz viszont nem volt képe, megtoldja mondókát és fél hetes hírként közölje, semmi vész, rátört a szokásos év végi depresszió, ami hamarosan elmúlik magától. Valahogy nem tudott róla beszélni, mert hiába nyitotta ki a száját, bökdöste szomorúan az ölében pihenő könyvet. Óriási gombóc volt a torkában és egyre csak duzzadt, duzzadt, míg elérte kísérletet se tegyen beszélni. Kész tortúrának bizonyult azt a néhány szót kibökni, amit a Kis herceget figyelve eszébe jutott. Alig tudta elcsukló hangon összetapasztani szövegét.
-Miért…-Szipogott hatalmasat elfojtsa kitörni készülő sírását.-…sunyiban hagytad itt? A könyvet!-Törölgette bőszen szemeit.-Többet érdemelt volna. Mi van, ha nem veszem észre? Tsuna leveri, megeszi, szétszedi…bármi…bármi…baja esik, mielőtt látnám?-
Erősödött fel hüppögése, amit nagy erőkkel próbált visszatartani. Egyre jobban hatalmába kerítette a bugyuta érzelmi keszekuszaság. Teljesen becsavarodott a sok hatástól, ami szó szerint fojtogatta. Lassan már levegőt nem kapott a nagy erőlködéstől kerítésen belül tartsa zokogását. Riadalmat nem akart kelteni, bemutatott rohamhoz hasonló fulladozással szenved, mert távolról sem adódtak ilyen problémái. Egyszerűen túl nagy volt a rajta átsöprő érzelmi hullám és nem tudott volna két értelmesen elmagyarázni mi baja. Gyenge próbálkozáshoz folyamodott. Készüléket elvéve fülétől szuggerálta magát szedje össze morzsáit. Tovább drámázik, azt hihetik, nem tetszik neki az ajándék, valamiért neheztel sátán csomagjára, vagy óriási drámába csöppent.
-Ne-nem azért! Imádon…Nagyon szép! Csak…én…-Temette tenyerébe arcát totális csődjén. Nem tudta tovább húzni ezt az értelmetlen játékot. Bombaként robbant ki belőle minden egyes szó és szünet nélkül zúdult szöszke sátánkára.-Szörnyen hiányzol! Tudom, hogy csak két hét. Tudom, hogy nem a világ végén vagy. Tudom, hogy visszajössz. De itt…nincs senki és annyira rossz megint egyedül lenni…-
Motyogta orra alatt sűrűn áztatva szerencsétlen kanapéja huzatát. Még szerencse volt annyi esze, arrébb tette a felbecsülhetetlen értű könyvet, nehogy rongyosra gyűrődjön hisztijétől. Szerette volna befejezni a fülsértő zokogást, lekeverni magának egy pofont, leüvölti saját fejét, ne viselkedjen ennyire kicsinyesen önző lényként. Senki sem vigadna boldogan, ha a kikapcsolódását, családi pihenését ezzel a műsorral döntenék dugába. Teljesen olyan, mintha arra játszana, tönkre tegye más lazítását. Megfordult fejében leteszi a telefont, szépen lehiggad, aztán tiszta fejjel bocsánatot kér. Teljesen használhatatlan volt bármilyen épkézláb mondat összerakására, csak feleslegesen fogyasztotta szavannai ragadozó pénzét. Nagy erőkkel készült végrehajtani tervét, de még időben csípték fülön. Haja színére tett viccelődésen kínosan mosolyodott el. Felszusszanva adta meg magát két hüppögés között. Észlelve saját önkéntes reakcióját megadóan ölelte be pokróca csücskét. Fejét hitetlenül ingatva hallgatta végig a komoly okfejtést és horgasztotta le fejét egyre szélesedő mosolyán. Egyszerűen nem tehetett semmit az alvilági erők ellen. Úgy befolyásolták kedvét és érzéseit, ahogy jól esett nekik.
-Csak ne vidámparkba…-Törölte meg orrát a kezébe vett zsebkendővel. Kicsivel máris jobban lett. Nem értette mi lehetett az oka. Attól könnyebbült meg, kisírta magát, vagy ténylegesen természetfeletti erővel rendelkeznek az alvilági leszármazottak. Inkább arra a következtetésre jutott, pusztán attól lenyugodott hallja a hangját, beszél hozzá, próbálja felvidítani és nem küldte el csokit majszolni. Az egyenesen sűrű vigyorgásra késztette, ahogy teljesen kizökkentette rossz kedvéből. Randizás könnyed boncolgatása, fokozatosan kiverte fejéből percekkel előtte még béka feneke alatt dekkolt.
-Rám mernéd bízni?-Emelte fel szemöldökét kérdőn, biztosan jól hallotta a kijelentést. Kissé még orrhangon mormogott, de már egész jól lehetett, hiszen kontrára kontrával válaszolt.-Lehet.-Vigyorodott el a tervezgetésre tett célzáson. Szabad kezet kap, nincs kizárva valami kellemesen gonosz dolgot eszelne ki. Vidámparki, meglehetősen görbe esetet követően, ötvenszer átgondolja, hova menjenek. Az a kiruccanás nem záródott túl kellemesen egyiküknek sem. Esze ágában sincs megkockáztatni hasonló őrültség kerekedjen találkozójukból. Ahogy orrát fújva ücsörgött, lassan rájött, egyre nagyobb lelkesedéssel tervezgeti az eseményt, rossz kedvének, pedig nyoma sincs. Fogalma sem volt róla, hogy csinálja alvilági osonó vadállat, ilyen könnyedén eltéríti rossz kedvétől, de igazán meg sem akarta érteni. Örült, hogy ott volt neki, foglalkozott, törődött vele, önmaga volt, mint mindig. Egy imádni való sörényes oroszlán.
-Köszönöm.-Mosolyodott el rá jellemzően csupa szív kölyökként, még, ha nem is látták.- Azt is, hogy felhívtál, hogy felvidítottál, hogy kaptam egy nagyon különleges ajándékot és hogy ennyi mindent elmondtál vele, de főleg azt, hogy elviselsz. Aj, Daisuke!-Vakarta meg fejét időt húzva, merje, vagy ne merje folytatni. Végül úgy határozott bátor lesz. Hatalmasat sóhajtva, egyszerűen kimondta, amit érez.-Szeretlek!-Szorította össze szemeit most aztán milyen csodálatos magyarázattal álljon elő, ha szakad minden kötél. Megígérte nem lesz csöpögős romantikus pojáca.

Tárgy: Re: Umi otthona Szomb. Jan. 05, 2013 12:32 pm

Karácsony meg miegyéb… talán a démonok is éreznek néha （＾ー＾）─∀☆∀─(~_~˝˝ )

Figyelemelterelő taktikája sikeresebbnek bizonyult, mint hitte. Cicafiú máris kezdett ráharapni a témára, amiről egyértelműen kellemesebb volt agyalni, mint mindenféle szükségtelen önmarcangolásról, amire a másik erősen hajlamosnak mutatkozott. És ez mindkettőjüknek hasznos! Nekorinak azért, mert eltereli a gondolatait, neki pedig azért, mert megtervezik helyette a randevút. Az eddigiekből kiindulva, nem szeretné, ha esetleg megint hasonlóképp végződne, mint az a bizonyos vidámparki kiruccanás, aminek nyomait máig őrzi magában. Arra viszont nem számított, hogy rögvest kekeckedni is kezdenek vele nagyvonalúságát illetően.
-Miért? Talán meg fogom bánni, hogy rád bíztam? –dobta vissza a labdát finoman kötözködő hangnemben. Az erre kapott válaszon viszont elégedetlenségének hangot adva hördült fel, hogy nem ér visszaérni a jóindulatával. Hirtelen megrohamozták elméjének hátsó zugát mindenféle képtelenebbnél képtelenebb rémképek és összeesküvés elméletek, hogy vajon mit tervezhet már most ellene a sunyi fekete macska. Nagyon remélte, hogy nem akarják ezzel a kapott lehetőséggel élve leverni rajta eddig bármilyen rossz tettét. Ilyenkor egy pillanatra elgondolkozik azon, hogy lehet változtatnia kellene a viselkedésén, de aztán nagyon hamar meggyőzi magát, hogy esélytelen. Túlságosan jól bevált ez a rendszer ahhoz, hogy bármit is változtatni akarjon rajta. És őszintén szólva, bármennyire tahónak hangzik, mert az is, néha szereti egy-egy elejtett megjegyzéssel helyretenni a neki nem szimpatikus embereket. Ha már mástól nem hallanak őszinte kritikát. Fogják fel ezt is nagylelkűségnek! Nah de már megint túlságosan elkalandoztak a gondolatai, és majdnem lemaradt Cicafiú újabb monológjáról. A sok hálálkodást, és szabadkozást hallva csak egy lemondó fejcsóválás kíséretében prezentált mosolyra futotta, hogy maccs még mindig reménytelen eset. Komolyan… így belegondolva azt se tudja, hogy nem szublimált még bele a dípfelhőibe, mielőtt megismerte volna. Tényleg nehéz volt elhinnie, hogy ennek a szerencsétlen macskának pont az ő törődésére van szüksége. Bár a legfurcsább még mindig az, hogy nem esett különösebben nehezére ebben részesítenie. Már amennyire tőle telt… Őszintesége, és csípős humorérzékét még ilyen esetekben sem tudta félretenni. Még mindig nem az ő stílusa kegyes hazugságokra rávennie magát. Bár, mintha Nekorinak nem is lenne szüksége erre… vagyis ahogy észrevette, a legjobban az szórakoztatja, mikor magához hűen tesz megjegyzést a dolgokra. Talán ezért nem esett nehezére kommunikálnia vele. Ahogy ezt egy sóhajtással elkönyvelte, a túloldalról érkező hirtelen felszólalásra egy pillanatra összerezzent. Ettől az egyetlen szótól valami megmagyarázhatatlan bizsergés futott végig a gerincén, de nem mondaná kellemetlennek. Annyiszor hallotta már, mint égen a csillag, szinte nem telik el olyan nap, hogy ne kiabálnák utána valahonnan, ilyen reakciót viszont még sosem váltott ki belőle ezelőtt. Számára annyira jelentését vesztette már ez a szó, hogy el sem tudta képzelni, hogy valaha ilyen hatással lehet rá. Egy hangos szívdobbanás. Talán így tudta volna a legjobban jellemezni ezt a furcsa érzést. Nem akarta beismerni magának, de ha valamikor, most tényleg zavarba jött. Még szerencse, hogy most kivételesen nem egymással szemben álltak. Megragadva méretes egójának csücskét próbálta összekaparni magát, és némi torokköszörülés után megszólalt.
- Tudom... pont ezért hallgass rám, és ne lógasd az orrod! –foglalta keretbe a dolgokat egy finom dorgálással. Az „azt hiszem én is”-t nem tartotta elég megfelelőnek ahhoz, hogy kiszúrja vele a másik szemét. Ebben a témában majd csak akkor nyilatkozik, ha biztos lesz a dolgában.
Innentől kezdve már teljesen olyan hangvételben folyt tovább a beszélgetés, mint egy átlagos üzenetváltásuk, vagy diskurzusuk alkalmával. Egymás bajszának kölcsönös húzgálása, amihez a legjobban értettek. Apró semmiségek, amikről képesek voltak eget rengető fontossággal tárgyalni, mint például milyen megtorlás fogja érni a másikat azért, ha nem küld üzenetet, vagy meg merészel fázni a kertben ücsörögve. Azt viszont még mindig nem bírta külön kommentár nélkül hagyni, ha Cicafiú olyan dolgokra kérdez rá, amik teljesen egyértelműek. Vagy legalábbis kis gondolkodás után belátható, hogy teljesen indokolatlan a kérdés. Daemon számára ebbe a kategóriába esett a különösen csendes háttérre vonatkozó kérdés.
- Este van cicabajusz… -adta elő különösen komoly hangnemben -Az más kérdés, hogy a kertben vagyok. –tette hozzá utána. Na, több se kellett a mutternek, hogy ismét akcióba lendülve ossza az anyai utasításokat. Ez csak annyiban hibádzott, hogy kezdett kicsit sok lenni az egy telekre jutó anyai gondoskodás. Viszont az tényleg megfontolandó ötlet volt, hogy helyezze ajtón belülre a székhelyét. Odabent viszont nem szeretett volna telefonálni, mert nem szerette volna felzavarni a már nyugovóra tért szüleit. Így hát elkönyvelve, hogy Cicafiú hangulata talán normális szintre mászott vissza, és nyugodt szívvel köszönhet el tőle ejtette meg a búcsúzó sorokat. Azt pedig nagyon ajánlja, hogy újabb két-három nap múlva ne kelljen hasonló beszélgetést lefolytatniuk. Bár a kezdéstől eltekintve nem mondaná olyan kellemetlennek ezt a telefonbeszélgetést. Furcsamód akkor is átjárta a jóleső borzongás, ha csak visszagondolt arra a kijelentésre. Hosszú évek óta játszik hősszerelmest a tévéképernyőn, de egyre több olyan dolog van, amit csak az utóbbi időben kezdett megérteni. És ki tudja mennyi minden fog még világossá válni számára, vagy fog ismét megtapasztalni olyan dolgokat, amiket már azt hitte, hogy végleg elfelejtett. Mert igen, mintha halványan derengne neki, hogy ismerős ez az érzés, ami mostanában kerülgeti.

~ The end… but soon to be continued… ~

Tárgy: Re: Umi otthona Pént. Feb. 22, 2013 7:08 am

NI / NI NI (=`ェ´=)

Annyi idióta tematikus nap van Japánban, mondjuk egész biztos máshol is, bár lehet csak ez a nemzet ilyen lökött, hogy ha az ember mindet össze akarná szedni, tele lenne a naptárja. Nem mintha annyira számon szerette volna tartani őket, de munkájából kifolyólag elég sok variety show-ban kell részt vennie, amik pedig előszeretettel használják ki ezeket a mondvacsinált ünnepeket, hogy kellemetlenebbnél kellemetlenebb helyzetbe hozzák a vendégeiket, a nézők nagy örömére. Mivel elég sokszor volt már elszenvedője egy-egy ilyen ámokfutásnak személyesen is, ki lehet találni, hogy nem viseltetik túl jó érzésekkel ezek irányába. Meg amúgy az efféle műsorokéba sem, de ez most ennek a történetnek a szempontjából teljesen lényegtelen. Mivel ugye ezekről a vackokból napi szinten képben van, így esett, hogy tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a február 22-e úgy esedékes, mint Macska-nap. Ez valahogy nem hangzott olyan rosszul… talán azért mert van kihez kötnie? A lényeg, hogy úgy döntött, ez idén megünnepli. Már csak azt nem tudta mivel készüljön. Elsőként persze arról kellett megbizonyosodni, hogy Nekori épp ráér-e aznap este. Ez persze közel sem volt olyan nagy fejtörést okozó részlet, tekintve, hogy szinte bármikor kérte, szabaddá tettek neki egy kis időt, tehát most sem volt túl nagy probléma, hogy bejelentett látogatást akarjon tenni a macskalakban 22-én. Igyekezett tökéletesre csiszolt színészi vénáját bevetve a gyanú legkisebb árnyékát is elaltatni aziránt, hogy esetleg tervez valamit. Az egészet úgy vezette fel, hogy van egy felszabadult péntek estéje, amire ha nem szervez rögtön halaszthatatlan programot, amire aztán később lehet hivatkozni, akatakukac fix, hogy a nyakába sóz valamit. Az utóbbi időben meg pláne le akar csapni minden szabadidejére, mióta elkezdték az NTV részvényeibe fektetni a pénze egy részét. Ha jutni akar valamire a nagykutyák között, tényleg nem ártana még befektethető tőkét keresni, de azért annyira nem fontos, hogy munkamániás megszállottat csináljon magából. Mindent csak szépen a maga idejében… és most úgy döntött, hogy a pihenés ideje van.
Miután a szervezésnek ezt a részét letudta, jöhetett a kérdés, hogy mivel állítson oda fekete macskájához. Ha már ünneplésnek terezte, valami ajándék is dukál. Körülbelül egy napig törte rajta a fejét, mikor megszállta az ihlet, ami igazából sokkal magától értetődőbb kellett volna, hogy legyen, mint amennyit agyalt rajta. Nem emlékszik pontosan, de körülbelül majd egy éve lehetett az a bizonyos műsor, ahol először égtek együtt az Alíz csodaországban szereplőinek öltöztetve. Amiben még mindig azon a véleményen van, hogy bármennyire ciki volt az a lila macska gönc, Alíznak biztos nem öltözött volna. Mi sem jobb, hogy erről is megemlékezzen, mint a macskanap. Egész sok mindent bele lehet sűríteni ebbe a címszóba! Ezen felbuzdulva pedig hamarosan a birtokában is volt a kiszemelt ajándéka. A méretezéssel természetesen most sem volt gondja, még a másik kiválasztott meglepetésnél sem. Nem bírta ki, hogy ne legyen a csomagban valami, ami tipikusan az a bajuszhúzogató kategória. Tudja, hogy pont ő hangoztatta a legjobban, hogy retinakiégést kap a hellokitty gyűjteménytől, de rájött, hogy valamilyen formában mégis Nekorihoz tartzozik és majd leszokik róla, ha akar… Amit már elég intenzíven el is kezdett, úgyhogy ezzel jelzi neki, hogy részéről már tökmindegy a téma. Na meg azt, hogy csinos a hátsója egy feszülős alsónadrágban… de ez valószínűleg egyértelmű részletkérdés. Roppant szórakoztatónak tartva ezt a szemezgetést, majdhogynem úgy elidőzött a vásárolgatással, hogy az utolsó dologra, amit tervezett fogytán van az idővel. Hazaérve sebtében lecuccolt a konyhában, becsomagolta a ruhákat, aztán nekilátott elkészíteni a bentokat madárlátta vacsorának. Mindeközben persze magának még mindig number one pozíciót követelő szürke bundása folyamatosan a lába között tekergőzött, jelezvén kevesebb figyelmet kap, mint amennyi elit személyének kijárna.
- Asszed elfelejtettelek? –mordult rá a jószágra -Nem ismersz eléggé te finnyás albérlő… -rázta meg ciccegve a fejét ahogy a hóna alá csapta a kíváncsi maccsot, és a nappaliba kullogva előhalászta a bevásárlószatyrok közül azt, amiben a neki szánt új cicatál, és némi szokásosnál is extrább macskakaja volt. Ezek után sírjon a szája… Finoman megdögönyözve az ettől bezzeg egyből hízelgő üzemmódba váltó bolhakupacot irányította vissza magát a konyhába, hogy befejezze a végül mindenféle szerénység nélkül remekműként sikerült fogásait. Egy húsos és két, csak zöldségekből és gyümölcsökből álló bento került az úticsomagba. Autóba pakolva a holmikat kocsikázott el a már jól ismert címre, és némi telefonos segítség után hamarosan át is léphette a 42-es ajtó küszöbét. De még mielőtt ezt megtette volna, Cicafiú orra alá dugta a magával hozott szatyrokat.
- Boldog Macskanapot Nekori! –vigyorodott el, remélve, hogy sikerült némi meglepetést okoznia ezzel a sok melóval, amit beleölt.

