Megcsörrent a telefon... Ahogy a szavaiból kivettem Shinji volt az, de gondolom szorosan mellett gubbasztott a fél ház is. Próbáltam megállni, de nevetni kezdtem. Mikor ledobta a telefont az ágyra, és morgós megjegyzést tett Shinjire megint felszólaltam.
-Hogyhogy nem mertek bejönni? Hiszen láthatták hogy egész nap, ki be mászkálok, és semmi bajom.... -dörzsöltem meg a tarkómat- Ennyire azért nem vagy ijesztő.. -döntöttem kicsit oldalra a fejemet mintha jobban szemügyre akarnám venni.
Egyre inkább kezdett elmúlni minden rosszkedvem, amire nem keveset játszott rá az is hogy Masaki egyre jobb állapotban volt a sérüléseit tekintve.
- Öhm...Nem akarlak nagyon ugráltatni...de…azt hiszem most jól esne az a leves, amivel még az adósod vagyok…-hozakodott elő a kéréssel.
-Már magadtól van étvágyad? Ez remek! Dehogy ugráltatsz, mondtam hogy csak szólj ha kell valami. -ugrottam fel megint, és megint majdnem elestem, mert eszembejutott hogy lassan egy napja nem aludtam.... -Hopsz elnézést... -igyekeztem egyenesben maradni- Azonnal hozom is. -viharzottam ki az ajtón.
-Olyan dinkák vagytok.... -mentem el fejcsóválva a kanapén összecsoportosulva gubbasztó tömeg mellett- Végül is csak egy emelettel lakik feljebb, nem értem miért nem lehet személyesen kérdezgetni tőle.... -néztem rájuk kicsit zavarban, amire pár bamba nézés volt a válasz- Jólvan ti tudjátok... -menekültem be inkább a konyhába.
Kerestem egy másik tányért mivel az előző összetört, és tűzhelyhez lépve meglepetten konstatáltam hogy senki más nem szereti a paradicsomlevest, mert csak annyi hiányzott belőle amennyit én megettem, meg amit felvittem.
*Pedig ez a legfinomabb leves...* Merítettem egy újabb adagot és felegyensúlyozva a lépcsőn megint leültem mellé.
-Szeretnéd hogy megint én adjam, vagy mostmár inkább megpróbálkozol egyedül? -kérdeztem, mert nem akartam hogy kiszolgáltatottnak érezze magát, hiszen tudtam hogy méretes egóval van megáldva, de én nem bánom. Mosolyogva vártam hogy mit válaszol.
-Örülök hogy kezdesz jobban lenni, mert ha van erőd felhúzni magad Shinjin az már határozottan jót jelent... -emeltem mégis felé a kanalat, mert amennyit hezitál a végén még kihűl a leves....Ha nagyon szeretné közben úgyis kiveszi a kezemből és folytatja magától- Valami mást nem szeretnél esetleg? Mert ha igen mondd csak nyugodtan. -kérdeztem kedvesen.

*Szóval már ennyire látszik rajtam hogy mennyire fáradt vagyok?...na csodálatos, hogy lehet egy éjszakázástól ennyire kidőlni...mintha nem virrasztottam volna már át napokat mikor küldetéseken voltam...annyira elszoktam mindentől....* -merengtem mikor előadta a másik kérését is. Bevallom számítottam már rá, ezért nem jöttem annyira zavarba, hanem inkább gyorsan kisiettem Kenseiért. az ajtóban álltam mikor feltámogatta Masakit.
*Alig bír lábraállni...* -bámultam arra, majd megint zavarba jöttem és kimentem kicsit levegőzni.
Egész jó idő volt odakint. Sütött a nap, bár már nem sok volt hátra naplementéig. Felmásztam a tetőre és onnan nézelődöm kicsit. Még szerencse hogy a raktárnak elég lapos teteje volt, ezért nehéz lett volna leesni róla. Kerestem egy helyet ahonnan belátni a városba, leültem és gondolkodni kezdtem.
*Annyira különös a sors...Hajlamos mindig a legváratlanabb fordulatokat hozni...sok dolog amit véletlennek hiszünk mind egy nagy terv részei...vajon velem mi a terve?...Hiába küzd az ember és függetleníti magát mindentől, a sors akkor is be tud avatkozni az életébe. Azt hiszem én most örülök ennek....* -ücsörögtem a tetőn, miközben a várost figyeltem. De aztán elkezdtem fázni és úgy döntöttem inkább visszamegyek. Ahogy lenéztem a tetőről, láttam hogy még nyitva van a szobaablak.
-Elfelejtettem becsukni, a végén még teljesen kihűl a szoba. -shunpoztam az ablakpárkányra, csak azzal nem számoltam hogy szegény szobatársamat ez elég váratlanul érheti. Hirtelen észbekaptam.
-Jaj ne haragudj! -fordultam hirtelen arra, de megbotlottam és beborultam a szőnyegre. -Nem akartam a frászt hozni rád.... -tápászkodtam fel és becsuktam az ablakot.- Csak eszembe jutott hogy elfelejtettem becsukni az ablakot, és nem akartam hogy megfázz... Azt hiszem tényleg aludnom kellene, egyre többet esek-kelek.... -ismertem be végre hogy mennyire fáradt vagyok. Odabaktattam a vendégágyhoz és hanyattdőltem rá. Forgolódtam pár percig, aztán fogtam a takarómat és se szó se beszéd odacipeltem Masakihoz.
-Nagyon zavarna ha itt aludnék? -kérdeztem az ágy másik felére mutogatva- Ígérem nem leszek útban, majd kihúzódom az ágy szélére, de legalább kéznél leszek ha kell valami. A vendégágy túl messze van és nem tudsz felébreszteni... -adtam elő magyarázkodva a kérésemet. Igazából túl fáradt voltam ahhoz hogy megvárjam mit válaszol ezért ledőltem és már aludtam is...de egy valamit még ki tudtam nyögni mielőtt elnyomott az álom.
-Ugye megígéred hogy felébresztesz, és nem állsz neki mászkálni?....- motyogtam már csukott szemmel.
Úgy éreztem mintha már napok óta nem aludtam volna...

Megint álmodtam...nem szerettem álmodni, mert akárhányszor csak álmodtam mindig sírva ébredtem. Sokkal jobban örültem, mikor egész éjszaka csak tudattalanul alszom.
