TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA!

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Kedd Feb. 23, 2010 6:26 am

[Volt-nincs ajándék ~ Egy kurva felesleges szívroham]

-É-értem, köszönöm... -mondtam ki hosszas habozás után, majd még nagyobb erőfeszítések árán sikerült előrenyúlnom és elvennem a recepteket az orvos kezéből. Az üresség ami körbevett, egyre csak tágult és tágult, mígnem mikor már szinte az egész szobát belepte, azon kaptam magam, hogy egyedül vagyok. A jelenlévők közül senki sem érthette mit érzek most. Hogy is érthették volna, hiszen még én magam sem vagyok vele tisztában. Számtalan mellettem elsuhanó kép tört egymás után darabokra, mint egy földre ejtett üvegpohár. Meg nem történt, és talán soha valóra nem váló emlékek képei voltak ezek. Nem akartam tovább nézni őket... nem akartam látni, ahogy sorra vesznek bele az ürességem homályába... Önző módon meg akartam kímélni magam az egyik részemet birtokba vevő fájdalomtól. Behunytam a szemem, és megráztam a fejem. Tiltakoztam. Gyáván menekültem, mert nem volt elég erőm szembenézni azzal, hogy én is, akárcsak az összes többi gyarló ember, csak azután vagyunk képesek meglátni valaminek az értékét hamár elvesztettük azt.
Ez volt az egyik énem....
Ezzel szemben harcolt a lelkem másik fele, aki számba véve a józan ész minden logikáját, és objektivitását, próbált rávilágítani arra, hogy ennek nem szabadott volna igaznak lennie. Felhozva a sok szenvedést, és bizonytalanságot a mindennapi létezésünkben, mindenekfelett azt, hogy nekünk léteznünk sem szabadna. Egy számkivetett faj bujdokló túlélői... ezek vagyunk mi. Kitaszítva mindkét oldalról éljük az életünket az emberek világának sokszínűségében menedéket keresve, ám sosem találhatjuk meg igazán a helyünket. A mi világunk nem egy olyan világ, ami boldog éveket adhat egy cseppnyi kis ártatlan gyereknek... Ez a kegyetlen valóság...
És én ennek a részemnek hittem... Félredobva minden más érzésemet burkolóztam a ténybe, hogy ennek így kellett lennie...
Azonban ismét megfeledkeztem valamiről... jobban mondva valakiről, aki itt mellettem, de mégis olyan messze tőlem a saját érzéseivel küzd. Felnézve rá összeszorult a szívem mennyire távol jár tőlem. Hiába fogtam a kezét, mégsem éreztem magam mellett.
-Minden rendben? -tettem fel ezt a szánalmas kérdést. Nem is tudom egyáltalán hogy van jogom ilyet kérdezni ezek után... talán csak saját magam semmirekellő kis lelkivilágának megnyugtatása érdekében áltattam magam azzal a gondolattal, hogy majd rámmosolyog és azt mondja 'Nincs semmi baj' ... De hogy hihetném el neki?... Látom rajta, hogy csak egy hajszál választja el a teljes összeomlástól. Szégyelltem magam azért, hogy az előbb kiszaladt a számon ez a kérdés... Mikor pedig válaszolt is rá, azt hittem ott helyben minden önuralmamat elvesztve zokogni kezdek... De nem sírhattam... Képtelen lettem volna ennél is mélyebb kétségbeesésbe taszítani... Így is majd megszakad a szívem hogy ilyen állapotban kell látnom, de nem vagyok képes tenni semmit, amivel segíthetnék rajta. Hiszen még magamon sem tudok segíteni...
Őrangyal?... pusztán önáltatás... akármennyiszer is suttogják a fülembe ezt a gyönyörű szót, ha igazán szükség lenne rá bebizonyosodik, hogy alkalmatlan vagyok erre a szerepre. Pedig a legnagyobb álmom azzá válni, azzá az egyetlen személlyé aki képes enyhíteni a fájdalmát azzal, hogy a kezét nyújtja felé. De most hiába próbálom, nem érem el... Túlságosan rövid a karom ahhoz, hogy átérjem a szakadékot, megtépázott szárnyaim pedig megfosztanak attól, hogy áthidalhassam a köztünk lévő távolságot.
Sajnos nem maradt más, mint a saját sebeimet nyalogatva, monoton szelni a hazafelé vezető utat. Szótlanságba burkolózva léptünk be a jól ismert helyiség ajtaján.
-Szeretnél esetleg lezuhanyozni? hátha kicsit segít megnyugodnod- kérdeztem, Masaki azonban továbbra sem szabadult a belső rabságából. Odalépve mellé a vállára tettem a kezem, majd félszegen átöleltem, jelezvén, hogy támaszkodjon rám nyugodtan, ám ekkor hirtelen ellökött magától. Annyira váratlanul ért, hogy elvesztettem az egyensúlyomat és az ágy szélének estem. Megrémülve néztem fel rá, de a szemében láttam, hogy megint nem önmaga.
-Haggyj békén! -mordult fel olyan hidegen, ahogy még nem is hallottam eddig sohasem. Ettől hirtelen összeszorult a szívem.
*Istenem, kérlek, csak most ne veszítse el megint az önuralmát afelett a vadállat felett. Az egész az én hibám... Ha miattam kárt tesz magában azt sosem bocsátom meg magamnak* -támaszkodtam a földön erőtlenül a fürdőszobába beviharzó Masakit figyelve. Egyáltalán nem volt tisztában azzal hogy mit cselekszik. Teljesen tanácstalan voltam. Minden porcikám ordított azért, hogy rohanjak be utána, és addig szólongassam, míg magához nem tér, de ha közben véletlenül megint megüt azt nem fogja tudni feldolgozni ha felébred és rájön hogy mit csinált.
Teljesen tanácstalanul, és leblokkolva ücsörögtem a földön, remegő kezeimmel támasztva a padlót, és hallgattam a csendet. Minden egyes neszre összerezzentem ami a fürdőszobából jött, mert nem tudtam mit művelhet odabent Masaki. Rettegtem, hogy kárt tesz magában, de tehetetlen voltam. Most is, mint mindig, képtelen voltam bármit is tenni, azon kívül, hogy csak rontanék a helyzeten.
Aztán egyszer csak egy nagy csattanást hallottam. Valami mintha ezer apró darabra tört volna. Összeszorult a gyomrom, és hátamat az ágytámlának döntve, felhúzott térdeimbe temetkezve remegtem és vártam, hogy végre vége legyen ennek a rémálomnak. Annyira kikészültem, hogy még sírni nem tudtam, csak bámultam a sötétséget a karjaim alatt, mikor egyszer csak kivágódott az ajtó. Egyből felkapva a fejem, megláttam Masakit csurom véres kézzel.
-Te jó ég! -kaptam a szám elé a kezem remegve. -Mit műveltél magaddal? -remegett a hangom, és próbáltam volna felkelni és odarohanni hozzá, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Küzdöttem a felállással, de annyira erőtlennek éreztem magam, hogy félúton visszarogytam. -Kérlek ne tegyél több kárt magadban... -nyújtottam ki felé a kezemet sírással küszködve. Szörnyen elgyötörtnek éreztem magam.

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Szer. Feb. 24, 2010 7:03 am

[Volt-nincs ajándék ~ Egy kurva felesleges szívroham]

Feszült hallgatás, rémült tekintet, egész szobát bejáró zihálás. Szétnyíló ajkak, melyekkel minden problémát megszüntető szavakat akarsz kiejteni. Szégyenteljes lehorgasztása fejednek. Rádöbbensz a lehetetlenen töröd fejed. Vársz. Megtörten beletörődsz a kilátástalan helyzetbe. Némán ácsorogsz abban bízva magától megoldódik minden. Hagyod a kétségek uralkodjanak, minthogy egyetlen mozdulatoddal valamerre döntsd a mérleg nyelét. Gyáván sodródsz, mert mindenképp úgy hiszed csak a te fejed hullhat porba. Önző módon ragaszkodsz ehhez a kilátástalan helyzethez. Nem mered beismerni félsz. Nem mered megkockáztatni egyedül maradj, ezért sakkban tartod, akiről azt állítod mindennél fontosabb számodra. Nem hiszed el nincs más út, csak, ha elmondod hibáztál. Szünet nélkül keresel, kutatsz bármilyen megoldás után. Szép lassan szétrobban agyad a terheléstől. Mellkasodra több tonnát pakoltak. Érzed kikészülsz a tehetetlen feszültség és düh egyvelegétől. Gyűlölöd, megveted, elítéled önmagad, de hasztalan kapaszkodsz megtarthasd az egyensúly olcsó mását. Remegsz, fulladozol, némán sikítasz, küzdesz minden erőddel. Legszívesebben lyukat ütnél a padlóra vagy térdre borulva könyörögnél segítségért, de nem teszed. Csak feladod a harcot. Végignézed, ahogy egy pillanat alatt találkozik arcod a betonnal. Bénult bizsergéssel hátat fordítasz, majd megadva magad nyúlként rohansz el, pedig pontosan tudod nem a farkas lapul hátad mögött. Egy színében eltérő fajtársad ücsörög sérülten...
Valahogy így kerültem ki az ajtón és ítéltem magam arra, utolsó senkiként hallgassam lelket marcangoló könnyek sikolyát. És érdekel e bármi? Nem. Olcsó tragédia hőseként emészt a bennem lapuló sötétség és hitetem el mindenkivel micsoda áldozat vagyok. Igyekszem átadni saját felelősségem. Szabadulni akarok a rám nehezedő láncok súlyától. Hogy lehet egy vádaskodó szájhős önkéntes hős? Sehogy. Az én világom az érdekek harcáról szól és nem ártatlanok védelméről. Egy lányregény számító negatív szereplője sokkal jobban illene hozzám. Mindenről tudnék beszélni csak az érzéseimről nem, mert nincsenek, vagy ha mégis csak ámítások arra, képes volnék együtt élni légző személlyel. A saját emberi szenvedésem akarom leverni másokon. Ugyanazt teszem, mint az apám. Itt tartom rabláncon Shiori-t és kínzom, gyötröm a lelkét, ameddig ebben a világban tartózkodik. Ez a kapcsolat pedig folyton fogyni fog, míg végül el nem lepi a teljes káosz. Ha pedig a csökkenő fény ekkora szenvedéssel jár a káosz maga lenne a halál. Talán jobb volna nem megvárni. Talán egyszerűbb lenne elsétálnom. Most is kint vagyok. Csak el kéne valamerre indulnom. Gondolkoznom sem kéne. Mindent rábíznék a lábaimra. Hagynám ők irányítsanak. Miért is ne? Kíváncsi vagyok merre visznek. Tudni szeretném hova kerülök, milyen világ fogad. Egy kicsit! Tényleg kicsit! Néhány röpke pillanatra! Igen, menni akarok. Behunyom szemeim és átadom az irányítást. Tudom szörnyeteg vagyok, de szükségem van rá. Kell pár csendes perc. Kell pár lépés, hogy összeszedjem magam.
Érdekes. Érzem karjaimmal idegesen tapogatózom. Tartok attól elesek. Ettől csak még bizonytalanabbul lépkedem. Szinte sérti fülem, úgy csúsztatom lábaimat a betonon. Váratlanul megbukok valamiben. Ijedten görnyedek előre. Fogalmam sincs mi lehetett az. Magam előtt körbejárva ujjaimmal indulok tovább. Félelmetes. Azt hittem kiugrik helyéről szívem. Látás nélkül bármire képes lennék azt hinni elveszi életem. A távolból erősödő zaj közeledik. Motor hangja? Autó? Nem vagyok benne biztos, de valamilyen fényforrás egyre erősebben támadja fedezékbe húzódott szemeimet. Talán mozdulnom kéne. Én viszont hezitálok. Nem tudom eldönteni véget vetve játékomnak nézzek e fel vagy egyszerűen lépjek e arrébb. Újra bénultan állok. Miért kell mindig dermedten állnom a váratlan előtt?! Miért rémülök meg az ismeretlentől?! Miért? Miért, miért, miért? Mást mondani már nem is bírok...
//majd átírom vagy valami, de most off vagyok//

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Szer. Feb. 24, 2010 9:26 am

[Volt-nincs ajándék ~ Egy kurva felesleges szívroham]

Mi az miért nem figyel rám? Hiába szólongatom, továbbra sem éri el a hangom. Én küzdök, de túlságosan vaskos falakba ütközöm. De nem tudom elfogadni, hogy kizárva a külvilágot megfeledkezzen arról mit ígért nekem. Azt ígérte nem fogja hagyni, hogy magával ragadja az az átkozott belső világa. Azt ígérte hagyni fogja hogy segítsek, elhitette velem, hogy képes vagyok rá és most mégis úgy áll itt előttem, hogy a felé vezető úton egyetlen pislákoló fényt sem hagy útmutatóul. Hallom elgyötört hangom, ám lehet csak a fejemben csengnek a megfogalmazott szavak.
-Várj! ne menj el! Kérlek! ... -kiáltottam utána, de mire összeszedtem volna magam, hogy megragadhassam a karját már becsapódott mögötte az ajtó. Nem hagyott mást maga után csak a csendet. Üres és kegyetlen csend lepte el a szobát, és nehezedett ólomként a szememből kigördülő könnycseppekre. Nem bírom tovább... azt mondtam nem szabad sírnom, de képtelen vagyok tovább gátat szabni a szabadulni akaró önvádnak. Áttörve az elkeseredésem gyengítette falat tört felszínre a nap folyamán elfojtott összes könnyem. A földön gubbasztottam és sírtam. Nem bírtam megmozdulni akármennyire is ki akartam rohanni, tagjaimat megbénította a mélyről jövő zokogás. Akármennyire is próbáltam visszafojtani, csak még erősebben rázta a földhöz láncolt tagjaim. Gyűlöltem minden egyes másodpercet amivel Masaki messzebb kerül tőlem. Utána kell mennem...
*Gyerünk mozogj már, szedd össze magad, kelj fel és térítsd észhez! Szüksége van rád! Akármennyire alkalmatlan is vagy, mégsincs más aki rajtad kívül hatni tud rá...*
Meg kell próbálnom... Hiszen az egész az én hibám. Miattam jutott el odáig hogy megszegje az ígéretét. Én vagyok a felelős azért, hogy most odakint bolyong, miközben azt sem tudja kicsoda... Elég az önsajnálatból, neki nagyobb szüksége van most útmutatásra. Nem érdekel ha fel sem ismer, én nem szeghetem meg a fogadalmunkat. Azért vagyok itt, hogy mellette álljak ha elveszettnek érzi magát, szóval fenébe a saját problémáimmal. Nekem sokkal könnyebben megy megbirkózni velük mint neki. Akármennyire is magam alatt vagyok, nekem már az is elég ha mellette lehetek, hogy enyhüljön a fájdalmam. Tudom ez is el fog múlni idővel, de ha miattam őt éri valami, akkor abba biztosan belehalok. Megszakad a szívem látni mennyire eluralkodik rajta a sötétség akárhányszor csak felmerül valami probléma amire nem rendelkezik kész válasszal.
-Ez az... -próbáltam újra kitisztítani a sírástól elhomályosult látásomat. Minden erőmet összeszedve fokozatosan tisztult ki előttem az ódon faajtó képe. Már csak el kellett jutnom odáig.
Zúgott a fejem... meginogtam ahogy felálltam, de szem előtt tartva a célt úrrá lettem a kavargó világon, és nekiindultam. A fejemben tomboló kavargást azonban továbbra sem sikerült megfékeznem. Zihálva rontottam ki az ajtón és kerestem kétségbeesetten merre mehetett. Lerohantam az emeletről de nem láttam sehol.
-Merre vagy Masaki? -szólongattam remegő hangon, de senki sem felelt. Ekkor észrevettem a nyitva hagyott bejárati ajtót. Torkomban lüktető szívvel rohantam ki és kapkodtam a fejem körbe-körbe. A következő pillanatban azonban halálra rémültem. Sikítani akartam, de ha nem mozdulok most azonnal nem érek oda időben. Acélláncok súlyozta lábam nem akart mozdulni, de nem engedhettem neki. A felettem eluralkodó rémületnél sokkal tisztább volt az az érzés amiből erőt merítve rohantam ki az út közepére és sodortam magammal az önkívületi állapotban ácsorgó Masakit. Az autó hosszan dudálva s fékcsikorgatva száguldott el mellettünk, mi pedig a túloldali árokpart gyér gyeppel borított talaján landoltunk. Masaki alul, én pedig rajta. A soktól még jobban remegő tagokkal támaszkodtam fel, hogy lássam az arcát, de hiába néztem rá, továbbra sem láttam benne azt akinek lennie kellett volna. Sírásra biggyesztett remegő ajkakkal ordítottam el magam és kezdtem el püfölni a mellkasát.
-Mit csinálsz te idióta?! Ha valami bajod lett volna akkor én.... akkor én.... -bírtam idáig cérnával és törtem ki újra zokogásban a mellkasára borulva.
-Masaki hol vagy? Miért nem vagy itt mellettem? Megígérted, emlékszel? ... -csuklottam sírás közben. -Nem engedem, hogy itt hagyj értetted?! Nem érdekel, nem fogom hagyni hogy magadban rokkanj bele minden egyes rád zúduló teherbe. Itt vagyok neked, emlékszel? Miért nem öntöd ki soha a szíved? Hiszen én is folyton azt teszem.... -markolásztam a felsőjét míg már elfehéredtek az ujjaim.