Tárgy: Re: Umi otthona Pént. Feb. 22, 2013 9:30 am

NI / NI NI (=`ェ´=)

Kezdett tele lenni az a bizonyos cipőcskéje, hetek óta kérdezgetik minden rendben van e vele. Sokáig nem merészkedhetett az iroda, nyilvánosság, utcai forgatag közelébe. Eleinte nem bánta különösebben, megnőtt szabadideje, de a napok teltével rájött ez kész rémálom. Törött ujjai eleve korlátozták abban, mit csinálhat és Nacchan utasításának eleget téve ki se dughatta nóziját a lakás falain túlra. Borzalmas volt. Rettenetesen viselte alapvető dolgokat sem képes elvégezni, kénytelen másra hárítani szíve csücskének napi sétáját és szétveti a tehetetlen unalom. Naphosszat ücsörgött a kanapén malmozva, miközben frászt kapott az időközönként ismétlődő tv műsoroktól. Nem mosogathatott, nem pakolászhatott, nem takaríthatott, nem futkorászhatott, nem táncolhatott, nem főzhetett, nem játszhatott Neo-val, dalszövegeket sem irkálhatott, még csak macbook-ján se pötyöghetett! Volt rá néhány ujja, viszont hideglelést kapott a feladattól dedós módjára ütögesse be a kívánt gombokat. Bőségesen kimerült tudása az öltözködés akrobatikus művészetével, vagy a hetek alatt tökéletesre fejlesztett fürdési szokása kialakításával. Szép lassan az a benyomása lett, hamarosan begolyózik, ha nem eresztik szabad levegőre. Ezért is számított megváltásnak az orvos engedélye! Örömódákat zengett volna, miután lekerültek kezeiről a gipszek és menedzsere átmeneti beleegyezésére, visszamehetett dolgozni.
Kicsattanó boldogsággal veretett be, pontosabban vitette be magát, hiszen szigorú felügyelője ragaszkodott hozzá, pár hétig ne merészeljen volán mögé ülni. Első bökkenő, amitől lentebb esett öröm szintje, de még nem csüggedt. Kissé kínosnak érezte másokra szorul, ha valahová szeretne menni. Nem esett jól lelkének folyamatosan valakit kell kerítenie, aki elfurikázza a város különböző pontjai között. Teljesen azaz érzése kezdett lenni, mintha kitartott feleség lenne. Nincs saját vagyona, hanem mindig férje fülét rágja, ha valamire szüksége van. Mindezt fejelte meg a tény, összes cégnél dolgozó beosztott úgy bánt vele, semmit se képes megcsinálni. Igazán lekötelezték aggódnak miatta és segítenének neki, de miután a huszadik ember faggatta egészségi állapotáról, vagy szedegette el tőle a hihetetlen nehéz műanyag kávés pohárkát, igencsak rángatózó szemöldökkel fulladt hangulata mérges pocok lázadásba. Onnantól fogva iparkodott nagy ívben kerülni az embereket, mert nem szeretett volna senkivel összeveszni, de a sajnálkozásukból sem kért. Szigorúan elbarikádozta magát irodájában és lényegében ugyanott tartott, mint hetekkel korábban. Ücsörgött a négy fal között, totálisan egyedül.
Szörnyű napjait, legalább valaki feldobta. Kissé nehézkesen pötyögött még válaszokat ördögi fondorlatnak, de a hívás fogadó gombot vérprofin kezelte. Egyetlen haszna az érintő képernyőnek, szája és ceruza segítségével is lehet rajta alkotni. Nem tagadja, néhanap izgalmas elfoglaltságnak minősült ezzel szórakozni. Jelen távlatából letagadná, de akkor életét mentette meg, ahogy az a néhány üzenet, hívás, vagy találkozó is, amikor megtisztelte jelenlétével sörényes vadásza. Ebben a pillanatban sem állíthatná, nem zsákmányt észlelő keselyűként vetődött a készülékre, miután zenélésbe fogott. Sűrűn bólogatva hallgatta a szokásos tömény kérdéseket szabad este és ha igen hánytól. Fülig érő vigyorral lóbálva lábait válaszolgatott, illetve fújta fel arcát, miután könnyű szerrel kinyomták. Valahogy mindig így jár, pedig lenne mondandója. Csendesen dünnyögve szokásos balszerencséjén lesegette az órát, mikor szökhet el. Szerencséjére Tippencs aznap bekukkantott és hősies lovagként cipelte haza hátsóját szépséges kocsijával, így bőven maradt ideje készülődni. Nagy tatorzását nem csinálhatott, mivel továbbra is szigorúan el volt tiltva a súlyosabb tárgyak emelgetésétől, vagy akármilyen módon terhelést jelentő elfoglaltságtól. Az orvos lelkére kötötte hónap végéig, napközben tekergesse be ujjait. Széltől óvták, emiatt nem vette zokon, pusztán esztétikai okokból kötelezik lábadozása kitolására. Engedelmesen fáslizta át ujjait, mialatt azon pörgette agytekervényeit, vajon mit kéne aznap este csinálniuk. Vágyott már rá kimozdulhasson, de mire erre kitért volna rányomták a hívást.
Abban maradt, felméri milyen hangulatban van alvilági ninja ragadozó és attól függően veti bele magát az ötletelésbe, menjenek valamerre, ha pedig igen, merre induljanak. Neki az is megfelelt volna jelenleg, leviszik a parkba. Komolyan nem ácsingózott nagy dologra, csak kicsike környezet változásra. Ezért vett hatalmas levegőt, mielőtt odaveretett volna az ajtóhoz és ütött volna szöget fejében, még mindig nem adott kulcsot szöszi sátánfinak? Némileg elmélázva a talányon nyitott ajtót, majd ütközött bele egy nagy csomagba. Hatalmas szemekkel pislogva kukkantott bele.
-Olyan is van? Hmmm…-Tűnt el nyakig a szatyorban csillapíthatatlan kíváncsiságtól vezérelve. Hirtelen eluralkodott rajta az ajándékot látó kisgyerek boldogsága. Eszébe se jutott, ettől függetlenül minek járna neki meglepetés. Nagy erőkkel mormogva fedezte fel a szatyor tartalmát, mielőtt utol érte volna az igazság. -De…mi az, hogy ajándékot kapok? Daisuke~h!–
Csattant fel csípőre dobott kezekkel. Durcásan felfújt pofával meredt számon kérően vendégére. El sem lehet képzelni mennyire örült a gesztusnak. Madarat lehetett volna fogatni vele, csak, hát nem értette ugyan minek érdemelne ezen a jeles napon ajándékot. Ő arra sem emlékezett van efféle ünnep. Az meg egyenesen meg se fordult volna buksijában, felnőttes oroszlánja pont ennyire komolytalan dolgot tart számon. Szörnyen aranyosnak találta, éppen az volt a bökkenő, bántotta kicsikét semmivel se készült cserébe. Haragudni sem tudott igazán, amit tökéletesen mutatott pillanatokon belül nagyot szusszanva mosolyodott el és nézett hálás kismacskaként gazdijára.
-Köszönöm! Ennél boldogabb cica nem is lehetnék.- Emelte fel a szatyit széles vigyorral, majd battyogott közelebb sátánkához. Hálásan kiosztott egy puszit, nehogy magára vegye, aztán megsértődjön rosszul fogadják meglepijét. Gyorsan hozzá is látott kibogarássza a csomagolás tartalmát. Egyre jobban izgatta, mi lehet benne. Óvatos bontogatás alatt nem állhatta meg, ne sandítson rá érdeklődés közepette.
-Mióta tartasz ilyen furcsa ünnepeket?- Vette ölébe az első csomagot. Kisebb forgatást, vizsgálódást követően finoman lefejtette a borítást. Elsőre nem sikerült rájönnie, milyen ruhadarab van a dobozkában, de miután kék alsónadrág került vele szembe, száját eltátva pillantott szúrós szemekkel alvilági küldöncre. –Könnyed célzás?-
Hunyorgott gyanakodva pokoli ragadozóra, vajon milyen formában éretelmezhette a macskanapot. Átmenetileg iparkodott nem messzi vizekre evezni, azonban szembe találkozva a következő alsónadrággal. Fejét csóválva röhögött és játszott el a gondolattal következő csomagból milyen szexi ruhát fog előrántani. Hosszas ábrándozás helyett, kicsi macskára bökve vigyorodott el.
-Beletörődés jele nem növök ki belőle?-Tette maga mellé a csomagot, mielőtt hozzáfűzte volna tömör véleményét.-Helyes meglátás!-
Nyelvét nyújtva csapott le az utolsó példányra. Hadművelet előtt nagy levegőt vett. Próbálta elűzni perverz gondolatait, semmi többre ne koncentráljon. Jobban sikerült, mint hitte. Póló mintájától pukkadozó röhögésben fakadt ki. Lábaival dobolva borult hátra. Legmerészebb álmaiban se támadt volna azaz ötlete még egy ember lesz, aki Alízzel fogja kísérteni. Különbség, ebben semmi kivetni valót nem talált. Jót virult a dolgon, bár kissé érzékenyen érintették a szőke parókában eltöltött és náthás nap emlékei. Ez egyetlen pillanatra sem vehette kedvét. Könnyeit törölgetve viháncolt, míg el nem jutott odáig, hirtelen felindulásában magára rántva a pólót húzta ki magát a nappali közepén. Elsimítgatva a láthatatlan gyűrődéseket feszített legújabb szerzeményében. Pár másodperc teltével ráunt a rivaldafényre és felvillanó lámpácskával vetődött a bejárathoz. Kabátos szekrény fiókjában matatva húzta elő pótkulcsait. Sűrű nyelvnyújtós válogatással számolta ki, melyik lehet a keresett példány. Rálelve halkan felnyösszent, aztán gyorsan leoperálta a többiről. Macskás kulcstartóra applikálta és épnek számító ujján pörgetve fordult hátra. Kétszáz karátos vigyorral szökdécselt közelebb áldozatához, mielőtt mellé pattant volna. Óriási szemekkel pislogva lógatta nózija elé a kulcsot.
-Hűséges macska mi mással hálálhatná meg a sok szeretetet, mint azzal, dorombolva átnyújtja Nekori lak kulcsait!-
Mosolygott törhetetlen lelkesedéssel. El sem hiszi elfelejtkezett róla, pedig néhány hónapja oda akarta adni. Sokkal könnyebb lett volna mindkettőjüknek. Egyáltalán nem féltette kicsiny zugát alvilági kámfor ragadozótól. Szívesen látta szerény hajlékában és szívesen megosztotta vele. Lényegében régen kiderült hozzá tartozik. Ez a kulcs dolog, tovább erősíthette mindezt. Amit birtokol, amivel rendelkezik, amije van, mindent rábíz sátánfira.

Tárgy: Re: Umi otthona Hétf. Márc. 04, 2013 9:04 am

NI / NI NI (=`ェ´=)

Be kell vallja, kicsit meglepte, hogy ilyen meglepetten fogadták beköszönő felszólalását. Nem gondolta volna, hogy Cicafiú pont egy ilyen kaliberű japán esztelenséggel nincs tisztában. Bár amennyire eleinte tagadta a macskaságát, és kiindulva abból, hogy kutyát tart, nem ravasz bundást, mondjuk meggyőző érvnek számít. Ettől függetlenül egy meglepett felhördüléssel nyugtázta az érkező kérdést.
- Akit épp ünnepelünk azt ajándékozni szoktuk nem? Tehát a macskanapon a macskáknak jár ajándék… ne aggódj Nibi se maradt ki. –vonta meg a vállát a világ legtermészetesebb dolgaként kezelve a kijelentését. És ezt valahogy így is gondolta. Érzése szerint ez az első, de nem az utolsó alkalom, hogy ezt megünnepli. Cicafiú viszont jobban el volt foglalva a miértek keresésével, minthogy azzal foglalkozzon, mit kapott. Ám mielőtt ezt nehezményezve újabbat hördülhetett volna fel, feketemaccs szerencséjére megmenekült a lehordástól.
- Na azért… -ráncolta meg az orrát, ahogy becsukta maga mögött az ajtót. Ez a hálás kismacska mindjárt jobban tetszett neki, mint az elégedetlenkedő. Nem kérdés, hogy simogatta az egóját, hát még az a lelkes csomagolásboncolgatás, amibe utána belekezdtek. Az fotel karfájának döntve hátsóját tette karba a kezeit, és figyelte Ciculi műsorát. Az ezelőtt érkező kérdésre viszont csak egy halovány szájhúzással egybekötött vállrándítás volt az ismételt válasz.
- Egyre több a macskám, még a végén közösen lázadnak, ha elhanyagolok ilyeneket. –vigyorgott bele a feltételezésbe, ahogy elképzelte fekete maccsot és Nibit egy kerekasztal mellett szakszervezeti ülést tartani. Roppant szórakoztató lett volna egészen addig, míg közös erővel be nem vetik a macskaságukból adódó fegyvereiket ellene. Duplafrontos harapdálás és karmolászás már lehet, hogy visszavonulóra kényszerítette volna. Ekkora csorbát pedig biztos nem bírt volna ki az egója. Tehát ezt megelőzendő, inkább kompromisszumokra törekszik a szakszervezettel, mielőtt az egyáltalán megalakulna. De ezen eszmefuttatásainak további részét inkább megtartotta magának, és csendesen figyelte a papírral hadakozó Nekorit. Egész jót mulatott az arckifejezésein, ahogy előhúzta az alsónadrágokat, és a hozzá fűzött megjegyzéseket.
- Úgy ismersz, mint aki bármire is célozgat? –emelte fel a szemöldökét, jelezvén, hogy még a feltételezést is kikéri magának. Ha ő szeretne valamit, arra nem célzásokat, hanem egyértelmű és egyenes igényt fejez ki. –De ha már így megkérdezted, kíváncsi vagyok rájuk a csinos hátsódon. –jelentette ki hümmögve, miközben továbbra is a fotel karfáján támaszkodott. Abban viszont volt valami, hogy már rájött magától is, hogy Cicafiú sosem fog teljesen kinőni a masnis fehér macska imádatából. Akkor meg legalább olyan cuccokon legyen a képe, amik emberien néznek ki. Na azért odáig nem fognak fajulni a dolgok, hogy az összes hellokitty-s göncöt ő fogja venni neki… csak csínján a jóval, mert megárt. Azt viszont nem hitte volna, hogy a lila pólónak ekkora sikere lesz. Nagyokat pislogva követte le cicafiú röhögőgörcsét, és rögtönzött divatbemutatóját. Bár tény, azt a részét jobban élvezte volna, ha az alsónadrágokat is felpróbálja hozzá itt helyben. Sóhajtva ennek be nem teljesülése felett érzett csalódottságán hajolt ki oldalra a viharosan távozó feketemaccs után. Amíg az előbbi képzeletbeli látképen mélázott, lemaradt a hirtelen akció okáról, így egészen addig nem volt képben, hogy mit szeretne, míg az orra alá nem dugott egy kis cicás kulcstartót. Egy pillanatra habozva pislogott rá, mert nem tudta mire vélni ezt a gesztust. Nem nagyon van hozzászokva ahhoz, hogy bárkinek is a lakásához kulcsot kapjon. Meg nem mintha annyira szeretne idejönni egyedül, amikor Nekori nincs itthon, hogy beengedje. Nem is igazán tudta, hogy erre mit kellene reagálni, miközben elvette és megforgatta az ujjai között a kulcstartót.
- Nem hiszem, hogy sűrűn jönnék ide, ha nem vagy itt, de kösz. –vakarta meg a sörényét. Valószínűleg látszott rajta, hogy tanácstalan a helyzettel kapcsolatban, és kivételesen leplezni sem akarta. Esze ágában sem volt megbántani Cicafiút, főleg mikor ilyen jó kedve van, egyszerűen csak nem tudta hogy kéne kezelnie egy ilyen gesztust. A saját kulcsát nem tudta odaadni cserébe, mert nincs nála a pótkulcs, és nem fog tudni bemenni a saját lakásába. Kicsit gáz lenne, ha a kapuja előtt kellene csöveznie, míg aktakukacot fel nem zargatja, hogy engedje már be. Tovább vakarászva a fejét tanácstalanságában végül arra jutott, hogy még visszatér erre a témára.
- Ehhez még lesz hozzáfűznivalóm, de egyelőre hirdessünk egy reklámszünetet a témához. –osztott ki egy finom smacit, jelezvén, hogy a semmi komoly. Viszont lehet nem ártott volna elterelni a témát, ha nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni magát. Hamar eszébe is jutott, hogy a bentokat még nem adta oda Ciculinak, de ebbe belegondolva támadt egy hirtelen jött ötlete. Ha már így bekészült velük, miért itthon egyék meg őket? Kb bárhova elmehetnének, ha úgyis ráérnek mindketten. És őszintén szólva Daemonnak is jólesett volna egy kis kikapcsolódás, bár mikor nem. Szeretett kihasználni minden adódó alkalmat arra, hogy lazítson, és ha jó a szimata ez most igazán annak ígérkezik.
- Hm, ha nincs ellenvetés, akkor öltözz, és elviszlek valahová. –fogalmazódott meg benne a tökéletes ötlet az este további részének eltöltésére. Remélte most semmi olyan szerencsétlen balszerencse nem fog történni, mint mikor legutóbb fontolgatta ezt a tervezetet. De bízott benne, hogy a macskanap csak szerencsés lehet. A Nekoritól érkező válasz pedig felettébb ínyére való megfogalmazásban érkezett. Vissza sem kérdezett, mert a végén még meggondolja magát. Nem tudja mire vállalkozott, ha Daemonra bízza a stylist szerepét. Nem is teketóriázott sokat, ismerősként bevetődött a gardróbba. Ott azonban először némi szemöldökrángatózás kíséretében hőkölt vissza a megfogyatkozott ruhamennyiségen. Legutóbb mikor itt járt, még vagy háromszorennyi gönc volt. De nagyot fújtatva nyelte le a mérgét, és igyekezetett heves koncentrálással mazsolázni a vállfák között, hogy maradt-e még valami használható. Néhány perces böngészés, és hümmögés után a vállára is dobált néhány holmit, hogy a hálóban várakozó áldozat kezébe nyomja. [1][2][3]. Mivel ilyesmiket szökőévente egyszer sem lát Cicafiún, sejtette, hogy nem lesz túl lelkes a dolgot illetően, de ha felajánlotta, akkor már nem visszakozhat. Karbatett kézzel, kérlelhetetlenül ácsorgott felette, és dobolt ujjaival, míg magára húzgálta a ruhadarabokat. A végeredményen pedig elégedetten csettintett, hogy pontosan olyan, ahogy elképzelte.
- Profi ízlésem rávilágít milyen szexi vagy. –húzta oda a tükör elé, miközben finoman megpiszkálta a hálós anyagon áttűnő köldökpiercingjét. –És még ez is látszik. –bólogatott elégedetten. Igazából tényleg teljes mértékben elégedett volt a „művével” bár tény, hogy ilyen alapanyagból nem nehéz dolgozni. Cicafiú még ruha nélkül is szexi, sőt úgy a leginkább az, de ez egy teljesen más megvilágítás. Mielőtt azonban teljesen elterelődtek volna a gondolatai, egy halovány torokköszörüléssel zökkentette vissza magát. Igazából nem siettek sehová, sőt… ahova menni készülnek, oda annál jobb minél később érkezik. Viszont ha sokáig marad itt Nekori kicsillagjával játszadozni, akkor a végén már nem késő, hanem már túl korán lesz ahhoz, hogy elinduljanak. Úgyhogy igyekezett szorgalmazni a kabátba öltözködést, és még azelőtt felkapta a bentos szatyrot, hogy hanyagságból itt maradhatott volna.