"Egy parkban sétáltam. Talán tavasz lehetett, mert a fák mind üde zöldek voltak. Kellemes meleg szellő lengedezett végig közöttük. Én csendben sétáltam, nem tudtam hova de határozottan tartottam valamerre...kerestem valakit, de nem nem tudtam megmondani ki volt az. Mire észbekaptam egy cseresznyefa előtt kötöttem ki. Ez más volt mint a többi...élt még ugyan, de alig volt rajta pár levél.
-Szegény fa...vajon mi történhetett vele? -tettem a kezem a törzsére. Kicsit elszomorodtam.
-Shiori, hát eljöttél? -fogta meg valaki a kezemet. Ekkor rájöttem. *Ő az! őt kerestem! De vajon ki ő?* -fordultam volna hátra, de akkor valami furcsa dolog történt. A fa kivirágzott előttem. Éreztem a tenyerem alatt hogy újra megtelik élettel. Csodaszép volt az a sok cseresznyevirág. Hirtelen felerősödött a szellő, és az arcomba fújta a szirmokat a hajammal együtt. Most már tényleg hátra akartam fordulni a kezemet fogó rejtélyes idegenhez, de ahogy megmozdultam kiáltást hallottam..."
Felriadtam.
Oldalra néztem, de Masaki nem volt mellettem. Átvetődtem az ágy másik oldalára és megpillantottam a földön fekve, ijedt és zaklatott tekintettel.
-Te jó ég! -ugrottam le mellé, és próbáltam óvatosan felsegíteni, mert gondolom nem tett jót a sebeinek ez a manőver- Mi történt? Rémálmod volt? Nyugodj meg minden rendben. -szólongattam aggódva, majd azon kaptam magam hogy megint megölelem.
*Vajon milyen szörnyűségről álmodhatott? El sem merem képzelni....Még sosem láttam ilyen rémültnek a tekintetét* -néztem aggódva.
*És vajon az én álmom mit jelenthet? Ki lehetett az a férfi? És honnan tudta hogy ott talál? És az a fa....* -jutott eszembe hogy mit álmodtam az előbb.
-Fel tudsz állni? -próbáltam megemelni hogy visszasegítsem az ágyba- Hozzak esetleg egy kis teát?
Hirtelen nem jutott más az eszembe hogy mivel tudnám megnyugtatni, pedig nagyon szerettem volna. *Nem igaz hogy még álmában sem lehet nyugta...mennyit szenvedhetett már, hogy az álmaiból is így ébred?*

Megint úgy reagált mire nem is gondoltam volna. Mikor megöleltem magához szorított és sírni kezdett. Hagytam hadd maradjon így ameddig jól esik neki, sírja csak ki magát nyugodtan, mert tudom hogy attól megnyugszik az ember. *Megint azok a vörös könnyek...* -behunytam a szemem és én is a vállára hajtottam a fejem.
Annyira jólesett az ölelése, hogy kicsit szégyelltem is hogy én így élvezem a helyzetet. Éreztem hogy kezd kicsit megnyugodni. Ekkor szép lassan elengedett és feltámogattam az ágyra. Adtam neki pár zsebkendőt hogy felitathassa a könnyeit. Nem szólt semmit, láttam hogy ezért most szégyelli magát hogy így kifakadt...
*Talán míg lemegyek teáért addig végleg megnyugszik és nem fordul megint magába...* -sóhajtottam egyet, majd megint megrohamoztam a konyhát.
-Milyet is válasszak. -ácsorogtam tanácstalanul a gyűjteményem előtt, majd végül egy karamellás mellett döntöttem. *Sosem akar már felforrni ez a víz...* -toporogtam a tűzhelyen melegedő teáskanna mellett. Majd mikor nagy nehezen elkészült, előkerestem a kedvenc pöttyös bögréjét, meg egy másikat is és indultam is vissza.
-Azt hiszem leteszem őket egy kicsit ide, mert még elég forró... -pakoltam le a két bögrét az éjjeliszekrényre.
-Emiatt nem kell rosszul érezned magad... -szólaltam meg megint félszegen- nem szégyen sírni...néha mindenki kiborul...sőt szerintem akkor van baj, ha már nem vagy képes sírni. Van amikor a rossz érzéseink csak így tudnak távozni, és hagyni kell őket. -beszéltem hozzá, annak ellenére hogy még mindig tüntetően bámulta a plafont- Főleg előttem nem kell szégyellned magad, hiszen én is folyton bőgök...na jó az más, mert én nő vagyok....de ugyanolyan ember mint te...nem rejtheted el mindig a fájdalmadat.
*Mi lehet olyan szörnyű ami még őt is megrígatja?...semmi jogom megkérdezni...de igazából nem is akarom hogy újra felidézze magában azt ami annyira fáj neki. Bárcsak tudnék valahogy enyhíteni a fájdalmán....* -néztem rá szomorúan. Közben eszembejutott a tea...Elvettem az egyik bögrét és csendben kortyolgatni kezdtem.
Legszívesebben megint magamhoz öleltem volna, de most nekem volt sírhatnékom. Annyira vágytam rá hogy megint mosolyogjon. Olyan rövid ideje ismertem meg a mosolyát, most mégis annyira hiányzott...

Szomorúan figyeltem ahogy magában őrlődik. Annyira rossz volt hogy nem találtam a módját annak hogyan érhetném el és vezethetném ki a napsütésbe. Miután elhallgattam megint beállt a csend...de egyszer csak megszólalt.
-Miért? -kérdezte, de továbbra sem nézett rám. Nem tudom hogy ez egyáltalán nekem szólt-e, annyira el volt merülve a gondolataiban. A kezébe temette az arcát.
Kétségbeesetten pörgött az agyam, kínoztam a gondolataimat hogy mivel tudnám megnyugtatni, de mind hiába. Csak üres szavak, semmitmondó együttérző mondatok jutottak eszembe. Sokkal többre tartottam annál minthogy ilyenekkel próbáljam meggyőzni.
Újabb megmagyarázhatatlan indíttatásoktól vezérelve visszatettem a teásbögrét az éjjeliszekrényre, szótlanul felmásztam mellé az ágyra és a mellkasára hajtottam a fejem.
