Umi otthona

Tárgy: Re: Umi otthona Vas. Nov. 20, 2011 10:06 am

The nightmare after stage

Szitkozódva nézegette a derekán kialakuló szép nagy foltot, ami valószínűleg holnapra már a lila árnyalataiban fog pompázni, és ha ez nem lett volna elég, még jó néhány másik már ebbe a fázisba átlépett, számára ismeretlen eredetű színfolttal is gazdagodott a tegnap reggeli állapotához képest. Annyira lekötötte, hogy a harci sérüléseit tanulmányozza, hogy észre sem vette, hogy házigazdája közben elődugta az orrát, méghozzá egy felettébb csípős megjegyzés kíséretében.
- Valószínűleg viccből zúgtam le a rühes lépcsődön… -morogta, de nem méltatták megjegyzését, amit igencsak nehezményezett. Nem elég, hogy egész eddig a jelenlétének hiányával ignorálta, most még szólni sem szól hozzá… valahogy nem szeretett a saját hozzáállásának elszenvedője lenni, úgyhogy ez egy adagot hozzá is adott az amúgy sem csekély fejfájásához. Idegesen verte bele a fejét a lépcsőkorlátba, hátha sikerül átvezetnie bele valamennyit belőle, de csak azt érte el, hogy a végén még a homlokára is számolhat egy zúzódással. Következő próbálkozását a tusfürdőért való igényre csírájában fojtották el a hozzávágott törölközővel.
- Nem ezt kértem, még nem végeztem a fürdéssel… -vette el és tekerte maga köré, mert a végén még a szende szűzlány hisztit is megkapja amihez jelenleg nem volt kapacitása. – Egy nyomorult férfi illatú tusfürdőt szerettem volna találni ebben a macskapalotában. –morogta. Majd azt hitte nem hisz a fülének. Ciculi nyelvét igencsak felvágták a tegnapiakhoz képest.
- De kinyílt a csipád, hogy otthon vagy. Tegnap is eszedbe juthatott volna, hátha jobban szórakozunk… - fintorgott egy sort majd összeszedte magát, és elindult a másik fürdőszoba irányába figyelmen kívül hagyva a nyitva hagyott csapra vonatkozó kifakadást. Valahogy most jogos kárpótlásnak érezte a megtépázott egójáért cserébe. Olyannyira besértődött cicus karomvillogtatásán, hogy már nem is érdekelte mivel mossa meg magát, csak lekapta az első keze ügyébe eső tusfürdős flakont a polcról, és áztatta magát a meleg vízben ameddig jól esett. Aztán egy kicsi hidegzuhanyt is beiktatott, hátha élénkítőleg hat a tudatára, de csak azt érte el vele, hogy sikeresen előhozta a tegnap valószínűleg összeszedett megfázását, ugyanis hatalmasat tüsszentve fejelte be majdnem a zuhanycsapot.
- Ó basszameg, még ez is… -zárta el szitkozódva a csapot, és tekerte a dereka köré a törölközőt, egyet meg a fejére dobott. Tanácsos lett volna mihamarabb felöltözni, mielőtt mégjobban súlyosbítja a megfázását, de semmi kedve sem volt még felmászni az emeletre, ahol hallomása szerint cicafiú is követi a példáját. Még a végén megvádolja azzal, hogy kukkolni akarja zuhanyzás közben. Normális esetben minden további nélkül megtenné, sőt bármiféle hezitálás nélkül bevágódna mellé, de neki valahogy sikerült elérnie azt a szintet, ahol már semmiféle érdeklődést nem mutat iránta. Határozottan büszke lehet rá, mert eddig nem sok ilyen emberrel találkozott, akik az egészen helyénvaló kinézetük ellenére ennyire apátiát ébresztettek volna a hormonjaiban, és viszont. Mert többek között azt sem értette, hogy ciculinak ennyire nincs-e rendben valami az orrával, vagy egyszerűen csak találkozott az első emberrel, aki ilyen mértékben immunis a feromonjaira. Határozottan érdekes, de nem a szó jobbik értelmében. Amíg a fürdőszobaajtóban ácsorogva ezen gondolkodott, megfogalmazódott a fejében, hogyha már idelent van megkeresi a konyhát, hátha talál valami kávénak nevezhető valamit –macsekból már azt se tudja kinézheti-e hogy ilyesmit fogyaszt- hogy kiszolgálja magát. Nagy komótosan végigcammogott a lakáson, és hosszas keresgélés és bolyongás után végül meglelte a hőn áhított helyiséget. Csak tudta volna minek ennyi nappali és egyéb legalább húsz oldaláról nyitott szoba, hogy labirintust varázsolva az ember elé teljesen összezavarják. Kimerülve a nagy erőfeszítésben fáradtan rogyott le az asztalhoz és gyűjtött egy kis erőt a továbbiakhoz. Előtte azért még a fejéről a feje alá csoportosította át a törölközőt, hogy kevésbé hagyjon foltot az arcán hogy a hideg konyhapult. Nem gondolta volna, hogy ennyire fáradt, de pár pillanatra megint bebóbiskolhatott, mert arra ébredt, hogy valami a haját birizgálja.
- Heh? Kávét.. és kevesebb bájolgást. –sandított fel rámordulva a vigyorogva vele szemben könyökölő házigazdán. Ennyire csak nem nézhet ki nevetségesen… Vagy ha mégis, akkor sem igazán tolerálja, ha ennyire fogyatékosnak nézik. Mindezt ő is meg tudja csinálni egyedül, pusztán némivel hosszabb idő alatt. A következő kérdéssorozattal valahogy be is telt a képzeletbeli pohara, és az eddig összegyűjtött erejét felhasználva indulatosan pattant fel az asztaltól.
- Feketén! És vegyél már vissza, ÁH, komolyan semmi szükségem arra, hogy az anyámat játszd. –csattant fel a hajába túrva, hogy megdörzsölje a hasogató fejét, majd ingerülten kikapta a kezéből a bögrét, és sebbel-lobbal indult felfelé cikk-cakkban az emeletre, hogy összeszedje a ruháit, és végre elhúzzon innen. Egyre jobban zavarta ez a légkör. Egyszer hisztisen üvöltöznek vele, a másikban pedig úgy lesik minden óhaját, mint valami luxusszállodában. Elege volt már ebből, egyszerűen csak még jobban hasogatott tőle a feje, mint alapból tette volna. Majd kilöttyent a kávéja, ahogy ledobta magát a vendégszoba ágyára, és kortyolt bele. Még az hiányzott volna, hogy ezt is magára borítsa. Bőrön keresztül valahogy nem hat úgy a koffeint mintha elfogyasztja. Fejfájása ugyan nem enyhült túl sokat, de valószínűleg az idegeskedésnek betudhatóan valamivel éberebb lett, így már legalább arra képes volt, hogy összekotorássza a szoba különböző pontjain széthagyott ruháit. Mindent meg is talált, kivéve egy valamit… az alsónadrágját valahogy sehol sem sikerült meglelnie. Nyakában az eddig összeszedett kupaccal vonult ki a lépcsőfordulóba és kiabált le.
- Adj egy alsógatyát és már húzok is el innen… az enyémet nem találom. –kapta közben magára az ingét, amit persze sikerült rendesen félre is gombolnia. De nem igazán érdekelte, szóval csak keresztülvágta a nyakán a kibontott nyakkendőt, és még mindig a törölközővel a derekán, és a többi ruhájával a kezében várta hajlandóak-e meghozni érte ezt az áldozatot annak érdekében, hogy végre leléphessen innen.
- Kéreted magad, majd látványosan visszautasítasz, de aztán hazahozol, ahol viszont nem akarod lefektetni magad, viszont reggel meg úgy csinálsz mintha éjszaka megdolgoztam volna azért, hogy kiszolgálj. Vagy netán végül mégis beadtad a derekad, csak én nem emlékszem rá? Légy szíves világosíts már fel, mert marhára nem emlékszem mit csináltam veled éjszaka... Ha meg reggeli szexben reménykedsz, nyögd ki mit akarsz, mert nem tolerálom a töketlenséget. –szenvedett morogva az inge gombolásával, de sehogy sem akart úgy sorba állni mint kellett volna, szóval megunta és hagyta úgy ahogy van.

Tárgy: Re: Umi otthona Hétf. Nov. 21, 2011 3:11 am

☆⌒(＞。≪) The NIGHTMARE after stage ☆⌒(＞。≪)

Az ördög sose alszik. Körülbelül ennyivel, na meg lemondó sóhajjal tudta le démon őfelsége hisztis ki, majd felvonulását. Lehet, kezdené megszokni, vagy annyira fáradt normálisan fel sem fogja, megint bájolgó, anyai személyisége került terítékre? Valamelyik a sok lehetőség közül. Esze ágában nincs valószínűség számítást rendezni egy másnapos gyerek sértettségéből. Igen, pisis gyerek, mert legalább úgy követelőzött, mint az elkényeztetett királyfi, aki első szavára mindent megkap. A gond már csak azzal volt, hiába az erőfeszítés, minden, de minden rossz volt. Hiába kapta meg, amit kért, vagy épp nem kért, ideges lett. Aztán, ha nem szolgálták ki, megint bosszúsan ordítozott. Meglepő, kiborul környezete? Nincs az a térkép, ami segíthetne rajta eligazodni. Mégis, pont az a kicsinyke gyerekes vonás tette furcsán aranyossá ezeket a dulifuli jeleneteket. Valahogy lecsípett a mondandója erejéből. Nem hatott, olyan nyersnek és sértőnek, vagy most, csak próbál valami kedveset találni benne? Egyáltalán, minek teszi? Tutira elkapott valami súlyos agybetegséget! Igyekszik magát meggyőzni, hogy azaz ember, aki tizenkét órája csócsálja idegeit nem is származik a Pokolból és tulajdonképpen egész kedvelhető személy. Nagyon örül gondolati próbálkozásainak, de semmilyen esélyt nem érez arra, bármikor is jó viszonyba keveredhessen sátán juniorral. Mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, fejét veri a pultba, újabb vezényszavától és megsemmisülten nyöszörög, hogy „ne, nem akarom”. Kizártnak tartja egy örömteli barátság, így kezdődne.
-Legalább téged békén hagy…mázlista.-
Pislantott le démon herceg ülőhelyét őrző kutyulijára, aki hűségesen ártatlan szemekkel vigyázott arra az egy szem székre. Nem igazán értette mire ez a nagy területvédő szerelem, bár a tegnap estéből kiindulva vendégének akadt egy óriási rajongója Tsuna képében. Álmai lovagja árnyékként kúszott utána egész reggel és tegnap este alig bírta kiráncigálni mellőle. Imádta a vendégeket letámadni végtelen szeretetével, de ez már az ő szótárában is súlyos szeretetroham volt. Kis bolondként viselkedett, mintha valami megszállta volna. Szegény drágasága. Nem elég kilátástalan imádatba botlott, de eddig még észre se vették létezését. Kis pupák! Sajnos, esélytelen egy pokoli randira. Nem elég dekoratív és szilikon mellekkel felturbózott plázalány sátánka igényeihez. Ettől, komolyan ő érezte bűnösnek magát. Ő hozta ide Démon fejedelmet. Neki köszönhető Neo furcsán bezsongott és elsőkézből tapasztalta nincs nyomorultabb szenvedés annál, ha közeledben van az a személy, akit szeretsz, de ő rád se hederít. Mindezek tudatában hatalmas késztetése volt beölelgesse féltett kincsét. Már készült megtenni, amikor eszébe jutott miért és merre indult.
Halmokba kapargatva lelkiállapotát lépett oda a konyhai fiókhoz. Gyorsan kikereste a megfelelő dobozkát és nem pepecselve egy tabletta kihorgászásával az egész levéllel kezében indult az emelet felé. Cseppet se volt nehéz rájönnie türelmetlenül várnak rá. Állandó feszült morajlás fogadta, ami csak erősödött, erősödött, míg légkalapácsként nem járt fejében. Határozottan idegesítő volt. Főleg az a rész, amit kristálytisztán hallott. Már a felvetés is nevetséges volt. Rengeteg akadályozó ténye volt sértett dörmögésének. Kezdené azzal, nincs azaz ipari mennyiségű szesz, ami rávehette volna széttegye lábait. Aztán, ha nem tűnt volna fel ördög csemetéjének sem nemi, sem adottsági rokonságban nem állt Hyuna-val. Végül, őfelsége annyira részeg volt, maximum a szájából kifolyó nyálával játszadozhatott volna. Szóval, esélytelen a felvetés is! Az érveket, pedig nem azért sorolta fel képzeletben, hogy lenyugtassa hullámzó idegeit, mert újabb férfi nézte macskanőnek, hanem fogalma sincs minek, csak azt tudta határozottan, páros lábbal szeretné utcára rúgni ezt az érzéketlen, alvilági, öntelt hólyagot!
-Innen maximum két lábon mész el...-
Dünnyögte atomrobbanás közeli állapotban. A hangulata, pedig szemernyit se javult a közöttük lévő távolság csökkenésével. Sőt, ha lehet, csak rosszabbodott. Közelségével, minta tovább generálta volna mérgét. Valószínűleg ennek köszönhető, tőle szokatlan vehemenciával nyomta démoni lény mellkasának az aspirin-t. Fogja meg, vagy essen le, nem érdekelte. Részéről teljesítve az összes jó szándéka. Kifogyott, kiürült, elment otthonról! Elpárolgott a béketűrésével, veszekedési erejével és összes életkedvével együtt. Már nem vágyott másra, csak szabaduljon. Nem foglalkoztatta, hogy jut ki a házból vendége, nem illik előtte távozni, meg hasonló szempontok, amik állandóan foglalkoztatták. Abban a pillanatban, semmi más nem járt fejében, csak keresni egy átkozott alsónadrágot, pokoli teremtmény arcába dobni, felkapni bukósisakját és elhajtani honda-jával.
Beütemezett tervet, szép sorjában elkezdte végrehajtani. Gyógyszerosztás után egyetlen mukkanás nélkül beveretett hálójába. Keresztül sétált a szobán és benyitott gardrób szobájába, hogy teljesíthesse a második feladatot. Arra oda se hederített démon őfelsége megy e utána, vagy kint maradt folyosón dühöngeni. Meg fogja találni. Ebben nem kételkedett. Attól függetlenül ruhái között könnyedén kiigazodott, biztosan fejére fogják olvasni sokáig keresgélt. Mit számít, próbált tekintettel lenni a magasság és egyéb méretbeli különbségekre, hisztigépnek azonnal kellett a boxer. Még szerencse kísérletet se tett saját gyűjteményében keressen célpontot. Egyenesen a szponzorok, ajándékok, sose használt holmik szekciójához lépett. Hiába a sok szelektálás, folyton tele volt velük. A legtöbb nagy volt rá, vagyis volt esély talál áldozati bárányt. Milyen igaza lett. Hamarosan démon herceghez dobhatott egy potenciális jelöltet.
-Jó lesz?- Állt meg csípőre tett kezekkel a szekrény előtt, ha szükséges tovább tudjon szemecskézni. – Vagy nem fér bele az EGÓD?- Dörmögte orra alatt, alig hallhatóan, miközben fájdalmas ábrázattal megmozgatta nyakát. Nem esett jól sajgó tagjainak felfelé pipiskedett. Viszont egy volt atléta álmából felverve tudja, mivel lehet átmenetileg segíteni rajta. Szekrényre támaszkodva roppantotta végig gerincét. Neki ez természetes volt. Folyton tornázott, ha valami nyűge akadt. Bár, néha elgondolkozott rajta miért szoktak rá furcsán nézni. Emlékszik, néha Na’chan is rászólt viselkedjen már.
Elmélázva a miérteken csukta be a szekrényeket, mert a jelek szerint sikerült teljesíteni második démoni feladatát. Nem várt rá más, mint lerobogni a fölszintre és felöltözni. Mindezt, ha lehetett néma csendben, pár perc leforgása alatt, amit annyira komolyan vett majd nem seggre csúszott az előszobai csempén. Reflexből mondani akarta rangban kis ördögnek, hogy elment, de rájött tök felesleges lenne. Inkább megtartotta elméleti síkon a „Remélem kialszod a bunkóságod! További szép napot!” kívánságát és cipős szekrényre huppanva tolta arrébb jaguar kulcsát, hogy felvehesse motoros csizmáját. Lehetett hideg, köd, jégeső ő ma motorra fog ülni. Nincs türelme a forgalmi dugókban rostokolni. Honda-val könnyebb volt a sorok között szlalomozni és most azt se izgatta megbüntetik gyorshajtásért, vagy elcsapja egy újabb kamion. Jó az utolsót nem gondolta komolyan. Bízott vezetői tudásában. Nem lesz semmi baja és most nem tudja Kitty-t nyugtatgatja, vagy saját lelkét. Azonban az tuti, hogy nagyon ideges. Nem emlékszik lett volna arra példa, ilyen mérgesen mászkáljon fel-alá, míg összeszedi azt a pár dolgot, amire szüksége van. Illetve, ennyire agresszíven szedte e már magára bőrdzsekijét.
-Itt vigyorog, vakegér!-
Lóbálta meg levegőben a követelt kocsi kulcsot. Még szerencse fél perce ücsörgött mellette. Tegnap este már nem emlékezett hova hajította le. Örült, hogy még élt nem azzal foglalkozzon merre landolt a sportkocsi zárja. Legalább egy jelenettel csökkenthette reggelét. Mondjuk, jött helyette másik. Allergiás volt rá, ha valakin rosszul állt, vagy rosszul volt igazítva a ruha. Nem véletlen, még ebben az állapotban is, vörös jelzéssel bökte ki szemét, mennyire félre van gombolva sátánka felsője. Próbált magán uralkodni, hogy nem tartozik rá, nincs hozzá semmi köze, de annyira zavarta! Nem bírta elviselni. Belepusztul, ha nem korrigálhatja. Muszáj volt jelenlegi duzzogó hörcsög állapotában is odabattyognia és elkezdeni átgombolni a sort.
-Rosszul van az inged! Legalább normálisan nézz már ki…idióta!-
Mormogta idegesen rángatózó szemöldökkel. Vegye búcsúajándéknak, meg ne is, mert akármelyiket kívánja, úgyis utálni fogja.

Tárgy: Re: Umi otthona Hétf. Nov. 21, 2011 8:42 am

The nightmare after stage

Nem tudta, hogy ennyire ragadós lenne-e a hozzáállása, de ciculi egyre jobban tolta reflexből az őt oltani célzó visszavágásokat. Ha nem ellene irányultak volna, még talán hátba is veregeti, hogy szép volt öreg, de mivel ő volt az elszenvedőjük, így csak szemöldöke rángatózásával fejezte ki az eziránti nemtetszését. Sértődötten morranva fordította el a fejét mikor elvonultak mellette, hogy mellesleg minden további nélkül teljesítsék a kérését. Komolyan nem tudta hova tenni ezt a férfit… Eddig nem találkozott olyan emberrel, akiről ennyire sütött volna, hogy rühelli, és mégis önszántából teljesíti a kéréseit. Persze tudja, hogy a legtöbben a nevéhez híven a pokolra kívánják, de egyrészt nem adnak neki hangot, másrészt meg, ha megtennék, akkor az állásukba kerülne. Tehát tudja, hogy nem kedvelik, és csak melóból ugrálnak neki. Cicusnak viszont tulajdonképpen az ég adta világon semmi köze hozzá, és mégis úgy csinál, mintha kötelességének érezné, hogy úgy viselkedjen, mintha tőle kapná a fizetését. A mellkasán landoló Aspirint kétkedve kapta el, és nézegette meg, annak ellenére, hogy esze ágában sem volt bevenni. A saját orvosa által felírt dolgokon kívül semmit sem hajlandó bevenni, mert nem tudja milyen hatással lehetnek a rendellenességére, és nem is szeretné kipróbálni, hogy netán egy teljesen ártalmatlannak tűnő megfázás elleni gyógyszertől jöjjenek ki nem várt mellékhatások. Erről azonban felvilágosítást nem óhajtott tenni, így csak félredobta levél pirulát a legközelebbi keze ügyébe eső kis asztalkára. Arról nem is beszélve, hogy még az is megfordult egy pillanatra a fejében, hogy netán valamivel meg akarja mérgezni, és azért ez a csendes hallgatás, mert rá kell készülnie lelkiekben arra, hogy embert fog ölni. Hogy őszinte legyen, két kezén nem tudja megszámolni hány ember kívánhatta már a halálát, úgyhogy nem lett volna neki újdonság, ha ezt tervezgetnék ellene.
- Neked komolyan nincs rendben valami a fejedben… -sorolt be mögé morogva és állt meg a gardróbszoba ajtajában az ajtófélfát támasztva. Tudta, hogy maga ellen beszél, de egyszerűen nem bírta felfogni mi járhat ilyenkor a másik fejében. Magáról biztos, hogy nem tudta volna elképzelni, hogy ilyeneket csináljon, ha semmi haszna belőle. Mikor ezt megunta, fél szemmel végigpillantott a terebélyes helyiségen.
- Majdnem annyi göncöd van, mint nekem. – jegyezte meg kicsit talán elismerően a terebélyes ruhatárat. Ennyi bókot igazán megengedett magának, de nem kell semmit sem túlzásba vinni. Percekig egész türelmesen malmozott, míg ez lekötötte, de aztán megint felsajgott a feje. Ezt egy sürgetőnek szánt felmordulással jelezte, hogy igyekezhetnének már, mert nem akar órákig egy fél szál semmiben ácsorogni itt az ajtóban. Aztán egyszer csak egy meglepően konszolidált darab alsónadrág landolt a képében. Igazából nagyon meg sem nézte, mert olyan mindegy volt, hogy mi van rajta míg hazaér, de enélkül csak nem vehette fel a nadrágját.
- Még a tökömet se érdekli, csak legyen rajta valami. –bökte oda foghegyről miközben lekapta a törölközőt, és egy elegáns mozdulattal cicus ágyára hajította. Magához képest elég gördülékenyen magára varázsolta a nadrágot és a cipőjét is, az ingével viszont továbbra sem foglalkozott. Utolsó mozdulatként magára kanyarította zakóját, és megtapogatta a zsebeit, hogy mindene megvan-e. Vagyis egyedül a tárcája és a kocsikulcsa kellett, hogy kézközelbe essen, amik közül azonban csak egy egyiket találta meg. Próbálva visszaidézni sajgó fejébe a tegnapi eseményeket, annál nem jutott tovább, hogy nem ő volt a sofőr… szóval fogalma sem volt, hogy merre lehet a kulcs. Cicafiú viszont megint eltűnt a közeléből, szóval még csak számonkérni sem tudta rajta, hogy hova tette. Idegesen sóhajtva robogott le a földszintre, hogy megkeresse, és mai nyomorult reggelének utolsó feladataként elkérje tőle szabadulásának zálogát. A földszintre érve azonban macsek helyett egy kutya rohamozta meg túláradó szeretetével. Az állatokkal kivételesen semmi baja sem volt, de valahogy most egyáltalán nem volt abban a hangulatban, hogy leálljon labdát dobálni neki, így hamar próbálta lerázni a csaholó jószágot.
- Fogadjunk nem tetszik a gazdádnak, hogy ennyire bírod a búrám. –paskolta meg a fejét elvigyorodva, majd az említett személyt megpillantva az előszobában intézte neki a kérdését.
- Hol a kulcsom?... –nyújtotta flegmán a kezét, de ahelyett, hogy egyszerűen odadobták volna neki, inkább megrohamozták, és elkezdték az ingét gombolgatni. Idegesen dobolva a lábával szitkozódott magában, mert úgy tűnt addig nem kapja meg a kívánt kulcsát, míg cicus ki nem élte az összes anyai ösztönét.
- Igenis muter… faternek esetleg ne szóljak? Költőpénzt nem kapok? Ugye nem kell este 10-re itthon lennem… -piszkálta meg unottan a fülét, majd kikapta a kezéből a kulcsot, és intve egyet a háta mögött indulatosan kiviharzott a házból. Amint kiért a friss levegőre, mintha komolyan megkönnyebbült volna… hát még mikor beszállhatott a kocsijába. Tüzetesen átvizsgált mindent, hogy mit piszkáltak meg benne, de az ülésen kívül minden olyan állapotban volt amilyenben hagyta. Orvosolva ezt az apró tökéletlenséget indította be a motor, és kapcsolta be a GPS-t, mert halványlila gőze nem volt arról, hogy hol az istenben van. Áldja ezt a ketyerét, különben most még útbaigazításért is vissza kéne mennie, hogy hogy tud innen végre elmenni. Egy ilyen reggel után konkrétan már az egész napból elege volt, és az még eszébe sem jutott, hogy a cégnél mit fog ezért kapni, ha előtolja a képét. Épp ebből kifolyólag azt tervezte, hogy inkább sztornózza a nap további részét, hogy kipihenhesse a fáradalmait, de menedzsere sajnos túl jól ismerte már… Hazaérve meglepetten tapasztalta, hogy a bejárati ajtó nem volt kulcsra zárva, és épphogy csak belépve az előszobába máris kilátást nyert a konyhaasztalnál ücsörgő, villámokat szóró tekintetű, konyhaasztalon idegesen doboló mitugrászra.
- Csak tudnám minek adtam neked kulcsot… -sétált el mellette teljes ignoranciával, hogy ledobja magát a nappali terebélyes kanapéjára. Azonban nem úszta meg ennyivel, ugyanis pillanatokon belül a szokásos forgatókönyv szerinti fejmosás áldozatává vált, amit hasogató fejét dörzsölgetve próbált meg elengedni a füle mellett.
- Azt hittem menten elsüllyedek szégyenemben, tudod hány embernek kellett magyarázkodnom miattad?? Ne csinálj úgy mintha nem hallanád, most azonnal velem jössz, és mindenkitől bocsánatot kérsz. Útközben végighallgatod, és szépen megjegyzed az alibidet, amit kitaláltam neked, hogy még ezen se kelljen törnöd azt a hálátlan fejed. –rángatta fel a kanapéról ingerülten, és vonszolta magával a kocsija felé. Daemonnak igazán nem volt energiája tiltakozni, így csak annyit tudott javítani a helyzeten, hogy felkapott a konyhapultról egy doboz energiaitalt, és totális érdektelenséggel lépkedett utána. Tudta, hogyha nem reagál rá, egyszer úgyis abbahagyja a csesztetését.
- Mielőtt bemutatlak a főnököknek valamit kezdeni kell a fejeddel is, mert úgy nézel ki mint egy szétcsúszott drogos.. – morgolódott tovább a paprikás hangulatú menedzser. Daemon továbbra sem foglalkozott vele, sőt még a zenelejátszóját is észrevétlenül a fülébe dugta, hogy ne is hallja a már majdnem kívülről fújt szövegű, sok újdonságot nem tartalmazó fejmosást. De legalább az ő kocsijával mentek… így nagyobb esély van rá, hogy olyan hamar le tud lépni amilyen hamar csak akar, ha nem figyelnek rá. Útközben a telefonja is nála landolt, amit zsebre is tett anélkül, hogy megnézte volna ki kereste, míg nem volt nála. Nem igazán érdekelte. A részéről szótlanságban telő utat azzal töltötte, hogy megpróbálja összekaparni magát, hátha a cégnél talál valakit, akivel eltölthet egy kellemes estét, mert most igazán úgy érezte, hogy szüksége van rá. Kárpótolnia kell magát a tegnapért, különben sértve marad az önbecsülése. Mert igen… cicafiúnak sikerült elérnie, hogy úgy érezze csorba esett az egóján. Igazán büszke lehet rá… Reméli, jó darabig nem találkozik vele megint, mert ha ez a közeljövőben megesik, azt csúnyán le fogja vezetni rajta. Csilingelő átokhozóját bambulva tervezgette a legkülönbözőbb nyilvánosan kínos helyzetbe hozásra alkalmas szituációkat amiket elkövethet, mikor azt vette észre megérkeztek. Unottan szállt ki a kocsiból, elővéve a szokásos Daemon-féle magabiztos, és teszek a világra ábrázatot. Most játszania sem kellett túl sokat rajta, mert totálisan így érezte magát köszönhetően a csitulni nem akaró másnaposságnak is. De a sors úgy gondolta, hogy a képébe tapos még egyet, mert alighogy belépett az épületbe kit pillantott meg egyértelműen ehhez a céghez tartozni?... helyből fejelte meg diszkréten az első dísz oszlopot, ami a közelébe került. Rángatózó szemöldökkel elhaladva mellette úgy tett, mint aki nem ismeri, de azt nem hagyhatta ki, hogy mikor a legközelebb volt hozzá előhúzta a zsebéből a kezét, és anélkül, hogy ránézett volna megrázta a füle mellett az átokkarköttős csuklóját, hogy szavak nélkül tudassa vele, nem ő lesz átkozott, hanem cicusra vár sanyarú jövő ezek után. Pedig de kíváncsi lett volna az arckifejezésére… ehelyett azonban elégedetten dugta vissza a zsebébe a kezét, és ült ki az arcára a morzsányi elégtétel félmosolya, ahogy belépett a liftbe és becsukódott mögötte az ajtó.