Tárgy: Re: Umi otthona Pént. Márc. 08, 2013 10:48 am

Ni / Ni Ni (=`ェ´=)

Kissé meglepetten pislogott, mit nem lehet érteni a kulccsal kapcsolatosan. Neki egyértelmű volt szabad átjárást adott és ebben semmi szokatlant nem talált, ha már ennyi ideje húzzák egymás idegeit. Apróságnak vélte, mivel egész messzire jutottak, szóval merészelte azt feltételezni, legalább idáig elkeveredtek kapcsolati fronton, viszont sátáni hozomány tanácstalan fejvakarása, épp arról árulkodott, nem igazán van képben. Nem szeretett volna akadékoskodni, vagy fejtágító kiselőadást tartani, megközelítőleg így nézhet ki, amikor valaki jelezni próbálja, komolyan vesz valakit és nem csak vendégségbe ereszti be privát életterébe. Belekezdene, biztosra veszi, ott kötnek ki, éjszakai vadász sértődötten beduzzog, vagy sikeresen összekapnak, mert egyik se érti meg, amit a másik el szeretne magyarázni. Úgy gondolta, erre későbbiek során visszakanyarodnak, mert ezt az estét nem volt szíve befuccsoltatni párkapcsolati tanácsadással. Igyekezett minél gyorsabban átlendülni a vételezett reakción, mintha észre se vette volna és legnagyobb megkönnyebbülésére támogatták csendes sztrájkolását. Kapott némi haladékot az üggyel kapcsolatban, amíg remélhetőleg sikerül összeszedni gondolatait, minél érthetőbben sikerüljön felvázolni a helyzetet és nehogy kacifántos tragédiát kerekítsen ki belőle. Egyre jobban tartott tőle, minden beszélgetésük bánatos siránkozásba fog átcsapni, ha arra szánja el magát kinyissa száját. Lassan meg sem képes számolni hányszor bömbölt pisis gyerekként bolha méretű problémákon. Kész csoda még nem tették lapátra megrögzött depressziós rohamai miatt, vagy ordították le sűrűn váltakozó hajszálait, legyen szíves értelmes felnőttként kezelni az életét és ne hisztizzen annyit.
-Már vártam mikor rukkolsz elő hasonlóval…-Csóválta meg fejét széles mosollyal, ahogy szemre hányóan mellkason ütötte szöszke sörényesét. Eleve azt hitte, úgy fogadják ajtajában, tíz perce van elhagyni házát, mert ide és ide mennek. Szinte látta maga előtt a jelenetet, hogyan perlekedik paprika vörös fejjel, miért nem lehet előre közölni, vagy mekkora problémában lenne, mit vegyen fel. Abban nem kételkedik szórakoztatónak találná ideges szöszölését alvilági bűvész ragadozó. Biztosra veszi elégedetten nyúlna el a kanapén, miközben agyvérzést készül kapni, megint nem tudott előre tervezni, hogy időben elkészülhessen, és sebtében kell valamit kipöccintenie gardrób szobájából. Erről a vicces és mérget venne rá, még sokszor előforduló jelenetről kipattant egy hirtelen, na meg remeknek tűnő ötlet kókuszából. Felpattanva fekhelyéről csettintett ujjaival és „ah!” felkiáltással tette közzé isteni sugallatát.
-Az nem jár én semmivel se készültem, úgyhogy magamat adom! Öltöztess fel, senpa~i!- Húzta el az utolsó szót fájdalmasan hosszan karjait széttárva. Kissé túlzottan átjárta az átszellemült légkör, miként szolgáltassa a lelkesen rajongó ifjoncot. Másrészt kitört belőle a pukkadozó röhögés, mert eszébe jutott nem olyan régen még hasonló jelzővel illette ördögi leleményességet, csak épp kicsit sem fanatikus körítéssel. Visszagondolva nagyon furcsa, akkoriban mekkora gondot okozott neki, hogyan kéne szólítania. Teljesen hozzászokott a jelenlegi kényelmes helyzetéhez, keresztnevén szólíthatja, és nem szedik le fejét gyilkos pillantásokkal. Az is igaz, próbált rá figyelni ne koptassa ezt a szép nevet a nap minden percében, mert azért biztosan hátsón billentenék. Illetve, az se lett volna jó, ha annyira magától értetődőnek veszi cégnél, utcán, tömegben, akármilyen pletyka közeli helyen elüvölti. Jobb félni, mint megijedni, ami saját esetében ezerszeresen igaz. Hajlamosnál ilyen részletekben figyelmetlen lenni.
Felhívást követően már igazán nem maradt más dolga, csak karjait hátra téve szobájához szökdécselni és érdeklődve szemmel követni szavannai ragadozója áldozat cserkészését. Buksiját bedugva hajolt előre, minél szélesebb panoráma képet kaphasson, elsősorban valakiről és annak is bizonyos gyenge pontjáról, aminek következtében majd nem orra előre esett be a helységbe. Szerencséjére idejében reagált megkapaszkodhasson az ajtófélfában, bár majd nem eljátszotta a jelenetet, csak hátrafelé. Szembe találkozva a kiválasztott ruhákkal akkorát hőkölt hátra, mint az űzött gazella, aki rádöbbent most lesz vége életének. Falfehérre sápadva meresztgette szemeit a fogalma sincs, hol talált példányokra. Száját eltátva ütemesen rázta fejét és karjait tiltakozóan, mialatt lassan hátrált sorsa elől. Nem volt az a pénz, abban a valamicsodában utcára merészkedjen, kivéve az ördögi akaratot, aki tapodtat sem tágított elhatározása elől. Addig nyüstölte néma parancsnokként, míg derekát beadva elkapta a holmikat. Mérgesen puffogva látott hozzá az öltözködéshez, mialatt sűrűn dünnyögve kommentálta a felső legalább úgy fest, mint a lepkeháló, pedig semmi szükség arra, megpróbálják befogni. Nadrágról már inkább mélységesen hallgatott, csak morcosan motyogott, ahogy a szűk szárával hadakozott.
Meg sem szólalt a tükörmustra közben, csak karba tett kezekkel álldogált. Dühösebb volt annál, azzal legyen elfoglalva egész aranyos, ahogy sátáni bűvész macska szórakozik köldök piercing-jével. Túlságosan lekötötte a számára előnytelen és visszataszító látvány. Úgy érezte magát, mint egy vásári kötözött sonka, aki bohóc mintás gatyában rohangászik, csak épp a színekről csúszott le festékes bödön osztásakor. Nagyon szeretett volna már a tükör elől szabadulni, ha már kénytelen lesz ebben az összeállításban maradni. Nem volt fél percnél tovább kíváncsi a szörnyű tükörképére. Kínszenvedés volt minden egyes ott töltött másodperc. Azt sem tudta merre fordítsa tekintetét, vagy mivel kösse le magát, míg sátánfi kiszórakozhassa magát ékszerével. Egyre türelmetlenebbül toporgott, mert neki ez a vizslatás egyáltalán nem volt kellemes. Felért egy borzasztó megaláztatással. Totálisan kirakati baleknak érezte magát, akin röhöghet a fél világ.
-Úúúú~gy utállak!- Dobbantott durcásan felfújt hörcsög pofijával.-Visszaéltél a nagylelkűségemmel! Ilyen többet egészen biztos nem lesz!-
Mutatta fel hihetetlen fenyegető erőként mutatóujját, ahogy ingerülten elvágtázott cipős szekrényéhez fájdalomdíjként kiválaszthasson neki tetsző bakancsot. Ritkán esett meg ennyire szívére venne valamit, de ez most hihetetlen rosszul érintette. Úgy érezte kijátszották ellene a bizalmát, annak ellenére, tudta nem szándékosan tették. Jól emlékszik sosem beszélt arról, mennyire hadi lábon állna önmagával, vagy a tükrökkel. Lényegében semmi figyelmeztetést nem említett ezzel jobb békén hagyni. Egész butaság is az ő remekbe szabott ötlete volt. Lényegében magának köszönhette rosszul jött ki a helyzetből. Ennek hangot adva szusszant fel és sandított ki arca elé tekert sála és fejébe húzott fekete, macskafüles sapkája alól. Bűnbánó szemekkel pislogott ördög ügyvédjére, mielőtt megadóan lehorgasztotta volna buksiját.
-Bocsánat.-Vizslatta kitartóan cipője orrát, miközben csendesen morgott a puha pamutba, vagy rugdosott láthatatlan kavicsokat.-Nem szeretem ezeket a mutogatós dolgokat, mert nem állnak jól és látszik bennük, mennyire…rosszul nézek ki. Nem akarom magam látni és…még nem, szóval…dolgozunk rajta normálisabbnak lássam a tükörképem, de még nem megy és igen, ez megint egy újabb szánalmas problémám.-Vágott be fancsali vigyort.-De menjünk, mert nem akarom, megint teljesen elrontani a hangulatot. Folyton ez van! Már az idegeimre megy…-
Araszolt a folyosóra lendületesen, hogy ténylegesen neki gyürkészhessenek a távnak. Igazán nem szerette volna taccsra tenni a kiruccanást, pedig újfent közel rugdosta hozzá. Arról se volt meggyőződve ezek után bárkinek lenne kedve elmenni valamerre. Nem tudta mi lesz, de neki muszáj volt fejet szellőztetni, vagy bebújik az első ágy alá és ki sem dugja az orrát napokon keresztül. Ha most nem szánja rá magát kimozduljon, biztosan rátör a globális elrejtőzhetnék és nem akar megint oda kilyukadni takaróba burkolózva gubbaszt, miközben semmi másra nem képes gondolni csak arra, mennyire utálja önmagát.

Tárgy: Re: Umi otthona Szomb. Márc. 09, 2013 10:23 am

NI / NI NI (=`ェ´=)

Nem igazán értette, hogy miért kapott megint ilyen heves fújtatást az akciója, tekintve, hogy szabad kezet adtak neki. Semmi kivetnivalót nem talált a dologban, Cicafiú mégis olyan morcosan hagyta faképnél, hogy megtámadja a cipős szekrényt, mintha egy szál boxer nélkül küldte volna ki a főtérre. Egyáltalán nem látta úgy, hogy visszaélt volna a jóindulatával. Higgye el, hogy ha azt tette volna, az nem így nézne ki. Elfelejti, hogy még mindig Daemon Nagai-al áll szemben, akit nem kell félteni, ha arról van szó, hogy keresztbetegyen valaki önbecsülésének. Esze ágában sem volt ilyesmihez folyamodni Ciculi esetében. De még mielőtt erről felvilágosíthatta volna némi morgás közepette, egy sapkából és sálból alig kikandikáló bűnbánó kismacskával találta szemben magát. Karba tett kézzel dobolt ujjaival felkarján, némi szemrehányással a tekintetében, de aztán nagyot sóhajtva lapogatta meg a cicafüles sapka feje búbját. Az érkező bocsánatkérést elfogadja, főleg mert saját magától jutott eszébe. Innentől kezdve meg mi értelme lenne egy ilyen apróságon ölni egymás idegeit…
- Akkor legközelebb az elején kezdjük, és mire ez legközelebb rajtad lesz, már magadtól fogod felvenni. –böködte meg finoman a mellkasát. Ha a fokozatosságon múlik, hát legyen. Ennyit igazán megér, hogy feketemaccs önbizalma is legalább olyan szexi legyen, mint a számára túlságosan alulértékelt megjelenése. De szó mi szó, úgy érzi, kezdi egyre jobban kezelni ezeket a helyzeteket. Tény, hogy sokkal könnyebb a helyükre tenni a dolgokat úgy, hogy egyre több mindent tud meg Nekoriról.
- Nyugi maccs, nincs harag. –osztott ki egy buksisimit miután beérte a folyosóra szökött áldozatát. Attól nem tartott, hogy ennyivel oda lenne az egész este, mert ha sejtései nem csalnak, Cicafiúnak tetszeni fog ahová viszi. Csak azt nem tudja, hogy hogyan tereljen egész addig, míg oda nem érnek. Legkézenfekvőbb megoldásnak az látszott, hogy kitalál valami ürügyet. Előtte viszont támadt még egy ötlete. Némi kotorászás után előkereste a zsebébe pottyantott cicakulcsot, és a levegőbe emelve meglóbálta feketemaccs előtt.
- Asszem ezt most felavatom. –zárta be a lakás ajtaját, majd pottyantotta csúsztatta vissza a zsebébe a kulcstartót. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, meglapogatta a zsebét, és indult el a lift felé, hogy megnyomja a hívógombot, míg csomagolt macska is beéri.
A kocsiba pattanva kivételesen nem kellett a gps segítségéhez folyamodnia, így mivel a kis térképet kikapcsolni nem igazán lehetett, nem táplált be úticélt, csak hagyta ahogy van. Arról még így is hasznos információkat ad, hogy hol mekkora a forgalom az utakon. Mivel ez elég árulkodó volt egy idő után, hogy merre tartanak, így meg is jegyezte a dolgot.
- Be kell ugranom az NTV-hez valamiért. –végülis nem hazudott… csak azt nem tette hozz, hogy azért, mert ott fogják eltölteni az estét. Nem tudja mennyire elégítette ki Ciculit ez a válasz, de mikor leparkolt a székház mélygarázsában, elég tanácstalan tekintetet kapott, ahogy kiszállást intett. Az úgy nem lenne kóser, ha itt akarná megvárni, úgyhogy tessék szépen kiszállni és jönni vele. Már rég hazament mindenki, úgyhogy elég üres volt a parkoló, és maga az épület is, de Daemon belépője korlátlan ki-be járást biztosított neki a nap bármelyik szakában. Így az amúgy ilyenkor lezárt lift kijelzőjéhez érintve máris kinyílt előttük az ajtó. Elsőként az irodája felé véve az irányt nyomta be a megfelelő emeletet, és cammogott végig a takarékos üzemmódban megvilágított folyosókon.
- Nem tudom, te mire gondolsz, de én ilyenkor általában egy rossz horrorfilmben érzem magam. –jegyezte meg viccesen. Elérve a kívánt ajtóhoz pedig gyorsan elintézte a dolgát. A fiókban matatva előszedte az egyik pótkulcsát, amit észrevétlen szintén a zsebébe dugott, majd a szekrényből kihalászott két összetekercselt pokrócot. Ilyesmi mindig van nála, lévén, hogy milyen „változatosak” az alvási szokásai, ha egy egy átdorbézolt este miatt nem jut idejében fekhelyhez. Az egyre tanácstalanabb Cicafiú arcát nézve pedig csak egy sunyi vigyorral nyugtázta azt. Élvezte ezt a szerepet, bár mindig is szerette, ha a kezében van az irányítás. Visszaérve a lift elé becélozta a legfelső emeletet, azután pedig a vészkijárat mellett lévő, közvetlen a tetőre nyíló lépcsősort. Az ide kivezető ajtó általában szintén zárva van, de pont Daemon lenne, akinek ehhez már nagyon régóta ne lenne kulcsa? Még egykét évvel ezelőtt kényszerítette ki aktakukacból egy ciki fellépésért cserébe. Nem tudja, hogy sikerült megszereznie, lévén, hogy ez a dolgozók elől elzárt terület, de őt az nem különösebben érdekelte. Mióta egyszer véletlen nyitva találta, és kimerészkedett, erre a kulcsra pályázott. Azóta pedig elég sűrűn jár fel ide, ha kicsit el akar szakadni a sürgés forgásból, de mégse teheti meg, hogy messze keveregjen az épülettől. Ennyi idő alatt pedig már egy kellemes kis zugot is kialakított ahol az eső, vagy az idefent elég szokásosnak számító szél sem zavarhatja békés ejtőzését.
- Üdvözöllek a rejtekhelyemen. –tolta kifelé maga előtt Nekorit –Nem házikó, és nem is egy fa tetején van, de szerintem egész hangulatos. –vonta meg a vállát karjait kitárva. Nem is habozott sokat, le is vetődött a padra, maga mellé téve a pokrócokat, és kényelmesen hátradőlve élvezte a friss levegőt. Mivel ilyenkor még elég korán sötétedik, a kilátás már szintén egész fílinges volt a sok aprónak tűnő fénypacával az orruk előtt és lábuk alatt.
- Mondanom sem kell, hogy te vagy az első, akit ide magammal hozok. –szöszmötölt közben a becsomagolt bentos dobozokkal. Ez a hegyilevegő máris meghozta az étvágyát, így hamarosan szorgalmazta is az elpusztításukat. –Gyertyám az nincs, de van kedved velem vacsorázni? –pakolta le a két dobozt. Mivel igazából neki csinálta, jobb lett volna úgy kérdeznie, hogy adsz-e belőle, de mint tudjuk Daemon és az étel elég sajátosan elválaszthatatlan kapcsolatban állnak egymással. Remélte legalább egy kicsit jót tesz feketemaccsnak a környezetváltozás, mert ahogy észrevette, megint eléggé rossz bőrben van, mióta kényszerpihenőre küldték. Pont neki ne tűnne fel ennyi idő után? Mivel eddig úgy tűnik csak rontott a helyzeten, talán ezzel most kárpótol.

Tárgy: Re: Umi otthona Hétf. Márc. 11, 2013 7:55 am

Ni / Ni Ni (=`ェ´=)

Bőszen rejtőzködött kabátja rejtekében, ahogy a folyosón hintázva várta végre neki rugaszkodhassanak a távnak. Ha picikét kitekintett plafont verdeső rossz kedvéből, akkor rádöbbent egyre inkább foglalkoztatta a kérdés, ugyan hová fognak menni. Liftben ácsorogva már többet kalandozott lehetséges útvonalak és célállomások találgatásának küszöbén, mint kuporgott sötét felhőjébe burkolózva. Eluralkodott rajta kíváncsi fáncsi oldala, aminek következtében beindult az összefüggés gyártó üzeme. Szép sorjában végigrobogott a lehetőségeken, milyen helyek jöhettek szóba, vagy egyáltalán hova eresztenék be horgász hálóban. Az is megfordult a fejében, valamilyen egzotikus halakat áruló boltba, étterembe, akármilyen üzletbe térnek be, hiszen az még tökéletesen beleférne a macska nap kritériumába és drágalátosan rafinált sörényes vadászából, akármilyen alattomos húzást kinézett, amivel tovább érzékeltethette volna Nekori-ságát. Igazából nem bánta volna különösebben. Semmi kifogása a halak ellen, bár sokat nyomott a latba milyen módon készítik el, meg egyáltalán milyen fajtájú kopoltyúst tesznek terítékre. Mondjuk, ha bízhatott, már pedig garantáltan bízhatott alvilági trónvárományosa kifinomult ételszakértő orrában, akkor biztosan oda vinnék, ahol neki sem lehetne ellene kifogása.
Persze az sem biztos enni viszik, vagy bármi köze lehetett volna a halakhoz. Nincs kőbe vésve, kizárólag kajolni mehetnek. Az sem eleve a szavannai lustaság bélpoklosságából indult ki. Lényegében akárhova vihették, ami nem segített dilemmájában. Továbbra sem jutott egyről a kettőre, így elég nagy fejtörések közepette csüccsent bent rajongásig imádott kocsi anyósülésére. Széles mosollyal köszöntette a szépséges járgányt és onnan folytatta morfondírozó állvakargatását, ahol abbahagyta. Sikeresen könyékig merült az elméletgyártásban, ezért tőle szokatlanul lassan esett le számára a tantusz, minek gurigáznak a tv-s bázis irányzékába. Hatalmas felismeréstől kissé értetlenül tátotta el száját. Valószínűleg túlságosan látványosan, mert azonnal jött csendes kérdésére a válasz. Némi gyanakvással vegyes tanácstalansággal bólintott rá a dologra és fészkelődött két sort, míg végre kiszállhatott az ismerős mélygarázsban. Szétnézve az átlagosnál is hatalmasabb, üresebb és elhagyatottabb garázsban nagyot nyelt. Rohamléptekkel vágtázott biztonsági fedezéket nyújtó sátánfi mellé, akinek karját néhány percen belül ki is bérelte állandó lakosként. Tagadnia sem kéne tele volt liberója ettől a helytől és nincs azaz életbiztosítás, ami rávehette volna leakadjon szöszke üstkavaró karjáról.
-Nyááá~h!-Csattant fel idegesen, mialatt kiosztott egy zsörtölődő vállon paskolást kíséretének.-Ne mondj ilyeneket, mert így is attól félek, mikor ugrik ki valamilyen sok csápos…ez a hatalmas csőrű, nyálazós, rusnya izé az egyik ajtó mögül!-
Mutogatta szorgalmasan rémálmát elhatalmasodó undorral. Hideg kirázta az elképzelt jelenettől, milyen szörnyűséges dolgok támadhatnak rájuk ebben a gigantikus épületben, amikor egyetlen lélek sem tartózkodik benne. Sokszor megköszönte volna, ha villámgyorsan távoznak és sokkal kellemesebb környezetben kötnek ki, ahol tényleg nem tart tőle, akármelyik pillanatban rájuk ronthat a baltás gyilkos. Erre még várhatott, mert a következő percekben totálisan összekuszálták ezerfelé rohangászó gondolatait. Végérvényesen kiégett processzora, miután olyan dolgok kerültek elő, amiről sokkalta jobban cserkész kirándulás jutott eszébe, mint könnyed kikapcsolódás.
-Hát az?-Bökött a pokrócokra végérvényesen elvesztve minden halovány reményét, talán tudja, mi zajlik körülötte. Azon a ponton felfelé mennek a lifttel már egyenest pánik közeli állapotban meresztgette szemeit.-Mi-mi-mi…miért arra mész?!-
Forgolódott kétségbe esetten felvéve hangsúlyát, hogy a legkisebb mértékben sem arra indultak el, amerről jöttek és kijárattal szemben homlok egyenest másfelé vették a sétát. Egyáltalán nem tetszett neki az a padlásterekre emlékeztető lépcsősor. Nagyon nem akaródzott odabotorkálni, de azt sem merte volna megkockáztatni egyedül hagyják a legfelső szinti kopp üres folyosón. Ha már választhatott, akkor pokoli küldönc pár centiméteres körzetében maradt, szóval nagyot fújtatva gyűjtötte egybe elszántságát és lódult utána. Végig szorosan mellette araszolt, árnyékként követte. Félelmében még szemeit is összeszorította, mielőtt feltárult volna a kulcsra zárt ajtó tartalma. Ki sem mert szemhéja mögül kandikálni, míg arcát kellemes esti levegő meg nem csapta és fülében nem csengett a helyet megnevező alvilági bűvész ragadozó szólama. Erre már némi bátortalan toporgással felnézett. Hatalmas szemekkel pislogott a csodálatos látképre. Nem kérdéses elnyerte tetszését és még többet szeretett volna belőle látni. Rögvest gyermeki lelkesedéssel robogott a korláthoz. Fellépve az alsó keresztgerendára hajolt ki a város panorámájára. Elképedve tátotta el száját és hallatott tipikus turista hangokat, ahogy egyik dologról rácsodálkozik a másikra. Percekig bambult az ezernyi fényes pacára, miközben igyekezte beazonosítani melyik fénycsóva, vajon melyik épülethez tartozik.
-Ez gyönyörű!- Tárta szét karjait és élvezte széles mosollyal az odafent tomboló szél erejét. Hűvös volt, de még nem annyira jégcsapok lógjanak le orráról, vagy lefújja buksijáról kedvenc sapkáját.-Még szerencse nem hajó és nem süllyed el…-
Pattant le kilátójáról fejét rázva, megint micsoda remek hasonlat jutott eszébe. Igaz a dolog akkor lett volna ennél is helytállóbb, ha mögötte ácsorog szíve választottja, ahogy filmbeli változatban. Némi csendes kuncogás tört belőle elő, ahogy elképzelte szívszaggató jelenetüket, de a röhejes képet gyorsan arrébb hessegette és helyette nagy erőkkel bevetődött padon terpeszkedő éjszakai ragadozója mellé. Hatalmasat sóhajtva fészkelődött hozzá annyira közel, amennyire tudott. Békésen elkényelmesedett vállánál és elhatározta nincs az a természeti katasztrófa, ami onnan felszedhetné.
-Meg sem kérdezem, hogy jutottál kulcshoz. Miért pont ide? Azon kívül senkinek se jutna eszébe itt zavarni.-Bökte meg ravasz merénylője arcát.-Köszönöm a meglepit. Majd összepisiltem magam ijedtemben, de megérte. Nagyoo~n szép!-
Fészkelődött boldogan mozgatva vállait. Tényleg odáig volt a kilátásért és valóban meglepték. Fogalma se volt róla, létezne ilyen hely a felhőkarcolóik tetején, vagy ha még is, ennyire remek bunkik lennének. Az meg eleve meg se fordult a fejében, ennyire romantikus kedvében legyen ördögi kámfor vadásza. Legkisebb mértékben sem bánta, sőt igazán jól esett kicsiny lelkének. Egyedül az pitiszkálta, lassan sokkal többet kap néhány óra alatt, mint kijárna. Remélte több váratlan ajánlattal már nem áll elő, amit újfent sikerült rossz pillanatban elkönyvelnie. Cseppecskét ledermedt a vacsit érintő kérdésen. Kőszoborként pislogott az előtte landoló bento-s dobozokra, amik nagyon édesek voltak, csak épp ő még azon se jutott túl, most komolyan megkérdezték hajlandó e kajolni. Ha létezett átmeneti totális tanácstalanság, akkor ebben szenvedett. Fogalma se volt hova tegye zavarában most komolyan ez a mondta hagyta el sátánfi száját. Valahogy tőle túlságosan megszokta a kijelentő hangnemet és picikét lesokkolta a kérdés, mintha akkora dologról lenne szó, pedig csak a cicás uzsiról érdeklődtek. Ebből említeni sem kell, megint fura kérdés jutott eszébe és olyan sikeresen belegabalyodott fantáziája gonosz üzenetébe, kissé értelmetlen hablatyolással tért vissza az élők világába.
-Uha~öhm…ige…a jóha~m! Bocsánat-bocsánat-bocsánat rossz vidékeken kalandoztam, de már vagyok! Persze! Nagyon szívesen vacsiznék veled!-
Mosolyodott el hatalmas fújtatást követően, végre sikeredett túljutnia az üzemzavaron és teljes erejével koncentrálhat a jelenre. Nagy erőkkel vetődött a dobozok elé, belesandíthasson tartalmukba. Látva a cicaformára halmozott elemózsiákat egyre nagyobb erőkkel szorongatta tenyerei közé kapott fejét. Csendesen nyöszörgött az édes állatkákon és erősödött benne fel a részvét. Egyre kevésbé volt szíve evőpálcikával beleturkálni a kicsi halmokba, vagy végérvényesen eltüntetni őket. Addig hezitált a bento felett, végül nagyot sóhajtva megadta magát. Pálcikákat letéve pislogott bánatos képpel készítőjükre.
-Most tényleg egyem meg őket? Olyan aranyosak! Biztos sokat vesződtél velük. Ah! Tudom már! Csinálok róluk képet, hogy megőrizhessem az utókornak és így nem tűnnek el nyomtalanul.-
Fordult oldalra előhorgászhassa táskája mélyén lapuló telefonját. Meg sem lepődött az álnok technikai ketyere pont most döntött úgy nem hajlandó karmai közé kerülni. Hosszasan motyózott, mire sikerült előkerítenie és elkészíthette a sokat érő képeket. Megpróbált kósza kísérletet tenni készítő és mesterműve fényképre is, de az a benyomása volt, még kérlelő szemeivel sem fogja elérni, lencsevégre kaphassa sátánfit.

