Miután elhallgattam megint azt vettem észre hogy hatalmas erőfeszítéssel fókuszál egy pontra a falon.
-Minden rendben?-
-Mi?!-nézett rám zavarodottan.-Jah! Semmi, semmi.-Öhm...-mondta, majd előhalászta a telefonját és megnézte az időt.-Két óra múlva? Addig azt hiszem kényelmesen el tudunk készülődni...
-Nekem megfelel. -bólogattam hevesen- Akkor ha nem bánod addig elmegyek zuhanyozni. -léptem oda a mellé a szekrényhez és kotorásztam elő pár tiszta ruhát.
-És hogy akarunk távozni a raktárból? Menjek előre? -kérdeztem a lakótársak iránti elővigyázatosságból. Majd mikor láttam hogy megint elkezd tépelődni inkább úgy gondoltam hagyok neki gondolkodási időt. -Tudod mit, ráérsz eldönteni míg elkészülök. -mosolyogtam, majd bevonultam a fürdőbe.
Most kivételesen volt melegvíz...de már úgy megszoktam a hiányát hogy szinte alig használtam el belőle. Olyan hamar lezuhanyoztam hogy még a gondolataimba se nagyon volt időm elmerülni. Ezért hajszárítás közben folytattam, aminek az lett az eredménye hogy a fejem egyik fele már csontszáraz, a másik pedig még csurom vizes volt mire észbekaptam.
-Áu, de forró! -kaptam hirtelen a másik kezembe a hajszárítót. Majd mikor sikeresen végeztem még nem ártott volna emberi külsőt varázsolnom magamra. A ruhákat csak reflexből válogattam össze a szekrény előtt, de úgy gondoltam megfelelnek. Egy zöld póló egy fekete szoknyával és tornacipővel. A magassarkú cipőket zsigerből utáltam...egyszerűen nem tudtam hozzászokni az évszázados szandálviselés után.
-Istenem de rég voltam így emberek között...muszáj rendesen kinéznem, nem akarom hogy Masaki szégyenkezzen velem az utcán... -ácsorogtam tanácstalanul a tükör előtt. Majd fogtam magam és így félkész állapotban kirontottam a fürdőből és elkezdtem kotorászni a dolgaim között.
*Mekkora mázli hogy ez még megvan... * -örültem meg mikor a kezembe kaparintottam a szemceruzámat és némi alapozót. A sminket is utáltam..egyedül ez a két dolog amit el bírok magamon viselni. Gyorsan visszasiettem a fürdőbe a tükör elé és befejeztem a készülődést.
-Azt hiszem kész vagyok... -toporogtam a tükör előtt mint egy tinédzser mikor először hívják randevúra....bár talán ez most sem áll messze a valóságtól, csak épp én vagyok kicsit idősebb....
Miután elkészültem maradt még időm a kétórás időkeretből, ezért úgy döntöttem lemegyek és uzsonnázom valamit, mert nem akartam hogy a gyomorkorgásom megint zavarba hozzon. Ahogy a hűtő előtt ácsorogtam és valami ehetőt kerestem benne valaki hátulról megszólított.
-Csak nem készülsz valahová? -állt mögöttem szemöldökvonogatva Shinji. Én kicsit elpirultam, de aztán kiábrándító választ vágtam a képébe.
-ÖÖ nem. -csuktam be a hűtőajtót és álltam neki szendvicset csinálni.
-Gonosz vagy tudod. -kezdett el drámázni- És mikor akarod nekünk bemutatni?-faggatózott tovább.
Én próbáltam ügyet sem vetni rá, ami talán kicsit letörte a lelkesedését.
-Mi lenne ha inkább keresnél magadnak barátnőt ahelyett hogy engem faggatsz.. -próbálkoztam be, bár tudtam hogy ez kicsit gonosz volt.
-Igazad van, de még nem találkoztam éltem első szerelmével... -folytatta a drámát, majd végre elvonult. Biztos terveket szövögetni..
-Na persze. -morogtam félig kajával a számban. Aztán végre feltűnt Masaki is.