Tárgy: Re: Umi otthona Kedd Nov. 22, 2011 3:01 am

☆⌒(＞。≪) The NIGHTMARE after stage ☆⌒(＞。≪)

Ki gondolná egyetlen ing begombolása kihívást jelenthetne számára. Márpedig úgy festett, komoly problémákba ütközött. Eleinte az idegesség miatt boldogult nehézkesen, aztán mire lassacskán higgadtan lendült volna bele a rutin feladatba kapott egy olyan morgást, majd nem lendülettel együtt vágódott hátsóra. A lázadó tinédzser előadás erősen ösztönözte hangos röhögésben fakadjon ki. Megint kapott abból a gyerekes és aranyos dünnyögésből, amit sehogy se bírt sértésnek venni. Jelenleg határozottan viccesnek találta. Persze, hősiesen küzdött a rémeset ellen képen vigyorogja sátáni sarjat. Rá se nézett, nehogy a puszta látványa kitörhesse belőle a vészt. Meredten bámulta a földet és száját betapasztva nyomta el pukkadozását. Megnyikkanni képtelen volt, de távozásra heves integetéssel reagált, majd néhány másodpercnyi csendet követően nem bírta tovább a feszültséget. Remélhetőleg már fényévekre voltak tőle, mert az egész ház belezengett akkora hangerővel röhögött fel, amit ráadásul percekig képtelen volt abbahagyni.
Akárhogy is legyen, hálával tartozott Pokol küldöttének. Évek óta nem szenvedett ennyit nevetés közben, mármint jó értelemben. Idejét se tudja, mikor vigyorgott annyira, belefájduljon gyomra, bekönnyezzen szeme, kínjában térdét csapkodja és levegő után hörögve fújtasson. Régen, nagyon régen volt már erre példa. Talán, utoljára középiskolában, amikor tollpihével terrorizálták, de az egy másik játék volt és ezt most inkább nem gondolja tovább. Maradt a jelenben és örült annak, kis időre, de megint önfeledten tudott vigyorogni. Ennek fényében, már nem is volt olyan gyászos napja. Az indulási lendülethez képest egész pozitív irányba lendült, míg ki nem ért motorjához és nem szembesült a ténnyel, meggyőző érvek sorát kell menedzserüknek felsorolnia, aki szokásához híven, biztosan reggel hat óta várja a főbejáratnál. Sajnos rájött, hogy ha nem jön elé, drága zenésze különböző cselekkel megoldja szinte egész nap ne tudjanak találkozni. Régi szép idők, amikor kapóra jött ekkora épületben vannak és képes volt egy-egy gyenge trükkel átverni Na’chan-t. Manapság már nem talál rajta fogást. Egyrészt ez rossz, másrészt örül neki és büszke rá, mennyit fejlődött. Mondjuk az ugrásszerű változás, elsősorban nem az ő hirtelen lebetegedéseinek és program csúszásainak köszönhető, bár meggyőződése mindig ritkább volt Na’chan haja, miután fotózás előtt két órával felhívta, belázasodott. Valószínűleg, ezért kap tőle minden évben vitamin készítményeket születés-, és névnapjára. Nem, mintha ne tenné boldoggá gondolnak rá, de annyi tablettából öt fős család gazdálkodhatna évekig. Már nem tudja őket hova tenni, vagy kinek adni. Szegény házi néni már sokkosan ellenkezik, amikor rápillant valamelyik vitaminos dobozkára. Ráadásul mostanság még azt se szedhet engedély nélkül. Végre elkezdett kezelésre járni, bár nem tudja lesz e eredménye. Egyelőre annak örül hajlandó köpenyes személlyel egy légtérben maradni. Nála ez már felér a sikerrel. Tudná, hogy volt képes ennyi nyűgöt felhalmozni. Pánikrohamot kapni a kórháztól, rosszul lenni az orvostól, félni egyedül, alvászavarokkal küszködni és most az evési problémái. A legrosszabb, hogy észre se veszi, ha nem szembesítik velük. Vajon minden híresség ennyi bajjal küszködik, vagy ő ennyire különlegesen nehéz eset?
Nagyjából ekkor vette észre percek óta cigivel szájában szobrozik éjfekete csődörén, ráadásul már nem otthon, hanem a cégnél. Valahogy kiesett fejéből az indulás, teljes út, megérkezés és egyáltalán minden, amit az elmúlt bő félórában csinált. Ez picikét frászt hozta rá, mert nem akarta listájához adni az ébren, de mégis alvajárást. Az újabb döbbenettől fáradtan borzolta össze haját. Visszatérve a jelenbe, valahogy nem akaródzott leszállni motorkájáról és rápillantva az óriási épület komplexumra, elillant reggeli előadásból merített lelkesedése. Szinte élettelenül nyúlt ki a tankon, hogy pár perces nyöszörgés után rászánja magát a villanó szemüveggel való találkozásra, ami mellesleg szokásosnál is nagyobb fényintenzitással bukkant rá. Szó szoros értelmében elvakította, de az ijesztő nem ez volt. Az a precíz mozdulat, ahogy ezután megigazította néhány szál haját. Abból a rutin csukló biccentésből lehetett tudni, közeleg az Apokalipszis! A higgadt, csendes, idillikus momentumot mindig földből szivárgó fekete füst követte, melyhez csatlakozott a szerződés felmutatásával alátámasztott ordítás, mégis miért nem teljesíti a megállapodás rá vonatkozó pontjait. Ő, pedig köpni-nyelni nem tud a riadalomtól, csak védekezően hátrálni és bukósisakja takarásával védeni az újabb testébe fúródó villámokat.
-Na-na-na…NA’CHAN! Meg tudom magyarázni!-
Hadonászott kétségbe esetten, miután sarokba szorították. Utálta, amikor ezt csinálta. Tudta, pontosan tudta, nem bírja sokáig cérnával, ha néma fenyegetésként beáll elé és szó nélkül, pusztán számon kérő tekintettel mered rá, míg nyöszörögve be nem adja derekát és magától ki nem fakad. Mármint kifakadna, ha lenne terve, miről kellene beszédet tartania, ráadásul meggyőzően. Pocsékul tudott hazudni. Annak is könnyű volt észre venni, mikor ferdít, akivel életében először találkozott. Furcsán hangsúlyozott, orra alatt motyogott, sose nézett a másik szemébe és folyton el-el akadozott a szavak között. Egyszerűen le lehetett buktatni, amit most szeretett volna kibliccelni. Valahogy megoldani, amire viszont átmenetileg nem volt szüksége, mert elég fura dolgot kértek tőle.
-Fordulj körbe!-
-Te…tessék? Csi-csi-csinálom!- Tartotta fel kezet megadóan, miközben engedelmesen körbe fordult egyszer-kétszer, ahányszor menedzsere kezével jelezte. Fogalma se volt mire megy ki a játék. Úgy kellett mutogatnia magát, mintha legújabb ruhájával dicsekedne, de egy szaggatott farmerban, bőrdzsekiben, bakancsban semmi fényűző nem volt. Esküszik nem értette mit akarhat ezzel…bár rá se jött volna…
-Betegségnek nincs nyoma. A tartásod, viszont nem a megszokott. Csak akkor…- Feszülten hátralapítja gondosan bezselézett őszhajszálait, hogy a szerződés lapokat gyűrkészve verhesse fejbe egy köteg, na meg súlyos papírhalommal. – Férfivel voltál! Képes voltál munkaköri kötelezettségeid félre dobni egy kaland kedvéért, amikor külön figyelmeztettelek mennyire fontos a szponzoraidnak jelen legyél!-
-Mi-hogy….MIH?! Cse-cse-csendesebben! Halkabban, Na’chan! Nem! Nem erről van szó! Tényleg nem! Kéhérlek, figyelj már…tényleg nem!-
Innentől kezdve akármit mondhatott rá se hederítettek, csak kétségbe esett magyarázkodásával párhuzamosan közölték vele mi mindennel jár, ha ilyen aljas okok miatt rúgja fel a szerződése ezen és azon bekezdéseit. A végén már feladta az egész helyzetmentést. Kínjában felsóhajtva csípőre tette kezeit és megadóan lehorgasztva fejét hallgatta végig az előadást. Láthatóan esélye se volt eltántorítani menedzserét a megállapítástól, de legalább nem odalent kezdte el faggatózni az illetőről. Sejtette, azt se fogja megúszni. Na’chan nagyon alapos volt, ebből a szempontból is. Maga intézkedett róla aktuális partnere mélyen hallgasson, szóval kénytelen volt mindenkiről nevet, címet, akármilyen elérhetőséget adni. Egyelőre, viszont megúszta annyival, haditerveket hallgathatott végig miféle elhalaszthatatlan családi problémája lett, amiért távol maradt az esti összejövetelről. Az egész jelenetről az jutott eszébe, ahogy nagypapa oktatja ki unokáját. Tekintve, úgy is viselkedett. Fejét lehajtva, bűnbánó gyerekként helyeselt. Ha pedig abban bízott ennyi terrorral megúszta a reggelt, még fel kellett dolgoznia egy újonnan érkező sokkhatást.
Na’chan kibeszélve lelkét tartott leheletnyi szünetet. Éles eszű menedzsere még ekkor is ügyelt arra, dühödt tekintetével rávegye hűséges alattvalóként bólogatva dünnyögjön előadására. Nem sokat jegyzett meg belőle, de feje annyira zsongott újabbat már nem bírt volna ki. Legalábbis ezt hitte. Épp a legnagyobb csendben, fáradtan dörzsölte homlokát, amikor becsengettek hozzá. Szó szoros értelmében! A kicsike hang nagyon ismerős volt. Miután pedig leesett honnan, sötétkék, gülüszemű halként tátogott a semmibe. Lehetetlen! Nem létezett ez az volt, amire gondolt és attól, akire gondolt! Egyszerűen nem bírta feldolgozni mindez a valóság. Hosszú másodpercekre meg merne rá esküdni összes életfunkciója megállt a sokktól, hogy aztán még sokkosabb robotmozgással oldalra sandíthasson és totálisan kiakadva padlózhasson földet álla.
-NEH! EZ ITT A POKOL! MEG FOGOK HALNI!-
Ordította el magát haját tépve és veszett toporzékolás közben. Rémálom! Belekeveredett egy borzalmas rémálomba! Ráadásul mindenki bolondnak nézte! Rajta kívül senki se értette mi lelte. Meg fog őrülni! Biztosan idegszanatóriumban fogja végezni…

Tárgy: Re: Umi otthona Vas. Nov. 27, 2011 12:14 am

"Megaszupi" (BÉKÍTŐ)...

*Még fel sem eszmélt előző gondolataiból, már azon kapta társát, hogy érthetetlenül motyog az orra alatt, és felkelve ágyából az ajtó felé veszi az irányt. Hirtelen azt sem tudta, mit tegyen. Utánaeredt, viszont nem akart keményebben odalépni, éppen ezért első körben csak szóval próbálta rábírni Umi-t arra, hogy visszamenjen helyére. Próbálkozásai mind hiábavalónak bizonyultak, ezért nem tehet mást, mint megszorítja karjait és erélyesebben visszaráncigálja. Nem akart neki ártani, azonban jobb ötlet híján nem tehetett mást. Ennél rosszabbra már úgysem tudtak volna fordulni a dolgok. Azaz gondolta ezt Rii. Miképpen Umi összerogyva zuhant be az ágyba, hirtelen ismét beszélni kezdett. Rii-ben még a vér is meghűlt. Fel sem tudta fogni, mi is történik előtte. Olyan dolgok törtek ki a fiúból, melyek talán sosem fordultak meg a fejében. Éppen ezért mukkanni sem bírt. Csak tátott szájjal fogta karjait és előre meredt. Ebben a pillanatban értette meg igazán, mennyi szorongás gyűlt belé az évek során. Sky-tól hallott egyet s mást a Freudizmus elméleteiről, de annyira távol állt tőle a mélyebb lélektan, hogy mindezt csak meseként dolgozta fel. Umi pedig pont az a példa volt, akiben már kisgyermek korától kezdődően csak halmozódtak a rossz élmények. Ezeket pedig nem tudott máshogy kezelni, minthogy elfojtotta önmagában. Hiszen senkihez nem tudott menni. Talán nem is akart.
Rii-ben megtört valami. Most érezte igazán a szavak súlyát. Ahogy belegondolt mi mindenen ment keresztül ez a srác, és mennyi mindent eltitkolt, a legmocskosabb gazembernek érezte magát. Egy olyan valakinek, aki rosszabb minden lelki terroristánál. Umi zavarodott kérdései pedig csak még jobban összezavarták Rii-t. Pontosabban szétmarcangolták lelkiismeretét, amelynek létezéséről még nem is tudott. Hiszen minden tettét nem gondolta át kétszer. Csak azt tette amit elborult elméje diktált. Sosem hallgatott a szívére. Szó sem volt arról, hogy jobban szeretné Umi-t, ha nő lenne. Egyszerűen többre tartotta holmi könnyen megszerezhető lotyónál. Meg sem fordult fejében, hogy ezzel fogja mélységesen megbántani. Pont emiatt. Mert nem akarta kihasználni, mert többet akart tőle, de nem hamarkodta el. Egyre jobban kezdtek összekuszálódni a dolgok. Ha tudott volna valami biztatót mondani társának, megtette volna. De semmit sem garantált.
Talán tényleg túl nagy titok volt, hogy vonzódott Umi-hoz. Úgy tűnik megbukott, mint "szívtipró". A srác esete komplikáltabbnak tűnt, mint ezer és egy lányé. Lehet az volt a baj, hogy ennyire féltette magától? Mi van, hogyha csak kihasználta volna? Talán jobb is így hogy, így alakult... Viszont nem tudta túltenni magát azon, hogy nem figyelt eléggé Umi-ra. Pont arra az emberre, aki a legtöbbet jelentette számára. Érzelmeivel abszolút nem volt képben, csak nézett maga elé, és lassan végigcsúsztatta tenyereit egyenesen a fiú kézfejeihez, amelyeket megragadott. Nehezen tudott volna pozitívumot mondani ilyen pillanatban. Lassan belátta, hogy ez így nem mehet tovább. Döntenie kellett...*
- Semmi baj nincsen veled... őszintén szólva... nálad remekebb srácot még sosem ismertem. Kérlek, ígérd meg nekem, hogy meggyógyulsz... az életem értelmetlen kínlódás lenne nélküled. Hisz olyan vagy nekem... mint a testvérem...
*Pillantott el oldalra. Egyszerűen képtelen volt úgy hazudni Umi-nak, hogy a szemeibe nézzen. Utálta ezt az érzést. Régóta gondolkodott azon, mi lenne a helyes döntés, és arra jutott, nem létezik olyan. Igen, voltak olyan naiv pillanatai, mikor elképzelte azt, lehetne közös is a jövőjük. Viszont bármennyire is azon volt, mindig annyi akadály tornyosult elé, amelyet képtelen lett volna átugrani. Ketten esetleg sikerült volna, de Rii mindig magányos farkasnak gondolta magát, akinek egyedül kellett megvívnia a csatákat. Ezen az egy dolgon meg senki nem tudott volna változtatni. Az is felmerült benne, hogy bonyolult kapcsolatuk az együttes kárára menne. Titkolózni meg lehetetlen lenne. Hiszen lépten-nyomon követik őket a fanok és paparazzik tömkelege. Ezek a klisés tények meg felőrölnék mind a kettejük lelkét. Akarta, de nem merte. Tette volna, de képtelen volt rá. Nem vallott rá, hogy ennyibe hagyja a dolgokat, de veszteni is tudni kell. Még ha bele is pusztul a lélek.*
- Sajnálom, többet nem tudok nyújtani. De... ha úgy érzed... vagy ha egyedül érzed magadat... és nem tudsz megbirkózni a problémákkal... tudd azt, hogy én mindig itt leszek neked. Történjen bármi ezek után. Ezt az egyet megígérem neked. Nem tudok mit mondani, komolyan...
*Elkeseredett sóhajjal zárt. A későbbiekben pedig lassan elengedte kezeit és az ablakhoz sétált. Ha tehetné, most fogná magát és kisétálna. Viszont ezt végig kellett csinálnia. Együtt kellett végigcsinálniuk. Úgy tűnik ebben a helyzetben beszélőkéje is csődöt mondott. Ennyit arról, mennyire talpraesett az életben...*

Tárgy: Re: Umi otthona Hétf. Nov. 28, 2011 10:23 am

„Megaszupi” (békítő) bukás…

Üresen csengtek fülében a szavak. Azok a szavak, melyeket minden áldott nap nagy boldogsággal fogadott volna. Azok a szavak, melyekre mindig vágyott. Azok a szavak, melyektől megkönnyebbülést várt. Azok a szavak, melyek megoldhattak mindent. Azok a szavak, melyek választ adhattak megannyi kérdésére. Azok a szavak, melyek örökre eldönthették, mit tegyen. Ezek a régóta remélt betűk, most mégis könnyedén peregtek le. Halkan morajlottak fejében, mintha kicsiny háttérzajok lennének. Pedig időtlen idők óta erre készült. Mindennél jobban szerette volna tudni, mit gondol, mit érez, mit akarhat Rii. Számtalanszor lejátszotta ezt a jelenetet. Állandóan ugyanazt a nemleges választ kapta, mégis többet jelentett a másik őszintesége, mit a hallottak. Örült annak a kevésnek is, amit kapott. Akkor most mi lehetett a baj? Miért nem érzett semmi hasonlót? Miért képtelen örülni testvérként szeretik, vagy hálás lenni, mert mellette maradnak, ezekben a percekben? Miért érzi azt, kalapáccsal vágtak rá szívére, belehajították egy féktelen kútba és szép lassan belefullad a jéghideg vízbe? Mit várt? Miben reménykedett?
Tudta, annyira tudta nincs semmi esélye. Tisztában volt vele. Annyiszor végiggondolta és elhatározta, neki bőségesen elég, ha Rii mellett lehet. Barátként akarta támogatni és hitte, igen hitte, sikerülhet. Komolyan gondolta, idővel átvészeli. A szerelem múlandó. Ebbe kapaszkodott. Szentül meg volt róla győződve, évek multával megszabadul a mellkasát szorongató keserédes érzéstől, de ez sosem történt meg. Ugyanaz a reménytelen középiskolás bolond maradt, aki beleszeretett egy felsős srácba. Üres ábrándokat kergetve futott utána. Kegyes hazugságokba ringatta magát és mélyen rejtegette a halvány esélyt, valami történhet kettőjük között. Valószínűleg sosem tért volna észhez, ha nem szól közbe a balszerencsés véletlen. Ha nincs Ming balesete, nincs nála Rii, nem jön el vele kórházba, nem lesz rosszul…még mindig álomvilágban élne. Akár köszönetet is mondhatna a sors humorérzékének. Egyszer, talán megteszi. Egyszer...
¬-Mit tegyek, hogy én is ugyanezt mondhassam? Mit…mit kéne tennem?-
Nyögte ki erőtlenül, mintha nem érdekelné igazán a válasz. Az a szörnyű, tényleg így volt. Ebben a pillanatban túl sok kérdés kavargott fejében, megválaszolatlanul. A nyomástól lufiként akart szétpukkanni. Nem bírta. Egyszerűen nem bírta elviselni. Dühös, csalódott, összetört volt! Belepusztult egy légtérben kellett tartózkodnia Rii-vel. Látta, hallotta, fogta kezét, de csak azt érzte menten megszakad szíve. Ordított, sírt, dühöngött volna. A helyett mindezt megtette volna, végre szabadon eresztve indulatait, csak élettelen szoborként ücsörgött. Úgy bámult orra elé, mintha transzba esett volna. Pedig érzte. Hasogató mellkasából érezte, mennyire fájt. Szája elharapásából tudta, mennyire szeretett volna valamit mondani. Görcsösen összeszorított ujjaiból látta, valamit tenni akart. Akkor miért? Miért üldögélt tétlenül? Nem értette. Nem értette önmagát. Reménytelen. Elveszett. Magányos. Butaság! Ostoba szerencsétlen! Nem áldozat. Nem mártír. Csak egy önző szörnyeteg. Végre, itt volt a lehetőség lezárhassa ezt a történetet, erre képtelen bezárni a könyvet. Hezitálva fogja a fedlapot és szüntelen azon aggódik, hogyan tarthatná meg a nélkül újra belelapozna. Képtelen teljesen elszakadni…
-Ne haragudj! Sajnálom! Annyira sajnálom, Rii! Miattam van ez az egész. Ha nem szer…- „etnélek, minden sokkal egyszerűbb lenne.” Igen, így lenne. Viszont az életben nincsenek „ha” kezdetű mondatok. Biztos, emiatt harapta el a mondat végét. Minek tetőzte volna a vészt újabb vallomással? Épp elég gondot okozott. Állandóan baj volt vele. Mindenkire balszerencsét hozott. Néha, tényleg elhiszi apja szavait, büntetésből született, hogy kínozhassa az embereket. Gonosz pióca, aki megtapad valaki hátán. Hiszen mi mást tett eddigi életében, azon kívül másokra akaszkodott? Semmit. Tényleg egy hasznavehetetlen senki! Gyűlölte! Tiszta szívből gyűlölte önmagát. Azt, pedig még jobban, ezek tudatában sem engedte el Rii-t. Tényleg szeretné, megtenné. Tekintettel lenne rá és messzire kergetné, ne is jöjjön közelébe! Végre megszabadíthatná a rajta csüngő pincsitől. Levehetne egy gondot vállairól. Eltűnhetne a nélkül lelki ismeret furdalást okozna neki. Itt volt az első alkalom, valami hasznosat tehessen. Ki kellett kecmeregnie közeléből! Hiába fájt pokolian, ki kellett mondania. Muszáj! Muszáj hazudnia! Muszáj azelőtt beszélnie, sírva fakad.
-Menj el! Jól leszek! Ígérem rendbe jövök…Kérlek!...Menj el!-
Nem volt meggyőző. Amikor a leginkább kívánta, akkor se tudott színészkedni. Halk, remegő hangja, inkább volt sóhajtás, mint erélyes követelés. Sietnie kellett. Gyorsan kellett próbálkoznia. Még egy kísérletet kellett tennie, mielőtt kibukott volna belőle a zokogás. Mit? Az örök kérdés. Sosem voltak ötletei ilyen helyzetekre, és indulatok nélkül nem tudta mihez kezdjen. Tétlen kínlódásában rongybabaként dőlt térdére. Fejét szorongatta, mintha azt várná, ettől kiesik belőle egy ötlet. Igazából, akaratereje rúgta az utolsókat. Fogytán volt ereje. Lassan érezte, kicsúszik kezéből az a picike irányítás is, amit eddig magának tudhatott. Bele fog roppanni és megint valami őrültséget követ el. Nem hagyhatta! Nem szabadott! A nagy sietségből pedig az lett, összes létező mérgét egy párnába fojtotta. Egyszerűen megragadta és indulatosan hozzávágta Rii-hez.
-Nem hallod?! Tűnj már el! Neem…nem tudok veled lenni! LÁTNI SE BÍRLAK!-
Üvöltötte kristálytisztán és annyira hangosan, mondata végére teljesen berekedt hangja. Ekkora erőre még ő sem számított. Álmában sem remélte, valaha is képes lesz erre. Ráförmedni Rii-re. Ordítani vele, amikor vétlen volt. Borzalmasan mardosta bűntudata ezt tette. Szégyellte hazudik és még meg is próbálja bántani. Utolsó senkiházi volt. Rá se mert nézni. A takaróra szegezve tekintetét és várt. Remélte ennyi elég volt. Bolondként remélte nem szól hozzá, nem jön hozzá közelebb, csak kisétál. Könyörög minden létező szenthez, ne tegyen mást. Teljesítse a kérését, hogy végre vége lehessen. Még csak folyosó környékén se legyen, amikor elveszti az utolsó csepp erejét. Vajon mi lesz utána? Sírni fog? Őrjöngeni? Nem. Valahogy úgy érzi, szilánkosra törik lelke egy része és csendesen vár a takarításra. A sepregetésre, ami valamikor, valahogy, sokára bekövetkezik. Foltozás? Nem érdemli meg, bárki is foglalkozzon vele. Inkább megtanul víz alatt lélegezni. Egyszer a fulladozás is abbamaradhat. Mit számít, milyen eredménnyel…

Tárgy: Re: Umi otthona Hétf. Dec. 19, 2011 10:01 am

„Megaszupi” (békítő) végszó…

Csönd. A legtöbbször örül ennek a megfoghatatlan csodának. Viszont úgy tűnik a varázs hirtelen átváltozott rémálommá. Már a színeket sem látta, minden sötét volt, és szürke. Egy fekete, rémisztő üreg mélyén állt, melyet egyre gyorsabban feltöltött a víz. Hasonló érzése volt. Úgy érezte hamarosan megfullad. Hiába próbált menekülni, esélye sem volt. Csak egyszerűen megfojtja a fölé emelkedő víztömeg, és mocskosan, gyalázattal hal meg. Fényt már rég nem látott, egyszerűen képtelen lett volna arra, hogy fölemelje fejét. Az elvesztett boldogságért harcolt mindhiába. Lassan bebizonyosodott, hogy mindennek okozója valóban önmaga...

Nem értette, miért kérnek tőle bocsánatot. Csak nézett maga elé némán. Utálta ezt az érzést. Valamit úgy mondott volna. Bár tudta volna, mit mondjon. Talán minden megváltozik. Most lehet ismét láthatná Umi mosolyát, és úgy gondolnának erre a pillanatra, mintha mi sem történt volna. Erre vágyott igazán. Bárcsak az élet is úgy működne, mint a televízió. Ezt a részt szívesen átléptette volna. Tényleg azt akarta, hogy az egész kitörlődjön. Kár lett volna az erőt erre pocsékolnia... de szívesen próbálkozott.
A borús ég aztán egyre jobban elsötétedett. Alig akarta elhinni, arra kérik távozzon. Értetlenül nézett Umi-ra. Csak a fejét tudta rázni. Egyszerűen képtelen lett volna egymagára hagyni. Hiszen megígérte... megígérte, hogy együtt fogják végigcsinálni. Mégis hogyan tudna nemet mondani erre? Miért nem hiszik el neki, tényleg szereti, és tiszteli annyira, hogy ne hagyja magára? Ha már szólni nem tudott, tettekkel akart bizonyítani... már ezt sem engedik meg neki. Az orra alatt motyogott valamit, ami azt sugallta, esze ágában sincsen egymagára hagyni zenésztársát, legjobb barátját. Csak összevont szemöldökök alatt vizslatta az előtte elterülő kőpadlót, amelyen sejtelmesen csúszott végig a lefelé görbülő Nap sugara. A narancssárgás fény átjárta a kórterem hófehér falait, megszínezve azt. A színkavalkád fürdőjében pedig Rii csak annyit észlelt, hogy egyre elhatalmasodó távolság áll közte és Umi között. Annyira fájt neki ez az egész, hogy szónoki tehetsége teljesen elhagyta. Gondolataiba veszve, átnyálazva száz és megannyi miértet egy felé zúgó párna térítette észhez. Ez kellett.
Kikerekedett szemekkel pillantott fel Umi-ra, aki kikelve magából ordított. Nem volt mese, takarodnia kellett. Nem akarta, hogy romoljon állapota. Pedig olyan szívesen odarohant volna hozzá és karjai közé szorítaná. Olyannyira akarta hogy elfogadják bocsánatát, hogy tényleg elhiggyék, valóban változni akar. Igazából ez olyan volt, mint egy pofon. Már rég kijárt volna neki. Ebben minden düh és fájdalom benne volt, ami az évek folyamán felhalmozódott a fiúban. Talán nem kellett volna a végletekig húzni, de jobb, hogy megtörtént. Még mindig csak némán állt, egyre hátrálva, lassan az ajtó irányába. Lomha mozdulatokkal tette kezét a kilincsre, és elkeseredett arccal utoljára végignézett Umi-n.
- Bárcsak tudtam volna... mindent máshogy csinálnék. Légy jó, és vigyázz magadra...
Mondta ki végül, aztán halkan becsukta maga után az ajtót. Óriási levegőt véve nyomta hozzá hátát, és a mennyezet felé pillantva szép lassan végigcsúszott azon. Összerogyva szorította össze szemeit, mintha azt akarná végre egy könnycsepp leperegjen fáradt arcán. Hiába akarta, nem jöttek a könnyek. Pedig olyan szívesen sírt volna. El akarta siratni az elmúlt éveket, a boldog perceket, az együtt töltött órákat. Hirtelen annyi kedves emlék felrémlett elméjében, hogy zúgó fejét két kezével fogta. Könyörgött magában legyen elég. Túl sok, mindent túl hamar vesztett el. Elfogult volt magával, nem értette, miért kap ennyi rosszat az élettől. Mégis úgy tűnik, aki rossz, az kamatostul kapja vissza. Térdeire hajtva elgyengülő fejét merengett el minden olyan emlékfoszlányon, amely az eszébe juthatott.
- Annyira sajnálom...
Suttogta maga elé rekedtes hangon. Önkénytelenül megáradtak szavai, mintha csak azt akarná titkon, meghallja odabent az elvesztett lelki társa.
- ... sajnálom, hogy téged hibáztattalak mindazért, amit én nem tettem meg. Olyan hatalmas sebet ejtettem magamon azzal, hogy megbántottalak... képtelen lennék megbocsájtani magamnak...
Ezekben a percekben tomboltak az érzései. Szívesen bezárkózott volna a saját házába, és napokig életjelet sem mutatott volna másoknak, de nem tehette. Nem hagyhatta magukra idős szüleit. Ráadásul azt is ki kellett találnia, hogyan legyen megoldva a Bao kérdés. Muszáj erősnek maradnia. Ennyiben nem törhet meg. Igenis, tovább kell lépnie, de annyira nehéz búcsúzni, mikor sor kerül rá. De Bao érdekében mennie kellett tovább. Sokan mondják azok az igazi erős egyéniségek, akik minden bukás után képesek felállni és tovább menni, de itt nem is a fizikai gyengeségről volt szó. Lelkileg gyengült meg. Hihetetlennek tűnt még számára is, hogy karizmatikus, büszke jelleme egy csettintésre képes kivetkőzni magából, s mint egy rongydarab hullhat a poros, piszkos padlóra. Mert így érezte magát. Mint akin kétszer is átment az úthenger. Olyan nehezen tudott feltápászkodni a földről, mikor az egyik arra haladó nővér felszólította, hogy sokáig abban sem volt biztos jó bolygón jár-e...

