Sikerült rábeszélnem Suwunt, hogy jöjjön el velem Karakurába állatot venni. Pontosabban, mint kapitánya mondtam neki, és ez ellen nem tudott mit tenni, még ha akart volna akkor sem, bár igencsak ellenkezett. Azért a végén beletörődött, és elindult a szobájába, hogy kicsit összeszedje magát. Én is gyorsan bemásztam a sajátomba, magamhoz vettem némi pénzt, és leindultam a találka helyre a senkai kapuhoz. Kicsit várnom kellett Suwunra, addig is elszívtam egy szál cigit. Kisvártatva meg is érkezett a hadnagyom, miután kicsit összeszedte magát, és elindultunk a városba. Elég csendben voltunk mindketten amíg az átjáróban haladtunk. Én azon töprengtem, hogy milyen gyűrűt vegyek a kedvesemnek, ha egyeltalán lesz olyan gyűrű a plázában, amit meg is vennék neki. Nemsokára meg is érkeztünk Karakurába, és átvedlettünk gyorsan a póttesteinkbe. Szokásomhoz híven csupa kék ruhából álló felszerelésben jelentem meg mindig, mikor az emberek világába jöttem. Suwun is átvedlett, és egy roppant elegáns ruhában díszelgett mellettem. Az ízlésével nem volt gond, abban biztos voltam. Az átvedlés után végre elindulhattunk a plázába, hogy elintézzük a dolgainkat. Feltett szándékom volt bemenni egy ékszerüzletbe, mielőtt Suwun elintézi a dolgát, mert nem akartam ma gyűrű nélkül hazamenni. Így egybekötöttem a kellemeset a hasznossal, vagyis lerendezem a saját dolgom is, Suwunnak is segítek, meg hát persze lóghatok is az irodából. Néhány perces séta után odaértünk a plázához, és gyorsan megkérdeztem hadnagyom, hogy bánná e, ha én ellépek néhány percre, mert van egy kis dolgom. Suwun gyorsan lecsekkolta az információs táblát, és beleegyezett, hogy míg én a dolgomat intézem, Ő addig körülnéz az állatkereskedésben, és utána megvár a 2. emeleti kávézóban.
- Rendben Suwun, akkor pár perc, és ott találkozunk. - mondtam, majd megfordultam és elindultam a kiszemelt célom felé. Otthonosan mozogtam már itt, hiszen nemrég voltunk Mitsuval errefelé, és már akkor kiszemeltem magamnak egy ékszerüzletet itt a plázában, hogy majd visszajöjjek, és megvegyem azt, amire szükségem van. Néhány lépés után már ott is voltam az üzlet előtt és beléptem. Köszöntem az eladónak, és elmondtam, hogy mit szeretnék venni. Megmutatta, hogy merre találom a gyűrűket, odamentem, és figyelmesen válogatni kezdtem a gyűrűk között. Hát elég nagy volt a választék, szóval volt miből válogatnom. Az ár nem számított igazából, már jó ideje erre gyűjtögettem, és csak erre a célra tettem félre a fizetésemből mindig egy-egy adott összeget. Volt ott sima jegy gyűrű, aranygyűrű, ezüst, gyémántos, gyémánt nélküli, egyszóval nagyon sokféle volt. Szerettem volna egy igazán szép darabot választani a páromnak, ezért nem siettem el a választással. Végül megállapodtam egy igazán szép ezüst gyűrűnél, ami gyémántokkal volt díszítve. Becsomagoltattam az eladóval, fizettem, majd elhagytam az üzletet és mentem vissza Suwunhoz, aki a kávézónál várt engem.
- Itt is vagyok. Sikerült valamit választanod? Vagy még be sem mentél? - kérdeztem mosolyogva, mikor leültem mellé. Intettem a pincérnek, és rendeltem egy kávét, hogy ha már egyszer itt ülök, ne csak tétlenkedjek. A gyűrű egy kis szatyorban pihent a kezemben az asztalon. Nem szívesen váltam volna meg tőle, mert már megvettem, és fontos szerepe lesz a jövőre nézve.
- Szóval. Volt valamilyen állat a kereskedésben, amit szívesen megvettél volna? - kérdeztem hadnagyomtól.
- Mire gondoltál? Kutyára? Macskára? Nekem mindegy, hogy milyen fajta, csak ne támadjon rám. - mondtam nevetve és vártam hadnagyom reagálását.