Úgy gondoltam megnézem hogy áll a készülődéssel, ezért visszamentem a szobába. Ahogy benyitottam egyből megéreztem a kölni illatot. Szinte az egész szobában érezni lehetett, de nem bántam mert imádtam az illatát. Masaki hangjára tértem magamhoz a kábulatomból. Amint láttam már éppen elkészült. Határozottan jól festett...Kinek akarok hazudni?...nagyon jól nézett ki. *És még azt mondják nincs türelme, de mire ezt a sok dolgot mind összeszedi...* -mosolyodtam el. Bár talán most a megszokottnál mintha kicsit visszafogottabban válogatta volna össze a ruháit. Nem tudtam miért bámul ennyire, de mikor meg akartam szólani, megelőzött.
-Hűűűh...-köszörülte meg gyorsan a torkát és bemászott az ágy alá a cipőjéért. -Nagyon...öhm...csinos vagy!-magyarázta az ágy alatt kotorgálva.
Én megint elvörösödtem és igyekeztem volna reagálni, de tudtam hogy megint elkezdenék valami hülyeségről hadoválni, mert zavarban vagyok. De azért próbáltam erőt venni magamon.
-Köszönöm.. -motyogtam, majd hozzátettem- Te is jól nézel ki.
Megint beállt a szokásos kínos csend míg előhalászta és felvette a cipőjét. Én közben próbáltam valamit kotorászni a cuccaim között hogy mégse legyen ilyen csend. Aztán mikor már útra készen voltunk vidáman léptem oda mellé.
-Akkor indulhatunk? -kérdeztem mosolyogva, és indultam volna meg az ajtó felé, de aztán közben rájöttem hogy nem ártana feltűnésmentesen távozni...Óvatosan kinéztem az ajtón, majd mikor nem láttam senkit, ami felettébb furcsa, bár most inkább nem álltam neki problémázni ezen, sőt inkább örültem..., megfogtam Masaki kezét és magam után húztam.
-Tiszta a levegő! Siessünk! -vigyorogtam miközben lerohantunk a lépcsőn, és ki az ajtón. Tisztára olyan mintha tilosban járnánk... Igazából el nem hiszem hogy azt a trappolást senki sem hallotta meg, de mindenesetre senki nem kiabált utánunk mikor kiléptünk a raktár ajtaján. -Azt hiszem ezt megúsztuk...mint valami rossz krimiben... -nevettem el magam.
Ahogy sétáltunk az utcán észrevettem hogy még mindig Masaki kezét fogom. Igazából annyira nem tiltakozott ellene, ezért hagytam így...ha nem akarja úgyis elengedi, de reméltem hogy nem fogja. Sőt annyira belemerültem a dolgokba hogy egész szorosan mellette haladtam.
-Szólj nyugodtan ha nem jó így neked. -néztem fel rá, mikor észrevettem hogy kicsit feszeng. Igazából én is zavarban voltam, de ebben a helyzetben kellemesebb volt az emberek között lenni, mintha csak simán egymás mellett sétálnánk.

És megint minden ugyanolyan lett. Mintha az elmúlt jópár nap meg sem történt volna. Masaki ugyanolyan konokul zárkózott magába mint ezelőtt. Egész nap ki sem mozdult, és jóformán alig evett. Mikor már nem szorult ápolásra, megint nem lehettem mellette egész nap, mert tudtam hogy úgyis azt hinné hogy szánalomból teszem. Kerülte a pillantásom. Ordított róla hogy nyomja a szívét valami amitől szeretne megszabadulni, és mégsem volt képes beszélni róla. Legbelül haragudtam rá ezért, de talán mégis inkább csak magamra voltam dühös, hogy nem tudtam éreztetni vele hogy öntse ki nekem a lelkét.
Próbáltam hasznossá tenni magam a házban, hogy ne kelljen egész nap a szobában ülnöm, és néznem ahogy kínlódik. Önző húzás volt, utáltam is magam érte, de amíg nem tudom kitalálni hogy mivel adhatom egyértelműen a tudatára hogy nyíljon meg előttem, addig felesleges feszélyeznem a jelenlétemmel. Pedig mennyire hiányzott. Olyan kutyául éreztem magam, hogy egy szomorúbohóc elbújhatott volna mellettem. Alig vártam hogy eljöjjön végre az este és legalább álmában mellette lehessek.
