Az utóbbi hónapokat a legújabb kollekcióm tökéletesítésével töltöttem. Ez talán az első komolyabb projectem, s nem mondom, keményen megdolgoztam vele, ám szükség lenne némi népszerűsítő propagandára, mielőtt piacra dobhatnánk. Az előkészületek még bőven hátravannak, különösen, mivel a propaganda egyik leglényegesebb eleme a saját műsorom lesz az egyik zenei adónál. Ezelőtt legfeljebb akkor szerepeltem kamerák előtt, ha interjút kellett adnom, esetleg egy-egy bemutató vendégeként, vagy éppen szervezőként jelentem meg, s minden látszat ellenére a kamerák előtti csillogást inkább meghagyom másoknak, vagyis pontosabban nem villogok annál többet, mint amennyit feltétlenül muszáj. Most azonban előtérbe kell lépnem, erre pedig mi sem alkalmasabb egy tinédzsereket megcélzó, divattal kapcsolatos, kellemes kis műsor? Természetesen nem csak a saját kollekciómat fogom bemutatni, inkább megismertetem a fiatalokat a divat minden csínyjával-bínyjával, és még azt is megtudhatják, miért alszik minden sztár a legfinomabb selyempárnákon. Azonban mielőtt ezt megvalósíthatnám, szükségem lesz egy tökéletes segédre, és azt hiszem, már meg is találtam azt, aki megfelel a céljaimnak. Történt ugyanis, hogy Kanade, aki mindig tormának gúnyol, pedig egyáltalán nem vagyok torma, tehát beajánlotta nekem egy osztálytársát, aki azt hiszem, Abby osztálytársa is egyben, legalábbis, mintha említette volna már őt nekem. Szóval egyeztettünk kicsit telefonon – mintha mertem volna nemet mondani Kanadénak - , és az lett a vége, hogy meghívtam egy találkozóra a lányt egy kávézóba.
A megbeszélt időpont előtt negyed órával érkezem, és foglalok helyet az emeleten, közvetlenül egy ablak mellett, ahonnan kellő kilátás nyúlik az utca forgatagára, én pedig a megszokott helyemre ülök le, miután sötétbarna táskám magam mellé teszem. Öltözékem kicsit szabadabb, utcai viselet, a zakóm színe kellemes kontrasztot nyújt a fehér felsőmmel. Karórámra pillantva konstatálom, hogy még van időm, mire ez a bizonyos Tsukatani Midori-san megérkezik, addig is rendelek önmagamnak egy cappuchinot, és egy ízesített cigarettára is rágyújtok. Tudom én, hogy csúnya dolog, de valamiben muszáj levezetni a feszültséget és a mindennapi stresszt, valamint ritkán is nyúlok hozzá. Kényes is vagyok rá, hiszen a ruhák teljesen beszívják a dohány füstjét, éppen ezért választom mindig ugyanezt a drága és ízesített márkát, hiszen ennek nincs meg az a tipikus dohányszaga. Mire a lány, akire várok, megérkezik, én már a kávémat kortyolgatva sziesztázok egy kedvenc magazinom felett. Bízok benne, hogy majd felismer, hiszen én csupán a nevét tudom róla, és azt, hogy egy szőke tinédzsert kell keresnem, így tehát erre a Midorira marad az, hogy behatároljam.