Közben kihozták a kávét, és elkezdtem szürcsölgetni. Ma is igen sok ember volt a plázában, mint mindig. Nem hiába, hisz nagyon sok mindent lehet itt kapni, ezért is voltunk ma itt.

*A kapitányom beleegyezett a javaslatomba, miszerint amíg ő elintézi a dolgát, addig én felmehetek körülnézni a kisállat-kereskedésben. Kedvem még mindig nincs sok hozzá, hiszen szívesebben ülnék a kényelmes irodai székemben. Akkor legalább lenne időm befejezni azt a sok munkát, amit már elkezdtem. Először csúsznék el a határidőkkel, amióta hadnagy lettem, pedig én szeretem a dolgokat kínosan pontosan befejezni. Mondanom se kell, igen kínos számomra ez a helyzet. Watanabe pedig csak akkor lesz nyugodt, ha abba a tudatba ringatja őt egy háziállat, hogy a továbbiakban nem fogja a munkámat az apró kis problémám akadályozni. Nem mintha eddig feltűnt volna bárkinek is, hogy van egy kis betegségem, ami az elmémre hat ki. Szerintem kicsit fel lett fújva a dolog, de áldozatot kell hozni néha, még ha nekem igazából eddig is megfelelt az eddigi életmódom. Egy háziállat pedig felelősséggel jár nem is beszélve arról, hogy már van egy hatalmas macska az osztagban, az egyik kis tisztecske birtokában. Ez egy olyan felelősség, amit nem tudok másra hárítani; nem mondhatom meg az egyik tisztnek, hogy takarítson ki utána, mert akkor megkérdőjeleznék azt, hogy én kedvtelésből tartok állatot. Így aztán kutakodni kezdenének az iránt, hogy nekem miért is van szükségem rá, s előbb-utóbb talán azt is kiderítenék, hogy az egészségügyi állapotom miatt tartom magamnál azt a… dögöt. Talán ez a legnagyobb félelmem, hogy nem pletykaként, hanem tényként kezeljék őrültségemet, s ujjal mutogassanak rám. Ha tényleg mindenki tudna erről, akkor a nagy terveimnek lőttek. Na persze, kizártnak tartom azt, hogy tényleg tudjon erről az egész világ. Ismétlem, rólam van szó, s velem nem történnek olyan megrengető, tragikus dolgok, min másokkal hála annak, hogy az érzelmeimet eltemettem egy gödörbe. Én nem esek szerelembe, mint mások, engem nem érnek csalódások. Velem senki se fog igazi, mélyebb szintű barátságot kötni, hiába vagyok a felszínes kapcsolatok mestere. Nem fognak elárulni, hisz nem tudnak meghatni. Én jobb vagyok annál, minthogy a szívem a logikus gondolkodásmódnak ellentmondva egy másik irányba tereljen, s végül belepusztuljak a tehetetlenségbe. Nem fogok érzelmi megrázkódtatásokon, s igazi megalázások túlesni, mivel én nem vagyok olyan, mint ők. Más vagyok, és ezzel tökéletesen meg vagyok elégedve. Az átlag emberi gyengeséget lecseréltem valami másra, valami kevésbé hátráltatóra… Azt hiszem, jó üzletet kötöttem.
Mivel megegyeztünk abban, hogy a 2. emeleti kávézóban találkozunk, így már fel is siettem a mozgólépcsőn. Az elegáns ruhámmal a plázában nem lógok ki; csak egynek tűnök a sok gazdag potenciális vásárló közül. Ahogyan figyelem az embereket, már érzem is, ahogyan ismét sikerül olyannak mutatnom magam, amilyennek szeretem magam. Arrogánsan tekintek körül hát, hisz tudom, itt én vagyok az, aki a legtöbbet érdemli. Mégis csak én kockáztatom az életemet minden nap értük, s én vagyok az, akinek köszönhetik, hogy szeretett családtagjaik, barátaik, ismerőseik lelke nyugalomban pihen Rukongai egyik körzetében. Kis híján sikerül megfagyasztanom a vért egy tizenéves kislányban – számomra legalábbis kislány - , aki körömápoló szereket meg sminkeket szeretne reklámozni terméktesztelési lehetőséggel, hisz olyan arrogáns választ adok neki. Nem szórakozni jöttem ide, hanem hogy az a drótfejű alak, aki a kapitányomnak nevezi magát, elégedett legyen és békésen szunyókálhasson az ágyikójában. De ha Teréz anyusnak ez kell… hát legyen.