A későbbiekben, mikor túl volt néhány pohár kávén, arra az elhatározásra jutott, cigarettát vesz. Nem akart, de ezt is megtette. Csak egy pár szálat hagy szívhasson el. Ennyit akart, se többet, sem pedig kevesebbet. Lehet tényleg lelkileg gyengévé vált, de neki is lehetnek érzései. Ezek után pedig muszáj lesz nyitnia. Kissé hülyén éli meg, de biztos jobb lesz mindenkinek, ha a csendes pihenőből felrázódik, közvetlenebb lesz. Tanulnia kell a saját bőrén tapasztalt hibáiból, különben önként fog leugrani a magas sziklákról. Már nem is esett neki annyira jól a mentolos cigarettája. Elszokott tőle, pont olyan távolinak érezte, mint most Umi-t. Akaratlanul is csak ő járt a fejében. Már most hiányolta. De ez van, lépni kell tovább. A családjának szüksége van rá, nem törhet össze, különben kinek lesz a támasza ezek után?
Miután kellőképpen helyrepofozta magát visszatért szüleihez, akik olyan rendületlenül ücsörögtek váltva egymást kómában fekvő testvére kórterme előtt, mint akár a hősként ábrázolt szobrok. Erőltetett mosollyal arcán búcsúzott tőlük, hiszen ideje volt Bao-t kényelmes ágyba tenni. Ha mást nem, neki teremtse meg azt a nyugalmat, amit másnak nem sikerült. Reménykedett benne, hogy a pici rosszaság társaságában majd megenyhülnek az indulatok, és együtt könnyebben átvészeli az átforgolódott éjszakákat, amik egy jó darabig végig fogják kísérni hétköznapjait...

Tárgy: Re: Umi otthona Hétf. Feb. 06, 2012 10:27 am

[Umi-chan Csillámnyuszilelkisegélyszolgálata és könnyes fagyi ^^”]

Igaziságból én ám csak a Csillámnyuszilelkisegélyszolgálatot akartam felhívni az ilyen izéke, hogy hát nem is tudom, miért, mert csak nem volt, a kedvem a ronda fúúúj O_o béka varangyos feneke alatt kuksolt, de az volt, véletlen nagyonnemszeretem telefon egy olyan nemszeretem volt, megint megevett. Surprised

Megvetemedett tervem magába omlott, és nem kicsi omlós süti volt T~T, pedig azt nagyon ettem volna, hogy pici szivárványos boldogságbuborékok repkedjenek körbe-körbe, meg át a füleimen, és látszódjanak a szememben, mint a Tommy macskában volt egyszer. De hiába is gondoltam kicsi szappanbuborékban repkedő macseszokra, egyre csak nem éreztem jobban magam, pedig még chibiÉn is ugrott a kettőre, ezért is volt az elesett eset, hogy egészen mást hívtam a gubancnyusz... vagyis a gubancirtó nyuszikák helyett, és fagyival tömött gödörbe fulladoztam éppen, nagyon csöpögve, mert jól beleléptem. De nem volt baj, mikor és hol, csak megbeszéltük, és már tepertem is, lomhán, de sietősen, vagy legalábbis nem szétesősen, csak néha volt véletlen, hogy elestem, ez ellen meg nem tehettem. T.T Esetem olyan esetlen volt, hogy ami volt, elmúlt. ~̯ ~
Szóval én tartottam teljes lendületben odafelé, hogy nem is tudtam pontosan, mikor merre, csak a nagy dobozos fagyit szuttyongatva nyomorgattam, meg csörgött a mély zsebem is minden lépés után, mert ilyen kicsibogyós szivárványcukrot cibáltam magammal jó sokat, minél nehezebben vonszoljam magam. Vagyis hogy, neeem o__O, nem azért húztam-nyúztam béna kishernyó módjára magamat, mert nem akartam volna menni terápiálni, meg becsiccsenteni édességesen a cukormérgezéstől, hanem csak olyan nehéz volt a nadrágom, attól féltem, elhagyom. O.o” Nem nézett volna ki szépen, ha nadrág nélkül állítok be Umihoz, bár hogy ő ki volt, azt nem igazán tudtam. ^^” Sajnáltam is nagyon, ilyen aranyos lelkisegélyező nyuszikát eddig nem ismertem, csak nyöszörgtem, ő meg annyira kedves volt, fel kellett kerekednem, bár azon már gondolkodom egy ideje, miért is nem kerekedett még el a nagy fenekem, mikor annyi édeset eszem, de eddig félve néztem tükörben, még nem láttam, labda lettem volna. Biztosan Masi mester takarító-edzései a leghatásosabbak a labdafenék ellen. *.*
Épp nagyon meggyőződve gondolkodtam, Masi mester örülne-e, ha bekanyarodnék hozzá, vagy sem, mert hogy mindig szoktam ilyen körbe-körbe-karikákat csinálni, ha erre járok, vagy valamerre, úgyis van mindig mit edzeni, és egyszer én is igenis seretnék olyan nagy takarítómester lenni, mint ő. ^o^” Csak megeshet, hogy ő nem szeretné, meg hát elvenni a címét, az nagyon nem lenne szép, és nekem ott van Misisonka is… VAGYIS! Michowonka, igen, az vagyok, mármint, én vagyok Michiwonka, és semmilyen nyammogni való husika, akármilyen naaaagy labdafenekem is van. ~.~
Duzzogva cammogtam tovább, és olyan képet vágtam, mint az olvadó fagyi, csak csepp-csepp, aztán a végén majdnem kicsi híján a nyálam is elfolyt, de mégsem, csak éppen akkor hörpintettem fel nagyon nehezen szörcsögve, mikor megérkezettnek hittem magam, és ennek megünneplésére gyorsan el is feküdtem, hogy megölelgessem a földet. Miközben elkenődött festékpaca boldogságával szeretgettem hátammal, meg zsibogó fenekemmel a földet, csak álltam – nem álltam, feküdtem, de bizonyára kicsi buksim is bevertem cseppet, és a sapi nem bukósisak, szóval nem akarja megvédeni a hatalmas tök fejem -, és bámultam, és ámultam-bámultam, mert huuh Surprised

. Nem semmi egy kicsit óriási háza volt Uminak, aki a nyuszislelkisegélyszolgálatot működtette, vagyis még nem, de ha ekkora háza van, talán még meg is tetszik neki az ötlet, és vezérigazgató lesz majd, és akkor nekem nagyon jó lesz, vagyis hát nem tudom, jó lesz-e, de remélem, hogy jobb kedvem lesz, meg hát, hoztam fagyit, és hiába akart, még nem sérült meg, szóval figyeltem rá, és ez csak jó pont lesz, vagy nem? p-p
Azért csak nem mehettem már el, ha már várt rám, mert úgy volt, valami filmet nézünk, vagy mi fog történni, arra már nem igen emlékszem, mert annyira koncentráltam, megjegyezzem a címet, hogy teljesen kiment a fejemből, éppen telefonon cseverészek. ._. Aztán mikor eszembe jutott, elfelejtettem a címet, szóval a végén szegény kedves Uminak el kellett küldenie üzenetben, és végül is eltaláltam ide, szóval nem volt vészes, csak hát azt sajnálom, hogy Nobu-chant nem hozhattam el, mert nem kérdeztem, de próbája volt a sok bandaproblémával, vagy nem probléma volt ott, csak mindenki nyomta a műsort, meg a sódert, aztán kicsit ijesztő szokott lenni, mert hát nagy a hangzavar, és Dzsúz-chan nem akarja engedni, hogy játsszak a dobjával. Neutral

De úgy szuttyongattam volna Buu-chant, hogy megvigasztaljon, amíg szundizik, csak nem lehetett, aztán letettem a szándékomról, és nem sirattam tovább az aludttejet, felkeltem, mentem-mentem-mégmentem, Uminak hatalmas háza van, azt hittem, sosem érem el a bejáratot, de végül csak ott termettem.
Kicsi, szomorkás nyuszmókok haldokoltak körülöttem, ahogy nagy gonddal-bajjal kitaláltam, mit is hogy is, hogy Umi is tudja, megjöttem, ha esetleg kedve lenne beengedni, mert van fagyim, ha mással nem, azzal esetleg megvehetem magamnak a rokonszenvét, hogy azt nem felejtettem el, de ha meg csak a fagyit veszi be, akkor is maradok egy kicsit, úgyse tudok mit csinálni, majd sakkozok íz ajtó előtt, vagy ilyesmi. De míg ezt jojózó szemekkel @_@ kitaláltam, és egyre sötétebb aurával piszkálgattam, rajzoltam kicsi köröket a bejárat elé cipőm orrát koptatva, végül annyira reményvesztett lettem, előre dőltem, lefelejtem kicsi ajtót jól bekopogva rajta, aztán már csak bocsánatkérőn nyöszörögtem a csukott ajtónak, az ég szerelmére bocsásson meg nekem.
- Annyira nem akartam így belegázolni a kicsi lelkedbe, meg sehogy sem, neeem, tényleg, én csak kicsi nyuszik hős lovagja vagyok… voltam, vagyis nem tudom, mi vagyok most velem… bohocsááánat, Umi-chan, hogy rongálom a házadat, meg bántottam a járdádat is a hatalmas fenekemmel, meg maah. T~T – és mialatt egy szuszra kiadtam labdafenekem miatti szörnyű érzéseimet, egész világot tönkretevő, elszabadult Darthvödörnyusziénem garázdálkodásait teljes listába beleltároztam, szóval megtörtént a csoda, hogy az ajtó nem rabolta el a széjjelnyomorgatott fagyisbödönömet, hiába nyitotta ki száját, és egy kicsit talán reménykedni kezdtem, hogy mégsem egy vérmes vadházat sikerült magamra mérgesítenem.

Tárgy: Re: Umi otthona Csüt. Feb. 23, 2012 8:42 am

(\__/)
(='.'=)
(")_(") Michi chan nyuszicsillámosan tündéri segélyszolgálata, vagy micsodácska

Nem gondolta, egyszer ilyen furcsa telefonbeszélgetésbe keveredik. Nem rossz értelemben számított érdekesnek, mert nagyon aranyosnak találta a vonal túloldaláról hozzá beszélő női hangot. Igazán szimpatikusnak bizonyult. Egyedül azt sajnálta, sőt kicsi szívét facsarta, mennyire szomorúan mormogott hozzá. Szerette volna kicsikét is, de vidámabb hangulatba terelni. Ehhez a távcsicsergés nem volt elég. Tudja, nem biztonságos idegeneket meghívni házába. Nacchan leneszelné hónapokra előre orra alá tolna egy büntetés papírhalmot, meg egészen biztos riasztó rendszert cseréltetne nála, vagy hosszasan kötné buta fejére, többet nem tesz hasonló meggondolatlanságot. Tényleg az! Elfogadná, meg egyetértene vele, de képtelen volt megszakítani a hívást. Ezer százalékig meg szeretett volna róla győződni, nem tesz butaságot az a szegény lány. Inkább rabolja ki, verje el, zsarolja meg, csak maradjon egyben és talán, ha eljön hozzá picit felvidíthatják egymást. Ő sincs valami fényesen mostanság. Mondhatni, teljesen átérzi rosszkedvét. Különben is! Jól esik, amikor megértő fülekre találsz, nem? Remélte kölcsönösen segíthetnek egymáson rögtönzött mozizós lélek kibeszélős délutánnal. Hirtelen más ötlete nem támadt és emlékszik, neki sokat segített régebben, hogy bátyusával beültek valami siratós filmet nézni. Közben beszélgettek, itatták az egereket, egy szóval kiöntötték szívük bánatát. Sose felejti el mennyivel jobban érezte utána magát. Igaz, némileg árnyékolta kedélyállapotát, töménytelen mennyiségű édességet fogyasztottak hozzá. Napokig zöldült a tengeri betegségtől és edzésen se tudott rendesen tevékenykedni, mert kibírhatatlanul fájt gyomra. Semmi vész! Tanult a hibából. Amúgy se hinné, sok mindent meg bírna emészteni közölük. Sajnos, vagy sem, ezt még nem bírta eldönteni. Továbbra is nagyon hosszú volt a lista, amikre nemet mondott pocakja.
Picit lehorgasztotta fejét, megint ennél a fránya kórnál kötött ki, amitől megnyugtatták, élete végéig nem szabadul. Bármikor visszaeshet. Cseppet se kergette békés semmittevésbe ez a hír. Jobban rá hozta a frászt, mint azelőtt tisztába tették fejében, mi a baja. Állandóan bestresszelt, mert csomószor képzelte ez és az már annak jele, betegebb lett. Nem szerette. Utált egyedül lenni, meg utálta, ha szabadideje volt. Akkor folyton utána kúszott ez a félsz és nem hagyta békén. Rossz házőrző. Ott sunyul mögötte, csak arra várva mikor ugorhat rá. Emiatt se bánta, lesz kis időre társasága. Úgy is borzasztóan emésztette a kíváncsiság, milyen lehet a nyuszi vonalas lány. Nagyon érdekelte hány éves, honnan jött, hogy néz ki, miket kedvel, vagy pont az ellenkezője. Minden, de minden érdekelte vele kapcsolatban. Hihetetlenül várta, mikor szólal meg csengője. Annyira zsongott megoldhatatlan leckének látszódott két percnél tovább üldögéljen. Mérgezett egérként rohangászott az egész házban. Takarított, előszedte a díszpárnákat, lehessen kényelmesen fetrengeni, vagy legyen mit szorongatni egy-egy sírást generáló jelenetnél. Ötször leellenőrizte, mindenféle szemnek szájnak ínycsiklandó dologgal fel van e szerelve hűtője. Nem sejtette mit inna, enne, esetleg van e allergiája, vagy mihez fűződik rossz emléke. Fontos információk voltak ezek, amiket iparkodott azzal kivédeni, dugig pakolta hűtőjét. Házinéni miatt furdalta lelkiismerete. Biztosan mérges lesz rá. Emlékszik hányszor szidta össze, mert felpolcolt kajából aztán a fele ott romlott meg. Most az egyszer vállalta ezt a kockázatot. Már, csak kicsike vendégének kellett megérkeznie. Lehetőleg az előtt, szétpukkan a türelmetlenkedéstől. Kezdett elfogyni a figyelemelterelő teendőkből.
Aztán ki is fogyott. Kanapén üldögélt, feküdt, malmozott, sóhajtozott és percenként helyzetet váltogatott. Ha pedig véglegesen elege lett, Neo-nak dobálta kedvenc sípoló sünijét. Remélte nyuszkós lány nem félt a kutyusoktól. Az ő pindúr pandurkája lehet nagynak és vérmesnek látszódott, de senkit se tudott bántani. Kivéve a barátait, mármint barát jelöltjeit. Valamiért velük nem barátkozott össze. Folyton idegesen rájuk mordult, aztán egész nap fel-alá rohangászva ugatta őket. Hiába próbált lelkére beszélni, fokozatosan összeismertetni őket, semmi változás. Ugyanúgy kihátrálva vakkantott feléjük. Fogalma sincs mi lehetett a problémája. Szerencsére más vendégeknél nem fordult elő. Kész rémálom lenne, ha állandóan ki kéne zárnia egyetlenét a házból. Borzalmas bűntudata lenne, amiért száműzi otthonából. Emiatt imádkozott érte, ne legyen félős vendége. Nincs rá szükség. Kell, majd szép apránként engedi közelébe Tsuna-t.
-Megoldjuk, igaz kicsim? Jó fiú leszel?-
Nyomorgatta be széles mosollyal, bamba képpel felé forduló szeme fényét, aki kapásból élvezkedve dobta magát oldalra. Nagyokat dünnyögve játszott szájában hagyott játékával, miközben bugyuta gazdája egyre szerelmetesebben pislogott rá. Egyszerűen imádta gyönyörűségét és egyre biztosabb volt benne, nem lesz vele probléma. Hogy lehetne egy ilyen cuki blökire haragudni?*.* Neki mindenesetre nem menne. Szóval, legjobbakat remélve szusszant fel, miközben nagy dübbenést hallott a bejárati ajtó felől. Neo rakétaként pattant fel mellőle és trappolt az előszobába farkincáját csóválva. Ha bébibogyója, így viselkedett, akkor vendége érkezett. Még szerencse jelezte neki. Nincs vele, garantáltan elkapja a paranoia. Attól a sok sztár betöréses rajongó hírtől néhanap súlyosan megszállta a képzelgés. Gyakran hiszi, valaki motoszkál a házban. Legrosszabb, néha valóban lakója van. Egykét szellemnek lételeme lett párszor beköszönni hozzá. Megszokta körülötte lófrálnak, de azzal sose fog kibékülni, kérdés nélkül érkeznek és a frászt hozzák rá. Tekintettel lehetnének a magánéletére, vagy használhatnák a csengőt…
Gondolatmenetére nagyot sóhajtva zárta le a témát. Ideje volt fogadnia kicsike vendégét, mielőtt azt hiszi senki sincs itthon. Hatalmas lendülettel felugorva csúszott ajtóban tipegő mézescsupra mellé, akit hosszas vita után sikerült arrébb tolnia. Komoly melónak bizonyult elsőként ő dughassa ki buksiját a szabad levegőre. Mindezt cseppet nagy lendülettel tette. Szinte menetszelet generált magának. Ettől még nem jött teljesen zavarba. Széles vigyorral, csillogó szemekkel pillantott a lábfejét kémlelő pindurka lányra. Nagyon elveszett valahol, amitől nála is beütött a lámpaláz. Egyetlen pillanatra nem tudta, mit kezdjen vele. Félt megijeszti szegényt, ha lelkesen üdvözli.
-Nyuszivonal?- Fordította oldalra fejét kedvesen mosolyogva. Hirtelen nem tudta mivel indíthatna. Nem ártott meggyőződnie róla, jó embert készül letámadni, mielőtt kiderül, csak egy sütit áruló cserkészről van szó. Eszébe se jutna ártatlan kislányok nyakába ugrani, vagy csillámnyuszit, vagy csillámporos nyuszit, vagy csillogó nyuszit üvölteni. Nem szeretne másokat ijesztgetni. Előbb meggyőződik az igazáról, utána jöhet a boldog pattogás. Ahogy nézi, úgy is nagyon más felé kóborlászik vendége.
-Szia nálam! Velem beszéltél telefonon. Öhm, Umi!-
Integetett neki még mindig nagyon biztatóan bazsalyogva. Szerette volna kizökkenteni az ábrándozásból, de nem akarta durva módszerekkel észhez téríteni. Nagyon rossz, amikor elbambulsz és rád förmednek, vagy megráznak. Rosszabb, mint egy horrorfilmben a kanapé mögé ugrasztós jelenet, amikor semmiből áldozatra ront a gyilkos. Fő a türelem és fokozatosság! Nem kergetett a tatár, bár szegényke tele volt mindenféle pakkal. Nagyon szégyellte magát, meg se kérdezte érte menjen. Ha tudja, ennyi minden lesz nála, gondolkodás nélkül elé megy kocsival. Bőven ráért és nem került neki semmi egy fuvar. Rossz volt nézni, hány dolgot cipelt ki tudja milyen messziről.
–Nem kellett volna ennyi mindent hoznod. Félre ne érts! Nagyon kedves tőled, de borzasztó nehéz lehetett eddig sétálni velük. Add gyorsan! Épp eleget rogyadoztál alattuk. – Nyújtotta praclijait vendége felé kérlelően. Tényleg szerette volna megszabadítani tőlük. Meg mondjuk, ideje lett volna bejönnie. Nem álldogálhatott egész nap az ajtajában. Nyitva állt előtte háza, amit azzal próbált jelezni, arrébb lépve engedett neki utat. Közben, persze tündérbogyóját is próbálta lefogni lábaival. Pöttömkéje extázisban úszva ficánkolt átmeneti kalitkájában. Alig várta a pillanatot rávetődhessen vendégére.
-Bújj be! Érezd magad otthon! Michi, igaz? Jól emlékszem rá? Oh, itt van még valaki, aki szívesen megismerne. Ő itt, Tsuneo! Alig várja összenyálazhasson. Jaj! Félsz a kutyusoktól? Ha igen, semmi vész. Megfogom, hogy ne ugráljon össze, aztán kitessékelem a házból. A cipődet biztos, ami biztos tedd a cipős szekrény tetejére. Csöppemnek rossz szokása ellopni minden lábbelit. Uh, azért adok egy papucsot, ne fázzon a lábat. Hányas a méreted? Hátha, találok valami használható mamuszkát.-
Küszködött tovább drágaságával, mialatt birkatürelemmel várta becsukhassa az ajtót. Tényleg nem sietett sehová, csak nehezen bírt Tsuna-val. Nem akarta rávenni gyorsabban mozgolódjon, vagy hasonló dolgok. Igazából annak örült volna a legjobban, ha tényleg otthonosan érzi magát nála.

Tárgy: Re: Umi otthona Szer. Márc. 14, 2012 10:54 am

Éjszaka itt, éjszaka ott ~ avagy hogy légy jó házigazda

Ezen a héten valahogy még a szokásosnál is jobban várta a hétvégét. Kicsit leszívta az a nyomorék csodaországos műsor, és az egészestés autogramosztogatás. A közelébe nem akar többet annak a helynek menni, mégha egy héttel ezelőttig egész kíváncsi lett volna egy vacsorára ott. Most, már ha neki fizetnének, se tenné be oda a lábát még egyszer. Menedzsere remekül elintézte, hogy péntek estére nagyobb lelkesedéssel vesse bele magát az éjszakába, mint ahogy szokta. Elég sok tekintetben szerette volna kiengedni a gőzt, mert jócskán ráfért már. Így nem is igazán erőltette meg magát a helyválasztással, a jól bevált félszemű kalózlány klubba vette az irányt, mert ott mindig talál magának társaságot. Most is abban reménykedett, hogy nem szakad meg ez a tendencia. Még nyúzott sármjának is volt akkora ereje, hogy nem telt bele néhány tíz percbe, máris kiszemelte magának egy csinos kis bige, akihez hamarosan oda is költözködött némi ital társaságában. Rövidke beszélgetés után az is nyilvánvalóvá vált számára, hogy megint nem egy olyan lánnyal hozta össze a sors, akit az eszéért szoktak szeretni. Vagyis Daemon azt hitte róla. Igazából nem tűnt fel neki, mert szokás szerint nem figyelt túlzottan a partnerére, de mintha furcsán viselkedett volna vele. Ha fel is tűnt neki, betudta a feromonja hatásának, hiszen annyira változatos „tüneteket” produkál az emberekben, hogy számon sem tudja tartani, hogy milyen általános jelei vannak annak, ha valaki a hatása alá került. Békésen iszogatta a szokásos piáit, és kínálgatta a csajt is, aki eléggé húzódzkodott az újabb és újabb köröktől, viszont annál inkább tologatta elé a poharakat.
Egy idő után viszont kezdte furcsán érezni magát… és még valami kezdte nyugtalanítani. Mintha látta már volna valahol ezt a bukszát… Mivel volt már benne épp elég pia, ezért nem átallott nyíltan is rákérdezni, hogy kerültek-e már közelebbi kapcsolatba ezelőtt. Ez volt az a pillanat, mikor italozó partnere kifakadt, és ordítozni kezdett vele. Daemonnak kezdett annyira zúgni a feje, hogy nem igazán értette miről beszél, de valami olyasmi azért eljutott hozzá, hogy valami olyan bigének a húga, akit egyszer lefektetett, aztán dobott. Lassanként kezdte összerakni a képet, hogy őt most valószínűleg bosszúból beitatták valami szarral, amit akkor tehetett bele a piájába mikor nem figyelt oda. Idegesen felpattanva csapott az asztalra, amin meg is kellett támaszkodnia, mert szörnyen szédülni kezdett.
- Te büdös ribanc! Asszed ennyivel elintézel? –kotorászott elő a zsebéből némi pénzt, majd azt is ugyanolyan lendülettel csapta le az asztalra, mint az előbbi mozdulata, és összetapogatózva a kabátját kezdett kitámolyogni a helyiségből. Ám ennyivel még nem úszta meg. A bejárat mellett egy fura fazon ácsorgott, és kezdte el gyanúsan méregetni, már amennyire ki tudta venni az egyre homályosuló képből. És azt is ki tudta venni, hogy valószínűleg belé szándékozik kötni… De Daemon nem adja ilyen könnyen a bőrét, így mikor bemérte a felé közeledő jobbegyenest, egy könnyednek azért nem teljesen nevezhető mozdulattal hátracsavarta az illető kezét, és hátulról kirúgta a térdeit.
- Részeg vagyok, nem könnyű célpont mindenféle utolsó szarházinak… -morogta szörnyen idegesen, majd maga se tudja miért, de egy elegáns mozdulattal előkapta a zsebéből a napszemüvegét, és felküzdötte magát az éppen akkor a klub mellett lévő megállóba érkező éjszakai buszra. Szeretett volna minél távolabb kerülni innen, mert ki tudja hány töketlen Janiagáton-t uszítanak rá, ha a környéken lézeng. Arról viszont fogalma sem volt, hogy hova viszi a jármű, pláne ebben az állapotban. Azt hitte ha kikászálódik onnan jobb lesz, de csak egyre rosszabbul lett. Valószínűleg a mozgástól egyre inkább kezdett felszívódni a szervezetében az a valami, amivel bedrogozták. Körülbelül két megálló után inkább le is szállt a buszról, és lehuppanva a buszmegálló padjára dörzsölgette a homlokát, hogy mihez kezdjen magával. Körbetekintve, mintha kicsit ismerősek lettek volna a környék körvonalai, de igazából fogalma sem volt, hogy merre jár. Ennek ellenére, mivel nem akart egész éjszaka a buszmegállóban ücsörögni, és valószínűleg perceken belül eszméletlen állapotban kidőlni, összeszedte magát, és oszloptól oszlopig üzemmódban sétálni kezdett az orra után. Nem tudta hova megy, de határozottan tartott valamerre. Úgy körülbelül öt perc séta után viszont majdnem befordult egy bokorba, mert annyira rosszul lett. Még idejében kapaszkodott meg egy villanyoszlopban, hogy legyen min támaszkodnia, miközben megtiszteli a járdaszegélyt némi alkoholos ebéd ízelítővel. Miután úgy ahogy összeszedte magát, bizonytalan léptekkel haladt tovább, mígnem megtorpant egy ismerős kapualj előtt. A rendelkezésre álló összes fókuszt összeszedve zúmolt rá a kerítés mögött lévő házra, és rakosgatta helyre a darabokat, hogy tulajdonképpen most kinek a háza előtt sikerült kikötnie. Nagyokat pislogva a még mindig rajta lévő napszemüveg mögött dörzsölgette a sajgó fejét, majd lendületesen rátenyerelt a kapucsengőre. A legkevésbé sem vágja, hogy miért lyukadt ki itt, de jelent pillanatban az sem érdekelte volna, ha a máltai szeretetszolgálat székháza előtt ácsorog. Ha már itt van, még mindig szívesebben töltené az éjszakát tető alatt, mint ki tudja hol, az utcán ahol kidől… amihez már kezdett nagyon közel állni. Jobban mondva már állni sem igazán tudott, így a kapunak dőlve próbálta megőrizni az egyensúlyát, ami viszont nem igazán jött össze, mert amint ránehezedett, a kapu szépen nyikorogva elkezdett befelé dőlni. Ha nem lép egyet előre, akkor valószínűleg szépen pofára esik, de egy halk szitkozódás után nem különösebben zavartatva magát lendült be a kertbe, és pár pillanat múlva befejelve az ajtót dőlt neki az ajtófélfának, és csúszott le a küszöbre. Mivel teljesen elvesztette az időérzéket, maga elé meredve ücsörgött az ajtó előtt, keresve a biztos pontot a körülötte forgó világban, mikor szöszmötölést hallott odabentről. Hamarosan ki is nyílt az ajtó, ami majdnem azt okozta, hogy egy az egyben bedőlt a küszöbön, de még épp idejében emelte el a vállát onnan, hogy viszonylag egyenesben tudjon maradni. Felpillantva homályos tekintetével vette ki az ismerő körvonalakat, amiket azzal díjazott, hogy megpróbált feltápászkodni a karjába kapaszkodva.
- Ne kérdezz… asszem bedrogoztak… alhatok? –dőlt rá a vállára motyogva megküzdve minden szóval, miután mutatványa végén sikerült felkanalaznia magát. Azt hallotta, hogy beszélnek hozzá, de az már nem jutott el az agyáig, hogy miről, így kissé meglepetésként érte, először is, hogy nem dobták ki, másodszor meg, hogy a fürdőszobába támogatták be és valami olyan löttyel kezdték traktálni, amitől megint feje tetejére állt a közben már lassanként lenyugodott gyomra. Rettenetesen érezte magát…