Tárgy: Re: Umi otthona Kedd Márc. 12, 2013 1:29 am

NI / NI NI (=`ェ´=)

Be kell vallja, egy pillanatra megkörnyékezte a szívroham, mikor Nekori felfedező kismacskákat megszégyenítő elánnal vetődött fel a korlátra. Hatalmasra kerekedett szemekkel áll meg a keze mozdulat közepette, amit épp csinált, és figyelte, ahogy hadonászik, mintha épp azt tervezné, hogy szárnyat bontson. Vele ellentétben ő kevésbé szórakozott jól az előtte lévő képet figyelve. De hála az égnek hamarosan ismét szilárd talajon állva fordított egy kicsit hátat az öngyilkos hajlamoknak, így Daemon is sóhajthatott egy nagyot, hogy nem fújja le a szél a korlátról pehelysúlyú fekete macskáját. De kajak… elég egy nagyobb széllökés, és máris a levegőben van a pihe hátsója. Azért jobban is vigyázhatna magára, főleg, ha valaki más jelenlétében csinál ilyeneket. Azért annyira nem szuperhős, hogy csak úgy utána tudjon ugrani, és a pokrócot a nyakába kötve, fapados köpönyegével elrepkedjenek a naplementébe. Szerencsére még mielőtt jobban belemerülhetett volna az idióta képzelgésbe, kérdést intéztek hozzá.
- Ez nem épp elég? –nézett furcsán a mellette kikötő, jelenleg a legjobb helyen lévő Cicafiúra. Nem értette ezeken kívül még mi szükség lenne arra, hogy megmagyarázza, miért szeret idefent lenni. Főleg, hogy róla van szó… nála ez a két dolog súlyosabb napokon felért a paradicsommal. A miniatűr béke szigete, mikor már úgy érzi, hogy szétrobban a feje. Főleg olyankor, mikor olyan mítingeken van, ahol egy teremnyi emberrel kell kezet fognia, aztán meg órákon keresztül érzi, ahogy cirkálnak fel-alá az épületben. Szörnyen leterhelő. Ilyenkor kifejezetten nem kedvelte a képességét, hiszen az elől mégsem táncolhatott ki, hogy egy leendő szponzorától megtagadja ezt a gesztust. Nem vetítene rá túl jó fényt. És mint tudjuk, minden azon múlik, hogy mennyire vagy megnyerő az első találkozáskor. Ezeknél az embereknél nem sok esély van arra, hogy majd később bizonyíts. Ha nem kelted fel az érdeklődését, és nem tudod meggyőzni, hogy jó helyen lesz nálad a pénze, már buktad az egészet.
- Valahogy sejtettem, hogy csíped az ilyet. –jegyezte meg elégedetten. Nem volt nehéz rájönni azok után amilyen lelkesedéssel vizslatta a várost a kertje végéből. Az viszont újfent meglepte, hogy milyen képszakadással blokkolt le Ciculi, mikor a felajánlás kíséretében elé tolta a bentos dobozokat. Nincs az az isten, hogy ezzel valami rosszat mondhatott volna. Ebben most egészen biztos, így egyáltalán nem értette mire fel ez a pislogós adásszünet. Haloványan meglegyezve a kezét az orra előtt végül ugrásszerű visszatérést kapott ebbe a jelen dimenzióba. Arról viszont nem lett felvilágosítva, hogy mi volt az intermezzo tárgya.
- Még mindig nem tudom követni a macskaeszmefuttatásaidat. –sóhajtott egyet megdörzsölve a homlokát. De hamarost újabb okot kapott arra, hogy ráncolhassa az előbb említett testrészletét. Cicafiú csillogó szemekkel piszkálta ugyan az elé tett vacsorát, de addig nem jutott el, hogy a szájába is kerüljön belőle.
- Nyomuk se maradjon, nem azért melóztam velük, hogy vitrinbe tedd! –jegyezte meg kicsit morcosan, de feketemacs ezt valószínűleg meg sem hallva már a táskájában kutakodott. Ha nem Nekoriról lett volna szó, már rég elfogyott volna a türelme, és inkább elveszi előle a fotómodellé avanzsált vacsorát, de vele szemben képes volt annyira türtőztetni magát, hogy karba tett kézzel dőljön hátra a padon, és morcos képpel sandítson, megtartva magának a zsörtölődős megjegyzéseit. Már amennyire utóbbi sikeredhetett, bármennyire is igyekezett, azért mégis csak „megmondom a magamét” Daemonról volt szó. Az étel nem játék, és tényleg azért csinálta, hogy megegye. Meg úgy kattogtat, mintha azt hinné, sose fog többet ilyet kapni. Az már határozottan nem tetszett neki, hogy miután a rizsmacskák kiszolgálták magukat, fotósuk tekintete áttévedt az ő mufurc valójára. Nem, most nem hatják meg a kismacska szemek, nem fog kamera előtt pózolni, így egyértelművé téve álláspontját rázta meg a fejét.
- Én csak melóból szoktam pózolni. Daisuke fényképarca elveszett valahol út közben. –adta elő megvakarva az orra hegyét. Sajnos ez volt az igazság. Hivatalból bármilyen érzelmet vissza tud adni a képeken, vagy bármikor képes bevágni a bájosan fangirl szívet melengető arcát, de ha arról van szó, hogy spontán önmagát adja, eléggé meg van lőve mostanában. Nem sűrűn kérnek tőle ilyen fényképeket a közeli hozzátartozói.
- És tessék, igazából ezért szeretek lesifotókat csinálni. És igyekszem elkerülni, hogy készüljenek rólam. –tette hozzá halkan a végét arra a néhány kínos esetre gondolva, mikor még épp idejében vonatták vissza a bulvárból egy-egy elkapott mozzanatát. Cicafiú persze egyből lebiggyesztett kedvvel horkant fel a közös képeiket illetően. Igazából ez eddig nem is nagyon jutott eszébe. Hümmögött egy sort a problémán, aztán egy elegáns mozdulattal kikapta Nekori kezéből a telefont. Közelebb hajolt hozzá és elkattintott egy mesteri fotót arról, ahogy beleharap a sapkája macskafülébe.
- Kompromisszum? Majd téged nézlek a kamera helyett. –tolta az orra alá az elkészült képet. Ez viszont még nem volt elég. Daemont megint elkapta egy gyerekes öt perc, aminek következményeként, és persze a közben fellelkesülő feketemaccs hathatós közreműködésével még született jópár, magas értelmi szintet tükröző kép. Utolsóként egy smacit örökített meg, ami természetesen nem addig tartott, amíg elkészült a kép. Lepakolva az ölébe a telefont, még jó sokáig kóstolgatta a vele szemben ülőt. Csak szépen finoman, senki se siet sehová. Miután pedig nagymacskai kedve úgy tartotta, sziesztát hirdetett, és újból Ciculi kezébe nyomta az evőpálcikákat, hogy mostmár aztán tényleg ideje vacsorázni. Ő pedig addig szépen lekötötte magát azzal, hogy visszanézegesse a fotókat, és átküldözgesse őket saját magának. Furcsa volt ilyen képeket látnia magáról, mert gyakorlatilag most szembesült vele, hogy hogy fest Nekori közelében. Kicsit arra a néhány fotóra emlékeztette, amit még nem tépett miszlikjeire, és valahol mélyen lapulnak az egyik fiókja alján. De mielőtt elkezdhetett volna agonizálni ezen, inkább elterelte a gondolatait egészen más vizekre. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy realizált néhány dolgot, amire eddig nem is gondolt.
- Ha jobban belegondolok, ez az egész hely arra emlékezet, amikor régen bunkereket építettem a kertünk végében. –hümmögött meglepetten egy sort a felfedezésen, miközben a pad támláján támaszkodott. –Minél masszívabb, annál jobb, tekintve hogy imádtam Jackie Chan-t játszva ugrándozni a tetején. Kellett a szüleimnek harcművészetre beiratni. –csóválta meg a fejét egy halovány mosoly kíséretében.

Tárgy: Re: Umi otthona Pént. Márc. 15, 2013 9:25 am

Ni/ Ni Ni (=`ェ´=)

Kissé lebiggyesztette szája szélét az elutasító szavakra. Erre a válaszra volt felkészülve, csak még is reménykedett benne, esetleg történik valamilyen hihetetlen csoda, netán az este hangulata magával ragadja ostromolt sátánfiját. Igaz, nem lenne helyes visszaélnie sátáni lopakodó vadász türelmével, mert eddig csak kedveskedett szétszórt buksijának. Amióta találkoztak kizárólag az ő kedvében járt, mintha valami hihetetlen különleges nap lenne, pedig lényegében nem volt köze a macskákhoz, annak ellenére lassan tényleg az a benyomása volt, emberi testbe tuszkolt bundás lenne. Az a biztos, hogy nem volt oka ennyire elkényeztessék hátsóját, ezért követelőzni sem tervezett, vagy hisztis jelenetet rendezni, neki akkor is képre van szüksége. Elfogadta a választ és tetőző csalódottságát terelendő vészmegoldásként nézte végig készített képeit. Felvételektől rögvest felfelé ívelt hangulata, mert meggyőzte róla, nyoma marad az esti kiruccanásuknak és szépen el lesz raktározva valami abból a rengeteg dologból, amit néhány óra leforgása alatt begyűjtött. Fokozatosan arcára kúszó mosolya sem maradhatott sokáig. Alvilági somfordáló ragadozó rövidesen olyan megjegyzését tett, amire már nem bírta visszafogni csalódott véleményét. Elszomorodottan csattant fel a lelombozó kilátáson, megeshet a rémeset egyetlen képet sem fognak készíteni, ahol együtt szerepelnének. Megértette, nem akarja erőltetni, hiszen naphosszat nyúzzák vakuval és pózokkal, ettől még néhanap boldog volna, ha születne róluk valamilyen közös szerzemény. Másrészt annak se tudna tiszta szívből örülni, címlap fiúval pózolna konyhában gumicukor zabálása közepette. Megértette a problémákat és tényleg elfogadta, csak még is pitiszkálta a borzalmas eshetőség.
-De-de-de! Hogy lesz rólunk közös kép? Osonnom kell utánad, meg kommandósként be kell vetődnöm a lencse elé, amikor azt szeretném mindketten rajta legyünk? Viccesnek vicces, csak nem ilyen képeket szeretnék…-
Dörmögte mondókája végét orra alatt, minél kevésbé lehessen hallani. Tényleg nem szeretett volna ebből most problémát kerekíteni, hiszen nem ezért jöttek fel. Iparkodott elterelni gondolatait és valamivel kellemesebb vizekre evezni. Fejében egymás után pörgette a lehetőséget, ugyan mivel rukkoljon elő, amikor arra kapott észbe telefonját elcsempészve készítenek mesteri fényképet bambán felpislantó fejéről. Magyarázatra sem szorul, épp teljes fonalat vesztettséggel tátotta el száját és kukkantott a sapkáját terrorizáló szöszke sörényesre, így a kép hihetetlen értelmi szintjéről tanúskodott. Szembesülve a csodálatosnak semmi esetre se nevezhető eredménnyel morcosan felfújva pofiját csapott egyet ölébe. Dünnyögve kérte ki magának, még is hogyan lehet ennyire fogyatékos fejet vágni. Ki sertepertélve haragját azt tervezte, rákanyarodik terroristája egész cuki vádászként fest, de mire elemzői vénáját előszedte már újabb képekkel ostromolták. Több sem kellett felháborodását kifejezve pislantson, röhögjön, majd mókába társuljon a neki idétlenkedő ördögi leleményességhez. Egészen belemelegedett a szórakozásba és kifogása sem lehetett lelkesedése visszafogásával kapcsolatban, ezért sűrűn bólogatva kapott az evőpálcikákért. Fülig érő vigyorral esett neki a vacsorának, hogy szokásos, kissé nyögvenyelős tempójával elpusztíthasson belőle annyit, amennyire futja lendületéből. Néha megpróbálkozott egy-egy falat továbbításával, hátha besegítenek neki a pusztításban. Az cseppet sem ért kihagyja a kajálásból környezete legnagyobb étkű szereplőjét, vagy egyedül kelljen csócsálnia, miközben szegény sátánfi csak unottan malmozik.
-Jackie Chan?-Fulladt bele majd nem az egyik falatba. Nagy erőkkel próbálta visszafogni röhögését legalább addig lenyeli. Szinte teljesen belevörösödött és könnye is kicsordult, mire hangos nevetésben tudott kifakadni. Egyértelmű elképzelte, miként ugrándozik a kicsike sátáni palánta a kert hátsó felében. Hosszú perceken szakadt a jeleneten és legyezgetett karjával ne értsék félre felhőtlen jó kedvét. Cseppet sem gúnyos viccelődésnek szánta jelenetét, hihetetlen édesnek találta az egészet, kizárólag az említett színész váltott ki nála némi képszakadást, amin nagy erőkkel iparkodott túllendülni. Arca legyezgetésével sóhajtott, minél gyorsabban visszazökkenhessen normális kerékvágásába.
-Enny..~ire…jaj…-Köszörülte meg elcsukló hangját, végre normálisan üzemeljen.-Ilyen régóta sportolsz? VHO~AH! Annyira jó, amikor a szüleid eltalálják, mit szeretnél. Sose gondolkoztál rajta versenyszerűen űzd?-Dőlt hátra a padon elismerően hümmögve. Gondolta nem pár éve kezdhette, de nem jutott eszébe gyerekkora óta csinálná.-Nálunk az egész család örökmozgó génekben úszik. Apa röplabdázott, Ricchan profi kézis, egyik unokahugim úszik, én pedig középiskola alatt futottam.-
Tette le maga mellé a bento-s dobozkát. Sikeredett némileg elgondolkoznia ezen a felvetésen, tényleg mennyire mozgékony családja van és mennyire nincs benne összhang. Szívesen elcserélné ezt az érdeklődési kört sokkal nagyobb megértésre. Bármit megadna, ha jobban kijönnének egymással a hétköznapok alkalmával. Semmit sem segített, amikor csatlakozott a körhöz. Ugyanannyira semmibe vették, mint előtte, lényegében semmit sem köszönhetett a sportnak, csak néhány sérülést, pár iskolai elismerést, marokszámnyi érmet, de amit igazán remélt tőlük azt sosem kapta meg. Sokáig kérdezgette magától, miért nem folytatta. Valószínűleg ennyi a válasz, ez sem volt elegendő elérhessen édesapjához. Úgy érezte nincs értelme tovább próbálkozni, inkább teljesen más utat választott. Lehetne menekülésnek nevezni, de úgy érzi többet kapott az énekléstől, mint ha megmaradt volna a salakpálya koptatása mellett.
-Én odabent csináltam bunkereket. –Törte meg hirtelenjében elmélázó hallgatását. Abban reménykedett, ha máshonnan közelíti meg a témát sikerül elkerülnie hangulata feneketlen mederbe zuhanását.-Mindig székeket toltam össze az asztalok között és arra terítettem mindenféle pokrócot, ágyneműt, terítőt. Alatta rejtőzködtem, míg Ricchan rám nem hozta a frászt és halálra rémülten nem rohantam anyához.-
Sóhajtott fel fájdalmasan. Szerette ezeket az emlékeket, csak hiányoztak neki. Szörnyen fájt már nem futhat sírva anyukájához, ha valami bántja, vagy egyáltalán nem ülhet le vele beszélgetni. Sokkal jobban érezné magát, ha még ott lenne mellette és néhanap eláraszthatná mindazzal, ami vele történt. Tudja, minden érdekelné. Mindig figyelmesen hallgatta, amikor a leglényegtelenebb apróságokról is beszélt. Megerősítésre sem volt szüksége. Fejben és szívben egyaránt meg volt róla győződve szeretik. Valahogy a halálával keletkezett űrt sehogy sem képes befoltozni, hiába éreztetik vele, mennyien szeretik. Valami elveszett belőle és nem hiszi, bármikor rátalálhatna.
-Osaka-ban!-Bambult fel az égre, nehogy sírva fakadjon saját idióta ötletelésén.-Mólóról is imádtam kavicsokat dobálni! Volt egy kedvenc helyem! Mindig ott voltam napnyugtakor, mert a fény érdekesen tört meg a víz felszínén. Egyszer szívesen megmutatnám neked.-
Mosolyodott el, azon morfondírozva vajon milyen állapotban lehet az a móló. Arról sincs ötlete, egyáltalán még egyben lehet. Nagyon régen járt otthon. Azóta elköltöztek, kizárólag akkor kavarodott a városba, amikor valamilyen hivatalos ügyben kellett tiszteletét tennie, vagy fellépésük volt. Sosem jutott eszébe körbe nézhetne, mi minden változott gyerekkora óta. Egyedül amúgy sem lett volna kedve bóklászni.

