-Szóval akkor ezt megbeszéltük.... -lépett oda hozzám vigyorogva a kupaktanácsból Shinji.- Szedd össze a cuccod és kövess minket.
-IIzé, rendben, de ha nem akarja.... akkor, nem...-néztem félszegen az egyre félelmetesebb fejet vágó vendéglátómra.
-Azon te ne aggódj. -vigyorgott, majd a tömeggel együtt rávetették magukat.
Nem volt szívem nézni ezt a horrorfilmbe illő jelenetet így inkább odavonultam a cuccaimhoz és a hadiállapot után cipeltem a bőröndömet.
-Határozottan ellenzem ezt az egészet ugye tudod. -nézett farkasszemet velem szigorúan Shuu
-És mondd csak, mégis mit kellene csinálnom. -néztem rá morcosan.
Az arckifejezése hirtelen megváltozott.
-Nahát rég láttalak ilyennek. Nem mondod komolyan hogy tényleg itt akarsz maradni? *nem is tudom mikor láttam utoljára ezt fényt a szemében, azt hittem végleg elvesztette* -tette hozzá gondolatban majd végignézett a vaizardokon *de nem tudom elhinni hogy ezt nekik köszönheti* -sóhajtott
-Akkor ha akarsz te maradhatsz, de én megyek mert kezdek nagyon álmos lenni, és idelent eszméletlen hideg van -néztem ki az "ajtón"
Előttem nem sokkal Kensei cipelte az addigra már szinte minden lehetséges eszközzel ártalmatlanná tett vaizardot.
*Te jó ég, és én még azt hittem a háború után semmin nem lepődök meg....* -vonszoltam fel a bőröndöm a lépcsőfokokon.
Majd mikor hirtelen megtorpantak én megpróbáltam tisztes távolságban maradni. Masaki hirtelen kiszabadította magát a kidouból és a vaizardok egy emberként ugrottam félre előle, mintha valami vadállat lenne *bár szerintem ez nem is áll olyan messze a valóságtól* így szerencsétlenségemre és maradtam hozzá a legközelebb.
-Ha már rám tukmáltátok azt a csöves kurvát ÉÉÉÉÉÉÉNNNN intézem a berámolását! Ide a rohadt életbe be nem teszi más a lábát! -ragadta meg a karomat, majd erélyesen bevonszolt a szobába.
Néhány kedves vaizardnak köszönhetően a bőröndök is egyből a küszöbön belül landoltak.
-Örüjjéé'! Üdv nálam! -vágta be az ajtót.
-Esetleg kapcsolnál villanyt? -mutogattam félszegen a sötétben a számomra villanykapcsolónak tűnő tárgy felé -mert nem igazán látok semmit.
*bevallom kicsit ijesztő is itt ácsorogni, és a még mindig ziháló Masakit hallgatni*
Próbáltam kicsit hátrálni, mert közben rájöttem hogy ez nem biztos hogy jó ötlet volt, de sikeresen hanyattestem a lábam alatt lévő bőröndben.
-Na tessék. -próbáltam felkászálódni, de egyrészt nem tudtam hova merjek lépni, vagy miben merjek megkapaszkodni.
-Öhm, jó lesz ha itt alszom a földön? ^^" Van hálózsákom.

Amint felkapcsolta a villanyt, megjelent felettem a feje. Ettől kicsit hátrahőköltem mert elég hirtelen ért. De szót sem hagyva elkezdte sorolni a "szabályokat". Majd miután az első adagon végigért.
-Egész este ott akarod költeni a griff tojásokat?-bámult felém az ágyán fetrengve
-Jaj....öhm...neeem!- válaszoltam,bár egyelőre még nem tudtam magam rávenni arra hogy fel is tápászkodjak. Mióta megvilágosodott a szoba azóta azzal voltam elfoglalva hogy csodálkozzam a berendezésen.
*Annyira nem ilyennek képzeltem...azt hittem valami sötét lyukban lakik, erre ez meg majdnem úgy néz ki mintha egy előkelőbb szállodából szedték volna össze a bútorokat. Már nem is csodálkozom miért nem enged be ide senkit...egyből oda lenne az imidzse* -álmélkodtam, mikor egyszer csak azt éreztem hogy elemelkedtem a földtől.
-Ájjá már fel!-állított talpra a közben már előttem ácsorgó vaizard-Transzba estél vagy mi van?
-Elnézést, csak próbálom összeegyeztetni a látottakat az eddig tapasztaltakkal... -motyogtam.
Mikor megkérdeztem aludhatok-e a földön azt hittem hozzámvág egy párnát, erre újabb döbbenetként tapasztaltam ahogy összeeszkábál egy pótágyat, és a kezembe nyomja az ágyneműt.
*Nahát, pedig nem hiszem hogy olyan sűrűn lennének vendégei...* -vonultam oda mosolyogva és kezdtem felhuzatolni.
Valahogy kezdett feloldódni a az előbbi hirtelen rémületem, és a körülményekhez képest kezdtem otthonosan érezni magam. Amennyit költözködtem már életemben, sikerült elsajátítanom azt a képességet hogy egy-egy helyhez hamar hozzászokom. Viszont az elszakadás mindig annál nehezebben ment. Azért volt olyan rossz mindig új helyre költözni, mert tutdtam hogy alig 20 év és újra magam mögött kell hagynom mindent. De most először hiányzott belőlem ez az érzés. Mikor beléptem a raktár ajtaján, úgy éreztem teljesen új szakasz kezdődik az életemben és ez mindennél boldogabbá tett. Még akkor is ha ezt egyenlőre még én magam se ismertem be magamnak.
Én megyek lelocsolom magam a slaggal!-mondta, de a füdőajtóból visszafordult -Elég lengén alszom!-vigyorgott kajánul majd bevágta maga mögött az ajtót.