-Mert érzem hogy dobog a szíved.... -mondtam halkan majd behunytam a szemem.
*Milyen jó érzés...* Úgy éreztem örökre ezt akarom érezni, érezni magam mellett a közelségét és a teste melegét, hallgatni a szívdobogását. Az érzés megint elnyomta a józan eszemet. Kellett pár pillanat, mire eljutott az agyamig hogy épp hol vagyok....
*Már megint mit csinálok? Teljesen elvesztem az irányítást magam felett. Azt hiszem most nem az eszem dönti el hogy mit csinálok...olyan furcsa megint érezni azt hogy a szívem vezérel. De akkor is!* -kaptam fel hirtelen a fejem, és hátrébb húzódtam.
-Ne haragudj! A sebeid...nem akartam...nagyon fáj? -vágtam megint szánakozó képet az ágy szélén ücsörögve -Azt hiszem jobb lenne kicsit elmennem mielőtt mégtöbb butaságot csinálok. Az előbb is...nem tudok az eszemre hallgatni...nem akarok ezzel ártani neked. -bámultam felé
Zsongott a fejem, azt hittem elájulok. Annyira eluralkodtak rajtam az érzések. Szabadulni akartak...legszívesebben kiálltam volna a főtér közepére és onnan üvöltöztem volna hogy mennyire mellette akarok lenni. De még ahhoz is túl gyáva voltam hogy csak itt elmondjam neki. Az agyam tiltakozott...nem tudom miért de nem hagyta hogy beismerjem magamnak hogy megint szerelmes vagyok. Ő csak a tényekre és a szomorú következményekre emlékszik amik ezzel járnak. De a szívem másra is emlékszik....arra amiért érdemes vállalni a kockázatokat...ezért akar mindenáron felülkerekedni. Remélem sikerül neki....

-Jól vagyok... -mondta majd nem szólt többet...még csak rám sem nézett. Annyira rosszul éreztem magam ettől hogy ordítani tudtam volna.
*miért nem szól semmit....küldjön el a fenébe, vagy akármi, de miért nem szólal meg?*
Ostoba voltam...a szívem legmélyén abban reménykedtem hogy azt mondja majd hogy "ne! ne menj" de csak feküdt, és bámulta a plafont. A fejem mégjobban zúgott, szédültem mikor felálltam az ágyról és az ajtó felé indultam. Minden egyes lépés után sóvárogva fürkésztem a csendet hátha meghallom a hangját, amivel marasztalni próbál.....de csend volt...mire odaértem az ajtóhoz az arcom már megint könnyben úszott. Még szerencse hogy nem látta mert háttal álltam. Lenyomtam a kilincset és kiléptem az ajtón. Ahogy becsuktam magam után eltört a mécses. Leroskadtam az ajtó előtt és keservesen sírni kezdtem.
*Hogy lehettem ekkora idióta, hogy azt reméltem hogy szüksége van rám....pedig én tényleg azt hittem...hogy végre újra találok valamit az életben amiért érdemes élni...* -zokogtam az falnak dőlve. Ekkor a szobából csörömpölést hallottam. Be akartam rohanni hogy megnézzem mi történt de nem tehettem. Nincs szüksége rám...
*Nem teheted! Hagyd békén....világos volt nem? Nem kellesz neki, akkor ne nehezítsd meg az életét* -győzködtem magam, de nem tudtam elhinni. *De akkor miért nem szólt egy szót sem? Sokkal könnyebb lenne ha csak annyit mondott volna legalább hogy "menj" vagy "nekem mindegy" de ez a hallgatás a lehető legrosszabb...Nem öli meg az emberben a reményt, és hagyja tovább szenvedni....És tessék már megint magam miatt problémázom...gyűlölöm azt hogy akármiből ki tudom hozni hogy nekem miben árt...inkább örülnöm kellene annak ami neki jó....* -próbáltam abbahagyni a sírást, és meredtem üresen a szemközti falnak. Már nem hallottam semmilyen zajt odabentről.
Csend volt...ugyanolyan üres mint amilyen én lettem egy szempillantás alatt. Az egyetlen érzés ami megmaradt bennem az a mértéktelen önutálat.
*Miért nem mondtad meg neki? Ha megmondtad volna akkor könnyebben elutasíthat és már rég messze járhatnál hogy kilépj az életéből....* -vádoltam magamat -*De én nem akarok elmenni! Itt akarok maradni! Mellette...látni ahogy mosolyog, meghallgatni a bánatát és segítő kezet nyújtani ha elveszettnek érzi magát. És nekem is szükségem van rá hogy mellettem legyen...itt ülök a szobája előtt és olyan nyomorultul érzem magam mintha rám zuhant volna egy repülőgép...miért akar ennyire elüldözni magától? Ha tényleg őszinte volt az a mosoly akkor miért lök el magától? Én nem akarom!* -hirtelen felpattantam. Megmagyarázhatatlan köd lepte el az elmémet, és teljesen az érzéseim irányítottak. Kinyitottam a szobaajtót, egy pillanatig ott álltam és bámultam könnybelábadt szemmel az ágyán fekvő Masakit. Tudtam hogy eszméletlen nagy őrültséget készülök tenni, de nem érdekelt...Addig nem tudtam elengedni míg végleg el nem lökött magától...meg kell tennem, el kell mondanom neki mit érzek különben az ő lelkében is egy újabb mély sebet hagyok...ha csak rá gondoltam hogy fájdalmat okozok neki felfordult magamtól a gyomrom...
Félszegen megtettem az első lépést, majd egyre gyorsítva a végén már szinte futva értem oda az ágyához és borultam újra zokogva a nyakába.
-Nem... tudok elmenni...nem tudlak... magadra hagyni...míg el nem küldesz! -próbáltam abbahagyni a sírást hogy érteni lehessen hogy mit beszélek- Itt akarok maradni veled, mert....mert.... *tedd meg vagy különben felesleges volt minden....* -abbahagytam a sírást, aztán felemeltem a fejem és a szemébe néztem- ...mert Szeretlek
Ahogy kimondtam, hirtelen eloszlott a köd az elmémről és rádöbbentem hogy mit tettem. De nem akartam magyarázkodni...vállaltam a szavaim következményét. Ha anélkül mentem volna el hogy kimondom örökre bántam volna. Kimondtam...könnyűnek éreztem magam...Megkönnyebbültem...vártam...vártam hogy ellökjön és azt mondja "hagyj békén" De nem bántam...most már el tudtam fogadni az elutasítást...

