Szivárvány Pláza

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Szomb. Nov. 26, 2011 9:25 am

Jótékonykodás és csillogás ~ Kössük össze a kellemest a hasznossal! ~

Egy héttel a bál előtt kaptam a telefont, hogy helyet kaptam azon modellek között, akik nemcsak részt vehettek az eseményen, de Jeanne De'paurte által tervezett ruhákban vonulhatnak fel a Pláza kifutóján. Ettől a remek hírtől még a könnyeim is kipotyogtak szemeimből, akár a hirtelen jött tavaszi zápor, és hirtelen támadt jó kedvemtől vezérelve a közelemben leledző perzsacicámat kezeim közé vettem és jó magasra tartva táncikoltam vele. Mivel kanapém mindig az utamba állt, ezért jobbnak véltem, ha doromboló macskapajtásomat hagyom, hagy kergesse párját. Helyette arra kényszerültem, hogy rózsaszín pizsamámból kibújjak, és az ünneplésemet megkoronázzam egy remekre szabott habfürdőzéssel. Illatos mécsesek és rózsaszirmok tengerében megmártózva merültem a habok mélyébe, elégedettségemet pedig egy hatalmas boldog sóhajjal pecsételtem meg. Alkalmam nyílt arra, hogy elmerengjek azon, milyen is lesz annyi közismert ember előtt felvonulni. Nem mintha nem lenne benne gyakorlatom, csak egyszerűen furdal a kíváncsiság, vajon sikerül-e elnyernem a tetszésüket. Rengeteget kell próbálnom, és gyakorolnom ahhoz, hogy azon a káprázatos szombati estén a száz százalékot nyújthassam. Belegondolva kezdő modellként rengeteget estem-keltem a színpadon, s annak tudatában, hogy egy év alatt mennyit fejlődtem, kijelenthetem, nem leszek elveszve. Azért kellemes borzongással tölt el a tudat, hogy egy ilyen híres divattervező ruháiban lejthetek kecses lépteket. Van olyan érzésem, hogy a színpadon állva még az idő is megáll majd körülöttem...

A napok teltek és múltak, én pedig képtelen voltam felfogni azt a tényt, hogy holnap eljön a várva várt nap, amelyre annyit készültem. A főpróbán bújhattam bele a csodálatos ruhadarabokba, és azokba a cipőkbe, amelyek ugyan gyönyörűen mutattak lábfejemen, ám annál kényelmetlenebbek voltak. Ennyi fájdalmat viszont tűrni kell, ha teljes pompában akarok ragyogni a show közben. Kipirult arccal vártam a színfalak mögött, a hatalmas sminktükör előtt elmerengve. Arcom minden egyes gödröcskéjét alaposan megfigyelhettem, és olyan értelmetlen dolgokon gondolkodtam, amiket már felidézni sem tudnék. Hirtelen az az emlékem ugrott be, mikor legelőször voltam meghallgatáson. Olyan félénken álltam ki a zsűri elé, hogy le mertem volna fogadni, nem fognak beválogatni. Azonban ugyan utolsók között az én nevemet is kimondták, így hatalmas kő esett le szívemről. Aztán a többi ment magától. Éppen ezért sokat köszönhetek Touma-nak is, hiszen ha aznap nem találkozom vele, talán sosem jutok el idáig.
A sminkmesterek hamarosan megérkeztek, nekem pedig semmi más dolgom nem volt, csak kényelmesen hátradőljek, és lehunyjam szemeimet. Imádtam közismert lenni. Azt nem állítanám hogy celeb vagyok, egyszerűen tudhattam magam mögött egy nagyobb tömeget, akik szerettek engem. Valaki azért mert remek külsőm van, valakik pedig a személyiségem miatt. Bármi is volt az oka, élveztem, hogy szeretnek. Talán épp azért mert ezt a fajta rajongást még nem volt alkalmam tapasztalni. Egyelőre úgy állok a dolgokhoz, hogy idollá akarom kinőni magamat. Ez pedig óriási feladat. Bármennyire is azt hinné a közember, hogy semmi dolgom sincs, csak „salátázni” és illegetni magamat, ez abszolút nem így van. A modellek élete nem habos torta, még ha annak is hiszik...
Az idők során rengeteget fogytam, éppen ezért az elmúlt egy évem küzdelmekkel telt, ráadásul megnehezítette utamat milliónyi apró, és nagyobb akadály. Folyamatos rosszullétek, és vérszegénység, valamint a stressz, amit nehezen tudtam kezelni. Igazából sosem tartottam magamat különlegesnek, egyszerűen arra hivatkoztam, hogy édesanyámnak köszönhetem, hogy továbbadta szépségét. Éppen ezért ilyen formában akarom meghálálni neki ezt. Hogy mindenkinek megmutatom, mégis milyen vagyok. Bár ez a törekvés sokszor visszaüt, és szíven vág, ha több embertől is visszahallom az „ázsiai Barbie” jelzőt. Pedig hajszínemen kívül minden természetes rajtam! Néha ettől meg teljesen elmegy a kedvem mindentől. Aztán meg fogom magam és legyintek. Hagy irigykedjenek...