-Ahogy gondolod....de azért halálra ne rémissz jó... -sóhajtottam, majd befejeztem az ágyazást és ledőltem az ágyra. Kicsit megnyekkent ugyan, de ahogy elnéztem elég masszívan egybenmaradt.
Egy ideig hallgattam a zuhogó víz hangját, majd úgy döntöttem előszedek néhány ruhát a bőröndből, hogy ne gyűrődjenek annyira össze. Az ágyam végébe hajtogattam őket, ügyelve arra hogy ne foglaljak el több helyet a személyes teréből mint amennyit feltétlen muszáj.
Közben azon gondolkodtam hogy mit jelent az az "elég lengén..."
Mikor eluntam magam felkászálódtam az ágyról és odasétáltam a dvd-s polchoz, és azokat nézegettem. Majd miután ezt is meguntam az ablakhoz mentem kibámultam rajta.
-Komolyan többet piperézel mint egy nő... -jegyeztem meg mikor hallottam hogy végre elzárja a vizet.
*Remélem ezért nekem is hagyott melegvizet, mert most irtó nagy szükségem van egy jó zuhanyra... * -huppantam vissza megint az ágyra.

Épp az ágyon feküdtem mikor kivágódott a fürdőajtó. Hanyatt fekve fejjel lefelé odanéztem, de hirtelen leborultam az ágyról.
-El ne kezdj sikítani, mert agybajt kapok! -bámulta a padlót egy szál törölközőben még csurom vizesen. Felkapott egy alsónadrágot majd visszamászott a fürdőbe.
Én megköszörültem a torkom, majd előmásztam az ágy mögül.
*Istenem rosszabb vagyok mint egy tízéves kislány... -.-* -konstatáltam magamban, majd összeszedtem a pizsamámat.
*De még mindig jobb mintha elkezdtem volna röhögni ^^" akkor biztos egyenes vonalban az ajtón kívül találtam volna magamat....*
-Tiéd vályú! Törölköző van dögivel...a házi néni mindig betosz hét tonnányit!-vakarászta a fülét. -Azoknak basszak valami helyet? -mutatott a ruháimra az ágy végében.
-IIzéé. -nyögtem ki végül, de ahogy észrevettem elunta a várakozást és az iPodjával a fülében feküdt az ágyán. Odáig elhallatszott a zene ahol álltam.
Végre rászántam magam, és bevonultam zuhanyozni. Bevallom még úgy is jólesett hogy 10 perc után elfogyott a melegvíz... Mikor először zúdult rám a hideg elordítottam magam.
-EZ HIDEG! -ugrottam hátrébb kicsit, de majdnem sikerült megcsúsznom és hanyattesnem. Szerencsére a zuhanyfüggönyben meg tudtam kapaszkodni, ami áldom az eget úgy döntött nem szakad le. És azért is hálás voltam hogy Masaki épp bömbölteti a fülében a zenét, vagyis remélem hogy még azt teszi...
Kicsit dideregve szálltam ki és öltözködtem fel. A pólóm és a hosszú pizsamanadrágom jólesően átmelegítettek a "hidegzuhany" után. Ahogy a tükör előtt fésülködtem feltérképeztem a fürdőt is. A polc tele volt a holmijaival. Nem bírtam ellenállni és megszegtem a "semmihez nem nyúlunk" szabályt és néhányat megszagoltam.
*Ráadásul még ezekhez is jó ízlése van....* -tettem le az egyik flakont. Próbáltam ugyanoda visszatenni ahonnan elvettem.
*ujjlenyomatokat csak nem fog rajta keresni... -.-* -sóhajtottam majd miután a ruháimat beledobáltam a szennyestartóba. A hajamat felkötöztem hogy ne zavarjon éjszaka alvás közben, majd távoztam a fürdőből.
Úgy döntöttem mégis igénybe veszem a felkínált helyet a ruháimnak, úgyhogy odasétáltam az ágyához és, mivel jobbhíján a fülében bömbölt a zene, föléhajoltam és elkezdtem integetni neki, hogy észrevegyen.

Nagyon mélyen elgondolkodhatott, mert nem akaródzott észrevennie engem. És ahogy az arcán láttam most sem valami napsütéses délutánon járhatott az esze. Ám egyszer csak kinyitja a szemét, én hirtelen hátrébb húzódok, de lendületből még így is sikerült lefejelnie. Szerencsésen hanyattestem és az ágya mellett kuporogva, a fejemet dörzsölgetve adtam elő a kérésemet.
A szokásos hangnemben ugyan, de elpakolta a cuccaimat.
*Egy szavam se lehet* -néztem arra kicsit szomorúan- *De akkor miért ilyen megkeseredett. Messze nem olyan tapló mint amilyennek mutatni akarja magát...Csak hát az emberek nagy része megelégszik azzal ami a látszat, és nem szán időt arra hogy jobban a dolgok mögé nézzen... Bár ha azt vesszük ezt ő is tudja. Már értem miért nem enged be ide senkit...*- ücsörögtem az ágya mellett és nézegettem az iPodját.
-Vigyed! Turkálj benne kedvedre! Én majd lefoglalom magam a mobilcsodával.-
-Öhm...- néztem fel a kijelzőről
-Cöh...elvitte a kaszás a nyelvedet zálogba?-
-Jaj, nem! Köszönöm szépen.- szégyelltem el magam
-Gáh...csak húzzál már az ágyamtól, szeretném vízszintesbe fektetni a méretes búrámat!-
-Amúgy jó ízlésed van....mármint abból ítélve amiket én is ismerek... -huppantam le a vendégágyra. -Ja és amúgy nem csak a zenében... -néztem körbe megint a szobában.- Bár gondolom nem nagyon érdekel a véleményem, de szerettem volna megosztani veled... -dugtam be a fülembe a fülhallgatót, és feltérképeztem az általam még nem ismert zeneszámokat.