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Csüt. Márc. 04, 2010 5:00 am

[Volt-nincs ajándék ~ Egy kurva felesleges szívroham]

A hold fénye magányosan játszott a komor éjszakában. Szünet nélkül kereste a világ rejtett szépségeit. Rideg tenger észrevéve felé közeledik az ismeretlen szépség meg-meg remegett keserédes félelmében. Tartott tőle a kíváncsi ujjak felfedik üres belsőjét. Ő nem tartogatott magában semmi kincset, mely megcsillanna a ragyogó égitest szemében. Visszautasítani pedig nem merte vendégét, így tűrt és tűrt, míg aggodalma el nem hatalmasodott rajta. Túlságosan ragaszkodott a szívét melengető érzéshez, hogy engedje számára megtalálja titkát. Így a kíváncsi fürkészés arra ösztönözte tengert cselhez folyamodjon. A felszínét tükörré változtatva mutatta meg az égen ülésező sejtelemnek saját csillogását. Azt remélte ezzel megtarthatja az életét beragyogó fényt. Egy ideig igaza lett. A hold boldogan töltött egyre több időt felette csodálva magát, míg a víz rá nem döbbent kihasználták. Arra kellett ápolja más hiúságát...
Hatalmas hazugság! Mekkora őrült vagyok nem jöttem rá! A tükörkép vagyok. Semmi közöm a titokzatos tengerhez. Soha senki lelki sebeit nem ápolgattam és sosem szerettem magam. Mégis el akartam hinni érek valamit. Vékony üveg formájában mutattam mindenkinek, amit látni akart. A féktelen haragom, gyűlöletem vagy megvetésem. Egészen addig csináltam amíg elhittem amit mutatok igaz. Nem figyeltem a szívemet görcsbe rántó vészjelzésre. Nem hallgattam rá és beleestem a csapdába. A világ felé közvetített illúzió állandósult. Valódi érzéseimet pedig végleg lakat alá helyeztem. Később hiába lépett az életembe változási lehetőség nem bírtam beengedni az ajtón. Markolásztam a kilincset, de nem ment. Engem már nem lehet kicsalogatni onnan. Ha megtenném gyengén és védtelenül ácsorognék két vérszomjas vadállat előtt, többé pedig nem lenne előttük akadály, hogy végleg eltüntessék azt a kicsit is belőlem, ami még megmaradt. Amíg a bíróság ítélete itt tart, addig nem adom meg magam! Kezemben fogom tartani az irányítást. Ha pocsékul fáj is, de a többiek és főleg Shiori érdekében muszáj távolságot tartanom. Tudom, ezzel az önző lépésemmel folyamatos szenvedést hozok a körülöttem élők számára. Jobban bántom őket, mintha elutasítóan kiabálnék. Mégsem fogadhatom el a segítséget. Nincs értelme elveszni az ölelésben és kést döfve végignézni a lassú halált. Nem bírnám ki. Nem tudnám tétlenül végignézni. El kell eresztenem. Nem futamodhatok meg. Most az egyszer nem engedhetek a szerető ragaszkodásnak. Hiába hullok darabokra, hiába remegek, hiába válik fátyolossá látásom, meg kell tennem!
Megemeltem elgémberedett karjaimat majd megfogtam a felsőmet elszántan markoló csuklót. A rám szegeződő kérdő tekintettel nem foglalkozva felültem és a semmit kémlelve nyitottam ki számat. Ki kellett mondanom. Ki kellett préselnem. El kellett magyaráznom ne hibáztassa magát, ne sírjon miattam. Ennek semmi köze ahhoz nem lesz gyerekünk. Egyszerűen döntöttem. Végre beismertem nincs jövőnk. Sosem létezett álom volt, amiből ideje volt felébredni. Mégis utolsó árulónak éreztem magam, csak egyetlen szóra futotta elhatározásomból. Egy rideg, hűvös szóra, ami minden eddigi húzásomnál kegyetlenebbül csengett füleimben. "Vége!" Ennyi volt az egész. Aztán egyszerűen felálltam és elsétáltam. Minden hezitálás nélkül hagytam magára Shiori-t. Nem néztem hátra, nem akartam látni mennyire gyűlöl. Inkább elmenekültem. Shunpo-t használva eltűntem. Talán könnyebb lesz, ha nem lát...
http://bocsiTT.TT csak gondoltam legyen valami, ami még nem volt^^""//

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Csüt. Márc. 04, 2010 8:50 am

[Volt-nincs ajándék ~ Egy kurva felesleges szívroham]

Azt hittem végre sikerült elérnem hozzá, mikor megmarkolva az őt szorongató ujjaimat felült és erőt gyűjtött a beszédhez. Én tényleg azt hittem, hogy most is, mint midig végre megtörik a bilincse, és kiadva magából a fájdalmát megkönnyebbülten borul a vállamra. És akkor vége lesz. Vége lesz ennek a rémálomnak, és folytatjuk ott az életünket ahol abbahagytuk. A mindennapok apró örömeit megtapasztalva gyógyítani a sebeinket és igyekezni, hogy a körülményekhez képest normális életet élhessünk. Egész eddig azt hittem a jó úton járunk, hiszen éreztem, hogy mellettem áll, és én is minden erőmmel azon voltam, hogy segítsek neki változni. Megismertetni vele azt, hogy hogyan próbálja meglátni a dolgok szép oldalát ahelyett, hogy mindenben csak a saját fájdalmának tükörképét látná.
Ám ezzel szemben most csak egyetlen egy szó hagyta el a száját. Vége... először nem értettem mire gondol, de pillanatokon belül hasított belém a felismerés, hogy mit jelent ez a szó. Elálltak a könnyeim. Nem bírtam felfogni, egyszerűen képtelen voltam elhinni, az arcára néztem hátha csak én értettem félre, de a szemeiben láttam, hogy kétségeknek egy szemernyi szikrája sem volt bennük. Hidegen és üresen viszonozták a pillantásomat, majd elfordultak tőlem. Masaki felállt és magamra hagyott, én pedig itt maradtam, a földön térdelve és arra a pontra meredve ahol eltűnni láttam.
Soha életemben nem voltam még így összezavarodva mint most. Elment... elment és magával vitt mindent amiért érdemes volt élnem. Mégis mihez kezdhetnék nélküle? Egyre csak vártam és vártam, hogy majd felbukkan, de nem hagyott hátra mást, csak a napszálltával beálló csendet. A belsőm azonban ordított. Fájdalmában üvöltve kezdte egyre inkább tudomásul venni, hogy elszakították tőle társát.
Elveszett reménybe kapaszkodva, a bukott őrangyal siratja letépett szárnyait, s reménykedik benne, hogy elvérzik. Mellette heverő véres tollak és a rajta tátongó hegek fájdalma kínozzák. Ám még ennél is nagyobb fájdalmat okoz neki az a seb, ami szemmel nem látható. Lelkének tátongó üressége ezerszer égetőbb bármely megsebzett végtagnál. Az egyetlen aki képes lenne enyhíteni a szenvedéseit azonban eldobta magától. És azzal, hogy magával vitte a letépett szárnyakat, az angyal soha többet nem lehet már egész nélküle. Megtépázva, és megfosztva céljától mered maga elé, és hullajtja könnyeit, de nem hoznak enyhülést akárhogy is patakzanak lefelé már így is könnyáztatta arcán.
-Vége... -ismételtem gépiesen a szót, de hiába tettem, nem kaptam választ az emésztő kétségekre. Észre sem vettem, hogy közben teljesen rámsötétedett, de én még mindig mozdulatlanul ültem a földön. Nem tudtam mitévő legyek. Utána akartam menni, de fogalmam sem volt hogy merre jár. Valahol messze ugyan éreztem a jelenlétét, de túlságosan halványan ahhoz, hogy meg tudjam mondani merre lehet. Bár az is lehet, ez is csak illúzió, maradványa annak a megszokott tudatnak, hogy mindig itt van mellettem. Beletelt egy kis időbe mire rájöttem, hogy közben már nemcsak a sokktól, hanem a csípős éjszakai hidegtől is remegek. Összegyűjtve némi erőt próbáltam felállni, de amint feljebb emelkedtem éreztem, hogy a sírástól kimerülten, ólomnehéz tagokkal ez nem lesz egyszerű feladat. Nem is tudom egyáltalán mi tartott talpon... Nem törődve semmivel botorkáltam fel a szobába amihez annyi szép emlék fűz. A külvilág zajai most amúgy sem nagyon jutottak el a mélyen eltemetett önmagamig. Alig léptem be a küszöbön, és csuktam be magam mögött az ajtót, szembetalálva magam a közös élet nyomaival, egy másodpercebe sem telt, hogy háttal az ajtónak dőlve rogyjak ismét le és kezdjek zokogni. A megannyi emlék ellenére is azonban szörnyen idegennek éreztem a helyet. A súlyos fabútorok, és díszes vérvörös drapériák mind azt sugározták felém nekem itt már nincs keresnivalóm. Homályos látásommal küszködve bányásztam elő a szekrényből a hátizsákom, és sebtében beledobáltam a kezem ügyébe akadó legszükségesebb dolgokat. Ebben profi voltam... Kevés holmival újrakezdeni.... De annyira fájt a szívem. Azonban tudtam, hiába is mennék most Masaki után valószínűleg nem hallgatna rám. Akármennyire is darabokban hevert a szívem ezt a döntést neki kell meghoznia. Én csak annyit tehetek hogy biztosítom arról, hogy továbbra is kész vagyok mellette élni az életem. Mikor végeztem az összecsomagolással az íróasztalfiókhoz léptem, és előkeresve egy darab papírt és tollat íráshoz veselkedtem. Nem volt egyszerű feladat, főleg hogy a könnyeim folyamatosan áztatták a papírt, amire hatalmas erőfeszítések árán sikerült felvésnem azt a pár szót amit szerettem volna.
"Számomra még mindig mindennél fontosabb az ígéretem, de tudom hogy nem kényszeríthetem rád az érzéseimet. Én mégsem tudlak ilyen könnyen elengedni. Hajnalig megtalálsz azon a helyen ahol minden elkezdődött, mielőtt végleg elmegyek. Napfelkeltéig várni fogok rád, de ha nem jössz el, örökre próbáld meg elfelejteni a te bukott őrangyalodat..." -róttam fel szinte alig olvashatóan a sorokat a könnyáztatta papírra. Ezután a dohányzóasztalra tettem. Azonban hátravolt még egy dolog. Előkerestem a zsebemből az zenelejátszómat, amin megkeresve a dalt ami olyannyira eszembe juttatja, ismétlésre állítva a Butterfly című számot a levél mellé tettem. Így már nem maradt más hátra.
Fogtam a hátizsákom és az ablakon távozva célbavettem a helyet ahol azután a harc után rátaláltam és döbbentem rá mit érzek iránta. Csak remélni mertem, hogy ő is emlékszik rá. Elérve a még mindig félig hiányzó sarkú épületet lassítottam a shunpon, és megkerestem azt a bizonyos fát és lekuporodtam alá. Jócskán volt még hátra az éjszakából, de én csak csendben ültem és vártam, összerezzenve a szemközti lámpa fényében felvillanó alakokra és körülöttem hallott neszekre. Némán potyogtak tovább a könnyeim, és igyekeztem ébren maradni. Bár akármennyire is kimerült voltam, most még az alvás sem hozhat megnyugvást, így továbbra is éberen meredtem az éjszakába, összehúzva magamon a kabátom. Néha néha a telefonom kijelzőjére pillantva konstatáltam, hogy gyorsabban halad az idő mint szerettem volna. Főleg mert Masaki nem bukkant fel...
Egyre jobban kezdett elmészteni az a gondolat, hogy napfelkeltekor el fogom hagyni ez a helyet, és új életet kezdek valahol máshol, de tudtam, hogyha évszázadokat áldozok rá akkor sem fogom tudni elfelejteni Masakit.
-Ikanaide, Ikanaide, konna ni kimi wo aishiteru... -dúdoltam magamban halkan a könnyeimmel küszködve- ...mada shiranai boku wo mite yo sugu ni aitai

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Csüt. Márc. 11, 2010 9:36 am

[Volt-nincs ajándék ~ Egy kurva felesleges szívroham]

Az ismerős utcák hirtelen végtelenekké, üresekké és kopottakká válnak előtted. Lépteid zaja idegesítően cseng füleidben, miközben fénylő pontok sorfala sem képes megtörni a magányos sötétséget. Hiába tolongnak egymás után, néha fel-felbuksz az útpadkában. Úgy látszik hasztalan világosságot biztosító feladatuk. Az esettel akkor sem foglalkozol. Nincs merszed lassítani. Sietősen pakolod lábaid egymás után, mintha tartanál tőle nem leszel képes újra elindulni. Még csak hátra sem pillantasz szemrehányóan, vagy mordulsz fel ingerülten. Néma maradsz. Üveges tekinteteddel pedig végig a járda homályba vesző felét kémleled. Vársz valamire. Egy ütésre, pofonra, szóra, alakra, bármire. Szükséged van mentőövre, kapaszkodóra, cáfolatra. Egyetlen zsigereidet ébresztő jelzésre, ami közli álmodsz, nem a valóságban vagy ennyire elveszett. Aztán megtorpansz. Határozottan hiszed ember árnyékát látod. Lélegzeted visszafojtva figyelsz. Idegesen pásztázod a területet. Bizonyosságot akarsz nyerni, de túl türelmetlen vagy. Előrébb hajolsz, amitől ijedten rohan el az embernek hitt macska. Beleborzongsz a csalódásba. Jobban fáj, mint a visszautasítás.
Céltalan sétád vége a magányos épülethez vezet. Ajkaidon keserédes mosoly fut végig. Otthon. Ironikus a szó ereje milyen szomorúsággal tölt el. Erőt veszel magadon, majd felnézel a szívedet kifacsaró ablakra. Felsóhajtasz. Maró sötétség, üvegről tükröződő holdfény. Semmi, ami arra utalna odabent várhatnak. Ettől függetlenül hezitálsz. Tudod, sokkal rosszabb lesz, ha belépsz az ajtón. Ekkor beugrik mit tehetsz. Kihúzod zsebedből remegő ujjaid között szorongatott dohányárud. Röpke tíz perc, amíg van kifogásod. Megkönnyebbülten emeled szádhoz bűnös kísértésed, majd magadban számolod a hátralévő időt. Kilenc perc. Kifújod az első füstfelhőt, feszülten babrálsz gyújtóddal. Nyolc perc. Tested elfáradt súlya alatt görnyedve nézed a magasba szálló szürke csíkot. Hét perc. Zsibbad mindened. Hat perc. Megszédülsz az ereidben kavargó adrenalin lökettől. Öt perc. Fejedben érzed szíved szapora lüktetését. Négy perc. Egyik lábadról másikra helyezve testsúlyod téved vissza tekinteted az épületre. Három perc. Lassan lepörög előtted mi minden történt a kopott falakon belül. Mínusz ismeretlen perc. Emlékek között barangolva a cigaretta hamuja megégeti kézfejed. Fájdalmasan megrázva karodat ráncolod össze homlokod. Nincs ínyedre a be nem tervezett támadás, szóval hanyagul dobod el értékét vesztett tüdőkárosítód. Elfordulva tőle tudatosul benned nem dereng hol szakadt félbe számolásod. Lemondóan megdörzsölöd fejedet. Ez már valószínűleg nem fog kiderülni, de legalább még sürgetőbbé vált a döntés meghozatala. Fejben egyértelmű: be kell menned az ajtón. Hunyod be szemeid és rontasz be az épületbe. Nem nézel körbe. Nem érdeklődsz van e lakótárs a helységben. Szó nélkül megmarkolod lépcső korlátotokat és kettesével szedve a fokokat elfordulsz balra. Továbbra sem lassítasz. Végigrohansz a folyosón, magadra csapod az ajtót, aztán hallgatod visszhangzó zihálásod. Hazaértél...
Lassan hajnalodik, vagyis semmi szükség villanyt kapcsolni. Elegendő a beszűrődő fény, hogy megtaláld szüntelenül ismétlődő neszed. Körbe-körbe jársz az ismerős bútorok között. Kezd nyugtalanítani. Tudod fontos, tudod ki hagyta itt. Pont emiatt akarok elkeseredetten felkutatni. Mégis feladni készülöd a sokadig útvonal megtétele után. Semmi. Sehol semmi. Álldogálsz az asztal előtt, ahonnan erősödni kezdett a dallamra emlékeztető zaj. Végre meglett! Fordulsz irányába kíváncsi gyanakvással. Kezeidet a nehéz fára téve tapogatózol, majd beleütközöl a kicsiny technikai vívmányba. Hunyorogva összpontosítasz a kijelzőre. Két szó, ennyi volt rajta. A hordozott jelentésük azonban elég volt ahhoz, földre rogyva kényszerítse ki makacsul tartogatott könnyeidet. Elvesztetted a játszmát. Gyenge vagy túllépni. Önmaggal küzdve szorítod a zenelejátszót és ismételsz minden egyes dalban elhangzó szót. Minden mondatot, amit te nem bírtál megtenni, kimondani, éreztetni. Kudarc. Jelenleg ez lebeg szemeid előtt. Még a rád várakozó lapot se vagy képes elolvasni. Csak bámulod. Kérleled tűnjön el. Hagyjon egyedül a csalódással. Viszont a lap nem tesz neked szívességet. Állja a próbát és végül győzedelmeskedik. Nehézkesen hozzád kerül, majd kicsiny darabokra tépve temeti be a parkettát.
Dühkitörésed után nem moccansz. Lélegzeted visszafojtva temetkezel tenyereid takarásába. Látni se akarod mit tettél. Fáj, amit tettél szeretted utolsó emlékével, mert hiszel döntésedben. Nem mész el a kért helyre. Itt fogsz maradni a négy fal között. Pedig mennél. Ordítanál, vállalnál rabszolgasorsot pokolban, az összes létező bűnt elkövetnéd, ha felbukkanna egy külső erő, mely meggyőzne. Szeretnéd újra hálóval elkapni ezerszínű pillangód. Mosolyára ébredni és gyengéd ölelésében ücsörögni. Ha képes lennél változni most eszedet vesztve rohannál a véráztatta fa tövéhez, de hitegetés ellenére is tisztában vagy a tényekkel, reménytelen balek vagy. Túl fenyegetőek a gátjaid, hogy megkerüld vagy átépítsd őket. Úgyhogy tovább ücsörögve dúdolsz és saját tépázott lelked nyugtatása képen hangosan mondod el gondolatod.
-Az én pillangóm szabadon eresztése felér saját magam gombostűvel átdöfésével és gyűjteményes albumban helyezésével, de akkor a legszebb, ha az égen táncol.-

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Csüt. Márc. 11, 2010 12:34 pm

[Volt-nincs ajándék ~ Egy kurva felesleges szívroham]