- Á, gondolom, Ön lenne Tsukatani Midori. – állok fel az asztaltól, amikor odalép egy szőkeség, hogy a kezemet nyújtva bemutatkozzak neki. - Touma Vance McCay, nagyon örvendek, Tsukatani-san. – intek számára a velem szemben lévő székre, hogy üljön csak le nyugodtan. Jól megnézem magamnak öltözködését, látszik rajta, igyekszik számára előnyös ruhákat viselni, így merem remélni, talán nem bántam meg, hogy engedtem Kanade-channak. Ismerve őt úgyis biztosan addig hisztizett volna, amíg meg nem kapja, amit akar, tehát amúgy sem volt más választásom. ^^”
- Hagyd csak, meghívlak egy kávéra. – vágok közbe, amikor meglátom, hogy matatni kezd a táskájában, talán éppen a pénztárcája után. Intek egy arra járó pincérnek, hogy vegye fel a rendelésünk, így kérek neki egy kávét vagy amit kér - , valamint magamnak még egyet. Tudom, néha túl sok koffeint iszom és nem alszom eleget, de ebben a rohanó világban egyszerűen nem ér rá az ember aludni, annyi dolga van. Nekem legalábbis biztosan. Nem beszélve azokról a fura alakokról, akik folyton az éjszaka közepén vernek fel, mert nekik épp egy új öltözékre van szükségük. ^^” A bemutatkozásom ellenére most már tegeződni kezdek vele, hiszen mégis csak egy fiatal hölgy, még ha üzletről is beszélünk, nem szeretnék annyira formális lenni, mint amennyire feltétlenül muszáj és szükséges.
- Nakano-san azt mondta, érdekel a divat világa, és hogy Te is ebben a világban szeretnél elhelyezkedni. Ki a három kedvenc terveződ? Csak az ázsiai, esetleg az európai és az amerikai divat is érdekel? – teszem fel a felmérést segítő kérdéseimet, hiszen tudnom kell, mennyire van képben a dolgokkal. Nem elég a jó megjelenés, három tervezőt pedig csuklóból tudnia kell felsorolnia, ha velem akar dolgozni. Számítok arra is, hogy az én nevem is benne lesz a listában, mert Kanade valami olyasmit mondott, hogy igen odavan a kollekcióimért, de most jelenleg nem is ez a fontos, azt hiszem. Nekem pedig a lehető legjobb segédre van szükségem a műsorba. Nem elég szeretni a divatot, együtt is kell élni vele.

A mai napom olyan furcsa… mármint a hetem furcsa. Minden napom olyan különös, pláne mióta Kanade-onee-chan sejtelmes vigyorral belejtett hozzánk az osztályba és megkért, hogy írjam fel neki egy cetlire a telefonszámomat. Nem tudtam, mire kell neki, azt hittem, beleírta a telefonjába, de azért engedelmesen átadtam egy általam tervezett névjegykártyát és próbáltam nem arra gondolni, hogy mit fog vele csinálni. A matekházikat mostanság egészen könnyen ment megoldani, bár néha azért belenéztem a füzetemben lévő kis összefoglalásra, amit Yuzuri-san készített annak idején. Előtte nagyon sokat szenvedtem vele, de mióta segített, már valahogy tényleg meg tudom csinálni és nem kell szégyenletes puskáznom, amit amúgy nem tudok, úgyhogy mindig elkap a tanár T_T Volt már korábban, hogy Apa mentett ki egy ilyen kínos helyzetből, bár akkor nem matekból csaltam, hanem… hát másból ^^”
Nem kellett sok, hogy kiderüljön, miért is kellett az a bizonyos szám. Nem sokkal suli után, alig hogy hazaértem, ismeretlen hívót jelzett ki a telefonom. Kicsit félve vettem fel, mert úgy gondoltam, megint egy ügyfél. Először tanulás, aztán munka, néha még szünetben is Anya régi ügyfeleivel kell tárgyalnom, mert nekik nem jó máskor. Elég sokszor kések is az órákról, mert feltartanak, aztán magyarázkodhatok egy csomót. Szóval próbáltam határozottságot erőltetni a hangomra és némi kedvességet is, mert úgy terveztem, ma pihenek egy kicsit és egyáltalán nem akartam ilyesmivel foglalkozni. Jól ismertem már viszont a beleszóló hangot és a hozzá tartozó nevet is, amivel bemutatkozott. Nagyot nyelve huppantam le a legközelebbi ülőalkalmatosságra, mert egyszerűen nem bírtam elhinni, hogy én éppen… én… én Toumával, azzal a bizonyossal beszélek telefonon!
