[Umi-chan Csillámnyuszilelkisegélyszolgálata és könnyes fagyi ^^”]

Hát olyan nagyon nagyra sikeredett a kicsike kalandom a szennyes kosárral, pedig én nem akartam megtámadni, de hát olyan lehetett mint valami fekete lyuk, hogy csak így zsupsz, és már be is szippantott, csak aztán a nagy fenekemtől nem bírt tovább szlopálni, és még milyen szerencse, mert mi lett volna velem, ha teljesen, úgy nagyon tetőtől talpig magába szipuz, aztán soha többé nem menekít meg senki, és még Umi-kun se, és én úgy örültem, hogy a segítségemre sietett, hogy aztán még sírni is elfelejtettem, és milyen jó volt, hogy kiment buksimból, mert hát elég szánalmas volt már így is, hogy hatalmas fenékkel eltömítettem egy fekete lyukat, még ha bőgök is hozzá, mint egy bébi, szegény Umi-chan fejvesztve menekül előlem, és aztán kész vége mindennek, soha többé nem látom Bubu-chan, és a nyuszikáimat, és senkit sem.
Szóval ponty jó volt, hogy abbahagytam a sírást, és egészen azzal voltam elfoglalva, hogy minél kisebbre összehúzzam a fenekem, a végére már egészen úgy éreztem, hogy olyan erobikos videót is csinálhatnék a többi nagyfenekű hölgynek, akik mind vannak a világon, hogy majd együtt ledolgozzunk a légballonokat a hátsónkról, és aztán nem kell majd félnünk, hogy mindenhonnan előbukkanó feketelyukak akarják megtölteni a bendőjüket, velünk, mert nem lesz majd rajtunk finom falat.
Nagy küzdelem árán sikerült csak megszabadulnom a vendégelszívótól, de Umi-kun igazán nem adta fel a harcot, és végig küzdött értem hősiesen, és én gyorsan meg is háláltam azzal, hogy agyonlapítottam. O_________o Kétségbeesetten vetemedtem el egy másik irányba, amerre úgy gondoltam, már nem lehet ott Umi-kun, mert, hogy én igazán nem akartam, és minden nyuszikák legcsillámosabbika látja lelkem, hogy tényleg nem akartam őt bántani, és szóval én nagyon sajnáltam, és már épp nagyon bocsánatot akartam kérni, mikor Umi-chan váratlanul dőlni kezdett a nevetéstől. Előszörre majdnem meg is ijedtem, hogy annyira fáj neki valamije, hogy sír, és aztán mikor rájöttem, hogy nevet, úgy megörültem, hogy vele együtt görögtem jobbra-balra padlót felsikálva, fényezve, örültem, hogy örül, és nem mérges rám, amiért olyan nagy fenekem van, hogy ilyen csúnyán beszorultam, és hogy egy kicsit kimatricáztam, amiért megmentett, szóval nagy kő esett le a szívemről. ^.^
- Hát, úgy nagyon én sem tudom, csak biztos, mert sok-sok édességet szoktam enni, és nagy lett a fenekem, és aztán jött ez a vendégelszippantó fekete lyuk, és így beszippantott, én meg csak ott ragadtam. ” – összebandzsítva lestem az ádáz ellenségre, véletlen nehogy újra kedve szottyanjon megtámadni, mert akkor igazán nem tudtam volna, mégis mi tévő legyek, szerencsére azonban nem láttam nyomát, újabb akciót tervezne ellenem, így nyugodtan fellélegezhettem. – Úúú, tényleg szabad? *w* Én nagyon izé vagyok, vagyis hogy szeretek táncolni, mert az olyan jó, meg ugrálni is, mert az meg olyan csillámosan nyuszikás, úgyhogy én tényleg nem bánom, ha nem nézünk semmit, de ha mégis választhatok, akkor majd kitalálok valamit gyorsan. ^.^
Míg én éppen nagyon el voltam veszve a gondolataimban, Umi-kun csak hopp felzuttyant, és már vontatott is maga után, mint kis sárga autó szirénázva, hogy minél előbb odaérjünk az én már igazán nem is tudtam pontosan hova, minden esetre hiába akartam itt is, ott is lelassítani, hogy bambulhassak egy keveset, és nagyon meggyönyörködhessem a házát, mert hát igazán nagyon szép volt, mindenütt nagyon világos, és fényes, és olyan igazi csillámos hely, ahol például nagyon sok nyuszika is elfért volna, sőt még annál is sokkal, de sokkal több, szóval pontosan tökéletes házikó volt, csak olyan nagyon üres is, és szomorú egy kicsit, de mivel nem akartam elrontani Umi-kun kedvét, és egyébként sem volt egyáltalán egy picike pillanatom sem, hogy mondjak valamit, mert mire eszembe jutott volna, addigra már teljesen elzakatoltunk a gyorsvonattal, szóval így minden megtarthattam magamnak, amivel elronthattam volna lelkiszolgálatos bajtársam kedvét.
Alig jutottam végére abéli örömnek, nem csináltam rosszat házigazdámnak, hirtelen fékezés miatt majdnem halálra gázoltam, annyira elkalandozott rossz vezető voltam, és mi lett volna akkor, jött volna a mentőautó, nínózás, rendőrök, bammm!, oh!, szóval sehogy sem állt volna fényesen a nyuszibajszom és a végén soha többé nem is mehettem volna egyáltalánban Umi-kun, meg a szép háza és Tsu-Tsu közelébe sem nyáltengerben fürdeni, pedig hát igazán nem volt az annyira szörnyűséges.
Szerencsére a csillámnyuszik ügyesen kezelték a fejemben az indítópanelt, és mielőtt a piros jelzés kigyulladhatott volna, megállították a díszmenetet, hogy mindenféle balesetmentes szép napok, esténk legyen a továbbiakban, és teljesen tátott szájjal nézhessek a hatalmas szobába, ahol csak ruhák voltak. O_o
- Azta, Umi-kun, mennyi sok ruhád van, és mind milyen szép! ^.^ - ámuldoztam az ajtóból leselkedve befelé olyan titkosakciósan, hogy azért mégse legyek már annyira faragatlan, egyből bevessem magam ruhái közé, csak ha már a zöld jelzést is megkaptam. – Biztos szabad körbenéznem? *w* - alig jutott el kagylómig az engedély, máris beosontam minden további nélkül panda jelmezt vizslatni, és mindenféle cuki, csillámos, állatkás, szemet gyönyörködtető darabot keresni, titkon talán abban is reménykedve egy kicsit, hogy esetleg akad valami, ami egy kicsikét nyuszikás, de igazából bármilyen aranyos állatkás nagyon jól illet volna a zsiráfos mamuszhoz, amit Umi-kuntól kölcsön kaptam, szóval csak kicsit kopósan szimatoltam csillámnyuszmuszok után, és igyekeztem minél kevesebb ruhát feltúrni, hogy a kis rendetlenséget járulékos veszteségként betudhassa Umi-chan egy szerencsétlen vendégnek, és nagyon ne utáljon.
Nem akartam sokáig húzni sem az időt, de mégiscsak rettentő sok ruha volt ott, és annyira nagyon érdekes mind, egyszerűen nagyon nem tudtam volna választani, úgyhogy az első kezem ügyébe kerülőt gyorsan előszedtem egy kupacból, vagyis hogy igazából majdnem az első volt, csak mégsem, mert az nem tetszett, szóval egy másikat választottam végül, és az igazán nagyon aranyos volt. Hát nem pont az én méretem volt, de attól nagyon jó meleg, és tigrises mintás, és még kapucnija is volt két cicafüllel.
- Mumi… izéé, bocsi, Umi-chan! ^^” – öltözködés közben kicsit megzavarodtam, mert egy pirinyót beleszorult a fejem a saját pulcsimba, de eszembe jutott, hogy mit nézhetnénk meg, és feltétlen meg kellett osztanom Umi-kunnal is az ötletemet, meg hát lehet, hogy nem is tetszett volna neki, és akkor mást kellett volna kitalálnom, vagy közösen is kitalálhattunk volna valamit, szóval el kellett neki mondanom, hogy megvitathassuk a dolgot. – Umi-kun, képzeld, eszembe jutott, hogy mit nézhetnénk meg, mert én nagyon szeretem a meséket, és lovakat is, bár nem annyira, mint a nyuszikákat, azokat nagyon jobban szeretem, szóval kicsit sajnálom is a lovakat, hogy azokat annyira nem szeretem, de hol is tartottam? – nyálas pulcsim végre lecuppant szopottgombóc buksimról, és végre rendesen tudtam beszélgetni Umival csak sajnos hogy elszakadt a nyuszilánc, és hiába volt búj-búj-zöldág, már nem igazán tudtam, hogy merre is meg mit is, szóval kicsit tanácstalanul néztem a semmibe, hogy mi legyen.