Tárgy: Re: Umi otthona Pént. Márc. 22, 2013 11:13 am

NI / NI NI (=`ェ´=)

Az úgy nem járta, hogy Cicafiú aljas cselekkel próbált lefaragni a fejadagján, kihasználva azt, hogy ha ételt tolnak az orra elé, akkor annak csak nagyon kevés esetben tud nemet mondani. Most sem volt másképp, így szúrós tekintetek kíséretében rövidítette Cicafiú bentoját, ügyelve arra, hogy azért ne kössön ki több nála, mint a címzettnél. Na meg közben persze azzal is lekötötte magát, hogy felhozta egy régi emlékét. Ám erre megrökönyödve kell tapasztalja, hogy olyan lendülettel röhögték képen, hogy majdnem bele is patkoltak két falat között. Mondania sem kell, hogy nem igazán tette boldoggá ez a reakció. Sajnos nem örült annyira annak, hogy Ciculi ilyen jól mulat, ha azt rajta teszi. Mérgesen fújtatva egyet tette karba maga előtt a kezeit, és várta, hogy mikor óhajtanak lecsillapodni annyira, hogy az érlelődő szemrehányása ne vesszen el a hahotázás zajában.
- Örülök, hogy ennyire röhejesnek találsz egy hat éves gyereket… -morrantotta oda ironikusan, de még mindig nem nagyon sikerült eltalálnia azt a pillanatot, amikortól már figyeltek rá. Bocsánatkérés helyett viszont csak újabb kérdéseket kapott. A vele szemben ülőnek a jelek szerint nem igazán esett le, hogy adós egy ragtapasszal Daemon méretes egójára, ehelyett a téma tovább vezetésével hagyja, hogy tovább vérezzen áldozata.
- Mint már az előbb mondtam igen… hat évesen kezdtem. De nem mintha lett volna beleszólásom. Mondjuk úgy, hogy ügyesen gondoskodtak arról, hogy megkedveltessék a gyerek fejemmel a dolgot. Lásd a filmeket, amiket nézettek velem. –adta elő kissé tárgyilagosan. Kedélyes cseverészésre még mindig nem futotta, főleg az önbecsülését ért sérelem után közvetlenül. Mellesleg igen, elég trükkös módot találtak arra a szülei, hogy lelkesedést ébresszenek benne a harcművészet iránt. Nem mintha bánná, hogy azóta jó kondiban van, meg tudja védeni magát szinte bárkitől, és van mivel levezetnie a feszültséget, de azért mégiscsak alattomos húzás volt így kihasználni egy kisfiú gyanútlanságát.
- Versenyszerűen űztem… míg nem emésztett fel ennyi időt a melóm. Mivel abból több pénzt láttam, értelemszerűen újra kellett osztanom az időmet. –sóhajtott egyet, mert megint eszébe jutott mennyire nehéz szívvel húzta ki a heti többszöri edzést a naptárából és cserélte fel a filmforgatások és interjúk címszavaival. Hát még ha arra gondol, hogy mielőtt felkeresték volna az első casting ajánlattal a középiskolában, tisztán emlékszik, hogy hivatásos jujutsu versenyző szeretett volna lenni. De mérlegelnie kellett, és arra jutott, hogy már az addigi tapasztalatai alapján is nyilvánvaló volt, hogy az arcával és kisugárzásával több pénzt tud keresni, mint a harcművészettel. De sosem bánkódott miatta nyíltan. Próbálta úgy felfogni, hogy csak kevesebb ideje van gyakorolni, de az utóbbi időben, látva, hogy milyen lassan megy a felkészülés az utolsó öves vizsgájára, kezdi pofozgatni az arcát a tény, hogy teljesen háttérbe szorult szeretett hobbija.
- Ki se néztem volna belőled más sportot… -jegyezte meg, mert közben figyelt arra is, hogy mit csicseregnek neki szélről. –Nem bírsz megülni a hátsódon, és irreálisan sokáig tudsz beszélni levegővétel nélkül, nehéz nem észrevenni. Bár azt hittem csak a színpadi állóképesség miatt cardioztál. –hümmentett egyet eszmefuttatása végén. Azért nem egy Sherlock Holmes-i teljesítmény ez a megfigyeléssorozat, bármennyire is szerette a detektívregényeket. Nem is ecsetelte tovább a témát, hanem hallgatta tovább Nekori mesedélutánját. Meg se lepődött azon, hogy ijedős kisgyerek volt, akire könnyű ráhozni a frászt… most mondja azt, hogy ez még mindig így van? Valószínűleg Cicafiú is tisztában van vele, szóval erre kár szót pazarolni. Pedig valamit igazán mondhatott volna valamelyikük, mert a hirtelen jött nosztalgia nyomott hangulatú csendszünetet hozott magával. Nem sűrűn fordul elő ilyen Daemonnal, és általában ilyenkor vonul el valami közeli bárba, hogy kiverje a fejéből a kellemetlen érzéseket. Most viszont erre nem volt sem lehetősége, sem kedve nem volt berúgni. Ő nem olyan aki egyszerűen beszél az érzéseiről amik nyomasztják, hiszen úgyse értené senki, tekintve, hogy semmit nem tudnak róla. Nekorival már kicsit más volt a helyzet, de még vele szemben is elég nehéz volt összeszednie magát, ha ilyesmikről akart beszélni. Most sem tudta mitévő legyen, míg meg nem előzték a felszólalásban. Hirtelen nem értette honnan jött a városnév hirtelen felkiáltása, de aztán a mondat további részével már értelmet nyert a dolog. Újabb információ, amiről eddig nem tudott. Szóval Cicafiú is olyan vidéki mint ő, csak épp Tokyotól ellenkező irányba. Nem is tudja hirtelen, hogy járt-e egyáltalán Osakában. Mintha egyszer lett volna ott egy közönségtalálkozója, de már nem emlékszik pontosan. Rengeteg helyen járt az országban, összefolynak a városok, lévén egy helyen sem tartózkodott túl hosszú ideig, mert kötött volt a menetrend. Hirtelen ötlettől vezérelve ránézett a karórájára, majd térdére csapva Nekori felé fordult.
- Mondjuk most? Reggelre odaérünk… -idézte fel magában Japán térképét, hogy halovány földrajzi ismereteire hagyatkozva behatárolja milyen messze lehet a város. Számára tökéletes, és nem példanélküli ötlet volt hasonló spontán dolgokat tenni. Nem egyszer fordult már elő, hogy ha nem akart inni, de rossz kedve volt, akkor az éjszaka közepén autózott egyet. Az jelen pillanatban nem foglalkoztatta, hogy milyen melója lenne holnap, ehelyett inkább már a pokrócot hajtogatta össze, és pakolta egybe a bentos dobozt, hogy felnyalábolva egyik kezébe, másik kezében Cicafiú praclijával robogjon le a lépcsőn a liftekhez, és az irodájához.
- Ha nincs idebent váltás göncöd, lenyúlunk valamit a stylist műterméből. –dobált a vállára némi tiszta ruhát, és várta a választ a következő útbaejtendő helyiségre vonatkozóan.
Miután mindent összeszedett ami kellhet, lelkesen pattant be a kocsiba, és nézett rá jelentőségteljesen Nekorira, hogy pötyögje be a címet, ahova menni szeretne.
- Remek, akkor már csak órák kérdése és ott vagyunk… -csatolta be az övét, és indította be a motort. Nem sokkal később már az autópályán szelve az éjszakát hajtott ki a városból.

Tárgy: Re: Umi otthona Kedd Ápr. 02, 2013 3:30 am

Ni/ Ni Ni (=`ェ´=)

Sikerült elméláznia szülővárosán az ismerős utcákon és a világ törvényén, minden változik. Szörnyen furkálta a kíváncsiság, vajon felnőtt fejjel mennyire boldogulna az évekig koptatott járdák rejtekében, egyáltalán ugyanúgy vannak az utcák, mint régebben. Biztosra veszi csukott szemmel végig tudna sétálni szokásos útvonalain, ha nem torlaszolták el bevásárló központtal, vagy építették át annyira, azt sem tudja, melyik bolygóra csöppent. Ettől a lehetőségtől kissé tartott, na meg ezt érezte a legvalószínűbbnek. Számon sem képes tartani, mennyi változáson ment keresztül az ország. Kizártnak tartja pont az ő városát kerülte volna el a rohamos fejlődés, ráadásul Oszaka már akkoriban is hatalmas település volt. Manapság biztosan még nagyobb, ijesztőbb és Tokióhoz hasonlóan utlra modern központtá alakult. Igaz, ez nem jelenthette azt, eltűntek volna a külvárosi kertes házak. Ők sem a város szívében laktak, hanem valamerre a külsőbb kerületekben, ahol minden dugig volt zöld fával, virágokkal, lépcsőkkel, kertekkel, rohangászó gyerekekkel. Nem sokkal azelőtt költöztek oda megszületett, ezért kis korában sokat lábatlankodott a házat csinosító szülei körül. Besegített a falfestésbe, ami hagyott némi kivetni valót maga után és hűségesen pakolta kifelé a dobozok tartalmát. Emlékszik jó néhány dolgot összetört, mert azt játszotta csomagolóban dolgozik, ahol sietni kell. Gyakran túl nagy erővel hajigálta a tárgyakat. Hatalmas munkáját látva apuja mindig lábával dobolva kérdezgette miben mesterkedik. Erre állandóan ugyanaz volt válasza, halálos komolysággal előadta, milyen munkát végez és apuja vállára dobva magyarázta el nem pont így kéne segédkezet nyújtania. Akkoriban sokat nevetgélt, meg az egész család folyton jó kedvűen nyüzsgött körülötte. Ricchan állandóan bohóckodott, ha otthon volt, vagy bemutatta, milyen röhejes dolgok történtek edzésen. Szülei, folyton mosolyogtak műsorain és valaki mindig véleményt fűzött a másik mondandójához. Sosem volt csend a házban, kivéve, ha aludtak. Vajon miért alakult minden így? Hova tűntek ezek az évek? Hogyan jutottak idáig? Nem érti..
Elkenődve a szörnyű valóságtól sóhajtott fel, épp időben, hogy arra eszmélhessen, indulásra szólítják. Nem kétséges teljes tanácstalanságba burkolózva pislogott fonalat vesztett báránykaként, most miről beszélnek neki. Aprócska fogalma se volt, megint rosszul hallotta, vagy tényleg jól hallotta, mert akármelyik változat lépett érvénybe, nagy erőkkel készülődtek elhagyni az épület tetőterét. Kérdés pusztán annyi volt, hova is mennek? Ettől, na meg a gyors pakolászástól sikerült teljesen kiakasztania agytekervényeit. Rövidzárlatot kapva tátogott és követte tétován nyomon, ahogy körülötte szép lassan eltűnik minden. Lassan annyit forgolódott kezdett teljesen elszédülni, így homlokát támasztva pislogott kettőt helyre tehesse erősen kilengő egyensúlyérzékét.
-Aha~j, de….de…de-Tartotta fel bizonytalanul mutatóujját akár iskolában szokás. Kissé félszegen próbálkozott, mert lett volna jó néhány marasztaló ötlete, csak épp, annyira meglepték ezeket sem tudta egymás mellé pakolni. Csodálatosan sokkot kapott balekként dadogott össze-vissza, ahogy fokozatosan ráeszmélt már kezét fogva vezetik a garázsban parkoló csodaszép járgány felé. Arra semmi panasz nem lehetett, ne engedelmeskedne. Hűséges követőként veretett le az irodájához és torpant meg az ajtóban. Továbbra sem jutott zöld ágra aggodalmaskodása felett, így jobbra-balra toporogva nyöszörgött. Szörnyen pitiszkálta lelkiismerete, tényleg szabad ezt csinálniuk. Magától rájött nem örülne neki Nacchan, ha megint szó nélkül elmászkálna, de nagyon szeretett volna menni. Végül nem bírta a körömrágcsálást és óriási szemekkel rásandított a ruhákat összedobáló sátáni leleményességre.
-Nem lesz ebből baj? Biztos jó ötlet szó nélkül elmegyünk? Nem vagy fáradt a vezetéshez?-Valahogy sejtette a válaszként érkező pillantásból, ezzel felesleges foglalkoznia, úgyhogy nagyot sóhajtva hessegette el kétségeit és fejét rázva gondolta végig, mi lehet, pontosabban nem lehet irodájában. Mindig volt bekészítve egy kicsi táska, ha történne vele valami és szüksége lenne néhány fontos kellékre. Túlélő készletnek tartotta irodájában, mert régebben gyakran ébredt idegen helyeken, amikor Nacchan-nak csak fel kellett kapnia a táskát és azonnal vihette neki. Nem büszke ezekre a napokra, de mentségére szóljon, gyakran vette hasznát, amikor kórházban kötött ki.
-Van nálam elsősegélycsomag. Átugrom érte, szóóva~l…kocsinál randipont?-Tette fel ártatlan kérdését menetelés közben, ajtóból visszafordulva. Biztos, ami biztos megvárta az erősítést, csak utána viharzott el motyójáért. Kapkodta rendesen lábait, minél hamarabb bevetődhessen az szekrényben árválkodó táskájáért. Picikét elhúzta rajta száját, meglátszott a feltűnő, lila és aranyszínű női retikülökkel vetélkedő divat utazóról nem tegnap vette. Legalább három éves lehetett, mivel akkoriban jóval merészebb lomokkal mászkált. Jobbnak látta, bele se néz mik lapulnak belsejében. Eleve ideje se volt szelektálni, csak gyorsan vállára dobta, aztán célba vette a liftet. Várakozás alatt nagyokat szusszanva táncikált a gomb előtt. Szörnyen mehetnék volt és úgy zsongott, mintha arra készülne, éjszaka közepén kiosonjon otthonról egy jó kis buli kedvéért. Rossz tininek érezte magát, aki tilosba settenkedik. Gondolattól rögtön elnevette magát. Fejét csóválva látta be, valószínűleg úgy is festhet, de már nem volt visszaút és nem is akart meghátrálni. Sietősen odarohant az ismerős fekete járgányhoz, majd kényelembe fészkelte magát. Hátra dobta tatyóját, levette kabátját, bekapcsolta biztonsági övét, majd óriási fújtatással várta elinduljanak, ami még nem jött össze. Szükség volt a segítségére, ami kissé nehézkesen született meg. Hirtelen azt sem tudta, mi a város irányítószáma, nem, hogy az utca, ahová igyekeznek. Végül szája szorgos böködésével, csak sikerült kitalálnia.
-Most, pedig szórakoztatni foglak, nehogy unatkozz!- Vágta be hihetetlen lelkesen nagyszerű tervezetét tenyereit összecsapva. Azt még nem fundálta ki mivel, de némi időt nyert az ötletelésben, mert eszébe jutott más. –Mutter, pedig kategorikusan kijelenti: Visszafelé én vezetek! Nincs ellenkezés! Valamikor neked is pihenni kell!-
Tartotta égnek mutatóujját eszméletlen fenyegetően, nehogy bele merészkedjenek kötni utasításába. Ennyivel tartozott, ha már elráncigálta az éjszaka közepén vidékre és úgy se nyugodna lelki ismerete, míg ki nem talál valamit, amivel egálban lehetnek. Ez a megoldás pont jónak bizonyult. Nem kétséges elégedetten hümmögött fantasztikus parancsán, amiről szép lassan elkanyarodott addig, bevált szokás szerint járassa száját mindenféle dologról, ami eszébe jut. Hosszasan szövegelt a kesztyűtartó tartalmáról, kocsiban talált cd-kről és ölébe vette lila táskáját. Tartalmán remekül szórakozott, mert talált benne meglehetősen érdekes bigyuszokat. Szándékosan nem osztotta meg alvilági trónörökössel, nehogy szalagkorlátnak menjen a fájdalomtól. Kizárólag egy-két ritkaságot mutatott be, miközben sűrűn ecsetelte régebben mennyi színes vackot gyűjtött és mennyire rögeszmésen ügyelt külsejére. Ennek bizonyítékaként emelte ki az aktaatáska méretű neszesszert. Szeme elkerekedett hány féle kence tolongott benne, ezért jobbnak látta visszatuszkolni őket oda, ahonnan érkeztek.
-Büszke vagyok rád.-Sóhajtott fel fülig érő vigyorral.-Egyre hősiesebben tűröd a sok sületlenséget, amit összehordok. Pedig eleinte…az a pú~p!-
Simogatta meg fájdalmasan homlokát, ahogy belegondolt az első közös autózásukba, majd a műszerfallal való találkozásba. Ezzel remekül lekötötte magát néhány percre. Újra sok minden fordult meg fejében, amiken nagyot ásítva dőlt hátra. Ülés rejtekéből pislogott orra elé, míg szépségesen be nem adta a kulcsot. Észre sem vette, hogy sikeredett elaludnia, annyira gyorsan átbillent az álmok mezejére. Békésen húzta a lóbőrt és semmit sem észlelt az út további részéből. Meg sem moccant addig a pillanatig, halkan bele nem duruzsoltak fülébe, ideje lenne felébrednie. Ismerős hangra nagyokat nyöszörögve vágta be kómás pofiját és ölelte be mackónak hitt sátánfi sörényesét. Nehezére esett felkelni, ezért némi időbe telt mire szemeit kinyitva eresztette szabadon áldozatát. Csipáit kifelé pöckölve sandított körbe csíkra szűkült látómezővel. Hatalmasakat nyújtózkodott a feldolgozott adaton, megérkeztek. Kabátjába burkolózva slattyogott ki az utcára. Néhány könnyed szökdécseléssel szoktatta magát a reggeli hideghez, miközben nózija elé bambulva mérte fel, pontosan hol lehetnek. Lassan körbe fordult és eszméletlen koncentrálással tájolta be, merre kéne lennie a mólóra vezető osonópályának. Felmérés végére érve odabattyogott a vízparthoz és kisebb szerencsétlenkedéssel arrébb lökdöste a zöld növényzetet. Pontosan ott volt a keskeny járda, ahol eddig. Kissé benőtte a dzsungel és néhol hiányosak voltak a deszkák, de még egész járhatónak bizonyult. Ezen rögtön felderült arccal integetett ördögi kíséretének. Pracliját hátra tartva avatta be, hogy így tudnak csak bejutni a lakattal lezárt mólóra, aztán átlagos receptként majd nem első lépésével beborult a vízbe. Egyetlen szerencséjére megkapaszkodott a mögé soroló kezében, amit jobbnak látott el sem engedni. Ügyes mutatványán kötelezően felröhögött. Nem várt magától mást és szöszke sörényes sem számíthatott tőle többre. Ennél fogva kicsike bűnbánó képpel sandított rá, mielőtt hozzálátott mutatványához, egyetlen részletben, lehetőleg szárazon jusson el kilátójához.
Némi, igen sok jajveszékeléssel teljesítette a távot. Megkönnyebbülten sóhajtott, miután biztosabb talaj került lábai alá. Ruháját leporolva nézett szét. Ismerős látvány fogadta, még is szolgált újdonságokkal. Egyetlen dologban nem változott, még mindig ámulatba ejtette.
-Ez még mindig csodaszép! Örülök, hogy elhoztál.-Dőlt imádott házi ragadozója vállának, ahogy tovább gyönyörködött a panorámában. Jól esett neki a csend, nyugalom és azaz el nem hanyagolható aprósággal azzal van, akit nagyon szeret.