Még ma is alig bírom felfogni, ahányszor felkeltem reggel, mindig visszadőltem az ágyba és győzködtem magam, hogy csak álom volt, nem más, hiszen hogy is lehetne már az, hogy engem csak úgy egyszerűen megcsörgessen egy ilyen fontos és hatalmas személy? Mármint úgy hatalmas, hogy nagy tekintélyű, nem ami a derékbőségét illeti vagy ilyesmi… Vance McCay-sensei nagyon is jól néz ki, mármint nem tetszik vagyis… Kami-sama, hogy lehetek én ennyire szerencsétlen? T_T
Eljött a rettegett és egyben várt találkozó napja, én pedig a tükörben bámulva az arcom, próbáltam elhitetni magammal, hogy ez igenis valóságos és nem csak a képzeletem szüleménye az egész. Ha igen, hát úgyis élem tovább az életem… most, hogy nekem kell majd átvennem a cég vezetését egyre inkább, már nincs túl sok időm arról álmodozni, mi lenne, ha én is beszállhatnék a divatvilágba és nem kéne folytatnom azt, amit a szüleim elkezdtek. Persze szeretném megőrizni, amit felépítettek, hiszen nagyon szerettem őket, de bármennyire önzőn hangzik is, én sosem lennék képes eladni érte a lelkem, hogy továbbvihessem a családi örökséget. Az ügyvédi szakma engem nem vonzott igazán, az nekem túl komoly és szövevényes volt, bár azt élveztem, mikor Apa olyan nagy beleéléssel mesélt a tárgyalásokról, amiken ő volt. Mikor kicsi voltam, sokszor elvitt dolgozni, de nem volt mindig olyan jó, mint az ő elmondásában, mert nagyon sokszor féltem, amikor elmondták, hogy mit követtek el. Apa pedig szinte mindenkit kijuttatott, de azt mondta, mi biztonságban vagyunk tőlük, mert azok, akiket Apa felmentetett, kedvelnek minket és ezért nem bántanak.
Halvány, szomorkás mosoly költözött ajkaimra, mert nagyon régen jutottak eszembe utoljára ezek az emlékek. Néhány, a reggeli teendőkben sokszor segítő tündér belenevetett a fülembe, aztán odahozták nekem a hajkefét, én pedig egy sóhaj után készülődni kezdtem. A mai nap tényleg, nagyon-nagy fordulópont lehet az életemben, mert ha jól sikerül az interjú, amit végülis azt hiszem, nevezhetek életem első állásinterjújának, akkor elhelyezkedhetek a divatvilágban, ráadásul a kedvenc tervezőm kezei alatt, az pedig mennyire jó már *.* Ha végeztünk, felhívom Onee-sant és meghívom vásárolni, azt veszek neki, amit csak akar, meg elviszem kávézni, meg sütire, meg bulizni, meg minden *.*
Vagy fél órát álltam még a tükör előtt, a hálóingemben csak úgy nézegetve magam, hogy elhiggyem, ez tényleg velem történik. Ma éjjel például elég furcsa dolgot álmodtam, valami szárnyas lény beszélgetett velem, ami egyébként hihetetlenül überkawaii volt és teljesen úgy éreztem, mintha régóta ismernénk egymást. Elhatároztam, hogy majd a kocsiban, úton a Vance McCay-senseiel való találkozóhelyünkig lerajzolom a lényt. Azok a hatalmas szárnyak és hófehér bunda, teljesen beleégtek az emlékezetembe, de mégis úgy éreztem, hogy minél tovább halogatom a rajzolást, annál inkább eltűnik az emléke a fejemből.