A dal végére értem...újból és újból és újból. Ostoba ábrándként abban reménykedtem, hogy talán ez majd segít idetalálnia, de hogy is képzelhettem, hogy halk suttogásom képes utat mutatni egy sötétben bolyongó elveszett léleknek. Saját magamat is csak egyre mélyebbre űzöm a végtelen éjszakába, ahol sohasem köszönthet rám a hajnal. Azonban idekint, ebben a fagyos világban lassan beköszönt egy újabb pirkadat. Előbukkan a Nap, hogy aztán felemelkedve ismét a horizont alá bukjon majd. Röpke dicsőség, míg a magasban tündököl, akárcsak a kettőnk törékeny boldogsága, ami a felhőkkel tarkított égen egyre csak hanyatlott folyvást beárnyékoltan, pillanatnyi időre hagyatva csak szabadon ragyogni. De ez a rövidke tündöklés képes volt elfeledtetni velem minden nehézséget amin keresztülmentünk. Azonban ez most mind véget ér...
A mi Napunknak többé nem lesz hajnala, sorsa ezután az örök sötétség marad.
-Azt hiszem itt az idő... -figyeltem remegve a már teljes alakjában a horizont fölé emelkedett Napot. Ezernyi gondolat kavargott a fejemben.
*Mi van ha nem is volt otthon és nem látta az üzenetet? Vagy túl későn vette észre, és már úton van idefelé? Ha egy kicsit várok még talán... talán... akármelyik percben....csak még egy kicsit...* -kémleltem kétségbeesetten a környéket, de aztán elfogadva a tényt, ami méregként terjedve szét a testemben eltompította a szívemet és bírta mozgásra a tagjaimat, felálltam és elindultam. Minden lépés ellen zsigerből tiltakozott az összes porcikám, de nem álltam meg. Mennem kell...mennem kell, minél messzebb, minél távolabb innen. Örökre el kell felejtenem ezt a helyet és elszakítanom minden köteléket ami ide visszahúz. Bár a legerősebb láncot életem legfontosabb személye törte darabokra és tépte ki a szívemből. Ezek után már nincs semmi, ami ebben a városban tartana. De hova mehetnék? Egyedül vagyok... nincs senki aki hazavár, tehát előttem az egész világ. Nem tartozom sehová. Ismét bolyongani fogok, végeláthatatlanul, és átokként tekintve a tengernyi időre ami megadatott. Egy napja még mérhetetlen boldogsággal töltött el, hogy az idő nem képes elválasztani attól akit szeretek, és most azt kívánom, bárcsak úgy élhetnék akár az emberek, hogy miután lejár az időm új életet kezdhessek, elfeledve a régi életem fájó emlékeit. De nekem ez nem adatott meg. Darabokra tört szívem az idők végezetéig szenvedéssel kövezi majd ki minden egyes léptem.
*Hol járok? Azt sem tudom merre visznek a lábaim... * -róttam az utcákat homályos tekintettel. Egy idő után már meg kellett állnom, mert nagyon közel jártam hozzá hogy összeessek. Megpihenve az egyik útszéli padon egy hirdetést pillantottam meg a mellettem lévő oszlopra ragasztva: "Gasztronómia kirándulás - Oszaka híres éttermei" gyűjtötte a jelentkezőket a plakát.
-Oszaka... azt mondják szép hely, és úgyis régen jártam már a tengerparton... -tűnődtem el a betűkre meredve. Eldöntöttem... az első délelőtti vonattal Oszakába megyek. De azt hiszem Kisukének szólnom kellene, hogy hol talál meg ha nagy baj van és szüksége van rám. Hiszen eddig is mindig postáztam neki egy levelezési címet arról merre járok. Ennyivel tartozom neki azok után, hogy nélküle talán túl sem éltem volna a hollowifikációmat...
-Reggel hat. -néztem rá a telefonom kijelzőjére- Korán van még, de egy vegyesboltnak ilyenkor már nyitva kell lennie... Ha más nem, Tessai biztos már ébren ténykedik, ha az a naplopó még húzza a lóbőrt... -hadartam el magamnak, majd alaposabban szemügyre véve a helyet, és betájolva egyáltalán merre vagyok, elindultam Urahara boltja felé.
Nagyon nem volt ínyemre a dolog, de azt hiszem az éjszaka be is lázasodtam. Legalábbis az ingatag egyensúlyomból, és égő arcomból erre tudtam következtetni, hogy a homályos látásról már ne is beszéljünk...
De nem vágytam fájdalomcsillapítóra. Nem akartam, hogy kitisztuljon az eltompult elmém, és teljes tudatába kerüljön annak amit tenni készülök. Istenem bárcsak meghalnék, de amíg a városban vagyok még ezt sem tehetem... El kell tűnnöm mindenki látóköréből akit ismerek...
-Jó reggelt! Bocsánat a korai zavarásért, de Kisuke ébren van már? -kopogtam be a bolt ajtaján mielőtt elhúztam a tolóajtót.
-Á Hanabi kisasszony, minek köszönhetjük a látogatását? -termett egyből a közelben Tessai egy seprűvel a kezében -Jól van? -változott aggodalmaskodóra az arckifejezése mikor rám nézett.
-I-igen, nincs semmi baj... -próbáltam elmosolyodni, de a következő pillanatban elvesztettem az egyensúlyomat és minden elsötétülni készült. Már vártam, hogy a pillanatokon belül hatalmasat koppanok a földön, de azt hiszem valaki még idejében elkapott.
-Te jó ég, hiszen a kisasszonynak magas láza van! -kaptak fel, és cipeltek hátra az egyik szobába.
Amint végleg szem elől vesztettem a valóságot, zuhanni kezdtem az egyre mélyebb és mélyebb sötétségbe. Hiába próbáltam ellenállni neki, csak húzott egyre lejjebb. Éreztem, ahogy belülről is elkezdi kitölteni a lelkemet, míg végül majd egybeolvadva vele én is a részéve fogok válni. Azonban egy idő után már nem bántam. Ahogy a sötétség egyre jobban elkezdte emészteni a lelkemet, úgy éreztem egyre könnyebbnek magam. Megszabadított a fájdalomtól, cserébe tudattalan ürességet kínálva.
-Ezt akarom... végleg megszűnni és elfeledni minden szenvedést. - ismételtem magamban, és adtam át magam teljesen a lázálomnak.
Azonban ekkor valaki megragadta a kezem, és a sötét tenger felszínére rántott. Ijedten riadtam fel, ahogy a fény megvilágította az arcomat.
-Ejnye-ejnye, hát ennyire nem akarsz küzdeni Shiori? Hagyod, hogy egy láz leterítsen? Nem így ismertelek... -találtam szemben magam Urahara komor tekintetével.
-Nem tudsz te semmit. -suttogtam miközben visszahanyatlottam a párnámra
Mit nem tudok?-vonta fel a szemöldökét
-Elmegyek innen... -bámultam a plafont
-Nocsak, pedig épp az előbb hívtam fel Shinjit, hogy küldjön érted valakit aki hazavisz.
-Micsoda? -pattantam fel hirtelen, ami azt eredményezte, hogy lepotyogott rólam a takaró, és a homlokomon pihenő vizesruha -Most azonnal el kell mennem. Köszönöm az ápolást, de nem maradhatok tovább. Mennyi az idő? El kell érnem az oszakai vonatot! -kotorásztam a telefonomért, majd összekaptam a holmimat, és elrohantam, otthagyva az igencsak megdöbbent Uraharát. -A fenébe, el fogok késni! -szedtem a lábamat a vasútállomás felé.
Nem tudom mit csinálhattak, de sokkal jobban éreztem magam fizikailag, mint mikor beestem az ajtón. De most, hogy megint eszemnél voltam, ismét kezdett egyre jobban birtokba venni a tetteim okozta fájdalom. De nem visszakozhatok.
*Mennem kell... mennem kell... gyerünk szedd a lábad, le fogod késni a vonatot...* -eredtek el megint a könnyeim, ahogy szeltem az utcákat. Hatalmas erőfeszítésbe került mozgásban tartanom magam. Szörnyen kellett koncentrálnom... hacsak egy pillanatra is enyhítek az akaratomon, azonnal fogom magam és hanyatt homlok rohanok vissza a raktárba, hogy könnyekben úszva próbáljam meggyőzni Masakit arról, hogy ne adja fel a reményt.
Ehelyett mit teszek? Én is ugyanúgy feladom a reményt, és elmenekülök... De nincs más választásom, hiszen elbuktam. Nem voltam képes megadni neki azt amit megérdemel, és akármennyire próbáltam, képtelen voltam akárcsak egy kicsit is begyógyítani azokból a sebekből, amik már évszázadok óta marcangolják. Szánalmas próbálkozásaim miatt, most egy újabb fájdalmas emléket hagyok a szívében... Felfordul magamtól a gyomrom... Azt tettem, amit a világon a legeslegkevésbé szerettem volna. Saját bukásom elszenvedőjévé tettem a férfit akiért még most is bármiféle kétkedés, vagy habozás nélkül képes lennék feláldozni az életemet...

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Vas. Márc. 14, 2010 10:07 am

[Volt-nincs ajándék ~ Egy kurva felesleges szívroham]

Ablakpárkányon erősödő kopogás, üvegen serényen gyűlő vízcseppek mélabús sodródása, viseltes köpenyében beköszönő sötétség és a mindent összekötő kapocs. Az eső, mely elveszett lélek képében hullik porba. Nap nap után feláldozva magát áztatja el megtört emberek szívét. Minden fénylő pontjában gyötrelmet hullatva kínál feloldozást. Minden talajon visszhangot verő foltban nyújtja újjászületés reményét. Minden fürkésző tekintethez megértés esélyével fordul. Nem foglalkozik kétkedőkkel. Nem hallgat bántó szavakra. Csak teljesíti az elveszettek kérését. Egy igazi kétes csoda. Senki sem tudhatja honnan érkezik, mikor bukkan fel a horizonton, vagy miként képes ismeretlenek szüntelen terhét átvenni! Annyi biztos, könnyezik. Érted, értem, értünk! Láthatatlan barát, aki rövid időre, de törődik velünk. Maga után pedig a csend, béke vagy szörnyű melankólia marad. Ugyanolyan rejtélyesen oszlik el, mint a mellkasodat szétfeszítő érzés. Ha mindez igaz, vajon az én esőm milyen lehet? Viharos? Hallgatag? Váltakozó? Hirtelen? Fenyegető? Nem tudom. Feltérképezetlen terület a síró magány hangja. Meglehet annyira észrevétlen magad sem döbbensz rá, míg el nem haladsz mellette. Kísértet. Benned él, irányít, választ ajánl, de képtelen vagy látni. Hibásan ráfogod a véletlenre, sors fintorára, balszerencsére, pedig kezedben tartod a választ. Ott van benned a megoldás. A boldogságban néma, szenvedésben üvöltő társ. Én nem hallom ezeket. Tompa neszt sem észlelek. Mi baj lehet velem? Üresség. Feneketlen, emésztő, kilátástalan gödör. Ezen kívül nem találok mást...
Fejedet mély önsajnálatba temetve felejtkezel el a fontosnak hitt pillanatokról. Minden a te hibád, miattad van és rettegsz, mert nem azt érzed, mint régen. Abban a kicsi, piszkos cellában eleinte sértettség uralkodott el rajtad. Ezt végtelen bosszú és düh váltotta fel. Szobádban azonban ugyanolyan élettelen, komor, fekete vagy, mint bútoraid. Mindkétszer elvesztetted szerelmedet, de az érzés más. Most halott vagy. Elszállt tagjaidból az erő. Nem érzed lábad sajgását, szemeid fáradtságát, nyakad zsibbadását, tested remegését. Lélegző halott vagy. Becsaptad a külvilággal összekötő ajtót és arra koncentrálsz eltévedjen egy golyó. Magadtól nincs merszed véget vetni az egésznek. Siránkozol. Ehhez értesz. Szánalmas bolond vagy. Nincs erőd önerőből talpra állni. Szép lassan hagyod belerokkanj saját határozásodba. Még csak észre sem akarod venni szükség lenne rád. Süketként tűröd a dübörgő hang visszhangzását, majd a téged rángató kéz durvaságát. Tovább akarsz aludni. Nem akarsz rá figyelni. Még a pofon égető fájdalma sem ér célt. Ébresztőd úgy tűnik feladja. Távozni készülni, de záró mondatától rémülten pattansz fel. "Beteg! Lázas!" Ismételgeted idegesen járva a négy fal között. Valamit tenned kell, de mit? Tanácstalanság uralkodik el rajtad. Újra gyámoltalanul futkározol ketrecedbe és tekingetsz az ajtó felé. Vársz valakire, aki megmondja mit tegyél. Egyedül nem megy. Ráfogod erre, de rövidesen rádöbbensz, milyen feleslegesen hezitálsz csodára várva. Gondolkozás nélkül elhagyod ismerős folyosódat, emelted, házadat és köddé válsz. Minél gyorsabban el akarsz jutni a régi bolthoz. Ott ráérsz eldönteni mit felelsz, kérdezel, vagy teszel.
-BUGRIS! Merre?-
Vágod ki a bejáratot. Egyenlőre semmilyen fülsértő reakció. Fura csend. Nem is tetszett. Beengedve magad végigrohansz a bolton és a teázásra szolgáló helységen. A négyből egyetlen kellemetlen személy hangos közeledtét sem lehetett észlelni. Egyetlen ajtó mögött sem bukkant rá a zöld kalapra. Kezd szétfeszíteni az idegesség. Aggódsz. Iderohansz, mint egy őrült és sehol senki! Biztosra vetted ezt kegyetlenül levered vendéglátódon. Addig viszont ki kellett nyitnod a hátsó szoba ajtaját. Nem fűztél hozzá sok reményt, így néhány másodpercig döbbenten ácsorog az üres ágy felett tanakodó csoporton. Kicsivel később tudatosul benned nincs itt, akiért jöttél. Fogaidat csikorgatva támadod le mosolygó ismerősöd, akitől csupán a vonatállomás és Oszaka szavakat sikerül kihúznod. Neked ennyi információ bőven elég, hogy tovább futva próbáld biztonságba helyezni Shiori-t. Semmi ötleted sincs mi lesz a találkozásból, de nem hagyhatod betegen utazzon. Nem mehet el! Maradnia kell! Nem kell hozzád szólnia és főként nálad maradnia, csak addig ne szálljon vonatra, amíg meg nem gyógyul. Lépsz be a váróterembe szilárdan elhatározott jövőképekkel. Körbepillantva tájékozódsz a tömegben. Semmi. Nem találod a gesztenyebarna hajzuhatagot. Új megoldásért fohászkodva böngészed a digitális kijelzőt. Öt perc. Ezután nyomát sem leled a szerelvénynek. Hatalmasat fújtatva rohansz a megfelelő peronra. Végtelen hosszúságú vagonok. Nem sok esélyed van rábukkanni a keresett személyre. Azért kitartsz. Megteszed, mert helyesnek érzed és legalább tudni fogod mindent megtettél. "Hátha", ebbe kapaszkodsz, miközben az összes ablakon bekíváncsiskodsz...

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Hétf. Márc. 15, 2010 12:36 am

[Volt-nincs ajándék ~ Egy kurva felesleges szívroham]

Tudom hova tartok, mégsem találom az utat... Utcáról utcára rohanva bolyongok a már milliószor bejárt ösvényeken, és mégsem találom azt ami az állomáshoz vezet. Hiába győzködöm magam, hogy ez az időhúzás mind hiábavaló, nem tudok eleget tenni a saját elhatározásomnak. Az összes létező porcikám visszafelé húz, tudtomra adva ezzel, hogy képtelen megválni tőle, de hiába ismételgetem magamban a tényeket, a szívemre nem lehet észérvekkel hatni. Ha nem hallgattatom el az érzéseimet, úgy érzem kettészakadok. Meg kell tennem azt, amit annak idején. Újból száműznöm kell a szívemet a lelkem sötétjébe míg meg nem adja magát neki, és elfogadva a csendes beletörődés lesz képes újra visszatérni a szürke mindennapokba. Nem tudom mennyi ideig fog tartani, lehet hogy örökre megsemmisül de nincs más választásom. Túl gyenge vagyok ezzel a darabokra tört szívvel tovább élni, ami minden egyes percben újra és újra elveszett társa után kiált.
-Hallgass el kérlek! Ne kínozz tovább, különben belerokkanok. Nem bírom elviselni ezt a fájdalmat. -torpantam meg egy pillanatra, azt várva, hogy talán eleget tesznek a kérésemnek, de nem történt semmi. Az idő viszont továbbra is vészesen fogyott, ezért sietősre fogva a léptem értem el végre a vasútállomást.
-Még kicsivel több mint negyed óra... -pillantottam fel a kijelzőre remegő kezemben az imént megvett jeggyel. Az eddigieknél is bizonytalanabbul indultam el a feltüntetett peronra, ám felszállni a szerelvényre még nem volt erőm. Percekig csak álltam az ajtó előtt, majd hátrébb léptem, utat adva a többi felszállónak, és lerogytam egy padra.
*Egy lépés... ennyit kellene csak megtennem, de nem megy. Egyszerűen nem megy... még tíz perc... szedd össze magad itt fog hagyni a vonat!* -temetkeztem a felhúzott térdeimbe. A bemondó ismét figyelmeztette az utasokat, hogy a vonat hamarosan indul ezért a kijelzőre tévedt a tekintetem. Még hét perc... Felnéztem az égre, de a hajnali napsugaraknak már nyoma sem volt. Komor, borús és színtelen volt, akárcsak lelkem.
*Mindjárt esni fog... sőt a város másik végében már talán esik is... Masaki biztos megint nyitva felejtette az ablakot és el fog ázni a szőnyeg... aztán eltart két napig mire megszárad, addig meg hallgathatom, hogy mennyire nem jó a vizes szőnyegen zokniban....végig....caplatni...* -szakadt félbe lassan a gondolatmenetem amint hirtelen ráeszméltem arra, hogy soha többet nem hallhatom a hangját, sem a zsörtölődéseit, sem pedig a nagy nehezen megfogalmazott kedves szavakat, és az imént felszárított könnyeim, ismét birtokba vették a szélben kiszáradt arcomat.
Nem tudom megmagyarázni miféle okból, de akárhányszor közel éreztem magam a teljes összeroppanáshoz, néhány dallam dúdolgatása segített uralkodni magamon. Észre sem vettem, hogy most is mereven bámulva előre, patakzó könnyekkel énekelni kezdtem és adtam ki magamból a túlcsorduló fájdalmat.
Travel in silence
te wo nobaseba fureru noni
kimi wa tooi
sore wa omoide no naka no koto
koe ga kikoeru me wo tojireba
chiisana itami sae itoshikute
mitsumete
I'm here waiting for you...
Ekkor azonban nem akartam hinni a szememnek. Visszariadva az üres valóságba az alak aki megállt fölöttem, az ember akiről azt hittem értem jött, csak állt, csendben, szótlanul és én nem tudtam mi vezérelte ide. Azonban a reményt, az egyetlen dolgot ami még megmaradt nekem, a hosszas hallgatás után feltett kérdése kíméletlenül zúzta millió apró darabra. Nem mondta, hogy tévedett, nem kérlelt, hogy jöjjek vissza, egyszerűen csak azt akarta ne utazzam betegen. Sírni akartam, de annyira megbénított az érzés, hogy képtelen voltam bármiféle reakciót mutatni. Csak ültem a padon és bámultam az arcát.
Felhangzott az utolsó figyelmeztetés, a vonat ajtajai bezáródtak, majd elindult...nélkülem...
-Elment a vonat... -vettem le róla a tekintetem, a távolba eltűnő szerelvény irányába meredve. -Most két órát kell várnom a következőre... -bámultam továbbra is a vonatot, míg teljesen el nem tűnt a látókörömből. Ezután újból Masakira néztem, és minden erőmet összeszedve fogalmaztam meg a szavaimat.
-Ha csak azért jöttél, hogy emiatt aggódj akkor kérlek menj el. Ne nehezítsd meg a dolgomat. -remegett a hangom akármennyire is higgadt akartam maradni. Éreztem, hogy pillanatokon belül kifakadok, de nem akartam hogy lássa ezért elfordítottam a fejem, bár nem hiszem, hogy ezzel láthatatlanná tudtam tenni a szemeimben tükröződő kínzó fájdalmat.