Aztán reggel kezdődött minden elölről. A szótlanság, és a folyton elfordított tekintet. Bármit kérdezte, bármivel próbáltam a kedvében járni, mindenre egy érdektelen vállvonás volt a válasz. Ilyenkor mindig megfájdult a szívem, de igyekeztem elnyomni az érzést, nehogy még ezzel is bűntudatot ébresszek benne. Délután azonban már nem bírtam tovább. Épp egy ki ételt próbáltam volna beleimádkozni végre, de erre is ugyanaz volt a reakció, mint bármi másra. Vállrándítás, és az ipod fülhallgatója a fülébe. Nem akartam kiborulni, de már nem tudtam tovább mosolygással elfedni a lelkiállapotomat. Ki kellett mennem kiszellőztetni a fejem. Amint becsuktam magam mögött az ajtót máris kibuggyantak a könnyeim.
-Ez nem igaz, hogy nekem folyton sírnom kell. Lehetnék mostmár kicsit erősebb...-robogtam le a lépcsőn a szememet törölgetve. Az utcán sétáltam és hagytam hogy a kellemes tavaszi szellő megszárítsa az arcomat. Szükségem volt most erre, egy kis környezetváltozásra. Azonban hamar rájöttem hogy így sem érzem jobban magam. A séta előbb sietséggé, majd lassan már futássá alakult, és pár perc múlva újra a raktár ajtajában kötöttem ki.
Vissza akartam menni. Meg akartam kérni hogy mondja el nekem mi bántja, hogy könnyítsen a lelkén.
*Legfeljebb visszautasít, de soha nem tudhatom meg ha meg sem próbálom* -bámultam a lábam alatt a lépcsőfokokat. Ahogy benyitottam a szobába, üres volt, de a résre hagyott fürdőajtón megláttam a földön ücsörgő Masakit. Csendesen közelebb lépdeltem és megálltam előtte. A csempén ücsörgött, és arcát a felhúzott térdeibe temette.
-Meg fogsz fázni. -mondtam halkan, majd kinyújtottam felé a kezem. De erre sem reagált semmit. Ekkor fogtam magam és leültem mellé.
-Te akartad... -hajtottam a vállára a fejemet- Miért nem bízol meg bennem? -kérdeztem egy kis szünet után- Én szeretném betartani az ígéretünket...hiányzol...hiányzik a mosolyod. Szeretnék belelátni a lelkedbe hogy segíthessek megint magadra találni.

Csak ültem ott mellette és behunytam a szemem. Reméltem hogy talán most válaszol valamit. A fürdő csendjét, csak a visszhangosan csepegő csap időközönként lehulló vízcseppje törte meg. Folyamatosan mérte az időt. A csendben, szó nélkül eltöltött perceket. Kezdtem tényleg azt hinni hogy velem van baj.
*Mit tehetnék? Vagy talán mégsincs jövője ennek az egésznek? De máris fel akarom adni? De ki vagyok én ahhoz hogy csak úgy a kétszázéves múltjáról faggassam. Senki...egy jelentéktelen senki, akit eddig szinte csak látásból ismert. Amilyen fájdalmas sebeket őrizhet, csodálom ha egyáltalán magában képes megőrizni ezeket...és én azt kértem hogy beszéljen róluk. Honnan vettem én ehhez bátorságot?....Naív vagy Shiori, és folyton ez a veszted...azt hiszed az emberek csak úgy megváltoznak és képesek mindenen túllépni ha a sebeik látszólag már begyógyultak? Pedig te is nagyon jól tudod milyen összetört szívvel élni.* -húztam fel a térdeim.
-Ne haragudj. -mondtam halkan a saját térdeimbe temetkezve, de azt vettem észre hogy eltűnt mellőlem. Felkaptam a fejem és láttam hogy beviharzott a szobába és elkezdett mindent szétdobálni.
Gondolataim mélyéről nagy nehezen visszatérve feltápászkodtam és odasétáltam a fürdőajtóhoz. Nem tudtam mit gondoljak ezen a hirtelen jött megmozduláson, de jobbnak láttam ottmaradni ahol vagyok, mert annyira el volt merülve a dolgok széthajigálásában hogy szerintem észre se vett volna.