A gardróbomban várt rám az újabb hatalmas kihívás – fel kellett öltöznöm. Mármint persze tudtam, hogy kell felvenni egy ruhát, nem így értem, hanem hogy valami olyat kell választanom, ami nem túl régi, de fiatalos és jó benyomást kelt egy ilyen híres tervezőben is, szóval az ő ruhái most kihúzva, mert nem akarom, hogy azt higgye, csak azért vettem fel, hogy lenyűgözzem vele, pedig tele van a kollekcióival a „szekrényem”. Teljesen elmerültem a vállfák és polcok között, míg végül kiválasztottam húsz darabot, ami egészen jól nézett ki. Ebből ötöt gyorsan kiszórtam, mert nem tűnt eléggé komolynak és érettnek, a másik öt viszont már túl komoly volt egy ilyen találkozóhoz, meg kellett mutatnom, hogy én fiatalos vagyok és rugalmas, de hivatalos is egy kicsit. Miért teszek magam elé ennyire leküzdhetetlen akadályokat mindig? T_T
Végülis sikerült a kört leszűkítenem egyetlen darabra, ami valóban tökéletesnek tűnt, ráadásul nem is az ő tervezésében szereztem. Még legalább húsz percet forogtam a hatalmas tükör előtt, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg jól áll, nincs-e rajta szakadás vagy egyéb hiba, de úgy tűnt, tényleg tökéletes. Megkönnyebbülten sóhajtva tértem át a sminkre, majd összeszedegettem az asztalomon tegnap éjjel szétszórva hagyott terveket. Párat mindenképpen szerettem volna megmutatni Touma-senseinek, már ha ő is engedi, de reméltem, azért tényleg olyan kedves ember élőben is, mint a néhai tévészereplései során.
Míg a kávézó felé mentünk a sofőrrel, én elővettem az egyik rajzfüzetem és a kezeim már rutinosan kezdték egymás után meghúzni a vonalakat. Lassan az út vége felé már kezdett kibontakozni az álmaimban látott, furcsa lény alakja a papíron. Néhány rajzomat elnevezem és már akkor tudtam, őt Seppen-channak fogom hívni.
Amint odaértünk, rögtön kutatni kezdtem tekintetemmel a férfi után és rá is akadtam az egyik ablak melletti asztalnál. Megigazgattam a ruhámat és próbáltam egy kis nyugalmat és határozottságot erőltetni magamra, hogy legalább ne (annyira) remegjen a hangom, mikor megszólalok. Igazán kedvesen viselkedett, ráadásul kezet fogom velem és olyan puha, de mégis erős, férfias keze volt, hogy helyben el tudtam volna olvadni! *.* De most tényleg, annyira hihetetlen, hogy ő maga hívott ide, hogy találkozzunk és most itt áll vagyis már ül velem szemben, én pedig még mindig sóbálvánnyá meredve szerencsétlenkedem és biztos, hogy már azzal elrontottam mindent, hogy folyamatosan bámulom őt T_T
- G-gomennasai, csak nagyon örülök, hogy találkozhatunk, tudja nagy csodálója vagyok önnek és a munkáinak – dadogtam, egyfolytában hajlongva.
Végül leküzdöttem magam a székre és inkább pirulva néztem az asztalt, míg eszembe nem jutott, hogy biztosan szükség lesz a mappáimra, amiben a terveim vannak, legalábbis gondolom megnézné őket, de ezt úgyis ő dönti majd el, nem én, nekem semmi befolyásom ebben, hiszen ő lesz a főnököm… Úristen, ha felvesz, ő lesz a főnököm Amint a táskámban kezdtem el túrni, rögtön megszólalt, én pedig már visszakoztam volna, de csak nem utasíthatok vissza egy ilyen kedves felajánlást. Kértem egy egyszerű cappucchinót, aztán újra a sensei felé fordultam, de kicsit megtorpantam, hogy átgondoljam a választ. Nagyon sok tervező munkáit ismertem és szerettem és természetesen ezekbe ő is beletartozott.
- Igen, érdekel az európai és az amerikai divat is, bár azt nem ismerem még annyira… ha találok valamit, ami megtetszik, azt megrendelem, de inkább a japán divatot követem. A három kedvenc tervezőm pedig maga, Keita Maruyama-sensei és Lilly Pulitzer, hogy egy amerikait is említsek – soroltam engedelmesen, bár direkt válaszoltam fordítva a kérdésre, mert át kellett gondolnom kicsit a neveket.
Ezután belekortyoltam az italomba, hogy elrejtsem kicsit a zavarom, de szinte rögtön le is csaptam a csészét, mikor rájöttem, hogy a mappám még mindig a táskám mélyén lapul Beletúrtam és kihúztam a tartót, aztán kinyitottam és keresgélni kezdtem. Találtam egy szebb, kidolgozottabb darabot, amin tényleg sokat munkálkodtam, azt akartam kihúzni, de véletlenül csúszott vele más is, aztán az egész mappa egy pillanat alatt kirepült a kezemből, szinte teljes tartalmát Vance McCay-senseire borítva.