Tárgy: Re: Umi otthona Szomb. Márc. 17, 2012 3:44 am

Éjszaka itt, éjszaka ott ~ avagy hogy légy jó házigazda ( ^‐^)_且~~

Hatalmasakat ásítva nyúlt végig nappalija kanapéján. Lazítós estében lehetett része. Korán hazaért a cégtől és övé volt az egész este. Más garantáltan örült volna ennek a szabadságnak. Neki nyűgnek bizonyult, mert ki kellett találnia, mivel üsse el az időt. Manapság nem élvezte, ha feles órák kopogtattak be hozzá. Ebben a nagy házban, pillanatok alatt rábukkantak a pihenő vágányra állított gondolatok és hála annak, tök egyedül volt, játszi könnyedséggel kaphatta azon magát, valamelyik sarokban növesztget gombákat. Egyértelmű, minden lehetőséget megragadott, elkerülje a mélabús fetrengés jeleit. Alig lépett be az ajtón, menekülőre fogta. Bakancsát lerúgva elcsúszkált zuhanyozni, belebújt első kezébe kerülő bemelegítő nadrágjába, hálóingnek is elmenő pólójába, ráerőszakolt még egy pulcsiba, nehogy fázzon, hajgumival feje tetejére varázsolta frufruját és rögtön készen állt a ténykedés alatt kitalált lazításhoz. Szorgos méhecskeként elkezdett dalszövegekkel és kottázással bíbelődni, amit sajnálatos módon, néhány órán belül feladott. Feleslegesen görnyedt felettük. Elkerülte az isteni szikra és a sorok nem, hogy teltek, inkább fogytak. Arra eszmélt, szépen radírozza kifelé az addig késznek hitt szöveget, ezzel megsemmisítve előző napi ténykedését. Szörnyű tettétől akkorát sikítva kapott frászt, extra gyorsasággal söpört félre minden munkát és nyűglődés levezetésként, felcsapta a keresőben kidobott rajongói oldalakat. Attól a perctől kezdve rátévedt az első lapra, magába szippantotta a kutakodás fekete lyuka. Időérzéke köddé vált. Szempillantás alatt eltelt az este és máris éjfélre kacsingatott az óra. Nehézkesen észlelve ezt a szörnyűséget, hatalmasat ugorva borult le fekhelyéről és még azzal a bődületes feladattal is küzdhetett, elkapja macbook-ját. Ügyesen kipenderítette öléből és lehet híresség meg pótolható technikai ketyere, de rajta tolongott fél élete, úgyhogy sokkot zsebre vágva nyújtózkodott utána. Nagyon szerette volna és sikerült is elkerülnie ripityára törjön. Gigantikus sóhaj szakadhatott ki tüdejéből. Fél perc alatt kiverte a víz, azonban pár milliméterrel becsódás előtt, elcsípte kicsikéje grabancát. Legalább egy kiadástól megkímélte szórakozott fejét. Nacchan biztosan büszkén igazítana szemüvegén, ha látná micsoda önfeláldozó hősiességgel vetődött utána.
Csodálatos műsorát követően jobbnak látta berekeszteni az estét. Nem hiányzott, valamit tényleg eltörjön álmos buksijával. Villámléptekkel megejtette a földszinti lámpaoltást, néhányszor keresztül akart vágódni szíve csücskében, aki békésen horkolt a lépcső feljárónál, majd fáradt sóhajtozással betámadta szobáját. Legyintve a pizsi kérdéskörére, úgy ahogy volt bedőlt ágyába. Átöltözni se volt kedve. Minek? Békaként kiterülve beállította ébresztőjét, magához ölelte kedvenc párnáját és nagyot szusszanva átadta magát álom manónak. Nem hitte a komisz apróság meglepetéseket fog neki tartogatni. Alig lépett be nyugalmas álmok világába, arra kellett felkapnia fejét szünet nélkül zenél kapucsengője. Különösebben nem rázta meg az ébredés, inkább az hány óra és ki lehet, vagy mi lehet a felhajtás apropója. Ágyában ücsörögve támadtak rá a csodálatosabbnál rémesebb elképzelések. Először arra gondolt beragadt, de abból jött a következő kérdés, mitől? Valakinek így is úgy is el kellett indítania a folyamatot, szóval ember volt a házánál. TE JÓ ÉG!O_O Ugye nem valamelyik elvetemült rajongója, aki elhatározta kideríti, tényleg nő? Alíz műsor óta egyre több bejegyzést olvasott erről. Ki tudja, lehet véresen komolyan gondolták betörnek hozzá és fényképet készítenek. Egyszer már költözhetett miattuk. Vagy, lehet betörő! Az mondjuk minek csengetne? Ki akarná csalni? ÚRISTEN!O_O Emberrabló! Rendben, most kellemesen beijesztette saját fejét és még ott se tart megmozdult. Kitartóan meresztette hátsóját, miközben Tsuna odalent vakkantva jelezte az érkezőt. Már ezer százalék, volt nála valaki, de furcsállta szívszerelme nem ideges. Kizárt ne érezné a veszélyt. Akkor mi lehetett? A maszkos szörnyek kétli ismernék a csengőt, szóval egyre furcsább gubancba kavarodott. Szívesen tarkón ütötte volna kíváncsiságát, de erősebbnek bizonyult sikítva rendőrséget tárcsázó késztetésénél, úgyhogy éjjeli lámpát ragadva lopakodott a földszintre. Egyszer már bevált ez a módszer. Akkor nem kellett használnia, viszont hatványozottan megnyugtatta, van nála valamilyen fegyverszerű izé. Bele se gondol, mi lenne, ha nélküle bóklászna. Jelen állapotában is közel állt hozzá ijedtségtől ájultan essen össze. Főleg, mert szembesült vele, egyre közeledik a bejárathoz. Távolság csökkentével egyre rémültebb szemekkel pislogott körbe és feszülten fülelt, hall e motoszkálást. Az élet vicces, amint bejátszotta dumbós radarozását, valami ajtajának koppant. Azonnal falra kenődve dermedt kővé. Pontosabban, csak akart. Sikeresen megcsúszott a csempén és hátsójára esve meresztette szemeit. Elképzelése se volt mi lehetett, csak az nagy és súlyos dolognak kellett lennie. Agyában kapásból balta, fejsze, láncfűrész és egyéb segédeszközök suhantak át, így nem meglepő, szinte nullára esett összekaparnia bátorságát. Valahogy, azért megoldotta. Addig buzdította magát, míg lámpát markolva ki nem vágta az ajtót és elé nem került egy földön ücsörgő…
-AZ ÖRDÖG!-
Lépett hátra védekezően, mert ez az egyetlen szó, ami beterítette agyát és vulkánként tört elő belőle. Néhány pillanatra kiütötte a sokkot megtriplázó sokk, megint tréfát űz vele a pokol, amikor épp attól kívánt szívinfarktust kapni, meg akarják ölni. Egyik végletből a másikba. Kipipálhatta a horror riasztást, jött a pocsékul festő sátánfi. Az eseményeken, csak kérdőjelekkel buksija felett álldogált. Értetlenül meredt az orra előtt dülöngélő váratlan csomagjára. Még körbe is sandított, melyik pokoli szolgáló szállította ide. Lefagyott buksijába néhány másodperces kihagyás után eljutott, ezen ráér később problémázni. Valami nagyon nem kerekedett pokoli hercegecskével. Egyelőre nem tudta mi az, de őszintén szólva rá se bagózott erre a történetre. Kizárt földön, hidegben, meg egyáltalán háza előtt hagyja ebben az állapotában. Ezzel a kijelentéssel, nagyjából teljesen sikerült átlendülnie a betörő és alvilági humoron. Rögtön lámpát eldobva lépett előre, felsegítse. Arra a néhány szóra szükség se volt, amit kigyömöszölt magából.
-Jesszusom! Persze! Ez nem kérdés! Még szép alhatsz, de kicsit még bírd ki. Előtte próbáljunk kiszedni a gyógyszerből, rendben?-
Akkor se zavarná el, ha józan lenne, unatkozna és csak beugrott volna piszkálni. Éjnek évadján senki se közlekedjen. Őt nem zavarja. Bőven elfér a házban. Azaz egyetlen szösszenet, amit megosztott vele, pedig eldöntött mindent. Sehova se mozdul, begyógyszerezve! Nincs az a pénz akármerre eressze, míg ki nem ürül szervezetéből. Annak idő kell. Vannak gyorsítási trükkök, de ha alkohollal keveredik, inkább nem kísérletezik. Nem mer semmilyen módszerhez nyúlni, nehogy tovább rontson az állapotán. Marad a jó öreg lomtár ürítés. Világot nem fogja megváltani, valamicskét, talán segíthet. Az volt hátra, fürdőszobáig vergődjenek el. Nem akarta csempén hagyni, de valahogy el kellett hozzá juttatni a vizet és ha leborul a kád széléről, aztán beüti fejét, mi lesz? Ezen a ponton fejezi be! Inkább erősen koncentrált, minél hamarabb szöszi orra alá dughassa a poharat. Cseppet kapkodhatott, de jelenleg az se hozza lázba, ha kigyullad a ház.
-Senpai! Figyelj rám.-
Guggolt le elé és fordította maga felé arcát, nagyjából lássa milyen állapotban van. Nem akart pánikba esni, de borzalmasan festett. Egyszerűen nem fért fejébe, kinek jut eszébe, ekkora butaságot csinálni. Meg is ölhette volna az ég szerelmére! Kész csoda nem lett komolyan komoly baja. Mi van, ha összeesik az út közepén? Legkevesebb kizsebelik, de akadna bárki, aki mentőt hív hozzá? Kitől tudott volna segítséget kérni? Hihetetlen! Még szerencse valahogy ide kavarodott és nem odakint bóklászik.
-Ne haragudj …öhm, cukros víz. Próbálj belekortyolni.-
Pofozgatta meg finoman szöszi pokoli leszármazott képét, miközben szájához emelte az érintett lötyit. Nem akarta terrorizálni. Szíve szerint hagyta volna aludni, de muszáj volt kicsikét ébren tartania. Másrészt örült volna, ha reagál szövegelésére. Nem vágyott valami nagy előadásra. Ebben a helyzetben leshette volna! Bármilyen aprósággal beérte és miután úgy festett, tovább felesleges fürdőben rostokolni, megkezdődhetett a nagy túra. Hatalmasat szusszanva iparkodott felkaparni és emeltre tuszkolni sátáni örököst. Visszagondolva, maga se érti, miért nem a kanapéra próbálta fektetni, a helyett sérvet kapva szenvedett, küzdött, tolta, vonta csomagját. Abban a pillanatban nem gondolkozott ésszerűen. Minél előbb vízszintesbe akarta vágni. Valamiért úgy érezte, kicsikét megnyugszik lelke, ha azt látja takaró alatt szuszog. Rendben, akkor fog igazán békét találni, amikor újra piszkálni kezdi. Addig marad az idegeskedés és extra gyors mérlegelés, hova tegye. Tekintve, nem várt vendéget, egyetlen szobában se volt ágynemű, kivéve sajátját. Szóval, kisebb toporgást követően berúgta ajtaját és ágyába borította sátánfit. Nagy szuszogásokkal lerázta magáról a tesi óra okozta tüdővészt, majd újabb menetre készülve vetődött előre. Tőle telhető legnagyobb óvatossággal esett a műtétnek, leszedhesse ördögi nagykövet kabátját, cipőjét és kiráncigálhassa alóla a takarót.
-Így ni!-
Huppant az ágy szélére megkönnyebbülten. Végeredményt tekintve, zavartalanul durmoltak orra előtt. Ennek nagyon örült. Úgy festett egyben marad alvilági zrt részvényes. A belső gyanakvása, viszont nem csökkent. Nyugtalan maradt. Kéznél akart lenni, ha valami gubanc történne az este folyamán. Félre értések ne essenek, remélte semmi baj se lesz, csak na, nem szerette volna, ha szüksége van valamire, aztán nem kapja meg, mert odalent vagy folyosó végén nem hallja. Szigorúan biztonsági okokból arra az elhatározásra jutott, kibéreli a foteljét. Magára teker egy melegebb pokrócot és csendben szemmel tartja vendégét. Mellé még se pofátlankodhatott. Valahogy kétli lüktető fejjel arra szeretne ébredni, ott fetreng mögötte. Inkább maradt ez a megoldás, ami végül is bevált. Eltekintve attól, minden egyes porcikáját elaludta és alig pihent néhány órát, sikerült teljesítenie a küldetést. Fő az volt, semmi probléma nem merült fel sátánfival. Néhányszor megleste van e láza, meg tudja ez már szőrszálhasogatás, de csak azért is rásandított, meggyőzze háborgó lelkét, életben van és nyugodtan alszik. Aztán, kilenc óra környékén hátsón billentette anyáskodását. Nem tudott már mit kezdeni magával. Útban meg nem akart téblábolni. Nagyot sóhajtva beosont gardrób szobájába, összeszedett néhány remélhetőleg hasznos holmit, törcsit és az ágy szélére pakolva lopakodott földszintre. Ideje volt elkezdenie a napot, meg gondolkozóba esni, milyen kajót kéne készíteni váratlan vendégének. Tapasztalatból tudja, ilyenkor nem sok minden esik jól.

Tárgy: Re: Umi otthona Szomb. Márc. 17, 2012 9:27 am

Éjszaka itt, éjszaka ott ~ avagy hogy légy jó házigazda ~(>_<。)＼

Ha azt mondta rettenetesen érzi magát, az még semmi volt ahhoz képest, ami azután várta, hogy az orra elé dugták azt a löttyöt. Felmordulva próbált tiltakozni a terror ellen, hogy nem ilyen csapdába csalós haditerve számított miután már becipelték a lakásba. Ha lett volna elég ereje gondolkozni, biztos megfordul a fejében, hogy tényleg meg akarják mérgezni. Vagyis ha lett volna ereje gondolkodni, akkor hamarabb rájött volna, hogy azért traktálják cukros vízzel, hogy meg tudjon szabadulni a gyomrából fokozatosan felszívódó gyógyszer maradékától. Ez nem volt nehéz feladat, tekintve, hogy már a szaga is majdnem elég volt hozzá. Nem is kellett túl sokat leerőszakolni a torkán belőle, hogy elérje a kívánt hatást. Miután istápolója úgy látta elég volt, Daemon is próbált egyezményes kézjelek formájában tájékoztatást adni arról, hogy talán most már egyben marad. Lehet nem volt hülyeség a dolog, mert kicsit tényleg jobban érezte magát. Viszont ennek folyományaként szörnyen elálmosodott. Nem sokat fogott fel abból sem, hogy az emeletre viszik, de most egy másik szobába, mint amiben legutóbb éjszakázott. Örül, ha annyit le tudott szűrni, hogy emelje a lábát a lépcsőn és a küszöbön. Utolsó erejét felhasználva, még abban is besegített, hogy lekerüljenek róla az alvásban akadályozó ruhadarabok, majd szinte ugyanabban a pillanatban, hogy a feje a párnák között landolt, el is nyomta az álom. Nem tagadja és nem is szépít rajta az egóját takargatva, hogy megkönnyebbült. Egyelőre még nem volt kapacitása komolyabban elgondolkodni a dolgokon, de ebből most tényleg baj is lehetett volna. Legjobb reményei szerint biztonságban volt, egy kényelmes ágyban, innentől kezdve nem látta értelmét nyúzni magát a dolgon, és mély álomba szenderült, hogy kiheverje ezt az estét. Fogalma sincs, hogy hogy fog ébredni, majd ráér azon szenvelegni, ha tényleg reggel lesz. Annyira mélyen viszont mégsem sikerült aludnia. Időről időre, mintha motoszkálást hallott volna maga körül, de betudta annak, hogy biztos képzelődik, mégha néhány homlokára vélt érintésre fel is morrant egy kicsit. Teljesen normális dolog lenne, ha lidércnyomásai lennének egy ilyen után, bár az nem stimmelt ebben az elképzelésben, hogy cseppet sem volt félelmetes a dolog. Egy idő után viszont már nem hallotta és érezte ezeket, így az eddigieknél mélyebben aludt tovább.
Nem tudja, hogy mikor térhetett magához, de abból ítélve, hogy még a behúzott függönyökön keresztül is bántotta a szemét a nap, arra tudott következtetni, hogy legalább a nap felét átaludta… és még mindig álmos volt. Viszont voltak szükségletei, amiket mindenképp el kellett intéznie, mielőtt újra beveti magát a párnák közé. Mintha csak olvastak volna a gondolataiban, maga mellé pillantva, ugyanis a távolsági fókusz még nem volt teljesen rendben, kikészített alsóneműt és törölközőt talált az ágy szélén. Haloványan elmosolyodva vakarta meg a fejét, mert házigazdája úgy tűnik túlságosan is élénken emlékezett az előző itt töltött éjszakájára. Most azonban sokkal másabb hangulatban van, mint akkor volt. Igaz, hogy szintúgy hasogat a feje, és olyan tompának érzi magát, hogy legszívesebben ülve bealudna megint, mégsem volt ideges. Inkább magára volt mérges, hogy ennyire figyelmetlen volt, és hagyott ilyet megtörténni. Nagyot sóhajtva látott neki a vetkőzésnek ott helyben, mert érzi, hogyha a fürdőszobában próbálkozna vele, helyből befejelné a kád szélét. Örökkévalóságnak tűnő küzdelem után az elemekkel vergődhetett el végre a fürdőszobáig, hogy kiáztassa magát a zuhany alatt. Ritkán esik neki ennyire jól a nyakába zúduló meleg víz, de most megváltásnak érezte. Nem is kapkodta el a kikászálódást, csak mikor már eléggé meggyőződött arról, hogyha még tovább ázik, a víz teljesen kiszívja az ujjait. Megtörölközve és felkapva a boxert sétált vissza a hálóba, hogy kicsit még ejtőzzön az ágyon, mielőtt lemászik kérni valami kaját. Elég fázós fajta volt, így a takarót magára húzva fetrengett még egy sort, hogy összeszedje magát egy újabb menetre. Rosszabb volt mintha másnapos lenne. Nem tetszett neki az érzés, és nem is tudta, hogy mivel tudna segíteni rajta… hátha cicafiúnak van még valami ötlete, mert halovány emlékei szerint éjszaka is elég szakszerűen intézkedett az ügyben. Így még biztos nem tud hazamenni, tehát a vendégszeretetére kell bíznia magát egy időre. Nem mondaná, hogy határtalanul örült neki, de panaszkodni se panaszkodhatott, hiszen részéről tök mindegy, hogy hol fetreng, itt vagy odahaza. Ha az eddigiekhez hasonlóan békén hagyják vergődni, akkor elkómázik még itt egy darabig, mielőtt szedi a sátorfáját. Csak ahhoz kéne tartania magát, hogy mindig meglegyen a kellő távolság Ciculitól a kínos botlások elkerülése végett. Mivel fogalma sem volt, hogy azt mi okozta, egyszerűbbnek tűnt a vélt kiváltó okot távol tartani magától. Miközben ezen elmélkedve hasalt a paplanon feltűnt neki, hogy egész jó illata van. Ismerősnek tűnt neki… a fotózáson is ezt érezte. Lassan leesett neki, hogy valószínűleg Cicafiú hálószobájában töltötte az éjszakát. Most nézett csak körbe kicsit jobban, és tényleg sokkal személyesebbnek tűnt a milliő, mint a vendégszoba. A múltkoriakhoz képest viszont most épp ellenkezőleg hatott rá ez az illat. Olyannyira megnyugtatónak érezte, hogy mielőtt a földszint felé vette volna az irányt, magára terítette a takarót, lévén még mindig fázott is. Kellemest a hasznossal… megfontolandó életfilozófia.
Paplanzombit játszva botorkált le a lépcsőn, és nézett körbe az elé kerülő nappaliban, merre találja házigazdáját. Mivel azonban híre hamvát sem látta, ezért a következő úticélja a konyha volt, ahol szerencséjére sikerrel is járt. Rögvest faggatni is kezdték, hogy mi kéne, de Daemon fejében két dolgon kívül nem sok minden fogalmazódott meg.
- Koffein, és szénhidrát… mindegy mi, csak éhes vagyok… -huppant le az egyik székre és dőlt előre az asztallapra. Körülbelül úgy festhetett, mint az ülőalkalmatosságra púpozott takaróhalmaz, hiszen így ki sem látszott belőle. De bántotta a szemét a délutáni fény, ezért roppant jól esett egy kicsit a sötétben ejtőzni. Gyomrának szerencsére már nem sok baja volt, attól eltekintve, hogy enni akart. Azt még nem tudja, hogy tényleg képes is lesz-e megenni, amit elé tesznek, de egy próbát mindenképp megér. Továbbra sem értette, hogy miért szolgálják ki ennyire, azok ellenére, ahogy viselkedni szokott Cicafiúval. Egyre kevésbé tudja tartani magát a Teréz anya teóriához, mert meggyőződései szerint, ezekkel a műsorokkal már a legjámborabb apáca is két lábbal rúgta volna ki a szeretetszolgálatból. Már rég felhívhatta volna a menedzserét, hogy jöjjön érte, és vigye el innen. Nem sokat észlelve a külvilágból lett arra figyelmes, hogy pohár és tányér csörren előtte az asztalon, amire érdeklődve emelte fel a fejét, hogy lassanként nekilásson.
- Itadakimasu… aztán ki is dobhatsz, ha felhívod az aktakukacot, hogy szedjen össze. –morgolódta el kómás hangon, ha esetleg neki nem jutott eszébe eddig.

Tárgy: Re: Umi otthona Vas. Márc. 18, 2012 7:34 am

[Umi-chan Csillámnyuszilelkisegélyszolgálata és könnyes fagyi ^^”]

Borzasztó, hogy szegény Umi-kunt (OoO), mert kun volt, rögvest letámadtam azzal, hogy na, hogy hát sajnáltam az ajtót, a fenekem által betört járdát, meg ami csak létezett, de egyszerűen rettenetes volt. @~@ Azt nem tudom pontosan, hogy az volt-e a rettentően rettenetesebb, hogy hatalmas volt a fenekem, vagy, hogy a hatalmasságos fenekemmel betörtem a fél udvart, meg a mindenséget, és hát maaah. (~o~) Ettől még nem úgy nézett ki, hogy Umi-kunt nagyon bántja, hogy mennyi mindent rontottam el, sőt épp azon lázadozott, hogy nem mondtam neki, hogy jöjjön értem, de hát nem hiszem, hogy jó lett volna, ha eljön értem, mivel hát én nem igazán tudtam, hogy merre vagyok, vagyis hogy hát nem szoktam tudni az utcaneveket, meg az ilyeneket, és hát ha azt mondom neki, hogy itt vagyok valahol, ahol sok az ember, és van egy bevásárlóizé, meg egy park, hát az lehet, hogy nem segített volna neki.
Annak viszont örültem kicsit, hogy legalább Fagyi barátot befogadta, bár igazából úgy láttam, hogy nem haragszik rám, és aztán annyit szövegelt, hogy igazán muszáj volt bemennem, ha nem szabadott, akkor is, mert na, hát csak nem hagyhattam, hogy a nyitott ajtóban megfázzon Umi-kun, olyan kis aranyos, meg kedves volt, és juuuuuuuuj! ((o*U*o)) Micsoda kis szuttyongatni való édi-bédi szőrgombócka ugrándozik a lába között, nekeeeem kelll, annyiradenagyonakaroooom! Komolyan, akarom, akarom, akaroooom!
- Szabad? *o* - csápoltam Umi-kun előtt, hogy benyomorgathassam a kicsi kutyuskáját Tsune… Tsuna….Tsu-Tsut. \\((*u*))// Annyira megörültem a kicsi kis kutyuskának, hogy egészen elfelejtettem, micsoda nyomi kis hangulatom van, mert kutyuuus, és mert szeretgetni való, és nyuszikááák. T-T Nem tudom, Umi-kunnak miért nincsenek nyuszikái, bár ő nem a Csillámnyuszilelkisegélyszolgálat, de akkor is lehetnének neki pici nyuszkókái, bár most itt van Tsu-Tsu, de mah. ~_~ Na, nem panaszkodom, mert nagyon kis édes kutyuli, és hát én nagyon megszeretgetném, de hát Umi-kun éppen pont olyan keresztbe teszi fel a kérdéseit, meg annyi sok mindent mond, hogy hát már azon agyalok, miért is kéne nekem felrakni a lábam a cipős szekrényre. Surprised

Nem hiszem én azt el, hogy Tsu-Tsu lenne olyan gonosz, elvigye a lábam, mert szeret rágcsálni, hát csak meg kell nézni, milyen cuki, de nem lehet tudni, nem esz-e meg. Surprised

– U… Umi-kun, miért kell a lábamat a cipős szekrényre polcolni? o.O” – érdeklődtem teljesen vörösen, meg félénken, meg olyan félig lehajtott buksival, és félig meg így felnézve rá szemöldökeim bozontos rejtekéből. Tisztára olyan érzésem volt, mint egy kis indián királylánynak, ahogy kikukucskál a bozótból, és ilyen füstjeleket ereget, meg az apukája nagyon összeszidja, mert hát na.
Amíg én voltam gondolatban Pocakhantás, és szerelmetesen elhablablablaboltam szemöldökdzsungelemben Bubu-channak, meg vártam, mit válaszol nekem Umi-kun, egészen észrevétlen simogatni kezdtem Tsu-Tsu buksiját, olyan kis édes volt, meg úgy ficánkolt, mint egy partra vetett HAL! ^o^ Szeretem a halacskát, és Bubu-chan az én kis halacskám, és már Tsu-Tsu is halacska lett, és ooolyaaan aranyos, hogy hát muszáj volt lekuporodva beszuttyongatnom Umi-kun lábai között, meg hát addig húztam-nyúztam, hogy végül már kiterülve feküdtem alatta a padlon, és épp teljesen elázott a fejem a sok-sok nyáltól. *ᵜ* Már készültem kicsi segélykérő nyöszörgéseket hallatni, hogy Umi-kun megmenekítsen a hajmosástól, de hát igazából már mindegy volt, szóval beölelgettem kicsit a kutyus, aztán laza csápolással, neonfényekkel, meg ami csak létezett, azzal jeleztem, nem kapok levegőőőt a sok nyáltól. Surprised

- Umi-kun? Mit fogunk most csinálni? ^u^ - kérdezősködtem a pulcsimmal törülközve. – Nagyon szép házad van, nem olyan, mint Bubu-chané, az övé olyan picike, ez meg hatalmas, bár itt nincs Kenzo-chan és legalább nem ijesztget, hogy ő egy sütitolvaj szellem. ^^ Egyedül te laksz ebben a nagyon hatalmas házban? Nem szoktál egyedül félni? Bár nem is vagy egyedül, mert Tsu-Tsu is itt van, és hát nagyon kis cuki… De nem tudom, hogy… Szereted a teját?