Egyre jobban éreztem magam, hogy Umi-kun itt volt, és hogy beszélgethettem vele, és hiányzott Bubu-chan, és még mindig nagy volt a fenekem, de Umi-chan nagyon sokat segített nekem, például most is elmondta, hogy hol is tartottam, meg mit is készültem elmondani, amit teljesen kicsit sem mondtam végig, hogy a Szilajt szeretném megnézni vele, de végül is megértett engem, és ennek nagyon örültem, és annak is, hogy végül is sikerült átöltöznöm, pedig majdnem nem, mert már a fejem is nagy, és nem tudom, mikor nőtt meg. O____o”
- És aztán meg, ha megnéztük a mesét, és még kedvünk is lesz, akkor még ugribugrizhatunk egy kicsit a tükrös termedben ugye, vagy micsudi is az, meg még koregrafiálhatsz is engem, ha gondolod, de csak ha nem leszel fáradt, mert nem akarok, hogy elfáradj, és aztán meg rossz legyen neked. – fejtettem ki a véleményem mindenről mindenféle kimenetben, csak hogy már tényleg minden át, és össze és vissza, de végig meg legyen beszélve. ^.^
Annyira örültem is magamnak, meg terveimnek, meg annak, hogy Umi-chan is jól érzi magát, hogy már teljesen abban a tévérzetben éltem, mennyire, de tudom is én, hogy hol és mikor és merre is kell közlekedni, vagy csak úgy egyszerűen zárlatot kapott a nyusziirányítóegység, minden esetre elindultam valamerre, amerre úgy gondoltam, hogy mennem kell, mert, hogy arra lehet a tévé, vagy mégsem.
Hát kicsit úgy össze is voltam kuszálódva meg nem is, az is lehet, hogy a cicafüles kapucni leárnyékolta a vételt, mert én igazából nem akartam udvariatlan, és rossz, és minden lenni, és nem is akartam felfedezőkörútra menni Umi-chan lakásában, vagy legalábbis nem kérdés nélkül indultam volna neki, de egyszerűen se kép se hang nem volt, hanem olyan ébren levős alvajárás, vagy mi a szösz.
Az egyik fal előtt aztán már kénytelen voltam megállni, mert sehogy sem ment az átmenetel, pedig nagyon próbálkoztam, hogy jó házigazda legyek, és megmutassam Umi-kunnak, hogy merre tudunk majd filmet nézni, vagyis mesét, de rá kellett kapcsolnom a kicsi fejemet, hogy most aztán nagyon de nem otthon voltam, mert akkor most nem akarnék lyukat ütni valaki más házának a falára, hogy a szobámba invitáljam, egyszóval teljesen halálra vált kicsi nyuszikaként lapítottam elfehéredett orral, hogy szegény Umi-kunra most biztosan a frászt hoztam, és majd azt hiszi, hogy szellem vagyok, és majd úgy égnek is áll a haja, és soha többé nem fog hozzám szólni, és mahh. ToT
- Én, Umi-kun, én az úgy volt, hogy… én nem akartam ám nagyon rád hozni a frászt… meg kicsit se! :oCsak izéé, hát nem tudom, mi történt, de azt hittem, hogy én vagyok otthon, és szóval akartam neked csinálni a mesét, hogy ne unatkozz, és aztán itt voltam, meg a fal is, és nem tudtam tovább menni, szóval rájöttem, hobnyomnyom… - nagy magyarázásom közben még a cicafüles kapucni is megpróbált szabotálni, és minden képességét bevetette, hogy belém fojtsa a szót, rácsúszott az arcomra, és eltakarta a számat, és nem találtam ki, és aztán végül addig csalapáltam, a helyére költözött, és akkor gyorsan ledúrtam a fejemről, hogy nehogy még egyszer belekavarhasson a beszélgetésembe. :oSzegény Umi-chanra rá sem mertem nézni, nem tudtam, most mégis mennyire lehet ijedt, de aztán meg én is megijedtem, hogy már lehet, hogy el is ájult, és megint jönni fog a mentő, és úrég!, szóval muszáj volt rákukucskálnom, hogy körözött bűnöző vagyok-e már, amiért halálra rémítettem szegényt, vagy még megér egy imát, mert akkor esküszöm én utána többet soha-soha-sohaaa nem leszek rossz!, és komolyan. p.p  - Umi-kun, jól vagy, ugye? Minden rendben van, Umi-kun, igaz? Ugye, nem haragszol, ugye? Én nagyon sajnálom, hogy itt mindig annyi balhéba keveredek, mert, hogy én az előbb is nagyon azt hittem, hogy otthon vagyok, és aztán végül is most nagyon nem otthon vagyok, és most biztosan teljesen frász vagy, és nem vagyok ám szellem, csillámnyuszibecsületszó!
Annyi sok kalamajkát csináltam már szegény vendéglátómnak, hogy nem csoda, hogy a vendégelszippantó fekete lyuk is rám fente fogát, mert bizony már előre tudta, hogy nem lesz egyszerű moziparti ott, ahol én vagyok, pedig nagyon szerettem volna, tényleg, hogy jól érezzük magunkat, és még fagyit is hoztam, és lehet, hogy nem lenne szabad ennem belőle, hogy ne legyen nagyobb a fenekem, de akkor is akartam lelkisegélyszolgálatos nyuszpajtásommal fagyizni, és mozizni, és már koregráfiázni is, és mindent!
Végül magam sem tudom, hogy, hogy nem, de nem jött a mentő, és Umi-chan is egészen élőnek nézett ki, és ő sem lett szellem, és nem akartam, hogy féljen, és reméltem is, hogy nem fog, és szóval ördögűzés nélkül túlléptünk az eseten, és mehettünk ügetve száguldó mesét nézni, vagyis hogy ügetve száguldozó, és még annál is jobban pacikat nézni, főleg egy pacit, és indiánokat, és talán legközelebb meg, ha Umi-kun megint megengedi, hogy elmenjek hozzá, akkor talán a Mackótesót is megnézhetjük, mert azt is szeretem, és van benne néhol nyuszika is, de a macik is nagyon cukik, szóval azt is megmozizhatjuk esetleg. ^^”
Lent a földszinten úgy döntöttem, hogy mielőtt még sokkal nagyobb balhékat kevernék Umi-channak, mint amilyeneket eddig, inkább egy helyben maradtam, ahol mindenféle veszélyes és veszélytelennek tűnő tárgytól karnyújtásnál kicsivel nagyobb távolságra voltam, és vételzavaró cicafüles kapucni sem volt rajtam, úgyhogy igyekezetem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy ne okozzak semmit, amitől jönnek a nínók, és helyszínelés, és szentséges csillámnyuszikák! °O° Szerettem volna segíteni Umi-kunnak, de féltem is, hogy valamit rövid úton tönkre teszek, és azt meg inkább nagyon nagy ívben elkerültem volna.
Egyébként is Umi-kun sokkal jobban boldogult azokkal a színes gombokkal, és lapos tévével, és mindenféle ketyerével, és annyira ügyes volt, hogy egy szempillantás alatt sikerült beüzemelnie a mindent, és csak annyi volt a dolgunk, hogy leüljünk a fenekünkre, és nézzük a mesét, és úgy örültem, hogy Umi-channal mesézhettem, még akkor is, ha közben kicsit szomorú is voltam, mert még fagyi is volt. *w*

[Umi-chan Csillámnyuszilelkisegélyszolgálata és könnyes fagyi ^^”]

Idegesen tipegtem-topogtam egyik lábamról a másikra a „gyorsan ki kell mennem a mosdóba”-táncot járva, bár nem kellett, de attól még ugrándoztam ide-oda, nagyon vigyázva, hogy egészen picikét se juthassak semmi közelébe sem, ami esetlegesen leeshetne és nagyon végveszélybe keveredhetne a társaságomban, mert Umi-kunnak nagyon szép háza volt, olyan igazán hatalmas és világos, és kellett volna néhány csillámnyuszi, de így is szép volt, és hatalmas szörnyűség lett volna, ha vétekből valami bármit is elrontottam volna benne, mert hát már így annyi minden galibát okoztam, hogy biztos kicsi noteszbe vezeti a számlát a mindenféléről, a mosásról, a videó kölcsönzésről, a vendégelszívó bekapcsolásáról, meg hát nem tudom, de elég sok minden van a házban, ami még elromolhat, és én azt nem akarom nagyon.
Igyekeztem jónak lennél, minél inkább, annál jobb volt, vagyis hogy izé, én megpróbáltam, és nagyon, és már nem akadályozott a gonosz cicafüles támadó kapucni sem, szóval mindent jól láttam, és nagyon figyeltem is, annyira, hogy mikor teljesen váratlan bekerült a képbe Umi-chan feje, ijedtem ugrottam egy akkorát, majdnem kismacskaként tapadtam fel a plafonra púpos háttal pisszegve, de csak kicsit voltam gyáva csillámnyuszi, meg hát tényleg annyi galibába keveredtem, hogy hirtelen már bármi megtörténhetett, és nem akartam, és szóval ezért reakcióztam riadt üregi nyusziként, és sprinteltem fedezékbe, bevetődve a kis asztal és a kanapé közé, onnan kémleltem ki nagy gülü szemekkel veszély után szimatolva.