- Jaj nekem, annyira sajnálom, én csak meg akartam mutatni, de ügyetlen vagyok, őszintén elnézést kérek, máris összeszedem… én nem vagyok általában ilyen ügyetlen, csak úgy izgulok és megcsúszott a kezem és… és… - dadogtam teljes zavaromban, ahogy felpattantam és lehajoltam, hogy összeszedjem a szétszóródott lapokat.
Mikor végre sikerült, azokat mellkasomhoz szorítva hajlongtam még folyamatos bocsánatkérések közepette legalább öt percig, aztán mertem csak újra leülni vele szembe. Leraktam az asztalra a kupacot és inkább azt szuggeráltam kínosan elpirulva, mert nem volt merszem felnézni a senseire. Biztosan nem kell neki egy ennyire szerencsétlen asszisztens T_T

A lány első látásra nem kifejezetten határozott, vagy csak ügyesen színészkedik, bár a való életben én sem vagyok olyan magabiztos, mint amikor egy-egy interjúra vagy éppen divatbemutatóra felkészülök. Ezzel azonban semmi baj nincsen, a próbaforgatáson – ha eljutunk odáig – majd biztosan ellátjuk én, valamint némelyik munkatársunk is néhány tanáccsal, valamint amennyire én tudom, Kanade-san is szerepelt már televíziós műsorokban, igaz, mikor kicsit utánajártam, miféle műsorok is ezek, hát nem voltam tőle elragadtatva. ^^” Az én műsorom célközönsége azonban nem otakukból áll, hanem első sorban a tinédzser lányok csoportja, de erre egyelőre ráérünk később. Ha Tsukatani-san szeretne az asszisztensem lenni, akkor meg kell felelnie pár kritériumomnak, az első rostán pedig már át is esett anélkül, hogy tudna róla. Mayuki-sensei igen népszerű az ázsiai divat világában, neki köszönhetjük az ország egyik legkiterjedtebb és talán legismertebb divatmárkáját, még a nyugatabbra fekvő országokban is szívesen rendelnek tőle.
- Nagyon kedves, hogy ezt mondod. – nyugodt hangon válaszolok, és tulajdonképpen tényleg jól esik, hogy azt mondja, a csodálóm, sajnos ritkán hallom szóban is akárkitől, hogy tetszenek a munkáim, legalábbis nem szemtől-szemben, meg aztán elfoglalt ember vagyok, nem szoktam ráérni fiatal lányokkal cseverészni, kivéve a modelleket meg a rokonaimat, de az azért mégis csak más.
- Áh, Keita-san, magam is nagy rajongója vagyok. Imádom, amikor a hagyományost vegyíti a modernnel, a kezdő tervezőkre pedig láthatóan nagy hatással van munkássága. – foglalom össze a véleményem az egyik említett tervezőről. Igazából nem hat meg, hogy engem is besorol közéjük, bár nem mondom, jól esik, azonban inkább érdekelt az, hogy milyen neveket ismer még magamon kívül. Lilly Pulitzer megemlítése egyrészt meglep, hiszen inkább egy újabb Ázsiában ismeretes névre számítottam, másrészt valahol várható is, fiatalos, színes, üde stílusa miatt megértem, miért éppen az ő mintás csodái nyerték el rajongását.