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Kedd Márc. 23, 2010 8:24 am

[Volt-nincs ajándék ~ Egy kurva felesleges szívroham]

"Mindjárt indul. Elkéstem!" Zakatol szüntelen fejedben, miközben elszántan küzdesz minden egyes levegővételért. Megtörtént. Bekövetkezett akarat és érzések csatája. Eluralkodott rajtad a pánik. Beállt a teljes zűrzavar. Szíved tombolva követelte megértés szikráját. Fejed, pedig kínzó lüktetéssel akart úrrá lenni a káoszon. Kettős vitád a külvilág felé is megmutatkozott. Idegesen járattad szemeid. Ráncoltad homlokod felbukkanó dühödtől. Tüdőd fájdalmasan emelkedett belülről feszítő terhe súlyától. Torkod kiszáradva karmolászott szabadulásért. Lábaid erejüket vesztve remegtek. Ekkor váratlanul megtorpantál. Elviselhetetlenné vált a feszültség. A világ forgásba kezdett és a föld karjait feléd nyújtva magához vonzott. Örök békét kínáló, csábító ajánlat volt. Talán, ha a melletted rohanó férfi válla nem ütközik neked engedsz megnyerő kampányának. Így viszont, ugyanolyan hirtelen rántottak valóságba, ahogy a harc ért tetőpontjára az ájulással. Keresned kellett. A kincsedet akartad, mielőtt darabokra hullanál. Nem az átlátszó üvegek rejtekéből rád meredő szürke, jelentéktelen alakok pillantásától. Nem a ténytől, beteg leszel. Nem saját reménytelenséged emésztő kínzásától. Most az egyszer attól rettegtél, elveszíted lehetőséged. Elutazik jeggyel kezében esélyed és többé nem marad semmi a távozó fény csodájából. Nem hagyhattad! Nem álltál készen arra, így ereszd el. Még egy, csak egyetlen képet készíthess emlékeid fotóalbumába. Nem számított elmosódik, távoli lesz! Ő legyen rajta.
Kérésed rövidesen segítő kezekre talált. Idős hölgy mutatott a peront végig kísérő padok irányába. Azt állította arrafelé látott csinos lányt barna hajjal. Hittél neki. Hinned kellett neki. Hanyag meghajlással köszönve a segítséget léptél, majd futottál végig a soron. Egyre több sötétre festett léc mellett haladtál el, de semmi. Nem volt itt. Álltál meg a leghátsó pad után. Kavargott benned a keserű méreg és tanácstalanság elegye. Hiába minden. Rúgtál bele cipőd előtt henyélő kavicsba. A kicsiny kő zajos megállást követően tűnt fel a hátad mögül érkező dallam szomorú csengésére. Idegesített. Utánozták kilátástalan hangulatod. Megfordulva akartad levezetni feszültséged a dúdoló személyen. Ránéztél áldozatodra és bent rekedt minden üvöltésre összegyűjtött levegőd. Ezidáig hiába kutatott napsugarad kuporgott előtted. Mielőtt az öröm eufóriája járt volna végig rádöbbentél a most látott Shiori csupán üres bábu. A te hibád miatt, arcát könny áztatta és szemei üresen bámultak messzeségbe. Dermedten figyelted. Úgy gondoltad a találkozással tudni fogod mit tegyél, de most csak abban voltál biztos, átvállalnád minden szenvedését.
-Ne utazz betegen!-
Bukott ki belőled hosszas csend után. Könyörtelen kezdésedtől földre szegezted tekinteted. Szégyellted semmilyen együttérzés vagy emberség sincs benned. Elszúrtad. Ránézés nélkül is tisztában voltál vele. Önsajnálat helyett, viszont küszködtél. Megnyugtató, kedves bármilyen mondatot szerettél volna kiejteni. Ennyiben hagyni bűn lett volna. Azt akartad maradjon. Érzésed miértjére még nem bukkantál válaszra, de bíztál benne, amíg Karakura-ban lesz rátalálsz. Városban kell maradnia! Nyitottad beszédre szád. Szavaidat hangos sípolás fojtotta beléd. Elindult a vonat. Szerencsére célod nélkül. Ettől annyira megkönnyebbültél, hogy száguldó szerelvényekkel együtt szertefoszlott bizalmad. Összekuszált gondolataid nem osztottad meg Shiori-val. Helyette üresen csengő elutasítást kaptál. Homlokodat megdörzsölve igyekeztél uralkodni magadon, feleslegesen. Vége! Idáig bírtad. Mostantól akárhány kést is döfnek beléd el fogod innen cipelni. Belerokkansz, ha a sok sírástól tovább gyengül és súlyosabb betegséget kap el. Nem hagyod egyedül! Inkább gyűlöljön élete hátralevő részében. Te nem vagy fontos. Ezen is túlteszed magad. Szorítottad ökölbe kezeid és szegezted rá rideg tekinted.
-Leszarom! Tojj csak a fejemre galambfészket! Írj nyugodtan három kívánságot, pokolban hasát süttető vörös tetves trógernek, de ne szarozz a többiekkel! Asszed örömtáncban tör ki Kartonfalva, ha távcuppantást se lökve szívódsz fel dohánytapasz képében?!-
Emelted fel hangsúlyod. Aljas, számító senkiházi voltál, amiért lelkifurdalásra játszottál, de nem tartottál másik ászt kezedben. Bár nem nevezhető akkora hazugságnak. Emlékeztél az átváltozást követő napokra, mennyit hallgattad társaid siránkozását. Igen, érdemeltek annyit elköszönjön tőlük. Határoztam el magad visszatérve a jelenbe. Ehhez már csak egy lépés hiányzott. Tetted válladra a könnyed női testet. Oda se figyelve tiltakozásra tűntél el a pad mellől. Muszáj voltál shunpo-val távozni. Ha várakozol rendőröket hívnak rád vagy addig kapálózik plusz súlyod, amíg le nem esik. Természetesen egyiket sem akartad. Ha biztonságban lesz az összes vádat végighallgatja! Akár meg is verhetik. Legalább nem maradna ideje, szembenézni önmaga bírósági vádlott státuszával.

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Szer. Márc. 24, 2010 8:52 am

[Volt-nincs ajándék ~ Egy kurva felesleges szívroham]

Mereven bámultam a mellettem strázsáló oszlopot, mintha abban reménykednék magára írva felfedi előttem, hogy most mit kellene tennem. De tömör beton szótlanul tartotta rá kirótt teherként a peron födémjét. Nem inog meg és nem hullajt könnyeket önnön fájdalmában.
Teljesen elvesztettem bármiféle útmutatását annak, hogy most mitévő legyek. Nem mertem a szemébe nézni, gyáva voltam szemtől szemben azt hazudni menjen el. Mindennél jobban vágytam arra a néhány szóra "maradj" "értem" , és ha ezeknek a szavaknak a leghalkabb dallama éri is csak el a fülemet, minden tétovázás nélkül engedelmeskedtem volna nekik. De ehelyett ismét csak torokszorító csend telepedett kettőnk közé.
*Nem ment el, de akkor miért nem mond semmit? Mire vár, mit akar még a fejemhez vágni?* -szorítottam ökölbe a padon remegő kezemet. Aztán végre beszélni kezdett. Az első pár szót hallva görcsberándult gyomorral kaptam ismét felé a tekintetem, de a mondat végére az a cseppnyi remény ami pislákolva utat tört magának a kétségbeesésem sűrű erdején, nyom nélkül semmivé foszlott.
*A többiek... önáltatás... eddig sosem érdekelte mit gondolnak mások, és most mégis ezt hozza fel, hogy maradásra bírjon. Ha ennyire elkeseredetten próbálkozik, akkor miért nem mondja, hogy miatta maradjak? Csak ennyit, és megteszem, meg akarom tenni, de enélkül nem megy. Enélkül az egy szó nélkül képtelen lennék itt maradni tovább.* -sütöttem le a csalódottságtól elnehezült pilláimat.
-Egyszer már túlélték, most sem fognak belehalni... -jegyeztem meg halkan, de ekkor hirtelen megragadtak, és Masaki vállán találva magam a táj elmosódott képpé változott.
-Mit csinálsz?! -kezdtem el püfölni a hátát- Nem értesz semmit! Semmit, semmit....semmit.... -hagyott alább fokozatosan az indulatom, ahogy rájöttem, semmi esélyem szabadulni. -Miért nem hagysz elmenni, ha már nem vagyok fontos neked? -markoltam bele a pólójába és temettem el benne az arcomat. Azt hiszem rövid úton sikerült is nedvesre áztatnom a birtokba vett anyagot, de nem tudtam elszakadni tőle. A jól ismert illat, és a közelsége béklyót vetve szabadulásért küzdő elmémre csendesítette el az indulatokat. Erőtlen megadással tűrtem az utazást, és nem törődtem vele hova tartanak velem, és mi jön még ez után. Ha csak az kell, hogy a többiektől elbúcsúzzak, én megteszem, és újra visszamegyek az állomásra. Erővel nem tarthat örökké fogva, pedig életem végégig a rabja lennék, ha megkérne rá. Minden porcikám utána epekedik, de amíg csak végeláthatatlanul magas falakba ütközöm nem tudok mit tenni. Hiába küzdök, saját szárnyaszegett mivoltom nem elég, hogy keresztüljuttasson rajtuk. Könyörögnék... legszívesebben könyörögnék, hogy maradjon velem, de ha nem szívből teszi, az legalább annyira fájna, mint az hogy eldobott magától. De mégis hogy győzzem meg? Mit kellene tennem? Bármire képes vagyok azért, hogy örökre mellette maradhassak.
-Te vagy az életem értelme... -suttogtam halkan, még mindig a könnyes felsőbe temetkezve. Haszontalan létem egyetlen célja és értelme... így tudom megfogalmazni mindazt amit érzek, és érezni fogok bármi történjék is.
"Egy szóra vársz... epekedve, fáradhatatlanul kémlelve a csendet, de nem hallasz mást, csak a füledben visszacsengő tovatűnt boldogság keserédesen felhangzó kacaját. A boldog emlékek szívedbe markolva emésztik jelenben ragadt sápatag éned, ki már csak halvány árnyéka egykor volt önmagának. Újból visszazuhanva a komor szürkeségbe ismered el, ez lesz sorsod, úgy tűnik örökre. Lassanként ismét elveszted szerelmed, tehetetlen nézőjévé változtatva annak, amint saját vívódásával hasonló szívtépő fájdalomra kárhoztat téged. Közben szüntelen keresed elveszett szárnyaid, mik talán megmenthetnének téged, hogy újból visszanyerve őket, fényeddel száműzd a lelkekben lakó sötétséget. Gyenge lábakon botladozva üldözöd messze tűnt kedvesed, de míg csak nem ragyogsz ismét, nem hallhat téged. Tündöklésed ára, azonban az ő saját boldogsága, mit viszont nélküled el nem érhet, ezért aztán kiúttalan körforgásra ítélte a sors mindkét megtört szívet...."

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Kedd Május 18, 2010 8:09 am

[Volt-nincs ajándék ~ Egy kurva felesleges szívroham]

Mit tehetsz, ha valakit szándékosan megbántasz?! Kimi no dammari...Sasageru...Ore ni shinjiru. Semmissé teszed a múltat és egy üres jövőt választasz. Elfelejted a szép napokat és hátat fordítva mindennek menetelsz az ismeretlenbe. Nincs visszafordulás, nincs megingás. Tartanod kell magad. Mutatnod kell erős vagy. Ki kell fejezned meg sem érzed a történtek súlyát. Látnia kell az összes embernek nem érzel semmit és tudniuk kell nem érdekel, hogy egy ártatlan személy sír vállaidon. Így döntöttél, már rajtad áll a folytatás. Felejtés vagy szenvedés? Beletörődsz a megfogalmazott hazugságodba? Elfogadod a gyenge kifogásod, hogy mindent azért tettél neki legyen jobb. Vagy küzdesz az őrülettel? Belátod lépésed önző gyávaság volt? Mi mást példázna, mindent félre dobva, ész nélkül futottál az állomásra. Végig remegtél az indulattól nem találod ott. Levegő után kapkodva faggattál mindenkit, hogy újra láthasd. Csurom vizesen, csontig fagyva nézted végig az összes peront, hogy megtalálhasd. Mire végre célt értél, mégsem tudtad megkönnyebbülten átölelni. Átlátszó kifogásokat vágtál hozzá, érzéketlenül figyelted, összetörten sír. A bajt tetézve, még válladra is dobtad, hogy számodra kényelmes helyre hurcolhasd. Egy ismerős boltjába, aki átveszi tőled a terhet és nevedben vigyázz rá. Mendou wo miru ni. Tisztes távolságból, fogva tartod. Kockáztatod a közös élet leghalványabb jelét is.
Várakozási idő reményében, elszántan tartasz átmeneti célod felé. Eddigi határozottságod, csak az átmeneti megkönnyebbülést kergeti. Elfutsz csomagoddal, hogy szabadulhass. Le akarod tenni, hogy kis időre ne kelljen rá gondolnod. Őrült módon menekülsz a megoldás elől. Néhány szó, mégse bírod kiejteni őket. Vádpontjaid sora, ezzel visszatérve az önmarcangolás medrébe. Te pedig egyre messzebb sodródsz az árral. Hagyod ismerős partokat veszíts szem elől. Nincs erőd a fel-fel bukkanó ágakba kapaszkodni. Reményvesztett áradatban a mentőöv tükröződik szemeidben. Kétségbe esetten akarod elérni és oda sem figyelsz, máris tudsz úszni. Helyette, nehéz léptekkel baktatsz a végtelen hosszú utcákon. Nem morogsz, még csak össze sem ráncolod homlokod. A fürkésző emberek tekintete nem jut el hozzád. A tömeg hömpölygése nem idegesít fel. Az elhaladó autók némán dudálnak. Csak láthatatlan árnyékként kerülöd ki az akadályokat. Minden elhalkul körülötted, kivéve a sírást. Biztosra veszed életed végéig ilyen tisztán fog visszhangzani füleidben. Te hibád, másra nem is gondolhatsz...
Megállapításodon csüggedten veszel levegőt, de kifújni már nincs idő. Megérkeztél. Farkasszemet néztél a rozoga épülettel. A szigorú, omladozó falak követelték csomagod átadását. Hirtelen ellenség képén tűnt fel, ami el fogja venni terhed. Megkönnyebbülnöd kéne, ebben bíztál. Ehelyett az összes vér agyadba rohamozva lüktetett, míg szíved torkodban zakatolva tiltakozott további lépések ellen. Lábad nem adta fel. Folytatva az utat érte a teljes megadást. Így fejed lehorgasztva húzod el az ajtót. Az ismerős hang rögvest feléd tart. Megállás nélkül beszél és hadonászik legyezőjével. Te viszont érdektelen maradsz. A küszöbön álldogálva, fogadod a tiltakozást és kérdő tekintetet egyszerre. Nem vagy képes reagálni. Mozdulatlanul tűrsz minden irányodba érkező mondatot. Fel sem fogod mi történik. Leblokkoltál.
Agyad ármeneti zavara, olyan váratlanul szűnt meg, ahogy felbukkant. Kiélesedik a kép, zavartalanul hallod a beszédet és arrébb lépve helyezed földre Shiori-t. Hirtelen megcsap a hideg. Már nincs, ami melegítse, eltűnt a kellemes súly. Nincs többé közös palacsintázás, nevetés, vagy sétálás a parkban. Elveszett minden egy feneketlen kútban. A hiánya viszont soha nem fog eltűnni. Itt az idő. Érzed menned kell, mielőtt ránézve nem lesz erőd távozni.
-Amíg meggyógyulj itt fog csövezni! Ha leneszelem egy kibaszott folt is marad rajta, MEGÖLLEK!-
Adod át rövid üzeneted a tulajdonosnak. Kellően fenyegető volt, de eszedben sincs visszafogni magad. Szavak nélkül is tisztában van tulajdonságaiddal, tehát a megerősítés neked szólt. Ki kellett mondanod. Úgy érezted muszáj. Megkönnyebbülésről szó sincs. További fejtegetésre nincs idő. Hátat fordítasz és kisétálsz az ajtón. Pattanásig feszültek idegszálaid. Fújtatsz és dühödten szorítod ökölbe karod. Vérengzés. Segítene, hogy lenyugodj...