Tárgy: Re: Umi otthona Vas. Márc. 18, 2012 8:14 am

Éjszaka itt, éjszaka ott ~ avagy hogy légy jó házigazda ( ^‐^)_且~~

Általában nem szokta azzal tölteni idejét, magára főzzön. Szeretett konyhában pepecselni, csak, nem tette valami boldoggá, egyedül fogyassza el, amivel órákat töltött. Semmi élvezet nem volt benne. Manapság, amennyit evett, úgy se szorult rá konyhatudományára. Gyorsan megoldotta a hűtőben sorakozó hozzávalókból, vagy az előző nap, felügyelője által bekészített dobozka tartalmával. Gyakorlatilag kiváltotta készen kapott dolgokkal, összeüssön valamit. Az ő szemszögéből ez még mindig jobb megoldásnak minősült, mintha étteremben kéne ennie. Nem bírná ki. Továbbra se tudott tömegben maradni. Rosszul volt, mindenki jóízűen falatozik és neki nem megy. Átmenetileg tökéletesen kiegyezett vele, magányosan szuggerálja kimért adagocskáját. Ha úgy nézi, számára elvesztette varázsát a főzőcskézés és egész gasztronómia dolog. Emlékszik régebben nagyon szerette. Afféle lelkes amatőr volt. Nem véletlen annyi szakácskönyve porosodik polcokon. Biztos ennek tudható be, néha még lelkesen nyúl fakanálért. Például, ha meglepetést csinált Tipitapinak, vagy elkészítette bátyusa kedvencét, vagy most, hogy tudjon energiapótlékkal szolgálni váratlan ördögi beavatkozással idepottyantott vendégének. Magáról tudja, miután tisztulni kezd feje a nyugtatóktól, többnyire rá se bírt hederíteni a nehéz fogásokra. Tudja, saját buksijával pedálozni nem túl jó, de volt egészséges időszaka! Akkoriban, elsősorban a levesesebb, párolt zöldségesebb, tésztásabb dolgok után sírt. Valahogy kétli szöszi pokolfajzat beérné ennyire egyszerű kecske kajával. Nem számolhatja ki, mit enne meg szívesen, de kicsike hús azért beleférhetett. Semmi pökröltes, szaftos történet. Még a végén attól lenne rosszabbul. Szigorúan sovány húsi! Már, csak az volt hátra, pontosan kitalálja mi legyen. Ehhez kicsike kutatómunkát hívott segítségül. Kipróbált néhány tuti tippként kapott receptet, amik között meglepő módon talált, ténylegesen használható félét is. A nagy feladatnak már csak annyi híja volt, rábukkanjon az aranytojó tyúkra, aztán mehetett a menet.
Küldetésnek, ipod-on zenét hallgatva esett neki. Hű maradhasson önmagához, rövidesen kikötött abban az állapotban, merőkanalat mikrofonnak használva énekelt, táncolt és fel-alá csúszkált a konyhában. Könnyebben telt az idő, ráadásul sose tudta lelőni ösztöneit. A zenére magától reagált. Biztos szakmai ártalom nem volt képes egy helyben, csendben maradva számokat hallgatni. Egyszerűen lehetetlen vállalkozás, ne mozogjon kornyikálás közben a sorokra. Remélte, nem előadásával verte fel pokoli trón várományost, aki ágyneműjébe csavarodva veretett be mögé a pulthoz. Tekintve, épp lendületesen pattogott csengőhangjára, koppanásig nem tűnt fel neki, társasága érkezett. Akkor se különösebben világosodott meg, csak a fura zajra hátra fordulva vágta orrba magát mikrofonjával. Leesett neki a tantusz. Sietősen megszabadulva művészkellékeitől szedte ki fülesét. Konyhapulthoz sétálva könyökölt vendége elé, hogy letehesse zeneforrását és kicsikét bámulhassa. Valamiért, szeretgetni valóan édesnek találta, ahogy kikészülve, csík szemekkel, borzas fejjel, morgós takaró rémként fetrengett.
-Jó reggelt, yukidaruma senpai!- Szégyelli magát, de annyira egy kerekded és édes téli hóember jutott róla eszébe. Nem bírta türtőztetni magát. Muszáj volt megjegyeznie egy mosoly kíséretében. -Kicsivel jobban vagy? Szédülés, hányinger, fejfájás?-
Rohamozta meg érdeklődő kérdések sorával, nagyjából tudja, mit toljon elé. Még se lövöldözhetett vaktában. Szerencsére, szokásos harapdálós tömörséggel rátértek a lényegre. Legalább nem kellett küszködnie az elemekkel. Nagy könnyebbség, ha közlik vele. A stílus pedig eszméletlen megnyugtatta. Úgy festett megmarad sátánfi, aminek szörnyen örült. Elképzelése sincs miféle kétségbe esne, ha meg se szólalna, egyetlen csípős félszava se lenne. Van egy olyan érzése, azonnal mentőt hívna. Eddigi tapasztalatai alapján, ott baj lenne, ha nem kötöszködik vele. Pont elég volt az esti állapota. Szörnyen megijesztette. Hideg rázza ki, ha belegondol, mi lehetett volna. Tudja, nincsenek „ha” kezdetű történetek, de akkor is! Reméli nem igazán szoktak vele ilyesmik megesni. Az már biztos, jobban kéne magára vigyáznia. Nem szólhat az életébe, ettől függetlenül nagyon veszélyes játékot űz. Könnyen végezhette volna rosszabb helyen. Erre nem lehetett, nem felsóhajtani. Akárhogy legyen aggódott érte, már csak azért is, mert nem rosszul elsült buli miatt kéne, hogy derékba törjön az élete. Tudja, bagoly mondja bögölynek és semmi köze hozzá, de senki se érdemli meg, ilyesmi miatt ússzon el több évi munkája.
-Értettem!- Csapta össze tenyerét, ügyelve arra ne szóljon hangosat. Remek terelőnek bizonyult, messzire kergesse előző gondolat menetét. Illetve, annál is jobb kezdésnek, össze szedhesse a kívánságnak megfelelő dolgokat. Nagyjából ezekre a kritériumokra gondolt ő is. Még se annyira haszontalan, ha az ember gyógyszerrel kezelt problémákkal küszködik! Nem tapogatózott sötétben és mellé se nyúlt. Az elhangzott megjegyzésre, pedig szándékosan nem reagált. Nem volt útban alvilági herceg és abban az állapotban se pislákolt, nyugodt szívvel kipaterolja házából. Minek tenné? Nem érti. Semmi problémája nincs a helyzettel. Igaz, továbbra se jött rá, miért pont őt keresték fel. Kacifántos volt, de rákérdezni nem akart. Kicsit tartott tőle, milyen választ kap. Ebben a hangulatban valószínűleg arra a szóáradatra vágyott legkevésbé, faggatni kezdjék a miértekről. Jelenlegi állapot tökéletesen megfelelt. Szépen elbattyog sátánfi, ha kiheverte a gyógyszert. Szegény Wow san-t kímélné, ha lehet. Van egy olyan sejtése, menedzseréhez hasonlóan rosszul viselné, ha azzal hívná fel bedrogozva talált rá pártfogoltjára. Megkímélné ettől a sokktól.
-Hmm…-Fűzte hozzá nagyon tömören. Szíve szerint nagyon velősen válaszolt volna, de inkább témát ugorva pakolta le a kívánság listát. -Kávé, narancslé és ebéd! Remélem elmegy egynek. Nekem bevált, de ha más jobban esne, szólj, aztán körbe lesek a hűtőben. Na, de békén hagylak! Jó étvágyat!-
Vigyorodott el kényszeresen. Nem lehetett megállni és fékezni se tudta pracliját, ne osszon ki egy kedveskedő buksi simogatást. Pontosan nem látta merre van szőke sörénye. Teljesen elveszett a takaró halomban. Meglehet észre se igazán vette terrorizálja a kupac tetejét. Különben se szánta lekezelőnek, vagy gonoszkodónak. Egyszerűen képtelen volt nemet mondani az ingernek, megnyomorgassa. Ezt a kifejezési módot, pedig elviselhetőbb megoldásnak találta, mintha engedett volna az érzéseinek és rávetődve ölelgeti be. Tudná, hová tette épnek nevezhető eszét, ilyenek motoszkáljanak benne. Eddig nem mondhatná az fordult volna meg kobakjában, vegye a bátorságot pitiszkálja. Nem igazán érezte azt, kifejezetten tetszene neki. Jelenleg se hiszi repes az örömtől, úgyhogy jobb lesz, ha leköti magát. Mondjuk a mosatlan rendezésével és az edények elpakolásával. Addig se bámulja evés közben, de azért látótávon belül van, ha szüksége lenne valamire. Jó ég! Határozottan úgy viselkedik, mint valami aggodalmaskodó anyuka. Mindenkivel ezt szokta csinálni? Eddig, nem túlzottan tűnt fel neki...
-Odabent van még egy kis munkám. Ha kivégezted a kajót, nyugodtan csattogj át. Csak egyenesen előre! Kidőlhetsz a kanapén és tv-hetsz, olvashatsz, vagy amihez kedved támad. Valami kell, sikíts! Rendben?-
Emelte fel a takaró csücskét, hogy bekukkanthasson a kupac alá és első kézből értesülhessen szöszi pokoli lakó véleményével. Sejtette nem fog rá barátságos jó kedvvel pislogni, ha egyáltalán veszi a fáradtságot felé forduljon. Az sem kizárt, nincs vele tele a hócipője. Ezért is gondolta, fő a békesség, áttelepszik dolgozni. Nem zavarja a sürgés forgásával, meg az arcára fagyott mosolyával. Sehogy se tudta levakarni, pedig iparkodott lebiggyeszteni. A látvány, viszont megnyerőbb volt annál, engedelmeskedjenek mimikai izmai. Reménytelenül bolond volt, de már megszokta ennyi év alatt.
-Hoppáré! Szökik a kaja!- Jegyezte meg váratlanul, miközben a fantasztikus reagálásért cserébe toporgott egy helyben. Több se kellett szalvétát nyúljon. - Tessék!-
Nyomta a kicsike anyagot pokoli vasvilla forgató orra elé, hogy hatalmasra szabott művelete után, nagyot sóhajtva veressen át a nappaliba. Ez a mozzanat már neki is sok volt. Hirtelen nem tudta, mit kezdjen magával. Lehető legjobb megoldásnak találta gyors visszavonulót fújva eloldalazzon. Jóslatokba se bocsátkozik, mik fordulnának meg fejében, vagy miket művelne, ha ott maradna. Csúnya húzás lenne. Olyan volna, mintha kihasználná a helyzetet. Szó se lehetett róla! Várt rá a tegnap félbe, vagyis negyedre szedált munka. El se hiszi tönkre vágta majd nem egy teljes napi küszködését. Rosszabb annál, pont kapóra jött bakija. Volt mivel elterelni figyelmét. Csendesen bekucorodhatott a kanapé csücskébe és a gépben elveszve szöszmötölhetett.

Tárgy: Re: Umi otthona Vas. Márc. 18, 2012 9:55 am

Éjszaka itt, éjszaka ott ~ avagy hogy légy jó házigazda ~(>_<。)＼

Igazi éttermi felszolgálást kapott a reggeliebédje mellé, amit most nem igazán volt hangulatában rendesen megköszönni, pláne hogy igazából igényt se tartott ilyen extrákra. Teljesen mindegy volt mit tesz elé, amíg ehető, és amíg kalória van benne, amit energiává alakíthat, most kivételesen nem panaszkodik. Igényes az ételre, de vannak kivételes esetek, és ez most egyértelműen annak mondható. Viszont semmi szükség sem volt arra, hogy húzza a száját, mert finnyás gyomra nem reklamált a menü ellen. Takarékos üzemmódban lapátolva befelé az ételt kortyolgatta közben a kávét, a narancslevet viszont messzebb tolta magától. Ahhoz nem igazán volt kedve, így is elég savanyú a hangulata. Vendéglátó szolgálata éberen őrködve minden óhajára ácsorgott mellette, és nézte, ahogy birkózik az étkezéssel. Egy darabig tűrte, aztán enyhén rángatózni kezdett a szemöldöke, hogy ráhümmentett arra, hogy okés, innen már boldogul magától. Mielőtt azonban ennek hangot is próbálhatott volna adni újfent, ha az előbb nem lett volna világos, megelőzték a felszólalással. Semmi kifogása sem volt az ellen, hogy kicsit egyedül hagyják… sőt épp ezt akarta kérni. Túlbuzgó muter szövege viszont most sem maradt el a mondóka végéről.
- Nem vedlek át széllibbenéstől bugyivillantó tinédzser bigébe, ha nem bánod… -morogta a kanállal a szájában. Kezdte egyre inkább fojtogatónak érezni ezt a gondoskodási hajlamot. Nem arról van szó, hogy ne szokott volna hozzá, hogy kiszolgálják, de némi önállóságot azért feltételezzenek már róla, könyörgöm. Nem törte gipszbe minden végtagját, hogy mozgásképtelenül vergődjön egyedül az ápoló segítségére hagyatkozva. Ismerhetnék már annyira, hogy nem szokása magában tartani, ha valami nincs az ínyére… Ciculi ezek szerint marha jól figyel a körülötte lévő emberekre. Magának morgolódva ezen a témán szugerálta a takaró alól a konyha csendjét, hátha végre távolodó lépéseket hall, de ehelyett rejtekét megbontó vigyorgó arccal találta szembe magát. A százvattos mosolyt legalább annyira nem bírták megviselt retinái, mint a napfényt, így morogva fordította el a fejét, miközben visszatette a tányérba a kanalat, és újabbat kortyolt a kávéból.
- Mit vársz, ha tíz centiről a képembe bámulsz?... tudom, hogy szarul nézek ki, de ennyire nem vagyok magatehetetlen, vagy visítsak egy kis szabad térért, hogy megkapjam? Remélem nem kell… -vette el a szalvétát zsörtölődve, és ejtette le maga elé az asztalra. És már megint sikerült felbosszantania… Egyszerűen nem érti, hogy milyen spéci szkillje van arra, hogy pillanatok alatt kihozza a sodrából, aztán a másik pillanatban felettébb jól szórakozva kezdi el piszkálni. Nagyobb hangulatembert csinált belőle, mint amilyen eddig volt, pedig eddig sem panaszkodhatott szeszélyesség terén. Kifejezetten örült, hogy végre tényleg megint kicsit egyedül maradhatott, és nyugodtan befejezhette az étkezést. Gyomra megteltével és a magához vett koffein hatására mérge is enyhült kicsit, így nagyot sóhajtva tolta el magától a tányért miután befejezte, hogy megint végignyúlhasson a konyhaasztal lapján. Egyedül az volt a probléma, hogy a kemény felület szép vörös foltot fog hagyni a képén, ha sokáig fetreng itt. Nem mintha az elkövetkezendő órákban divatbemutatóra készülne, de ahhoz sem volt kedve, hogy még néhány elzsibbadt arcizmot is beszerezzen a többi sajgó tagja mellé. Így hosszabb-rövidebb, igazából időérzéke hiányában maga sem tudja, vergődés után megerőltette magát, hogy felüljön, és visszamásszon a hálóba. A takarót ledobva az ágyra huppant le a nadrágja után kotorászva, hogy telefonja lecsekkolásának segítségével meggyőződhessen arról, milyen évet írnak, és milyen világmegváltó eseményekről maradt le, míg nem volt magánál. Békésen elkockulva magának egy darabig szűrte le az unalmas tényt, hogy igazából semmi sem történt, a néhány szokásos számon kérő email kivételével, amit menedzserétől kapott. A félig nyitvahagyott szobaajtón viszont rövidesen csaholó vendége érkezett, szájában valami játékszerré avanzsált notesszel. Mivel elég jó érzéke volt ahhoz, hogy engedelmességre bírja az állatokat, így nem került nagy erőfeszítésébe, hogy elszedje tőle a füzetkét és kiosszon neki egy buksipaskolást, nyomatékosító utasítással arra, hogy nem szeretne nyálas lenni. Épp elég volt annyi, amennyivel a noteszt eláztatta, de talán még olvasható volt annyira, hogy kielégítse Daemon kíváncsiságát a tartalmára vonatkozóan. Néhányszor megdörzsölve az éjszakai kontaktlencse viseléstől valószínűleg már szépen bevörösödött szemeit lapozta fel a füzetkét, amiben mindenféle rövid szösszenetek voltak lejegyezve, átfirkálva, össze-vissza nyilazgatva. Beletelt némi időbe, mire leesett neki, hogy a Tsuna névre hallgató háziállat valószínűleg gazdája dalszöveg ötletelős jegyzeteit szemelte ki áldozatául. Nah ezért nem kell neki kutya, vagy ha tartana is, akkor a kertben lenne a helye.
- Te is örömödet leled a piszkálásban, mi? –vakargatta meg a füle tövét, majd miután néhányat lapozott még a noteszben, ráérősen feltápászkodva battyogott le megint a földszintre. Előtte azonban, még felkapta a szintén kikészített pólót, amit eddig nem vett észre. Fogalma sincs, hogy honnan vannak Cicafiúnak olyan holmijai, amik jók rá, de nem igazán érdekelte annyira, hogy rá is kérdezzen. Két ujja között, a nyáltól legkevésbé elázott helyen tartva a jegyzetfüzetet lóbálta meg a nappaliba érkeztét az elmélyült kockulás hatására figyelmen kívül hagyó vendéglátója előtt, hogy felhívja magára a figyelmet.
- A kutyád ezt hozta nekem játszani… -ejtette az ölébe, és zuttyant le mellé a kanapéra. Nem tudta vajon mennyi ilyen firkálmányos ötletgyűjtője lehet, de ez a darab elég használatban lévőnek tűnt. Még azt is látta benne, hogy a radír nem vitt ki minden száműzött gondolatot. Ez az amit ő valószínűleg sosem fog csinálni. Ő csak eljátsza, és elénekli azt amit mások megírnak helyette. Nem lenne érzéke a saját gondolatait papírra vetni. Igazából nem is akarja… nincs köze a nagyvilágnak ahhoz, amit a lelke mélyén érez. Ez épp úgy a magánéletének abba a részébe tartozik, amit gondosan lakat alatt tart az árgus szemek elől.
- Tippelhetek, hogy alkotói válságban vagy? … na látod épp ez a felesleges stressz nem hiányzik nekem. –bökött rá a megviselt füzetre. Bár azt nem tudja ki kérdezte tőle, csak kikívánkozott. Minthogy az is nagyon intenzíven dörömböl az ajtón, hogy mivel már lezuhanyozott, és jól is lakott, a megivott kávét teljesen ignorálva megint teret kívánjon nyerni az alvási kényszere. Olyan hirtelen tört rá, hogy már nem volt ereje visszamenni a hálószobába, így jobb híján a mellette ülő ölébe dőlve engedte át magát a késztetésnek. Természetesen megfeledkezve arról a szánt szándékáról, hogy távol tartja magát cicafiútól. De mégis milyen rossz hatással lehetne rá, miközben mélyen alszik? Megint túl kényelmes helyet talált magának ahhoz, hogy csak úgy otthagyja…

Tárgy: Re: Umi otthona Hétf. Márc. 19, 2012 8:11 am

Éjszaka itt, éjszaka ott ~ avagy hogy légy jó házigazda ( ^‐^)_且~~

Nem sokkal azután letette popsiját, nagyot nyújtózkodva felszusszant és ölébe vette gépét, eszébe jutott az előbbi konyhai jelenet. Pontosabban egyetlen mozzanatára fókuszált. Hangosan visszhangzott fejében az a két szó, „bugyivillantó tinédzser”. Önmagában nem okozott volna hatalmas fennakadást, de miután hozzápakolta szöszi trónörököst, pukkadozó röhögésben fakadt ki. Annyira összeegyeztethetetlen volt a két tényállás, egyszerűen teljesíthetetlen kihívás volt, nem felkacagni. Esztelen, borzasztó és annyira csapni való komédiaként jelent meg képzeletében az egész jelenet sor, kanapén kiterülve csapkodta a párnát. Sátáni leszármazottak legpokolibb híme csurkás tizenéves lánykaként szégyenlősködik Marilyn Monroe pózban. Annyira groteszk látképet nyújtott és az volt a legviccesebb, még fantáziájában is gyilkos képpel meredt maga elé. Fantasztikusan festett. Csodaszép álomnő pokoli arckifejezéssel, szende lánykaként takargatja testét. Megfizethetetlen élmény! Tudja, nem valami szép, más háta mögött nevetgélni. Szégyelli bűnét, de ezt a lehetőséget, akkor se szalasztja el, életével fenyegetőznek. Legszebb pillanata lett volna éveinek! Ki meri jelenteni, utóbbi időben nem szórakozott valamin ennyire látványosan. Kivéve az édesanya előadást. Úgy festett, ha nem negatív értelemben készült ki ördögi trónbitorlótól, jöhetett a halálra röhögés. Ezen az egy képzelgésen annyit vinnyogott, belefájdult hasa, elzsibbadt arca és vörösre sírva szemeit, sóhajtozott fájdalmasan hosszú perceken keresztül. Sok idejébe telt, mire normalizálta állapotát. Kellett is. Nem lett volna kifizetődő, ha abban a szórakozott pillanatában feszül neki a munkának. Valószínűleg nem dicsérik meg, fehér ruhás, tüzes aráról áradozik tömör sorokon keresztül.
Sikeresen átevickélve a holtponton, tápászkodott fel. Átmenetileg kényelmes helyzetbe, törökülésbe tornázva magát nyitotta fel gépét. Rutinos mozdulattal üzembe helyezte a masinát és viszonylag helyre billentett kedélyállapottal lapozott bele noteszeibe. Valamiért azaz érzése volt, nincs meg mindegyik. Hiányérzete támadt. Szó, mi szó akadt belőlük szép számmal. Azért, biztos, ami biztos alapon szétnézett a nappaliban. Bekukucskált néhány bútor alá és mögé, hátha leejtette, de különösebb figyelmet nem szentelt neki. Lemondóan fújtatva hagyta a csudába, majd vissza dobta magát a kanapéra. Hason fetrengve bámult a monitorra és az előbbi röhögcsélés utolsó nyomaitól is iparkodott megszabadulni. Fejkörzéssel és ujjai ropogtatásával készült rá a folytatásra. A nagy műveletre, ami nem igazán akart összejönni. Idő teltével egyre csalódottabb, morgósabb pocok fejjel rágcsálta tollát. Rengeteg gondolat kavargott buksijában. Sok ötlete volt. Épp, olyan nem akadt, amire kifejezetten szüksége lett volna. Hiába forgolódott, dörzsölte homlokát, mászkált, vagy pöckölte átszellemült képpel kitty díszeit, semmilyen ihlet nem érkezett. Még aranyat érő feljegyzései között se bukkant használható szavakra. Totális bukás! Nagyjából erre a végszóra jutva dobta hátra fejét. Kezdett vészesen hisztis lenni. Próbálta azzal lenyugtatni magát szemeit becsukva dobolt homlokán, amikor frászt hozták rá egy hozzá dobott füzetével.
-Ah~öeeeh! Már megint?! Hjaj! Annyiszor megbeszéltük nem nyúl a jegyzeteimhez. Hmm.. legalább előkerült és még olvasható is.-
Fejét csóválva lépett oda a radiátorhoz, kicsikét menthessen az állapotán. Talán, így kevésbé folyik szét a tinta még jobban. Menteni kellett a menthetőt. Szüksége van a tartalmára. Azok közül még nagyon sok oldal nem került felhasználásra, vagy gépre. Ha elvesznek, oda csomó munkája. Azt nem sűrűn szeretné. Lehet sose jelenik meg közülük valami, de meg akarja őket tartani, mert neki fontosak. Róla szólnak. Inkább átvitt értelemben igaz, hiszel az van benne, amit érez. Valaki figyelmesebben végiglapozza, sok mindent kideríthet.
-Azt nem mondanám. Inkább nehezen birkózom meg a ténnyel, megkötik a kezem, miről írjak. Nehezen megy kiadott témára figyelnem. Hangulatomtól függ, sikerül e. A tiéddel, például egész jól haladok!-
Mosolyodott el, kicsit szórakozottan. Való igaz, azzal jobban boldogult. Nem szóltak bele, mit akar vele kezdeni. Kicsit fél tőle. Még nem egyeztetett a sorsáról, de szurkol engedjék neki rákerülhessen a készülő albumukra. Mindig szeretett volna egy teljesen saját számot. Reméli nem bukik bele. Még sose ügyködött egy dalon teljesen önállóan. Tart tőle elrontja, vagy nem sikerül úgy, ahogy szeretné. Tökéleteset akar alkotni. Zeneszerzésben maximalista. Talán, mert ez az egyetlen dolog, amihez kicsikét értett.
-Stressz? Engem megnyugtat. Kiírom magamból a feszültséget. Ah, lehet ez a megoldás, miért nem ordibálok másokkal. Amúgy, próbáltad már? Nem kell mindent kiadni. Én se teszem. Van, amit a tesómnak se mutatnék meg…-
Zuttyant le eddigi helyére, hogy kicsike kényszerpihenő után, végre érdemi munkába foghasson. Arra gondolt, talán segíthet rajta, ha hangulatát terelgeti némi zenével. Próbált a lejátszóba alkalomhoz passzoló számokat válogatni. Bőven volt választék és sikerült lábujjáig süppedni a keresgélésbe. Ennek hála, néma pötyögésbe burkolózott. Meredten bambult előre, miközben fülessel tompított a kiszűrődő zajokon. Nem akarta feleslegesen zavarni sátáni alvállalkozót. Direkt letekerte a hangerőt, értse, mikor beszél hozzá. Felbosszantja, ha zagyvál hozzá és ő se halad, ha vele foglalatoskodik. Emiatt, nem történt semmi. Szépen ücsörögtek egymás társaságában, síri csendben. Általában zavarta, ha valaki körülötte motoszkált alkotás közben, de most különösebb kifogása nem akadt a társaság ellen. Fura mód nem pitiszkálta a gubó sarokját. Teljesen nyugodt maradt. Akkor se azért kapott szívinfarktust, amikor az ölébe dőlt, mert rossz néven vette a betolakodást. Megijedt a váratlan támadástól és összerezzenve pislogott a történtek felett. Karjait széttárva és macbook-ját levegőbe emelve tekintgetett alvó sátáni hercegre. Cseppet elveszett a történésekben. Nagyon nem számolt vele orvul rárontanak. Igazából, legapróbb méretben se gondolt ilyesmire. Azt hitte lábbal megbökik, fáradjon másik ülőhelyre, amikor aludni kívánna sátánfi.
-Önfeláldozás? Téged használjalak jegyzetfüzetnek?-
Kúszott képére az a tipikus halovány mosoly, amit akkor szokott szabadon ereszteni, valamit nagyon nem ért, de cseppet se bánja, így sült el. Semmi kifogása nem volt a párna funkcióval. Végül is, folytatni tudta a munkát, szöszi pihent és elképesztő ezt teszi, mégis annyira jól esett lelkének szeme sarkából figyelni, miként szuszog. Tiszta édes volt, megint. Ezekben a pillanataiban, eszméletlen mennyire le tudta venni lábáról. Nem hazudik, közel állt hozzá cseppfolyóssá változzon. Főleg, azután hiába küszködött az elemekkel. Nem bírta maradásra parancsolni mancsát és óvatosan arrébb igazgatta szöszi herceg arcába kóborlászó tincseit. Leírni nem lehet, milyen boldogság költözött lelkébe, amitől úgy ellibbent fel se fogta szépen simizni kezdte vendége kobakját. Nagyot sóhajtva iparkodott munkára koncentrálni, szóval praclijáról sikeresen elfelejtkezett. Reméli a nagy erőlködő nyöszörgés közben orra nem kezdett el vérezni, mint az anime-kben. Meg se lepődne. Amilyen hihetetlen reakciókat mutat közelében. Simán beleférne a képletbe. Tekintve, továbbra se frusztrálta ölében fetreng. Sőt, annyira betalált béke szigetére, egyre inkább érezte őt is környékezi az álmosság. Nagyokat ásítva hunyorgott a monitorra. Az se óhajtott állapotán segíteni megpofozgatta arcát, vagy szemeit dörzsölve mozgatta állkapcsát. Legszívesebben ő is kidőlt volna, de nem vitte rá a fene nagy szíve kiborítsa öléből pokoli úrfit. Túl jóízűen durmolt. Szerette volna, ha rendesen kipiheni magát. Egyszerűen nem nyúzhatta harminc másodpercért, ami alatt kikúszik alóla. Inkább csendesen hessegette álom manót. Több kevesebb sikerrel. Néhányszor sikerült elbóbiskolnia és arra ébredni, ugrik egyet a zenelejátszó.

Tárgy: Re: Umi otthona Hétf. Márc. 19, 2012 11:35 am

Éjszaka itt, éjszaka ott ~ avagy hogy légy jó házigazda ~(>_<。)＼

Az álom és ébrenlét virágos mezsgyéjén lebegve fészkelte el fejét alkalmi fekhelyén. Nem is volt különösebb akadályozója a történetnek valami másik vékony füzetkén kívül, amit tapogatózva kihalászott a feje alól, és a kanapé előtt lévő dohányzóasztalra reptette. Tényleg csak pillanatok kérdése volt, hogy megint elnyomja az álom, így még épp idejében intézték hozzá a csipkelődős megjegyzést, hogy reagálhasson rá.
- Ha-ha-ha…remélem szebb kanjikat vésnél a képemre, mint abba a füzetbe. –mormogta befelé fordulva. Kicsit meglepte, hogy önkényesen befoglalt hadi nyughelye nem kezdett mindenféle heves tiltakozásba az akciója ellen, de őszintén szólva túl fáradt, és még mindig elég tompa volt hozzá, hogy mélyebben elgondolkodjon rajta. Épp elég dűlőre jutnia a saját elhatározásaira rácáfoló saját cselekedeteivel, amiket sorozatosan leművel. Enyhülni kezdő fejfájását pedig nem kockáztatja meg újra felerősíteni azzal, hogy a kelleténél nagyobb mozdulatokat tesz. Különben is, ha nem tiltakoznak ellene, akkor meg hol itt a probléma? Nem gondolta volna, hogy ilyen kényelmes cicafiú öle, de nem sokkal azután, hogy elmorogta a mondandóját, halovány álomba szenderülve fetrengett tovább. Tisztán ki tudta venni, hogy szöszmötölnek körülötte, ami nem hagyta mélyebb álomba merülni. Egy darabig próbált nem foglalkozni vele, gondolván, hogy csak megtalálja már a helyét, és végre elnyugszik, mert ő lusta felemelni a hangját, hogy nem lehetne-e kicsit kevésbé sajtkukacot játszva fészkelődni alatta, de nem úgy érződött, mintha ez tervben lenne. A mocorgás viszont hamar átváltott valami másba. Nem tudja kárpótlásnak szánták-e, de különös mód azt kell mondja nem esett rosszul neki. Bár a kómásan tett kijelentései nem tekinthetők teljesen relevánsnak. Ebben a kellemesebbik fajta álmatag zombi állapotban hajlamos sokkal inkább keresni az emberek társaságát. Ezért is nem igazán szeret hosszabb időt eltölteni az esti partnereivel, mert nem szeret egy kielégítő éjszaka után úgy ébredni, hogy hiú reményekkel táplálva ölelgeti a mellette alvó hölgyet. Most viszont nem érdekelte különösképp, hogy megint leleplezni készül magából valamit, ami elég privát címkés információ.
- Az istenit neki, hogy nem tudnál egy kicsit kevesebbet fészkelődni. –riadt fel kómásan motyogva arra, hogy hatalmasat rezzentek össze alatta. Morcos felindulásában és talán még félálomban feltápászkodva kapta el Ciculi karját, szedte ki belőle a fülhallgatós kábelcsomót mérgesen a szomszéd fotelbe hajította, és a kanapé másik felébe átdőlve rántotta be maga mellé. Azzal már nem foglalkozott milyen pózban landoltak, de ő valószínűleg a kanapé belseje felé fordulva szunyókált tovább, miközben egyik karja cicafiú hátán átvetve pihent. Ha teljesen eszénél lenne, most valószínűleg seggbe rúgná magát, azért amit csinál, de jelen pillanatban esze ágában sem volt megmozdulni. Különös mód sokkal kevésbé érezte ramatyul magát, ami csak tovább erősítette abban az új elhatározásban, hogy nagyon jó lesz most itt neki ejtőzni egy kicsit. Jobban mondva azt tervezte, de hamarosan mélyebb álomba zuttyant, mint éjszaka.
Mivel időérzéke még mindig nem óhajtott a helyére zökkenni, nem tudta megítélni mennyi idő lehetett, mikor felébredt. Annyi azonban biztos, hogy lassanként sötétedni kezdett. Elég jól belemerült a dologba, és úgy látja ezzel nem volt egyedül, mert cicafiú is békésen szuszogott, fejét haloványan a vállának döntve. Még talán mélyebben is aludt mint ő, mert nem ébredt fel arra, hogy felült mellőle, és szemeit dörzsölgetve szedte össze magát a nagy vállalkozásra, hogy felmenjen az emeletre. Ennek az összeadva majd egész napos alvásnak a hatására végre érzett magában annyi erőt, hogy visszamenjen a klub parkolójába begyűjteni a kocsiját, és biztonságosan hazavezessen. Vagyis jobban mondva talán ennek a délutáni sziesztának köszönheti a legtöbbet, mert valahogy mostanra kezdte érezni tisztulni a fejét. De mivel nem igazán akar túl sokat belemagyarázni a helyzetbe, ezért betudja annak, hogy lassanként talán végre kiürül az a nyomorult gyógyszer a szervezetéből. Ráérősen összeszedve a holmijait öltözködött fel, és sétált vissza a földszintre, ahol a közben szintén ébredező alvócimborájával találta szembe magát.
- Kösz, ezek után tényleg jövök neked eggyel… -állt meg előtte vállán a dzsekijével, miközben kiosztott egy buksisimit a szétaludt fejére. Az övé sem festett túl jól ébredés után, de szerencsére a lépcsőfordulóban találkozott egy tükörrel, ahol egy kicsit tudott orvosolni a problémán. Viszont most jobbnak látta minél gyorsabban lelépni, mert volt egy olyan rossz előérzete, hogy ha tovább marad, a végén megint olyat tenne, amin törhetné a fejét, hogy megmagyarázza még saját magának is. Kivételesen nem fog jelentet rendezni, mert most az egyszer tényleg hálás volt azért, hogy nem valami pad mögött ébredt a parkban.
- Figyi, megspórolom neked… -tartotta a szája elé a mutatóujját mielőtt megszólalhatott volna -Igen, megmaradok, nem, nem kell semmi, és igen, tudom hogy hívjalak bla-bla-bla… -sóhajtott, mert remélte, hogy megússza ezt az idegeire menő szokásos anyus kört. Magára kapva a dzsekit intett egyet házigazdájának, majd kilépve az ajtón felpakolta a napszemüvegét, fő az inkognító és az ápol és eltakar címszavakat teljes mértékben kihasználva, hogy útjára indulhasson.