Ahogy ott, őt átölelve álltam azt kívántam bárcsak sose lenne vége...*Csak még egy kicsit..csak még egy kicsit mielőtt el kell mennem* -hajtottam a vállára a fejem és behunytam a szemem. Álmomban sem mertem volna remélni, de ekkor kimondta azt amire annyira vágytam...
- Kérlek…maradj!- suttogta alig érthetően, de nekem ez is bőven elég volt. Éreztem hogy ő is átkarol. El akartam felejteni mindent és csak a pillanatnak élni. Érezni az illatát, a gyengéd érintését...nem akartam hogy vége legyen. Örökre így akartam maradni. Megint csend lett. De ez a csend nem az a fájó és üres csend volt amit ezelőtt éreztem. Nem is törődtem vele, míg újból meg nem törte a hangja. Felnéztem és megint mosolygott. Annyira hiányzott...bármit megadtam volna hogy megint láthassam. De amit ezután mondott az minden álmomat túlszárnyalta.
– Lehet…hülyén fog…öhm…hangzani…-szedte össze a bátorságát és a szemembe nézve szavalni kezdett. *Egy idézet lehet? Gyönyörű...*
Elmondott vele mindent amit én is éreztem. Ahogy hallgattam sorra szállt el egymás után minden félelmem és kétségem. Megint azt a határtalan boldogságot éreztem amit már ki tudja mikor éreztem utoljára. Mosolyogtam...de még ezt is annyira kevésnek éreztem ahhoz képest ahogy ő kiöntötte nekem a lelkét. Az utolsó mondatra azonban felkaptam a fejem.
-Mond, Shiori! Egyszer kiérdemelhetlek?-
Nem tudtam szavakba önteni...nem találtam elég szép szavakat ahhoz hogy megfogalmazzam a szívemet elborító és minden részét kitöltő érzést.
-Ez már rég nem kérdés.... -mondtam még mindig könnyes szemmel, de a mosolyom elárulta hogy milyen könnyek ezek.
*Egy angyal?...nem, én nem vagyok angyal...csak egy másik megtört lélek aki végre gyógyírt lelt szíve fájdalmára. Azt hittem soha többé nem találok igazi boldogságot, de a sors újabb különös véletlennel ajándékozta meg az életemet. És én megérdemlem-e?* -merültem el még mindig a tekintetében. Kicsit szomorú voltam hogy nem tudok elég méltó módot hogy tudtára adjam mit érzek. Ekkor megint a szívembe néztem...és abban meg is volt a válasz...
Az arcához emeltem a kezem, majd lassan előrehajoltam és gyengéden megcsókoltam. Az ajkai olyan puhák voltak. Olyan rég éreztem ilyet utoljára hogy beleremegtem. Nem voltam tolakodó, vagy erőszakos...csak addig folytattam amíg ő is akarta. Melegség öntötte el a testemet, ami a mellkasomból indult. Éreztem ahogy szétárad bennem. Teljesen ellazultam és kiélveztem a pillanatot. Reménykedtem abban hogy nem ér véget.... Azt akartam hogy ne érjen véget...úgy éreztem még egy csapat feldühödött menossal is fél kézzel elbánnék. Még valamire rájöttem...furcsa érzés volt az is hogy már nem cipelek súlyos és fájdalmas terhet a szívem helyén. Az évek alatt már megszoktam, de most eltűnt...
-Örökre veled akarok maradni...minden éjjel a karjaidban aludni el, és minden reggel a mosolyodra ébredni. -gondoltam, azonban észrevettem hogy ezt hangosan is kimondtam. Már nem zavart hogy az éréseim csak úgy kicsúsznak a számon...ezt is csak egy mosollyal nyugtáztam, és őriztem az ölelését.

- Akkor így is lesz…nem engedlek el. Megígérem. -
Egy álomban éreztem magam. Minden más megszűnt létezni. Rózsaszín ködben úsztam, újra láttam magam előtt azt a cseresznyefát amiről álmodtam. Virágzott...és most már azt is láttam ki talált ott rám...Itt áll velem szemben. És azt ígérte velem marad...A hangja lágy volt és kedves, bár kicsit bizonytalan mint a csókja. De bíztam benne, feltétel nélkül hittem abban hogy betarthatjuk az ígéretünket. Istenem annyira vágytam rá! Az a sok üres hétköznap...teltek a hetek, múltak az évek és semmi nem változott. Habár azt hittem túlléptem rajta a lelkem mélyén továbbra is gyötrődtem...éreztem ahogy szép lassan felemészt...
A szívem most örömtől lázasan dobog. Félek elengedni akár egy pillanatra is nehogy elveszítsem. Ahogy magamhoz szorítottam valami furcsát éreztem. Felemeltem a kezem és láttam hogy csupa vér. Ekkor ijedten engedtem el és néztem végig rajta. A ruhája tele volt az anyagot átitató vérfoltokkal. Majdnem az összes sebe felszakadt.
-A sebeid!... -motyogtam aggódva
*Ennyire elszántan utánam akart jönni? Nem is törődve magával? Lehetek én valakinek ennyire fontos?* -néztem a szemébe, mert nem tudtam hogy most boldog legyek vagy sírjak. Óvatosan átkaroltam és segítettem neki leülni az ágyra.
-Hozok kötszert! -siettem ki a fürdőszobába és szedtem össze a szükséges dolgokat. Lepakoltam mindent az ágyra és kezelésbe vettem- Tisztára átázott a pólód...szerintem le kéne venned és ha bekötöztelek hozok egy másikat. -szedtem elő az elsősegélydobozból a sebfertőtlenítőt, majd hirtelen felkaptam a fejem- Jaj, ne hogy azt hidd hogy le akarlak vetkőztetni, csak, izé a kötés elég csúnyán átvérzett, és le kellene cserélni... -mutogattam a hasára, miközben éreztem hogy teljesen elvörösödtem. Zavartan felkászálódtam az ágyról és odatrappoltam a szekrényhez. Feltűnően sokáig keresgéltem hogy az arcom színe legalább egy árnyalatot fakuljon, és hagytam hogy leküzdje magáról a ruhadarabot, majd előkaptam egy pólót és hátrafordultam.