A fények felgyulladtak, a többi híres modellel karöltve izgultunk, megbújva a díszletek mögött. Le nem fagyó mosollyal vártuk a pillanatot, hogy elindítsák a zenét, és szép libasorban elindulhassunk a színpad irányába. A színpad felé, ahol megtesszük azt a pár lépést, amely most többet jelentett mindennél. Hiszen nemcsak további sorsunkról döntött, hanem egy jó cél érdekében tesszük mindezt. A bemutató után a ruhákat elárverezik, és a pénzből beteg gyermekek kezelését biztosítják. Az ilyen gondolatoktól mindig megszakad a szívem. Épp ezért muszáj volt jól teljesítenem!
Hamarosan rám került a sor. Majdnem kiszakadt testemből szívem, annyira kalapácsolt. Mély levegőt vettem, és apró mosolyt produkálva arcomra léptem ki a fénybe. Vörös ruha volt rajtam, melyen elegáns strasszkövek ékesítettek. Tényleg úgy éreztem magam, mint egy fényes csillag. Ezt sugározni akartam a közönség irányába is, ezért egy pillanatra megálltam a kifutó végén, és sorban végignéztem a tömegen. Aztán ugyanolyan könnyedséggel irányt váltottam, és visszaindultam színpad mögé. Fel sem akartam fogni, egyszerűen képtelen voltam. Legszívesebben sírva fakadtam volna, de a bemutató végén még közösen is ki kellett vonulnunk. A tapsvihar és az a rengeteg vakuvillanás azt tudatta velem: sikerült! A show lezajlása után igazán megérdemlek egy finom pezsgőt, trécselgetve a szakmabeliekkel.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Vas. Nov. 27, 2011 2:30 am