Nem is hittem volna hogy ennyire elfáradtam ha nem azt veszem észre hogy kicsúszik a kezemből a ketyere és elnyom az álom. Szerencsére a kezem alapból is lelógott az ágyról, mert szokás szerint hason feküdtem, így a lejátszónak nem kellett nagy utat megtennie hogy eljusson a padlóig. Azért is helyezkedtem így mert innen ráláttam Masakira. Bár tény hogy tényleg nagyon hamar elnyomott az álom ahhoz hogy bármit is kifürkésszek a gondolataiból.
Elég éberen alszom az tény, így félálomban mindig hallottam ha éppen mászkált valahova a szobában.
Ez megint egy furcsa változás, hiszen eddig ha ilyet hallottam ijedten ugrottam volna Shuuért, hiszen egyedül éltem. Most pedig inkább nyugodtabbá tett hogy motoszkálást hallok.

Kész rituálét levágott mire sikerült ágybavergődnie. De mikor már azt hittem alszik, hallottam hogy idesétál és elszedi tőlem az iPodot. Mondtam volna hogy köszönöm, de nem akartam a frászt hozni rá. Meg különben is jobb szeretek csak hallgatózni, mikor félálomban vagyok. Azt hiszem utána ő is elaludt, mert nem nagyon hallottam mozgolódást. Különös dolgokat álmodtam éjjel, bár ez nálam nem ritka...

Magamat láttam amikor még hadnagy voltam. Furcsa, mert a múltról álmodni nem szoktam, annak ellenére hogy elég sűrűn gondolok rá. Kívülről láttam magam ahogy épp a kertben sétálgatok.
Nahát milyen élettel teli voltam akkor. Mintha nem is én lennék...el sem tudom képzelni hogy egyszer ő nézett vissza rám a tükörből. Emlékezzünk csak hova is igyekeztem akkor? Á már megvan, épp a kapitányhoz. És azok a dossziék a kezemben...tudom már ezek a beiktatási papírjaim. Ezelőtt nem sokkal lettem hadnagy. Haruo intézte az eljárás nagy részét, szerette volna ha minél közelebb lehetek hozzá. Bár ehhez bizonyítanom is kellett, de mindenben helytálltam amiben kellett. Senkinek nem is volt egy szava az előléptetésem ellen.
-Itt vagyok Haruo! öö elnézést Kapitány -integettem be a nyitott ajtón- Elhoztam minden papírt amit kértél. Úgy örülök hogy végre a hadnagyod lehetek. -pakoltam le boldogan az iratokat az asztalára.
Ő felállt az asztaltól elém lépett, és megfogta a vállamat.

Hirtelen felriadtam, ugyanis nem csak álmomban fogták meg a vállamat.
*ennyit az éber alvásról* -tértem magamhoz, amikor észrevettem hogy Masaki téblábol előttem
-Keresel valamit? -dörzsöltem meg a szemeimet, de nem válaszolt,csak motyogott valamit, majd valamiben elbotolva sikeresen keresztbeesett rajtam.
Én ettől kicsit rémülten sokkos állapotba kerültem, és egyből kiment az álom a szememből.
-Mit csinálsz? Hahó! -próbáltam szólongatni, de nem sikerült.
Ám a legmeglepőbb az volt az egészben az volt hogy nem szitkozódott. Próbáltam lehámozni magamról, de ez egyenlőre elég lehetetlen vállalkozásnak tűnt tekintve hogy nem volt magánál. Ezt akkor vettem észre mikor sikerült olyan szögbe fordítanom a fejét hogy lássam az arcát. A szemei csukva voltak.
*Ez így nem lesz jó, most mit csináljak. Ha lelököm felébred és elkezd szitkozódni, ha itthagyom és felébred akkor is elkezd szitkozódni*
Kétségbeesetten kezdtem felmérni a terepet hogy mivel tudnék segíteni magamon.
Hatalmas lelki vívódás és egy kisebb trauma után végül sikerült lefordítanom magamról az ágy másik szélére úgy hogy ne vágódjon le egyenes ívben a padlóra.
*Most mondja valaki hogy hülye bútoraid vannak....* -sóhajtottam egyet mikor kiszabadítottam magam is.
*Csodálom hogy még mindig alszik.* -álltam meg az immár az én ágyamon békésen alvó Masaki fölött, majd odamentem az ágyához és odacipeltem a takaróját és ráterítettem.
De akkor most én hol fogok aludni? -hasított belém a fájó felismerés. És ahogy az órát elnéztem hajnali 2-től még jócskán van hátra az éjszakából.
Mivel nem akartam halálra rémíteni azzal hogy reggel mellettem ébred, és az ő ágyába sem akartam bepofátlankodni, így jobbhíján kiszedtem alóla az én takarómat, majd lekuporodtam az ágyam tőle távolabb eső széle mellé, és arra hajtva fejemet a takarót magamra burkolva helyezkedtem el.
Kicsit kényelmetlen volt félig ülve aludni, főleg a földön, de hát ez van. Vagyis számomra ez tűnt a legmegfelelőbb megoldásnak.
Ahogy ott kuporogtam megdöbbenve figyeltem az arcát. Nemcsak hogy még mindig mélyen aludt, ráadásul még sosem láttam ilyen békésnek az arcát. Nemhogy ma, hanem mióta egyáltalán ismerem....
Nem sokkal később megint elaludtam, és reméltem hogy nem ér újabb meglepetés reggelig...

Alig hogy elbóbiskoltam, lakótársam ismét mozgásba lendült. Elengedte a közben markolászott takarómat, majd néhány hasraesés után megtalálta a saját ágyát. Azt hittem végre sikerül már elaludnia, de arra kaptam észbe hogy elemelkedem a földtől. most már nagyon álmos voltam így nem volt erőm rendesen hadakozni, csak mocorgással és nyöszörgéssel tudtam kifejezni ellenkezésemet.