A kisállat-kereskedés egy zsúfolt, kicsi üzlet; a bejárat felé közeledve hallom is azokat a zajokat, amik a legkevésbé teszik szimpatikussá Watanabe lelkes ötletét. Papagájok meg más csurik pattognak a ketrecükben, s csiperegnek, ugrándoznak hiperaktívan. Egy kisfiút az anyukája vonszol ki az üzletből, amiért az kis híján halálra rémít egy szőrös valamit a „nyuszi, nyuszi, nyuszi” felkiáltásokkal. Én undorodva húzom magam arrébb, s észreveszem, hogy az anyuka szúrós pillantást vet rám, amiért ilyen látványos, ám hangtalan véleménynyilvánítási eszközhöz nyúltam. Patetikus… A gunyoros mosolyom és rideg tekintetem szerintem eléggé kifejezi számára azt, hogy nem vagyok hajlandó vele vitába keveredni. Nem méltó hozzá, még szórakozásnak sem teszi meg.
Pár percet azzal töltök, hogy körülnézzek. Hát, itt macskát nem kapni, s kutyából is csak az a szerencsétlen fajta kapható, amit a táskámba gyömöszölhetek. Ráadásul hiperaktívak is. A vékony ugatásuk felkelti bennem azt a vágyat, hogy kimeneküljek innen, de végül inkább hátat fordítok nekik, s kedvtelve bámulom a teknősbékákat, halakat és a kígyókat. Utóbbiak felettébb tetszetősek, de azt hiszem, kicsit extrém lenne az osztagban. Ráadásul nem olyan társak, akik be tudnák tölteni a megfelelő szerepüket az életemben.
Aztán megpillantok egy faliújságot, ahol több hirdetést is kitűztek. Amikor alaposabban szemügyre venném őket, egy tinédzserlány kis híján felborít engem, annyira igyekszik átjutni a másik oldalra. „Finoman” jelzem neki, hogy ezt nem kéne, vagyis szépen kioktatom, hogy legközelebb lesz szíves megkerülni engem, s nem rálépni a ruhám szélére, utána tekintetem ismét a faliújságra emelem. Meg is pillantok egy érdekeset – s kivételesen tényleg úgy érzem, hogy nekem erre van szükségem.
A hirdetés egy talált s elvihető kutyáról szól, akit az utcán mentett meg egy család. A leírás alapján kivételesen nyugodt, s nem igényel túl sok mozgásteret sem, hiszen már kezd kiöregedni. A képen pedig tényleg egy fenséges kutyát látok, s valahogy úgy érzem, hogy nekem ez kell.
Le is tépem a telefonszámot és a címet tartalmazó cetlit, s a boltban megveszem azt, ami feltétlenül szükséges a kutyatartáshoz. Póráz, nyakörv, bolhairtó szerek – hiszen nem engedhetem meg, hogy egy bolhás dög tartózkodjon mellettem, amíg az irodámban dolgozok.
Miután végzek, s mindent a kézitáskámba rejtek kínosan ügyelve arra, hogy a csomagolása ne árulja el, mit is vettem, a szemben lévő kávézóba megyek. Igen kellemes a hangulata, a zene is tetszetős. A kapitány még nem érkezett vissza, s ha már úgy sem veszem a kutyát, hanem csak elviszem, akkor megjutalmazom magam egy doboz cigarettával és egy finom, fahéjas kávéval. Mire Watanabe visszatér, én már békésen kortyolgatom a kávét, s szívom a cigarettát. Ismét nagy mosoly, mint egy Colgate-reklámban, s akasztom a székemre a táskámat, hogy a kapitányom helyet foglalhasson mellettem. Természetesen egyből arról faggat, hogy sikerült-e választanom.*
- Már elintéztem. - *villantom meg tökéletes fogsorom, teszem le a kávéscsészém, és a félig elszívott cigarettám a hamutálba. Így a táskából előkutathattam a hirdetés részleteit, s megmutathattam azt Watanabénak.*
- Nos, azt hiszem, ő lenne a tökéletes. A leírás szerint elég nyugodt, meg már kicsit öreg is, nem hiszem, hogy lenne vele bármilyen probléma. - *hajtom ki a cetlit, amin egy gyönyörű kutya képe rajzolódik ki.*
- A kellékeket is megvettem. - *biccentek a táskám felé, s veszem az ujjaim közé a cigarettám ismét.*
- Remélem, te is el tudtad intézni a dolgodat.