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Kedd Május 18, 2010 11:49 pm

[Volt-nincs ajándék ~ Egy kurva felesleges szívroham]

Mégis mit vártam? Miben reménykedtem?... Akármit mondok, ő már nem hall engem. Létezésem már nem más, mint pusztán a vállaira teherként nehezedő lelkiismeretfurdalás súlya. Hiába küzdök ellene, hiába táplálom tovább a reményt, nemsokára megszabadul tőlem, ahogy a lelkiismeretfurdalástól is. Hát mégis igaz, hogy ennyi szörnyűség után ő már nem érez fájdalmat? De akkor az a sok vállamon kiöntött szív is hazugság lett volna? A vörös könnyek, a látszólag őszinte szavak, csupán holmi üres, jelentésnélküli kifejezések voltak? Képtelen vagyok elhinni, hogy csak kihasznált. De átkozzanak el, én cseppet sem bánom, hiszen míg mellette éltem, hacsak rövid időre is, de újra visszarántott átkozott nyomorúságom napfényben tündöklő oldalára.
Mire megérkeztünk már nem sírtam. Ismét elfogyott az erőm. Néma megadásom azonban meghazudtolta mindazt amiért a szívem küzdött. Ahogy Masaki letett a földre, halk koppanást éreztem magam mellett a parkettán. Elenyészően halk nesz volt, rajtam kívül senki sem figyelt fel rá, de én nagyon is jól tudtam mi volt az. Magam mellé nézve összeszorult a szívem mikor megpillantottam az aprócska medált. Életem legnagyobb hazugságának bizonyítékává vált, amit eddig a legbecsesebb kincsemként őriztem. Felidéztem a szavakat, a kicsiny madárka jelentését, a sorokat amiket akkor mondott, és azt hiszem végleg összeomlottam. Ennél a hazugságnál, semmi sem fog soha jobban fájni, hátralévő gyötrelmes életemben. Nem bírtam ránézni, de nem maradhatott ott a földön, még a végén baja esik... Óvatosan a tenyerembe rejtettem, és hallgattam tovább Masaki és Kisuke vitáját. Hangos szóváltás, ajtócsapódás, majd csend...
Nem néztem rá, nem akartam látni ahogy elmegy, megint... de a léptek hangjai, és az utánuk maradó üresség könyörtelenül a tudtomra adták, ismét magamra hagytak. Percekig csak némán, a földet bámulva, magamba roskadva ültem a földön, de aztán cselekvésre szántam el magam. Felálltam és Kisukéhez fordultam.
-Ne aggódj, nem fogok megint elszökni, mert nem tudnám megbocsátani magamnak, ha miattam kárt tenne benned, hiszen mindketten tudjuk, hogy komolyan gondolja. -erőltettem egy üres mosolyt az arcomra, majd felbotorkáltam a tetőre, és a gondolataimba merültem. Nem tudom meddig gubbaszthattam odafent, de arra tértem magamhoz, hogy a Nap ismét a horizont alá bukik, és mellettem van egy tál étel.
-Mintha akárcsak egy falat is lemenne a torkomon.... -meredtem le a láthatóan nagy gonddal elkészített dobozkára. Viszont nem hagyhattam csak úgy itt, illetlenség lett volna. De akármennyire próbáltam, minden egyes falattal megküzdeni maga volt egy háború, ezért hamar fel is adtam. -Én megpróbáltam... -toltam félre a dobozt és ismét gondolkodni kezdtem.
Kezemben magam előtt tartva a fájdalmam bizonyítékát. Időnként meg-meg csillant rajta a közben életre kelő holdfény. Olyan volt mint egy csillag. De ez nem mutat utat a megtévedt lelkeknek, hogy épségben megtalálhassák az otthonukat. Ez a csillag, az örök magány sötétje felé fog vezetni engem...

-----------------------------------------------------------------------------------------------

Fagyos lelkem megbénítva...
Fülem hangod után kutat hasztalan...
Lábam kínzón hasogat...
A sötétségben állok, örökre itt ragadok.
Zuhogó eső állja utam... a fény túl messze van...
Hányszor kiáltottam neved a viharban?
A hangom elapad...
Egyedül csak miattad élek, így hiszek
"Hunyd le a szemed"
Ezért ez a fájdalom sosem múlik el.
Bánat árjában úszó szemekkel kifordulva látom az egész világom.
Az örökkévaló emlékek szépségüket vesztve ellenségemmé és gyűlöletté váltak.
Zuhogó eső állja utam... a fény túl messze van...
Hányszor kiáltottam neved a viharban?
A hangom elapad...
"Hunyd le a szemed"
Sosem érhetlek már el, tudom...
"Hunyd le a szemed"
De nem bánom, ha érted az életem kell adnom...

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Kedd Szept. 14, 2010 9:51 am

- - Đ Pokoli démon újra megleli őrző védő angyalát Đ - -

Szart se kevergettem mostanság, csak emos kiscsicska képében lapultam a cölöppel kivert sarok árnyékában és csurig töltöttem néhány bánatos luvnyától benyelt takony fogót. Volt kedve a rézfaszú bagolynak nyugdíjba hajítani a fekete övét, csak rátalpaltam a beteg szabira! Addig hajkurásztam a laza orrba nyalást, hogy a bodorítót sikító frászba hajkurászó elektrosokk ketyere zárlatos lumbágót kapott. Ekkora pofaszakadó kerozin mámort! Én ki nem pakolom a csülkeim ekkora kuglival a tetőzeten. Valamelyik humor nyomor végén még rávetemedne, hogy letarolja egy mű gyepről szalasztott fóliával, mert azt képzeli itt vannak az ufók és a leépített cserepados testfedelén fognak tetriszt nyomatni. Szal, maradok a hét hullás kastélyban és piros pacsizom a lógó huzattal, hátha egy bevándorló kisebbség rossz hungarocellen gyakorolja a "hogyan zakózzunk talpnyaló ebként vergődő csákó ölébe és vakarjuk ki a bolháit, hátha nem csapja részeire a gógyi folyadékod". Jobban rácuppanva a témára, még se érném el a fent tespedő górét, mert kitolnám az összes szellemeskedő tápját az újrahasznosítható zacskó szellőző rácsain! Nekem ne taperkodjon egy garantáltan kinyuvadt fószer, ráadásul a tetves szemhunyó tájolás alatt! Amúgy is, marhára lencse végre kapnám, hogy egy pöcc, aztán szétkapom a kecót, mint cd tokot az alsós padkoptató! Macerás a cucc, mert gyűlik a feszkó és hiába felezem a helyi kemény mag díjcsomagját, szart se kaparászom a Nirvana ajtaját. Átbaszás ez a kóser rizsa, de marha szósz szavatossági idejére!
Tücsök pöcsére! Fészkes francot rinyálok itten! A kivert kutya sztájl már kisujjból virít, de kapja be tövig! Inkább kihúzom a kiírt lottó számaim és lezárom néhány csokorba elférő tapló Nótata kéklését! Nincs pálcika bevésve a falra, hogy vonszoljam a virgácsaim klotyót súrolni, szal repdeshetek búsba! Annyira bánom, mint fangirl a szoknyás csáveszok alsó látképét! Zaba idő van, vagy szétpukkan a gógyim. Így is szirénáznak és a tetves kalitkában szellőző rendszer se kattog. Amióta leléptem balra, azóta száguld az idegbaj az univerzum sarkantyújába! Beszarás, mert téll egy húzat, aztán huss, baibai zakkant beszámíthatósági kártyája! Hót ziher Mike Shinoda se sírná ki a messze pásztázó lencséjét, ha beállna a mészárszák. Nem harapnék mérges szömörcébe a negyedik típusú csörgéstől, de attól már tyúkszemek hápognak a körömgombán, hogy anonim csókák fordulnának gödörbe. Nekik aztán pedikűrözött uszkár kontra három lámpa oltást átevickélt tetű súlyozásban lenne belepofátlankodási vakerkodásuk. Olyan dobhártyaszaggatós mazochizmus, tökös rétesre nem éktelenkedne a konténerek társaságában, valahol banánfalva és rothadt kínai tájolási zónájában! Vackoljunk is tovább a kálicumig emésztett nyomorékoskodáson és cuccoljam fel a seggem, aztán meg tipli a mázolmányos Eszterke pattanásába bocskorszíjon csámcsogni. Csak kimászok vitrin csillámlásán és már züllés van!
Azért, hogy némi őserdei típusfajzatot is toljak, amint beszippantottam a lepratelep állott széndioxidját, bereteszeltem a járatokat mérföldekről lecsekkolható zajjal és nekirontottam a maratonnak mínuszba tántorgó füleléssel. Még Mari néni tolókocsis vakond túrta kertje se tört fel bosszúhadjáratban, amikor egy villogó pöcökkel nekem vágódott a környék tahója macsója némi uzsira kunyerálással. Ezt cifra fosással sugározhatja pottyantósba, mert az én bombabiztos gatyámból egy centet se álmodik Taiwan-ra. Max, tolhatják szétvarrni a degenerált képét, mert most tutkóra domborzati térképet faragok rá! A bevonuló díszes háttér tábor meg takarodhat feszíteni a kupleráj keretéhez, nehogy földre huppanjanak a lotyók. Szal, koptatod még a macskakövet vagy kinyújtod a kígyó nyelvét és bekóstolsz? Nekem tengeri naplementében tetvészkedő hering, úgyhogy egye a fittyfene, borítom én a kártyavárat. Benézős zabára annyi a szitu, mint levezényelni egy kaszniban rohadós rutin szívatást. Bemarkolsz a kormányba egy izmos jobbossal. Tövig tolod a forgalmat bal gázzal. Nyomatsz egy étkező féket, nehogy beléd szálljon egy tulok. Aztán elhajítod a félbe csócsált kormányt, lehetőleg a zebra mellett lopakodó gyalog kakukkokra. Berágott tempóként hármasba rántod bedübörgő kemény legény írói vénáját. A sok élősködő ellen közben lemossák mindkét oldalról az ablaküveget, amit visszapillantó belövéssel hálálsz meg és tessék, faszára átvergődtél! Kár, hogy egy aszott szájú nyámnyila maki úgy vedelt épp kiszáradjon a pia tartó, amit hosszas útvonal tervezés után rá is szakított a képemre. Kisebb csőrikék koslattak, aztán bumm! Elszállt a processzor, mint a berosált automata reluxa, ami két részletben köpte ki a buzeráns házi kotrógépet! Túlvilági bugit akartam! Majd beleszültem a tojásba Buddhát, annyira szét akartam szedni az összes szarházit! Tettem egy "keep out lúzer" cetlit a monitorra és hagytam a rákba minden kupacolt kategóriát, hogy falánk Józsit ne küldjem tömeg pusztítani.
-Csókold be az idomított hóhérom valagát, tata!-
Villantottam fel a jeligém, aztán passz. Sose vagyok vonalban, hogy lekaparjam éppen kit, hogyan, minek csócsál be. A kis suttyó kizár a magánéleti problémáiból.

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Kedd Szept. 14, 2010 12:03 pm

- - Đ Pokoli démon újra megleli őrző védő angyalát Đ - -

Guururi guururi a délutáni napfényben, guururi guururi magányos táncodat járod, fájdalmad spirálja egyre lejjebb és lejjebb húz. Kezded megszokni ezt az érzést, már-már részeddé válik a hiányzó üresség, amit azóta érzel. Még csak meg sem próbálkozol betölteni, hisz tudod örökre az övé marad a belőled kitépett lélek. Itai itai… sou “anata” janai … hiába keresed önmagad, nem jár más a fejedben, csak ezek a folyton ismétlődő szavak. Tudod mit jelentenek, mégis oly távolinak tűnnek, mint bármi más ami érzelmek megértését kívánja. Kiveszett belőled valami, minden, nem maradt semmi abból mi régen voltál. Szeretnél emlékezni arra milyen érzés mellette lenni, de minden egyes nappal halványul az emlék. Félsz egy nap majd teljesen elfelejted mindazt ami akkor emberré tett téged. Millió apró darabra tört üvegtest, amit a külvilág felé mutatott álarc tart össze, ennyi maradt belőled csupán. Már sírni sincs erőd, olyannyira átjárt a bénító tompaság. Elhaló sóhajod azonban még mindig egyedül csak utána kiált…
-Shiori minden rendben? Úgy elbambultál… -hallottam meg a hátam mögött Kisuke aggódó hangját. Tudom, hogy meglepő, de mostmár őt is komolyan aggasztani kezdte a hónapok óta stagnáló állapotom. Hiába kértem milliószor, hogy engedjen elmenni, folyton azt szajkózta, hogy megígérte Masakinak addig szemmel tart, míg megint kutya bajom sem lesz. Ez azonban valahogy eddig még nem akart bekövetkezni… Fizikailag úgy ahogy már rendbejöttem, eltekintve attól a néhány kilótól aminek azóta sem sikerült visszatérnie, hála a megváltozott étkezési, vagyis jobban mondva nem-étkezési szokásaimnak. Lelkileg azonban rosszabbul voltam mint valaha. Mégis igyekeztem mindenki felé azt sugározni, hogy túltettem magam a dolgokon, és készenállok arra, hogy új életet kezdjek. De azt hiszem, bármilyen elszántan is próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, valahogy senki sem hitt nekem. Ennyire rossz színész lennék? Pedig szinte alig ismernek… legalábbis fogalmuk sincs arról, hogy mi történt kettőnk között, mielőtt mindennek vége lett. Nem szeretem látni a sajnálkozó arcokat, pedig tudom, hogy ők csak jót akarnak azzal, hogy azt hiszik együttéreznek. Én viszont önző módon azt hiszem, senki sem értheti meg azt ami történt velem. Kerülöm az emberek társaságát, vagy inkább a parkban lézengek, ahol a sok idegen között én is csak egy arc vagyok a sokból, múlt nélkül, ismeretlen jövővel, pusztán csak a jelen látszatát mutatva. De mindig azért mégsem lehettem egyedül…
-Igen, azt hiszem. –dőltem neki nagyot fújtatva a bolt egyik utcára néző falának. –Még van egy kis dolgom idekint, de nemsokára megyek vacsorázni. –kértem némi időt arra, hogy összeszedjem a messze elkalandozott gondolataimat. Ki tudja mióta ácsorogtam már ott magam elé meredve mellettem egy kupac üres dobozzal, amiket a bolt hátsó bejáratához akartam cipelni. Bepótolva elmaradt munkámat, monoton feledkeztem bele a dobozok ide-oda rakosgatásába, ám egyszer csak furcsa dolgot éreztem. Először azt hittem a képzeletem űz velem kegyetlen tréfát, de túl erősen szólalt meg bennem a vészjelző ahhoz, hogy ez csupán fantázia legyen. Másodpercek alatt kezdtek forogni a kerekek, és pillanatokon belül a kezemben lévő dobozt a földre ejtve rohantam hagyatt-homlok, felkapva a bolt ajtajának támasztott zanpakutoumat. Nem shunpoztam, csak rohantam, rohantam magam sem tudtam merre, amerre az ösztöneim vittek. Nem foglalkozva azzal, hogy cseppet sem csúcsformában lévő egészségem miatt egy idő után nehézkesen lélegezve szeltem az utcákat, nem bírtam megálljt parancsolni a lábaimnak.
-Nagy baj… itt nagyon nagy baj van… -suttogtam magamnak, miközben egy jó ideje először ismét eleredtek a könnyeim. Ismerem ezt az érzést… Ezt a zavarodott és üvöltő lélekenergiát, ami sugározza magából a céltalan pusztítást. Elég volt egyszer megéreznem, és örökre belémívódott. Reméltem soha többé nem kell újra találkoznom vele, de most mégis úgy tűnik újra átvenni készül a hatalmat.
-Az én hibám, az én hibám minden az én hibám! –fordultam be ordítva egy sarkon, mikor hirtelen megtoppanva szembetaláltam magam az épp felszínre törni készülő kemonoval. De úgy láttam még nem késtem el teljesen. Talán még van időm, kérlek add, hogy megállíthassam a folyamatot. Nem élném túl ha bármi történne vele. Nem kell hálásnak lennie, az sem baj ha meg sem köszöni, és csak eltűnik, szó nélkül, egy pillantás nélkül mint akkor, csak ússza meg épségben.
-Hagyd békén azt az embert! –kiáltottam oda remegő hangon, hogy magamra vonjam a figyelmét, miközben rászegeztem az egyelőre még mindig a hüvelyében pihenő zanpakutoumat. Jelen pillanatban képtelen voltam bármit is tenni, annyira megbénított ez a találkozás. Ziháló lélegezetvétellel, és akaratlanul is arcomon végigpatakzó könnyekkel álltam szemben életem értelmével, aki épp elemészteni készül önmagát…

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Szer. Szept. 15, 2010 7:01 am