Tárgy: Re: Umi otthona Pént. Márc. 30, 2012 6:01 am

(\__/)
(='.'=)
(")_(") Michi chan nyuszicsillámosan tündéri segélyszolgálata, vagy micsodácska

Nagyon megkönnyebbült kicsike vendége nem félt drágaságától. Még szép, lelkesen bólogatva helyeselt, bátran essenek csemetéjének. Miért ne tette volna? Szíve egyetlen csücskét nyugodtan lehetett szeretgetni. El is várta a kis pimasz. Gyakran szokott beülni kiszemelt áldozata mellé és addig nézi rá kérlelő szemekkel, míg el nem éri megvakargassák füle tövét. Kényeztetés a mindene, amikor nem épp gazdija holmijait teszi tönkre, vagy sprintel játékok után. Rakoncátlan bestia volt, de pontosan így szerette. Most se akart tovább láb alatt lenni. Ha már engedélyt adott nyomorgatásra, valamint pici bocsa vehemens extázisban úszva bökdöste, ideje volt szabadon eresztenie. Kicsattanó lendületétől aprócskát megijedt. Nem szerette volna, ha túlzott örömével popóra dönti vendégét. Megpróbált rászólni, de mire kinyitotta száját, késő volt. Teljes megszállás alá vette Yoyo-t. Nyalta ahol érte és szegény lány már félő volt belefullad az óceánba, ha nem tesz valamit. Tanácstalanul kapkodta fejét, hol bajba került vendégére, hol a kezében landoló édesség halomra. Ahhoz segíteni tudjon, meg kellett volna szabadulni terhétől. Hirtelen annyi mindent próbált egyszerre csinálni, üzemzavarba gubancolódva pislogott. Átmeneti kiesése viszonylag gyorsan megoldódott. Végigcsúszva a nappalin dobta konyhapultra Yoyo ajándékait és megmentőként bezuttyanva műtötte le kicsinyét nyuszika lányról.
-Jahaj! Ne a pulcsidba töröld! Nagyon nyálas lett? – Tessékelte arrébb gyönyörűségét szúrós hümmentéssel, hogy megvizsgálhassa az általa okozott károkat.- Szépen eláztatott! Ne haragudj! Adok másik felsőt. Ebben nem maradhatsz! Mindjárt keresünk valamit, ezt pedig bedobom a mosógépbe.-
Mutogatott a ház különböző pontjaira, ahol a szóban forgó helységeket meg lehetett találni. Kezdte úgy érezni, bedobta magát egy centrifugába. Körbe-körbe ugrált a témák között. Rendben fel volt pörögve, de már saját fejét alig tudta nyomon követni. Őrületes tempósan repesztett a mókuska kerekében. Bele se mert gondolni vendége, mennyire elveszhetett lerohanásában. Tekintettel akart rá lenni, ezért nagyokat sóhajtozott, hátha segítenek visszavenni rakéta meghajtásából. Nem sikerülhetett makulátlanul, mert rövidesen olyan kérdést kapott, amitől fejét vakarva fordult Yoyo irányába.
-Lábadat a hova?-Pislogott fonalat vesztetten. Az a bizonyos tantusz nehezen akaródzott leesni. Miután nagy kegyesen fején koppant, szekrényt kinyitva veszett el a lábbelik között. Nem sok női ismerőse akadt. Tartani se tartott nekik való papucsokat. Abban bízott talál egy kisebb méretű mamuszt régebbi holmijai között. Kitartó keresgetése, pedig egész jól zárult. Rábukkant egy régebbi zsiráfos szőrös papucsára. Valószínűleg nem Yoyo mérete, de még mindig jobb, mintha mezítláb lenne. Szerzeményét földre téve mosolyodott el. Választ se ártott volna mondania, mielőtt azt hiszik bekattant.
-Nem a lábadat. Cipődet tedd fel a szekrényre. Ott nem éri el, Neo.-Bökött a lábfejére nyomatékosítás gyanánt, hátha úgy jobban értik, mire célzott eredetileg. -Tessék! Cserébe adok benti papucsot. Remélem nem lesz túl nagy.-
Vakarta meg kobakját, miközben hagyott időt a váltásra. Neki se ártott ez a kis szünet. Rendszereznie kellett gondolatait. Nagyon elügetett mellette a paci. Nem jutott eszébe, mit akart még csinálni. Valami motoszkált fejében, megoldásra várakozik, csak az nem ugrott be, mi lenne az. Ezen csodálatosan elbambulva filózott, amikor véletlenül rátévedt tekintete Yoyo kutyuli nyáltól fehéren csillogó pulcsijára. Már tisztán emlékezett!
-RUHACSERE!- Ütött bele tenyerébe felismerően.-Gyere! Errefelé! Ígérem semmi rosszban nem sántikálok, csak megmutatom a ruháimat. Ez, ugye nem hallatszott bélyeggyűjteményesen?-
Sápadt le pillanatok alatt saját kérdésétől. Eszébe se jutott félreérthető kedveskedése. Viszont ezzel a mondatával, tökéletesen elérte kételkedni kezdjen benne. Felmerült a sorsdöntően kínos érzés Yoyo-ra hozza az erőszakos perverz rémületet. Pedig semmi, de semmi csúnya gondolata nem támadt! Neki, hogy lehetne? Ha még srácot próbálna felcsempészni, de mit akarna egy szegény nyuszika vonalas lánytól? Semmit! Remek, hogy ezt rajta kívül más nem tudja. Reméli, térden csúszva könyörög, ne forgassák ki saját bugyuta elszólását. Mindent megtesz! Tartja a két méter távolságot. Garbót vesz fel! Nyakánál lentebb soha, de soha nem fog nézni Yoyo-ra!
-Könyörgöm ne értsd félre! Én nem vagyok, olyan lányokat beédesgetős zaklató! Lányokat se szeretem! Vagyis, igen, csak nem úgy!-
Csalapált orra előtt teljesen kétségbe eséssel. Fogalma se volt, mit fognak erre reagálni. Nagyon nem szerette volna elrontani alakuló barátságukat, mert bízott benne azok lesznek. Imádkozott a divattervezők isteneihez, megbocsássák butaságát. Hamar fogadhatták hívását, mert alig jutottak be a nappaliba, Yoyo máris tetemes mennyiségű kérdés arzenállal rohamozta meg. Egyik sokkoló pillanatból a másikba. Hirtelen kiverte a víz, annyira nem értette miről beszél. Megijedt akkora sokkot kapott félre hadovál. Bár tüzetesebben pislogva rá, nem vett észre semmilyen erre utaló jelet.
-Öhm…Bubu chan. Ő a…??? Meg Kenzo és süti szellem? Ennek valami története van, igaz?- Fordult teljesen hátra. Érdeklődte kik lehetnek az említett személyek és mi közük lehet egy szellemhez. Szívesen meghallgatta volna a háttérben húzódó mesét. Biztos sokat jelenthetett neki. Nagyon kedvesen említette. Úgy beszélt róla, mint egy szívének sokat jelentő emlékről. Most már tényleg izgatta, a kicsoda és micsoda rész!
-HŰHA! Mennyi kérdés!- Nevette el magát kínosan. Azt se tudta honnan essen neki az áradatnak és megjegyzett e mindent. -Szerinted is költözhetnék kisebb házba? Igen, egyedül élek. Mármint van e párom? Nincs. Elég régóta. Szoktam e félni? Huh! Gyakran! Néha jó lenne valakivel beszélgethetni itthon, vagy csak odabújni hozzá. Tudod, azok a tipikus párkapcsolati bigyók. De, Tsuna vigyáz rám. Nem panaszkodhatok. Teát? Minden jöhet, amiben gyümölcs van. Kérsz esetleg? Mást? Amúgy, honnan jöttél? Bubu chan-nal élsz? Látom, szereted az állatokat. Neked is van?-
Vágtatott a konyhába, hogy megkínálhassa valamivel vendégét. Na, meg a fagyiról se ártott volna gondoskodnia, mielőtt teljesen folyossá változik. A többi édességhez nem piszkált, csak arrébb csúsztatva fülelt, mit válaszolnak kérdésére. Elfelejtette megvárni. Azelőtt kirobogott Yoyo elmondhatta volna kérését. Bakiján kicsit elszégyellve magát, dugta be fejét a nappaliba terébe. Mutatni szerette volna nem tűnt el, nem figyelmetlenkedik, csak kicsikét túlteng benne a buzgóság és többet ugrabugrál, mint bolha a padlón.
-Váltóruha! Állandóan elfelejtem! Emeleten van a gardrób szobám. Ugye, fel mersz jönni?-
Pislogott hatalmas szemekkel Yoyo-ra, mit válaszol neki. Második neki futásra már tényleg hagyja szegénykét szóhoz jutni. Ha nemet mond, sincsenek bajok. Felmegy egyedül, vagy nem kísérti tovább a témát. Végül is, ha vendégét nem zavarja, akkor őt se fogja. Jót akar neki. Komolyan nem settenkedik semmi rosszaságban.

Tárgy: Re: Umi otthona Vas. Ápr. 29, 2012 11:53 am

[Umi-chan Csillámnyuszilelkisegélyszolgálata és könnyes fagyi ^^”]

Az úszás megvolt, és bár tényleg nagyon megdobogtatta cuki kiskutyus fájó lelkemet, attól a pár pillanattól független ugyanolyan ramaty mutyi volt a kedvem, mint egy nagy rakás szennyes ruha. (ToT) De nem ám azért, mert sok volt a nyál, vagy izébizé, az nem annyira zavart, csak na, szóval hát meg lehet érteni, nem ugrált mindenfelé boldog nyuszitömeg, és maaaaah. T-T Hát egy kicsit nem is figyeltem arra, amiket Umi-kun mondott, és ebből aztán mindenféle pontpontpont, meg kérdőjel, és ilyenfélék születgettek, egyszóval rettentően összegabalyodott a fonalgombolyagos hempergőzés, és végül az lett, hogy letettem a cipőm, bár arra már nem emlékszem, hogy hova is, de vagy jó helyre, vagy nem.
Aztán követtem Umi-kunt, hogy mindenfelé elkolbászolgassunk, és hallgassam, miről megy a csibecsoda, kicsit csoszogtam is, mert olyan törpelábam volt, hogy a papucs meg óriásoknak való lehetett, de amúgy nem is volt annyira nagy rám, csak úgy elcsiszolgattam a padlót, szép fényes legyen. ^.^” Mindig mentünk átöltözni, bár nem nagyon lett volna muszáj, mert nem volt annyira vészes a nyáltengeráradat, és nem is volt olyan nagy a vihatar Tsu-Tsu alatt, mint az elsőre tűnt, de Umi erősködött, hogy nekem le kell vetnem a nyálas cuccokat, én meg nem vitatkoztam, mert ő volt a házinéni… vagyis bácsi, igen, és szót kellett neki fogadnom, ha már ilyen kedvesen befogadott, és minden. Annyiraa kedves vooolt tőle! p.p
Viszont hiába is tartottam vele a lépést, mindig totálisan le voltam maradva, és hol ott tartottam, hogy nem szereti a lányok, hol meg ott, hogy igen, aztán másképp is volt, vagy mi a szösz, de annyit szöszmötöltünk, hogy aztán már én is csak így begombolygóztam, és mindent bedobtam, ami az eszembe jutott, hogy csak úgy dőlt belőlem a rizsa, meg süti, és mindeeeen. Surprised

A lényeg a lényegben az volt, hogy Buu-chan kicsi szerelmes nyuszihadvezérem csak úgy eszembe jutott, aztán el kellett mondanom, hogy hogy is vagyunk, mert mindig elvagyunk, és rettentő édes, csak fiú, és nem tudom, hogy mire gondol, mert a fiúk mind nagyon fiúsak. Surprised

- Réges-régen volt, még a messzi Nyuszi-perencián is túl, hogy hát összetalálkoztam Buu-channal, Tudod, Umcsi-kun, ő rettentő nagy, és cuki, és lila haja van, mindig kis borzas, sokat alszik, és dínos sebtapasza is van, de rengeteg, mert sokszor lesérül, és akkor mindig ahaannyira sajnálom T.T, hogy nem sajtosan, de valami olyan sütit is csinálhattam, mikor mentem hozzá, mert mentem hozzá, és sütöttem neki, Umi-kun. *o* - szerelmetes kis méhecskeként csotorásztam fel és alá, miközben nagyon sok dolgot akartam egyszerre elmondani Umi-kunnak, hogy tudja, mennyire nagyon odavagyok Bubu-chan cukiságos, szívmelengető mosolyáért, és a kedvességért, meg az alvásáért, és azért, hogy ő Ő. ^3^ - Na, és az úgy volt, hogy ez az egész szellemmorzsás dolog oda fajult, hogy teljesen beleakadt a hajamba a hadverőm, ami a célszerszámom volt, ha a Sütiszellem ránk találna, mert nekem meg kellett védenem Nobu-chant a kis zöld Pufiktól is, valahogy jönni akartak, hogy ellopják az agyunkat, és akkor a Sütiszellem is ott volt, én meg csak vááá, így rohantam ki, és aztán vissza. O____o Umi-kun, rettentő ijesztő volt, ahogy nagy fehérség, és sütimorzsa, szóval aztán visszarohantam Bubu-chanhoz, csak olyan gyorsan pattogó nyuszikásan, és ott a nyakába csimpaszkodni bunkerkodtunk az ajtó mögött, ahová aztán bebújt Kenzo-chancsi is, aki igazából a Sütiszellem volt, de csak a miénk, mert aztán kiderült, hogy nem szellem, hanem egy kedves fiú, akivel Bu-chan együtt lakik, és van ilyen nagy műpókjuk a falon, meg Kenzo sokat dolgozik, meg mikor Nobu-chan is a dolgozik, akkor felmegy hozzá, és mi akkor néztük a Shreket, bár nagyon nem emlékszem az ogre részre. ^.^”
Úgy tűnt, elmondtam, amit a mondandóm megkövetelt, de nagyon bántam, hogy Buu-chan nincs velem, mert ha most itt lenne, az nagyon jó lenne, de nem az a gond, hogy csak Umi-kun van helyette, de Nobu-chaan a kicsi szerelmes, és maaah Nobu-chaaan. T~T Szipogva, nyűglődve reppentem Umi-chan nyakába, és mielőtt még felrabolt volna ruhamennybe, jól beszuttyongattam, amiért nem hagyta, hogy egyedül dárknyuszikázzak egymagamban. Nem tudtam, hogy ismeri, hogy milyen is vagyok, amikor én vagyok a Darthnyuszisvödör, de hát nem nagyon tudhatja, hacsak nem érzi, hogy itt épp majd megszabadítom a levegőtől is, szóval gyorsan, nagyooon gyorsan huppantam le róla, hogy élve megússza az estét, és nagyon-nagyon hajlongtam előtte még mindig könnyes szemmel, amiért teljesen megtestifenyítettem.
- Gomen, Umi-kun, nem akartalak bátani, én csak hiányolom Bubu-chant, mert egy napja nem láttam, és az nagyon hosszú idő, és most még nyuszisrajzolni se mehettem a Gyárba, mert az is nagyon oda lett, és olyan szomorú, hogy még Hana-chan se tudott megvígasztalni, pedig végig olyan jó Kupida volt, és olyan szép lávokat csináltunk együtt, és most meg má semmi nincs, csak a fél Gyár, meg a kicsi nyuszikáááim. T-T Umi-kuun, ez olyan szomorúúú. p.p – törölgettem a nyuszipofim pulcsim lelógó ujjával, de akárhányszor töröltem át, nem akart megszáradni kicsit se, hanem egyre csak vizesebb lett, pedig annyira nem is nagyon sírtam, csak aztán rájöttem, hogy miért is vagyok olyan, amilyen, mert Tsu-Tau nyálat jó hidratálónak szépen elhasználtam. Annyira megzavart, hogy kicsi kutya nyálában fürdök, hirtelen csápolni kezdtem, merre is kell menjek, mikor jól elestem, vagyis csak megbillentem, aztán a billenésből lett a libikóka, és végül valami kötözött izében kötöttem ki, ami rászorult a hatalmas fenekemre. T-T Annyira nem tudtam, semerre se menni, hogy felkászálódni sem, de még csak felborulni sem, és hát kicsit sírtam is, mert minden baj volt egyszerre, és főleg, hogy nagy volt a fenekem, és nem bírtam kihúzni a micsodából, szóval jól benne ragadtam.
Nagy ijedtségemen az még úgyse segített, hogy a felfelé már korábban elinduló kis nyuszilelkisegélyes fiú, akinek csak Tsu-Tsuja volt, mint említettem, elindult felfelé, hogy ne szeresse a lányokat, aztán meg szeresse, én meg nagyon megrémültem, hogy egyedül maradok lent, teljesen egyedül egy ekkora hatalmas lakásban. Surprised

Az nem volt fontos, hogy nem tudtam, hogy szereti a lányokat, mert már hiába is akartam, nem tudtam Gyárazni, amitől megint elkezdtem bőgni is, mire Tsu-Tsu teljesen váratlanul előkeveredő tornádóval egybekötött dzsiu-dzsitsu rúgással felborított az alkalmi bilimmel a fenekem, és olyan tojáshéjas fenekű hernyónak érezve magam kúszhattam egy mentet Umi-kun után nyöszörögve, mert nem akartam, hogy nélkülem felmenjen, mert ha ő nem, én akkor is féltem. O~O
- Uhuuuumii-kuuun, ments meg, beszorultam, segííítség! T~T – tátogtam, mint a Bubu-chan HALacskám, ami mindig a két kicsi szememben úszkált, ha velem volt, és ha nem tudtam, mit kell mondanom, akkor mindig kellett valamit mondanom, ami a Hal volt, mert ő fontos volt, azért mert ő is Nobu-chan volt, az én kicsi Zenésztaichou-chanom. *O*

Spoiler:

Tárgy: Re: Umi otthona Csüt. Jún. 07, 2012 4:56 am

(\__/)
(='.'=)
(")_(") Michi chan nyuszicsillámosan tündéri segélyszolgálata, vagy micsodácska

Yoyo chan nagyon lelkesen mesélt a nagy, lila, dinós sebtapaszos, süti szellem legyőző Bubu-ról. Be kell vallania nem értett minden részletet. Betudható annak, figyelmét még mindig a váltóruha története kötötte le. Szörnyű mennyire belegubancolódott az öltözködésbe. Tisztára házsártos anyóka, aki ragaszkodik ahhoz, amit a fejébe vett. Mi lesz vele, ha idősebb lesz? Őrületbe kergeti a környezetét. Pontosan ennek a rémes jövőképnek az elhessegetése végett fékezett be. Gyorsan ketrecbe csukta rögeszméjévé váló ruha vészjelzést és néhány percre Yoyo-ra összpontosította figyelmét. Furcsamód a váltástól se ütötte tarkón a felvilágosodás hulláma. Továbbra se értett minden részletet nyuszi látogatója meséjéből. Minden erejével a kimondott szavakra koncentrált, de neki túlságosan zavaros volt. Aranyos mese volt, Yoyo-n is látszódott mennyire sokat jelentett neki a Bubu néven emlegetett személy. Szívet melengető látványt nyújtott, ahogy szünet nélkül áradozott róla. Nem bántásból, de egy tündéri óvodás jutott eszébe, aki kicsattanó lelkesedéssel meséli mennyire beleszeretett a játszótéren látott kisfiúba. Érezte a szavaktól átragad rá egy melankolikus, mégis jól eső boldogság. Az a szokásos keserédes fájdalom, amitől kedved lenne sírni, miért igazságtalan az élet neked nincs benne részed, még is együtt nevetsz a másikkal. Örülsz rábukkant valami számára fontosra és félre teszed a kicsinyes irigykedésed. Elvégre varázslatos dolog a szerelem, főleg, ha viszonozzák. Tényleg örült Yoyo boldogságának és remélte ez a regénybe illő kapcsolat titokzatos lila ragtapaszos süti harcossal még nagyon sokáig fog tartani. Neki is kijárt az élet vattacukros oldalából egy jó nagy kanállal.
-Nem az ogre volt a lényeg.- Nevette el magát.-Azóta együtt vagytok? Jól értettem, igaz? Bubu lenne a barátod a süti szellemes Kenzo, pedig a lakótársa? Vagy már nem csak a barátod?-
Kérdezett vissza biztonság kedvéért némi tanácstalan fejvakarást követően. Személy szerint ennyit tudott kiszűrni a történetből. Bízott benne nem lőtt mellé. Nem szeretné Yoyo-t megsérteni rossz következtetéseket vont le és mindezek tetejében még faggatózik. Szívesen hallgatta volna mióta vannak együtt, mennyire komoly, egyáltalán bármit a dologgal kapcsolatban. Annyira felhőtlen jó kedvvel mesélt róla. Attól jobb lett hangulata csendes közönségként végighallgatta süti szellem legyőző kalandozásaikat. Repetát kérni, viszont nem maradt ideje. Alig kanyarodott megint a ruha csere akcióhoz, máris egy sötét felhőbe burkolózó pamacs vetődött nyakába. Döbbenetében, meglepettségében, na meg elsősorban ijedtében köpni nyelni se tudott. Sóbálványként ácsorogva pislogott, miközben hatalmasra kerekedett szemekkel bámult maga elé. Teljesen fonalat vesztve igyekezett megtartani vendégét. Még se pottyanthatta földre, mert annyit se tud kibökni mikk vagy mukk. Reflexei szerencsére működőképesek voltak rövidzárlatot kapott buksijával ellenben, így ezt a bonyolult feladatot könnyedén kivitelezte.
-Jah..hohaa…óvatosan!- Rettentően kínosnak érezte a helyzetet. Semmi kifogása megöleljen másokat, vagy őt öleljék meg. Szerette, ha kifejezik az érzéseiket. Az viszont már bajosabb volt, ha nem közlik vele, miért kapja, vagy mit kéne csinálnia. Ilyenkor mindenkinél beüt a tanácstalan toporgás, igaz? Valószínűleg. Igazából nem érti minek győzködi magát, amikor semmi rosszat nem csinált. Nem is fog! Semmilyen helyzetet nem használ ki. Nem, mintha megfordult volna fejében. Még mindig ezer százalékos magabiztossággal jelentheti ki, nem váltott csapatot. Ettől függetlenül megkönnyebbülten sóhajtott fel, miután Yoyo beavatta tornádóként végigsöprő bánatába. Majd megszakadt szíve. Hiányzott a szerelmes lánykának szíve lovagja. Legszívesebben kitoloncolta volna a kocsijához, elkéri barátja címét és egyenesen odaviszi. Nincs rosszabb, amikor messze vagy attól, akit szeretsz, ráadásul rád szakad millió gond. Ilyenkor mindennél jobban örülnél a törődésnek. Ez nem ért! Kezdte egyre magányosabban érezni magát.
-Nincs semmi baj, Yoyo chan! Nyugodj meg! Rendbe fognak jönni a dolgok és ott van neked Bubu, nem igaz? Kell ennél több? Majd együtt secpec helyre pofozzátok a gyárat.- Paskolta meg vendége vállát széles mosollyal.-Most felejtsd el, mi történt! Mesélj nekem a fénykorában lévő gyárról! Mit csináltok ott? Hol van? A nyuszikat hogy kell érteni? Élő kis állatkákat tartotok?- Jelezte kezével, ne moccanjon sehova, azonnal jön.- Mond csak, figyelek!-
Csalapált lelkesen a háta mögé, miközben gyors léptekkel beviharzott a nappaliba. Nem akarta faképnél hagyni vendégét, de azt se nézhette tétlenül nyálas pulcsijába törölgesse könnyeit. Erre nagyon egyszerű megoldás létezett! Már, csak rá kellett bukkannia. Kisebb szobába robbanó csörömpölést követően keresgélésbe fogott. Emlékezett rá valahol a kanapé és dohányzó asztal környékén felejtette az esti Riku értekezéskor. Nem is tévedett. Tényleg az asztalon virított zsepis díszdobozkája. Ennek örömére széles mosollyal kapta fel és robogott vissza látogatójához. A kicsike Yoyo-hoz, akit hirtelenjében nem talált. Értetlenül tekintgetett jobbra, majd balra, de sehol se pillantotta meg. Rémülten rohant a lépcsőhöz, ugyan hova tűnhetett nyuszivonal tulajdonos. Fohászkodott a magasságoshoz semmi butaságot ne csináljon bánatában. Imái félig teljesültek. Hamarosan rábukkant keresett vendégére. A lépcső mellett kapálózott. Szennyes kosárba szorulva kiáltozott segítségért. Hálás volt nem esett baja, de kissé eltátotta száját a látványon. Életében nem találkozott még hasonló balesettel. Ledöbbent tőle, átmenetileg. Felfogva a helyzet komolyságát, rögtön eszét vesztve csörtetett kiszabadíthassa szűkös cellájából.
-JESSZUSOM! Mindjárt-mindjárt! Ne mozdulj!- Hajította el kezéből a dobozkát álmából ébredve. Rögtön vetődött mellé, kezét fogva próbálhassa kihúzni szorult helyzetéből. Apait anyait beleadott, de a kosárka nagyon ragaszkodott áldozatához. Kénytelen volt az oldalához támaszkodni lábával jöhessen az igazi megmérettetés. Kész répa húzó versenyt kerekedett belőle. Hatalmasakat erőlködve nyúzta szegény Yoyo-t. Mindenféle idióta hang kiszökött száján. Szuszogott, fújtatott, nyöszörgött, frufruját fújkálta és az idő teltével egyre morcosabban felfújva arcát nézett farkasszemet megoldatlan feladatával. A helyzet ugyanis sokára akart rendeződni. Hiába a sok változatos taktika és ráncigálás, sehova se jutottak. Már azon gondolkozott feladja. Behozza a sövényvágó ollót, aztán kettényisszantja. Lehet a kosár olvasott gondolatában, mert alig fogalmazódott meg benne az ötlet, úgy határozott, szabadon engedi rabszolgáját. Egyszerűen lecuppant Yoyo hátsójáról, aki rakétából kilőtt palimadárként zakózott rá. Lehengerlő röptétől mindketten a földön kiterülve végezték. Szerencsére felfogta nyuszi lány esését, bár ezt az ő hátsója sínylette meg. Ennyi áldozat még elviselhető volt a győzelem érdekében. A fájdalomnál különben is sokkalta jobban lekötötte a hihetetlen helyzet. Néhány másodpercre mély csendbe burkolózva emésztgette a történteket. Egyszerűen nem bírta felfogni, aztán meg nem bírta megállni, ne törjön ki hangos röhögésben. Eszébe se jutott kárörvendeni vendégén, vagy kellemetlen helyzetbe hozni. Maga a feszegető verseny volt kabaréba illő.
–Ne haragudj, Yoyo chan! Nem akartalak kinevetni, de…hogy tudtál beleszorulni a szennyes kosárba?- Pislogott bűnbánóan, könnyeit törölgetve. Szégyelli, így viselkedett, de képtelen volt hosszú percekre abbahagyni a nevetést.-Kárpótlásul azt a filmet nézzük, amit te választasz! Vagy! Szeretsz táncolni? Van egy próbatermem. Ha kedved lenne ugrándozni, megtaníthatok egy koreográfiánkat, vagy más együttesét közösen, vagy karaokézhatunk, vagy…most nem jut több minden az eszembe.-
Kászálódott fel a földről mélységesen elgondolkozva, mivel lehetne elütni az időt. Részéről bármi jöhetett. Nyitott volt az ötletekre. Az öltözködésből, viszont nem ereszt. Lassan nyugdíjas évei beköszöntéig halasztgatja Yoyo felfelé terelgetését. Ennek a végére most pontot fog tenni. Szépen csuklón fogta és szorgosan mutogatva az emeletre indult előre. Ha megkérdezi, persze töviről hegyire elmagyarázza merre viszi és miért. Bosszantotta, annyit emlegeti a témát, erre még mindig nem valósítja meg. Nincs menekvés! Felmennek és kész! Nagyon határozott volt, meg reménykedett benne nem hozza Yoyo-ra a frászt. Picit furcsállhatta berángatja a hálószobájába. Mentségére szóljon nem lassított! Ugyanazzal a lendülettel masírozott rajta keresztül. Határozottan próbálta jelezni tartanak valamerre, méghozzá a gardrób szobába.
-Tessék! Tiéd a kínálat!- Tárta szét karjait megadóan, miután felkapcsolta a villanyt.-Vedd le, ami csak megtetszik. Nem mondom a fellépő ruháimat cserkészd be, de felőlem a Riku-tól kapott panda jelmezembe is belebújhatsz.-
Mosolyodott el az ajtófélfának támaszkodva. Elég nagy volt a ruhagyűjteménye, valamire akadjon Yoyo. Lehet férfiből volt és egyetlen szoknya se lapított a sorok között, ennek ellenére akadtak uniszex példányok. Megesett, olyan ruhát kapott szponzoraitól, amiről még ő se tudta eldönteni melyik nemre szabták. Ebből kifolyólag rengeteg haszontalan holmijával voltak megtömve a polcok. Manapság egyre gyakrabban gondolkozik el rajta, kihajigálja felét. Azért bőszen remélte, legalább látogatója talál benne valamit. Legfeljebb kissé nagy lesz rá, minden tekintetben. Nagyságrendekkel termetesebb nála. Sajnálja nem egy vékonyabb házigazdát fogott ki. Most csónakázhat egy óriás gönceiben…