-Még mindig nem alszol? Mit csinálsz? -pofozgattam az arcát. Látni ugyan nem láttam, de túl óvatosan emelgetett ahhoz hogy ezt önkívületi állapotban csinálja.
Mikor megint vízszintest értem az ágyban egyből elaludtam. Pedig ha magamnál vagyok lehet még azon is eszembe jutott volna elgondolkozni hogy ezt miért csinálta...elvégre nem voltam útban neki a földön.
Úgy aludtam reggelig mint akit fejbevertek. Ám kora reggel megint mocorgásra ébredtem. El nem tudom képzelni hogyan de Masaki valahogy megint ott kötött ki az ágyamnál, és a földről feltápászkodva próbált életet lehelni magába.
Valami "kábé"-t emlegetett aztán kiküzdötte magát a fürdőszobába.
Úgy gondoltam nekem is ideje lenne feltápászkodnom, ugyanis ahogy hallottam odakint is megkezdődött a mozgolódás.
-Ti mindig ilyen korán keltek? -motyogtam magamnak álmosan a szememet dörzsölgetve. Nyújtóztam egy nagyot, majd kimásztam a takaró alól és odavágódtam a szekrény elé hogy megnézzem hova pakolta a holmijaimat. A harmadik polcon meg is találtam őket.
-Jó reggelt Masaki. -köszöntem oda neki mikor kijött a fürdőből, de azt hiszem kicsit még kómás volt ahhoz hogy eljusson hozzá, mert szó nélkül leviharzott a konyhába.
Ami álom még volt a szememben azt a hidegzuhany sikeresen eltávolította...majd némileg elfogadható emberi külsőt varázsolva magamnak én is csatlakoztam a konyhában összegyűlt tömeghez.
-Szóval kávé! -esett le mit mondott még odabent mikor a lépcső aljához érve meghallottam.
-He? -nézett értetlenül Shinji miután kihámozta az arcából a bögrét.
-Ja, semmi. -ráztam meg a fejem, majd töltöttem magamnak teát és levágódtam az asztalhoz.
-Te is elég nyúzottnak tűnsz -nézett rám felvont szemöldökkel
-Á, csak nem szoktam hozzá a koránkeléshez ^^" -nyögtem ki. Semmi kedvem sem volt már korán reggel célponttá tenni kedvenc alvajárónkat...

//Masaki vs Naito - a végkifejlet//

*Biztos megint alvajár* -fordultam egyet a vendégágyon mikor Masaki levágódott a parkettára és elindult a kifelé. Ám amikor visszajött és elkezdett öltözködni, már kicsit furcsálltam hogy mit akar az éjszaka közepén, de hát biztos jó oka van rá...
Próbáltam volna visszaaludni, de minél több idő telt el mióta elment annál nyugtalanabbul kezdtem el forgolódni. Majd kb egy háromnegyed óra szenvedés után úgy döntöttem lemegyek és iszom egy kis vizet. A pohár vízzel a kezemben kinéztem az ajtón hátha csak levegőzni ment ki, de nem találtam senkit a közelben. Próbáltam végigpásztázni a környéket a lélekenergia után, de eltartott egy darabig míg a házban alvó tucat vaizard csekélynek nem mondható lélekenergiáját sikerült elkülönítenem.
*Itt van a közelben* -könnyebbültem meg kicsit, majd visszamentem a házba, ám ekkor ijesztő dolgot éreztem.
*Egy arrancar resurrectiónjánál szokott felszabadulni ilyen energia* -ejtettem ki a poharat a kezemből.Szerencsére nem tört össze mert műanyagból volt, de jelen pillanatban ez sem érdekelt volna - *És ha felfedte a zanpakutoját akkor az azt jelenti hogy harcol...* -kezdtem kicsit pánikolni.- *És ez nem csekély lélekenergia*
Elkezdtem össze vissza mászkálni a lakásban, hogy mit csináljak.
*Tudom hogy Masaki tud magára vigyázni, de mivan ha túl erős az ellenfele, nem ülhetek csak így itt tétlenül, mikor lehet hogy szüksége van segítségre....*-rohantam fel a lépcsőn és magamrakaptam valami ruhát és Shugotenshit megragadva kiugrottam az ablakon. Amilyen gyorsan csak tudtam indultam meg a két lélekenrgia felé, de még villámlépésben is végeláthatatlannak tűnt az út. *Tudom hogy sose kérné a segítségem, de ha most valami baja esik azt sose tudnám megbocsátani magamnak...A fenébe is aggódom érte!* -gyorsítottam be mégjobban. Ahogy közelebb értem egyre tisztábban éreztem hogy a két energia eléggé közel tartózkodik egymáshoz... Gyorsan megidéztem a maszkomat, és félretoltam a fejemen, így még egy kis plusz erőre tettem szert.
*Az arrancar távolodik...de akkor...* -hasított belém valami szörnyű érzés. Pár pillanat múlva egy csata nyomait véltem felfedezni egy romos épületet megpillantva. Amint megálltam mellette, szinte semmit sem láttam azon a terülten kívül amit a mellettem lévő kis utcai lámpa megvilágított. A szívem egyre jobban dobogott. Éreztem hogy itt van, de nem láttam sehol. Görcsösen szorongattam a zanpakutoumat, bár éreztem hogy az arrancar már messze jár.
-Masaki! -szólítottam meg, de nem kaptam választ. *Merre vagy?*Elkezdtem körbe körbe rohangászni, mikor egy nagy vértócsát fedeztem fel a lábam alatt. *Ez nem lehet...kérlek add hogy ne késsek el..* És egy keskeny sávban a fák közé vezetett. Már majdnem bőgve rohantam be a nyomokat követve, mikor az egyik fa tövében a fa törzsének dőlve megláttam az eszméletlen lévő Masakit. A zanpakutoum kiesett a kezemből, és úgy álltam ott mint akit villám sújtott.*Ne! Ugye nem?....* Aztán egyszer csak kifakadtam és odarohanva hozzá levágódtam mellé a földre. Szörnyű állapotban volt. Tele volt vágásokkal és ömlött belőle a vér. Nem volt magánál, de a kezében ott szorongatta a zanpakutouját.