- Ja, hogy csak, Umi-kun… Ihi, csak te vagy az, hála a csillámos nyusziverzumnak! – sóhajtottam megkönnyebbültem, mégiscsak megmenekültem, hirtelen előbukkanni sütiszellem elől, mert, hogy akár az is lehetett volna, aki felvette Umi-chan alakját, vagy nem is tudom, csak egyszer láttam azt a nagyon ijesztő filmet, és komolyan nagyon ijesztő volt, és szellemes, és igazából abban is volt vendégelszívó… :oMármint az olyan szellemelszívó porszivattyú volt, amivel nem kicsi cuki porcicákat lehetett gyűjteni, hanem olyan nagyon rémisztő kísérteteket, és ilyen egyberucis bácsik csinálták, de lehet attól, hogy Umi-kunnak vendégelszívója azért kapcsolt be, mert végül is szellem vagyok, vagy valami hason ló, vagyis nem ló, még póni sem, hanem nyuszi, és most tényleg hason rejtekelő csillámnyuszika voltam, de ez nem jelentett semmit, csak, hogy… hogy nem tudom.
Labirintusban elvesződve kecmeregtem ki rejtekhelyemről, kicsi fényes lámpást követve, mely Umi-chan felé vonszolt, hogy aztán ott a megvilágosodás kicsi léggömbjeként pukkanjon ki, csillámsegélyszolgálatra volt szükség, habár nem lelkire, de jól jött a támasz az olyan nehéz kérdések eldöntésében, mint milyen pattikukoricát csináljunk, és rám aztán számíthatott Umi-kun, hát pont a döntések nagymestere voltam, úgyhogy rögtön válaszoltam is minden hezitálás nélkül. - Nem tudom… ^^” Te melyiket szereted jobban, mert én igazából mindegyiket biztos, vagyis nem kóstoltam az összes féle fajtát, de attól még mindegyik nagyon finom lehet, szóval válassz te, én meg majd inkább leszek az erő-ember! – kacsintottam rá két nyuszifül kíséretében, és a megpakolt tálcával kezdtem barátkozni.
Képzeletben már száguldott is chibiÉnem kicsi sárgavillogós targoncájával, elszállítsa a nehéz rakományt helyére mindenféle kúlos manóverezéssel, de akármilyen ügyes is volt képzelgésem, én már nem voltam biztos benne, hogy annyira nagyon az leszek, amennyire szerettem volna, aztán még a kézifék is csak úgy beletaposta a gázt a tövébe, hogy miféle zombipokalipszis készülődik közel, s távol, mert nekem azt nem volt szabad néznem, nagyon is biztos volt, hogy Nyuci-chan nem szeretné, ha nem csillámnyuszis csodameséket néznék, amik kicsit sem ijesztőek, csak néha, meg néha más is, és mindegy, ha zombipokalipszis volt, akkor meg kellett mentenem Umi-chant. (°O°)
Még fel sem emeltem a tálcát, máris tettem vissza a helyére, és nyomban vetődtem Umi-chan mellé, hogy a konyhapult óvó árnyéka mögé bújhassunk, mely ápolt és eltakart, jobbára eltakart, és nekünk pontosan ez kellett, hogy nehogy meglássuk a zombipokalipszist, mert ha mi nem látjuk, akkor ők sem látnak, ez már nagyon is biztos, és nem szokott mindig beválni a módszer, de ha csendben leszünk, és magunkhoz vesszük a konyhai hadieszközöket, bántódásunk nem eshet biztosan.
- Umi-chan, nagyon biztosan 100% zombipokalipszis lesz, mert ha igen, akkor nem mehetünk innen többet a konyhából sehova sem, amíg el nem mennek a zombik, és csendben kell maradnunk nagyon.
Miután így leterveztem a tervezetet, és teljes nyugalommal hallgattam, hogy pattog a kukorica, és meg sem zavarta a kicsi fejem, hogy nem vagyunk csendben, Umi-kun úgy döntött kisegíti kicsike defektes mentőkocsimat, és úti célba szállítja hadirokkant irányító nyusziparancsnokot, aki teljesen lesérült a hirtelen történt targoncatálcás ütközés következtében, amit a valójában nem is létező zimbipokalipszis idézett elő, hogy szóval végül is túlélte a kis csillámparancsnok, és nem volt világvége, és konyhaháború sem, és én igazán nagyon szégyelltem magam, hogy megint galibát csináltam. ”
- Umi-kun, ne haragudj, hogy mindig csinálom neked a balhét, pedig igazán nem akarom, és már nagyon rajta voltam a dolgon, aztán mégis csak sikerült, mert egy kicsit felgyűrtem a nappaliban a szőnyeget, mikor bekotortam a kanapé elé, de aztán visszaigazítottam, és most zombipokalipszis, és tényleg azt hittem, hogy most nagyon nagy baj lesz, mert Nyuci-chan biztos nem akarná, hogy zombipokalipszisben vegyek részt, szóval azt akartam, hogy ne lássuk őket, mert akkor ők sem látnak, és ha mégis, majd azt mondjuk, hogy nem vagyunk ott, szóval én csak meg akartalak védeni, mert befogadtál ilyen idegennek, és csillámnyuszilelkisegélyszolgálatot tartasz nekem… Szóval jó leszek, Umi-chan, ígérem! T.T
Könnybe lábadt szemekkel lestem Umira, hogy ugye akkor most nem kell hazamennem, mert igazán szerettem volna megnézni vele a Szilajt, és táncolni is, és még beszélgetni, mert olyan aranyos volt, hogy nagyon, szóval máskor is szívesen találkoztam volna vele, és akár még játszóterezni is elmehettünk volna, meg a kisállat-kereskedésben megnézni az ablaknál a nyuszikákat, és Tsu-Tsuval is sétálhattunk volna. :(Rengeteg sok mindent csinálhattunk volna, és már éppen készültem teljesen elsiratni mindet, mikor Umi-chan megnyugtatott, hogy semmiféle kihajigálósdi nem lesz, és innentől kezdve majdnem zökkenőmentesen döcögött be a mi kis csillámvonatunk a vágányra, csak még a tálcakanyarnál siklott félre, meg mikor kicsit lefagyiztam Umi-kun takaróját, de az is nagyon véletlen volt, meg egyszer véletlen meg is ráztam, mikor nem tudom hol töltődtem fel, de éppen mindketten papírzsepire pályáztunk, és akkor is kicsit kizökkent a helyéről a segélyjárat, de aztán visszakoccant. *w*
Azért egészen jól alakult a mesézést, azt leszámítva, nem is tudtam, miért ilyen szomorú filmet választottunk, mert a vége annyira nem volt szomorú, hanem szép volt, de akkor is Szilaj elhagyta a barátját, és én például sohasem akartam volna elhagyni a barátomat, még akkor sem, ha például Bubu-chan meg velem maradt volna, mert én Hana-chant is nagyon szerettem, de közben meg azért mégiscsak szeretem a Nyuci-chanomat, és egyáltalánban nagyon nem értettem, hogy lehetett dönteni, és éppen ezért nem is nagyon láttam végig a mesét, mert idő közben már semmit sem láttam a sok kis HALtól, ami a szememben úszkált, és kigördült, és lecsorgott, és orrommal fényes kis gömböt fújtam, ami kipukkadt, és teljes katasztrófa volt. p.p
Zsebkendőmbe hüppögve lestem az oldalán fekvő Umi-chant, aki pont úgy nézett ki, mint az egyik mesében az a deszka-barát, hogy csak így el volt dőlve, és szomorú volt, mert szerintem az a deszka-barát is szomorú volt, és aztán végül szegény Umi-chan is elmondta, hogy teljesen de nagyon hogy lehet már ilyen mesével megmerényelni mindenkit, mert például ennek az eleje is szomorú, meg a közepe is, meg a vége, és szóval mindig van valami katasztrófea, amit kiraknak a kirakatba, és aztán állandóan csak azt lehet nézni, és még akkor sem jó a vége, ha minden jó.
- U-u… Umi-cha~haan! ToT É… én teljesen nahagyoon megértelek, és Umi-chan. T-T Olyan egy goni ez a mese, és nincsen apukám, és nincs itt Nobu-chan, és nem akarom elhagyni Hana-chant, és azt is szeretném, ha te is örökre a barátom lennél, mert olyan aranyos vagy, és azt is szeretném, ha te is azt szeretnéd, hogy a barátod legyek, és neheem akarom, hogy szomorú legyél, Umi-chan... p.p – annyira, de nagyon próbáltam elmondani Umi-kunnak, hogy ne legyen szomorú, hogy csak még jobban kellett sírnom, és teljesen olyan katasztrófeálisak lehettünk, mintha csak zombipokalipszis söpört volna át rajtunk, azt pedig nem szabadott. O_o – Uhu…Mi-chan, ha valami bánt, elmondhatod nekem, és akkor én majd biztosan megküzdök vele, hogy jobb kedved legyen! – ajánlottam fel a segítséget, mert a nyuszibecsületszavamat adtam a csillámugris kódexre, hogy vigyázok a barátaimra, és segélyezek, és jó leszek, és szóval akartam nagyon.