*Azt hiszem, a kapitányom már nem panaszkodhat; amit muszáj volt, azt elintéztem; remélem, nincs messze a megadott cím, s ajánlom, hogy valaki otthon is legyen.*

.-[Kutyavásár Suwunnal]-.

Átértünk Suwunnal Karakurába és nyomban meg is céloztuk a plázát. Volt egy olyan érzésem, hogy Suwun csak azért egyezett bele ebbe a kis kirándulásba, mert én azt akartam, különben ott maradt volna az irodájában egyedül, de nem hagyhattam, hogy a hadnagyomon elhatalmasodjon a betegsége, mert akkor neki lesz rosszabb. Így meg viszont kevesebb lesz vele a gond, plusz talán az osztag tagjai is békén fogják hagyni a hadnagyot, bár így is úgy is hagyni fogják, arról gondoskodni fogok. Végre lett egy normális és rendes hadnagyom, aki tisztességesen elvégzi a munkáját, erre meg a többiek nem fogadják el... Így vagy úgy, de el fogják, ha tetszik nekik, ha nem. Néhány perces talpalás után odaértünk a plázába. Már az indulás előtt eldöntöttem, hogy most fogom megvenni a gyűrűt Mitsunak. Szóltam is Suwunnak, hogy addig Ő nézzen körül az állatkereskedésben egy emelettel feljebb, amíg én elintézem a dolgom. El is váltunk, Suwun felfele, én meg oldalra indultam el. Belépve a boltba megállapítottam hogy nehéz lesz a döntés, szóval eltartott egy darabig, míg választani tudtam. Az eladó is nyilván egyből észrevette, hogy nem nagyon vagyok otthon ebben a témában, mivel egyből felajánlotta a segítségét, de finoman visszautasítottam, hogy majd én egyedül kiválasztom az alkalmas darabot. Aztán végül mégis sikerült, és egy gyönyörű gyémántberakásos gyűrűt vettem szerelmemnek. Kifizettem a kincset érő gyűrűt, és elindultam a megbeszélt találka hely felé, ahol ott is találtam Suwunt. Leültem hadnagyommal szembe és kértem egy kávét. Megkérdeztem Suwuntól, hogy sikerült e valamit intéznie, illetve talált e magának alkalmas állatot. Kiderült, hogy itt a plázában nem volt olyan állat, ami alkalmas lett volna a hadnagynak, de azért megvette előre már a kutyatartáshoz szükséges felszereléseket. Táskájából előhalászott egy cetlit, majd kihajtogatva megmutatta, hogy mire is gondolt. A képen egy hirdetés volt, és rajta egy igazán szép kutya, ha jól emlékszem a fajtájára, akkor egy berni pásztorkutya volt az, ami egy nagyon hűséges, és mellesleg lusta fajta volt. Tökéletes lesz Suwunnak.
- Remek választás, Suwun. - biccentettem a lánynak. - Tökéletes lesz neked ez a fajta. Remélem segít is a betegségeden valamennyire.
- Őőő, igen, sikerült elintéznem. - mondtam kissé zavarban. Végül is a hadnagyom, szóval tudhat róla, csak másnak ne adja tovább. - Az a helyzet, hogy Mitsunak vettem egy gyűrűt...mivel meg szeretném kérni a kezét. - vakargattam zavartan a tarkóm. - De ez maradjon köztünk rendben? - mondtam és kiitam a kávém maradékát, amire most szükségem is volt. Nem szoktam zavarba jönni az ilyen dolgoktól, de ez egy kényes téma volt, és nem akartam elrontani a meglepetést, szóval nem engedhettem, hogy bármi is elrontsa.
- Na akkor ideje indulni, mielőtt elviszik előled a kutyát. Nincs is innen messze, pár perc és ott vagyunk. - fejeztem be a témát gyorsan, és álltam fel az asztaltól. Megvártam hadnagyom, és elindultam az oldalán le az első szintre, ahol elhagytuk a plázát. Csak pár utcányira volt a családnak az otthona, akik rátaláltak a kutyára. Biztos azért adják örökbe, mert ők nem tudják gondját viselni a kutyának. Ez nekünk éppen kapóra jött. Néhány perces kis séta után elérketztünk a házhoz, és becsengettem. Rövidesen egy férfi nyitott ajtót, és nézett ránk kérdőn.
- Jó napot. Önök adtak fel egy hirdetést egy kutyáról, amit örökbe lehet fogadni? - kérdeztem.