-Te jó ég már megint mibe keveredtél?! -szólongattam miközben a sírógörcs kerülgetett. Óvatosan a kezeimbe vettem a fejét és próbáltam magához téríteni. A mellkasa fel-alá járt, így megnyugodhattam hogy még él, de szinte alig vett levegőt. Még mindig eszméletlen volt hiába szólongattam. -Térj magadhoz, ne hagyj itt! -kezdtek el potyogni a könnyeim is. Mintha kicsit magához tért volna, de alig alig volt magánál. Csodás látvány lehettem maszkkal a fejem, fekete szemekkel miközben ott térdepeltem bőgve, de egyáltalán nem érdekelt. Lehet hogy közben motyogott is valamit de nem értettem.
-Nem akarok még valakit elveszíteni! -hajoltam rá a mellkasára. Közben rádöbbentem hogy ugyanazt érzem amit akkor....Hiába tiltakoztam az érzés ellen, nem tagadhattam tovább magam előtt. Nem akartam hogy mégegyszer megtörténjen. Még a gondolatba is belerokkantam volna -Tarts még ki egy kicsit! Hazaviszlek és Hacchi meggyógyít! Holnapra már kutya bajod se lesz! -öleltem magamhoz.
Megpróbáltam összeszedni minden lelkierőmet, és óvatosan a hátamra venni. *Valahogy el kell vonszolnom hazáig most rögtön, mert mire idehívnék valakit arra már késő lenne* -próbáltam minél óvatosabban mozgatni. Odaaraszoltam Shugotenshiért.
-Nem láttalak így kiborulva azóta hogy.... -bukkant fel mellettem megdöbbent arccal.
-Légyszíves most maradj csendben, jó .... -tuszkoltam fel az övemre a kardot. Majd az Vamekut is kiszabadítottam a kezei közül és Shuu mellé tűztem.
-Ne haragudj Masaki, de így tudlak a leggyorsabban hazavinni. -indultam el shunpoval. Szerencsére a maszkommal a fejem tetején volt elég erőm hogy meg tudjam tartani magamon. Folyamatosan beszéltem hozzá, már magam sem tudom mennyi marhaságot hordtam össze, tudtam ugyan hogy mégha közben közben magához is tér akkor sem sokat fog fel belőle, de valahogy jól esett beszélni hozzá. Mikor végre elértünk a raktárig felküzdöttem magam a nyitott ablakig és óvatosan lefektettem az ágyára. Vamekut pedig az éjjeliszekrényre. Ő sem volt jobb állapotban mint a gazdája.
-Azonnal idehívom Hacchit! -siettem ki az ajtón. Nem akartam zajt csapni, nehogy felébresszem a többieket. Nem lett volna jó ha túlaggódják magukat. Egyedül Hacchi tud rendesen gyógyítani, a többiek csak útban lennének...
-Hacchigen kérlek nyisd ki! -dörömböltem az ajtaján. Mikor ajtót nyitott még mindig könnybelábadt szemmel elmondtam neki mindent, és azonnal visszasiettünk a szobába.
-Sachi úrfit megint jól helyben hagyták... -rázta meg a fejét.Láttam rajta hogy nem először látja ilyen állapotban.
Hosszú éveknek tűnt az a pár perc míg a sebeit gyógyította, majd egyszer csak megszólalt.
-Ennél többet nem tehetek...már nincs életveszélyben, pár nap múlva rendben lesz. Biztos ne szóljak a többieknek? -kérdezte
-Kérlek ne.. -ráztam meg a fejem- Köszönöm. -nyöszörögtem neki miután kiment az ajtón.
Pár másodpercig megint csak ácsorogtam, aztán bementem a fürdőszobába és langyos vízzel átitattam egy ruhadarabot. Visszamentem a szobába és letérdeltem az ágya mellé. Gyengéden megpróbáltam letörölgetni az időközben az arcára száradt vért. De közben láttam hogy a szeméből még mindig szivárog.
-Milyen különös. -csodálkoztam el- Pedig Hacchi begyógyította a sebeit. -törölgettem tovább az arcát. Közben elgondolkoztam.
-Igazad van Shuu, tényleg kiborultam...nem hittem volna... *hogy ennyire fontos lett a számomra* -fejeztem be gondolatban. És közben a saját könnyeimet is igyekeztem eltüntetni. Észrevettem hogy én is csupa vér lettem...a ruhám tele volt a vérével. Ha ránéztem összeszorult a gyomrom, de most már kezdtem kicsit megnyugodni.
-Megvárom míg felébredsz, mégha reggelig virrasztok is itt. -mosolyodtam el, még mindig az ágya mellett térdepelve.

Miután sikerült megtisztítanom az arcát, kivittem a rongyot a fürdőbe. Ahogy a tükör előtt mentem el akaratlanul is belenéztem és ismerős látvány fogadott. Kisírt vörös szemek, holtfáradt arc. Rossz volt megint így látni magam. Közelebb mentem hogy lemossam az arcomról a vért. Közvetlenül a tükör előtt állva azonban felfedeztem hogy mégsem teljesen az akkori önmagam vagyok. Közelről láttam a szemeimet is. Különös de teljesen ellentétes érzelmeket tükröztek mint az arcom. Tele voltak élettel és reménnyel.
Akármennyire is nyúzottnak tűntem tele voltam megkönnyebbüléssel és boldogsággal. Féltem beismerni magamnak.