- Ha attól jó kedved lesz, és nem szomorkodsz, és nem fogunk többet ilyen goni meséket nézni, amiktől mindketten leeresztett lufikként fetrengünk a szomorú földön, akkor megtanítok neked egy táncot, amit én ismerek, mert azt a Csicsi énekli, és olyan nyuszikás, és tudod, a kedvenceim a nyuszikák, a Toppancs is, csak nem szeretem a Bambit sem, mert az is szomorú mese, de erről most nem beszélhetek, mert azt akarom, hogy vidám legyél, szóval a fagyit is vihetjük, és akkor biztosan nagyon nem lesz nagy baj, ha elmajszoljuk, míg táncolni nem kezdünk, mert én úgy láttam, maradt még pár falat dinnyés, és nem akarom, hogy árva legyen, és egyedül olvadjon meg, és azt senki sem akarná, és nem lesz belőle baj, ígérem, hogy ha rád törnének miatta a zombipokalipszisek, akkor megvédelek mindenképp! – zártam le egy x-szel a mellkasomon, ezzel szívembe véstem az ígértet, és most már semmiképpen sem lehetett onnan kiszedni, lovagias ruhás küldetésem volt jól viselkedni, és közben Umi-chant is jó kedvre deríteni.
- Umi-kun, szerintem most lehet, hogy előre engedlek, hogy megmutasd, merre is kell mennie a menetnek, és akkor biztosan nem fogunk eltévedni a házadban. ^.^ - matricaként tapadtam égő fenekű bogárként vezető Umi-kunra, a sötétségben az éjszakára, vagyis hogy izééébizé… kicsikét megzavarodva kavarodtam vissza ahhoz, amire elsőleg is gondolni akartam, hogy olyan pont, mint a világosság az éjszakában, és hagytam magam megvezetni jófelé.
Nem akartam megerőltetni a beszélgetés témát, mert Umi-chan aranyos volt, és nem olyan gonosz fogkrémes tubus, ami nem akarta nekem adni a fogkrémet, pedig neki nem is volt foga, szóval nem akartam őt is kipréselni, mert nem akartam, hogy fájjon neki, meg nem vagyok erőszaki sem, biztosan, hogy ugye nem.

[Umi-chan Csillámnyuszilelkisegélyszolgálata és könnyes fagyi ^^”]

Nagyon frászban igyekeztem minél előbb jobb kedvre toppantani Umi-chant, nem akartam olvadt fagyiként csöpögjön széjjel, mert hát ha nem tudnám összekaparni, nem lenne a barátom, és szegény Tsu-Tsu is gazdi nélkül maradna, és miért is lenne ilyen csodálatosan szépséges lakása, ha nem is lakhatna benne, csak úgy picsi-apcsálhatna a padlón, míg fel nem szárad, és igazán nem akartam, és tényleg nagyon gonosz mese volt, és én nagyon nem szerettem az ilyeneket, és attól még igenis szerettem a Szilajt meg a szerelmét, meg az idiános fiúkát is, de nem hagyhattam, Umi-chan teljesen elszontyolodva szottyadjon össze kifacsart narancsként. T.T
- Szent csillámos nyusziverzum! O_o Hát mégis ki lehet olyan álnok és szívtelen, és borzalmatos, hogy azt merje csinálni, hogy utáljon téged, Umi-chan, mikor te vagy az egyik legaranyosabb emberke a világon, és hát nem létezhetik, hogy bárki is ne szeressen, mert az… az biztosan nagyon HÜLYE! > – jelöltem ki nagyon is indulatosan, hogy márpedig más nem lehet az a gonosz, aki utálkozik pont Umi-kunon, mint nagyon-nagyoooon buta, és hát igazán kicsikét sem gondolkoztam el, csak így visszapörögve, hogy hol is görögtem el nagyon csúnya szavalás közepette. Mentemben megakadva hápogtam, micsoda káromolás csináltam én itt, és most szegény Umi-chan is biztos azt hiszi, hogy valami feslett életű erkölcs vagyok, amiért csúnyán beszélek. >o<” – Vagyis hogy mármint is, úgy értettem nagyon nagy buta az a valaki, aki bárki, és nem szeret, és még azt is meri mondani, mert az biztosan csak nagyon nagy irigy lehet, mert téged biztosan mindenki szeret, mert nagyon kedves vagy, és okos, és ügyes, és nem is félsz a zombipokalipszistől, szóval igazi meseherceg vagy, Umi-chan. *w*
Igyekeztem bazsarózsázni lelkét, meg mindenféle parfümmel permetezni, szépen kivirágosodjon, ne szomorkodj, mert a végén akkora tengert sír, szegény egérkék csónaképítésre kényszerülnek, ennyire biztosan nem voltak szomjasak, és nem is akartam Mi-chan szomorú legyen, kicsi szívem millió szilánkosan szurkált, ennyire fáj neki, gonoszakat mondanak az emberek, pedig még igazak sem volt, teljesen biztos voltam benne. Könnyes szemekkel lestem rá, mégiscsak sikerült megint egy újabb galibát csinálnom neki, mert hát ha nem akartam volna mesét nézni vele csillámoslelkisegélynyusulásból, akkor most nem lenne így letördelve, mint a bili füle, és akkor biztosan nem majszolt volna be olyan csekély mennyiségű édességet sem, amit megevett, pedig én meg sokkal nagyobb halmot lapátoltam be a kicsi számba, és az összes fagyim elfogyott, és megettem a pattikukoricát is, és még valamit, amire már nem is emlékszem, meg még vagy öt zacskóval felbontottam ezt is, azt is, szóval lehet, hogy azt hitte, mindent ő falatozott fel, mikor az az én bélpokolfajzatom volt, ami a pocakomban tömte tele éhenkórász gyomrát, vagy lehet, hogy az én gyomrom volt éhenkórász, de a lényeg akkor is én voltam a pusztításban.
- Óóó, Umi-chan, én kicsit szégyenesen, de százezerszázalékosan biztosíthatlak, hogy nem benned lakik az édességfaló szörnyeteg, ami elpusztította a zombipokalipszis tartályokat, hanem én, vagyis hogy én vagyok az egyedüli kaja-pusztító terminátor csak és kizárólagosan, és te annyira nagyon szép vagy, hogy nm szabad azért elkeserűdösnöd, mert van néhány gonosz emberke, akik átcsábosodtak a sötét oldalra, mert nekem is van VéderÉnem, de attól még nem hallgatok rá, bármennyire is undormányos, mert én nem szeretek gonosz és rossz lenni, és azt szeretem, ha mindenki boldog, és szeretném, ha te is boldog lennél, és nem szomorú, szóval kérlek szépen Umi-chan, ne legyél szomorú, mert elég az, ha te tudod, hogy csudiklassz meseherceg vagy, és senki sem álmodozhat jobb és szebb barátról és nyusziszerelmesről, mint te vagy. ^.^
Szolgálataimat minden ízben könnyfelszárításra, és egyéb nem kívánt folyós ragacsok feltörlésére ajánlottam kicsit ügyetlen, de annál céltudományosabb zsebkendő adagolóként, miközben nagyon imádkoztam, csillámoljon fel boldogság kicsi szikrája Umi-chan szemében, még sincsen elveszve a világ, és nagyon szerettem volna, ha elhiszi a sok-sok mindent, amit elmondtam neki, mert minden egyes hangja igaz volt, még a h-betűs szót is annyira komolyan gondoltam, hogy ki is mondtam, amit pedig nem lett volna szabad, mert most biztosan igazi gengszternek tűnhetek, aki fekete kiskosztümben ücsörög rózsaszín babzsákfoteljében kicsi feszér nyuszót simogatva ölében, pedig igazán nem én voltam a tündérkeresztanya, még ha szerettem is volna az lenni.