- Igen, mi. Érdekli önöket a kutya?
- Igen, pontosan egy ilyen fajta kell a hölgynek itt mellettem. Szereti a...különleges kutyákat. - mondtam, mivel nem tudtam mivel magyarázni hirtelen a dolgot. Mégsem mondhattam el neki hogy a mellettem álló lány bögrékkel szokott beszélgetni és ezért kéne a kutya...
A férfi bólintott, majd eltűnt az ajtóban, és pár pillanat múlva visszatért, de ekkor már az állattal. Kíváncsian méregetett minket szemeivel, de miután megszagolt minket már csóválta a farkát. Biztos voltam benne, hogy egykettőre meg fogják egymást kedvelni Suwunnal.
- Nos, Suwun? Elvigyük? - kérdeztem hadnagyomtól mosolyogva és biccentettem a férfinek, hogy rendben van a dolog. Hozta is a papírokat, amivel hitelesítjük, hogy átvettük a kutyát. Ráfirkantottam a nevemet, majd kicsit elidőztem, mikor ahhoz a ponthoz értem, ahol a címemet kérték. Nem lett volna jó ötlet, ha leírom hogy Soul Society 10. osztag kapitányi iroda...Szóval jobb híján írtam valami kamu címet. Ezután kicsit hátrébb álltam, hogy Suwun kicsit hadd ismerkedhessen a kutyával, és addig rágyújtottam egy szál cigire a háttérben.

*Watanabe lelkesen fogadja a hírt, hogy rátaláltam arra a háziállatra, akire szükségem van. Nem bánja, hogy egy kicsit gyalogolnunk is kell érte, szerintem megérti, hogy nem fogom magam valami nevetséges kiskutyával égetni. Megjegyzi a betegségemet is, ami egy pillanatra levakartatja a képemről a negédes mosolyt. Számomra ez kínos téma, s nem szeretnék rá túl sok időt pocsékolni. Az biztos, hogy még a saját kapitányomat is hajlandó leszek ignorálni, ha társaságban akár csak egy szóval utalni fog az állapotomra. Nem szeretném világgá kürtölni azt, hogy skizofrén vagyok. Tisztában vagyok azzal, hogy mivel jár ez a betegség, ám egészen más dolog kívülállóként ismerni ezt, s átélni ugyanezt. Nem tudod, milyen lehet egy bénultnak, hacsak te sem vagy az. Átélni, megtapasztalni valamit teljesen más, mint ismerni azt, s tudni mindent róla. A kapitányom egészen biztosan nem fogja pontosan érteni, milyen életet élek. Jelenleg pedig a munka az, amibe belekapaszkodom, s minden gondolatomat rá irányítom. Valamint ama teljesen felesleges életcélom, ami annyi erőt ad nekem, hogy túléljem az „életet”. Már amennyire életnek lehet nevezni a shinigamiskodást. Mindenkinek kell valami, amibe belemenekülhet… S az, hogy Watanabe a kedvenc búvóhelyemből rángatott ki, számomra egy halálos bűnnel ér fel. Remélem, egyszer belemászhatok a fejébe, hogy egy kis bosszút állhassak azért, hogy nekem ma itt kell lennem, nem pedig a megszokott környezetemben. Végtére is, csak még több dolgot a javamra fordíthatnék. Igaz, ha a kutya már Soul Societyben lesz, akkor esélyem se lesz úgy megmanipulálni az emlékeit, hogy ne maradjanak bizonyos fehér foltok. Lehet, akkor kellett volna megtennem, amikor még Soul Society-ben voltunk, s kaptam fél óra készülődési időt. Na mindegy, most már veszve van az ügy.
Kiderül, hogy Watanabe kapitány egy jegygyűrűt vásárolt a kedvesének. Az, hogy ezt én tudhattam meg először, azt jelzi, hogy a kapitány feltétlenül megbízik bennem. Megható. Tényleg. Hehehe. Idióta. Persze azért a szemeimen felcsillan a kislányos fény, s ismét egy moe-karakternek tűnök, ahogy ragyogó arccal tekintek a kapitányomra. Aranyosságfaktor emelkedik sokat, ahogyan az lenni szokott ilyen élethelyzetekben.*
- Gratulálok, taichou! - *mondom ragyogó arccal.*
- Akkor hamarosan esküvő is lesz, nemde? Persze, nem mondom el senkinek. - *kacsintok, aztán elszívom az utolsó slukkot a cigarettámból, s elnyomom azt. Idő közben megjelenik a pincér is, s kifizetem a kávé árát. Felettébb drága hely, de hát na… A kávéért megérte, hiszen mégis csak a világ leghasznosabb itala… A saké csak utána jön. Anélkül még van élet, de kávé nélkül nem tudnám elképzelni a napjaimat.