-öö Ez jó lesz? -mutattam meg neki, de ahogy ránéztem megint elvörösödtem. Eszembe jutott az előbbi csók, amire ha csak rágondoltam úgy éreztem mintha gyomrom borsónyira zsugorodott volna össze és a szívem ki akart ugrani a helyéről. Szép nyugodtan visszasétáltam és a hasán lévő hatalmas sebbel kezdtem. Óvatosan lefertőtlenítettem, majd gézlapokat raktam rá és sebtapasszal rögzítettem. Oly annyira belefeledkeztem a kötései kicserélésébe hogy azzal sem foglalkoztam hogy még mindig tiszta vörös voltam.

-Különben is az nem bugyirózsaszín...-vágtam durcás képet miután kinevetett- Ha akarod szívesen megmutatom... -kezdtem el most én nevetni, mert elképzeltem az előbb említett szituációt. Ahogy csendesedni kezdett az érzelmeink előbbi kitörése egyre nyíltabbak és felszabadultabbak lettünk. A zavarom is kezdett elmúlni.
*Igazából ha visszagondoltam tényleg láttam már egy szál törölközőben is, szóval nem tudom miért jöttem egy pólólevételtől ennyire zavarba...talán csak azért mert már máshogy viszonyulunk egymáshoz? Nem tudom...sok mindent újra meg kell tanulnom ezekről az érzésekről...*
Azonban Masakin látszott hogy még mindig nagyon kimerült, mert majdnem elaludt ott ültőhelyében. Sajnáltam is tovább kínozni mint szükséges ezért igyekeztem minél hamarabb befejezni.
-Na ez rendben is van. -pakoltam össze az elsősegélydobozt- Ha nem kezdesz megint radikális magánakciókba akkor majd csak holnap kell megint lecserélni. -keltem fel az ágyról és indultam hogy visszavigyem a kötszereket a helyükre.
-Aludj velem...-hallottam meg a hátam mögött. Hátrafordultam, de azt hiszem már el is aludt...legalábbis csukott szemmel feküdt az ágyon. Azt vettem észre hogy megint elmosolyodom. Jólesett ott ácsorogni és nézni ahogy pihen, de eszembe jutott hogy hova indultam, ezért besiettem a fürdőbe és a helyére pakoltam az elsősegélydobozt. Visszafele menet megint belenéztem a fürdőszobatükörbe. Hirtelen észrevettem benne a hátam mögött ácsorgó Shugotenshit.
-Shiori. -bámult rám könnybelábadt szemmel
-Mi az Shuu, mi történt? -pördültem meg hogy szemben álljak vele. Nem tudtam mire vélni ezt a reakciót, hát még azt amikor a nyakamba borult -Hé, hé mi a baj? -néztem értetlenül.
-Olyan boldog vagyok. -szedte össze és hámozta le magát sikeresen rólam. Mikor rámosolyogtam megint majdnem bőgni kezdett.
-Ejnye mióta lettél ilyen érzelgős? -néztem rá még mindig mosolyogva
-Jólvanna...már örülni sem szabad?
-Nem azért mondtam! -szólaltam fel hirtelen kétségbeesve mikor láttam hogy megsértődik, de aztán elvigyorodott.
-De egyet azért leszögezek... -váltott komolyabb hangnemre- Ha miatta megint szomorú leszel akkor velem gyűlik meg a baja...
-Köszönöm hogy aggódsz értem, de hidd el mostantól minden más lesz...*Remélni sem mertem, de most megváltozik az életem...ha csak belegondolok bizsereg a gyomrom. Legszívesebben egy percre se hagynám magára* -mosolyodtam el megint. Kicsit megenyhült az arca majd eltűnt.
Én visszasétáltam a szobába és óvatosan felmásztam az ágyra. Hozzábújtam Masakihoz, de csak félszegen, mert féltem hogy felszakítom valamelyik sebét.
*Napokat el tudnék így tölteni...istenem ez tényleg valóság? Sosem voltam még ilyen közel hozzá, pedig már hónapok óta egy szobában lakunk...És ez most nem csak a fizikai közelségre vonatkozik, sőt! Végre beengedett a világába ahol megláthatom az igazi Masakit, akit már olyan régóta vagyok megismerni. De eddig sehogy sem sikerült..sőt talán minden próbálkozásommal csak távolabb űztem magamtól. Most pedig közelebb érzem magamhoz mint eddig bármikor. Remélem egyszer majd mások előtt is sikerül végre megnyílnia* -pirult ki megint az arcom. Elmosolyodtam, és a mellkasára tettem a kezem. Én nem tudtam aludni...csak feküdtem mellette és hallgattam a szívverését. Azt hittem már alszik, de elkezdett fészkelődni.
-Valami baj van? -kérdeztem kicsit félszegen, mert nem tudtam hogy miattam mozgolódik-e.

Persze a nyugalom most sem tartott sokáig...pedig most már nagyon kijárt volna mindkettőnknek, vagy legalábbis neki mindenképp...
Hirtelen arra riadtam fel a gondolkozásból amibe belemerültem, hogy Shinji dörömböl az ajtón. Óvatosan kibújtam Masaki mellől..jaj de nem akaródzott...aztán odavetődtem az ajtóhoz.
-Nem lehetne kicsit csendesebben? Hagyjátok már aludni szegényt. -néztem kicsit megrovóan, amire először pár bamba, majd flegmába váltó arckifejezés volt a válasz. De már mindegy volt mert Masaki felébredt...
Shinji megemlítette hogy a holmijai kint maradtak az utcán, én pedig felajánlottam hogy elmegyek értük.
-Oh, nehogy már…menjen valamelyik naplopó! Egész nap talpon voltál nehogy már te menj!-
Nagyon jól esett hogy aggódott értem.
-Igaz...de mivel én találtam rád, egyedül én tudom hogy úgy körülbelül merre lehetnek a cuccaid...és különben is a friss levegő jót tesz a fáradtság ellen. -mosolyodtam el, majd igyekeztem eltessékelni az ajtóból a közben az előbbi megnyilvánulástól kicsit lesokkolt Shinjit. Miután letereltem a földszintre visszamentem a kabátomért.