-Várj egy kicsit!....Kérlek!-szólal meg az egyik szekrényben kotorászva.
-Rendben. -válaszoltam gépiesen kezemmel ajtófélfának támaszkodva.
Nem mertem megkérdezni mit keres...de biztos valami fontos dolog lehetett ha ennyire elszántan kutatta, úgy hogy megfeledkezett a szobájában uralkodó kényes rendről.
*Szobája...* -ahogy gondolatban kimondtam ezt a szót, hirtelen mindent olyan idegennek éreztem magam körül. A tárgyak és a bútorok ismeretlennek és távolinak tűntek akárcsak a gazdájuk. *Biztos mindnek van története. Nekem is van pár holmim amihez különösen ragaszkodom, és sokkal többet jelent számomra mint amennyit látszólag ér. És én itt állok, egy kívülálló, aki csak úgy belecsöppent az életébe. Távol a megszokott, biztonságot adó dolgoktól. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, mindig is tudtam hogy felforgattam az életét. Már biztos rég túl tette volna magát azon a szörnyű estén is, ha nem kellene közben velem foglalkoznia. Shinji is azt mondta hogy pár nap alatt rendbe szokott jönni, de én nem úgy veszem észre....viszont amit Shinji "rendben'-nek hív, az megintcsak nem az aminek lennie kellene. Bár láthatnám végre hogy önmagát adja. Mindig csak pár pillanatra van részem benne, de azért a pár pillanatért elcserélném fél életemet.* -repkedtek össze vissza a fejemben a gondolatok, úgy mint a szobában szanaszét hajigált holmik.

A gondolataim megint messze jártak. Felidéztek mindent ami igazolást adhatott arról hogy talán mégsem vagyok egy jelentéktelen senki. Rájöttem hogy megfeledkeztem pár fontos dologról. *Nem szabad minden alkalommal ennyire magam alá kerülnöm. Akkor is tudtam mit vállalok azzal ha kimondom az érzéseimet, és most sem szabad megfeledkeznem róla. Egy percig sem mondta senki hogy könnyű lesz, és azt sem hogy ezentúl semmi rossz sem fog történni. Sőt lehet hogy inkább az nem lenne normális dolog, ha csak úgy varázsütésre változnának meg a dolgok és velük együtt mi is. Bonyolult szerkezet az emberi lélek. Ezért is olyan nehéz meggyógyítani ha egyszer összetört.* -igyekeztem elhessegetni a rossz érzéseimet, mert rájöttem hogy ezzel senkinek nem vagyok hasznára. Idő közben helyet kerestem magamnak az egyik földre hányt párnán, és onnan figyeltem tovább Masakit.
*Ideje lenne belátnod hogy neki sokkal nehezebb ez mint neked...és ahelyett hogy folyton kiborulsz, inkább azzal kellene segítened neki, hogy a félreérthető viselkedéseddel nem sodrod folyton vissza az önutálatba* -sóhajtottam egy nagyot, miközben felszedtem a földről egy darabjaira esett mp3-lejátszót és azt próbáltam összerakosgatni. Több kevesebb sikerrel ugyan, de kezdte visszanyerni régi formáját. Mikor végre sikerült minden darabját a helyére pattintani, Masaki akkorát csapott a szekrényajtóba hogy ijedtemben elejtettem a ketyerét és újból darabjaira esett szét. *annak azt hiszem már úgyis mindegy volt* -sandítottam arra lemondóan.
-Sajnálom...-dugta ki a fejét féligmeddig a szekrény rejtekéből. Majd odaviharzott az ágyhoz, és előhúzott alóla egy méretes papírdobozt. Biztos ez lehetett az amit keresett, mert kissé lenyugodva telepedett le az ágyra hogy számba vegye a doboz tartalmát. Sorban kezdte kipakolni a dolgokat a földre.