Tárgy: Re: Umi otthona Vas. Dec. 23, 2012 7:35 am

Karácsony meg miegyéb… talán a démonok is éreznek néha （＾ー＾）─∀☆∀─(~_~˝ )

A karácsony közeledtével jócskán megszaporodott a meló, szinte minden tekintetben. Le kellett gyártani az ünnepekre elég műsort előre, mindenféle karácsonyi katalógust készíteni, hogy az ünnepi autogram event-ekről ne is beszéljen. Örült, ha arra volt ideje, hogy a családjának ajándékokat vadásszon, bár erre is az alvástól vette el az időt. A hivatalos, muszájból adott ajándékok beszerzését természetesen menedzsere nyakába sózta. Még a végén kimarad valaki, aztán megy a sértődős hiszti. Különben sincs türelme olyanoknak vásárolni, akiket nem is ismer… Az ember azt hinné az ünnepek hangulatában mindenki kedves, és jószívű, de Daemonnál éppen az ellenkezője figyelhető meg minden adventkor. Minél inkább közeledett a napja annak, hogy hazautazhasson, annál nyűgösebben és ingerlékenyebben viselte az őt nyúzó emberek társaságát. Kész rémálom volt ilyenkor együtt dolgozni vele… nem mintha amúgy sokkal elviselhetőbb lenne, de ilyenkor különösen hajlamos volt arra, hogy a megbeszélés közepén felálljon és kimenjen a teremből, vagy hagyja ott a fotózást, ha a partnere csak fél órát is késik. Szerencsétlen aktakukac pedig nem győzte utána menteni a seggét és szervezni ezredszerre is át a menetrendjét. Folyton ott hisztizett a nyakán, hogy ne csinálja ezt vele. Amire Daemon csak vállát megvonva morgott, hogy ezért fizeti.
Szóval krónikus kialvatlansággal és kávétúladagolással a háta mögött igyekezett mindent beszerezni, ami a családi karácsonyhoz még hiányzott. Főleg, hogy most eggyel több személynek kellett nézelődnie. A famíliát nagyon jól ismervén nem kellett túl sokat gondolkodnia, hogy mivel lepje meg őket, így a dolognak ez a része hamar a hazaútra összecsomagolt pakkok közé került. Időközben életébe toppant fekete –bár most per pillanat vörös- macska viszont már annál nagyobb fejtörést okozott neki. Két migrén között, vagy egy-egy unalmasabb szövegkönyv kiosztáson bőszen törte rajta a fejét, hogy mivel állíthatna be hozzá a nála megbeszélt szentestei vacsorán. Nehéz dolga volt, hiszen marhára nem egyszerű ajándékot venni valakinek, aki szinte bármit megvehet magának, hacsak nem kapja meg ingyen, csak azért mert híres. Magából kiindulva kész rémálom. Főleg, hogy annyira már úgy hiszi ismeri Cicafiút, hogy sejtse bárminek örülne amit tőle kap… Ez pedig még inkább nem könnyíti meg a dolgát. Mintha nem lenne kihívás a dologban, erről pedig maximalista énje hallani sem akart. Olyan dolog kellene, ami egyrészt abszolút rá vall, másrészt pedig hasznát is veszik. Ki nem állhatott haszontalan és jelentéstelen giccseket adni vagy kapni.
Nyakig sálba és kabátja kapucnijába burkolózva sétált a zsúfolt utcán. Őrült ötlet, mikor ennyi ember hemzseg az utcán, és komoly probléma is kerekedhet belőle, ha felismerik. De Daemont ez a legkevésbé sem érdekelte. Ilyenkor mindenki szemellenzősen el van foglalva a saját dolgával, és azt se venné észre, ha a császár osztogatna nikumant az egyik standnál. Ah már az emlegetésétől is megkívánta. Imádja a kicsi hal formájú forró ételt.
-Hal… tényleg! –morrant fel hirtelen felfedezést téve egy nemrégiben tett ígéretére. Eszében sem volt ennyivel megúszni az egészet, de ezt mindenképp hozzá kellett csapni a listához. Már csak azt nem tudta, hogy hol találna megfelelő paraméterekkel bíró gumihalat… Majd körbenéz az interneten, ott egész biztosan talál valamit. Mindenesetre előkapva telefonját felvéste a jegyzetfüzetbe teendőként. Menet közben irkálva úgy belekeveredett a tömegbe, hogy mikor felpillantott, hirtelen nem tudta hol kötött ki. Beletelt némi nézelődésbe, mire be tudta lőni, hogy a sétálóutca melyik részén jár. Eddig nem sűrűn merészkedett el, így ezen a részen számára eddig ismeretlen üzletekkel találta szemben magát. Végigszemlélve a kirakatokat szinte rögtön megakadt a szeme egy kabáton. Személy szerint nem az ő stílusa volt, de egy valakin tökéletesen el tudta volna képzelni. Közelebb merészkedve a Rememberclick nevű butikhoz közelebbről is szemügyre vette a ruhadarabot, és egyre inkább meggyőződött arról, hogy jó nyomon jár. Belépve az üzletbe máris készségesen a rendelkezésére állva kezdték el faggatni arról, miben tudnak neki segíteni. Szokásos migrénjével küzdve nem volt épp tűrőképessége magas fokán, így különösebb kertelés nélkül a lényegre térve kérte, hogy mutassák meg neki azt a kabátot. Persze kapásból az ő méretében kezdték el mutogatni, amire türelmetlen legyezgetéssel kezdett elégedetlenkedni.
- Nem nekem lesz, ajándékba… kezdjük a legkisebbel, majd szólok, melyik méret stimmel. –dörzsölte meg a homlokát. Szemmértékre tökéletesen tisztában volt Nekori összes méretével, így abszolút nem fog gondot okozni neki kiválasztani a megfelelő darabot. Felesleges mindenféle számozgatást megjegyezni, már csak melójából adódóan is tudja, nincs két olyan márka, ami egységesen számozná a ruhadarabjait… Várakozásainak megfelelően nem igazán kellett sok verziót előszedetnie az előadóval, hiszen már a legkisebbre rábökve biztos volt benne, hogy ez lesz az. Maga elé véve a pultra kitett kabátot, tüzetesen vizsgálgatni kezdte, hiszen nem fogja megvenni, ha nem stimmel rajta minden apró részlet. Pár perces hümmögés után viszont elégedetten konstatálta, hogy kifogástalan minőségű holmival van dolga. Bólintva tolta vissza az eladó elé, aki rögtön el is kezdte becsomagolni. Míg erre várt, a pulttal szemben ismét megakadt a szeme valamin.
- És azt is… -bökött a nő háta mögötti sálra. Szorgosan bólogatva eleget téve kérésének, pár percen belül már a két ajándékdobozzal a szatyrában hagyhatta el az üzletet. Valami azonban még mindig hiányzott. Nem érezte késznek a neki szánt pakkot, még a gumihallal együtt sem. Hisztisen morgolódva sétált vissza a pláza mélygarázsában hagyott kocsija felé arra jutva, hogy van még ideje kitalálni, de mostmár iszonyatosan mehetnékje van innen. Kezdett betelni mindenféle pohara a hideggel, tömeggel és azzal, hogy éhes volt… Miután már a sokadik stand mellett haladt el, ingerülten sarkon fordulva sorolt be az előtte álló sorba, mert nem érdekli, neki muszáj nikumant ennie, ennyit megérdemel. Jól a fejébe húzva kapucniját igyekezett minél kevesebb feltűnést kelteni, bár azt nézve, hogy mennyire látványosan szenvedett, csoda, hogy nem kerekedett kisebb közönsége, mire sorra került. Szűkszavúan lerendezve a vásárlást adta át a pénzt, és meg se várva a visszajárót trappolt el a helyszínről.
- Borravaló! –intett hátra az árusnak, miközben már a fél szája tele volt a forró töltetlékes tésztával. Szörnyen jólesett neki, így újból kicsit lassítva a tempón nézelődött tovább a pláza felé menet. Rohanás közben nem lehet enni… Sajnos nem tartott olyan sokáig, hogy teljesen lenyugtassa, de határozottan jól hatással volt rá ez a rögtönzött ebédszünet. A hozzá kapott szalvétába megtörölve a kezét kereste meg a legközelebbi kukát, hogy elhajítsa. Ez pedig egy antikvárium bejárata előtt díszelgett. Hirtelen késztetést érezve különösebb habozás nélkül be is nézett az üzletbe, mert csak most jutott eszébe, hogy milyen rég volt már ilyen helyen. A nappalija polcán díszelgő könyvgyűjteménye sem mostanában gazdagodott újabb darabbal. És itt legalább nyugalom van… szerette az ilyen helyeket, mert itt általában csendben voltak az emberek. Kiélvezve a béke rögtönzött szigetét merült bele a nézelődésbe és olvasgatásba. Észre sem vette, hogy egyre több könyv gyűlik a kosarába, amiket mindenképpen haza akar vinni. Sóhajtva konstatálta, hogy erről a hobbijáról még mindig nem tud leszokni. De legalább megint lesz olvasnivalója a szövegkönyveken kívül! A kasszához sorolás előtt még egy utolsó kört járt a nem túl terebélyes kis üzletben, mikor az egyik polcra frissen kipakolt könyvek között észrevette a Kis herceg egy régebbi kiadását. Emlékszik, hogy olvasta már gyerekként, de mióta egyszer az egyik reklámban az ő hacukájába öltöztették és virágot kellett locsolnia egy műbolygón gondolkodik rajta, hogy megint elolvasná. Csak aztán kiment a fejéből. Most viszont megragadva az alkalmat, ezt is a stóc tetejére tette. Egyre nagyobb csomaggal téve meg az utolsó métereket pakolt be a kocsi csomagtartójába és vette az irányt hazafelé.
Huszonharmadikán már nem kellett bemennie sehova, így otthon dögölve élvezte ki a délutánt azzal, hogy végre elkezdhette áttanulmányozni a nemrég szerzett új könyveit. Odahaza nem sokat foglalkozott a karácsonyi díszítéssel, hiszen nem sokat tölt az ünnepből itthon. Mivel az tűnt a legrövidebbnek, a Kis herceggel kezdte, és biztos volt benne, hogy még azelőtt bőven befejezi, mielőtt kész lenne a közben főzött ebédje. Nagyon gyorsan haladt vele, de amikor elért a 21. fejezethez, azt olvasva kicsit megtorpant. Régebben azt hitte ez egy gyerekkönyv, de kezdett rájönni, hogy ez sokkal inkább a hozzá hasonlóknak szól. Nem tudta megállni, hogy a rókáról ne jusson eszébe Nekori. Ennek a párhuzamnak a fényében pedig sokminden világossá vált számára, amit eddig nem egészen értett. Olyan mélyen elgondolkodott rajta, hogy csak arra kapott észbe, hogy a tűzhely mellé állított konyhai vekker éktelen csilingelésbe kezdve jelezte, hogy letelt a sütési idő. Hirtelen nem tudta ez hogy lehetséges, mert jó két órát biztos párolódnia kell a húsnak, de ahogy az órájára nézett, döbbenten kellett meggyőződnie arról, hogy tényleg eltelt annyi idő, mióta a könyvvel az ölében elmélkedik. Kicsit kótyagosan ebédelt meg a sok felfedezéstől eltelt fejjel. Olyan furcsa, kellemetlen nyugtalanságot kezdett érezni, mintha valaki az akarata ellenére, teljesen véletlenül rájött volna egy féltve őrzött titkára. Nem tudta mit kezdjen ezzel a könyvvel. Rejtse el a polca legmélyére? Hülyeség, hiszen ki más jönne rá belőle, hogy így érez… Mindezek mellett ott volt még az a hátsó halovány késztetés, hogy a rókával meg kellene osztania. Ennél jobban úgyis képtelen lenne összefoglalni a dolgot. De attól még nem volt teljesen biztos benne, hogy képes csak így kiszolgáltatni az érzéseit. Mindenesetre a könyv a dohányzóasztalon maradt. A nap folyamán még jópárszor rápillantva gondolkodott el azon, hogy mit kezdjen vele. Másnap reggelre végül megfogalmazódott benne a végső elhatározás. Az egész délelőttjét azzal töltötte, hogy találjon valahol egy préselt kék rózsát, amiből némi öntapadós műanyag fólia segítségével elkészíthetett egy könyvjelzőt. Ezt a kicsi könyvecske 21. fejezetéhez tűzve süllyesztette szövetkabátja belső zsebébe. Még mindig nem volt biztos benne, hogy meg tudja-e tenni… Be se akarja ismerni magának, de megint azon ritka alkalmak egyikét élte meg, mikor félt valamitől. Igazából attól, hogy nem tudja mi következhet azután, ha ezt elfogadja. Mi fog megváltozni, mennyivel lesz másabb. Vagy talán csak túlspilázza az egészet… Nem vall rá ez a töketlenség, ami ennek tetejében még egy kicsit bosszantotta is. Tehát továbbra sem tudott felülkerekedni azon a mindenféle vegyes érzelmen, ami ahhoz a könyvhöz fűzte.
Délutánra összeszedve minden holmiját, és az ajándékokat az időközben egy bababolt webshopjából beszerzett gumihallal együtt pakolt ki a kocsiba. Nibi-t már tegnap átköltöztette aktakukachoz, aki olyankor szokott vigyázni rá, ha hosszabb időre házon kívül van. Nem maradt más hátra, minthogy bezárja a lakást, és elinduljon Cicafiú címére. Hazavinni már volt szerencséje, de fent még nem járt nála, így már elég kíváncsi volt, hogy hova költözött át abból a marha nagy villából. Úgy volt megbeszélve, hogy nála tölti az estét, aztán másnap hajnalban onnan indul le vidékre a szüleihez. Indulás előtt egy „Remélem lassan kész a vacsora, mert indulok.” Sms-t küldve neki gurult ki a kocsibejáróról, hogy célba vegye a lakóparkját. Autóval fél-háromnegyed óránál nem telt sokkal többe, míg leparkolhatott a háztömb előtti, igazából a lakóknak fenntartott mini parkolóba. Összekotorászva a csomagtartóból a dobozokat, és a válltáskát a pizsamaparti kellékeivel manőverezett oda a kapucsengőhöz. Az egész bőröndjét felcipelni fogja a halál… reggel alsógatyában lejönni a cuccaiért meg megint nem fog.
- Idén a démoné a pálya, VIP szolgáltatás. –adta elő a legkarizmatikusabb hangon a kaputelefonba.

Tárgy: Re: Umi otthona Vas. Dec. 23, 2012 11:31 am

Karácsony meg miegyéb…Ünnepelek?! щ(゜ロ゜щ)

December. Az év garantáltan legeslegutálatosabb hónapja. Megállás nélkül rohangászik, belesajog feje kit mivel lepjen meg és szünet nélkül egyeztet Nacchan-nal, mikor lesz némi lyuk napirendjében, amit ajándék vadászatra szánhat. Kétség sem fűződik hozzá ez az év legzsúfoltabb időszaka. Egyetlen perce sincs lazítani, mert nem hagyja nyugton lelki ismerete még mindig árválkodik név listáján, akinek nem vett semmit. Sokszor szeretett volna saját készítésű meglepetést gyártani, de soha nem volt ideje elkészítésükkel vesződni. Az év végével triplájára szaporodtak hivatalos fellépései. Szégyen szemre azt is dátumhoz kellett kötnie, mikor vesz ajándékot Ricchan-nak. Rémesen bántotta egy emberre mindösszesen egyetlen nap állt rendelkezésére. Azaz érzése támadt tőle, mintha muszájból teljesítendő pontok lennének határidő naplójában. Akadt benne igazság, de akkor se tetszett neki. Ha már saját maga nem tartott Karácsonyi zsongást és távolról sem repdesett ünnepi hangulatban, legalább abban kicsike örömet szeretett volna lelni, másoknak olyasmit adogat, aminek örülnek. Komoly hadműveletnek számított, azonban arra tökéletesen megfelelt elterelje depressziót súroló közérzetét.
Azok után Ricchan felhívta idén nem tud hazautazni, végérvényesen elhatározta lehető legkevesebb időt fogja otthonában eltölteni. Semmi kedve síri csendben egyedül üldögélni és mindenféle karácsonyi szerelmes és boldog családot hirdető filmet nézni. Ennél az is jobb, ha tovább folytatja pénzkereső hadműveletét. Nacchan-nal már megbeszélte huszonötödikén rádióban tevékenykedik sztár műsorvezetőként, huszonhatodikán pedig tv-s beszélgető show felé veszi az irányt. Ajánlat bőven akadt. Két kézzel kaptak minden lehetőségre, valamilyen nevesebb embert lefoglalhassanak egy-egy adásra. Szóval, gyorsan elkelt és elégedetten fújtathatott legújabb bejegyzéseire. Munka tisztázását követően, összes létező figyelmét arra fókuszálta kieszelje a tökéletes ajándékokat. Nem volt rest minden szabad percét feláldozni. Amikor tehette listáját előhorgászva ütögette Micimackósan homlokát, vagy cégnél sorakozó kanapékről fejjel lefelé csüngve járatta agytekervényeit. Teljesen ráhangolódott a szent célként kitűzött feladatra.
Általában el sem lehetett érni, mert beszerző körúton szorgoskodott, vagy nehezen becserkészett példányaira keresett hozzá illő csomagolást. Nem szerette a készen kapható tasakokat. Imádott a színes papír gurigák válogatásával szöszmötölni és hosszas ajak bökdöséssel megfejteni melyik szalag, üdvözlő lap, vagy masni illene aktuális meglepetéséhez. Általában elégedett volt munkája gyümölcsével, kivéve a csomagolást. Csúszós papír folyton kifogott rajta. Gyakran végezte tetőtől talpig celluxosan, mindenféle alakzatba csavarodva, amitől intenzíven rángatózott szemöldöke. Évek tapasztalatára építkezve határozott úgy, szentestét megelőzően teljes fél napot szán a dobozolásra. Huszonharmadikán, pontosan délben, ágyúból kilőtt rakétaként száguldott ki a Popcorp épületéből. Fotózásról frissen és üdén, na meg csodálatos szponzor ruhájában, kezében szorongatott motyóival, képekhez belőtt külsővel futott keresztül a folyosón. Egészen a garázsig meg sem állt. Kizárólag akkor esett le szórakozott fejének, miért nézték végig ámokfutását döbbenten, amikor fújtatva belenézett bmw-je visszapillantó tükrébe. Elkerekedő szemekkel csapta homlokon magát, de mivel Nacchan nem írt rá, meglódult hazafelé. Beesve az ajtón első dolga volt magáról ledobálni a bakancsot, kabátot, kesztyűt, sálat és gardrób szobájából előhalászni egész nappaliját ellepő szatyrait. Azzal nem foglalkozott, netán átöltözhetne, helyre tehetné széthányt holmijait, ehetne, fújhatna egy sort. Kezét ökölbe szorítva leselkedett neki a biztató erőgyűjtésnek, rögvest ruhába bújtasson minden ajándékot. Elszánt pocok fejjel csurkázta feje tetejére frufruját. Zenelejátszót benyomva táncikált és telepedett le a szatyor versus csomagoló anyag halom elé. Szorgalmas csípőn landoló kézzel toporgott melyik színt válassza, majd tökéletes kombináció kiválasztása után késő estig bajlódott a csomagolással.
Sikerült úgy kifárasztania magát, kanapén kinyúlva durmolt egészen másnap hajnalinak érzett hat óráig. Csodaszép szíve hercege addig piszkálta, kómás ábrázattal felcsücsülve keresgette a téma fonalat, melyet hatalmas ordítással összekötött hátra borulással vett tudomásul. Földön kiterülve sápadt el, hiszen aznap estére komoly küldetés várt rá. Átlagnál jobban környékezte az idegesség főznie kell. Pont aznap nem akart elrontani valamit, hiszen vendége lesz! Abban reménykedett délelőtt folyamán elintéz minden kajával kapcsolatos előkészületet, ezzel nyer kerek egész délutánt alvilági ninja macsek csomagjának összeállítására és talán, marad némi ideje önmagára. Ismerve tempóját indulás pillanatában kételkedett csodás álmaiban, ami nem bizonyult alaptalannak.
Felkapva a nyúlcipőt sprintelt maradék vacsi hozzávaló beszerzésére. Rövidke utazásra hosszúra nyúlt, mivel semmit sem ott talált meg, ahol szerette volna. Ennél fogva jóval később végzett a tervezettnél és jóval mérgesebben fújtatva vetődött konyhába. Kapkodott, úgyhogy ujjai gazdagodtak néhány ragtapasszal. Elszomorító tényen fájdalmasan sóhajtva vágtázott át hálószobájába. Ágyára halmozott kupachoz lépett és fejét sűrűn vakarászva gondolkozott hogyan rendezze el az ajándékokat. Halmot nézve szöget ütött fejében túlzásba vitte a vásárlást. Nem igazán tehetett róla, mert ezt a szép hegyvonulatot több hónapon keresztül építette fel. Boltokban térülve fordulva, csapott le egy-egy áldozatára. Egyszerűen nem bírt nemet mondani képzeletének, amikor szembe találkozott valamivel, ami vészesen emlékeztette valakire. Leopárd mintás ágynemű huzatot például nyár végén vette. Bement az egyik üzletbe, megpróbáljon egyik párnájára garnitúrához illő külsőt találni és megakadt szeme a fekete szaténon. Egyből az jutott eszébe, mennyire királyosan elegáns lenne ördögfi egy ilyen takarón. Muszáj volt megvennie. Ebből jött következő ötlete, luxus hálóhoz kijár a tökéletes köntös. Szóval, arra kapott észbe, már nagy erőkkel kotorászik utána. Amúgy sem szerette túl sokat rohangászik boxerban és mezítláb. Végén tényleg meg fog fázni. Erre jött másik ötlete. Eszébe jutott mennyire hidegek szoktak lenni kezei, illetve derengett emlékeiben első találkozásuk alkalmával se volt kesztyűje. Novemberben körbe leskelődött az üzletekben, aztán ott tartott újabb ajándékot zsebelt be.
Utolsó mozzanatként csatlakozott csapatához a héten vásárolt zebrás képkeret. Annyit emlegette az „elszalad a ló, majd a zebránál befékez” történetet, muszáj volt valamivel szimbolizálnia. Kitartó kutakodással rótta a köröket, mitől nem kapna frászt alvilági vadász. Olyasmit szeretett volna, ami nem túl nagy, nem túl kicsi, de valamiféle funkciót betölt. Tanácstalan boltozás alatt bukkant rá a képkeretre. Tökéletesnek találta, csak üresen nem volt szíve odaadni. Kisebb fejtörés után megkérte egyik fotósát készítsen neki egy privát képet. Nem mondott róla semmit, miért van rá szüksége, csak ügyesen beállt a lencse elé, majd bemutatta leghontalabb kismacska ábrázatát. Ügyes művész barátjának köszönhetően sikerült úgy összehozni, mintha a kereten csüngve könyörögne beengedésért. Szerinte förtelmes lett, de arra remek volt, valami legyen a keretben, míg pokoli trónvárományos ki nem cseréli neki tetsző fényképre.
Körülbelül, ennek a folyamatnak végén jutott el a mostani szintre. Arra a pontra, ideje lenne mindezt a gigászi kupacot szépen becsomagolni. Szerencsére még emlékezett egy kedves gésa mesteri trükkjére, hogyan kell finom selyem anyagból japán módra csomagolni. Nem volt rest gyakorlatban bevetni tudását. Nyelv kinyújtással párosuló ügyködése kissé sokáig tartott. Mire észbe kapott már régen a vacsora sütésénél kellett volna tartania. Ennek következtében jött az újabb fel-alá rohangászással telő szeleburdiskodás. Megállás nélkül futkorászott a konyha, étkező, nappali és ház különböző pontjain széthagyott zacskók között. Pár órán belül azt sem tudta hol áll feje. Idegesen fújtatva pakolászott, terített, mosogatott, főzött és készült ki teljesen. Már magától a főzőcskézéstől annyira kimelegedett kanapéra lerogyva húzgálta felsőjét. Nagyjából rajta volt az egész étlap. Kínjában elröhögve szakállkát megérő látképén nyösszent fel. Combjára csapva kászálódott fel, megpróbáljon legalább látszólagosan rendet tenni. Egész lakás úszott a fóliákban, csomagolókban, felesleges selyemszalagokban, Neo jó akaratából szétcincált címke foszlányokban és halmokban álló mosatlanban. Próbált annyira összecuccolni, amennyire tudott. Végső csapásként találkozott szembe az üresen tátongó étkezővel. Kővé dermedve rándultak meg bolygó méretűre kerekedő szemei. Teljesen kiment fejéből meg kéne terítenie.
-Aaa~h! Ezért nem randizom! Beleőrülök a felhajtásba!-
Borzolta össze hisztisen répa vörös sörényét. Durcásan toporzékolva vetődött az étkészletekkel megpakolt szekrény elé. Ideges pocokként malmozott az ajtón, még is mivel rukkoljon elő. Hasra ütve még se dobálhatott ki mindent. Erősen rágörcsölt a témára, legalább valamilyen szisztéma legyen a terítésben. Nem akart giccsparádét rendezni. Elképzelni se tudta romantikusan gyertyákkal zsúfolt asztalon keresse a milliméternyi területet, ahova le meri tenni kezét. Egyszerű, de nagyszerű megoldásban törte fejét. Sok agyalással nem ért el semmit, de az orra elé kerülő lila szalag meggyőzte, marad ennél a színnél. Gyorsan kihalmozta a szükséges tányérokat, poharakat, alátéteket és evőeszközöket, majd hosszasan csodálva munkája gyümölcsét bökdöste szája szélét mi nincs még kész. Nagyjából, ezzel jutott a felismerésre, ő nem tart sehol.
Fejét szorongatva veretett végig a nappalin. Orra alatt sűrűn dünnyögve vetődött fürdőszobába gyors zuhany, hajszárítás, rögtönzött szépészeti beavatkozással iparkodjon magának elviselhető fejet varázsolni, majd imádott köntösében kivetődve a fürdő gőzéből loholt a gardrób szobában sorakozó dobozokhoz. Útközben még sokkot kapott sátáni lelemény sms-étől. Késésben volt. Szörnyen elcsúszott a készülődéssel. Még se fogadhatta egy szál szaténban! Biztosan nem lenne ellene kifogása, de szeretne picikét jól kinézni. Ha már Karácsony, vacsora, na meg vendéglátó, legalább máshogy nézzen ki, mint általában szokott. Erre koncentrálva tolta arrébb szokásos ruháit. Hatalmas elszántsággal vetődött a kartondobozok világába.
Szorgalmas szelektáló dobálással próbál összeszedni néhány viselhető összeállítást. Az nem foglalkoztatta mekkora kupit csinál. Nem volt ideje totojázni. Kotorászás közben azzal is kellett ügyeskednie, kitalálja, mit kéne felvennie. Mennyire vegye elegánsra, lazára, merészre, vagy alkalmira. Istenigazából mindenre volt válasza, csak épp ő nem vette volna fel. Akármit ráncigált magára, mindegyiket fintorogva dobta félre. Semmi, de semmi nem tetszett neki és ezzel annyira eltöltötte az időt, arra eszmélt megszólalt kaputelefonja. Félig belemászva az épp kezében ragadt felsőbe evickélt el a kagylóhoz. Nagy levegőt véve szusszant fel, ne hallatszódjon épp maratoni futásból érkezett meg.
-Fekete macska rezidencia! Miben segíthetek?-Vigyorgott tejbetök fokozatban, mielőtt falnak dőlve olvadozott volna a felé intézett belépési engedélyen.-Értettem, Mr. szexin búgó démon! Kérem a sípoló hangot követően fáradjon a mennyei eligazító pulthoz, nyomjon egy csodálatos négyest és meg se álljon a 42-es ajtóig.-
Pakolta le a kagylót erőteljes pukkadozás közben. Megint hozta rémes szórakozottságát. A lift felértéig, akadt néhány másodperce, szóval versenylóként elügetve az első tükörig igazította meg a rajta ragadt fehér felsőt. Nem mondhatná elájulna a látványtól, de sürgette az óra ketyegése. Arra maradt csak szabad másodperce, berugdossa gardrób szobájába a kicsüngő ruhákat, arrébb hessegesse az ajándékokat szaglászó Neo-t, majd bombaként csusszanva csapódjon az ajtónak. Némi fájdalmas nyöszörgéssel vette tudomásul sajgó homlokát és nyitott ajtót stílusosan röhögve szerencsétlenkedésén.
-Valahogy a dögös belépő sose jön össze.-Támaszkodott meg az ajtó szélén kínosan felsóhajtva bakiján. Néhány másodpercre megengedte magának a luxust szemét legeltesse vendégén, aztán észhez térve rázta meg fejét, ne vesszen el már az este kezdetén. Csokorba szedve kitartását hajolt hozzá közelebb és üdvözölte csókkal. -Neked viszont nem csak a hangod szexi, Daisuke.-
Kacsintott rá vendégére elismerően, mielőtt pár pillanatra lefagyott volna. Értetlenül pislogott sátánfira mi lelhette. Furán nézett rá, amitől kínosan piszkálta meg füle mögött éktelenkedő tincseit. Némileg fonalat vesztett, így a felé intézett szavakat se fogta fel teljesen. Hitetlenkedve nézett magán végig, mégis mi ennyire szokatlan benne, majd fonalat vesztve tessékelte beljebb pokoli ninja macskát. Gyorsan eszkábált helyet kabátjának és rugdosta arrébb bakancsait, le tudja pakolni saját lábbelijét. Rögvest beszerzett egy fekete pontot. Odáig nem jutott itt is rendet rámoljon. Bakiján szusszanva vakarta meg kobakját, miközben nappali irányába szambázott.
-Mennyire vagy éhes? Véremet áldoztam a menüért, úgyhogy remélem ehető. Ha mégse, direkt megkérdeztem a két utcával lentebb lévő éttermet megmentenek e szorult helyzetemből.-Sandított hátra szórakozottan köröket rajzolva maga mellé a levegőbe. Kezdett az a benyomása lenni rosszabbul viselkedik egy első randin botladozó tininél. Ennek felismerésére fékezett be és csapott térdére durcásan.-Idegesít, hogy ideges vagyok!-