-Azt hiszem most el is indulok, mert mindjárt sötétedik- néztem ki az ablakon- Jaj ne nézz már így, nem háborúba megyek.... -mondtam, mikor megláttam milyen fájdalmas képet vág. A biztonság kedvéért a hátamra vettem Shugotenshit, majd indultam volna kifelé, de az ajtóban megtorpantam. Elmosolyodtam, majd megfordultam, odamentem hozzá, és adtam egy puszit az arcára.
-Ha ott leszek, majd felhívlak további információkért. -igazítottam meg magamon a kardot, majd lesiettem a földszintre.
-Légyszíves ne nagyon akasszátok ki, míg vissza nem érek jó? -néztem végig kérlelően a bandán majd kiviharzottam a bejárati ajtón.
Emlékezetből a tegnapi helyszín felé vettem az irányt, azonban most nem aggódtam...Villámlépés közben olyan könnyűnek éreztem magam. Eszembe jutott hogy mennyire szerettem a villámtáncot...Kisukének meggyűlt velem a baja rendesen..nem tudta mire vállalkozik mikor megígérte hogy megtanít rá. Mint akkoriban mindenben, ebben is elszántan bizonyítani akartam, és ezért hajtottam és hajtottam hogy egyre jobban menjen. Néha már én is éreztem hogy Kisuke idegeire megyek az elszántságommal, de annyira boldog voltam mikor végre sikerült elég magas szintre fejlesztenem. Volt hogy órákat töltöttem azzal hogy körbejártam Seireiteit...élveztem a sebességet és a könnyedséget, és ahogy a levegő elsüvít az arcom mellett. Felfrissített.
Lassan közeledtem a helyhez ahol rátaláltam Masakira. A csata nyomai még most is ott voltak...Körbenéztem de nem láttam sehol a holmijait. Úgy döntöttem felhívom. Eltartott egy darabig mire felvette, gondolom a telefon megint valahol az ágy alatt hevert...
-Szia! hol is hagytad pontosan azt a kabátot? -kérdeztem miközben a környéket kémleltem- ...Egy fára felakasztva? -bámultam egyre elmélyültebben az általam belátható városrészletet- Á azt hiszem megvan! -vettem észre a ruhadarabot egy épület melletti fán. Egyből arrafelé vettem az irányt, de annyira el voltam merülve a telefonálásban, hogy nem vettem észre a meglazult cserepet a tetőn amin végighaladtam. Sikeresen megcsúsztam rajta, legurultam a tetőről, és belezúgtam egy sövénybokorba. Kínomban nevetni kezdtem mert eszembe jutott hányszor hoztam már a frászt Seireiteiben az utcán békésen sétálgató shinigamikra azzal hogy az orruk előtt zakóztam le egy háztetőről gyakorlás közben.
Aztán rájöttem hogy a vonal másik végéről elég információhiányos ez a szituáció, ezért kikászálódtam a bokorból és a fűben landolt telefonomra vetődtem.
-Itt vagyok! csak kicsit drasztikusabban távoztam a háztetőről mint szerettem volna. -hasaltam a földön- Nem, nem, jól vagyok, mert szerencsére volt egy sövénybokor a ház mellett ami felfogta az esést. -magyaráztam a helyzetet. -Hé nem ér nevetni! -fordultam durcásan hanyatt. Felnéztem az égre, ami a naplementétől csodás lila árnyalatokat öltött. Egy pillanatra elmerengtem, aztán felálltam és elkezdtem kiszedegetni a hajamból a leveleket, de szerintem bőven maradt még benne.
-Akkor nemsoká otthon leszek! -mondtam még, majd letettem és zsebrevágtam a telefont.
Nagy nehezen lehalásztam a fáról a csomagot, és megláttam hogy nem csak a cuccai vannak benne hanem egy halom édesség is.
-Nahát szóval ezért indult el tegnap este. -raktam helyére a dolgokat.- Azt hiszem itt van minden... -vettem számba a pénztárcát és az ipodot.- Akkor indulhatunk... -néztem körbe nincs-e itt még más. A betonon még ott volt a rászáradt vér, amitől kicsit összeszorult a gyomrom, de aztán arra gondoltam hogy már minden rendben ezért megnyugodtam.
Hazafelé kicsit tüzetesebben is szemügyre vettem a környéket. Most hogy lement a nap, az utcák kezdtek megtelni bandázó fiatalokkal, és andalgó párocskákkal...Eddig nem nagyon foglalkoztam ilyenekkel, de most úgy érzem megint része vagyok a világnak, és nem csak örök kívülállóként figyelhetem a történéseit.
Pár perc múlva rendben vissza is értem a raktárhoz.
-Megjöttem! -kiáltottam el magam reflexből mikor beléptem a bejárati ajtón, majd felsiettem az emeletre.
-Na látod, már itt is vagyok -nyitottam be a szobába mosolyogva- Megtaláltam minden holmidat...amúgy ezt a sok édességet mind magadnak hoztad? -huppantam le a zacskóval az ágy szélére, miután letettem Shugotenshit és a kabátomat egy székre.

-Azért ennyire nem vagyok édesszájú...mindenkinek vettem valamit. Fel tudok robbanni a hisztijüktől, ha megtudják, hogy boltban voltam és nekik nem hoztam semmit se. Neked is van ott egy csoki.-kezdett el kotorászni a zacskóban.
Tényleg? -néztem bele érdeklődve a szatyorba
*Nem hiszem hogy csak a hiszti miatt gondolt a többiekre is...csak azt nem értem a többiek miért nem veszik észre...olyan furcsa...elkönyvelték egy tahónak akitől jobb távolmaradni és status quoban együttélni vele...kivéve talán Yasu aki tényleg szereti...Bevallom míg Seireiteiben éltünk én sem nagyon kedveltem őt. Túlságosan sok volt az előítéltem és úgy alapjában sem szerettem az embereket, mert fájt ahogy viselkedtek velem a származásom miatt...a szemembe mosolyogtak, míg a hátam mögött minden lépésemet kigúnyolták. Alig volt ember akiben teljesen megbíztam....Különös, és máig sem értem ugyan, de mikor kapitány lettem kezdett megváltozni a hozzáállásom. Meg akartam ismerni az embereket...és őt is. De mire végre rászántam volna magam, a sors közbelépett és elváltak útjaink. Vagyis ez az én gyávaságom hibája volt...a sors inkább besegített azzal hogy újra lehetőséget adott. Márcsak ezért sem szabad eljátszanom. És nem is akarom...már tudom hogy tényleg ide kellett jönnöm, és megint találkoznom vele * -néztem merengve miközben az édességek között keresgélt.