- - Đ Pokoli démon újra megleli őrző védő angyalát Đ - -

A csipkeszoknyás takarító mániám most aztán vígan ugrott volna fortyogó láva folyamba! Akkora dzsuvát górhattam szét, miközben bevillant a tömeg negyedelési hobbim, hogy az aszott burám elsasolási mezőjének határvonali á-áá csülök rázásáig, tuti az összes kis paraszt széthullott, vagy ha mázlista szarjankók, akkor fogták a potrohos seggüket és eloldalogtak zarándokolni a picsába! Ezzel csak az a difi, fog szuvas tömött lady imád becserkésző lopakodásba vágni a fejszéjét, tehát nem ihatnak száz százalékos löttyöt a gógyijuk gyárilag felkapcsozott pontjára. Engem meg aztán annyira érdekel, mint legók szuperhősének a beragadt csukája, amitől keresztbe meszeli a kisebbségi komplexust. Felőlem oda vontat, ahova a nagyra becsült kedélyállapota előírja. Nekem már totál sufniba hajított gondolati csíra, mi a tönkről szakadt gombát keni a sérómra. Sőt, azt a szerzői jogot is vígan az ölébe hányom, el se kell kotródnia, ha netán, mondom, ha netán, valamilyen mágus bebandzsításától elszállna a rohadt nagy ember eltalpalási vágya. Meg aztán, fel is fordulhat. Szart se hozza foci lázba, milyen rákkal csípetem fülzsíron magam, vagy mitől szagolom retkes rendeletetési szabvánnyal totál ellentétesen a gazokat. Leszarják! Tuti lennének olyan rohadt agyhalott nyomorékok is, hogy parancs nélkül gáncsolnák ki a tartó lábakat, hátha elpatkolok a hurkos cérna rajongási szorításától. Csak az útban poroszkálok és a kígyóbőr tökfödőmet rá, már azon marakodnak a dögkeselyűk ki tetvészkedhet be az elit negyedi szendergő négyzetembe. A kismiska csákánya vetődne a bibircsókjukba! Inkább elemeire szaggatom a dobozolt tespedési ólat, mint, hogy szívkulcsot hajítsak valamelyik élősködő pofájába! Mekkora mámoros borászati mintakóstolás lenne már! Végén még hasznosítható szemetet rezonáltattam be a gógyi járatási síkon. Ezek a gumómeresztő lúzerek, csak azt gyűjtenék be, amit sírkőbe vertek kockázatok és mellékhatások oldalvonaláról.
Am is, egy ökölvillantással be tudom adagolni a pofámnak, miért tolom a keménygallérban feszítős karate lázam. A törött üvegcserepeket kampóra óhajtom akasztani, csak kiesett a nagy űrből, beszámíthatósági cikkcakk mintában kéne sípolni. De, egy nagy lócitromos capuccino kapucnit derengek rá a szitura. Inkább rittyentek királydrámát, mert voltam akkora gyökér ingyé számhúzásnál kifogtam a bolhafingnyit és kotorhattam magány tanyára koplalni. Csak az a difi, kurvára nem csipázom, hogy bele akarok dögleni a kisujjból kirázott sec pec ihletbe. Egy klimaxos szipirtyó lettem, aki környezeti szennyként hangolódik minden skálára. A tápos csibe papi tángálástól a kivert kutyaként Hold vonyításáig, minden gógyi pukkasztó szerenádot bevállalok. Ráadásul, Szibériába cuccolt a fertőző kórokat irtó berendezésem és akkora szemétdomb a szférám, elektromos szívóval se túrnád ki a kaparászó sárga fajzatot. Ekkora szarságban meg van kedve a betolt képű seprűnek behúzni a szigetelő szalagot és elmasírozni vasorrú bábához taxi sofőrnek! Lecövekelek, aztán kivilágosodom, mint a se kép csávesz, ha merőlegesen bepásztáz egy kamiont.
Tessék, alig rinyálom el az ótvaros naptári időzavarásom, már is becurikkol egy célkeresztes gulyáskrém. Még aztán babszem csusszanhatott a fontoskodó seggébe, hogy ilyen repesztéssel becsengetett a csörgő hajó vontatására. Plusz, micsoda szivacs fröccsenős beüvöltés! Hátra simult a sörényem, mint porzós virágszirom hógolyóval mutált hangja! Tudnám minek dereng a déli front zászlóalján, csekkoltam anno ezt a frekvenciát. Mindegy, mert ma estére nasi van a felvágós képre babapúderrel illatosított noteszembe körmölve, szal tehet egy fordulatot és elaraszolhat a naplementébe pózolni, hátha egy griff letiszteli a pofázmányát. Ha nem óhajt moccanni se gáz! Ütünk rajta egy pöpec átjárót!
- - - Đ - - - Đ - - - Đ - - -
A félig átalakult Kemono azonnal az érkező felé tekint. Sötét szemeiből, fájdalom és vérszomj sugárzik, melyekkel érdeklődve pásztázza körbe Shiori-t. Láthatóan nem ütötte szíven a személy kiléte és az elhangzott követelés. Egyszerűen, csak könnyed vicsorral válaszol, majd összerezzenve folytatja átalakulását. Érzi, minden tökéletesen alakul. Nincs ellenkezés, vita. Teljes alakja akadály nélkül kezd formát ölteni, hogy néhány perc múlva ráronthasson a világra és az előtte állóra. Addig viszont még el kell viselnie a kínt. Ki kell bírnia csontjai roppanását, izmai szakadását és egy új test születését. Le kell dobnia az emberi irhát és hagyni a sötét bunda helyére kerüljön. Hamarosan! Hamarosan szabad lesz!

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Szer. Szept. 15, 2010 8:29 am

- - Đ Pokoli démon újra megleli őrző védő angyalát Đ - -

Nem ismer fel... miért is ismerne, hiszen már nem jelentek neki semmit. Úgy tűnik a hangom már nem elég erős ahhoz, hogy utat törjön lelkének mélyen elzárt részébe, hogy elérje az oda száműzött Masakit. Nem adott magáról életjelet, csupán a szörnyeteg fedezte fel bennem az első leendőbeli prédáját. Még nem tört felszínre teljesen, de Masaki szemeiben tükröződő tekintetében már semmi emberi nem volt. Egyedül az ölni akarás sugárzott belőle tisztán és félreérthetetlenül, és most hogy meglelte az áldozatát egy arcára kiülő vicsor jelezte ösztönei mozgásba lendültek. De ennek nem így kellene lennie! Legutóbb üvöltött és marcangolta önmagát, küzdött a gazdatest akarata ellen, de most mintha senki sem mondana neki ellent. Zavartalanul, pusztán a fizikai fájdalmat elviselve kúszik egyre kijjebb és kijjebb, míg végül teljesen övé lesz a hatalom. Mi történt? Mi folyik itt? Hol van Masaki és miért nem küzd?! Miért adná át magát önszántából kemononak? Hol van az a végletekig makacs és önfejű vaizard akinek senki sem parancsolhat? Az én hibám... az én hibám, hogy idáig süllyedt... Ha nem okoztam volna neki csalódást, most nem vonulna el így a világtól, hogy egy állatnak adja a helyét... De mivel tehetném jóvá?! Meg kell akadályoznom, hogy teljesen átváltozzon! Nem hagyhatom, hogy ez bekövetkezzen, mert ki tudja mi történik odabent Masakival. Ha bármi baja történik, azt sosem fogom tudni megbocsátani magamnak, mint ahogy azt sem törölhetem ki soha a lelkemből, hogy valaki egyszer már feláldozta az életét értem. Bármit megteszek, csak ne kelljen megint megtörténnie annak, hogy az én hibámból haljon meg az akit a legjobban szeretek. Tudom, hogy az én hibám, hogy idáig fajultak a dolgok... Miért nem voltam képes elmenni, mikor megmondta, hogy nincs szüksége rám? Nem tudtam megtenni, és helyette karnyújtásnyi, de mégis elérhetetlen távolságban kínoztam a jelenlétem tudatával. Önző voltam... végig azt reméltem egyszer majd felbukkan, hiszen tudta hogy ott vagyok, és azt kéri kezdjük újra, de hiába vártam. Nem akarom, nem akarom, nem akarom így látni...
-Tessék itt vagyok, vegyél elégtételt... -tártam szét a karjaimat. -Tudom, hogy ezt akarod... -hunytam be a szemem, és vártam. Hallottam ahogy a szörnyeteg megindul felém, minden egyes lépéssel közelebb érve hangosodott a trappolás, és fújtató zihálásának hangja. Azt hittem helyes amit teszek... Beletörődve a sorsomba vártam, hogy az éles karmok a vállaimba fúródjanak, és a lendület a földre terítsen. Mikor ismét kinyitottam a szemem, a földön fekve a felettem centiméterekre lihegő vadállat nézett velem farkasszemet. Tekintete a sikeres és könnyű zsákmányejtéstől megrészegültnek látszott, amint az arcombavicsorgott. Még mindig azt hiszem, hogy helyes amit teszek? A vállaimba nyilalló fájdalomtól egy pillanatra kitisztult az elmém és most azt hiszem tényleg tisztán láttam a dolgokat... Mit művelek?! Ha hagyom magam megölni, azzal csak kemono kedvére teszek, de ha ő egyszer megint eltűnik, a bűntudat súlya Masaki vállára fog nehezedni. Nem, nem ezt nem akarhatom... nem akarhatom, hogy örökre azzal a gondolattal kelljen élnie, hogy ő oltotta ki az életem. De már késő nemigaz? Innen már nem szabadulhatok... vagy mégis? Hirtelen oldalradöntve a fejem pillantottam meg a kezem ügyében heverő zanpakutoumat. Mozdulni próbáltam érte, de a karmok erősen a földhöz szegeztek. Összeszedve minden erőmet nyújtózkodtam ki a kardért, hogy aztán lendületet véve legalább annyit sikerüljön elérnem, hogy egy kicsit kizökkentem a fejére mért tompa ütéssel. Tervem úgy tűnik működni látszott, mert egy pillanatra enyhült a szorítás, mikor oldaranézett honnan érkezett az orvtámadás. Ezt kihasználva felhúztam a térdeimet, és a tőlem telhető legerőteljesebb mozdulattal lerúgtam magamról. A belém vájt karmai, azonban így is egy egy kisebb darabbal belőlem szakadtak el tőlem. Egy pillanatra mintha meg is zavarodott volna, hogy az előbb még felkínálkozó préda most ellene fordult. Ezt kell kihasználnom. Csak ne okoztam volna magamnak egy lehet hogy végzetes hátrányt azzal, hogy hosszabb távon szinte használhatatlanná tettem mindkét karomat, hiszen miden egyes nagyobb mozdulatnál nem csekélynek mondható fájdalom járta át őket.
-Meggondoltam magam... Masakival szeretném lerendezni a tartozásom, neked nem adom oda az életem kemono! -markoltam meg két kézzel a mostmár hüvely nélkül rá szegezett katanám markolatát. Nem akartam bántani, de valahogy meg kell állítanom az egyre csak előrehaladó folyamatot... Valahogy el kell érnem Masakit, és rávennem, hogy küzdjön ellene. Másképp biztosan nem sikerülhet megállítani ezt a vadállatot, az ő segítsége nélkül. Talán még nincs olyan mélyen, talán csak egy kicsit erőteljesebben kell próbálkoznom és meghall engem. Tekintetem egyfolytában a vadállatra szegeztem és a sírással küzködtem, de akármennyire is fáj így látnom, erősnek kell lennem, hogy ismét önmaga lehessen.
-Hallod Masaki! Tudom, hogy odabent vagy, és tudom, hogy emlékszel rám! Nem érdekel ha gyűlölsz, de kérlek figyelj rám! -indultam meg most én előre, hogy a kardom markolatával egy gyomorszájra márt ütéssel térdrekényszerítve nyerjek egy kis időt. El kellett vonatkoztatnom a látványtól akármennyire nehéz, de az ő érdekében muszáj megtennem...

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Hétf. Szept. 27, 2010 6:50 am

- - Đ Pokoli démon újra megleli őrző védő angyalát Đ - -

Én a betonba verem a garast. Majd szétdurranok, mint a húsvéti nyúl a piros pedofil, meghívós dőzsölése alatt, erre mit nyomatnak Malackáék a kurta farkú vityillójuk dolby-val tunningolt szegletében? Hát, marhára nem a hozsannát uzsonna körözése közben! A kis szemközti messiás, majd kifehéredve verte a tamtamot, hátha becsavarodik a drótvágóval fazonra igazított oltásom és befejelem, mint Pistike a lócitromot hajnalhasadás kontrasztos homályában! Én aztán oda nem tolom a Mustang-ról nyúzott gatyámat! Kell a fikamakival hőkezelt napos sárgaságnak tápoldat! Küldje padlóra a cirkáló terroristák nyali fagyiját, hátha bevadulnak és eregetnek egy Niagarát, engem meg lehet lógva hagyni a szárítón. Persze, a vonaglásos pórázrázásban rohadtul lelkes szőrállatom ezt nem tudta pontosított tőmondatokban beüttetni az értelmező kézi szótárába, szal vonszolt a parkettán csőtésztát lyuggatni Papdaléna valagából! A nyomorék mínuszba csapott, tükröt garantáltan szempilla eregetéssel roppantó táska dögömet meg vigye el a csíkos pizsama, vonszolható golyókkal együtt! Egy marék humuszban össze tudnám hajítani a családi drámák alatt begyűjtött gógyi maradványait! Há, még a szél se fújja el, mert a bukéjával kukázza szállingózó rohamot az északi szakállas tülkök tundra szerkójába! Szarért nem tudok kicsövezni belőle és jó istenesen hókon csoszni, amiért ekkora tapló fajzat, hogy egy dögcédulát hajított lotyóra mászik. Annyi tetves pálcika él ezen a halálos korokat eregető tanyán, oszt se barkóba, se tipmix, csak húzza a potrohát fogat meszelni a retinája elé fittyenő cickányra. Asziszi szent tehén csapott el a csíkos járdán? Takarodjon automatát rázni a Majmok bolygójára! Azért hagytam a rusnya képét talaj menti fagyot csekkolni, hogy jól bandzsított terrorista képében legalább azokat a hetedhét üveghegyen túl vedelő barmokat címkézze fel. Erre itten habzik a dorbézolásban egy lepukkant Anubisz fan-ra! Ráadásul, olyan azonos frekvencián szórjuk egymásra a kukorica csuhét, hogy rögtön agyfaszt kapva fogok rángni a keresztes hadak mezején! Hót ziher, kifingat ez a nullán stagnáló geometriai alakzat. Úgy elföldeli a pofám lágy bolha szellentés se marad a mikrofon sztájlra váltott képemből.
A kis tankarankának nem kell a kajajegy. Ő az egész menzát becuppantja! Felgördíti a műanyag előkét, aztán hulljon a férgese. Nyomunk egy kis idegmérget a megszállt kagylójába, had rángatózzon kettő húsz alatt, hogy elemeire essen a pillanatragaccsal összetákolt virgácsa. Aztán, ha már keresztbe könnyezte a prézlivel bélelt mazsoláját, küldjük rá a sárga házi terápiát is! Húzzunk napos madaras tatyót a rusnya pofájára, nehogy el tudjon botorkálni a rokkant parkolóig és pöccintsük meg, hátha lesz kegyes bezombulni a nagy semmibe. Ottan majd levakolhatja egyes szám, egyes személyben a szánalom naplóját és köbö fejbe csaphatja magát serpenyővel, mert elő nem mászik még egyszer. Ezt a szitut benéztem, akár Buddha a lefelé zakózó szárnyas hulladékot.
- - - Đ - - - Đ - - - Đ - - -
Az ajánlatra Kemono földöntúli boldogsággal csap le. Élvezi a könnyű zsákmány lehetőségét és egy percig sem hezitál, elvegye a felajánlott életet. Legnagyobb sajnálatára útközben meggondolja magát áldozata, amit dühödt morgással vesz tudomásul. Ez már kevésbé szimpatikus „érzékeny” lelkének és még két kellemetlen ütést is kénytelen begyűjteni. Viszont, pökhendi válasszal nem marad adós. Könnyedén megrázza keverék testét, majd védekezően leguggol, immáron támadni készülő áldozata elé. Számít a csapásra, bár vérszomja és törékeny uralma nem teszi lehetővé képes legyen egyenrangú félként kitérni a gyomrát érő ütéstől. Még nem tökéletes látása, hallása és szaglása. Egyelőre képtelen felvenni, vagy túlszárnyalni vacsorája tempóját.
Elhaló nyögés és nyüszítés keverékét hallatva dől kissé előre, miután tudatosul benne a fájdalom. Váratlanul érte az eddigi szintet átlépő kín, így némileg csodálkozva figyeli a szájából távozó vért. A pillanat azonban elmúlik. Hatalmasabb az ösztön, ami vezérli. Le kell győznie a belsejében szenvedő felet és az előtte magyarázó személyt is. Neki nincs választása. Ez a cél, amiért született. Pusztítás! El kell pusztítani a sérült prédát!
Lassan négykézlábra ereszkedik, majd hátsó lábairól elrugaszkodva ront a szeme előtt lebegő ételre. Nincs terve, nincs gondolata, csak vaktában fut. Mégis, mielőtt elérné az áhított célt, tesz egy fél fordulatot, hogy kikerülhesse a pengét és puszta kézzel megragadva lökhesse Shiori-t előre. Az erőtől kérdéses képes az áldozat talpon maradni, de biztosra vehető nem hagyja ennyiben a merényletet. Máris tervezi, újra rá ugrik, most viszont harapás helyett karmaival óhajtja szétcincálni.