Jótékonykodás és csillogás ~ Kössük össze a kellemest a hasznossal! ~

Azt hitte végre lesz egy szabad hétvégéje, és nem azzal kell töltenie a szabadidejét, hogy mindenféle szerződésében foglaltakkal kizsarolt megjelenésekre kényszerítik. De sajnos túl naiv volt mikor azt hitte, ezen a szombaton végre a saját kénye kedve szerint rúghat ki a hámból. Zsörtölődve hallgatta a menedzser előadását, mígnem elérkezett pontosan ahhoz a részhez, ami a programleírást takarta. Erre bezzeg egyből felcsillant a szeme, mert mégha valami jótékonysági hacacáréval van is egybekötve, egy divatbemutatóra naná, hogy eltolja a képét. Maximum majd olyan elegánsan lelép utána, mint az afterpartijáról tette.
- Kezdhetted volna ezzel is… muszáj mindig annyit kertelni? –mordult rá szegény öltönyösre, aki rögvest belekezdett a szokásos fejmosásba, miszerint persze, hogy mindent ennyire körbe kell magyarázni, hogy hajlandó legyen megmozdítani az úri seggét. Ismerhette már volna annyira, hogy egy ilyen alkalomnál nem kell könyörögni a jelenlétéért. De mindegy, lényeg a lényeg, megpróbálja beiktatni a szoros hétvégi menetrendjébe…
A menedzser azonban a tapasztalatokból kiindulva nem bízott benne, így már szombaton kora délután ott szobrozott Daemon nappalijában, hogy biztosan ne szökhessen el. Tudta, hogy délnél előbb úgysem számíthat arra, hogy előmászik a hálóból, így elég, ha akkortól kezdve figyeli árgus szemekkel, hogy ne tűnjön el a látóköréből. Daemon pedig ezerszer megbánta a napot, amikor kulcsot adott neki a házához… de hiába tiltakozott, nem hagyták békén, míg a mitugrász nem tudhatott egy másolatot a kezei között. És azóta rendesen ki is használja… és hol marad így a magánélethez való joga? Felettébb nem kellemes arra ébredni, hogy a konyhaasztalhoz lehuppanva egy bögre kávéval, egy szemüveges pingvinnel találod szemben magad, aki minden mozdulatodat figyeli. Szemöldökrángatózva igyekezett ignorálni a zavaró tényezőt, és vonult el, hogy elvégezhesse a reggeli rituáléit, így ebédidő tájt elmúltával. Lassan csak megszokja majd, de mindenesetre roppant idegesítő tud lenni, hogy így belemasíroznak a személyes terébe. Az meg pláne, hogy ennyire nem bíznak benne… Jó, tudta ő nagyon jól, hogy előszeretettel térül el hirtelen ötlettől vezérelve a napirendtől, de amire azt mondja, hogy IGEN és nem mellesleg csinos bigékről van szó, akkor tényleg ott lesz. Csak vissza kéne gondolnia… egyszer sem mondott határozott igen-t olyanra, amit aztán szépen annak rendje és módja szerint el is mellőzött. És még ő nevezi magát a menedzserének… Zsörtölődve kaparászta össze magát csiga tempóban, nem foglalkozva az odalenti hívatlan vendégével. Találomra kiválasztott egy öltönyt a gardróbból, és bújt bele, hogy lecsekkolhassa magát a tükör előtt. Az egyetlen dolog, ami csorbított megjelenésén, ami mellesleg semmi kívánni valót nem hagyott maga után, az az átkozott csilingelő macskamadzagja. Mióta rásózták már számtalanszor fordult meg a fejében, hogy fogja, és nemes egyszerűséggel lenyisszantja, de valahogy sosem tudta megtenni. Biztos volt benne, hogy valami mágiával van összevuduzva, mert nem gondolta volna magáról, hogy ennyire babonás, a szerencse-balszerencse dolgot illetően. Így nem tehetett mást, mint betuszkolta a mandzsettája fölé, és rágombolta az ingujját, hogy véletlenül se kerüljön szem elé. Miután már úgy vélte semmi kivetnivalót nem talál, unottan sétált le a nappaliba.