*Hogy lehet az hogy ennyire kiborultam? Láttam már embereket meghalni, nem is egyet, hiszen kapitány voltam. Az osztagom jó néhány tagja odaveszett már, de...ez mégis annyira más volt. Egy pillanatig.. mikor azt hittem..én tényleg képes lettem volna ott helyben összeomlani...
Emlékszem mikor őt elvesztettem...utána akartam menni, de túl gyáva voltam az öngyilkossághoz...akármennyire is gyűlöltem nem tudtam eltépni az a vékony szálat ami még az élethez kötött. Gyűlöltem látni ahogy mások boldogan élik tovább az életüket, miközben én elvesztettem az enyémet...* -bámultam üres tekintettel a tükörbe, majd hirtelen eszembe jutott hogy nem akartam magára hagyni Masakit, ezért visszasiettem a szobába. A vendégágyról felkaptam a takarómat és odacipeltem magammal az ágya mellé. Megint lekuporodtam és figyeltem ahogy pihen. Igyekeztem ébren maradni, de annyira ki voltam merülve, hogy azt hiszem elnyomott az álom. Azonban mikor megmozdult mellettem a matrac egyből felriadtam.
-Shi...Shiori?-találtam szembe magam a vörös szempárral. Megint majdnem bőgni kezdtem, de most a megkönnyebbüléstől.
-Igen..én vagyok. -motyogtam sűrű könnyezés közepette- Annyira örülök hogy egyben vagy. El sem tudod képzelni hogy rámijesztettél, mikor megláttalak ott az utcán vérben úszva. -próbáltam erőt venni magamon és letörölgettem a könnyeimet.
*Még biztos nincs teljesen magánál hiszen a nevemen szólított...de ez most nem érdekel, annyira boldog vagyok hogy rendbe fog jönni.* -mosolyogtam rá
-De most már minden rendben lesz...

Amit a mosolyomra kaptam válaszként annál szebbet el sem tudtam volna képzelni jelen pillanatban. Visszamosolygott rám. Még soha életemben nem láttam ilyen őszintén mosolyogni. És ez nem csak arra a pár hónapra vonatkozik amióta itt élek hanem mióta egyáltalán először láttam Seireiteiben. Nem tudom mi üthetett belé, de eddig mindig kínosan ügyelt arra hogy ne mutassa ki a valódi érzéseit. Bár én azt is megkérdőjelezném hogy egyáltalán tudott volna akárminek is igazán örülni. Az utóbbi időben már fájt látnom a megkeseredettséget a szemében. Annyira szerettem volna boldognak látni, de minden próbálkozásom csak még rosszabbá tette a helyzetet, és egy időre eltántorított attól hogy megpróbáljam megismerni őt. Különös, de mióta itt lakom egyre jobban vágytam rá hogy túlláthassak a felszínen. Nem akartam beérni azzal a rideg elutasító páncéllal amivel elbarikádozta magát.
Ez az apró dolog azonban nagyon sokmindent világossá tett számomra. Újra dobogni éreztem a szívemet a mellkasomban. A részem amiről azt hittem akkor, ott meghalt, most éledezni kezdett. Annak ellenére hogy most már el tudtam engedni Haruot, féltem bárki iránt is többet érezni. Rettegtem attól hogy még valakit el kell vesztenem, ezért gyáván a magányba menekültem. Voltak ugyan barátaim, de mind csak felszínes barátság volt.
Viszont most ahogy ott gubbasztottam az ágya mellett a lehető legjobb helyen éreztem magam. Nem érdekelt a hideg padló, és az hogy már szinte mindenem elzsibbadt. Nem akartam magára hagyni.
Habár még mindig nem mertem kimondani magamban sem, egyre jobban beférkőzött az agyamba a gondolat hogy szeretem...
De amint megfogalmazódott bennem ez a szó, a nyomában egyből betódultak a kétségek is. "Vajon tényleg helyes-e ezt éreznem?" "Mi lesz ha ezzel mégjobban a terhére leszek ha felépül és visszatér a régi önmagához?"
Mielőtt azonban mélyebbre merültem volna a gondolatáradatban ami megrohamozott, megint mocorogni kezdett.
-Ne! Neked nem szabad mozogni -ugrottam fel olyan hirtelen, hogy majdnem hanyattestem, mert nem számoltam azzal hogy az elgémberedett tagjaim nem bírják a hirtelen megterhelést..mikor végre sikerült megtalálni az egyensúlyomat- Felszakítod a sebeidet! Na tessék a karod már megint vérzik. -kezdtem el megint aggodalmaskodni- Hozok rá valami kötszert, de addig meg ne mozdulj nekem... -néztem rá inkább kérlelőn mint parancsolón.
Lesiettem a földszinti fürdőszobába ahol az elsősegélycsomagot tároltuk. Épp rajtam volt a sor legutóbb hogy feltöltsem, hiszen nálunk ez elég gyakori kellék. Fogtam az egész dobozt és felcipeltem magammal.
-Itt is vagyok. -ültem le az ágy szélére és kezelésbe vettem a szétnyílt sebet. Először letörölgettem fertőtlenítővel. Próbáltam nagyon ügyelni arra hogy a sebbe ne kerüljön, mert nem akartam hogy az így is tekintélyes fájdalom mellett még ez a vacak fertőtlenítő is csípje. Majd ráraktam néhány gézlapot és körbetekertem fáslival.
-Szólj ha nagyon szoros és lazítok rajta. De ha nem kötözöm be rendesen akkor nem áll el a vérzés. -néztem rá kicsit bűnbánóan.- Ne hozzak valami fájdalomcsillapítót? Nem kell beszélned, csak bólints. -ücsörögtem az ágya szélén és próbáltam némi bíztató mosolyt erőltetni az arcomra, mert azt megtanultam míg az önkéntes kórházban dolgoztam hogy egy mosoly néha többet ér akármilyen fájdalomcsillapítónál.