Azért megkönnyebbülve gördültem le a szikláról, végül is nem volt már annyira bánatos Mi-chan, hogy ne legyen kedve táncizni jönni velem, azonban a fagylaltos falatozást végül visszaszippantóztam magamba, nehogy újfent felkavarjam vele így is óceánosan hullámzó lelkét. Helyette inkább kicsi vonatosan csimpaszkodtam pulcsija szélébe, le ne maradjak a tánciba vezető rögös úton, nehogy megint valami balhét csináljak szegény Umi-channak, aki már így is biztosan fáradt volt a szomorkodástól, vagy csak szomorú volt a fáradtságtól, a lényeg ugyanaz volt mindenképpen, hogy végül is csak nem voltam jó barát, hogy rázúdultam így ismeretlenül, de most már akkor is szent kötelékemnek tartottam vele, hogy mindenképpen lefogjam valami, ami kedvet szuttyongathat belé legalább egy kicsikét, és ennek Csicsi mindenképpen a legeslegjobb módja volt. *w*
- Umi-chan, remélem, nem nagyon vagy fáradt, mert hát nem biztos, hogy neked is sok idő lesz megtanulni, de nekem sok idő volt, míg tökéletesen megcsináltam a nyuszi-táncot, és szóval biztos ügyesebb vagy mint én, de ha véletlen a földön fetrengenék előadás közben, az nem a része a táncnak, hanem csak úgy éppen… ööö… hangyapásztorkodom! Ihiiigen, ez az! ^3^ - jutalmaztam magam képzeletbeli pacsival, amiért sikerült ennyire hihető kimagyarázkodást találnom rá, miért is leszek többet a padlón, mint kéne, elvégre is biztosan sokszor ellenőrizgetni kell, mit is csinál épp a sok láthatatlan hangyafarmer meg a bébijeik. – Először is kell nekem egy ilyen izé, ami pont ideillik ebbe a bigyóba, és olyan, amit bele szoktam dugni, hogy fülhallgathassam a cuki zenéket, ha mondjuk nincsen más dolgom, meg néha mikor van más dolgom, akkor is, de szóval hogy egy ilyen kell, és akkor jó is lesz, ugye, Umi-kun?
Miután végül is megmagyarázni nem, megmutatni viszont még csak-csak sikerült valahogy, hogy ilyen izé kell, ami olyan, amilyen, már semmi más nem volt hátra, csak kicsi nyuszifont rábírni, nyuffantsa be Csicsit, jó kis csörgős nyuszi-tánccal együtt. ^^ Szépen letisztítottam mindent Umi-channal, hogy hát én így az első néhány pici pillanatban, úgy másfél percig csak úgy magamtól táncolok, és ha nagyon belejövök a dologba, akkor ne ijedjen meg, de lehet, hangyapásztorkodok egyet, mert nagyon elfáradok, de ha nyekkenést hall, akkor sem kell megijednie, csak nyugodtan táncizzon tovább szabadon, míg végül meg nem pöcköli fülét a kicsike kislány csilingelő hangja, hogy ugorjon.
- Szóval Umi-chan, mikor ez a rész jön, hogy Csicsi azt dalolja: „Egy ugrás, hopp!”, na akkor szépen páros lábbal fel kell ugorni, csak nem olyan nagyon magasra, hanem olyan kicsit pufók lusta nyuszikásan, és közben meg a kezedet így kell tartani, mint a Télapóünnepkor az ilyen piros-fehér csíkos cukorkák, hogy így kicsikét lefelé kell konyulni. És aztán meg megint az lesz, hogy ugorni kell, és akkor is ugyanezt kell csinálni, mert hogy ez olyan nyuszitáncos, de csak óvatosan, mert nem szeretném, hogy véletlen eless, és aztán megüsd magad, és hogyha nagyon elfáradsz, akkor se hangyapásztorkodj inkább, hanem csak csücsülj le nyugodtan, és majd addig megvárlak. ^.^ Aztán, hogyha ugrottunk kettőször kicsi lekonyított cukorpálcákkal, utána le kell guggolni, és mikor felállunk, akkor jön az, hogy nyuszifület csinálunk a kezünkkel, mert, hogy Csicsi is pont azt énekli. – szemléltettem példázatosan a két kezemet tenyérrel kifelé simítva búrámhoz, aztán tovább énekelve a szöveget csak úgy magam elé igyekeztem fonalat ragadni, minek is kell következőnek lennie a nyuszifüles után. – És „megrázzuk egy kicsit… igen!” *w*
Nagyon szerettem volna, hogy végül is majd nyuszulós tánccal felderüljön kicsit Umi-chan, és ne legyen rossz a kedve, szóval reméltem, működik az ugrizás, mert én sokszor szoktam, ha nem jól vagyok, és olyankor vagy bejön, vagy annyira nem, hogy csillámoslelkisegélynyusziszolgálatot kell keresnem, de úgy éreztem, én most már igazán jól vagyok ahhoz, hogy a továbbiakban átvegyem a megtisztelt pozíciót, és én vezényeljem ezentúl a segélyezést.
- Most megint kettőször kell ugrándozni, de csak úgy lassan, mert az úgy jön a szövegben, hogy így hopp… és hopp, és utána pedig megint le kell guggolni, és ilyenkor figyelni kell, hogy ne legyél Tejfel Jancsi, hanem csak ügyesen felkelni, és kész is, vagyis hogy nem úgy kész, hogy vége, hanem hogy lehet szimatolni, ilyen szukor kisz nyuszimuszosan. *w* - szippancsoltam a levegőbe égnek emelt orralt, közepében meg még forgattam is kicsit a fejem, de nem nagyon, csak hogy miniszellő legyen, mert úgy biztos jobban lehet szimatolni. - Mikor meg vége a szimatolásnak, és azt mondja, hogy pont olyanok vagyunk, mint a nyuszikák, akkor így kell táncolnunk. – belekapaszkodtam Umi-chan kezeibe, és elindultam vele körbe karikára ugrándizni, mint a nyuszikák. *o* Nagyon szerettem Csicsit, meg Pimpinkint és a nyuszi-táncot is, meg azt is, hogy Umi-chan megtanulja velem. – Na, hát aztán ez a cuki nyuszi-táncis rész eddig tartott, mert most megint olyan szabad rész következik a dologban, amit bárhogy lehet táncolni, úgy is, ahogy a Csicsi csinálja, de ahogy szeretnéd, az is teljesen megfelelő. ^^

[Umi-chan Csillámnyuszilelkisegélyszolgálata és könnyes fagyi ^^”]

Még én úgy kicsikét pontosan nem arra figyeltem, hogy nem is tudom, szóval én nagyon igyekeztem koncertricálni a táncos tanításomra, aztán meg hát annyira hiábavaló volt, hogy végül is leragadtunk a sokkal érdekesebb hangyapásztorkodásnál, és hát én is megértem, mert az egy nagyon izgalmas foglalkozás, és azért reméltem, hogy Umi-kun nem akar majd beszállni, mert nem akartam, hogy ő is sokszor nézegesse a földet olyan közelről, hogy a végén az fájjon neki, mert bizony néha elő szokott fordulni, hogy annyira de nagyon sikerül meglesni a kicsi szorgos jószágokat, hogy koppan egy és más, szóval nem voltam én irigy, meg reméltem is, nem csucsul a vállamon kicsi sárga pacaszörny, aki rágja a fülemet, irigyeljem el Umi-chantól a megtisztelő hangyamesteri pozíciót, csakhát mégis.