Egy jó negyed óra múlva már egy idegen ház előtt állunk; a kapitányom igyekszik kapitányként viselkedni, s ő maga csönget be. Nekem már csak az a dolgom, hogy bólogassak és mosolyogjak. Tudtam, hogy ez a pozíció igazán kényelmes. Azt hiszem, egy kapitányi székért se lenne érdemes lecserélni. Amúgy is, akkor már nem lenne több és nagyobb célom, szóval azt hiszem, jó is ez így.
A kutya hamarosan meg is érkezik; kicsit öreg már, s első dolga, hogy megszagoljon engem s a kapitányom, aztán a legnagyobb meglepetésemre elkezdi a farkát csóválni. Tudom, előtte úgy sem tudom megjátszani magam, hiszen sokkal több esze van, mint a kapitányomnak és nekem együtt véve. Ami pedig nagy szó. Főleg az engem érintő rész miatt.
Már nem is figyelek arra, amit a kapitányom üzletel a férfivel; nem törődök azzal, hogy kicsit poros lesz a ruhám, leguggolok, s megsimogatom az állatot. S a szemeiből egy dolgot veszek ki – megértést. Hosszú idő után először mosolyodok el őszintén, bár ez inkább fájdalmas, mint örömteli.
A pórázt rákötöm a kutya nyakörvére – ugyanis már van neki egy - , aztán indulásra készen állok a kapitányom mellett. Úgy tűnik, már mindent elintézett. Az előző gazdája megkér, hogy vigyázzak rá rendesen, és figyelmeztet, hogy nagyon lusta, s illedelmesen válaszolok rá, hogy jó kezekben lesz. Hiszen nem étterembe viszem szegényt, hanem az irodámba.*
- Indulhatunk? - *kérdezem Watanabét, miután a régi tulaj bemegy a házba. Nem akartam még több időt itt tölteni; szeretném, ha mihamarabb Soul Societybe érkeznénk. Azt hiszem, a munkát mára kénytelen leszek elnapolni, hogy kicsit átértékeljem a napi rendemet.*

Dolgom elvégzése után visszatértem Suwunhoz, a megbeszélt helyre. Hadnagyom már a kávézóban várt a második emeleten, ahova megbeszéltük a találkát. Sikerült elintéznem a dolgom, ahogy neki is. Bár a plázában található állatkereskedésben nem volt neki megfelelő kutya, megvette a kutyatartáshoz szükséges kellékeket. Ezután míg én a kávémat kortyolgattam, mutatott egy képet, amin egy jó nagy termetű kutya volt, és amit az utcán találtak, most pedig örökbe szerették volna adni. Rábólintottam Suwun akaratára, hisz neki kellett a kutya nem nekem. Nem nekem volt rá szükségem, bár lehet, hogy a jövőben én is szert teszek valami háziállat félére, már ha Mitsu rábólint. Bár jobban belegondolva elég neki egy állatot elviselnie (engem ), lehet nem kéne még többet a nyakára hozni. Néhány szót még beszélgettünk utána, vagyis elmondtam Suwunnak, hogy lánykérésre készülök, aki erre boldogan gratulált. Reméltem, hogy nem adja tovább senkinek sem az infót, mert nem azért mondtam el, hogy szétkürtölje SSben. Amennyiben csalódnom kellene, nem úszná meg büntetés nélkül, ám mivel a hadnagyomról volt szó, biztos voltam benne, hogy megbízhatok a lányban és nem fogja senkinek sem továbbadni a titkot. Kiittam a maradék kávémat, és felálltunk az asztaltól. Fizettünk, és elindultunk a hirdetésen található címre, ami nem volt olyan messze a plázától, csupán néhány sarokra volt. Azon töprengtem odafele, hogy vajon segíteni fog e a kutya jelenléte Suwunon. Őszintén reméltem, hogy igen, hiszen ezért voltunk ma itt, ezért hagytuk ott a sok munkát. Pontosabban Suwun hagyta ott, nekem jobb esetben jónéhány papírt kellett volna aláfirkantanom. Kis idő múlva oda is értünk a papíron leírt címhez, és bekopogtattam. Kinyílt az ajtó, és egy férfi jelent meg. Gyorsan közöltem vele, hogy a kutya ügyében jöttünk, és szeretnénk örökbe fogadni. Bólintott, eltűnt az ajtóban, és néhány perc múlva visszatért a kutyával, ami egyből megrohamozott minket, hogy tőlessen a szagminták begyűjtésén. Míg én a férfivel egyeztettem az adatokat, meg az ilyenkor szokásos dolgokat, a kutya meg is ismerkedett Suwunnal. Csóválta a farkát a lánynak, amit jó jelnek lehetett érezni, hisz elfogadta a hadnagyot, mint leendő gazdáját. Végeztem a férfivel folytatott beszélgetéssel, ezután Suwunhoz fordult, néhány szóban megkérte rá, hogy vigyázzon a kutyára. Biztosítottuk arról, hogy jó kezekben lesz a kutya, majd kezet fogtam a tulajjal és elköszöntünk.