- Kapard össze a segged, kajálni akarok. Nem akarok éhen halni azokon a nyúlfarknyi vackokon, amikkel ott kiszúrják az ember szemét. – kapta fel a kabátját és kocsi kulcsát a bejárati ajtó mellől. – És zárd be magad után az ajtót… -szólt hátra mielőtt kicammogott volna a kocsijához, hogy beszállva felnyomja a fűtést, és keressen valami elviselhető zenét, míg határidőnaplója is végre ideér.
Békés kajálását is pont akkor szakították félbe az indulásra nógatással, mikor már épp megszerezte volna az egyik pincérnő számát. Ebből viszont nem engedett… csak azután volt hajlandó felemelni a hátsóját az étteremből, mikor már a kezében volt a telefonszám. Mindig jó ha van talonban egy-egy lehetőség ínségesebb időkre, mikor a meló miatt nincs ideje eljárni éjszakánként. Végül nagy nehezen még épp időben érkeztek meg a plázába a menedzser nagy megkönnyebbülésére. Daemon kapásból az első sorban foglalt helyet, hogy minél jobb rálátást nyerjen az előtte felvonuló modellekre. Bár nem mindegyik tetszett neki igazán. Jó, ő is volt fotómodell, tudja, hogy figyelnie kellett arra, hogy hogy néz ki, de azért egy ilyen csontkollekcióval nem biztos, hogy szívesen múlatná az idejét. Semmi kedve se lett volna amiatt visszafogni magát, nehogy kettétörje valamijét. De ezt most inkább nem részletezném. Mikor már épp kezdte volna feladni, és látványosan unatkozni a felhozatalon, egy egészen csinos szöszi sétált ki elé valami vadítóan vörös göncben. Azonnal meg is jegyezte az arcát, hogy utána esetleg becserkészhesse. Elvigyorodva konstatálta, hogy a végén mégsem megy haza innen üres kézzel, ám ettől függetlenül továbbra is alig várta, hogy vége legyen már ennek a puccvillogtatásnak. Szinte az elsők között állt, fel és vonult át a fogadóterembe, hogy megkereshesse a kinézett áldozatát. Nem igazán volt ínyére az elé táruló látvány… csak ezek a csontkollekciók, és az általuk bemutatott ruhákra áhítozó korosodó pénzeszsák banyák bájologtak magukat kéretve.
- Áh, Daemon-san, de örülök, hogy itt látom! –támadta be az egyik fő szponzora. Magára erőltetve egy műmosolyt fogott vele kezet.
- Én is örvendek! Egy ilyen meghívást nem utasíthattam vissza, hiszen ha már megtehetjük segítsünk, nemigaz? – tette meg a szokásos tiszteletkört. Annyira még ő sem volt hülye, hogy a saját szponzoránál elvágja magát… Mindenesetre kezdett instant hányingere lenni a helyzettől, így marhára örült neki, mikor szabadkozva otthagyták, hogy még másokat is üdvözölni kell. Rövidesen azonban hálaég pillantotta kiszemeltjét a hidegtálas asztal előtt. A mellette elhaladó pincér tálcájáról lekapva két pohár pezsgőt lépett oda hozzá.
- Ennyi puccos vén pávát egy helyen… -szólalt meg félhangosan- Bármennyit fizetnének sem csókolnék nekik kezet. –morgott tovább, majd bízva abban, hogy felkeltette a lány figyelmét, az orra alá tolta a pezsgőspoharat. – Inni? –kérdezte közömbösen. Komolyan nem akarta elhinni, hogy ez az egyetlen lány az egész teremben, akit szívesen megfektetne. Már bánta, hogy ilyen elhamarkodottan igent mondott az estére. Jó lenne mihamarabb lelépni innen, de ahhoz be kéne fűzni ezt a virágszálat.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Kedd Dec. 20, 2011 3:55 am