Tárgy: Re: Umi otthona Hétf. Dec. 24, 2012 3:59 am

Karácsony meg miegyéb… talán a démonok is éreznek néha（＾ー＾）─∀☆∀─(~_~˝)

A hivatalos invitálást követően majdnem úgy érezte, mintha valami hivatalba hívnák, ami mellesleg az impozáns 42-essel még a világegyetem értelmének is felfogható. Tényleg, vajon fekete macs tud arról, hogy milyen jelentőségteljes házszám alatt lakik? De azt azért reméli, hogy nincs recepciós hölgynek öltözve. Az előbbi szövege után valahogy nem tudta megállni, hogy ne fusson át az agyán ez a gondolat, amint kontyos parókában, szemüvegben és kosztümben ácsorog a kaputelefon előtt miközben a vendégeket fogadja. Mire felért a negyedikre, már elég nagy erőfeszítésekbe került, hogy ne törjön ki belőle a pukkadozó röhögés. Minél többet gondolkodott ezen, annál viccesebbnek tűnt. Az ajtó előtt megállva megköszörülte a torkát, hogy összeszedje elkalandozott fantáziaképeit, mielőtt bekopogott volna. A kopogásra viszont ajtónyitás helyett újabb kopogás érkezett válaszul. Fonalat vesztett „He?” morranással hajolt közelebb a falaphoz, hogy mégis mi folyik odabent. Ám mielőtt ráfókuszálhatott volna a témára, halk nevetés, és a kilincs nyikordulása késztette hirtelen visszavonulóra. Pár pislogás múlva pedig szembetalálta magát a várakozásaira és rémképeire is egyaránt rácáfoló házigazdája. Kellett néhány pillanat, mire feldolgozta az elé került látképet. Egyáltalán nem volt ahhoz szokva, hogy ilyen ruhadarabokban lássa a folyton három-négy-öt számmal nagyobb lebernyegekben rohangáló Cicafiút.
- Jól nézel ki! –adott hangot következtetései végeredményének egy elégedett hümmenés kíséretében a welcome smaci után. A másik viszont még mindig egyáltalán nem volt képes kezelni a bókokat. De most komolyan! Ha egyszer megdicsérik… pláne ő, aki nem kifejezetten arról híres, hogy szívlágyító hazugságokkal bombázza, akkor igenis húzza már ki egy kicsit magát. Elégedetlenségét halk szisszenéssel kifejezve rázta meg a fejét, ahogy beljebb tessékelték. Kapásból körbepillantva az elé kerülő helyiségeken nyugtázta, hogy nem is áll olyan messze a lakberendezési ízlésük egymástól. Mire leküzdötte magáról a csizmáját, és lepakolta az ajándékokat a nappaliban, már majdnem otthon is érezve magát dobta le magát a kanapéra. A háttámlán kinyújtva kezeit nézelődött tovább körbe kényelmes pozíciójából, és persze bőszen küzdött az ellen, hogy az őt spanjául fogadó boxer ne áztassa el túláradó barátságával. Jófej eb, de a nyálát még mindig nem kedvelte. A vacsorára vonatkozó kérdésen pedig újabb meglepetés ült ki az arcára.
- Még szép! Egész délután alig ettem, mert vacsorával várnak! –adta elő kicsit felháborodottan. –Az étterem meg természetesen szóba sem jöhet… -sandított rá komoly arckifejezéssel. –Okés, hogy B terv, de kicsit jobban bízhatnál magadban, ha ennyit melóztál. –bökött a fejével a ragtapaszolt ujjak felé. Tényleg imponáló, hogy ennyire nem akarja éhen halatni, de nem a legszerencsésebb azzal kezdeni egy vacsora tálalását, hogy mik a lehetőségek akkor, ha ehetetlen a történet. Az ilyen kártyákat egész addig talonban kéne tartani míg, szükség nem lesz rájuk. Vagy ez csak neki egyértelmű? Még a végén kiderül, hogy pókereznie kellene? Meg a halál! A szerencsejáték még mindig nem az ő műfaja.
Mindenesetre az totál lejött Cicafiúról, hogy iszonyatosan túspilázza ezt az egészet. Pláne, hogy szinte pillanatokkal később hangot is adott ennek. Daemon pedig nagyot sóhajtva tápászkodott fel a jól belakott kanapéjáról, és hátulról átkarolva a nyakát osztott ki egy csókot a kulcscsontja környékére, amennyire a pozíció engedte.
- Akkor relax, Nekori. A végén engem is idegesíteni fog, hogy ideges vagy. –húzta visszább a kezeit, hogy finoman megmasszírozhassa a vállát. Egy idő után viszont muszáj volt visszavonulót fújnia, mert kezdtek elkalandozni a gondolatai. Megrázva a fejét lépett vissza a pakkjaihoz, hogy kivegye belőle a vacsorához hozott kísérőjét.
- Remélem ez is belefér. Japán vörösbor… édes, és szerintem neked se lesz tőle bajod. –dugta az orra alá az üveget. Csak nem trafált nagyon mellé. Hátha érződik a szándék, hogy nem azért hozta, hogy be akarjon rúgni. Főleg azok után, amit Ciculinak mondott nemrégiben az ivási szokásairól. De arra talán pont jó, hogy macs ne görcsöljön rá ennyire a házigazda témára. Nem várt el tőle semmiféle spéci kiszolgálást, viszont a vacsorának már tényleg nagyon örült volna.
- Szerintem együnk. –osztotta meg elképzelését, mintha mi sem lenne természetesebb. Főleg, hogy az étkező felé kacsintgatva már készre terített asztallal találta szemben magát. Nem is teketóriázva sokat el is foglalta az egyik terítéket.
Fogalma sem volt mit aggódott Nekori ennyire a kaja minőségén. Abszolút semmi kifogása nem volt a menü ellen. Sőt! Jócskán megpakolt tányérja hamar kiürült és elégedett felmorranásait sem fogta vissza lapátolás közben. Olyannyira el volt foglalva az evéssel, hogy a lábuk alatt kóstolót kunyeráló eben kívül azt sem vette észre, hogy valaki viszont vele van elfoglalva az evés helyett. Felpillantva az asztal túloldalára, egy elrévedten mosolyogva az asztalon könyökölő Cicafiúval találta szemben magát. De nem csak ezt kapta premierplánba… egy pillanatra megállt a szájában a villa az elé villantott talán még fétisének is mondható területen. Nyelve egy nagyot tette le a villát, és ragadott vizespoharat. Nem volna jó már most elvesztenie a fejét, hiszen még az ajándékozással is tartozik.
- Sokkal szexibb ilyet élőben látni rajtad, mint a képeiden. –legeltette a szemét kajánul elmosolyodva. Nem számított rá, de megint sikerült zavarba hoznia a lassan hajszínéhez hasonlatos bőrszín árnyalatokat öltő Ciculit.

Tárgy: Re: Umi otthona Hétf. Dec. 24, 2012 11:48 am

Karácsony meg miegyéb…Ünnepelek?!щ(゜ロ゜щ)

Legkisebb mértékben sem örült neki, úgy zsong, akár az első randin bukdácsoló tinédzser. Több tényező szólt mellette, higgadtan, lazán, félvállról vegye az estét. Egyrészt otthon volt, vagyis ismerős terepen. Az sem fokozhatta feszengését idegen környezetben kéne piruetteznie. El sem várták tőle tányért pörgessen orrán, harisnyakötőt húzzon nadrágjára, netán szerenádot adjon az erkélyen fagyoskodva. Sokadik bekezdésként több, mint egy, igen teljes éve ismerte alvilági dzsungel harcost, amibe, így hirtelenjében belegondolva, egész ijesztő táv. Nem úgy értve, frászt kapott ennyi ideje közelében lófrál, inkább azon a ponton, milyen gyorsan túllendültek háromszázhatvanöt napon. Félelmetesen elrepült ez az év, de most nem itt kéne szobroznia, hanem azon lehűtse üzemi hőfok felett pörgő szervezetét. Semmi az ég egy adta világon nem szorgalmazta lámpa lázasan keresgélje szétszórt esze morzsáit, hogyan kéne viselkednie és mit kéne csinálnia. Erőltetett szenvedés lenne, ha rázendítene mindenféle ütemtervet kidolgozni, aztán zakkant pattogatott kukoricaként nyúzni sátánfit, mikor, mit kötelező tennie. Lényegében pont ezt szerette volna elkerülni. Azaz egyetlen kívánsága volt, érezze magát otthon, miközben répa buksijával bevált szeleburdis fokozatában rohangászik, magyaráz, esik hasra figyelmetlenségében. Fele végül is megvalósult, éppen az ő része hibázott.
-Ne is rendezzünk olasz vacsorát. Sajnálnék tányérokat ketté törni a fejeden.-
Kellemesen megborzongva mosolyodott el a háta mögül érkező orv támadásra. Minden tekintetben jó hatással volt felborzolódott idegszálaira. Nyugtató dózisként lazította el alvilági trónvárományos közelsége, aminek elégedetten felszusszanva adott hangot. Fejét hátrébb döntve, csukott szemekkel élvezte a rögtönzött kúrát. Tagadhatatlan sajnálta hamar vége szakadt a relaxációs bemutatónak, még se lehetett telhetetlen. Ennyivel is bezsebelt annyi plusz energiát átevezhessen problémát duzzasztó gondolatai tengerén. Sokkal lelkesebben vetődött a bor irányába. Felcsillanó szemekkel hallatott örömteli „ah!” felkiáltást, ahogy érdeklődve kezébe vette az üveget. Óriásira kerekedett szemekkel vizsgálta körbe, mi mindent talál rajta, majd lelkesen beveretett vele a konyhába. Dugóhúzó után matatva csörömpölt poharakat vihessen az asztalhoz. Azonban szorgoskodás közben sem felejtkezett el róla morogva fintorogjon ördögi eltűnő bűvészre. Butaságokat beszélt az ivászat témáról. Nem tudta ezt még legutóbbi beszélgetésük hozományaként vágták fejéhez, de határozottan megrándult tőle szemöldöke. Igyekezett nem feneket kelteni az ügynek. Lefoglalta lepcses száját a dugó szabadítással. Egész rutinos mozdulattal rántotta ki az üvegből. Volt alkalma jó néhányat felnyitni, amikor pincérkedett. Valószínűleg sokan hinnék róla órákat szerencsétlenkedik vele. Önmaga sem tartaná lehetetlennek, ha évek alatt nem szerzett volna belőle kellő tapasztalatot. Legalább valami haszna maradt munkahelyének. Ezzel zárva újabb felesleges elmélkedését lavírozott vissza a nappalihoz.
-Pont passzolni fog a menühöz.-Öntött mindkettőjüknek, aztán pokoli ninja ragadozónak nyújtotta az egyik poharat. Nem kívánt semmilyen beszédet tartani, vagy csöpögős beszólásokat ejteni. Csendesen belekortyolt borába és elégedetten felhördülve mosolyodott el annak kellemes édes ízén. Egész finom volt, ahhoz képest, hogy alkohol. Borral sem kötött baráti viszonyt, szakértőnek sem számított. Ennek ellenére ízlett neki az ajándékba hozott itóka. Azt nem állítja rögtön nekiesik az üvegnek, de kiöntött adagját, legalább erőlködés nélkül fogja elpusztítani. Evés alatt bőven maradt rá ideje. Tekintve még mindig szűk skálán mozgott, mit képes letuszkolni torkán, illetve ebből is mekkora adagot, sokkal hamarabb végzett sátánfinál. Próbált lassan enni, sokat időzni, ami különösebben nem esett nehezére. Szívesen figyelte a jóízűn pocakját tömő ördögi leszármazottat, miként dünnyög egy-egy falat után. Asztalon felkönyökölve, végül állát szorgalmasan támasztva bámulta tipikus bugyuta, elrévedő mosolyával. Rettenetesen édesnek találta, ahogy nevéhez hűen, igazi ínyenc ragadozóként pusztította tálak tartalmát. Arról nem beszélve, lelkét cirógatta fogára valónak találta főztjét. Lehet nem kitüntetett szakács, konyha zseniális házigazdája, de attól még mindenkinek jól esett, amikor elismerik hosszas, fáradtságos, na meg szörnyen kitartó munkája gyümölcsét.
Békés ábrándozásából pokolian betaláló megjegyzéssel érték el döbbenten csússzon ki álla alól könyöke, ezzel ügyesen leverve az evőeszközök felét. Elvörösödő képpel kapkodta fejét, most nyúljon a villa után, vagy inkább a kanalat mentse, amiből az lett zavartan vetődött kétfelé. Mutatványával sikeresen beverte fejét az asztal aljába. Combjához szorított kókusszal nyöszörgött, mielőtt fel mert volna sandítani fájdalmas ábrázattal. Arca még mindig árulkodott a vigyorral fűszerezett mondat kiváltotta vörös színben és ez kissé bosszantotta. Durcás pocokként felfújt pofival dörzsölte meg púpja leendő helyét, végül az egész képtelen eseten felnevetve szusszant egyet.
-Képeken legalább nem rontom el az összhatást bohóc mutatvánnyal.-
Igazgatta helyére szanaszét túrt tincseit, ahogy iparkodott kulturált emberként visszaülni az asztalhoz. Óvatosan elrendezgette szétzilált terítékét, aztán újabb sóhajjal vette tudomásul nincs más dolga, mint üldögélni. Meg sem fordult fejében dolga végeztével feláll, otthagyva pokoli ninja ragadozót. Eleve alkalmat sem adtak menekülésre. Szöszi ördög villáját szájához tartva utalt rá, átlagnál kevesebbet evett. Lepillantva tányérjára, pedig be kellett látnia igaza van. Túlzásba vihette a szabad bambulással eltöltött perceket. Felismerésen kínosan nézve ártatlan kis állatka szemeivel pislantott oldalra. Szörnyen bánta bűnét, de a felkínált törlesztés ellen semmi kivetni valója nem lehetett. Engedelmesen előre hajolva pakolta füle mögé bődületesen hosszú frufruját. Neki szánt falatkát lassan horgászta le a villáról és elégedett kis állatkaként dünnyögve gyűrte le vacsiját. Alvilági szélvész vadász tálalásában sokkal jobban esett minden gyomrában kikötő elemózsia.
-Mit vártál? VIP szolgálat elvette a maradék eszemet is!-Körözött keresztbe pakolt lábával jó kedvűen. Vigyorogva könyökölt fel újra az asztalon és pislogott nagy szemekkel mikor kapja a több jutalom falatot. Nem tudja ennek, vagy szimplán gondoskodásnak köszönhetően még jó pár kört lefutottak, mielőtt visszavonulót fújva emelte volna égnek kezeit. Ezt is több, mint soknak érezte, de annyira kimondhatatlanul élvezte ezt a kicsike kényeztetést, képtelen volt nemet mondani, csak, amikor már vészesen tiltakozott gyomra újabb kínzás ellen. Nagyokat fújtatva rázta orra előtt karját és dőlt ki székén. Pár másodperces sűrű hörgéssel dolgozta fel a kőkemény kiképzést. Ennyire szüksége volt, hogy terhes mamaként feltápászkodva szedegethesse össze azt asztal tartalmát. Lassan mindent átpakolva a mosogatóba ütött szöget fejében a makacs aggodalmaskodás nincs kész terve, mi legyen a következő mozzanat. Porcelánokat halmozva döntötte jobbra-balra csípőjét, mivel rukkoljon elő. Mérhetetlen erősen rákoncentrált a dologra, bár abban biztos volt, teli hassal, legszívesebben kanapén kinyúlni szeret dzsungeli körökben koronázott uralkodója. Tehát, ha igazi lazításra lenne szükség, illetve abból indul ki, eleve karácsonyozásra érkeztek hozzá, akkor kézen fekvő lenne rátérni az ajándékokra. Ahhoz nem kellett ugrándozni és végre kiderülne mit szólnak szerzeményeihez. Már nagyon érdekelte tüzes vadmacska reakciója. Úgy volt vele nem szükséges beszámolnia mit szeretne megvalósítani. Rendrakás után kezébe kapta a maradék bort és stílusosan oroszlán formával felvértezett házi sütit. Kanapén ücsörgő szőke sörényt becserkészve karolta át hátulról. Észben tartva figyelmeztetését, előtte halkan köhintve jelezte közeledik és ne akarja áthajítani válla felett. Biztos, ami biztos óvatos maradt ebben a témában.
-Nasi nasiként jöhet a meglepi?- Nyakára lehelve vigyorodott el, majd nyomta kezébe a bort poharakkal együtt. Számára még ott volt a küldetés előhorgássza az érintett papír zacsit. Nem is tétovázott. Padlón végigcsusszanva majd nem hasra vágódott hálója küszöbében, de kisebb bukdácsolással megúszta az esetet. Felkapta a kikészített csomagot, majd kicsattanó boldogsággal sétafikált vissza előző tartózkodási helyéhez. Széles mosollyal huppant le alvilági kámfor ragadozó mellé. –Boldog Karácsonyt!- Ölébe téve a komplett felszerelést, izgatottan fészkelte magát kényelembe. Körmeit csócsálva húzta fel térdeit. Feszülten gubbasztva figyelte milyen arcot fog vágni választott meglepetéseire.

Tárgy: Re: Umi otthona Szer. Dec. 26, 2012 9:05 am

Karácsony meg miegyéb… talán a démonok is éreznek néha（＾ー＾）─∀☆∀─(~_~˝)

Arra azért nem számított, hogy Nekori ennyire zavarba jön ettől az árva megjegyzésétől. Pedig le merné fogadni.. mit kell ezen fogadni, egyértelműen nem ő az első, aki ilyeneket mondhat neki. Mégis valami olyan reakciót kapott, amit maximum egy első randis tinédzserből nézett volna ki. Fejét oldalra döntve hajolt közelebb, hogy megnézze egyben van-e még a hatalmas puffanás után. Akkorát koppant a feje az asztallapban, hogy még a bor is megmozdult a pohárban.
- Megmaradasz? –sóhajtott a fejét rázva, miközben a borospoharának talpán dobolt ujjaival. Bele még nem ivott, azt a vacsora utánra tartogatta, az elmaradt koccintás bepótlásakor. Ugyanis Cicafiú olyan lelkesen esett neki a borkóstoló feladatnak, hogy erről szépen megfeledkezett. Daemon pedig nem volt hajlandó addig inni belőle, amíg erre sor nem kerül. Társaságban van, nem egyszerű délutáni borozást tartanak, szóval van bőven mire hivatkozva nem kihagyni ezt a szokást. De egyelőre a vacsora annyira lekötötte, hogy megfeledkezett a poharában azóta is ott árválkodó italtól, és csak a vizespohár után nyúlt.
- Legalább egyszer ne kontráznál vissza, ha valaki őszinte veled… -morgott halkan, mert még mindig rosszul esett neki, hogy igencsak exkluzív dicséreteit ennyire reflexből hárították el. De nem akart veszekedést szítani a dologból, így a poharába temetkezve öblítette le a legutóbbi falatokat, hogy folytathassa tovább az evést. Ami nem ártott volna a másik félnek sem. De elég egyértelműen látta rajta, hogy befejezettnek tekinti a dolgot, annak ellenére, hogy alig hiányzik valami a tányérjáról. Szó nélkül felvette az asztalról a villáját, és a saját tányérjáról felszúrva egy kisebb adag kaját tolta az orra elé.
- Inkább ezen járjon a szád… -mozgatta meg a villát jelezvén, hogy szabad utat kér befelé. –Nem engem kellett volna bámulni, hanem a tányérodat szugerálni… semmi kifogásod se lehet a kaja ellen, én már leteszteltem. –próbálkozott tovább, némi sikernek tekinthető haladás tudatában. De ne higgye, hogy ennyivel megússza. Mielőtt megint kertelni kezdhetett volna, már a következő falat várakozott a csinos pofija előtt. Egészen addig folytatta ezt, amíg végleg visszavonulót nem fújtak előle. Ha őt kérdeznék, ez még mindig sokkal kevesebb volt, mint elég, de annál mindenesetre több, mint amit magától elpusztított. Csak tudná, miért kell ennyire traktálni… Ami még megmaradt a tányérján, azt csendben elpusztítva tekintette befejezettnek a vacsorát. Jóllakottan dőlt hátra a székben, aztán, mivel a teríték leszedésének melóját szinte rögtön kivették a kezéből, jobb ötlete támadván áttelepítette székhelyét a kanapéra. Ott sokkal kényelmesebb volt emészteni. Rövidesen azonban halk jelzéssel felkeltve a figyelmét támadták be az asztalon hagyott borospoharával.
- Kösz a vacsorát! –emelte fel a poharát, hogy végre koccinthasson a házigazdával. –És boldog karácsonyt. –érintette hozzá az oldalát Cicafiúéhoz. Ezután pedig kortyolva belőle párat, ő is meggyőződhetett róla, tényleg nem hazudott neki az üzletvezető, amikor ezt a bort ajánlotta. Igaz, neki tényleg egy kicsit gyengécske volt, szóval nem kell attól tartani, hogy berúg, mégha az egész üveget egyedül is húzná le… pláne ennyi kajával a gyomrában. Főleg, hogy még desszert is várt rá. Egyelőre túlságosan tele volt hozzá, de kis ejtőzés, és sort kerít a sütemény megkóstolására is. Addig is fejét csóválva vigyorgott az oroszlános kivitelen. Elégedetten iszogatva figyelte, ahogy Nekori újból elviharzik valamerre, hogy aztán a következő pillanatban egy méretes pakkal térjen vissza.
- Eeeih, megint nem bírtál magaddal? –rázta meg a fejét ciccegve. Egy egész családnak elég lett volna ennyi csomag. Kíváncsisága viszont nem hagyta sokáig ezen fennakadni, úgyhogy jó kisgyerekként szépen sorban elkezdte kioldozgatni a selyemszalagokat. Először egy leopárd mintás fekete szaténágynemű került elő a legnagyobb csomagból.
- Wow! … -hajtogatta szét elcsodálkozásának hangot adva. Eddig nem igazán foglalkozott az ágynemű dizájnjával azon kívül, hogy fehér legyen, és kifogástalan minőségű agyag. De ez az extravagáns darab mégis rögtön elnyerte a tetszését. Azért nem fogja az egész gardróbját lecserélni ilyenekre, de határozottan belefér egy-egy ilyen kivétel is. Még ölbe se vette a második csomagot, Cicafiú úgy mondta a magáét, mintha levegőt sem venne közben. Mire eljutott a selyem széthajtogatásáig, már kezdett kicsit sok lenni a felesleges körítő szöveg, így egy finom mozdulattal a szájára tapasztotta a tenyerét.
- Csitt, így nem tudok koncentrálni. –simította el másik kezével a szemébe lógó szőke tincseit, hogy visszatérhessen a félbehagyott műveletre. Az ebből a csomagból előkerülő zebra mintás köntöst maga elé emelve, egy „Are you fucking kidding me?” pillantással sandított ki oldalra maga mellé.
- Ya… arról nem volt szó, hogy én leszek a zebra! –rázta meg a fejét némi vigyorgással. –Ennyire át akarsz kelni rajtam? –húzta fel a szemöldökét egy sokat sejtető sandítással. Valahogy sejtette, hogy Ciculi részéről sem fog kimaradni az ajándékok poénosabb része, amiről a következőleg kezébe kerülő képkeret csak mégjobban meggyőzte. Itt már tényleg nem tudta megállni, hogy ne nevesse el magát a keretből kikandikáló elveszett kismacskán. Tisztára olyan érzése volt tőle, mintha azt akarná, hogy vigye magával ebből a csicsás zebramintás ketrecből. Abszolút mulatságos összkép sült ki a dologból.
Nekigyűrközve az utolsó csomagocska kibontásának, hamarosan egy újabb álmélkodó „Ó!” hagyta el a száját. Ugyanis a kis dobozból egy elegáns, és kellően bélelt, finom bőrkesztyű került elő.
- Kimondottan jó ízlésed van, ha nem poénkodod el a dolgot. –hümmögött elismerően, miközben fel is próbálta a tökéletesen passzoló, és eszméletlen kellemes tapintású kiegészítőt. Folyton fagyos kezei előre örültek sanyarú sorsuk megszűntének.
Ezután pedig szépen összepakolva új szerzeményeit, ő is maga elé kapta a magával hozott ajándéktáskát, és Nekori kezébe nyomta.
- Mielőtt azt hinnéd, te kimaradsz… Merry Christmas! –improvizált valamit a mondat végére, mert nem akarta megismételni önmagát. A könyvecskén kívül minden itt volt, amit át szeretett volna adni, az azonban még mindig a kabátja zsebében pihent. Reggelig még eldönti, mit kezd vele. Egyelőre kíváncsi arra, hogy a többi szerzeménye milyen fogadtatásban részesül. Mielőtt azonban nekieshettek volna a csomagolásnak, eszébe jutott, hogy még valamit elfelejtett. Egy mozdulattal áthidalva a távolságot adott egy gyors csókot Nekorinak hálája jeléül. Amíg a másik a saját ajándékaival ismerkedett, addig ő a kanapén elnyújtózva újból borospoharat és süteményt ragadva figyelte. Szörnyen jól érezte magát, ami valószínűleg könnyen le is olvasható az arcáról. Egyáltalán nem bánta meg, hogy sűrű elnézéskérések között egy nappal lerövidítette a családi karácsonyt. Cserébe majd egy nappal tovább marad. Sőt, a hazaiak meglepően, ellenkezés nélkül rábólintottak arra, hogy Tokyoban töltse a szentestét. Kimondásara ugyan nem került, de mivel elég köztudott, hogy Japánban a karácsony elsősorban inkább a valentin naphoz hasonlít, szinte biztos volt benne, hogy elkönyvelték, van valakije. Tartott tőle, hogy ez elég frekventált téma lesz az ott töltött napjai alatt, ami nem igazán hiányzik neki, de majd igyekszik egy időre lehűteni a kedélyeket, hogy békésen kikapcsolódhasson a hazai légkörben.