- Óó, Umi-chan, nem-nem-nem-nem-nem! – tiltakoztam erős kézjelzésekkel, és mindenféle neonosan villogós feliratos táblával, hogy semmi hangyapokalipszisről sincs szó, csak ez is olyan vakondlárma, mint a zombis volt. ^^” – Én nem akartam nagyon rád hozni a frászt, meg hát nem is akartam kicsit se, és nem egészen vannak hangyák, hanem hogy… - fejemet vakargatva igyekeztem kitalálni, hogy mégis hogyan is mondjam el a dolgot anélkül, hogy totálisan dili-bilinek tűnnék, és ne akarna Umi-chan hazaküldeni, mert teljesen kiborítottam nála a bilit és még dinka is vagyok. :oNehéz feladat volt, de pedig csak mondanom kellett valamit szegénynek, mert hát már egészen kicsi választotta el tőle, felborigassa az egész szobát és zseblámpás helyszínelős nyomozást tartson az egész lakásban. – Hát, tudod, Umi-chan… Én csak úgy mondtam, hogy kicsikét hangyapásztorkodok, mert nincsenek nálad apró bogarak, akik igazi súlyemelőbajnokok, hanem csak nem akartam, hogy megijedj, ha véletlen úgy nagyon hirtelen beborulnék valami heves mozdulat közepette, és kicsit közelebbről is megvizsgálom a talajt.   Szóval nem akartam én, hogy félrevezesselek ezzel a dologgal, és most akkor haragszol? T.T
Szerencsére Umi-chan nem akart a kapucnijánál fogva kivonszolni engem a lakásából, sőt, még azt is nagyon kedvesen felajánlotta, hogy megtanít nekem ő is egy táncot, és hogy be is öltözhetünk, mert hogy hála a magasságosnak, végül is nem lepték el a pici hangyuszok a nagyon szép és óriásian hatalmas lakását, és annyira kis kedves volt, egészen könnyes lett a világ is, legszívesebben széjjel és össze-vissza szuttyongattam volna, helyette azonban csak kértem, vezessen fel az emeletre életnagyságú barbiesat játszhassak vele. *w* Nem akartam én lenni parancs, vagy ilyesmi, csak hát az olyan jó dolog volt, mikor mások megengedték, hogy öltöztessük őket, meg például szerintem nagyon szépen is fel szokott öltözni mindenki, vagy hát nem mindig, de azért akkor is különlegesen egyediek, és én is szeretnék mindig mindenfélébe öltözni, csak hát azt nem lehet, mert nálunk kötelezve van az egyenruha. :/
Amint felértünk az emeletre, ügyelve, hogy az odavezető veszedelmes úton nehogy újfent tagadhatatlan vonzalmat ébresszek a fenekem és a vendégelszívórendszer között, baj nélkül beámuldoztam a gardróbba, mert bizony még mindig pontosan olyan fantasztikus hely volt, mint mikor itt hagytuk, és én is annyira szerettem volna egy miniNarniát a szekrényembe, mint ahogy Umi-channak volt, és bár volt benne néhány holmi, azért nekem még mindig csak olyan szekrényméretű szekrényem volt, és nem ilyen hatalmas ennyi sok jó dologgal. *w*
-   Umi-chan, te miféle ruhára gondoltál, csak mert nem akarok olyat választani, amit nem szeretnél felvenni, meg nem jó benne táncolni, meg ilyesmi. ^.^ - ugyan vágyakozva vetettem egy, kettő, sok pillantás afelé az iszonyatosan nagyon is cuki kis hörcsipizsi felé, ami tutira nem táncolásra való volt, de hát láttam már, hogy bizony még az utcára is felveszik, nemhogy akkor majd  nehogy már ne legyen jó a táncoláshoz, vagy valami ilyesmi, de tényleg nem akartam megerőszakítani szegény Umi-chant olyasmivel, amit lehet, hogy nem is akart felvenni, és szóval nah. – Meg, hogy hát, még arra is gomboltam… izé, gondoltam, hogy gondola… és vagyis hogy nem erre, Umi-kun, csak nem is tudom, mi történt most itt a rendszerben. ^o^” Szóval azt szerettem volna, hogy közöljem is veled végre, örülnék neki, ha te meg nekem választanál fellépegetős ruhát, mert mégiscsak a te szekrényed, és biztosan jobban ismered, meg amúgy is, örülök, hogy neked választhatok valamit viselni, és remélem, hogy te is örülnél, és hát akkor már ne csak én szórakozzak már jól, hanem te is! *w*
Miután így kitárgyaltam magamból mindenféle bíróságra vihető indokolatlan okot, mivel is rondíthatnám el a barátoskodásunkat, nekiláttam nézelődni egyik pontról a másikra ugrándozva, itt is valami csilli, ott is valami nagyon izgi, és tényleg Uminak nagyon sok holmija volt a szekrényében, és mindegyik nagyon szép, és még annál is, mindent nagyon szívesen kipakolgattam volna, aztán meg lehet, hogy nem raktam volna rendet magam után, szóval biztosan is, így nem is igazán vetődtem bele semmiféle rendetlenségességbe, csak így képzeletben uszikálgattam a sok ruhakupacban, hogy majd így megtalálom, mit is adjak Umi-chanra.
Végül mégiscsak találtam valamit, ami minden volt, meg ilyen csini is, és fehér, és szőrős, és csilli is, meg még volt hozzá kesztyű is *o*, és hát Umi-chan biztosan nagyon szexi lett volna benne, és én szívesen rá is adtam volna, és hát biztosan teljes nagyon piros is lettem volna egyből, de akárhogy néztem is, annyira szélviharosnak tűnt az egész összeállítás, hogy hát én aztán igazán nem akartam, Umi még csak véletlenül is megfázzon, és folyjon az orra, meg elmenjen a hangja… És csillámos nyusziverzum, nem mehet el a hangja, mert aztán meg majd nem fog tudni énekelni, és aztán meg majd kirúgják, és nem lesz majd munkája, és aztán háza sem, és aztán Tsu-Tsuval együtt majd az utcára kerülnek és kartondobozban fognak lakni, és örökre utálni fognak! O___o Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen!
Fejvesztett futamban rohantam vissza a cuki és meleg, és cuki hörcsipizsihez, hogy az teljesen és tökéletesen, és mindenhogyan jó lesz Umi-channak, mert abban biztosan nem fog fázni, és majd nem tesszük fel a fejére a kapucnit, és akkor még az sem tör az életére, bár akkor nem fog majd látszani a hörcsifej, de akkor sem eshet baja Umi-channak, és hát éppen ezért olyan győzedelmesen tartottam Umi-kun elé szerzeményemet, mintha legalább egy csillámnyuszijelmezt hoztam volna neki, és reméltem, hogy értékeli a munkámat.
- Umi-chan, lehet, hogy nem tetszik, amit hoztam, és hogyha nem tetszik, akkor ne is vedd fel, mert annyi sok szép ruhád van itt, de nem akartam, hogy megfázz, és aztán az utcára kerülj, és Tsu-Tsu majd morogjon rám az utcán, amiért minden csakis az én hibám, mert akkor majd te sem fog szeretni, szóval érted, ugye? ^.^”

Az utazás olyannyira zökkenőmentesre sikerült, hogy igazán észre se vettem, valóban történt volna bármi is, bár biztosan kellett, mert egy olyan kavalkádba kerültem, amire aligha készítettek fel. Az emlékeim alapján próbáltam valamiféle magyarázatot adni a kórházban körém gyűlteknek, hogy miként is ébredtem makkegészségesen egy több éve tartó kómából, de végül jobb megoldásnak tűnt, hogy amikor éjjel nem figyelt senki, meglépjek. Szerencsére a rendszerfenntartók némi ruhát is küldtek a méretemben, így egy gyors öltözés után a harmadik emelet ablakán át távoztam, leereszkedve az ereszen, halk csúszással. Reméltem, hogy mivel nem tudtak tulajdonképpen rólam semmit, valamint a kórlapon is más név szerepelt, nem akadnak majd a nyomomra.
Leérkezve kellett azonban rájönnöm, hogy szükségem lesz a ruházaton kívül még elég sok mindenre, lévén a tudásomon kívül jelenleg nem igazán rendelkeztem semmivel, még csak egy hellyel sem, ahol megszállhatnék. Ez korábban nem jelentett volna gondot, ha némi bitzsoké képességgel rendelkezett az ember, egyből megtalált mindent, amire csak szüksége volt, most azonban csak szerény felszerelést mondhattam magamnak. Ebben az időben ráadásul még nincsenek olyan utcai konzolok, amiket megbütykölhetnék némi kellékért, így nem maradt más, mint hogy a legveszélytelenebb személy felé vegyem az irányt.
Oldalamon egy kistáska himbálódzott, ami szokatlan volt, miként a ruhadarabok is, amik közül egyik-másikat szintén a táskába gyűrtem, mert bár emlékeimben élt, miként kellene felvenni őket, sehogyan sem sikerült a bonyolult kapcsokkal elboldogulnom. >.> Szerencsére útra bocsájtóim voltak olyan kedvesek, és teljesítették kérésemet, hogy egy korábbi családi fotót kinyomtattak. Nem volt semmiféle érzelmi kapcsom vele, csupán a feladathoz volt szükséges, anyám őrizgette még a régi időkből, mondván a rajta lévő személy hajdanán világsztár volt, épp ezért büszke rá, hogy a leszármazottja. Nem sokat tudtam róla, mert bár a családhoz tartozott, nagyon-nagyon régen élt, én pedig fiatal voltam ahhoz, hogy bármit is kezdjek az akkori dolgokkal, hiszen nem is sejtettem akkor még, hogy egyszer visszajövök abba az időbe, amikor fiatal lesz.
Határozott léptekkel indultam el, és haladtam a járdán, pontosan tudtam, hogy merre kell haladnom, térképszerűen sorakoztak fejemben az információk, miközben azon töprengtem, miként is kellene szólítanom, és mit mondhatnék neki. A jövő mindenképpen változni fog, elvégre ez a cél, így legalább nem kell a kilétemet titkolnom, azonban a fényképnek kell lennie a legfőbb bizonyítéknak, hiszen azon sokkal idősebb, mint jelenleg. Megvakartam a fejemet, de végül úgy döntöttem, hogy felesleges túlgondolnom az egész hercehurcát, mert végül úgyis improvizálni fogok…
Furcsa volt ez a kis séta a városban, ahol a késő időpont ellenére is voltak emberek, és minden színes volt, eleven, hangos, zúgott, csengett, vibrált, akár csak a kibertér, de ez most valóságos volt. Megfogtam a fák levelét, és éreztem, ahogy a tenyerembe simulnak, nem zavartattam magam a bámészkodóktól, végre azt éreztem, amit mindig is szerettem volna… szabadságot.