Jótékonykodás és csillogás ~ Kössük össze a kellemest a hasznossal! ~

Eléggé stresszes voltam, hogy a bemutató után nem vehettem le a gyönyörű vörös ruhát, hiszen többet ért, mint az egész életem. Márpedig ha nem akarom kirúgatni magamat a jelenlegi cégtől, akkor muszáj lesz odafigyelnem rá. Amilyen kétbalkezes vagyok pedig könnyen megeshet, hogy leöntöm magamat a pezsgővel, vagy hasba könyökölöm a pincért, minek eredményeképpen a ruhán landol az a krémes sütemény, amivel percek óta szemeztem. Jól tudtam, hogy nem lett volna óriási baj, ha egy-egy süteményt elfogyasztok, de tudom magamról, hogy nem ismerek eleget. Az alakomra meg szükséges volt figyelni. A kritikusok meg pár dekát is simán észlelnek, hiszen nem úgy áll a ruha, buggyan, vagy épp elcsúszik. Akkor meg ismét lőttek a karrieremnek! Szóval az életem nem habos torta...
Mindenesetre apró nehézségeimmel igyekeztem a legmosolygósabb formámat mutatni. Tényleg nem volt rossz kedvem, csak egyszerűen féltem attól, hogy baja esik a ruhának. De talán egy röpke másfél órát kibírok benne. Aztán pedig utoljára felállunk a pódiumra, illegek egy sort, elárverezik és végre átöltözhetek kényelmesebb koktélruhába, amit annyira nem is kell majd féltenem, hiszen az enyém. Viszont van annyi remek mosoda a környéken, még ha le is enném magamat, könnyedén megúsznám a balesetet is. Nem úgy, mint ebben a habos csilli-villi hacukában. Idegesen igazgattam a sminkemen, olyan szinten, hogy a legvégén még a hajamat is sikeresen összeborzoltam, így szükséges volt a mesterember beavatkozása is. A gyöngyös csatokkal felfogta, aztán mehettem ki a nép közé, hogy fújjak egyet. Vagyis gondolták a többiek, de abszolút nem találtam jó ötletnek. Szívesebben ücsörögtem volna a ruhában ott a tükör előtt, hiszen tudtam, ott biztosan nem eshet bántódása. Ám minden modelltársam olyan önfeledten kacagott és igyekeztek a parti közepébe, hogy kénytelen voltam velük menni.
Kissé olyan érzésem volt, míg eljutottam a svédasztalig, mintha egy Pac-man játékba csöppentem volna. Igazából mindentől féltettem a ruhát. Alig mertem hozzáérni az emberekhez. Nem balerinának készültem, de néhány mozdulatomat még azok is megirigyelhették volna. Biztosan nevetségesen nézhetett ki a produkcióm a nézelődők számára, de a fene sem bánja. Az volt a lényeg, hogy épségben maradjon a rajtam ékeskedő ruhadarab. Küldetésem sikerrel zárult, óriási kő esett le a szívemről, ahogy az asztalhoz érkeztem. Onnantól pedig már nem számított semmi, felőlem maga az amerikai elnök is inthet nekem, biztosan visszaintek, hogy hogyha valamit akar, akkor jöjjön ide. Nem kell több szívinfarktus közeli élmény. Egy szusszanásnyi idő múltán aztán kiszúrtam egy felém közeledő pincért, s a tökéletes pillanatban levettem az ezüst tálcáról egy pohárka pezsgőt. Annyira nem szeretem a szeszes italokat, de mit tehet az ember egy ilyen elit helyen? Elvegyül. Iszogatja a kis pezsgő itókáját, önfeledten hahotázik, és rágcsálja a koktélrákját. Valahogy nehezen ment megszoknom ezt a VIP viselkedési normát. Nem azt mondom, hogy sosem volt alkalmam gyakorolni, hisz szüleim is nemesi körökből származtak, de az ilyen eseményeken csak feszengek. Meg is szóltak anno milyen egyszerű vagyok. Mégis mit cifrázzak azon, hogyha az elmúlt héten nem történt semmi extra? Vajon árulnak olyan szótárat, amiben a felsőbb körök szókészlete áll? Az internet csodás találmány, majd unalmas óráimban felütöm a laptopomat.
Ahogy unalmamban elkezdtem valami kaszinótojásra hajazó apró étket majszolgatni, hirtelen egy kemény férfihang szólalt meg mögöttem. Először azt hittem csak körülöttem beszélgetnek, de aztán világossá vált, hogy engem invitálnak iszogatásra. Megtömött jobb orcámmal pillantottam fel az ismeretlenre, arról is megfelejtkezve, hogy teli van a fejem kajával. Hirtelen kikerekedett szemekkel csaptam számra, és gyors mozdulattal elfordultam tőle. A lehető legszélsebesebben akartam lenyelni a falatot, aztán megköszörülve a torkomat igyekeztem helyrerázni magamat.
- Ümm, aaa... elnézést. Ez elég kellemetlen. Ja! Köszönöm, elfogadom.
Hadartam össze minden sületlenséget. Éljenek a hirtelen jött események. Mennyire cikivé teszi az embert. Főleg engem... annyira bénán jött ki ez az egész, hogy menten el akartam süllyedni szégyenemben. Biztosan kívülről is meglátszott, mert úgy éreztem, hogy mindjárt kidurran a fejem, olyan hirtelen elárasztott a meleg. Amíg pedig az ismeretlen személy elfordult, hogy innivaló után nézzen, volt időm tényleg az e világba visszatérni. Hiába akartam elveszni valahol a Jupiter környékén, jobb ha nem égetem tovább magamat. Egy pillanat múlva ismét előttem voltak azok a világító szemek, amihez hasonlót még nem nagyon láttam. Első gondolatom az volt, hogy ő is valami híresség, mert az ilyen szépfiúk biztos nem a halpiacon dolgoznak. Következőleg meg a hajánál ragadtam le, ami olyan iszonyatosan szőke volt, hogy nem hittem a szememnek. Vajon hatalmas tuskó lennék, megkérdezném tőle festi, vagy tényleg ilyen a természetes hajszíne? Viszont ha az utóbbi, akkor meg tuti félvér. Még sosem találkoztam olyan japán japánnal, aki ilyen lenne. Igazából sosem jöttek be az ilyen típusú pasik, de ebben az ürgében volt valami olyan akármi, ami brutálisan hatott rám. Csak nem értettem, mi. Egy kölni csak nem csavarja el ennyire a nő fejét. Áh, ez valami belső erő lehet, amit én úgysem értenék meg. Bármi is volt az oka, én olyan szépen elnézegettem az arcát, hogy még talán azt sem vettem volna észre, ha az orromba nyomja a poharat. Nem is tudom, minek köszönhető hogy feleszméltem.
- Elnézést, baromira elbambultam! Köszönöm!