Tárgy: Re: Umi otthona Szomb. Ápr. 06, 2013 2:44 am

NI / NI NI (=`ェ´=)

Sokkal zökkenőmentesebben sikerült az indulást, mint gondolta volna. Kicsit meglepődött, hogy ennyire engedelmesen rábólintanak hirtelen jött ötletére. Főleg tudva, hogy nem a szomszédba készülnek. Arra meg aztán tényleg nem számított, hogy Cicafiúnak egy egész bőröndje van bekészítve hirtelen jött utakra. Bár ahogy megpillantotta a csillivilli utazótáskát, támadt némi kétsége afelől, hogy vajon mióta őrizgeti magánál. Nem mostanában látott nála utoljára szemkiverősen szivárványos holmikat. Titkon azért elmondott egy imát, hogy legalább a ruhák viselhetőek legyenek benne. Ennek napvilágra kerülésére viszont nem is kellett olyan sokat várnia, hiszen elkötelezett szórakoztatójává szegődött utasa hamarosan elkezdte feltérképezni az utazótáska tartalmát. Nem igazán volt kapacitása odafigyelni arra miket szedeget elő belőle, ugyanis sokkal célszerűbb és tanácsosabb volt az utat figyelnie, de pár lopott oldalpillantásra azért futotta még így is. Meg nem mondaná, hogy hordott ilyen ruhákat. Némelyiket azért már elég túlzásnak tartja, csak épp az ellenkező végletben, mint a fekete denevér uniformisait. Nagyot sóhajtva az elkönyvelt tényen, hogy Ciculi mennyire képes még egy dologban a két véglet között lavírozni követte a GPS által kiadott útvonalat. Bámészkodnivaló nem sok volt, maximum pár távolban kivilágított város látszott az autópályáról. De Daemon nem is bánta. Nem szerette, ha túl sok minden vonja el a figyelmét a vezetésről, így egy idő után Nekorinak sem átallott megjegyezni, hogy az rendben van, hogy szóval tartja, de ha továbbra is folyamatosan mutogat neki mindenfélét, akkor hamarosan a szalagkorlát túloldalán kötnek ki.
- Azért dolgozz még egy kicsit a sofőrszórakoztató programodon. –jegyezte meg kötekedve. Tény és való, hogy sokat tágult az ingerküszöbe fekete maccsal kapcsolatban, de azért még nem végtelenségig bővíthető. Azt inkább megtartotta magának, hogy igazából felét se igazán fogta fel annak, amikről csacsogott, mert kicsit nehéz háromfelé osztania a figyelmét, és a navigációs rendszer, és az úttest kicsit nagyobb prioritást élvezett. Nem tudja, hogy megneszelték-e és megsértődtek rá, vagy csak pusztán amiatt, hogy éjszaka van, de nem telt bele olyan nagyon sok időbe, hogy Cicafiú kifogyjon a témából, és békésen álomba szenderüljön az anyósülésen. Trógerség beismerni, de ez most egy icipicit jól is esett Daemonnak. Kellett egy kis szünet, hogy pihentetni tudja a szintén álmos agytekervényeit… eddig túl sok dologra kellett koncentrálni. Jobbnak is látott hamarost beiktatni egy pihenőt a legközelebbi benzinkútnál, hogy szerezzen magának egy kávét. Miután kellőképp felélénkítette magát a forró itallal, előhalászta a csomagtartóból az egyik pokrócot, hogy Nekorira terítse.
- Még hogy egész úton… látod be kellett volna osztani a mondandót, és te is tovább bírod, én pedig többet fogok fel belőle. –mormogta halkan, bár kétli bármit meghallottak volna belőle. Ezután vissza is pattant a volán mögé, és halk hangerőn bekapcsolta a rádiót. Az út legnagyobb része aztán végül így telt el. Daemon zenét hallgatva kanyargott az időközönként felpittyenő GPS által megadott irányba, fogytak a kilométerek, odakint pedig egyre világosabb lett. Fogalma sem volt hogy kell kinéznie a helynek ahova készülnek, így csak ezekre az információkra tudott hagyatkozni. Mikor pedig az utolsó számláló is lenullázódott az irányjelzőn és célállomást hirdetett, kíváncsian nézelődött körbe a hajnali félhomályban, hol is kötöttek ki. De a legkönnyebb módja az volt, hogy kiderüljön jó helyen járnak-e, hogy felébressze az azóta is békésen szunyókáló mormotát.
- Jó reggelt showman, nagyon izgalmas volt a műsor. –hajolt oda és nyomott egy puszit finoman a homlokára. Amiben azért volt némi igazság, mert képtelenség lett volna megállni, hogy ne raktározzon el egykét újabb képet a lassanként növekvő Nekori lesifotó albumába. Amiről remélte, hogy egy jó darabig titokban marad. Így most sem említette ezt az aprócska részletet. Azon már meg sem lepődött, hogy azon lendületben teddymedvének nézve őt ölelték be a nyakát. Türelmesen megvárta, míg magához tér a kómás macskája, és csak ezután szállt ki ő is az autóból, hogy kinyújtóztathassa tagjait. Mondjuk ő azért nem volt annyira elgémberedve, mert útközben még egy helyen megállt nemrégiben egy újabb adag kávéért, és reggeliért. Ezeket gondosan össze is pakolta egy szatyorba, és sebtében lezárva a kocsit igyekezett a közben kereket oldó idegenvezető után. Az őt fogadó ösvény előtt azonban egy pillanatra megtorpant, és elég kétkedve nézett Cicafiúra.
- Az egy dolog, hogy a te pihe hátsódat elbírja, de még mindig nem vagyunk egy súlycsoportban. –tette rá az egyik lábát a deszkára, hogy finoman ránehezedve tesztelje, tényleg nem fog-e összedőlni alatta a szúette tákolmány. Aztán meg mégse ő volt az aki majdnem hidegzuhanyhoz hasonló élményben részesült. Egyedül sokat edzett reflexeinek hála, hogy még idejében feketemaccs karjáért kapott, mielőtt belebalettozott volna a vízbe.
- Csak óvatosan, korán van még ehhez. –ásított egy nagyot közben. Igazából erről beszélt, mikor kétkedve állt hozzá a mólóhoz vezető deszkaösvényhez, főleg hogy még ki sem világosodott teljesen. De ettől és némi szóbeli műsortól eltekintve megúszták a további összetűzést az őshonos növényzettel és víztükörrel. Fel is lélegzett, mikor már mindkét lába a sokkal szilárdabbnak tűnő móló állványzaton pihent.
- Még mindig könnyebb napkeltéig fennmaradni, mint felkelni, hogy megnézd. –bukott ki belőle a random megállapítás, ahogy körbebámulta a panorámát. Nem egyszer érte már pirkadat hazafelé egy jobban sikerült estéből. Egész kellemes helynek tűnt ez a kis beugró. Csendes, nyugalmas… Daemon számára ez a két szó még az átlagosnál is nagyobb értékkel bíró jelző.
- Ha ismersz még ilyen helyeket máshol is, jöhet még ilyen kiruccanás. –jegyezte meg elégedetten hümmögve. Ezután pedig előszedte a kezében cipelt szatyorból a pokrócot, és lepakolva maguk alá, kényelembe helyezte magát és onnan pillantott fel fejtámaszától pillanatnyilag megfosztott Cicafiúra.
- Reggelit? Még meleg. –szedegette elő a kávét, és a szendvicseket, miközben maga mellett bőven hagyott helyet a pikniktársnak. –Táborozós vacsora… táborozós reggeli… hm, remélem ismersz egy jó éttermet valahol ebédre. –nevette el magát halkan. Úri hátsójának azért kicsit hiányzott a párnázott szék és a kiszolgálás. Bár tény, hogy ezeknek az étkezéseknek is meg volt a maga mellett szóló érve. Tagadhatatlanul jót tett neki ez a környezetváltozás, és megint kicsit kisimultak az általános morcosságtól a homlokán gyülekező redők. Annak ellenére, hogy egy napja nem aludt, kimondottan frissnek érezte magát. Miután befejezte a reggelijét, hanyatt dőlt a fadeszkákon, és elégedett nagymacskaként sziesztázva relaxált a hullámzó víz hangját hallgatva.
- Nekori, annyira jó itt, de ne hagyj elaludni, mert utána biztos nyűgös leszek. –magyarázta a mellette kempelő érintett lábát paskolgatva.

Tárgy: Re: Umi otthona Szomb. Ápr. 06, 2013 5:53 am

Ni/ Ni Ni (=`ェ´=)

Kellemetlen érzés futkorászott hátán. Nagyon tetszett természet imádó buksijának a látkép, főként víz közelsége és teljesen ellazította a békés közeg, még is valamiért nyugtalanul feszengett bőrében. Arra tudott gondolni a tény, otthon van, vagy legalábbis ott kéne magát éreznie ébresztett benne vegyes érzéseket. Valószínűleg a közömbösség zavarta igazán, hiszen nem büszkélkedhetett vele, jól eső melegség járta át, amikor az ember úgy érzi haza érkezett. Ismerős volt a hely, rengeteg emléket előcsalogatott azaz összesen néhány perc, amit a mólón töltött. Élénken futkorásztak fejében a képek, micsoda viháncolásokat rendeztek le ezeken a beton tömbökön Ricchan-nal, mennyit fogták fejüket szüleik, miután nulla veszélyérzettel egyensúlyoztak a vékony korlát tetején. Hányszor tanácskozott az egyik csücsökben képzeletbeli barátaival, vagy mennyi kavicsot dobált vízbe azzal a néhány gyerekkel, akik még szóba álltak vele. Rengeteg időt töltött itt, sok bolondságot művelt ezen a helyen. Sok nagyszerű dolog történt vele itt, amiktől őszinte örömmel kéne mosolyognia, ettől függetlenül, nem úgy érezte magát, ahogy kellett volna, vagy legalábbis szerette volna. Valami egyszerűen nem volt helyén a kirakósban, valami hiányzott. Üres folt tátongott az emlékei között és szétdúlta a szép emlékeket.
Rögtönzött reggeli alatt, végig azon törte fejét, mi lehet az az apróság, ami nem hagyja nyugodni. Folyamatosan kutatott buksija rejtekeiben, de akárhány ajtót nyitott ki, mindegyik válaszok nélkül magasodott elé. Ez a rejtély bonyolultabb dologgá vált, mint hitte volna. Olyan gyorsan emésztette fel idejét, le sem esett neki, meglehetősen nagyokat hallgat, szinte eltűnik felhúzott lábai mögött, befejezték a reggelizést és sátáni küldönce lábát paskolva adja ki házi feladatát, ne eressze elaludni. Halványan elmosódott a szörnyen megterhelő feladaton, aztán nagyot szusszanva burkolózott töprengésbe, mivel tudná szórakoztatni délutáni pihenőjét töltő nagymacskáját, ne fárassza le még jobban. Ahogy ötlet után kutakodott és pásztázta a móló területét, megakadt szeme kicsike sóder halmon. Rögvest lámpácska gyulladt feje fölött, miben lehetne segítségére a kupac. Lendületesen felé vetődött, találomra összeválogatott jó néhány kisebb kavicsot, amiket lajhárrá kinevezett kabátjára halmozott fel, majd visszavetődött ördögi vadászmacska mellé.
-Ennyire nosztalgia napot csapunk, akkor színt vallok, miért nem meséltem neked Kazumi-ról.-Némi fejvakargatós tanakodással végiggondolta pontosan, melyik iratát használta édesanyja nevének, majd lassan elkezdte kipakolászni kavicsokból. Számára nehezebb feladat volt, így megalkotni, mint egyszerűen összehúzgálni vonalakból. Meg sem lepődött lassan született meg a végeredmény. Idejét sem tudja mikor írta le utoljára ezt a két kanji-t (百望 – száz remény). Alkotás közben, azért folytatta mondókáját, addig is legyen mivel lekötnie magát és minél hamarabb története végére érhessen.
-Sosem használtam hivatalosan. Talán, két évesen, utólag került a nevemhez. Anyától kaptam, de azt nem árulta el miért. Kizárólag ő és Ricchan hívtak így. Másnak nem jutott eszébe és egy idő után már nem hagytam volna, mert ez csak nekik járt...-Mosolyodott el szomorkásan, hiszen biztosra vette hitéből kitérve toporzékolt volna.-Aztán anya meghalt és nem akartam többet látni, hallani. Egyszerűen el akartam felejteni létezik. Azért nem szóltam róla, mert anyára emlékeztet…ez pedig fáj…-
Remekművét kitartóan piszkálta, leköthesse valamivel magát és újra átnézhesse, hátha rossz helyre tett valamit. Hamar meggyőzte magát, rendben van a feladat, úgyhogy nagyot sóhajtva bámult fel az égboltra. Bőszen cikázott az ötletei között, mivel kéne elterelnie lefelé zuhanó kedvét és megmenteni közös programjukat. Cseppet sem lepődött meg újabb gyerekkori furcsasága jutott eszébe.
-Meséljek egy viccesebb dolgot? Komoly vidéki tájszólásom van!-Vigyorodott el a régen hallott kansei-ben dialektusán. Egész családja törzsgyökeres oszakai rokonsággal rendelkezett. Lényegében belenőtt ebbe vidéki beszédstílusba. Mindaddig teljesen természetesnek volt, így beszél, míg fel nem hívták rá figyelmét nagyon modortalan és durva beszéde. Főként a fővárosban gyűlt meg vele baja. Sokat küszködött finomítson rajta, ami borzalmasan nehezen ment. Ha figyelt szájára, egész ügyesen boldogult, de abban a pillanatban kihozták sodrából, előtört belőle származása. Mára szinte teljesen kiölték belőle, mivel Nacchan intenzív nyelv kurzusokkal gondoskodott róla, semmi esetre se ejtsen ki parasztos szavakat bármelyik nyilvános fellépésükön.
–Tokióban sokat cikiztek vele. Azt mondták, olyan vagyok, mint egy törpe testbe szorult Rambó, aki mészárolni készül. Lássuu~k csaa~k…emlékszem e valamire…hmmm-
Pöckölte szája szélének mutatóujját, ahogy próbálta felidézni.-Ja! Ezuttán eviszlák városott neznyi.-
Röhögött fel saját mondatán elkerekedő szemekkel. Elég régen volt szerencséje saját fülével hallani, főként saját magát, ahogy ebben a formában értekezik. Kétségtelenül nevetségesnek találta, meg kicsikét kínosnak. Sejtette senki sincs a jelenlévők között, pontosabban a jelenlévő egyetlen személy nem fog rá ujjal mutogatni, mekkora paraszt, csak annyiszor csúfolták vele, már automatikusan védekezett ellene. Azért be kell vallania jót derült magán, sőt határozottan jól esett lelkének ez a rövidke mondat, de többet nem fog. Végén visszaszokna rá, aztán Nacchan is meg önmaga is agyvérzést kapna. Jobb volt ez így, elfelejtkezett róla és, ha már nem rég éttermet emlegettek, akkor előkotorta mobilját. Rásandított a kijelzőre mennyi idő lehet, majd felpattanva guggolt pokoli éjszakai ragadozója mellé. Oldalát bökdösve nézett rá nagyon szép és nagyon nagy kérlelő szemekkel.
-Ebéd előtt teszünk egy sétát a környéken? Érdekelne mi van még meg a régi üzletekből, házakból és úgy mindenből. Utána felkeresem azt a nagyon-nagyon fincsi éttermet, ahol igazi házi kosztot csinálnak! Biztos ízleni fog!-
Vigyorgott teli szájjal, hátha célba ér a megnyerő felvezetés záró akkordja. Sejtette a kaja szó ellen nem lesz tiltakozás és oda tényleg szívesen betévedt volna. Emlékszik családi vállalkozás volt az étterem. Nagymamától unokákon át mindenki ott szorgoskodott. Mai napig meg kellett lennie, mert nem rég meséltek róla a cégnél, hogy oda mennyire szeretnének egyszer eljutni. Picit büszkeséggel töltötte el, gyakran lógott szegény idős néni konyháján gyerekként, meg sokszor kapott ingyen ebédet. Akkoriban rémesen sokat evett és valahogy mindig megsajnálta az idős hölgy. Remélte találkozhat vele, mert akkoriban is javában benne volt a korban, de mindenki úgy emlegeti nagyi étterme, szóval bízott benne egészségnek örvend. Igazából, alig várta beeshessen a kertes ház alsó szintjén kialakított kajáldába. Ezerrel zsongott és hatalmas erőkkel tuszkolta irányzékba szöszke sátánfit. Szó sem lehetett róla kocsival menjenek. Szigorúan lábbusszal volt hajlandó megtenni azt a jó másfél-két órás utat, míg a mólóról visszakeveredtek a kertes házaktól hemzsegő negyedbe. Őszintén szólva nem lepte meg a változás, bár kissé szíven ütötte az a régi, vidékies látkép eltűnt. Mindenfelé hatalmas, több emeletes házak magasodtak. Összes bejárat előtt kocsifelhajtó és legalább másfél méteres kerítés díszelgett. Igazi nagyvárosi terület lett belőle. Még szerencse az utcák nem változtak és sikerült közöttük kiigazodni. Egész ráérősen battyogott, míg hirtelen ötlettől vezérelve át nem rohant az úttesten és bökött rá két emeletes házra.
-Itt laktunk. VHOA! Cseppet nagyobb, mint a miénk volt.-Mászott fel a kerítésre beleshessen az udvarra. Nagy erőkkel koslatta a telket és az ablakokat, minél több információt gyűjthessen. Közben, azért lelkesen magyarázta a régi házukban, merre volt szobája. Hogy esett le állandóan a lépcsőn, vagy meddig sztrájkolt cserélhessen Ricchan-nal, mert nem akar a padlás feljárós szobában maradni.
-Már akkor eldöntöttem, hatalmas keretes házat akarok, óriási kerttel, rengeteg kutyussal és sok-sok-sok gyerekkel. Mindig zajos, nyüzsgő családra vágytam. Miután befutottunk vettem is egy gigantikus házat…és eddig jutottam, aztán kikötöttem egy társasházban. Egyet előre kettőt vissza…-
Csüngött a kerítésen fájdalmasan sóhajtva. Tökéletesen jellemezte ez a rövidke mondat, még abban a témában sem, amit a legjobban szeretett volna. Folyton talált kifogást, vagy generált magának egyet és persze nem előrébb, hanem hátrébb jutott. Nem volt abban ügyes kitartson elhatározásai mellett, vagy céltudatosan meneteljen. Gyakran adott fel álmokat, mert biztosabb utat talál, általában mások mellett. Ő nem volt az a bátor ember, aki saját talpán átlavírozott a zűrösebb időkön. Ha nem kapaszkodhatott valakibe, elveszett. Mindig így vészelte át érzelmi viharait. Egyedül semmire se jutott.

Tárgy: Re: Umi otthona Vas. Ápr. 07, 2013 7:16 am

NI / NI NI (=`ェ´=)