*Ezek a kincsei? Ezek szerint nem csak én őriztem meg néhány dolgot Seireiteiből* -pillantottam a haorira- *Az enyém is megvan még...bár ki tudja mikor vettem elő utoljára...volt az vagy jó ötven éve is...azt hiszem akkor volt a kapitánnyá választásom százéves évfordulója. Emlékszem de rosszul viseltem...vagy egy hétig a szokásosnál is depressziósabb voltam. Lehet nekem is szembe kellene néznem a régi emlékeimmel, és megbarátkozni velük végre...hiszen azon nem tudok változtatni hogy a múltam részei, csak azon hogy minden alkalommal fájdalom önti el a szívemet ha rájuk bukkanok.* -ücsörögtem a párnán, amikor megint arra lettem figyelmes hogy megszólalt.
-Megengeded, hogy meséljek neked?-kérdezte a kezében egy kis képecskének tűnő papírdarabot szorongatva.
Én megint ledermedtem egy másodpercre. Annyira vágytam hallani ezt a mondatot, de most hogy szembekerültem vele, hirtelen nem tudtam megszólalni. Majd összeszedtem minden lelkierőmet, és odasétálva leültem mellé az ágyra. Innen közelről láttam csak, hogy mennyi mindent rejt még az a doboz, de nem szerettem volna bámulni ezért inkább Masakira néztem.
-Igen. *Ez minden? Csak ennyit vagy képes kinyögni? Pedig hányszor elképzelted már ezt....* -szidtam le magam a rövid válaszért, ezért még hozzátettem- Szeretném hallani. -mondtam, majd egy mosollyal nyomatékosítottam a szándékomat.

Hosszas tépelődés után a kezembe adta a fényképet amit annyira keresett. A képen két önfeledten mókázó alak volt. Beletelt pár másodpercbe mire leesett hogy az egyikük Masaki. Kicsit zavartan néztem fel rá. *Ilyen volt valaha? Milyen vidám, és menyire boldognak tűnik.... De ki ez a fiú? Várjunk csak! ő lenne az öccse? Emlékszem mintha említette volna már...* -kutattam serényen az emlékeim között.
-Ő a kisöcsém, Hiroto Sachi. -kezdett bele a történetbe.
*Akkor ezek szerint jól emlékeztem...milyen aranyos kisfiú. Látszik hogy nagyon közel állhattak egymáshoz.* -pillantottam vissza a képre, majd hallgattam tovább.
Mikor az apjáról kezdett beszélni, láttam rajta hogy nagyon rosszul érinti a téma. Ahogy haladt előre a történetben ki is derült hogy miért.
*Értékelhettem volna jobban is a gyerekkoromat. Megvolt mindenem...szüleim akik szerettek, testvéreim, barátaim...és én ennek ellenére folyton elégedetlen voltam...egy elkényeztetett kis úrilány. Az emberek rossz tulajdonsága, hogy általában csak akkor tudnak értékelni valamit, miután elvesztették...* -babráltam a kezemben a képpel, de vigyáztam nehogy megsérüljön, mert tudtam milyen felbecsülhetetlen értéket képvisel- *De akadnak akik erre a kezdetektől fogva képesek. Kimutatni valakinek mennyire fontos, és éreztetni hogy mindig számíthat rád. * -ezeket olvastam le a képről.
Mikor elmondta hogy halt meg, összerezzentem és ijedten néztem fel rá. Én Soul Societyben születtem, így nem tudom elképzelni milyen lehet meghalni...pláne ilyen körülmények között...ha csak rágondoltam beleborzongtam. *Kínok között várni hogy vége legyen mindennek, és elszakadni azoktól akiket szeretsz. Bár talán mikor otthagytam Seireiteit kicsit én is meghaltam. A családomat azóta sem láttam...de könnyebb nekik, ha megpróbálnak elfelejtetni, és élni tovább az életüket. Nehéz volt arra a döntésre jutnom, hogy nem keresem fel őket többet, de mindannyiunknak így a legjobb... *
Csak ültem ott mellette csendben és hallgattam a történetét. Közben sorra jelentek meg előttem a saját múltam képei.
Aztán elmondta hogy Soul societyben újra megtalálta Hirotot. *Történnek az életben megmagyarázhatatlan véletlenek* -mosolyodtam el én is kicsit.
-Sajnos megtaláltuk egymást...Kérhetnék két percet?-pattant fel hirtelen és kezdett el a szobában járkálni és rendet rakni.