Minden egyes métert kiélvezve érkeztem meg az ominózus épület elé, aminek ajtaja természetesen nem volt nyitva, viszont az első emelet folyosóján úgy tűnt nyitva felejtettek egy ablakot. Nem kellett sokat töprengenem azon, hogy felcsengessek-e, mert így, ha már bent vagyok, sokkal nehezebb elküldenie. A lámpaoszlopot választottam a feljutáshoz segítő hősies eszköznek, és rákapaszkodva kezdtem el rajta felfelé kúszni, majd a tetejére érve a járda felé hajló részére guggoltam. Az ablakpárkány négy méterre volt, és alig egy méterre alattam, így nagyon pontosnak kellett lennem, de ez a terep közel sem volt a jövő bélihez hasonlítható, ahol a felhőkarcolók között kellett a bronzosok elől menekülnünk, a betonfejest elkerülve. Mélyen beszívtam a levegőt, majd teljesen kifújtam, miközben nekiiramodtam, majd a lámpa végétől ellöktem magam. Nem sokon múlt, de egy tompább puffanással sikerült megkapaszkodnom az erkélyben, majd cipőm orrával megtámaszkodtam, és feltornáztam magam, hogy az ablakon keresztül a folyosóra nyomakodhassak. Sietve iramodtam a lépcsőházba, hogy a zajra kilesők még véletlen se fedezhessenek fel, és az egészet tulajdonítsák egy vaksibb madárnak, aki az ablaknak repült.
Felfelé indultam, egészen a tetőtérig, mert ha csak nem kaptam rossz információkat korábban, itt találtam az egyik ősöm. Megtöröltem a kezem a ruhámba, miután felértem, valamint levertem róla a port, amit a ház oldaláról sikerült feltakarítanom, majd hevesen ütlegelni kezdtem az ajtót. Egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy a késői órán ne lenne otthon, vagy, hogy elküldene, mert teljesen felkészülten ácsorogtam ott, majd a nyíló ajtóra minden fajta kérdést megelőzve elő is húztam a fényképet.
- Hoshi Tomomi vagyok a jövőből, te pedig az ükükükükükapám vagy! Látod ezt a képet, ez vagy itt te! – Nyomtam az arcába a fényképet, hogy jobban lássa, és mutogattam egy őszes férfira. – Meg kell mentenem a jövőt, és ebben a segítségedre lenne szükségem… aludhatok nálad? :3 – Vetettem be legkedvesebb mosolyomat, aminek nem lehet ám ellenállni!

Csak figyeltem, ahogy megpróbálta szegény kutyustól elvenni az ördögi darabot, de úgy tűnt, hogy az nem hajlandó megválni tőle, bár meg is értettem, most kapta, biztosan teljesen új élmény számára. ^_^ Kénytelen voltam nevetni a helyzeten, mert jól látszott, ki is az úr a háznál. :roll:Nálunk sosem játszódtak le hasonló jelenetek, egészen kicsi korom óta a rendszer nevelt, és csak azon keresztül érintkeztünk a családdal, személyesen szinte soha. Ez nem is zavart addig, amíg nem találkoztam Cherry-ékkel, megszokott volt mindenki körében. Azt hiszem, hogy akkor mentettek meg, amikor először vittek ki a virtuális térből, hogy lássam a saját szemeimmel, mi is folyik körülöttünk… Nem szerettem volna, ha ismét eljöhetne egy olyan jövő, éppen ezért voltam itt. A képen mindenki boldognak tűnt, és olyannak, akik szeretik egymást, és az együtt töltött időt is élvezik. Sokszor látni ilyen képet a családi chatszobákban, azonban néhány beállítással könnyű az avatárokra mosolyt varázsolni, sajnos az sosem jelent semmit. Felpislantottam rá kérdéseire, és nem értettem könnyeit. Szomorú lett attól, hogy megöregedett? Vagy miatta? T.T
- A szüleim szerint nagy a családunk, bár én nem találkoztam sok mindenkivel, mert három éves koromban átvették a nevelésem a rendszerfenntartók, és azután már csak chatszobákban találkoztam velük. – Gondolkoztam el, de nem voltam szomorú, mindenkit így neveltek. – Szeretik egymást, ezért vállaltak gyereket, vagyis nekem ezt mesélte anyu. :oMire én megszülettem, már nem éltél, de anyu tett el rólad emlékrögzítéseket, és arra altatott, amíg velük voltam. ^w^
Eddig eszembe sem jutottak ezek, pedig a memóriabővítéssel, és az emlékek visszahozásával ezek is mind előjöttek, és frissebbek is voltak, mint más emlékeim. Elmosolyodtam azokra a képekre, amik valóságosak voltak, érezhettem a családom testének melegét, nem csak rögzített képeket láttam róluk, és semmiségekről társalogtunk. Szerencsések azok, akik a jelen korban élnek, és megtapasztalják az érintést, mert el sem tudják képzelni, hogy milyen nélküle. De tenni fogok azért, hogy sose kelljen erre ráébrednie senkinek…
Nem értettem lemondó arckifejezését, hiszen hol örült a családnak, hol elszomorodott tőle, talán rossz emlékeket idéztem fel benne? :oAnyu nem mesélt arról, hogy rosszban lett volna a családdal, vagy történt volna valami tragikus, amire emlékeztethetem, ahogy arról sem, hogy hasonlítanék bárkire, aki elszomorítja. Felemeltem kezemet, és meglapogattam feje búbját nyugtatóan, hogy nem kell ilyesmik miatt ám aggódnia, mert ami volt, elmúlt, másrészt pedig itt vagyok, és megváltoztatom azt is, ami ezután jönne.
- Mért lenne az? – Talán kicsit jobban oda kellett volna figyelnem, amikor a családomról beszéltek hozzám, de ettől függetlenül biztos voltam abban, hogy nem tévesztettem össze senkit senkivel, és pont jó helyen vagyok. – A jövő sok olyan dolgot tartogat, amire most még senki sem gondol, mind jókat, mind rosszakat. Semmi sem lehetetlen az emberiség számára, vagy bárki számára, nem létezik olyan, hogy képtelenség, csupán elszántság kérdése! ^w^
Nem voltam teljesen biztos mindig magamban, de arra mindig is büszke voltam, hogy erőt, és elszántságot tudok önteni másokba. Amikor nincs az embernek már mibe kapaszkodnia, akkor kell a reménysugarat meglobogtatni a szemek előtt, mert az mindennél jobban képes előre lendíteni az egyhelyben veszteglőket. Magam is voltam olyan pillanatokban elveszve, mikor azt hittem vége van mindennek, vagy csak teljesíthetetlennek éreztem dolgokat, most mégis itt voltam, pedig egyáltalán nem kellett volna talán, hogy ez megtörténjen.
Halk sikkantással kísértem mozdulatát, amivel végül földet ért az asztalka mellett, majd kicsit megkönnyebbültem, hogy végül semmi baja nem esett, nem lett volna jó, ha nekem kellett volna értesítenem bárkit is, mert összetöri magát. A mostani készülékek teljesen különböztek a jövőbéliektől, és úgy tűnt, hogy komoly tudás kell a működtetésükhöz, bár neki gyorsan sikerült, szóval biztos nagy tapasztalata van benne, és majd engem is megtanít! *o*
- Akkor segítek! – Követtem keresztül az ellenőrzés alatt, mert nem szerettem volna, ha időközben eltéved a hatalmas házban, és engem elfelejt, mintha itt sem lennék. :/ De ahogy hirtelen megállt nem voltam rá felkészülve, ahogy arra sem, hogy netán aggódna miattam, hiszen eddig úgy bizonygatta, hogy nem is vagyunk rokonok. >.> Kicsit elgondolkodtam a válaszon, így véletlen a határozott állásának ütköztem. @_@ - Hm? O_O – Pislantottam, felocsúdva az ellenőrzésből. – Nem esne bajom, elvégre hard szinten végig vittem már vagy tucatszor a BurglarKiller-t is! ˘o˘
Igazából nem is ez volt a legnagyobb dicsőségem, hanem a több éves pályafutásom, amit a bronzosok elől menekülve cementmérgezés nélkül sikerült végrehajtanunk. Szerettem azokat az időket, amikor a tetőkön, és romokon keresztül kellett vágnunk magunkat, hogy egérutat nyerve megbújhassunk valahol. Nem állhattunk le harcolni, elvégre sem olyan komoly fegyverarzenálunk, sem pedig annyi tapasztalatunk nem volt, mint a fenntartók droidjainak. Erre voltak programozva, esélyt sem adtak volna nekünk.