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Vas. Okt. 10, 2010 9:11 am

- - Đ Pokoli démon újra megleli őrző védő angyalát Đ - -

Mint az várható volt, ennyivel közel sem sikerült megtörnöm a szörnyeteg harci kedvét, sőt inkább csak még vérszomjasabbá tettem azzal a felhívással, hogy harcolnia kell az előbb még dísztálcán előtte kínálkozó prédáért. Viszont úgy tűnik az átváltozás alatt még elég sebezhető, elnézve az előbbi támadásom eredményét, szóval mindenképp addig kell megállítanom míg be nem fejeződik a folyamat, hiszen utána már esélyem se lenne ellene...
Görcsbe rándul a gyomrom magamtól. Ennek nem így kellene lennie! Taktika, előre megtervezett mozdulatsorok, erőtartalékok mozgósítása annak érdekében, hogy a velem szemben álló féllel szemben megszerezzem a győzelmet. Egy csatában ez lenne a normális, ezt tanítják az akadémián, és utána ezt alkalmazza az ember szinte egész életében, míg a lidércekkel harcol....azonban az én ellenfelem most egy olyan valaki akit nem lennék képes bántani. Mégha teljesen ki is fordult magából, mégha egyáltalán nem hasonlít is arra akit mindennél jobban szeretek, egyszerűen minden egyes porcikám tiltakozik az ellen, hogy megtámadjam. De hiába reménykedek, nagyon jól tudom hogy csupán védekezéssel nem fogom megnyerni ezt a csatát. Tedd félre az érzéseid, mert különben nem segíthetsz rajta, légy erős, és csak az lebegjen a szemed előtt, hogy az ő érdekében teszed... könnyű ezt mondani, könnyű jó tanácsokat osztogatni, könnyű saját magunkat buzdító szavakkal elképzelt tettek megvalósítására ösztönözni de ha már csak egy hajszál választ el a megvalósítás küszöbétől, egyből elszáll minden elszántság és bátorság. Csak állsz egy helyben, mozdulatlan, megbénulva az elmédben már számtalanszor lejátszott jelenet darabokra hulló szilánkjaival, amik mögött fokozatosan feltűnik a csupasz és változatlan valóság. Hiányzik egy lépés, egy határozott lökés, hogy cselekedj... egy suhintás, amivel most a kardomat magam elé rántom, hogy hárítsam a felém közeledő bestia csapását.
Azonban kemono cselhez folyamodik, amivel kijátszva a felé irányzott pengémet, szabad utat nyert a mellkasomhoz, hogy egy határozott ütéssel hátratántorítson. Hiába szedem össze minden erőmet, ekkora erővel szemben képtelen vagyok megőrizni az egyensúlyom, és talponmaradni. Nem, nem szabad alábecsülnöm, még ebben az állapotban sem, különben nagyon hamar végzetes hibába sodrom magam. Ettől a szimpla ütéstől is métereket csúsztam hátra, amit azzal próbáltam megfékezni, hogy letámasztva a karjaimat tenyereltem a földre és fordultam át, hogy ismét szilárdan álljak a talpamon. Amint visszanyertem az egyensúlyom, és egy mély levegőt vettem megbizonyosodhattam róla, hogy ugyan eltörve nincs egy sem, de jónéhány bordám valószínűleg megrepedt, már amennyire a nehézkes lélegzetvétel és alapszintű egészségügyi előismereteim következtetni engedtek. Azt hiszem most jött el az a pillanat, hogy tényleg az életemért kell küzdenem... innen már nincs visszaút. Lábammal a levegőbe rúgva, majd onnan a kezembe manőverezve, mivel a hajolgatást szerettem volna mellőzni a sérüléseim felesleges súlyosbításának elkerülése végett, amint a kezemben tudhattam a zanpakutoum, máris elsuttogtam az aktiváló parancsszót.
-Kageru Shugotenshi. -mondtam ki ezt a két szót, aminek hatására, a katana pillanatok alatt felvette a shikai formáját. Kemono felém érkező karmait, már a magam elé kitartott bárd nyelével igyekeztem távoltartani magamtól.
-Azt akarod, hogy csalódjak benned? -buktak ki belőlem az újabb kérlelő szavak- Eddig még nem...eddig még sosem okoztál csalódást... kérlek ha nem is értem, de magadért küzd még egy kicsit... -engedtem magamhoz kicsit közelebb a bárdot, hogy aztán lendületet véve lökhessek egy nagyot rajta.

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Hétf. Okt. 18, 2010 7:03 am

- - Đ Pokoli démon újra megleli őrző védő angyalát Đ - -

A felszabaduló lélekenergiától kissé megtorpant. Láthatóan nem számított efféle lépésre. Préda utáni vágya annyira elvakította, fel sem fogta kivel bocsátkozott harcba. Úgy állt helyzete, leírta Shiori-t. Könnyed falatnak hitte, ám teóriája pillanatok alatt dőlt romba. Ezt hűen tükrözte dühében résre szűkült szeme. Kicsit sem volt ínyére nem úgy alakul játéka, ahogy tervezte. Mégis kivárt. Tobzódó vérrel, lüktető gyűlölettel, megfékezhetetlen erő utáni vággyal hátra csúsztatta jobb lábát. Ziháló légzéssel, gyanakvó tekintettel maga elé meredt. Nem létezett más csak ő és a préda. Megszűnt a csatorna monoton csöpögése. Elhalkultak a szomszédos utcában randalírozó fiatal banda üvöltözése. Nem érezte többé az őszi este csípős leheletét bőrén. Csend lett. Fülsüketítő némaság telepedett kettőjük közé, amit alig várt, hogy megtörhessen. Mégsem indult. Egészen addig állt kővé dermedten, míg észre nem vette a jelet. A szabad út biztosítását, mely a hirtelen fellépő erő elültével következett be. Erre várt. Emiatt hagyta minden idegszála pattanásig feszüljön és ezért volt gyönyörteljes a pillanat beállta. Az egész testét átjáró örömtől hatalmasat fújtatva rántotta végig karmait a sikátor falán. Elismerése, azonban nem tudni mire vonatkozott. A kihívás mámorának, vagy a játéknak, aminek végkimenetele még édesebbé teszi vacsorája elfogyasztását. Bármi lehetett, tökéletes szikrát biztosított őrülete kitöréséhez. Máris vad vágtában közeledett Shiori felé.
Tenyere hatalmas csattanással ütközött a bárd markolatának. Talán, ha nem lélekölő karddal történik már darabjaira tört volna, ám a masszív fegyver tökéletesen felfogta rohamát. Dühödten mordult fel az őt ért sérelmen. Cseppet sem volt ínyére, így kívánják hárítani lendületét. Mégsem időzött orrát égnek emelve. Újult kedvvel nyújtózkodott a penge felé. Rá se hederítve a fájdalomra haladt és haladt előre. Az lebegett szemei előtt, elérhesse a védett markolatot. Csupán szükséges áldozatnak fogta fel a kézfejét kegyelem nélkül végighasító, ívelt fém támadását. El kellett érnie. Meg kellett tennie, hogy a háta mögül lendülő karmaival tiszta találatot vihessen be. Ez volt a rossz a még lenyűgözőbb látvány előtt. A pillanat előtt, amikor keresztmozdulatával vájhatott ki tetemes mennyiséget zsákmánya húsából. A szemet kápráztató perc előtt, amikor temérdeknyi vér fröccsent arcára. És, mivel koronázhatta meg élvezetét? Szórakozással. Végletekig akarta nyújtani tápláléka szenvedését. Látni akarta hosszasan vergődni a halál árnyékában. Pont emiatt élt az átmeneti mozdulatlanságával. Lecsapott a bárdot görcsösen szorító karra. A lavina beindult és egészen addig tartott, míg fogai asszisztálásával mutatóujj és ökle szorításával alkar reccsenése nem gerjesztett elégedett morgást.
További kínzásra azonban nem maradt ideje. Izgága étke kidou-val szabadult fogságából. Búcsú nélkül, még sem ereszthette el. Aljassága révén hátrálást színlelt. Egy levegőben átfordulással próbált eljutni a jobbján lévő fal tetejére. Ám, mozdulata közben még maga elé lendítette lábát. Reményei szerint kulcs vagy szegycsont kerülhetett ezzel terítékre, mely igen kellemetlenné teheti jövőbeli vacsorája légzését és karjai mozgatását.

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Hétf. Okt. 18, 2010 9:18 am

- - Đ Pokoli démon újra megleli őrző védő angyalát Đ - -

Szavaim süket fülekre találva visszhangzottak a kihalt utcán, mégsem jutottak el ahhoz, akinek hallania kellett volna. Újabb pillanatnyi hatásszünet, míg a két ellenfél felkészül az újabb összecsapásra... Nehézkes lélegzetvételem hangját elnyomja a vadállat felől érkező izgatott morgás, de enélkül is tisztán érzem a folyamatosan a mellkasomba hasító fájdalmat. Próbálok nem tudomást venni róla, azt hiszem egy darabig még menni fog. Kétkézre fogva bárdom készülök fel az újabb rohamra, ami pillanatokon belül elér. Szemből támad... de mit csinál? Önszántából sebzi meg magát a pengével? Miért tesz kárt magában? Miért tesz kárt Masakiban? Nem, nem, ezt nem engedhetem, nem hagyhatom, hogy jobban megsérüljön mint amennyire muszáj. De istenem, miért kell egyáltalán megsérülnie? És miért nekem kell ezt művelnem vele? Az nem érdekel ha ő bánt engem, hiszen tudom, hogy nem önmaga, de nekem szándékosan kell fájdalmat okoznom neki. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mit teszek vele. Szánalmas... de az is szánalmas, hogy önsajnálatba temetkezve hagyom hogy peregjenek a jelentékeny percek. Ki kell találnom valamit... Talán ha elrántom a pengét, nem hasítja tovább a karját. Ezt kell tennem! De túlságosan figyelmetlen voltam... Nem vettem észre, amint a másik karjának metsző karmai orvul indulnak meg a bal karom felé. Hatalmas hiba, de már nincs mit tenni. Hiába rántottam félre a karom, a vadállatnak ismét sikerült belemarva egy darabot kihasítania belőle, és a véremmel vörösre festenie eltorzult arcát. Nem bírtam ránézni... a látvány elől menekülve fordítottam el a fejem, mikor éreztem megragadják a karom. Szabadulni próbáltam, de az ujjak olyan szorosan fonódtak a csuklóm köré, hogy esélyem sem volt kitépni magam a szorításból. Egy pillanat sem kellett neki, máris mindkét karmos kéz az alkaromat szorította, ami tompa reccsenéssel adta meg magát az erőszaknak. Ezt már nem tudtam magamban tartani, nem tudtam visszafojtani a fájdalom miatt belőlem kitörő ordítást. Éreztem, hogy kemono megrészegítő jutalomként élvezi fáradozásai gyümölcsét ahogy engem kínoz. Hogy szabadulhatnék, hogy felmérjem a kárt? Kidou...talán démonmágiával kihúzhatom magam ebből a szorult helyzetből. De melyikkel? Gyerünk járasd az agyad, nem ma kezdted az akadémiát... Egy körpajzzsal talán eltaszíthatom magamtól. Másik kezemmel elengedve az addig görcsösen szorongatott bárdot idéztem meg a bakudout, hogy néhány pillanatnyi szabadságot nyerjek magamnak. Próbálkozásom nem koronázta túl nagy siker, hiszen a pajzs pillanatok alatt szilánkjaira is hullott miután ellöktem vele magamtól kemonot, aki mintha menekülni próbált volna. Azonban ehelyett újabb aljas cselhez folyamodva, a mellkasomra mért erőteljes rúgással lendületet véve akart felugrani egy közeli tetőre. Újabb reccsenés, újabb törött csontok... Immáron néhány törött bordával gazdagodva rogytam térdre, magam előtt egy tisztességes vörös tócsát hagyva a macskakövön. Kívülről, és most már belülről is kezdtem túl sok vért veszteni. Bárdom csörögve koppant mellettem, és rápillantva szembesültem vele, ahhoz még messze nem vagyok elég gyakorlott és pláne olyan jó kondiban, hogy fél kézzel forgassak egy ekkora fegyvert.
Azt hiszem nincs más választásom... Bármennyire gyűlölöm is, de azt hiszem talán soha nem lesz fontosabb dolog amit meg akarok védeni, így megengedem magamnak, hogy használjam. Ép karommal kinyújtózva a zanpakutomért húztam magamhoz, majd rátámaszkodva egyenesbe küzdöttem magam, és felkészültem a következő szintre lépésre. A háztetőn velem szemben a szörnyeteg leste szenvedő prédája minden mozdulatát, de nem tudhatta mire készülök. Még sohasem látta, szinte még senki sem látta... Nem így képzeltem az alkalmat amikor megmutatom Masakinak, de talán ezzel megmenthetem mindkettőnk életét...
-Bankai, Yuumei Shugotenshi. -suttogtam el remegő hangon, és adtam át magam a felszabaduló energiának. Idejét sem tudom mikor éreztem ezt utoljára, talán száz éve is volt már... Pillanatról pillanatra, ahogy a Shugotenshi felfedi igazi alakját érzem egyre könnyebbnek a mellkasom, és változok meg a sötét utcát beragyogó fénybe burkolózva. Koszos és szabdalt ruhám helyét egy hófehér szalagokkal díszített uniformis vette át, amire könnyedén omlik szintén hófehér hajam. Sárga íriszeimmel pedig az aranyfényben tündöklő Shugotenshire tekintek. Az átváltozás befejezéseképp pedig az eddig körülöttem keringő reiatsu két szárny formájában foglalta el helyét a hátamon. Mintha csak egy angyal lennék, én magam lennék Shugotenshi az Őrangyal. Pedig mennyire nem így van... hogy érdemelném ki ezt, ha nem tudom megvédeni azt akit szeretek? Bemocskolnám ennek a titulusnak a jelentését ha közéjük sorolnám magam. Csak egy egyszerű bolyongó lélek vagyok, semmi több. Ezért is gyűlöltem mindig is ezt az "áltatást" de most nincs más választásom.
-Össze vagy zavarodva igaz? -néztem fel kemonora egy elnéző mosollyal. Nem éreztem haragot, csak sajnálatot és szomorúságot. -Attól tartok nem engedhetem, hogy végezz velem. -szorítottam meg ép jobb kezemmel a kardom markolatát, és felugrottam elé a tetőre. Talán kihasználhatom pillanatnyi zavartságát arra, hogy megpróbáljam egy pecsét kidouval mozgásképtelenné tenni.

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Kedd Okt. 19, 2010 8:24 am

- - Đ Pokoli démon újra megleli őrző védő angyalát Đ - -

Torz arcára elégedett mosoly kúszott. Lábai előtt hevert első zsákmánya. Ehhez nem volt szüksége hatalmas tudásra. Bőségesen elég volt rátekintenie erőtlen légzésére és fokozatosan előre bukó testére. A végét járta. Könnyed szórakozása rövidesen távozott az élők sorából. Kicsit, talán sajnálta. Rég volt alkalma efféle macska-egér harcra. Ám, a siker mindennél édesebb. A halálát akarta. Elérkezettnek látta az időt, becserkéssze és széttéphesse. Forrt vére, szíve hevesen zakatolt és egyre több izzadtság csepp folyt végig hátán. Izgatott volt. Gyötrően vágyott a pusztításra. Annyi tehetetlen év után, újra az övé volt a hatalom. Megint, csak ő volt! Senki sem akadályozta abban, amit tesz. Senki sem parancsolt neki. Szabad volt! Azt tehette a lánnyal, amit csak akart. Az pedig még csodálatosabbá tette a percet, ha megöli, bosszút állhat fogva tartóján. Élete kioltásával elszakít tőle valamit. Megfoszthatja a szerelmétől. Elragadhatja tőle az egyetlen kapaszkodót, ami mindig ketrecben tartotta. Itt volt az esélye, gondoskodjon állandó helyéről a világban. Karnyújtásnyira sétált a megoldásától! Egyetlen mozdulat és eltépi láncait...
Euforikus őrülettel körözött az épület tetején. Belefelejtkezett saját hadjáratába, egész annyira lekésse tálcán kínálkozó lehetőségét és egyszerű célpontként elszenvedője legyen egy kidou-nak. Addig lubickolt öntelt álmai között, hogy tápláléka ki tudta játszani utolsó kártyáját. Bankai. A számára végzetes képesség. Egy fényáradatban úszó, elvakító technika, melytől próbálta védeni szemeit. Zavarta sötéthez szokott tekintetét. Kínozta érzéketlen szívét. Félelmet keltett gépként gyilkoló lelkében. Menekült volna, de nem tudott. Hiába akart hátrálni, nem volt rá képes. Megbénult. Kétségbe esetten morgott, kapálózott, de minden izom, ínszalag dermedten tartotta egy helyben. Hiába utasította testét, rá se hederített. Kicsúszott kezéből az irányítás. Egyetlen apró hibája végzetesnek bizonyult. Eddigi kemény munkája semmivé foszlott. Tehetetlenül kellett végignéznie, amint ellenfele könnyedén elé szökken. Kiszolgáltatva kellett tűrnie, ahogy szalagok tekerednek testére és földre szegezik. Nem tehetett semmit. Vesztett. Nem akarja. Nem akar megint rabszolga lenni. Nem kerülhet vissza a börtönébe.
És mitől vált kiszolgáltatottá? Egyetlen szó, Wamman. A zavarodottságát könnyű volt kihasználnia. Az egyetlen meglepetés, csak annyi volt, hogyan tette? A válasz egyszerűbb, mint hinnénk. Masaki gyengültével az ő ereje is nőtt. Viszont, tervei és azok elérése messze túlmutatott vetélytársáénál. Emiatt, hagyta kénye kedve szerint játszani. Csendesen meghúzódott a háttérben és figyelt. Egészen eddig a pontig. A zajló események, sértették önérdeke határát. Tehát, belső világból szemlélve, nemes egyszerűséggel torkon taposta a fenevadat. Nem ölhette meg, de abban segédkezet nyújthatott csapdába ejtsék.
-Ohohooo~, Ikemen cha~n! Látom, valamit félre értettél! Ez a test...az enyém le~sz! Menj haza! Huss-huss!-
Tekintett le fenyegetően, még jobban belenyomva csizmája talpát Kemono nyakába. Majd, szokásos könnyelműségével arrébb szökkent és mézes mázos mosolyával integetve távozott. Egyenlőre, csak figyelmeztetésre ugrott be. Egyenlőre... És mit vehetett észre Shiori az ingyen műsorból? Valószínűleg semmit. Talán, csak kellemetlenül érezhette magát a rövid ideig tartó kalamajka szelétől. Az egész leginkább egy megmagyarázhatatlan nyugtalanságra hasonlíthatott. Bár, megeshet jobban lekötötte minden idegszálát, mihez kezdjen az előtte küzdő Kemono-val. Szemmel láthatóan megállt az átalakulás, de más nem történt. Sőt, minden tartalékát mozgósítva próbálta lerázni kötését. Karmai hangosan karcolták fel a betont újra és újra. Szájából patakokban folyt a vér. Talán ráharapott nyelvére, talán megsérülhetett a kötés leszorító erejétől. Küzdött és szenvedett, ameddig bírta. Pihent, majd folytatta kilátástalan csatáját. Nem törődött bele sorsába.
Kitartása, végül meghozta gyümölcsét. A viseltes anyag szakadni kezdett és immáron tehertől mentesen eshetett áldozatának. Már nem számított élvezet, kínzás, csak holtan maga mögött szerette volna tudni. Tovább akart állni, nehogy újabb hibát kövessen el és vissza kelljen vonulnia cellájába. Sietett. Menekült a sarkában lihegő vésztől. Emiatt ugrott az előtte térdelő zsákmányának. Emiatt térdelt karjaira és ez volt az oka, hogy torkának esett. Szorította és szorította, amennyire csak bírta.