-P..ersze.. -motyogtam kicsit zavartan továbbra is az ágyon ücsörögve.
-Nagyon szeretted őt igaz? -nézegettem a nevető fiúcskát.
*Vajon mi történhetett vele...ami miatt Masaki az lett aki...? Mert most már biztos hogy hozzá van köze...* -meredtem szomorúan a lomokat nagy műgonddal a helyére pakoló Masakit. Zavart a csend. Nem tudom milyen indíttatásból, lehet hogy emiatt, de úgy éreztem nekem is beszélnem kell egy kicsit. Hátha attól megnyugszik.
-Tudod, a mi családunkban én va...voltam a legkisebb. Volt egy bátyám és két nővérem, de egyedül csak én lettem shinigami...a családunk szerencséjére. -törölgettem le a szemem sarkában felgyülemleni készülő könnycseppeket. Nem akartam sírni...nem szabad ilyen gyengének lennem többet. -Sosem hagyták hogy azt csináljam amit akarok...néha órákig duzzogtam emiatt egy fa tetején. De aztán mindig megenyhültek. -mosolyodtam el az elfelejtettnek hitt régi emlékképen. Közben megint Masakira néztem és remélem hogy képes lesz folytatni. Annyira szerettem volna megtudni mi történt vele...talán azután kicsit jobban megérthetem az érzéseit.

-Ne hibáztasd magad, amiért ilyen életet kaptál!....-szólat meg váratlanul a ruhákat pakolgatva. Olyan gyönyörűen beszélt, hogy abban a pillanatban úgy éreztem, hogy képes vagyok hinni neki. És megváltozni. Elfogadni végre, hogy a múlton már nem tudok változtatni....pedig mennyire szerettem volna....
Azt vettem észre hogy ő maga is meglepődött azon hogy ezt mondta. Tényleg nem hallottam még így beszélni, de remélem nem ez volt az utolsó alkalom.
Miután úgy tűnt elég erőt gyűjtött lekuporodott a szőnyegre és folytatta a történetet.
*Nem, nem, nem lehet...ilyen nem történhet meg senkivel! Egy ember nem képes ennyi szörnyűséget túlélni.* -meredtem magam elé könnytől homályos tekintettel ahogy hallgattam. De mindennek amit mondott megcáfolhatatlan bizonyítékát viseli magán.
Mikor a Rukongaiban történtekhez ért, hirtelen felkaptam a fejem. *De hisz...én hallottam erről...erről a rejtélyes vérengzésről az egyik kerületben, amiről aztán semmit sem tudtak kideríteni, ezért igyekeztek minél jobban eltussolni...akárcsak a mi esetünket...erről híres Seireitei...fenntartani a béke és nyugalom látszatát...* -kezdtem el remegni- *Emlékszem én akkortájt a 2. osztagban szolgáltam, így volt némi rálátásom ezekre az ügyekre is....*-tudatosult bennem egyre jobban- *Istenem, akkor ez tényleg valóság? Nem akarom elhinni...ekkora teherrel nem lehet élni! Hogy tud ilyen erős lenni?* -néztem fel rá reszketve. Minden porcikám remegett. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni ezt a sok szörnyűséget.
Masaki tenyerébe temette az arcát és láttam rajta hogy újra átéli az egészet.
De a legrosszabb még csak ezután következett....
*Hogy lehet egy ember ennyire kegyetlen? Romlott lelkű démon, aki még a hollowoknál is rosszabb...örökös kín a pokol legmélyebb bugyrában...nem, ez sem lenne elég nagy büntetés annak a nőnek aki ezt tette vele* -öntött el a tehetetlen düh. Még mindig a kezemben tartottam a képet. Nem akartam hogy eláztassák a rá hulló könnyeim, ezért letettem az ágyra. Még egyszer utoljára rápillantottam a kisfiúra, majd összeszedtem minden lelkierőmet és felálltam az ágyról. Botladozva odasétáltam az újból összetört, és lelkét mardosó kínok között vergődő Masakihoz, és letérdeltem elé. Bizonytalanul átkaroltam a nyakát. Nem tudtam mit mondjak...képtelen voltam holmi üres részvétet kifejező szavakkal dobálózni...nem, ő ennél sokkal többet érdemel.