- Xbox a középkor óta nincs is… oh… - Kaptam észbe, hogy itt valószínűleg még az számít újdonságnak. – Nem, a virtuálharcművészet egy letölthető plusz alkalmazás, amit beprogramoznak az azonosító chipedbe, így képes vagy emlékként előhívni a mozdulatokat, és a tested lemásolja ezeket a képsorokat. – A produkciójára szélesen elmosolyodtam, egyáltalán nem hasonlított arra, amit én harci mozdulatnak neveztem volna, de majd mutatok neki egy-két fogást a későbbiekben. *w*
Nem szerettem volna elengedni a kutyust, egyszerűen annyira jó volt az a közelség, és a rajongás, amit mutatott. Valahogy megint éreztették velem ezek a dolgok, hogy a jövő túlságosan is szürke, és kies, ahhoz képest, hogy mindenünk megvan, még sem tudjuk azokat jóra használni. Mintha az emberiség elfelejtette volna a tudásának bővítésével, hogy mivel is érhetett el ekkora fejlődést.
- Igazából közel kilencvenhét éves vagyok! ˘w˘ - Húztam fel az orrom, hogy már régen nem számítok gyereknek, főleg nem kiskorúnak, csupán a papírjaimat nem ekként állították ki. – Ez biztosan a rendszerfenntartók furcsa tréfája, vagy hiba került a rendszerbe, és rosszul számolták ki, de mivel te vagy az egyetlen rokonom, aki jelen korban él, ezért jöttem hozzád! ^o^ - Azt nem tehettem hozzá, hogy a másik ok az volt, hogy őt tartottam a legmegbízhatóbbnak, és veszélytelenebbnek is tudásom, és az adatok alapján.
Nem értettem a problémát a megszólítással, hiszen az üknél is régebbi apám, szóval ezzel még fiatalítottam is rajta! >_< Mondjuk ebben az évezredben már én is legalább nagymamának számítottam volna, és nála is idősebb vagyok, de ha a születési dátumot nézzük, akkor ő az idősebb, szóval ez egy tiszteletteljes megszólítás! ˘_˘
- De ha csak simán Uminak hívlak, akkor nem jelzem, hogy a családomhoz tartozol, a niisamanak pedig még sem hívhatlak, mert nem a bátyám vagy, és nem is az apukám, szóval ez a legideálisabb, én ezt már végig pörgettem többször is! >_< - Igazából nem gondolkodtam ilyen sokat rajta, de ezt neki nem kell tudnia. >_> - Neocchan! *.*
Ismételtem el lelkesen, és tovább dögönyöztem az állatot, miközben a történetét hallgattam. Nem is tűnt ilyen idősnek, majdhogynem kölyökkutyának néztem volna! :oBár nem igazán tudtam megkülönböztetni az élő egyedek korát, lévén a jövőben nem volt szükségem ilyesmire, mert mindent kiírtak az adatlapokra, amire csak kíváncsi volt az ember.
- Nincs, nem szerettem volna sosem holoállatot, másmilyen pedig nincs a jövőben. – Mosolyodtam el szomorkásan, mert valahogy a program állatok tényleg nem érdekeltek, de ez a húsvér jószág egyszerűen tündéri volt! *o* - Igazából fogalmam sincs, hogy miként kellene gondozni egy állatot, mert a peteket könnyű programozni, sosem betegek, és akkor akarnak játszani, amikor a gazdáik úgy látják jónak…
Egyáltalán nem tudtam már eldönteni, hogy mi történhetett az alatt a majdnem ezer év alatt, ami elválasztotta ezt a színes, és nyüzsgő helyet attól a kietlenül fehér, és sterilizált jövőtől, ahonnan érkeztem. Persze, tanultam mindenről történelemből, de a néhány év Cherry-ék társaságában rádöbbentett, hogy ott csak azt tanítják meg, amit ők látnak jónak. Ha valakinek nincsenek olyan családi emlékei, amik kapcsolódnak a történelemhez, sokszor kimaradnak fontos elemek.
- Ma érkeztem, nem gondoltam, hogy oda is kellene. :oSzerinted kell? o_O – Pislogtam nagy szemekkel, mert tudtam, hogy az itteni rendszer szerint egyidős lehetek a diákokkal, legalábbis a papírjaim szerint, de nem gondoltam arra, hogy valóban járnom kell majd. – Nekem jó, nincs más dolgom. ^w^ - Kicsit örültem is, hogy egy idegenvezetővel nézhetek szét feltűnésmentesen a környéken, így biztosan senkinek sem szúrnék szemet. – Nem… @_@ - Leheltem válaszként, szinte fel sem fogva, hogy mik is lettek kérdezve tőlem.
Szomorúan elválva Tsunától követtem, pedig nem igazán akaródzott, elaludtam volna a kutyával is a szőnyegen, semmivel sem lett volna rosszabb, mint a korábbi szállásaim. Megálltam az ajtóban Umi~jii mellett, és kicsit bizalmatlanul néztem szét a szobában, amiben az ágy majdnem akkora volt, mint az egész kantinom.
- Neocchan aludhat velem? *o* - Néztem rá könyörgő szemekkel, biztosan jobban aludnék az idegen helyen, ha lenne velem egy ilyen bátor, és kedves jószág! *>*
A kérdésre kicsit elkomolyodtam, és először a szobára, aztán a kutyusra, végül megint Umi~jiire pillantottam. Annyira kedves volt tőle, hogy bár csak nagyon távolról rokon, de mégis egy kis meggyőzés után maradhattam nála, így nem szerettem volna megbántani azzal, hogy az ükükükükunokája nem olyan jó gyerek, ahogy gondolja. Főleg nem azzal, hogy annyira már nem is vagyok gyerek, mint az kívülről látszik. Megigazítottam egyik tincsemet, majd gondtalanabb arckifejezést öltve magamra kezdtem bele egy kicsit feljavított igazságba, ami így nem hazugság, csak enyhén javított tény!
- A jövő nem olyan fényes, mint ahogy azt gondolják az emberek, és nekem az a dolgom, hogy ezt megváltoztassam. Tudod, egy idő után nagyon sok olyan ember született, akik hozzád hasonló különleges képességekkel rendelkeztek, később pedig már csak olyanok. – Kezdtem bele, miközben nekitámaszkodtam az ajtókeretnek, és karjaimmal átkaroltam mellkasomat. -  Az emberek közül sokan tudtak a shinigamikról is, így összefogva Seireiteivel könnyedén szembe szállhattak a hollowokkal, akik ekkora túlerővel szemben képtelenek voltak már arra, hogy tovább fennmaradjanak. Néhány száz év telt el, és többé nem találkoztál velük… - Ez talán jónak is hangozhatna sokak számára, azonban a fény nincs sötétség nélkül, ahogy a pozitív sem értékelhető negatív nélkül pozitívnak. – Azt gondolták akkor még, hogy ez így van jól, az emberek lelke megmenekült, semmi sem jelent rájuk immár veszélyt, de azzal nem számolt senki, hogy talán nem véletlen a hollowok létezése, hogy a természet sosem alkot felesleges összetevőt… Szóval azért vagyok itt, hogy megmentsem a jövőt. Nem azt, ahonnan érkeztem, hanem egy újat, ahol az emberek boldogok, és nem csak programokon keresztül érintkeznek.
Elmosolyodtam azon, milyen naivnak és idealistának hangozhat mindez, amit egy ember talán véghez sem vihetne, de nekem megvoltak az eszközeim, és a tudásom. Egy pillanatid sem szabad, hogy szem elől tévesszem a célt, de hogy ezután mi lesz majd, arról nem igazán volt fogalmam. Vajon vissza kell térnem, vagy itt ragadok majd? Sok kérdésem volt nekem is, de én sajnos még efféle válaszokat sem kaptam rájuk.
- Neked nem szükséges beleavatkoznod, nem szeretnélek veszélybe sodorni… - Elhalkultam, ez egyáltalán nem a megfelelő mondat volt. - …vagyis én sem forgok veszélyben, természetesen! ^o^” Csupán néhány kisebb változtatást kell végre hajtanom, semmi több. – Fújtam ki a levegőt, majd óvatosan beljebb léptem a szobába, és kipróbáltam az ágyat, ami hatalmasat rugózott.
Nem igazán tudtam, hogy miként kellene ezek után viselkednem, vagy mit illik ilyenkor csinálni, mert itt nem voltak még konzolok, így nyilván manuálisan öltöztek az emberek, és úgy is tisztálkodtak. De ha az emlékeimnek kell hinnem, akkor azt egy másik helyiségben, és aludni is másik öltözetben szokás, nekem pedig nem igazán volt ilyesmim, így kissé zavartan pislogtam vissza.
- Izé… merre van a tisztálkodó blokk? ^////^ - Vakartam meg fejem búbját zavartan, majd még vörösebben folytattam. – És, nem tudom, hogy mit kellene felvennem az alváshoz, mert más ruha nincs nálam, szóval ezt vegyem vissza, vagy inkább ne vegyek fel semmit, mert nem akarnám bepiszkolni. >////< - Mutogattam bőszen az ágyra, mert olyan ragyogónak tűnt, én pedig végig jöttem a városon, meg bemásztam az ablakon is, így nem lett volna illő, ha bekoszolom.