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Kedd Okt. 19, 2010 9:37 pm

- - Đ Pokoli démon újra megleli őrző védő angyalát Đ - -

A Kin pecsét... az egyik legerősebb bénító technika. Igaz, hogy még csak az első szintjét sikerült elsajátítanom, de talán ez is elég lesz ahhoz, hogy megfékezve kemonot időt nyerjek Masakinak. Egy pillanatra magam mellé ejtve a zanpakutoumat formáztam meg a kézmozdulatot, ám ez a törött karomnak hála önmagában is fájdalmasnak bizonyult, de nem törődhettem vele. A pecsét életbelépett, és a vadállat a földre került. Tudtam, hogy nincs sok időm, de tartanom kellett, amíg csak lehetett, de annyira hevesen küzdött a béklyók ellen, hogy ez sokkal nehezebb feladatnak bizonyult mint gondoltam volna. Minden erőmre szükség volt, hogy össze tudjak gyűjteni elég erőt, amellett, hogy mozdulatlanul tűröm az egyre hevesebb fájdalmat. Mintha reagálna! De mégis mi ez az érzés?... Bizonyára képzelődöm csupán...zaklatott elmém kezdi elveszteni a talajt valóság, és áhított valóság között? Most ez sem számít, csak még egy kicsit... kérlek még egy kicsit... Tudom hogy nem adtad fel... Hiszek benned!
Azonban hiába próbálkoztam, ismét a vadállat bizonyult erősebbnek amint feltépte magát a földre láncoltságából. A pecsét hirtelen megszűnése miatt elszállt belőlem az erő, és tehetetlenül térdrerogyva itattam át ismét bíbor színűre az utca kövét. Félek... egyre jobban félek, rettegek, hogy mi fog történni ha elbukom. Érzem, hogy kezd megbénítani a kétségbeesett tehetetlenség és nem tudok tenni ellene. Nem, nem történhet meg mégegyszer... ha most menekülnék és menteném az életem azzal elárulnám önmagam, és cserbenhagynám minden egyes ígéretemet amit valaha neki tettem. Egyáltalán nem ér ennyit az életem...
Kemono megállíthatatlanul tombol és egyre csak közeledik felém, de nem tudok mozdulni. Ólomnehéznek érzem az egész testem és nincs elég erőm, hogy kitérjek a torkom után kapó marok elől. Pillanatokon belül ismét a földre szegezve nézhetek farkasszemet a dühöngő fenevaddal. Egyre jobban elhomályosította öntudatomat a halálfélelem kézzelfoghatósága, amint teljesen tehetetlenül fulladoztam. De nem fogadhatom el, hogy így legye vége. Gyerünk mozdulj! Küzdj, küzdj helyette is! Ki kell szabadítanom legalább az egyik karomat... még egy kicsit, gyerünk gyorsan, érzem mindjárt elvesztem az eszméletem, és akkor tényleg mindennek vége lesz!
Hatalmas haláltusa árán, de végül sikerült szabaddá tennem a jobb karomat, amit védekezőleg magam elé emelve sütöttem el egy újabb kidout.
-Hadou 73: Souren Soukatsui. -formáltam meg hangtalanul a szavakat nem törődve azzal, hogy ekkora távolságból én magam is megsérülök. A halál küszöbén pislákoló lélekenergiámnak és a félkezes megidézésnek hála, közel sem sült el akkora hatásfokkal, mint kellett volna, viszont így pont elég volt arra, hogy néhány égési horzsolással is gazdagodva kiszabadíthassam magam a karmos kezek szorításából. Talán néhány másodpercre sikerült is korlátoznom a látását, ami épp annyira elég, hogy felkapjam Shugotenshit, majd eléshunpozva egy gáncsolással most én terítsem le a földre. Tudtam, hogy fél kézzel nem fog menni a földön tartani ezért törött bal kezem a tenyerébe tettem, majd keresztülszúrtam a zanpkautoumat a két kézfejen. Könnyek gyűltek a szemembe a fájdalomtól, de olyan mélyre kellett szúrnom a kardot ameddig csak tudom, hogy ne rázhassa ki magát belőle olyan könnyen. Ezután másik kezemmel az ő másik karját lefogva fölé hajoltam, nem törődve a gyilkolási vágytól zaklatott vicsorgással. Tudtam, hogy nincs sok időm, míg megint szabaddá teszi magát, de talán ez az utolsó lehetőségem így nem volt vesztenivalóm.
-Nem engedem hogy itt hagyj, érted! Szükségem van rád! -patakzottak a könnyeim az arcára. Nem törődtem semmivel, hiszen ha ezek lesznek is az utolsó szavaim, mindenképp hallani kell őket... -Utánad kellett volna mennem... akkor... de én inkább elmenekültem. Annyira ostoba voltam. Pedig fontosabb vagy nekem, mint a saját életem. Kérlek bocsáss meg, bocsáss meg... -csuklott el a hangom, hiszen szinte minden erőt kivett belőlem, hogy a földön próbáljam tartani. Az egyre erősödő fizikai fájdalom, és a megszakadó szívem együtt úgy kínoztak mint soha ezelőtt még semmi.

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Szer. Okt. 20, 2010 9:23 am

- - Đ Pokoli démon újra megleli őrző védő angyalát Đ - -

Az indulat hevében fel sem fogta mi zajlik le az orra előtt. Egyik pillanatban még örülhetett dühe sikerének, a másikban veszélyes fényáradat találta el. Az egész olyan váratlan, felfoghatatlan volt, hosszú másodpercekig, csak némán pislogott. Nem érzett semmit. A hatalmas robaj megszűnt a riadalommal együtt. Elvégre nem tapasztalt változást. Sehol egy vércsepp, nincs fájdalom. Hitte, nem érte a kékes kidou. Meg volt róla győződve az előbbi ijesztgetés sikertelen volt. Magabiztossága pedig az egekbe szökött. Ha ilyen közelségből nem találják el, nyert ügye van. Újra, kedve szerint végezhetett zsákmányával. Mégse kívánta folytatni félbe hagyott játékát. Muszáj volt tovább állnia. Hívta az éjszaka. Futnia kellett a hajnal elől. Minél messzebb kellett kerülnie innen. Rettegett megint ketrecbe taszítják. Gyorsaságra kényszerült. Elfogadta nem uralkodhat egyedül, de azt semmikép megadja magát. Tudta, világ végére is elfutna, hogy megtarthassa jelenlegi formáját. Bármire képes, hogy elkerülje Wamman hatalomvágyát. Nem adja fel. Őt semmikép sem juttatja győzelemre. Veszélyes a jövőjére.
Ám, alig koncentrált újra a gyilkolás megszokott, mégis keserédes szépségére, máris szembesülhetett az igazsággal. Testét áramütésre járta át az égető gyötrődés. Gúnyos mosolya szájára fagyott a döbbenettől. Sokadjára is képes volt csapdába esni. Ostoba módon nem tekintett végig égési sérülésektől hemzsegő testén. Tévedett. Az előbbi démonmágia tökéletesen működött. Rájött, de túl későn. A fájdalom pedig kegyelem nélkül hasított mellkasába, nyakába, karjába és arcába. Hallotta saját elcsukló hangját. Ordítani. Igen, üvölteni tudott volna csalódott gyötrődésétől. Meglepő módon sokkal jobban lezsibbasztotta saját szenvedése, mint hogy reagálni próbáljon az érkező rúgásra. A szüntelen fájdalom annyira lebénította, rongybabaként esett össze. Feje hangosan koppant a betonon, látása elhomályosodott. Röpke időre csendesen sodródott az árral. Máshol járt. Egy sötét teremben, ahonnan valaki kinyúlt, megragadta a haját és lefejelte. Aztán semmi. Vége szakadt a filmnek. Több nesz, több fújtatás, több lépés nem érkezett. Csak az őt földhöz szorító személy tárult elé, ahogy kinyitotta szemeit. Álmodott. Biztos ez a magyarázat.
További értékes perceket pazarolni bűn lett volna erre. Harci kedvét maximumra korbácsolta. Izegve mozogva próbált kijutni, ám újabb éles fájdalom akadályozta könnyed szökését. Egy penge. Fém fúrta keresztül tenyerét. Képtelen volt némán tűrni. Szabadon eresztette torz hangját, had hallja szégyenét az egész város. Sosem járt még így. Sosem süllyedt idáig. Sosem történt vele megalázóbb. Kiszolgáltatva feküdt egy másik lényhez és betonhoz szögezve. Minden porcikája sajgott. Az átalakulással járó kínok mellett kezdte első kézből érezni a csatározások alatt szerzett sebek súlyát. Nem kedvelte. Gyűlölte a pluszként rá nehezedő terhet. Utálta a világot. Lenézte az érzéseiktől szenvedő embereket. Felfordult gyomra a rá hulló sós vízcseppektől. Undorodott a könyörgő szavaktól. Elvetett minden mulandó hóbortot. Küzdött a halandóság minden szikrája ellen. Ő örökké fog élni! Ő, egy gépezet. Ő, egy legyőzhetetlen robot! Ő, minden, amivé válnia kell a Földnek. Ő, maga a világ. Tökéletes. Megismételhetetlen remekmű. Elpusztíthatatlan. Fáradhatatlan takarító. Mindent azért tesz, hogy a város megszabaduljon az életképtelen tömegtől. A remény! Ő a jövő reménye!
Kár, hogy szép reményeit egy hatalmas pofonnal jutalmazták. Eszményi terveiben nem osztoztak. Sem a rajta síró bolond, sem Wamman, sem Masaki. Visszautasították támogassák magaslatokon szárnyaló gondolatait. Az elnyomás pedig túl nagy falatnak bizonyult. Gyengült. Nem a sérülésektől, vagy ösztönei csillapodásától. Más volt. Az ő gyönyörű képzelete hullott darabjaira. Nem tudhatta ki erősebb nála, de kéz ragadta meg. Erős szorításából nem volt menekvése. Némán kellett tűrnie, ahogy magával húzza. Beljebb és beljebb a sötétségbe. Ennyi. Mára, ennyi futotta. Legközelebb, viszont megöli. Akármibe is kerüljön, végezni fog a fehér ruhás nővel! Így fog tenni, mert ez a helyes. A szabadsága kulcsa, hogy holtan essen össze!
A nagy kiabálás után továbbra is hánykolódott fogva tartója kezei között, így nehéz lett volna megállapítani mi zajlik le benne. Gondolati kirohanása alatt, ugyanis már javában próbált az eredeti gazda felszínre törni. Belső lidérce vagy Shiori hangja révén, de kezdett álmából ébredezni. Követelte a neki járó jogokat és Kemono átváltozása, ha ingatag lábakon is, megtorpant, majd eltűnni látszódott. Ezzel tovább fokozódott a kínzás. Számára az új formánál, csak a régi visszanyerése fájt jobban. Ilyenkor teljesen tisztában volt a külvilággal. Gyakran reagálni sem volt képes, de látta mi van körülötte. Hallotta a környező neszeket, megannyi csontja és izma helyre ugrását. Kitapinthatta vergődése közben a talajt és orron csaphatta saját, netán mások vérének szaga. Szembesülhetett ámokfutása megannyi következményével. A visszatérését követő percekben, ha némán is, de feltérképezhette mi vár rá. Mit tett. Milyen borzalmak száradnak majd lelkén. Arra, viszont nem számított egy csurom véres, különös ruhás nővel találkozik szembe. Hirtelen nem tudta ki lehetett. Csak a sírása és kellemes illatra lett figyelmes. Ismerős volt. Emlékeztette valakire, akiért még mindig vérzik a szíve.
-Húzz arr...ébb...fog...bassza meg...tündér!-
Tuszkolta ki sípoló hangon, szokásához híven, kellő arroganciával. Jelenleg nem futotta többre és kissé bántotta hiúságát, hogy alig tér vissza az életbe, máris egy nő tanyázik rajta. Ha, pedig egyetlen ujját sem tudja megmozdítani, támad a csodálatos szavai erejével. Be szokott válni. Az esetek 99,99%-ban vörös tenyérnyommal magára hagyják. Említeni sem kell, erre vágyott. Nem akart jó pofizni, csak pihenni. Fújtatni pár sort és remélni, lesz ereje raktárig jutni.

Tárgy: Re: TAKARODJ A KÖRZETEMBŐL SZOBA! Szer. Okt. 20, 2010 10:43 am

- - Đ Pokoli démon újra megleli őrző védő angyalát Đ - -

Vártam... egyre csak vártam és reménykedtem nem hiába pazarlom kevéske erőmet érzéseim szavakká formálására. De továbbra sem láttam semmi arra utaló rezzenést kemono arcán, hogy Masaki hallja amit mondok. Mielőtt ismét megszólalhattam, volna a vadállat felordított, majd mintha kezdett volna beletörődni sorsába alábbhagyott a szabadulási kísérletekkel. Vajon csak készül valamire? Mit tartogathat még a tarsolyában? Az biztos, hogy bármit is tervez, abból nekem nem származhat hasznom... De várjunk csak mi ez? Mi történik? Talán lehet, hogy...
Hirtelen a torkomban éreztem dobogni a szívemet, amint az előttem lévő arcon ismét kezdtek feltűnni az oly jól ismert vonások. Nem tudtam mi történt, mi történik, de a testemet átjáró remegéssel izgatott és félő várakozással telve figyeltem amint a vadállat látszólag visszahúzódik sötét zugába, visszaadva ezzel azt akiért eddig harcoltam. Nem tudtam kivel találom szemben magam ha ismét visszanyeri az eszméletét, hiszen Masaki lelkének sötétségében nem csak kemono rejtőzik... Talán csak percek, másodperek teltek el, de én hosszú óráknak éreztem a hirtelen beállt csendben eltelő időt, és teljesen megfeledkezve magamról, és a sérüléseim fájdalmának már lassan megszokottá váló lüktetéséről, egyre csak Masaki előre meredő tekintetét fürkésztem. Aztán a következő pillanatban a szempár felém fordult, amitől hirtelen összerezzenve zökkentem vissza a még koránt sem biztonságot ígérő valóságba. Mielőtt azonban kinyithattam volna a számat, hogy nekiszegezzem az engem nyugodni nem hagyó kérdést, a néhány nehezen megformált szó aminek sikerült elhagynia az ajkát egyértelmű bizonyosságot adott afelől, végre itt a vége...
Teljesen fel sem fogtam amit mondott, nem értettem milyen tündért hesseget, bizonyára hallucinál. Nem lenne csoda, azok után amin keresztülment. De ugyanez rám is igaz volt, hiszen fel sem merült bennem, hogy esetleg rám vonatkozhat a titulus. A megkönnyebbülés ami szinte lavinaszerűen zúdult a vállaimra, kitörő zokogásban talált utat magának, így továbbra sem tudtam beszélni. Csak sírtam, de most nem azért mert fájt a szívem. Ösztönösen öleltem volna át visszakapott szerelmem, ám ekkor rájöttem, még mindig a földhöz vagyunk szegezve. Remegő kézzel, de egy erőteljes rántással próbáltam kihúzni a zanpakutout a földből, hogy magam mellé dobva szabadon borulhassak Masaki mellkasára. Valami azonban nem volt rendben. Ő továbbra is szabadulni próbált, mintha nem ismerte volna fel, hogy ki vagyok. Vagy talán éppen ezért próbál ellökni magától, mert szemtanúja volt mindannak ami ezelőtt történt? Ezt a kételyt nem hagyhattam megválaszolatlanul... Akármennyire is tiltakozott ellene minden egyes sajgó porcikám, de elhúzódtam Masakitól, és mellé térdelve néztem a szemébe, amiben csak hatalmas kérdőjeleket láttam. Ez meggyőzött arról, hogy feltevéseim első verzója áll fenn, így jobbnak láttam minél hamarabb tisztázni a helyzetet. Hát persze.. hiszen sosem látott még így ezelőtt, honnan kellene felismernie?
-Tudom, hogy a látvány nem lehet ismerős, de ezt csak nem felejtetted el... -köszörültem meg a torkom, mert a hangom nem akart engedelmeskedni nekem. Pár pillanaton belül azonban folytathattam a mondanivalómat. -Szóval erre talán emlékszel... ~ Sosem lépek el mellőled! Minden áldott percben szemmel fogom tartani az életed! Nem sírok, mert nincs rá okom! Ismerlek és szeretlek, bármi történjen! ~ -idéztem fel a tőle származó sorokat. Bemutatkozhattam volna egyszerűen is, de talán nem hitt volna nekem... ám ezeknél a soroknál erősebb bizonyítékot úgysem találnék arra, hogy ki vagyok. Hagyva egy kis időt neki az információ feldolgozására, nehézkesen a zanpakutoumért nyúltam, és amíg még éreztem némi erőt magamban megidéztem a bankaiom speciális képességét, amivel egy másfél méter sugarú aranyfényben áttetsző védőfalat vontam fel magunk körül. Remélem fent tudom még tartani egy darabig, hogy rendesen életbelépjen a hatása. Szívem szerint, már most elkezdtem volna ellátni Masaki sebeit, de féltem megrémítem, ha egyből letámadom. Mindenképp hagyni akartam neki egy kis időt... Közben pedig lehet, hogy célszerűbb lett volna a saját, nem csekély mennyiségű és súlyosságú sérüléseimmel foglalkoznom, de jelen pillanatban az sem érdekelt volna, ha hiányzik a fél karom, mert végre újra életem értelme mellett vagyok. Könnyeim lassanként elapadni látszottak, ám a megkönnyebbült boldogság továbbra is talán már csak az egyetlen mozgatórugómként csalt egy hosszú idő után végre őszinte mosolyt az arcomra.
-Ennyire szörnyen festek? -eresztettem el egy könnyed megjegyzést, hogy megtörjem a beállt kínos csendet, ám végigtekintve magamon, talán most először szembesültem vele, mennyire ádáz csatát is vívtam az életünkért. -Ööh, azt hiszem nem kell válaszolnod... -tűrtem el zavaromban egy a vértől az arcomra ragadt fehér hajtincset.