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Szer. Dec. 21, 2011 12:04 am

Jótékonykodás és csillogás ~ Kössük össze a kellemest a hasznossal! ~

Most, hogy így közelebb volt hozzá, még jobban fel tudta térképezni a még mindig a vörös ruhában feszítő csajszit. Volt is rá bőven ideje, mert megszólítottjának idejébe telt, mire némi épkézláb mondandót ki tudott nyögni. Hátsójával az asztalnak támaszkodva várta míg kiszenvedi magát a kajával, hogy aztán valami jelentéstartalommal nem igazán bíró kommentárral szúrja ki a szemét.
- A magadfajtákat úgyis folyton éheztetik nem? –fűzte hozzá az előbbi tömött szájú malőrhöz, miközben hanyagul végig is mérte még egyszer, hogy vágják miről beszél. Ezért nem szeretett modellekkel randevúzni, mert igaz, hogy dekoratívak, de még kajálni sem lehet őket elvinni, mert ott hisztiznek egy pohár ásványvíz fölött, hogy ha levegőt vesznek, akkor is meghíznak. Olyankor bánja meg mindig, hogy a nagyközönség előtt ismeretes a korábbi fotómodell karrierje. Azt hiszik, hogy tökéletesen átérzi a helyzetüket, és folyton ezzel fárasztják, hogy milyen nehéz a modellek élete. Igazság szerint a töke tele volt már vele, hogy folyton azt kell hallgatni… egyrészt nincs ráírva a képére, hogy „lelki szemetesláda” másrészt meg tökéletesen azt eszik amit akar, mert sportol… Ergó ezzel el van intézve a formában tartás, és nem kell csodákat remélni mindenféle bogyótól meg önsanyargatástól. De feleslegesen bosszantja magát előre már megint ezen… ráér erre akkor is, mikor a csajszi magától rákezd. Viszont ő továbbra is csak ácsorgott előtte és pislogott, mint borjú az új kapura. Ebből azt szűrte le, hogy valószínűleg elég alacsony az ingerküszöbe a „speciális adottságára”. Nem baj, legalább könnyebb dolga lesz. Mindenesetre már kezdett zsibbadni a keze, amiből még mindig nem vették el a pezsgőt, így türelmetlenül lóbálta meg egy kicsit az orra előtt, hátha ettől észbe kap.
- Hahó…akkor kell vagy nem? –morrantotta el magát, aztán a választ csak egy lemondó sóhajtással kommentálta. Kezdett olyan érzése lenni, hogy őt se az eszéért szeretik. Bár ez tapasztalati szerint nem újdonság. Az okos nő veszélyes… nem is kezd ki vele, kivétel ha túlságosan is csinos és mindenképp magáénak szeretné tudni a trófeát. Miután végre kivették a kezéből a poharat, a sajátját nekikoccintva megejtett egy gyors formális bemutatkozást.
- Daemon vagyok, és marhára le akarok lépni innen… -emelte meg a poharát, majd fenékig húzta. Alighogy letette az asztalra, máris elkezdett körbe járni a szeme a teremben, hogy honnan szerezhetne még egyet, de a pincérek mind a terem másik végében tébláboltak. Utánuk menni meg nem fog… ha már egyszer vendég. Addig is, hogy némileg elűzze unalmát, amit becserkészendő prédájának szótlansága okozott, hátrapillantott az asztalra, amin egész eddig támaszkodott, hátha talál rajta valami számára is ehetőt. Halovány fintorral az arcán konstatálta, hogy valószínűleg útba fog ejteni még egy rendes éttermet is a mai este folyamán, ha nem akar éhen halni. Az egyetlen dolog, amiben megbízott ezek között a furcsa kinézetű ételnek csúfolt dolgok között, az az összetéveszthetetlenül szilvával töltött hússzeletnek látszó fogás közvetlen mögötte. Nem is tétovázva maga elé kapott egy kistányért, és kiszolgálta magát belőle.
- Mindig ilyen bőbeszédű vagy, vagy csak az én megtiszteltetésemre hallgatsz ennyire? –eresztett el egy újabb megszólalást két falat között. Valamivel csak meg kéne törni a jeget, mert különben még hajnalig itt kell, hogy szorongassa a hidegtálas tányért. –Tetszik a ruhád… -fűzte még hozzá, ámbár valószínűleg egyértelmű, hogy inkább a ruha által kevéssé takart vagy netán kiemelt idomok nyerték el a rokonszenvét. Egyértelműen férfiből volt, méghozzá a rosszabbik fajtából. De ezt sosem tagadta, neki tökéletesen megfelel ez az életmód, amíg eléri azt, amit akar.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Pént. Dec. 23, 2011 3:49 am