- Indulhatunk. - mondtam hadnagyomnak.
Elindultunk visszafelé, és egy csöndesebb, néptelenebb utcát kerestem, ahol átvedlethettünk valódi testünkbe. Ez meg is történ, és immáron újra shinigamiként voltunk az emberek világában. Nyitottam egy átjárót, és előre engedtem Suwunt, majd én is beléptem.
- Nevet adtál már neki? Vagy gondolkoztál már rajta? - kérdeztem Suwuntól, miközben az átjáróban haladtunk, és egy szál cigit próbáltam előhalászni valamelyik zsebemből.
Néhány perces baktatás után végre visszaértünk SS-be, és újra otthon éreztem magam. Hiába, néha-néha meguntam a Seireiteit, és akkor elkívánkoztam innen, de most visszatérve, mégis éreztem, hogy hazaértem. Elszívtam az utolsó slukkot a cigiből, és bevártam hadnagyom, közben biccentettem az őröknek. Irányba fordultunk a 10. osztag felé, és elindultunk.
- Mondanom sem kell, hogy ma már ne menj vissza az irodádba. Menj vissza a szobádba, vagy a kertbe, esetleg a városba valahova, ha van kedved. Ma már nem kell dolgoznod, amúgy is nemsokára véget érne a munkaidőd. - mondtam komoly arccal Suwunnak, majd elindultam én is a szobám felé. Néhány lépés után megálltam, mert valamit kifelejtettem.
- Ja, és ha valaki nem úgy viselkedik, ahogy kéne, akkor szólj nekem, és elintézem. Viszlát mára!- mondtam a lánynak, majd hátat fordítottam, és folytattam utamat a szobám felé.

*A mai nap egyáltalán nem úgy sikerült, ahogyan terveztem. Ha hazaérek, az egész heti időbeosztásomat át kell dolgoznom. Ahelyett, hogy folytattam volna a már megszokott napirendemet, a kapitányom kihúz a rutinból, s gyakorlatilag egy teljesen új életet ad nekem. Megszoktam már a felelősséget, én felelősségteljesnek érzem és tartom magam. Azonban egy kutya teljesen más. Ő nem egy szánalmas emberi lény, vele nem játszhatom el azt, amit másokkal. Félek az átható tekintettől, ami felismeri valódi énemet. S félek attól, hogy valaki a nap 24 órájában mellettem lesz. Még ha nem is fogja figyelni minden mozdulatomat, nem lesz egy olyan szabad pillanatom sem, amikor az lehetek, aki valójában vagyok. A betegségemet egyszerre imádom és gyűlölöm, ezért valahol magamat is megvetem. Nem tudom eldönteni, hogy áldás, vagy átok. Hiszen egyik részről itt van nekem a legfantasztikusabb kard, Ssuritsubusu Kikan, ki az őrületből táplálkozik. Kétlem, hogy bárki más tudna kezelni egy olyan fegyvert, mint az enyém; hisz ő egy igazi ajándék. Azt hiszem, valahol mazochista is vagyok. Valami beteges perverzió lehet nálam, de van valami kéjes élvezet abban, amikor a sok gondolat, sok kép egyszerre áraszt el engem, s én tehetetlenül hallgatom, amit hallanom kell. Tudom jól, hogy csak az agyam vetít ki dolgokat a környezetemre, mégis… mégis találok benne élvezetet. Olyan, mint a drog. Mindig egyre többet ér erősebbet akarok belőle. S inkább akkor törjenek rám ezek az érzések, amikor egyedül vagyok, s senki nem szól rám, ha egy sarokban gubbasztok.