Ilyen nehéz feladatot adott volna Cicafiúnak? Ugyanis néhány hümmögéstől eltekintve Daemon odalent semmit sem vett észre abból, amit az ügy érdekében tesz. Kellemesen ejtőzve már éppen tényleg kezdte megkörnyékezni az álom, mikor hirtelen felpattantak mellőle. Reflexből ült fel, attól tartva a végén még a vízből kell kimentenie a fuldokló szüzet alakító fekete maccsot. De hálaég megint csak az ő fejében fordultak meg ilyen lehetetlen rémképek, mert a mentenivaló hajadon pusztán csak kavicsokat kezdett gyűjtögetni a parton.
- Azok meg mire kellenek? –nézett rá kérdőn, de igazából felesleges is volt feltennie a kérdés, lévén pillanatokon belül választ is kapott rá. Kényelmesebben ücsörgő pózba tornázta magát, és térdén támasztott öklén pihentetve nehéz fejét figyelte a kavicsokkal babráló Ciculit. Kezdte érdekelni a dolog, főleg már csak amiatt is, mert fogalma sem volt, hogy kerül most ide macsek titokzatos másik keresztneve. Annyira titokzatos, hogy mióta egyszer szembe került vele el is felejtett kérdezősködni felőle. Akkor valahogy fontosabb dolguk is volt, aztán meg ismét homályba veszett. Kellett némi idő, hogy rájöjjön, tulajdonképpen most kanjikat próbálnak illusztrálni neki. Álmatag érzékelését további kávéval élénkítve igyekezett dekódolni az elé felrakosgatott mozaikképet. A végeredményt megszemlélve pedig tökéletes képzavarban pislogott a vele szemben ülőre.
- Ha elfogadjuk a nomen est omen-t, akkor ez sok mindent megmagyaráz… -gondolkodott el egy pillanatra. -Viszont… kivele, te miért rejtegeted? Pedig sokkal jobban illik hozzád. –foglalta össze gondolatait. Kell legyen oka, legjobb példaként kiindulva akárcsak saját magából is. De Nekorit nem úgy ismeri, mint aki szándékosan, a rajongói elől rejtőzve titkolja el a valódi nevét. Meglepődött volna, ha valami ilyesmit hall válaszként. És megérzései nem is csaltak, hogy itt valami más lesz a háttérben. Azt viszont nem gondolta volna, hogy ez is ugyanahhoz a gyökérhez nyúlik vissza, amihez Cicafiú nem egy problémája, amikkel idáig már szembesült. Ő el sem tudta képzelni, hogy milyen lett volna az édesanyja nélkül élni. Sőt, még a mai napig is mindenben mellette áll. Egyszerűen semmihez sem tudja hasonlítani, milyen lenne, ha ez hiányozna az életéből. Igyekezett volna némi empátiát gyakorolni, hogy jobban megérthesse fekete maccsot, de bárhogy próbálkozott, minden útvonalról csak oda jutott, hogy ez egy olyan rossz érzés lehet, amit sosem akar megtapasztalni. Nagy sóhajtással konstatálva, hogy továbbra sem képes sokkal több emberi érzelmet kimutatni, finoman megsimogatta Nekori hátát.
A kínos hallgatást végül aztán maga fekete maccs törte meg némi hangulatjavító közbeszólással. Kétkedve fordult feléje, mert eddig egy pillanatra sem tűnt fel neki, hogy bármi rendhagyó lenne a kiejtésében. Ő is járt már beszédtanárnál, mikor elkezdett komolyabb sorozatszerepeket kapni, de az elenyésző lehetett ahhoz képest, amikor valakit egy egész erőteljes dialektusról szoktatnak át a tokyoira. Neki is újdonság volt annak idején néhány csak ott jellegzetes vagy másképp használt kifejezés, de hamar belejött.
- Nem lehetett egyszerű megszabadulnod a beszédóráktól. –nézett elkerekedett szemekkel a városnézésre invitáló mondatot meghallva. Hirtelenjében annyira nehezére esett ezt a vele szemben ülő Cicafiúhoz társítania, hogy fejét megvakarva igyekezett rásegíteni a dologra.
- Szívessen megnézném. –csempészte elő válaszként azt a nagyon minimális helyi dialektust, amit ők használnak odahaza. Lehet nem is volt feltűnő, de valahogy reflexből jött az előzőket hallva. Nem is nagyon firtatva tovább a témát bólintott rá idegenvezetője felvázolt menetrendjére és nyújtózkodott egy nagyot. Kivételesen nem kellett sokat győzködni, Cicafiú mégis elég nagy erőfeszítést ölt bele. Egy sunyi grimasszal az arcán lesből smacival támadta le a képébe vigyorgó macsekot. Érezte ám a zsarolást az étteremmel, főképp, hogy Daemon kérte, hogy nem ejthetnének-e útba egyet. Mivel most reggelizett, igazán belefér egy kis séta, míg megint megéhezik, nameg ilyen korán még úgyse kapnak sehol sem ebédet.
- Jólvan megyek már, nem kell ennyire noszogatni. –lépkedett óvatosan a továbbra sem a legbiztosabb támaszainak elkönyvelt fadeszkákon. –Az ösvénnyel még mindig nem vagyunk jóban. –morogta halkan. Alig várta, hogy megint szilárd talaj legyen a lába alatt, és amint ez végre megvalósult, bedobta a kocsiba a plédet. A kocsit pedig rendesen lezárta, úgy ahogy akkor szokta hagyni, ha épp éjszakára lép le és nem tudja mikor fog megint érte jönni. Még ha most nem is egy olyan görbe este elé néz, nem árt az óvatosság. Akármennyire is nem látszik néha a vele való nomádtartásos bánásmódjából, Daemon nagyon szereti ezt az autót, és mindig ügyel rá, hogy kifogástalan állapotban legyen, a szabad ég alatt töltött éjszakák ellenére is. Miután ezzel is megvolt, zsebre dugott kézzel indult el a szinte szökdécselő feketemaccs után. Tökéletesen elbambult magának azzal, hogy a környéket figyelte, és szeme sarkából idegenvezetőjére sandított, hogy el ne keveredjen tőle. Az egyik hirtelen akciótól pedig majdnem szívrohamot kapott, mikor egyszer csak az úttest túl oldalára vetette magát és felcuppant a kerítésre. A kellemes lelki békéjét felborító felkiáltás egy elégedetlen felhördüléssel reagálva sétált át utána, miután tüzetesen körülnézett a forgalmat szemlélve.
- Azért csak óvatosan, mert a végén betörőnek néznek. –húzgálta meg kerítésmászó fekete macska nadrágszárát nyomatékosításképp. Az eszébe sem jutott, hogy esetleg azért a jónéhány centiért kapaszkodott fel a lábazatra, ami neki alapból a rendelkezésére áll, hogy rálásson a dolgokra. Kíváncsian pislantott be a kertbe, de mivel már egy teljesen más épület állt Cicafiú régi házának a helyén, így nem sok értelme volt. Neki nincsenek olyan szilárd emlékei, amikre támaszkodva maga elé tudná képzelni a közben leírt épületet.
- Nem is képzeltem volna másképp. –jegyezte meg az orra alatt somolyogva az elé tárt gyerekkori történetekre. Viszont nem sokkal később megint sikerült olyan témába keverednie, amitől saját magát lombozta le. Ez még mindig kicsit furcsa volt Daemonnak, hogy Nekori folyton olyan irányba kanyarítja a mesedélutánokat, hogy aztán végül valami cseppet sem derült hangulatú konklúzióval záruljon. Ebben annyira mások. Daemonnak nagyon ritkán jut eszébe bármiről az, hogy hol rontotta el közben a dolgokat. Teljesen máshogy szemléli a vele megtörtént szituációkat, és gondolja át a tetteit.
- Ha kudarcnak fogod fel, akkor az. –bökte ki megint előzetes gondolkodás nélkül, ami a fejében járt. –Én inkább azt nézem, hogy mit tanultam belőle. –vakarta meg a sörényét, hogy folytassa-e, de ha már belekezdett…
- Még úgysem osztottam meg veled az életfilozófiám. Én azt szűrtem le eddig, hogy egy ember úgysem ússza meg, hogy kicsesszen vele a sors. Talán arra megy ki a játék, hogy addig szivassanak, míg végleg feladod, vagy pedig úgy talpra állsz, hogy többet ne érjenek el vele semmit. Akkor talán békén hagynak, és úgy élheted az életed, ahogy szeretnéd. Én ennek fényében próbálok előre tekinteni. –magyarázta kissé nehézkesen. Nem azért mert ne tudta volna szavakba önteni a nap, mint nap szem előtt tartott irányelvét. Pusztán azért, mert próbált úgy fogalmazni, hogy ne bántsa meg vele Nekorit, mikor épp segíteni próbálna.
- Azt viszont nem tudom, egyeseknek miért jut indokolatlanul sok próbatétel… azért vannak rések az elképzelésben. –nézett rá tanácstalanul. Abban biztos volt, hogy az előtte álló legalább két-három embernyi adagot kapott a legyűrnivalóból, ha nem többet. Viszont ezt zárógondolatnak szánta ehhez a témához, mert nem szerette volna a kelleténél is tovább kedvetleníteni oszakai idegenvezetőjét. A praclijáért nyúlva jelezte, hogy ideje lenne lemászni a kerítésről, és tovább indulni, mielőtt valaki tényleg ház körül ólálkodó betörőnek nézi őket. Az ebédtől még úgyis messze voltak, szóval megérzései szerint rengeteg megnéznivaló várt még rá.
- Felénk még mindig sokkal több a régebbi stílusú kertes ház. A miénk is egy olyan. –nézelődött körbe. Mondjuk nem is lakik egy olyan nagy városban, mint Oszaka. A házak jórészt családon belül öröklődnek, és csak kisebb felújításokat végeznek rajtuk. Abban egyetértenek a szüleivel, hogy egész addig rendben tartják a házukat, amíg lesz, aki lakjon benne. Pedig bármilyen luxus villába beköltöztethetné őket Daemon, egyik sem olyan csábító, mint az a ház. Folyamatosan költ rá, hogy a legjobb állapotban legyen a régi otthona.
- Régi ház, sok gond van vele, de anyáék ragaszkodnak hozzá. –mosolyodott el halványan. Egyértelmű, hogy a makacsságát a családból örökölte.
Mire elértek az étterembe már tényleg jócskán ott tartott, hogy korog a gyomra. A sok mászkálás a levegőn meghozta az étvágyát. Abban pedig egy percig sem kételkedett, hogy ne teli hassal távozna innen. Egyrészt mert bízott Cicafiú szavában a minőségre vonatkozóan, másrészt pedig már amint beléptek meggyőzték a konyha felől terjengő illatok.

Tárgy: Re: Umi otthona Pént. Ápr. 19, 2013 10:36 am

Ni/ Ni Ni (=`ェ´=)

Óriási hümmögések közepette támaszkodott a kerítés tetején. Sikeresen belelendült az elmélkedésbe és addig vonogatta le sajátos következtetéseit, totálisan megfeledkezett róla, lassan feljelenthetik birtokháborításért. Mélységesen elgondolkozott a hallottakon, mert volt benne valami igazság, attól függetlenül neki valahogy nem menne, így kezelni a dolgokat. Egyet értett vele mindenki mást kap. Abban sem látott kivetni valót, mindenki különböző arányban részesül jóból és rosszból. Az is stimmelt az élet folyamatos küzdelem. Elhasalsz, felállsz, újra fellöknek, megint feltápászkodsz. Állandóan ugyanazt csinálod. Neki ezzel volt a legnagyobb problémája. Ugyan mi szükség erre? Nem értette ezzel mi lehet a cél. Sosem tudta buksijába verni, ugyan miért jó az, valakit szörnyen megkínoznak, másoknak pedig az a legnagyobb problémája nem kapott barackvirág színű körömlakkot. Egyszerűen nem foghatta fel, miért nem maradhat valami ugyanolyan állapotban. Ha valaki boldog, miért kell rögtön valaminek történnie, amitől a béka feneke alá kerül. Igenis állandóságra vágyott, mert elege volt a szélmalomharcokból. Végre azt szerette volna tapasztalni, megpihenhet. Nem következik be világvége, ha hátradől. Annyit robotolt, teljesen belefáradt. Lehet, kölyök képpel áldotta meg a természet, de belül legalább kétszáz évesnek érezte magát. Belefáradt a mókuskerékbe, abba sose mehetett biztosra. Mindig ott sunnyogott mögötte az alattomos bizonytalanság. Nem kérdéses, nagyon szeretne valamilyen úton-módon megszabadulni tőle. Akármilyen formában, csak kicsikét elszakadni.
-Most sem sikerül garantáltan elmegyek remetének…-Fújtatott egyet, ahogy elkapta óriás sörényes bundása kezét. Hatalmas puszit nyomott az arcára, mielőtt leszökkent volna, ezzel újabb lendületet nyerve, pontosabban majd nem orra bukást begyűjtve. Nagyobbra sikerült a lelkesedés, mint hitte, így kevés hiányzott arccal előre végezze. Műsort, végül megúszta néhány bukdácsolással, valamint szokásához híven hangos röhögéssel. Meg sem lepődött magán, képes lett volna ennyitől elhasalni. Teljes mértékig koronát tűzött volna kukkolós karrierje végére. Megint az segítette ki, valaki fogta a kezét, nehogy elhasaljon. Neki egyszerűen erre volt szüksége. Rosszabb volt, bármelyik esendő kisgyereknél, de máshogy nem tudott működni.
-Tényleg? Annak annyira kellemes…olyan …otthon hangulata van. Úgy imádom az olyan házakat, ahová belépsz és egyszerűen érzed kik laknak benne, mert a falakról, bútorokról, mindenről árad az ott lakók kezének nyoma. Ettől annyira, de annyira az a benyomásod…igen, ez az övéké! Ha tehetném és értenék hozzá, tégláról téglára, falról falra haladva építeném fel a házamat…annyira jó lenne úgy belépni az ajtón, hogy átjárjon az otthonom békessége és tényleg az a benyomásom legyen hazaérkeztem.-
Magyarázott lelkesen beleszippantva a levegőbe, miután hosszas koncentrálással rábukkant a megfelelő szavakra. Neki valahogy a régi vágású, kicsike, földutas, fasoroktól hemzsegő, füves, gazos kis utcácskák mindig felértek a mennyországgal. Imádta az összeset és akármennyi időt töltött kicsike városokban, vagy falvakban, úgy érezte visszaköltözik belé az élet. Nagyon szerette a vidéki környezetet, embereket, házakat, mentalitást. Annyival másabb volt az ottani légkör. Akárhová nézett természet vette körül és emberek! Olyan emberek, akik szívesen beszélgettek vele, annak ellenére tudtak róla bármit. Kedvesen fogadták és sosem tapasztalta rosszallóan pillantanának rá, mert nem tökéletes a külseje, nincs rajta elég arany ékszer, nem mutogatja hitelkártyáját, nem közli mindenkivel híresség, csak teli szájjal magyaráz és gyümölcsöt lopkod az egyik fáról. Becsülte az őszinteségüket, életkedvüket és azt magasról tettek a külsőségekre. Szerette a vidéki életet és nem kellene sokat győzködni, költözzön egy isten háta mögötti falucskába.
-Jól teszik-jól teszik! Attól nem is lenne szabad megválni, de még csak egy csempét sem arrébb tenni! Annak a háznak története van. Amúgy is rengeteg emléket őrizhet a családról. Mérget vennék rá, akármelyik repedésről kész sztorihalmot lehetne mesélni, hogyan keletkezett. Vagy rosszul sejtem, nagyon „jó” gyerekek voltatok?-
Vigyorgott kitartóan mutogatva a macskakörmöket. Kizártnak tartotta kertes házban felnőtt gyerkőcök ne rosszalkodtak volna állandóan. Emlékszik ők se voltak túlzottan kíméletesek házukkal. Ricchan egyszer berúgta a falat és, ahogy megpróbálták odatolni a szekrényt végigkaristolták a parkettát, amit meg szőnyeggel igyekeztek lefedni, de akkora lendülettel rántották meg leesett a dohányzó asztalon hagyott váza. Nem elég minden tiszta víz lett, addig ügyetlenkedett szilánkokkal elvágta tenyerét. Teljes bukás volt azaz akciójuk. Hamarabb lebuktak, mint vallomásra nyithatták volna szájukat. Anyukájuk könnyesre nevette magát a hatalmas magyarázaton és szép képet csinált az összetört üveg darabjait felhasználva. Utána akárhányszor meglátták, mindig elnevették magukat, mert eszükbe jutott aznap délutáni mutatványuk.
Szépségesen belemerült a múlt idézésbe. Annyira elveszett gondolatai között, arra kapta fel fejét ismerős házikó rajzolódik ki előtte. Kisebb morfondírozó méregetést követően meggyőződött róla nem képzelődik. Rögvest felcsillanó szemekkel bökött irányába, tényleg létezik a kedvenc étterme. Fülig érő vigyorral lódult előre, minél hamarabb beérhessen az ajtón és hatalmas csatakiáltással üdvözölhesse az odabent pultnál sürgő-forgó lánykát. Azonnal maximumra rúgott lelkesedése mindenkit sorra ölelgessen boldogságában, de rájött nem igazán tudnák hová tenni, ha tíz év eltelte után pattogná őket körbe. Iparkodott visszafogni lelkesedését, miközben majd megpukkadt, ne faggatózzon, kivel mi történt az utóbbi időben. Ahogy az lenni szokott, aprócska türelme rövidesen elkopott. Elegendő volt meglátnia az idős, mosolygós mamit, azonnal könnybe lábadt szemekkel rohamozta le. Nem gondolta fel fogja ismerni. Az egyenesen letaglózta néhány mondata után fejet csóválva közölte vele: semmit sem változott. Kissé felháborodott a vádponton, de sokkal jobban örült az idős nénik, hogy ezen zsörtölődjön. Még arra is csak orra alatt dünnyögött szépen beégették alvilági bűvész ragadozó előtt. Hatalmasat sóhajtott rajta, dorgálást kapott, bár abban nem volt köszönet, micsoda terülj-terülj asztalkát varázsoltak eléjük. Legalább öt emberre elegendő fogásokat pakoltak le. Azt sem tudta merre meneküljön, vagy hova passzolja le az ételt. Nem volt szíve megbántani a nénit, ettől még korántsem bírt annyit enni, mint régebben. Mindent beleadott minél többet leküzdjön, aminek hála úgy érezte menten gömböcként gurul végig az egész városban.
-Ahaaa~j! Nagyon-nagyon-nagyon tele vagyok!-Simogatta szerencsétlen pocakját, ahogy fél kézzel derekán támaszkodva totyogott, akár a terhes kismamák.-Még séta?-Pislantott hátra könyörgő szemekkel, hátha attól kicsikét jobban lenne és nem akarna szétszakadni. Már eszébe is jutott onnan merre vándorolhatnának. Viszonylag közel laktak a sulijukhoz oszakai mércével. Nagyjából negyven perces battyogással el lehetett odáig jutni és most nagyon kellett neki az a kiadós séta. Azonnal vezényelte is kísérőjét merre induljanak. Persze, egész úton nagyokat nyöszörögve kínlódott, de mire beértek az iskola udvarára már sokkal inkább foglalkoztatta, merre keresse a falra lógatott tablókat. Egész biztos léptekkel lavírozott az emeletek és folyosók között. Lehető legtávolabbi pontokon voltak a tablók, amiket szeretett volna megmutatni. Ha már ott jártak bemutatta a kicsike apukájának, anyukájának és Ricchan-nak. Sajnos neki nem volt, de remélte a könyvtárban megszánják pár évkönyvvel. Azokban szerepelt párszor és legnagyobb meglepetésére könnyedén kikunyerálta a szemüveges nénitől belelapozhassanak némelyikbe.
-Ohoo~h! Te jóságos isten! Biztos meg akarom ezeket mutatni?-Nézett az első képére kétségbe esett fejjel vakarászva homlokát. Kedvenc ágyán dekkoló plüss medvéjét szorongatva bömbölt. Következőn csokit majszolva bambult bele a lencsébe hihetetlen értelmesen. Újabb borzalmon ragtapaszos pofával vigyorgott, míg negyedik számú versenyzőn elmélyülten tanulmányozott egy virágra szállt katicát és végül az utolsó, ahol meglehetősen durcásan gubbasztott az első sorban. Egyik rémségesebb volt, mint a másik. Ezután biztosra vette némi pihenőre lesz szüksége. Jól esett volna picikét ücsörögnie, mielőtt kitalálják mit fognak még csinálni.

Tárgy: Re: Umi otthona Vas. Ápr. 21, 2013 5:13 am

NI / NI NI (=`ェ´=)

Sejtette, hogy nem idegenként fog beköszönni az étterembe, de ez a kitörő lelkesedé még őt is meglepte, amivel Cicafiú a személyzetet üdvözölte. Neki is vannak kedvenc helyei, de ilyen vehemenciát még sosem mutatott az ott dolgozók irányában. Vagyis mondjuk úgy, nem kenyere a közvetlenség. Tőle maximum egy biccentésre, vagy egy intésre telne, de mivel itt aztán igazán nem ismer senki, csak a háttérben meghúzódva várta ki, míg fekete maccs mindenkit végigfaggat. A tulajdonostól érkező üdvözlésre kínosan megvakargatva az orrát pislogott bőszen másfelé, hogy elfojtsa az illetlen felröhögését.
- De még mindig megvan az a medve is! –tette hozzá fontoskodó hangnemben a sunyi megjegyzést. Ki nem hagyna egy alkalmat sem, hogy piszkálhassa. Időközben viszont inkább helyet foglalt az egyik asztalnál, és az étlapot nézegetve kezdett ismerkedni a hellyel. A fogások mellett lévő fotók alapján csak tovább erősödött az a pozitív benyomása, hogy tényleg jóllakottan fog innen távozni. Hát még az után, miután eléjük pakolták az ebédet. A nénike megjegyzésére értetlenül emelte meg a szemöldökét, mert képtelen volt összeegyeztetni még a fejlődésben lévő Cicafiút is ekkora fejadaggal. Kellett némi agyalás, hogy most az üzletvezető asszonyka emlékezett-e rosszul, vagy maccs tényleg ennyit evett régen. Ha számításba veszi, hogy valószínűleg nem állandóan küzdött ezzel az étkezési zavarával, amiből manapság igyekszik kilábalni, szép lassan elfogadta a tényt, régebben lehet versenyt is ehettek volna egymással. Érdekes összecsapás lett volna, de most már így kíváncsi, hogy melyikük étvágya került volna ki győztesen. Sajnálkozóan hümmentve a dolgon látott neki az ebédnek, és miután elpusztította a saját fejadagját kezdte el ritkítani a szemben lévőt is a hatalmas könyörgő szemek terrorjában. Persze közben nem felejtett el arra figyelni, hogy bőven elég maradjon feketemaccs előtt is.
- Mik ki nem derülnek rólad haspók. –somolygott a pálcikája mögött a kajával bőszen küzdőre.
Miután kellőképp megtömték magukat, némi Daemon sziesztára kapcsolva terpeszkedett az asztalnál, míg sürgetni nem kezdték, hogy emelje meg a hátsóját sétálni. Nem kifejezetten díjazta az ötletet, hiszen úgy olvasta nem egészséges mozogni egyből azután, hogy ettél, így még jó néhány percig kéretve magát csitítgatta Cicafiút, hogy maradjon nyugton egy kicsit. Hát még ha azt tudta volna, hogy megint majdnem egy órát fognak andalogni az utcán. Lehet még többet ejtőzött volna előtte. De amit kiharcolt az is több volt, mint a semmi, szóval nem emelte panaszra a dolgot. Nem is a sétával volt probléma, csak azzal, hogy nehéz véget vetni a sziesztának. A közben közölt úticél pedig kíváncsivá is tette annyira, hogy nyugdíjas tempóban ballagjon kajakómától szenvelgő idegenvezetője után. Abszolút nem sietett sehová, így felpakolva a napszemüvegét élvezte a délutáni napsütést.
- A tiédet szívesebben megnéztem volna. –hördült fel csalódottan, mikor a folyosón lógó tablók végére értek. Értékelte ő, hogy bemutatja a fél családját, de az ő régi képeik kevésbé sem hozták olyan lázba, mint egy személyes találkozás, vagy netán néhány régi kép Nekoriról. Még annak ellenére sem, hogy szembesülhetett azzal, hogy a kölyökképű ballagás családban marad. Már amennyit látott a kicsike képeken a folyosói fényviszonyokban. De nem szólt egy rossz szót sem, ha már ilyen lelkesen körbekalauzolták. Engedelmesen követte az ide-oda cikázó Ciculit, míg ki nem kötöttek a könyvtárban. Ő gimis korában nem sokat járt a könyvtárban, maximum ha valamilyen kötelező olvasmányt kellett kivennie. Bár jobb szerette a városi nagykönyvtárat, ahol sokkal több megtalálható volt a kedvenc drámáiból. Viszont ennek ellenére sem mondaná, hogy olyan sűrűn járt volna a könyvespolcok között. Szóval nem is tudta, hogy itt félreteszik a régi évkönyveket, és iskolát érintő események dokumentációit. Lepakolva magát az egyik asztalhoz nézett kíváncsian a kezébe kapott könyvbe sápítozva bújó feketemaccsra.
- Na hadd nézzem csak! –nyúlt felé nyomatékosítva kíváncsiságát. Szerencsére nem kellett hadakoznia, hogy hamarosan az ő kezébe kerüljenek az érintett oldalak. Anélkül, hogy megmutatták volna neki, hogy kit kell nézni, szinte bármelyik csoportképen kiszúrta Nekori letagadhatatlan tekintetét. Úgy néz ki ez olyan dolog, ami már nagyon régóta hozzá tartozik.
- Mennyi ideig tartott mire kikupáltak, hogy úgy tudj pózolni, mint a booklet fotóidon? –nevetett fel halkan. Ezt most egyáltalán nem bántó szándékkal jegyezte meg, remélte ez a hangsúlyból is kihallatszott. –A spontán képek mindig többet mondanak, gondolom mindegyikhez megvan a sztorid. –bökött rá mosolyogva a ragtapaszokkal díszített fizimiskájára. Válasz viszont nem érkezett, amire oldalra sandított, hova kalandozott el fekete maccs. Ez pedig olyan ingernek bizonyult, amire csak annyit látott, hogy az előbb még mellette ült, a következő pillanatban pedig már az asztal alól jajgatott. Pillanatra hátra hőkölve kukucskált be egyben van-e még.
- Ültőhelyedben azért ne amortizáld le magad Nekori. –osztott ki neki vigyorogva egy smacit az ideiglenes fedezékben, mielőtt felkaparta volna. Nem akarta kidobatni magukat, úgyhogy nagyon óvatosra fogta a romantikát, de nem bírta megállni, hogy ne éljen a kínálkozó lehetőséggel. –Gimiben úgyse csináltam ilyet a könyvtárban. –nyomott még egy puszit a füle tövére.
Újabb rövidke ejtőzés után máris jött a következő ötlet a következő programra. Természetesen Cicafiútól, hiszen ő volt otthon a helyi nevezetességekben. Az emlegetett teázóról viszont fogalma sem volt mit takar. Mintha hallott már volna róla, de még sosem volt szerencséje ahhoz a bubu izéhez.
- Meg se kérdezem mi ez… inkább mutasd meg. Jobb szeretem a saját szememmel látni. –hümmögött az állát dörzsölgetve. Kíváncsivá tette, főleg az iránta tanúsított lelkesedés. Bár ettől még egy kicsit kétkedve követte a vezért, míg el nem értek a sokat emlegetett teázóba. A kiszolgáló készséges magyarázatának hála hamar képbe került, hogy miért olyan extra és miért hívják ilyen bambán. Rábízva magát Cicafiú ízvariációira kérte ki a maga adagját, és vonultak el leülni egy kétszemélyes asztalkához. Ismerkedése a gyümölcslével töltött bogyókkal elég érdekesre sikeredett. Először barátságtalanul méregette egy sort, piszkálgatta mielőtt belekóstolt volna. Az első bogyót pedig stílusosan majdnem félre is nyelte, ahogy felszáguldott a szívószálon. Aztán mikor szétpukkant a szájában egy pillanatra elkerekedett szemekkel fagyott le.
- Ezt meg ki az isten találta ki? –emelte fel megint a hello kitty fóliával díszített poharát és rázta meg az alján orvul lesben álló bogyókat. Nem mondja, hogy nem volt finom, de elég életveszélyes. Nekori bezzeg olyan rutinnal szürcsölgette, hogy úgy érezte az egója újabb vereséget szenvedett. Nyűgösen felhördülve temetkezett a szívószála mögé, mert rajta ugyan nem fog kifogni holmi gyümölcslötty.