Jótékonykodás és csillogás ~ Kössük össze a kellemest a hasznossal! ~

Csak pillanatokkal később jutottam el arra a szintre, hogy elméletben tudjak reagálni az ipse előző beszólására. Ha még a 'magamfajta' jelzőt nem is figyelem... én abszolút nem éhezek! Akkora baromság ez a beskatulyázás. Csak azért, mert meg van szabva egy xy súly még nem kell egy nap egyszer ennem. Ezt az olyan modellek csinálják, akik hajlamosak a hízásra. Én pedig vagyok olyan szerencsés típus, hogy bármikor ehetek. A titok nyitja csupán annyi, hogy többször, de kedveset. Ennyi, a mértéktartás. Az ilyen vacak szövegekkel az agyamra tudnak menni. Még szerencse hogy nem vagyok az a fajta lány, aki ilyen apró beszólogatások miatt eget rengető hisztiket csapnék. Pedig megtehetném. Aztán pedig nem kéne ennek a langaléta ürgének azon nyávognia, hogy el akar innen menni. Különben is, azt sem tudom ki ez, gondolom mások se nagyon ismerhetik. Ha meg igen, akkor nagyon különböző rétegből jöhetett. Lehet épp ezért van ez a súrlódási felület is kettőnk között. Hamarosan a nevét is megtudom a „Miszter Morgásommalelrontomakedvedet” ficsúrnak. Hát a hangzásából le is szűröm, hogy tökre hozzá illő. Nem is tudom miért, de ez a jellem annyira ismerős, csak fogalmam sincs melyik ismerősöm hasonló kaliberű.
Miután végre elveszem tőle a poharat újból zseniálisra szabott gúnyolódást kapok kézhez, amit legszívesebben bravúrosan megtapsolnék. Nem tudom, hogy ő hogy állna hozzá a dolgokhoz, ha mondjuk csendes magányában, falatozva valami zsíros vackot egyszer csak rárontana az FBI. Szerintem ő is csak kukán nézelődne maga elé egy darabig.
- Ha igazat akarok mondani, akkor nem. De fölöslegesen sem fogok fecsegni...
Főleg ezek után. Nem tűröm, hogy ilyen stílussal beszéljenek velem. Legalább villanthatott volna valami mosolyt, akkor én nem veszem ezt az egészet olyan véresen komolyan. De így... hát, öregem, most nagyon mellényúltál.
- Eh, lehet hogy szép, de minél előbb meg akarok tőle szabadulni. Többet ér, mint az egész életem... már csak az kell, hogy foltos legyen vagy valami...
Néztem le a ruhára sóhajtozva. Ahogy meg ismét elképzeltem a jelentet, mikor rácsöppen valami kaja vagy ital, menten lesápadtam. A lelkem távozna el a helyéről, ha tényleg ez történne. Bár ha mindent számításba veszek, lenne kivel menekülnöm. Úgyis ez a mufurc Daemon úrfi azt hajtogatta. Nagyon remélem, hogy gyors járműve van, de lefogadom, hogy biztos nem egy apró Smart kocsival érkezett. Az elég viccesen venné ki magát.
- Ha nem vagyok tolakodó, akkor megkérdezhetem, hogy hogyha ennyire unod az egészet, miért jöttél el? Csak nem te is muszájból vagy itt?
Törülgettem meg szám szélét egy szalvétával, aztán újabb nézelődést kíséreltem meg az ételek felett. Valahogy nem volt olyan, ami ízlett volna, mind apró vacak, amiket nem is szeretek. Fintorogva simítottam végig egy göndör, szabadon hagyott tincsemen, aztán kétségbeesetten pillantottam ismét a férfira.
- Nem értem, minek ez a sok flancos apró bigyó. Szívesebben ennék rendes ételt...
Sóhajtottam. Már csak azért is nyilvánvalóvá teszem, hogy szeretek enni, és nem vetem meg magamtól. Jó, ha mindenki tisztában van azzal, hogyha vacsorázni hívnak, kieszem őket a vagyonukból! Jó, csak viccelek, de biztos nem zöldségeket ropogtatnék. A fehér húsok különben is egészségesek. Tudom ám, mit szabad és mit nem.
- Az én nevem Kamilia Yumi, és úgy látom 20 perc múlva fent kell teremnem a színpadon. Elárverezik a ruhákat, és a begyűjtött pénzt kórházaknak adják. Nemes gesztus, bár gondolom tudod, miért vagy itt...
Mosolyodtam el, miközben belehörpintettem a pezsgőbe, és az utolsó kortyot is lenyeltem. Jólesően letettem magam mellé az asztalra, aztán ahogy ismét az ennivalók felé terelődött a figyelmem csak forgatni tudtam a szemeimet. Van egy olyan érzésem, hogy elérem azt elinvitáljon Daemon vacsorázni. Veszteni nem vesztek sokat, ha nem maradok itt a parti végéig. Társaságom sincsen, csak unatkoznék az egyik sarokban. Táncolni nem szeretek, így maradt az a terv, hogy a licit után átöltözök és szép szolidan lelépek erről a giccses helyről. Persze szép, és nemes dologért küzdenek ezek az idősödő nemesek, de sajnálom, én nem érzem magamat idetartozónak...