-Tessék! Ez csakis a tied!-nyomott a kezembe egy tábla kekszes barackos csokit, majd tovább kotorászott és előszedett mégegyet -Tegnap ölni tudtam volna ezért a rizses csokiért...Imádom!-
Ez megint egy olyan megnyilvánulás volt amit nem bírtam ki mosoly nélkül. Annyira boldoggá tett hogy végre láthatok egy-egy igazi reakciót is tőle, nem csak a 'cöh' kíséretében történő nézéssel álcázott gondolatokat. *Milyen kis apró dolog, mégis annyira sokat tud jelenteni...remélem ezentúl egyre több ilyet fogok látni*
-Nahát! Ráhibáztál az egyik kedvenc csokimra. -mosolyodtam el, közben pedig szemügyre vettem a többi szerzeményt is.
-Tippelhetek hogy melyik kié? -vigyorogtam mikor megláttam mi van még itt- Kezdjük a legkönnyebbel... -szedtem el a cigirágót- Ez biztos Shuné!... -egy bólintás után rátértem a következőre- Ilyen színes vackokat Mashiron kívül senki se enne meg... -néztem kicsit furán a neonszínű cukorkákra- Fogadjunk hogy ez meg Shinjinek szól... -szedtem elő a hieroglifás csokitallért.
Mielőtt folytathattam volna, hirtelen azt vettem észre hogy megkordult a gyomrom. Kicsit elszégyelltem magam. Eszembe jutott hogy ma még alig ettem valamit és hát ez a sok csoki...de mégis valahogy úgy éreztem hogy nem kell zavarban lennem. Csak belenéztem a szemébe és egyből megbizonyosodtam róla. Eddig szinte sosem mertem sokáig a szemébe nézni, de mióta felfedeztem milyen gyönyörű, szinte vonzza a tekintetemet. Akárhányszor találkozik a tekintetünk dobban egy nagyot a szívem.
Oly annyira lefoglalt Masaki ápolgatása hogy egy tányér paradicsomlevesen kívül a többi étkezés szépen kimaradozott, és már este van...
-Ugye nem baj ha én ennek most neki is kezdek? -húztam magam elé a csokit, és letörtem egy darabot- Kérsz? -nyújtottam a szája felé, közben letörtem még egy darabot magamnak, mielőtt megint korogni kezdene a gyomrom.
-És mikor akarod nekik odaadni ezeket? -motyogtam csokival a számban.

-Vigyázz, mert eleszem előled!-vette el vigyorogva a neki szánt kockát. A kijelentésen csak mosolyogni tudtam. Azt se bántam volna ha az egészet megeszi, legalább látom hogy visszatér az étvágya, mert aki csokit akar enni annak nagy baja már nem lehet...Figyeltem ahogy precízen küzd a saját rizses csokija kicsomagolásával, kicsit talán szégyelltem is magam, látva hogy ő milyen pedánsan hámozza ki a papírból az édességet, míg én csak szaggattam ahol értem.Még sose figyeltem ilyen közelről hogy mit csinál...csak távolról szemléltem.
–És te kérsz az enyémből?-kérdezte mikor sikerült a kicsomagolási rituálé végére érnie.
-Később igen!-
-Akkor hagyok neked.- látott neki, de aztán hamar félre is tette. Igaz eddig sem volt nagyevő, de azért látszik hogy nem jött még teljesen rendbe...
-És mikor akarod nekik odaadni ezeket? –jutott eszembe hogy ezeket még ki kell osztogatni.
-Passzolom a kérdést. Gondolom, majd ha a nővérke engedélyezi, hogy elhagyjam a szobámat. –mosolyodott el - Esetleg, ha meg akarom őket vesztegetni. Vagy ha csendet szeretnék. Pár percre garantáltan elhallgattatja őket!
A nővérke megjegyzést egy nyelvnyújtogatással kommentáltam, de aztán kicsit komolyabb hangnemben fejtettem ki az álláspontomat.
-Ma este szerintem még csak maradj nyugton, de holnap már mászkálhatsz. -gondolkodtam el azon hogy milyen tempóban szoktak gyógyulni a sebek- De azért akkor is csak mértéklettel...gondolok itt a nappalifelforgató társalgásokra... -néztem kicsit szigorúan.
*Amilyen kemény fából faragták, biztos hamarabb felépül mint egy átlagember. Ahhoz képest is hogy tegnap ilyenkor szinte haldoklott, most már alig bír nyugton maradni.... Bárcsak a többi sebe is ilyen gyorsan gyógyulna... Idővel talán az összetört lelkét is sikerül meggyógyítanom. Megérdemli hogy boldog legyen...még én is megrémültem mikor láttam a szemében azt a fájdalmat amit a rémálma hozott elő. Azt akarom hogy soha többé ne kelljen így látnom...megpróbálok mindent megtenni hogy ne kísértsék tovább azok a szörnyűségek, amiket én fel sem foghatok...* -a hadonászása zökkentett vissza megint.
-Gyere csak közelebb!-mutogatott felém, majd közelebb hajolt. Én hirtelen nem tudtam mit akarhat, de nem húzódtam el. Hagytam hogy hozzámérjen. Letörölte a szám szélén maradt csokimaszatot, amit egy mosollyal nyugtáztam, de itt nem hagyta abba. Gyengéden végigsimította az ajkaimat. Az érintése tele volt kedvességgel és gondoskodással. A szemében láttam a vágyat hogy birtokba vegye. Ahogy még közelebb hajolt behunytam a szemem, mert tudtam mi következik... Egyetlen porcikám sem tiltakozott ellene. Mikor az ajkaink megint összeértek, újra elöntött a forróság. Úgy éreztem mintha Shuu nekem adta volna a szárnyait és most azokon lebegnék. Átkaroltam a nyakát, és még közelebb csúsztam hozzá
-Finom a csokid. -mosolyodtam el és húzódtam kicsit hátra mikor megéreztem, de nem bírtam leállni- Kérek még. -hajoltam vissza hozzá. El akartam érni hogy ne fogja vissza magát. Azt akartam hogy engedje el magát, és ugyanúgy adja át az érzésnek mint én. Tudtam hogy miattam ügyel minden mozdulatára, és kicsit bántott hogy emiatt nem tud ellazulni. Túlságosan is kíméletesen bánik velem...