- Lily Pulitzer… Néha engem is elképeszt, ahogyan két egymáshoz egyáltalán nem passzoló színt vegyítve mégis könnyed, harmonikus egyveleget képes alkotni. – kortyolok bele a cappuchinomba. Azonban a rám boruló papírtömeg megakadályoz abban, hogy kényelmesen élvezhessem a kávém, s kissé összehúzom magam, amikor látom, de még fel nem fogom az elkerülhetetlent. Próbálva kitérni előle dőlök hátra, s a székemmel együtt borulok fel, a csészém pedig szintén a földön landol – szerencsére nem a ruhámon - , ami nem csak hogy ripityára törik, de némelyik földre hullott papíron is foltot hagy még el nem fogyasztott tartalmával. Persze az esés miatti sokk miatt egy darabig fel sem fogom, hogy egyáltalán mi történt, érzem, hogy a torkomban dobog a szívem, és sietve próbálok feltápászkodni ebből a kényelmetlen helyzetből, mielőtt mindenki engem néz majd. Vörös fejjel állok fel, véletlenül rátaposva az egyik lapra, azonban kapkodva emelem is a lábam, mielőtt végképp tönkremegy még egy rajz. Mert hogy ezek rajzok, amit csak ekkor fogok fel igazán. Az arcom csak még vörösebb lesz és kétségbeesetten kapom fel a földről azokat, amik nem áztak el, vagy legalábbis nem nagyon. Tönkretettem egy kislány rajzait! Szörnyeteg vagyok! TTT^TTT
- Én sajnálom, jobban kellett volna vigyáznom… Tényleg elnézést, nem akartam, hogy ez legyen, hirtelen annyira megijedtem, hogy… – kezdek bele egy hosszas magyarázkodásba, és szedem szép rendbe azokat, amiknek nincs komolyabb bajuk, némelyik lap azonban menthetetlen a ráömlött kávé miatt.
- Nem is tudom, hogyan kárpótolhatnálak… Tényleg bocsánat… – egyik kezemmel tarkómat vakargatom, miközben a másikkal az asztalra rakom azokat, amiket meg tudtam menteni. Sajnos ügyetlenebb vagyok, mint azt bárki feltételezné, ha valamit el lehet rontani, akkor arra én biztosan képes vagyok. ^^” Eközben az egyik pincérnő már a kávés csésze darabjait söpri össze, s egy felmosórongyot készít, neki csak egy bocsánatkérő intéssel jelzem, s egy rövid „írja fel a számlámra” mondattal, hogy kifizetem a széttört csészét. Persze ahogyan segítettem felszedni a lapokat Midorinak, sikerült néhány pillantást is vetnem rájuk, holott nem volt alkalmam alaposabban megszemlélni őket. Azért az meglep, hogy elhozta őket, hogy megmutassa, ami azt illeti, nem divattervező tanoncot keresek, hanem műsorasszisztenst, de ha már itt vannak, azt hiszem, illik pár szóval jellemeznem őket.
- Egyébként ügyesen rajzolsz. Mindet te tervezted, vagy meglévő alkotásokból merítetted őket? – pislogok rá az asztalon lévő kupac tetején figyelő alkotásra, melynek részletgazdagságra egyből magára vonja a figyelmem.
- Látom, komolyan érdekel a divat világa. – konstatálom, ha pedig megengedi, a legfelső lapot a kezembe veszem, hogy alaposabban megvizsgáljam. Fantáziája van, az tény, ami nem kifejezetten hátrány.
- Ha tervezőként szeretném elhelyezkedni, kezdd el megtanulni a szakrajzokat, elengedhetetlen ugyanis, hiába jók az elképzeléseid. – meglesek még egyet-kettőt a rajzok közül, s látom el ezzel egy jó tanáccsal. Valamikor én is így kezdtem, azt hiszem, igaz, nekem a Fashion Academyn tanították meg a szakrajzokat.
- Úgy tudom, az én Abbym osztálytársa vagy, igaz? Szoktatok beszélgetni? Igaz, Abby nem sokat mesél arról, mi történik vele az osztályában. És tényleg, még egyszer sajnálom… Esetleg ha meghívnálak egy süteményre, talán tudlak vele kárpótolni egy kicsit. – teszem le végül a kezemben tartott rajzokat, úgy érzem, eleget láttam belőlük, hogy tudjam, a lánynak komolyak az elképzelései. Csupán az a kérdés, hajlandó lesz-e megpróbálni velem, vagyis nekem dolgozni, ha már ilyen sikeresen tönkretettem néhány rajzát a cappuchinommal. ^^”