A kérdésemre megint csak elmosolyodott és megrázta a fejét. *Miért mosolyog ennyit? Még mindig nem tisztult ki teljesen a feje?* -sóhajtottam a szívbemarkolóan jóleső mosolyát látva. *Vajon fog még ezután is mosolyogni? Vagy megint visszafordul önmagába?* -néztem elmélázva, mikor megszólított.
-Hol...hol van Vameku? Idehoz...nád ha...meg...kérlek?- préselte ki magából nagy nehezen.
-Vameku jól van, ne aggódj. -tápászkodtam fel és sétáltam oda az egyik székhez, amire közben áttettem a zanpakutout. Felvettem a párnáról és odavittem az ágyhoz, letettem mellé, úgy hogy ne nagyon kelljen forgolásznia hogy megnézhesse- Határozottan jobban néz ki mint az éjszaka. Már majdnem teljesen helyrejött, nagyon szívós egy zanpakutou. Remélem a gazdája is hamar követi a példáját. -mondtam kedvesen.
-Lemegyek a konyhába hozok egy kis levest, mert valamit enned is kell. Már ittvan délután két óra... -néztem rá a telefonom órájára.
Igazából kicsit kettesben akartam hagyni Vamekuval. Az amúgy is makacs szelleme biztos nem jönne elő akkor ha még én is ott vagyok, de Masaki csak akkor fog megnyugodni ha látta hogy épségben van. Én is folyton aggódom Shuuért ha valami komolyabb harc után látom hogy megviselt....és ő is folyton azzal nyúz egész nap hogy feküdjek már le pihenni, de aztán végül megértette hogy nem tudnék aludni....
Nehezemre esett, de próbáltam kicsit több időt eltölteni a konyhában.
-Egyben van még az az idióta? -morgott fel Hiyori a fotelból, mikor meglátta hogy épp egy tányérral ügyködöm- Ne fáraszd magad, pár nap és úgyis helyrejön magától, mint mindig...
*Mint mindig...vajon hányszor feküdt már így sebesülten, elüldözve magától azokat akik törődni akartak vele...aztán egy idő után már nem is törődtek vele...De ennek itt most véget vetünk...* -kerestem egy kanalat, majd felvittem a levest. Próbáltam csak annyira megmelegíteni hogy ne legyen túl forró. Kész művészet volt feljutni úgy a lépcsőn hogy ne boruljon ki az étel, mert egyrészt kicsit sokat mertem bele, másrészt a kialvatlan egyensúlyom se volt épp professzionálisnak nevezhető. De ha akartam se tudtam volna rendesen aludni, mert kéznél akartam lenni ha valamire szüksége van.
-Van egy rossz hírem... -tettem le az éjjeliszekrényre a tányért- Azt hiszem most fel kellene ülnöd... -próbáltam felsegíteni olyan fájdalmas képet vágva mintha nekem fájt volna hogy mozgatnak. Majd miután nagy nehezen függőlegesben volt,leültem mellé, magam elé fogtam a tányért és elkezdtem kanalanként adogatni a levest.
-Ugye tudod hogy ennek legalább a felét meg kell enned.... -ismertettem vele az ellentmondást nem tűrő tényállást- Mert a végén nem a sérüléseid miatt hanem éhenhalsz itt nekem...
Lassan-lassan azért sikerült pár kanállal beleküzdenem.
-Később még behajtom a többit, ne bízd el magad. -tettem félre a tányért.
-Tudod életedben nem láttalak még ennyit mosolyogni... -bámultam bele a szemeibe ahogy ott ült velem szemben. *Nahát, még sosem tűnt fel milyen különlegesen szép vörös színük van.* -ült ki az arcomra megint egy mélázó mosoly.

Láttam hogy a megjegyzésem után komolyan elgondolkodott és lesütötte a szemét.
*Jaj ne tessék már megint mit mondtam....*
-De nem úgy értettem!-ugrottam fel az ágyról, de megbotlottam a szék lábában amit az előbb Vameku odacipelt, és majdnem lefejeltem az éjjeliszekrényt. A manőverből csak annyi sikeredett hogy leborítottam róla a tányért a tartalmával együtt.
-Jaj istenem már megint mit csináltam.... -emeltem fel a fejem ijedt tekintettel. *Nah ettől most tényleg ki fog borulni, utálja ha egy szöszt is leejtek a padlóra* -készültem fel a lehordásra -Ne haragudj azonnal összetakarítom. -tápászkodtam fel holtsápadt tekintettel.
De ahelyett hogy leordított volna elkezdett nevetni. Nem tudom volt-e ez annyira vicces, de percekig nem bírta abbahagyni. *Először mosolyog, most meg nevet...Masaki aki senkinek nem szokott megköszönni semmit, hálás tekintettel tűri hogy ápoljam...* A félelem helyét a döbbenet vette át az arcomon.
*Mi üthetett belé? Miért nem kiabál velem? Olyan furcsán viselkedik* -álltam ledermedve, mikor nagy nehezen abbahagyta a nevetést és megszólalt.
-Bo...csánat! Deh...-vett egy nagy levegőt.-Te...jól vagy? Nem ütötted meg magad?-
-Nem..izé..jól vagyok, de a padló, a leves... csupa kosz.... -mutogattam lefelé, de láttam hogy ez most egyáltalán nem érdekli. Teljesen ledöbbentem álltam ott pár másodpercig aztán szó nélkül kiviharzottam a fürdőbe és kerítettem valami rongyot amivel feltakaríthattam a kiömlött levest, és összeszedegettem a tányér szilánkjait.
-Na most sikeresen megszabadultál a leves többi részétől...de ne örülj, mert kerítek majd mást amit megehetsz, mert nem hagyom annyiban. -vettem elő megint az ápolgatós hangnemet.