-Nem a te hibád volt.... -szólaltam meg bizonytalanul, de amit néhány perccel ezelőtt mondott az erőt adott ahhoz, hogy végre megpróbáljak szembenézni ezzel az emlékkel- Tudom hogy könnyű ezt mondani, de...én is tudom milyen az mikor magadat hibáztatod valaki haláláért....-meredtem a szemközti falra üres tekintettel- Még senkinek nem beszéltem róla, de úgy érzem tartozom azzal hogy neked elmondjam mi történt mielőtt kapitánnyá neveztek.... -nyeltem egy nagyot és szorosabbra fűztem az ölelést- Haruo úgy halt meg, hogy engem védett, feláldozta magát értem...sokáig ostoroztam magam, és gyűlöltem az azóta eltelt életem minden egyes percét, amit az ő halálával nyertem. De aztán szép lassan beláttam, hogy csak feleslegessé, és hiábavalóvá teszem az ő áldozatát, ha folyamatosan pusztítom önmagam....az elhatározás meg is volt, de cselekedni nem tudtam....túl gyenge voltam hozzá -kis szünetet tartottam- Tudom hogy fáj a szíved...és azt is tudom, hogy én sosem leszek képes felfogni azt a sok szenvedést amiben részed volt....de azt azonban hiszem, hogy Hiro nem hibáztat téged, és azt szeretné hogy boldog legyél.... -törölgettem meg a szememet- Haruo utolsó szavai is ezek voltak...megígértette velem hogy nem hibáztatom magam a történtekért....ez volt az az ígéret amit sokáig nem tudtam betartani. -patakzottak a könnyeim miközben szép lassan elengedtem.
-Köszönöm....köszönöm szépen, hogy megosztottad ezt velem.-*El sem tudja képzelni mennyit jelent ez nekem*- Sajnálom hogy emiatt újra fel kellett idézned minden rosszat. Nem tudom...nem tudom hogyan, de szeretnék segíteni...tudom hogy mindannyiunknak magának kell megbirkózni a saját démonaival, de én itt leszek melletted és mindig számíthatsz rám.

-Belefáradtam...könyörgöm segíts rajtam! -ölelt magához szorosan-
Marcangolod magad belülről, és figyeled ahogy elrohan melletted az élet. Nem panaszkodsz, és már nem is sírsz. Úgy érzed szép lassan meghal a lelked. Tenni akarsz ellene, de túl gyenge vagy hozzá hogy újra visszalépj a mindennapok örök körforgásába. Céltalan és felesleges az életed. Folyton a "mi lett volna, ha..." illúzióját hajszolod, ahelyett hogy inkább a jövővel foglalkoznál. Üres lelked titkon csodára vár, bár tudja, az álma sosem válhat valóra.
De ekkor feltűnik valaki, aki még nálad is mélyebb sebeket hordoz és kinyújtja feléd a kezét. Mindennél jobban szeretnél enyhíteni a fájdalmán, és reménykedsz hogy a saját életed is újra célt talál. Segíteni bármi áron, támaszt nyújtani és táplálni a lelkét. De ehhez az kell, hogy saját magadon is segíts...Vagy talán a kettő együtt jár? Begyógyítjuk egymás sebeit. Odaadunk egymásnak egy darabot a saját szívünkből, hogy az aztán mindig erőt adjon a másiknak, ha úgy érzi nem bírja tovább, és elbukik.
-Egy kétarcú érme vagyok és sosem tudom melyik minta fog felülre kerülni. Ebbe beleőrülök! Fogalmam sincs kicsoda vagyok és mit keresek itt. Miért élek még mindig? Mi értelme van, hogy téged is tönkre teszlek?-buktak ki belőle sírás közben a mondatok. Próbáltam kicsit megnyugtatni azzal, hogy a vállára hajtottam a fejem, és gyengéden simogatni kezdtem a hátát.