-Kérlek ne gondolkodj. -fogtam két kezembe az arcát, belenéztem a szemébe, majd oldalra döntöttem a fejem és így indítottam újabb támadást.
*Ez az érzés, ez a mámor...ha egy örökkévalóságig tartana sem lenne elég...Nem tudom hogy valaha is meg tudom-e majd hálálni a sorsnak hogy ilyen kegyes volt velem. Talán odafent ezt már előre eltervezték, csak mi avatkoztunk be folyton a és akadályoztuk meg hogy beteljesüljön...Hányszor forgolódtam már álmatlanul vagy ébredtem könnyezve, mikor újra átéltem az elhalasztott lehetőségeimet, és szembesültem azzal mi történhetett volna ha nem vagyok gyáva...De most nem álmodom...valóság az egész...azt kívánom bárcsak egész életemben ezt az álmot élhetném...vele együtt...és minél több szép emlékkel megtölteni a lelkét. Talán ez egy lépés lehet ahhoz hogy újra békére találjon...*

----

Néhány napig, még azért nem nagyon hagytam hogy mászkáljon és hadakozzon, de aztán hamarabb helyrejött mint gondoltam volna. A sebei szinte nyomtalanul eltűntek, csak halvány hegek emlékeztettek rájuk, és csatlakoztak a többihez. Annyira hozzászoktam ahhoz hogy egész nap mellette vagyok, hogy szinte nehezemre esett tudomásul venni hogy már nem kell ápolgatni. Egyre többet gondolkodtam azon hogy vajon a többiek mit gondolnának ha tudnák hogy mi történt kettőnk között, de egyelőre talán elég lesz ha mi találunk ehhez egy megfelelő életmódot...addig jó míg a kedves vaizard lakótársaink ebből nem sejtenek semmit...

Ahogy teltek a napok egyre jobb kedvem lett. Egyrészt azért mert Masakinak szinte már kutya baja, másrészt pedig mert mellette lehetek. Rég voltam ennyire elememben, mint most, és ezt sajna kedves lakótársaink is kezdték észrevenni rajtam. De gondolom betudták annak hogy végre itt a tavasz....ha tudnák hogy mennyire...
Ma épp rajtam volt a bevásárlás sora, amit nem is bántam, mert csodás idő volt odakint. Nagyon jólesett a séta...igaz egy valami, vagyis valaki azért még hiányzott a tökéletes életképből, de tudom hogy ennek még idő kell. Igaz azóta kicsit mindig zavarban van ha valamivel hangot akar adni az érzéseinek. De én cseppet sem bántam, vagy bizonytalanodtam el mikor párszor némi hebegés után csak úgy fogta magát és kiviharzott a szobából. Ilyenkor csak leültem, és megvártam míg visszajön. Bár volt hogy majdnem egy egész többkötetes mangát el tudtam olvasni mire visszajött...Én általában ilyen alkalmakkor szoktam elgondolkodni a dolgokon, és próbálom helyretenni őket. Lassan de biztosan haladok, és ahogy észrevettem Masaki is próbálkozik.
Vidáman, zenével a fülemben sétálgattam a városban és igyekeztem a méteres lista minden elemét beszerezni. Amin ugye miért is ne a város ellentétes pontjain beszerezhető holmik sorakoztak..de ez már csak így szokott menni. Ennél különbözőbb igényekkel megáldott embereket keresve se tudtak volna jobb összeállításban összezárni.
Miután hazaértem és lepakoltam a csomagokat a többiek meglepetten konstatálták hogy minden megvan és nincs semmi amiért problémázhatnak. Én csak vigyorogtam mint a vadalma, majd viharzottam is tovább az emeletre.
-Szia megjöttem! -rontottam be reflexszerűen a szobába. Masaki épp a gép előtt ücsörgött és egy szórólapnak tűnő fecnit szorongatott. Mikor köszöntem jókedvűen mosolygott, majd megint belekezdett a fogalmazós témába. Mivel tudtam hogy ez eltarthat egy darabig ezért kényelembe helyeztem magam az ágy szélén és mosolyogva vártam mit akar mondani.
-Azt a rohadt...-dörmögte az orra alatt. Majd még szenvedett egy sort a székkel, de én türelmesen vártam, bár már kezdtem kicsit zavarban lenni hogy mit akar ennyire elszántan megfogalmazni. Hirtelen meglepődtem mikor megállt velem szemben és a kezembe nyomta a szórólapot és rábökött a hirdetésre.
-Egy teázó? -néztem csodálkozva- Láttam is mikor jöttem hazafelé. Egész hangulatos helynek tűnik. -mosolyodtam el. Felnéztem rá és láttam hogy már megint olyan ideges hogy kevés kell hozzá hogy megint kitrappoljon a szobából.
*Komolyan azt akarhatja hogy menjünk oda? Nagyon úgy tűnik...* -pirultam el és szorongattam most én a papírost. Az eddigi magabiztosságom egy perc alatt elszállt mikor elképzeltem hogy kettesben ücsörgünk egy teázóban. *Nah mondj már valamit..egész nap ilyesmin képzelegtél, tessék itt a lehetőség* -nógattam magam.
-És izé, mikor menjünk oda? -próbáltam biztatóan mosolyogni, mert láttam hogy mindjárt kirohan a szótlanságomat látva. -Szerintem most egész kellemes idő van, meg különben is egy kis séta sosem árthat....amúgy is hallottam hogy az emberek a boltokban emlegették ezt a teázót, és jó véleménnyel voltak róla... -kezdtem el hadarni hogy levezessem a zavaromat, aztán észbekaptam hogy ezzel talán csak rontok a helyzeten ezért inkább abbahagytam. -Szóval csak azt akartam mondani hogy szívesen mennék. -mosolyogtam.