*Miért viselkedik így velem? Mióta magához tért annyira furcsa, egy szúrós megjegyzése sem volt felém, vagy afelé amit csinálok....sőt olyan érzelmeket fejezett ki amikre a többiek kapásból azt mondanák hogy képtelen rá. Nem értem... én komolyan nem értem...* -ráztam meg a fejem a földön gubbasztva és elpityeredtem. Mikor minden szilánkot összeszedtem kivittem őket a kukába. Ahogy visszafordultam az ágy felé, láttam hogy elég furán bámul felém. Olyan "nemdőlösszevilág-haöszetörtazatányér"-féle nézést láttam rajta. Én nem szóltam egy szót se, hanem a padlót bámultam. Visszaültem az ágya szélére és erőt véve magamon kimondtam ami nyomja a szívem.
-Tudod.... -kezdtem bele nagy nehezen- ...nem kell így viselkedned csak azért mert én hoztalak haza.... -fordítottam felé félszegen a tekintetemet- Csak ezért nem kell ezt tenned...Nem azért tettem mert ilyesmit várok el, hanem....mert...de nem mintha bajom lenne vele....-kezdtem kétségbeesett mentegetőzésbe- Sőt inkább annyira örülök hogy végre mosolyogni láttalak. -bámultam le megint a földre könnybelábadt szemmel.
*Nem tudom kimondani...még mindig ugyanolyan gyáva vagyok mint eddig...félek hogy ez az egész csak hamis áltatás és megint összetörik a szívem. Utálom magam...itt ülök Masaki ágya mellett aki előző este épphogy életben tudott maradni, és a saját nyomorúságos lelkivilágom miatt aggódom...hogy lehetek ennyire önző?* -potyogtak a könnyeim.

Ahogy a földet bámultam elmerülve az önutálatban arra tértem magamhoz, hogy valaki az arcomhoz ért. Eltartott egy darabig mire összeraktam a képet hogy ki és mit csinált.
- Sosem szerettem látni…-mondta miközben letörölte a könnyeimet. - Elszomorított, hogy boldogtalan vagy. –próbált hozzá megnyugtatóan nézni. Akármilyen zaklatott voltam az előbb, egy szempillantás alatt eltűnt. Az érintése, ahogy az arcomhoz ért elüldözte a rossz érzéseimet.
Mikor azt mondta hálából nem tesz ilyet, elbizonytalanodtam. *Vajon akkor miért?*- de még mielőtt megkérdezhettem volna belekezdett.
– Egyszerűen csak…Tudod…volt egy öcsém, akinek megígértem egy fontos dolgot, de nem tartottam be…és tegnap emlékeztettek a fogadalmunkra…Emiatt próbálok újra azzá válni, aki voltam…és melletted - köszörülte meg gyorsan a torkát. - ...úgy érzem önmagam lehetek. Nem…nem akarlak kihasználni vagy ilyenek…csak…- mondta majd egy kicsit elhallgatott, de aztán befejezte-Attól félek…hiába törődnél velem…már nem tudnék mit adni érte cserébe-
Megint sírhatnékom támadt, de most nem attól, mert szomorú voltam. Épp ellenkezőleg...szóhoz sem tudtam jutni. Láttam rajta hogy feszélyezi a csend, ezért össze kellett szednem magam hogy valamit mondani tudjak, mielőtt azt hiszi valami rosszat mondott. Ez a pár szó megint újraélesztett egy darabot bennem.
Nem tudom mi üthetett belém, de előrehajoltam és megöleltem. Mikor rájöttem mit csinálok, már nem volt visszaút.
-Nekem az is bőven elég ha boldognak látlak... -sikerült nagy nehezen megszólalnom. Majd észbekaptam és megint mentegetőzni kezdtem.
-Ne haragudj, nem tudom mi ütött belém...kicsit *"enyhe túlzás...."* össze vagyok zavarodva... -gyorsan elengedtem és újra úgy bámultam a padlót, mintha valami eszméletlen érdekes dolgot figyelnék rajta.
-Én is tettem egy ígéretet annak idején.... -szólaltam meg kisvártatva- megígértem hogy boldog leszek...de a gyászban elfelejtkeztem erről az ígéretről, és mikor eszembejutott mit ígértem már megint egyedül voltam. Féltem veletek maradni, ezért inkább elmenekültem. És az a vicces az egészben hogy most jöttem rá hogy mennyire megbántam. Nem tudtam mi volt az az érzés ami évekig nyomta a szívem, de most már tudom...azt akartam hogy megértsenek..de mikor valaki eljutott volna odáig hogy kiöntse nekem a lelkét, én megijedtem megtenni ugyanezt és elmenekültem. És így szegtem meg újra és újra az ígéretemet....-megint felnéztem rá- Szóval megérdemelném hogy kihasználjanak, de te egy percig sem tetted ezt...És különben is az mióta számít kihasználásnak ha megosztod valakivel mi bánt, vagy épp mit érzel? Én ezt inkább ajándéknak hívnám. -mosolyodtam el
Közben rájöttem hogy épp az előbb öntöttem ki a szívemet. Furcsán jóleső érzés volt végre valakinek megint beszélni arról amit eddig csak Shuu tudott rólam. Egyre több olyan érzést fedeztem fel magamban, amikről azt hittem nem is fogom érezni többet. De az összes közül a legszebb az volt hogy megint boldog voltam. Nem csak felszínes jókedv, mikor az ember mondjuk megnézi a kedvenc filmjét, vagy meglátja a boltban a kedvenc könyvét...hanem szívből jövő. Ez olyan boldogság amit csak egy másik ember válthat ki bennünk. Szerintem már őszintén elege lehetett abból hogy egyik percben mosolygok, másik percben bőgök, de ahogy ott ültem mellette és kezdtem tisztázni az érzéseimet, elhatároztam hogy többet nem állok neki megint sírni.