-Együtt megtaláljuk a választ! Ígérem.... -szorítottam magamhoz még jobban- Ne félj, nem hagylak magadra. Azt pedig verd ki a fejedből hogy tönkreteszel...úgy érzem én is csak akkor találhatok magamra, ha melletted vagyok. Benned újra találtam célt az életemnek, pedig azt hittem nekem már nincs helyem ebben a világban. A te célodat is megtaláljuk! Biztos lesznek még nehézségeink, az élet ugyanis semmit sem ad ingyen, de együtt megbirkózunk vele. Én erőt merítek belőled, hogy aztán segíthessek folytatni az utadat. Nem hagyjuk hogy eltántorítsanak minket...Én ebben hiszek.... -mosolyodtam el egy kicsit-
Végre úgy érzed hogy képes vagy újra élni, mert nem vagy egyedül. Üres lelked megint érzésekkel telve olvasztja magába a jót és a rosszat, hogy aztán harmóniában egyesítse őket, és megtalálja azt a békét, amit a másik felé sugározva a legtöbbet segíthetsz. Egy biztos pontot nyújtani a világban, ahol mindig megértésre és szeretetre találhat.
*Most hogy beengedtél a lelkedbe, remélem nem fordulsz újra magadba, és hagyod hogy próbáljak segíteni. Különös.., de a saját sebeimet máris gyógyulni érzem...*

Néhány percig csak ücsörögtünk ott a földön egymás karjaiban. Miután a mondandóm végére értem, csak hallgattam, és figyeltem ahogy egyre jobban megnyugszik és sikerül abbahagynia a sírást. Csend ölelt körbe minket, a nappaliból felhallatszódó szóváltások már oly annyira részét képezték a mindennapi életünknek hogy az ember már ügyet sem vet rá. Ez most is így történt. Teljesen belefeledkeztem az ölelésébe, most hogy közelebb éreztem magamhoz, mint bármikor ezelőtt. Éreztem ahogy a mellkasában vergődő szíve lassanként békésebb ütemre váltva dobog. Majd egyszer csak nagy levegőt vett és megszólalt. Kicsit meglepődtem, hiszen nem kellett volna semmit mondania, nem volt rá szükség, hiszen tudtam mit érez. Legalábbis azt hittem.
A mondatok, amik elhagyták az ajkait egytől egyig hatoltak egyenesen a szívem felé. Ezek a szavak...nem is tudom voltam-e egyáltalán már ilyen fontos bárkinek is. Annyira örültem, bár a lelkem mélyén kicsit kételkedtem vajon megérdemlem-e mindezt. Ennek ellenére minden egyes könnycsepp ami most lecsordogált az arcomon, hordozott magában egy kicsit abból határtalan boldogságból ami most a szívemben honolt.
*Hányszor mondjam még neked, te bolond hogy ezért nem kell megváltoznod? Én nem amiatt szeretlek ahogy beszélsz, vagy ahogy viselkedsz, hanem amiatt amit már nagyon rég óta senki más nem látott...ez pedig a szíved.*
-Nekem bőven elég ha nem rejted el többé előlem a szíved... -hunytam be a szemem, de a könnyeim továbbra is diadalittasan görgedeztek végig az arcomon, hirdetve a boldogságom. Az utolsó rövid mondata volt a legszebb mind közül.
Szeretlek, Shiori!-fejezte be ezzel a gyönyörű szóval a mondandóját. Féltem hogy fel fogok ébredni, féltem hogy ez az egész csak egy álom, egy tündérmese, amivel a saját lelkem próbálja enyhíteni fájdalmát, de a nyakamon érzett gyengéd csók meggyőzött arról, hogy nem álmodom.
-Én is szeretlek. -suttogtam halkan, de határozottan a fülébe, majd megpusziltam az arcát. Olyan régen ki akartam mondani ezt a szót újra, de féltem csak megrémítem vele, és elfordul tőlem. Pedig mennyire vágytam rá azóta hogy először elhagyta a számat.
Nagyon nem akarózott akár csak egy kicsit is távolabb húzódni tőle, elég volt csak gondolnom rá, hogy elengedem, máris minden porcikám tiltakozott ellene.
-Nem bánod, ha kicsit még itt maradok? -kérdeztem félszegen, miközben visszahajtottam a fejem a vállára.- Tudom butaság, de még mindig félek egy kicsit, hogy ez csak egy álom, és ha elengedlek elillan. -folytattam.