Más részről viszont elegem van belőlük. Néha tényleg fájdalmas, s olyankor úgy érzem, széthasad a fejem. Nincs az a kín, ami ezt felülmúlja, s nincs módszer sem, amivel véget vethetek neki. Vagyis… Most már van. Hiszen épp most simogatom a puha szőrét. Azt nem tudom, hogy végleg megállítja-e a rám törő kínt, s igazából nem is szeretném, hogy minden elmúljon. Egyszerre akarom a gyógyulást, s küldeném a fenébe a kapitányt a bolond elképzelésével együtt. Hisz nem gondolhatja, hogy ettől most minden szép és jó lesz. Azt hiszem kezdek tudathasadásos is lenni. Ezen a gondolaton magamban el is mosolyodok, hisz eddig a valódi személyiségem egy és ugyanaz volt. Csupán a maszkjaimat váltottam szükségszerűen. Mindenkinek mást kell mutatnom, ha meg akarom védeni magam. Azonban most tényleg két felé húz a szívem. A rutin kontra gyógyulás kérdése egy húzós téma; lehet, tényleg sikerül kettéhasadnom.
Egyik szememben a rémület, a másikban pedig az elégedettség fénye csillan fel; a kutya pedig mindezt felfogja, láthatóan megérti, miről van szó. Egyszerre látom a világ legbölcsebb teremtményének, s egy nevetséges dögnek, ám most az előbbi életszemlélet kerekedik felül, s elnyomja azt az énemet, amelyik nem akar gyógyulni. Egyenlőre.
A kutya megtalálója az, aki megszakítja a gondolatmenetemet. Kicsit fáj, hogy egy sérthető pillanatomban szól hozzám, de még idejében felhúzom a megszokott maszkom, ami mögött a valódi gondolataimat rejtegetem. S miután biztosítom arról, hogy jó kezekben lesz a kutya, valamint a kapitány is azt válaszolja a kérdésemre, hogy indulhatunk, a pórázt felkötöm a kutyára. Egész jól tűri, s nem ellenkezik, bár azért szomorúan felnyüszít, hogy nem kifejezetten szereti a pórázakat. De nem ellenkezik, s így megindulhatunk, hogy egy senkai kapun át hazautazzunk – persze miután levetettük póttesteinket.
Mikor már Soul Society felé haladunk, Watanabe megkérdezi, hogy adtam-e nevet a kutyának. Én még mindig a legújabb társamat nézem a szememmel, ám a kérdésre a kapitányoméba meredek.*
- Nem, még nem jutott semmi az eszembe. Nem vagyok valami jó névadó. - *húzom keserű mosolyra ajkaimat. Ez az állítás igaz volt, hisz az egyetlen dolog, amit valaha is elneveztem, az a zanpakuto-m volt. De az valahogy mégis más. Hisz annak igazából rájöttem a nevére. Igaz, szinte ordibált róla; egyértelmű volt, hogy a széttört tükör megfelelője.
Miután Soul Societybe érkezünk, s a 10. osztag felé tartunk, a kapitány még elmondja, hogy ma már ne álljak neki dolgozni. Most is érzem a kettéhúzást – egyik énem folytatni akarja a munkát, a másik pedig inkább a kutyával foglalkozna. De ha most nekikezdenék, akkor csak késő éjjelre végeznék, vagyis azt hiszem, ma kénytelen vagyok halasztani az egészet. Holnap talán sikerül kétszer annyi munkát elvégeznem, mint amennyit általában szoktam. Mindazonáltal a napi tevékenységlistámat át kell értékelnem. De nem ma. Ma már csak a szobámat akarom látni. És persze kitalálni, hogy hol fog a kutyám aludni.*
- Rendben, kapitány. - *hajlok meg utoljára. Hisz hiába tegeződünk, ettől a formalitástól én nem fogok elszakadni.*
- További szép napot. - *mosolygok, most kicsit kevesebb álcával, mint eddig. S már indulnék el, amikor a kapitány visszafordul egy megjegyzés erejéig. Jó kislány módjára csak biccentek, hogy aztán a szobámba érkezhessek. Most a „jobbik” énem győzedelmeskedett. Hiszen ez a helyzet kiváltotta belőlem azt, amitől sokáig féltem. Kérdés, vajon a továbbiakban melyik énem fogja elnyomni a másikat – s a kutyának milyen szerepe lesz ebben.*