Tárgy: Re: Umi otthona Vas. Ápr. 28, 2013 10:14 am

Ni/ Ni Ni (=`ェ´=)

Száját kínos fejjel bökdöste a tényen, mindjárt napvilágra, pontosabban alvilági mustrára kerülnek gyerekkori képei. Szó sincs róla szégyellte volna őket, csupán izgult mi lesz róluk a vélemény. Nem állíthatta igazi mesterművek lennének. Bamba kisgyerek remekbe szabott fényképei voltak, akit minden érdekelt, csak az nem, nagy erőkkel próbálják figyelmét a lencse felé irányítani. Akkoriban legkisebb mértékben sem hozták lázba a fényképek. Mindent viccesebbnek, szebbnek, izgalmasabbnak talált. Sokat bajlódtak vele elfogadható emlékek készüljenek szeleburdi buksijáról. Mindezt jól mutatták be az évkönyvekben roskadozó példányok és bár sejtette nem fogják kigúnyolni, micsoda fogyatékos gyerek volt, némileg meglepte a reakció. Helyesebben felvázolva a helyzetet, teljesen lefoglalta. Imádott mosoly felszínre kerültétől pillanatok alatt cseppfolyós halmazállapotúvá változott. Asztalra próbált könyökölni, minél tökéletesebb szögből követhesse nyomon. Szokásához híven, addig legeltette szemét a megkapó látványon, sikeresen levert az asztalról mindent és ijedten kapdoshatott a földön landoló könyvek után. Álmából felvert mormotaként hadonászott a levegőben, mielőtt lendületesen bevetődött a bútorlap alá. Óriási sóhajtásokkal mormogott orra alatt. Mérgesen pufogott, ennél hangosabban tönkre sem vághatta volna a szívét melengető jelenetet.
Zsörtölődős szedegetése alatt észre sem vette társasága akadt, így cseppecskét megijedt az előtte kikötő szőke sörénytől. Kicsit hátrébb kapva fejét verte bele a fa lapjába. Fájdalmasan nyöszörgött az esten, mielőtt elvigyorodott volna tinis szerencsétlenkedésén. Középiskolában sem gyártott ekkora műsorokat. Sokat vendégeskedett az asztalok és polcok között. Persze nem tanulás céljából, de ennyire látványosan sosem amortizálta le magát. Sejtette mi lehetett az oka, amit szemtelen módon nyilvánosságra is hozott.
-Nekem sem akadt, olyan sármos lovagom, aki elérte harci sérülten végezzem.- Vigyorgott kitartóan, szabad kezet adva hős megmentőjének felsegítse a földről.-Nem rosszalkodtál könyvtárban? Ojaaa~j! Mik ki nem derülnek! –
Mélázott el néhány pillanatra, átgondolva kijelentését. Megeshet a felszólalás akkor lett volna helyes, egyik ritka hely, ahol nem jártál. Valahogy kétli a csini hátsójával példás tanuló számban tartották volna, akit semmi más nem érdekel a házi feladaton kívül. Persze ismerve ördögi ragadozó ninjaja érzékeny lelki világát, inkább nem feszegette a témát. Ráért ezzel húzgálni bajszát és semmi esetre sem kockáztatta volna meg, elrontsa a kirándulást meggondolatlan szavakkal. Hagyta a csudába az egész iskolás szöszmötölést és utcára vágtázva látott hozzá kókuszába táplált navigációs rendszere felcsapásához. Bőszen kémlelte jobbra is, balra is a járdát, mielőtt óriási lelkesedéssel bökött a kívánt irányzékba. Sikeresen még messzebb terelte párosukat a kocsitól, lassan belváros határát súrolták. Kicsit meglepődött ilyen messzire kószáltak. Fogalmazódott benne a javaslat biztos, ami biztos vissza kéne menni jaguar-ért, de vesztére szeme elé került az egyik teázó. Eszméletlenül szerette gyerekként. Folyton nyúzta szüleit és Ricchan-t vegyenek neki bubu teát. Nosztalgiától hihetetlen módon kedve támadt elfogyasztani egyet, úgyhogy ellentmondást nem tűrve ragadta karon kíséretét.
-Ezt muszáj-muszáj-muszáj! Nem mehetsz el ebből a városból, míg nem iszol bubu teát!-
Sorozta hatalmas és kérlelő tekintettel szöszke sátánfit, aki teljesen más oknál fogva egyezett bele javaslatába. Némi csalódottsággal töltötte el, kezd hatástalanná válni zsaroló fegyvere, de abban a percben sokkal inkább foglalkoztatta, végre zöld lámpát kapott. Elsöprő lendülettel vetődött be a kicsike üzlet ajtaján, egyenest a pulthoz pattanva. Csillogó szemekkel pásztázott végig a kínálaton és darálta el szakavatott zseniként mit szeretne. Vele ellentétesen pokoli osonó vadásznak kellett némi tanácsadás, aminek minden egyes mozzanatát széles mosollyal élvezte ki. Nagyon édesnek találta, ahogy szemöldökét összevonva próbálta megfejteni az elhangzottak és látvány kombinációját. Alig várta eljusson arra a pontra, kész teával viaskodik.
Felhőtlen szórakozása hamarosan kezdetét vette. Nagai Daisuke elszánt harcosként esett neki a férfiakat próbára tevő küldetésnek, kihorgássza szívószálával a kerek és csíkra vágott gyümölcsöket. Annyira mulatságosnak találta, nem tehetett róla, de végig röhögéstől pukkadozva szürcsölte saját adagját. Próbálta elfojtani felhőtlen jókedvét, amennyire lehetett, csak, hogy benne is munkálkodik a mini krampusz. Hirtelen ötletként villant be neki a nagyszerű merénylet. Halk mozdulattal üzemelte be asztal mellett tartott iphone-ját, lehető legkevésbé legyen feltűnő megörökíti az egész műsorszámot. Néhányszor lepislantva kezére videózta a küzdelmet. Persze, ahogy lenni szokott gyorsan lebukott. Szigorú pillantásokkal morrantak rá, mit művel, amire ártatlanul pislogva lóbálta meg lábait, mintha ott sem lenne. Remekül szórakozott a láthatatlan kukkoló szerepében és most az egyszer nem vitte rá szíve fejezze be a rosszalkodást. Kegyetlenül végigkövette az eseményeket, bár mentségére legyen szólva, iparkodott hasznosabb tanácsokat adni, hogyan lenne egyszerűbb megbirkózni a teával. Erre többségében nem hallgattak, mert már a becsület volt a tét. Szépen ráhagyta a küzdelmet és csendesen mulatott a látképen.
-Pont teával gyűljön meg a bajod!-Csóválta fejét jókedvűen nevetve.-Legyőzted! Állatok királyához méltón intézted el!-
Emelte égnek fejét, büszkén megpaskolva szöszke sátán herceg mellkasát. Remélte nem sértődik meg szavannai ragadozója az eseten. Próbálta elkerülni bedurcázzon a kínos helyzettől, ezért látványos hangolással gyűjtött lendületet hátára vetődhessen. Életre megtanulta sose támadjon rá jelzés nélkül. Erre amnéziás őrültként is emlékezni fog. Fő a biztonság, mielőtt kettétörné, akár egy gyenge ropit. Egyáltalán nem félt tőle, mert tudta sose bántaná, csak vannak azok a fránya reflexek és semmi esetre se kockáztatná meg, rosszul jöjjenek ki szeleburdiságából.
-Örökösen number one címmel felruházott drágaságom…-Vett egy nagy levegőt. Lett volna még folytatási tervezete, de inkább megtartotta magának.-Ugye nem haragszol? Mivel tudnálak kiengesztelni?-
Dörgölőzött rossz macskaként nyakához bűnbánó szemekkel. Tokiót lehetett volna rekeszteni ötleteivel, amiket sokat mondó mosolya leplezett le. Kicsiny kalandozását, gyorsan észlelte, úgyhogy torkát köszörülve vett fel komolyabb ábrázatot. Csupa fül volt a kívánság listára, amit habozás nélkül hajlandó volt teljesíteni. Várakozás közben jött vele szembe kivilágított cégtábla. Rögvest elkalandozott a nevet ismételve. Valahonnan ismerősen csengett, aminek eredete lassanként körvonalazódott fejében. Spanyolviaszt felfedezve paskolta meg lelkesen alvilági lopakodó vadászgépe sörényét. Hátán rugózva kiáltott fel, mert neki muszáj volt buggyant turistaként rácsodálkozni valamire.
-Uh-uh-uh!-Mutogatott a pince helységbe vezető, jelenleg zárt ajtó felé.-Az a hely nagyon-nagyon jó! Ricchan mindig oda jár bulizni! Sokat mesélt róla és annyira hangulatos meg pörgős és…nem nézünk le este?-
Vigyorgott lelkesedése tetőfokán. Addig a pillanatig meg sem fordult fejében estére bulizást iktassanak be, főleg, hogy kísérete semmit sem aludt. Picit elszégyellte magát önző felhorkanásán és szemét lesütve nyúlt ki teherszállítóján. Hatalmasat fújtatva szedte össze mondókáját. Orra alatt dünnyögve adta elő szégyenteljes történetét. Nem akarta erőltetni a szórakozást, ha már egyszer kikapcsolódni jöttek.
-Nem lenne baj? Nem vagy fáradt? Semmit sem aludtál. Nekem nagy a szám, mert csomót durmoltam, de te végig vezetted az estét.-Piszkálta lelkesen a szeme elé került felső gombját. Akárhogy is, nem maradhattak az utcán. Körbe nézve szembesült vele kezd késő délután lenni. Nap egyre lentebb járt. Nem ártott volna fedelet keresni fejük fölé.-Kéne egy hotel. Lassan ránk sötétedik és nyugodtabb lennék, ha jagu is őrzött parkolóban pihenne.-
Magyarázott még mindig kilapult békaként. Fel sem fogta, milyen kényelmesen elheverészik más hátán. Lefoglalta a felső piszkálása és az elmélkedés, merre lehet a közelben szálloda. Ebben a témában nem számított valami jártasnak. Gyerekként nem szorult rá kívülről tudja a városban fellelhető hotelek elérhetőségét.

Tárgy: Re: Umi otthona Hétf. Ápr. 29, 2013 8:38 am

NI / NI NI (=`ェ´=)

Egész belemerült a gyümölcslé bogyókkal való küzdelembe, így végzetes hibaként lankadt ébersége. Cicafiú pedig ezt természetesen azonnal ki is használva, orv merényletet követett el ellene. Mintha már maga a tea ne lett volna, az most még galádul le is videózza, sűrű röhögés közepette, amint morcosan szürcsöli a pohár tartalmát.
- Ya! … -morrant rá, mikor már nagyon megelégelte. –Annyira azért nem megy szörnyen. –morgott a szívószállal a szájában. Lassan tényleg kezdett ráérezni a dolog nyitjára, szóval mire már a fele elfogyott az italának, egész magabiztosan megbirkózott vele. Ettől függetlenül, ezt még valamilyen formában megtorolja fekete maccson, csak adódjon egy óvatlan pillanat. Férfiúi büszkesége nem hagyhat revans nélkül egy ilyen csőbe húzást.
- De azért jöhetünk még ide, mert ez tényleg nem rossz… ha már nem akar megfulladni benne az ember. –lötybölte meg a pohár alján árválkodó pár utolsó gyümölcs zselé darabkát. Ciculi jókedve töretlen maradt, sőt, mintha egyre inkább pörögne felfelé. Csak nem volt valami dopping ebben a teában? Egy pillanatra tényleg megfordult a fejében, mikor kilépve a kis teázó ajtaján hirtelen fájting pózban vetődött be elé.
- Nem… az így nézett volna ki! –húzta ki a szívószálat a pohárból, mielőtt kidobta volna az ajtó melletti kukába, és vészjósló morgás kíséretében ráharapott. Maga sem szánta komolynak, így miután kellőképp elcsámcsogott a műanyagon, a pohár után küldte a szemetesbe. Nem kommentálva tovább mutatványát köszörülte meg a torkát, és nézett körbe, hogy innen vajon merre tovább. Ám a következő pillanatban újabb orvtámadás áldozatává vált. Nagyokat pislogva a bombaként vetődő vérmacskára, épp csak győzte fékezni a lendületet, amivel a hátára vetődtek. Egyensúlyának megőrzése érdekében lépkedve párat fordult be a mellettük nyíló kisebb utcába, mert a végén még valami zombimód csak a cipőjét bámuló járókelő elgázolja őket. Nem szeret zsúfolt utcákon sétálni, mert utál szlalomozni az emberek között. Ha meg megelégeli, és nem teszi, akkor meg fellökik, és csak összepiszkolják a ruháját, vagy a cipőjét. Szinte minden szempontból csábítóbbnak mutatkozott egy nyugalmasabb utcában kideríteni mi lelte megint kerge macskát. A felé intézett kérdésnél már mondhatni tényleg teljesen fonalat vesztett fejjel pislogott hátra a hátsóját kényelmesen a hátán pihentető potyautasára.
- Hogy mi? –kérdezett vissza reflexből, mert kicsit megrémült, hogy mi sülhet ki ebből a felvezetésből, de aztán olyan irányba terelődött a kérdés, amire már megkörnyékezte néhány sötét gondolat. –Biztosan tudni akarod?... –sandított szemöldökét felvonva, és kezdett el sétálni előre. Elég valószínű, hogy vették a lapot, a sokat sejtető válasz mosolyból, amit az iménti pillantására kapott. Próbára akarja tenni, meddig mer elmenni? Csak vigyázzon, mert ebből a szempontból lehet, hogy még mindig alábecsülik. Már épp azt tervezgette fejben, hogy miféle ízelítőt adjon fekete maccsnak, mikor hirtelenjében díjugrató zsokéké módjára kezdték táltos paripaként kezelni.
- Na jó, most van vége a gyereknapnak Nekori. –pakolta le finoman a hátáról, mert azért az nem járja, hogy ennyire lónak nézzék. Mi lesz a következő? Sárgarépa, vagy kockacukor? Nagyot sóhajtva nyelte le sértődöttségét, és fordult inkább az imént említett klub felé. Kívülről igazából nem tudott megállapítani róla semmit, a bereteszelt ajtók nem mondtak túl sokat. Kíváncsi volt miféle helyeken múlatta az időt Nekori bátyja, ha ennyire el akarja invitálni oda. Igazság szerint már elég fáradt volt, de volt már ébren ennél többet is. Majd egy-két feles, és mindjárt éberebbnek érzi magát. Ha már fekete maccs nagylelkűen felajánlotta, hogy hazafelé átveszi a sofőr szerepét. De aztán érkezett egy felvetés, ami neki eddig eszébe sem jutott, viszont egész csábítónak tűnt.
- Kiindulva abból, hogy a legtöbb buli éjfél előtt elég sivár, ha alszom pár órát estig a hotelban, felőlem mehetünk. –kotorászta elő a zsebéből az iphoneját, hogy magához ragadva a folytatást, felmérje a lehetőségeiket. Pont neki ne lenne egy olyan kényelmes kis alkalmazása, amivel egy műholdas térképen követheti nyomon Jaguarja aktuális tartózkodási helyét, és a közelében található említésreméltó, vagy akárcsak weboldallal rendelkező létesítményeket. Némi pötyögés után leszűkítette a kört, és talált egy egész pofásnak tűnő hotelt, úgy egy kilométerre onnan, ahol a kocsit hagyták.
- Ehhez mit szólsz? –dugta az orra alá a szálloda időközben megnyitott honlapját. Ellenvetés nem érkezett, így hamarosan már a kocsi felé sétálva ásítozott nagyokat Daemon. Most, hogy így belegondolt mennyi ideje nem aludt, hirtelen úrrá lett rajta az álmosság. Mivel ez le is foglalta minden gondolatát, így későn jutott eszébe, de az utolsó pár méterre, még elkapta Nekori pracliját maga mellett.
Persze mielőtt bevetődött volna a hotelszobába, még megejtett egy csekély vacsorarendelést, amit fel fognak hozni hozzájuk amint elkészül. Felérve aztán nem is tétovázott túl sokat, hasast dőlve az ágyra mormogott egy jóízűt, aztán hanyatt fordulva kezdett el kómás hangon magyarázni.
- Egyél jó sokat, és nem fogsz berúgni… nem lenne jó, ha megint úgy eláznál, mint ahogy már láttalak. Mármint nem mondom, hogy nem volt kellemes a végkifejlet, de ezt már sokszor megbeszéltük, hogy jobb ha tiszta a fejed… -szövegelt a szeme elé téve az alkarját, hogy takarja egy kicsit a fényt, aztán valahol az egyik mondat közepén el is nyomta az álom. Az utolsó amit még tisztán ki tudott nyögni, hogy ébresszék fel ha indulni szeretnének. Jólesett neki ez a kis szundítás, csak most érzi igazán, hogy elég fáradt.