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Vas. Dec. 25, 2011 5:25 am

Jótékonykodás és csillogás ~ Kössük össze a kellemest a hasznossal! ~

- Pedig ez a partik pont arra valók, nézz csak körbe… -intett fejével a tömegbe a fecsegésről szóló kommentárt hallva. Pont ezért is utálta őket elsősorban, mert boldog-boldogtalan szponzorával és iránta érdeklődő híresebb emberrel kellett kezet ráznia, és bájosan trécselnie pár szót. De néha muszáj megerőltetnie magát, mint például most is, ha szeretne már végre elérni valamit. Eltelik egy kis időbe, mire megtalálja azt a hangnemet, amivel célt érhet egy-egy lánynál, szóval úgy csinált mintha figyelne a hatalmas problémáira.
- És akkor a nyakadba varrják, ha valaki rálehel, míg rajtad van? Hát ez elég szívás… - mutatott némi tőle telhető együttérzést a dologgal kapcsolatban. Ő általában örökbe szokta megkapni a szponzor ruhákat, vagy pedig amit mindenféle tévés vetélkedőben adnak rá, arra nem kell vigyáznia. Szép is lenne, ha azt várnák el tőle, hogy minden porszemtől megkímélje a nadrágját, mikor a földön kell kúsznia valami idióta feladat keretében. Jah, részéről pedig az a szívás, hogy harcművészeti kvalitását sem rejtette véka alá, így előszeretettel kerül olyan felettébb nem kívánatos szituációkba, mikor bemutatót kell tartania belőle. Emlékszik, mikor egyszer majd másfél méter magasról akartak lerúgatni vele egy szivacs figurát egy oszlopról. Azért ez nem igazán így működik… Ha nem tud rendesen bemelegíteni, akkor csúnyán meg is húzhatja magát. Emlékszik akkor is ez történt, és alig bírta ki a műsor végéig, hogy utána kimehessen egy jó nagyot káromkodva adja az öltözőtükör tudtára, hogy sajog a hátsója. Még szerencse utána edzésre ment, és kinyújthatta a húzódást, különben másnap felettébb morcos lett volna. Bár az ilyeneken legalább hamar túl van… azt még kevésbé szerette, mikor órákon keresztül kérdezgették mindenféle bájos álszentséggel megcsavart kérdéssel. De korábban kell ahhoz felkelniük, hogy Daemonból bármiféle értékelhető információt kiszedjenek a magánéletére vonatkozóan azon kívül, hogy van egy macskája, akit már be is mutatott, a hivatalból kénytelen-kelletlen vezetett blogján. Olyan jól elmerengett magának azon, hogy vajon erről is írnia kell-e majd, hogy hirtelen nem is esett le neki, hogy szófukar virágszála megint megtisztelte pár sorral.
- Talált süllyedt… bár azt hiszem ez elég nyilvánvaló. Átkozott szerződések.,. –sóhajtott egyet lemondóan, miközben megint táplálkozott egy sort, mert valahogy ezektől a vackoktól nem érezte kevésbé éhesnek magát. És legnagyobb meglepetésére ezzel nem volt egyedül. Meglepettségében kicsit elkerekedett szemeket meresztett a lány, miközben az hidegtálakat piszkálta.
- Nocsak, egy lázadó porcelánbaba?... –jegyezte meg magának halkan, hogy a másik ne hallja. Ez csak amolyan önmagának címzett helyzetkommentár volt, aminek épp csak adott egy kis hangot is. Arról meg meg is feledkezett, vagyis jobban mondva nem érezte hiányát, hogy a lány eddig még nem mutatkozott be. Nem tervezett hosszú ismeretséget kötni, de végülis azért ez az illemhez tartozik. Bár volt már rá példa, hogy eme aprócska részlet is homályban maradt. De nem igazán vágta földhöz, sőt így még könnyebb megfeledkeznie az egészről, nincs, ami többé tegye az egészet a számára megszokott jelentésétől.
- Jah, útközben belém verték, hogy legyen mivel smúzolni a szponzoraimmal. –fintorgott egy sort. Az viszont kevésbé tetszett neki, hogy virágszálnak még jelenése van, tehát további örökkévalóságnak tűnő perceket kell eltöltenie ebben a giccses pokolban. Erősen elkezdte mérlegelni, hogy ér-e neki ez az egész annyit, hogy megvárja míg végez, de ahogy ezen bambulva törte a fejét összetalálkozott a tekintete a menedzseréével. Abból egyértelműen azt olvasta ki, hogy valószínűleg nem fogja hagyni most azonnal lelépni… Daemont ez nem érdekelte volna különösebben, ha nem zsarolták volna meg azzal, hogyha nem tölt el annyi időt itt, amennyi a menedzser szerint elég, akkor a nyakába sóznak egy olyan tévéműsor felkérést, ahol az a cél, hogy minél szebb nővé sminkeljék és öltöztessék át a szerencsétlen delikvenseket. Ennek elkerülése viszont bőven megért annyit, hogy igyon még pár pohárral, hátha akkor gyorsabban telik az idő.
- Én fél óra múlva lelépek… kint áll a parkolóban egy fekete Jaguar, ha ott leszel, jöhetsz. –fogalmazta meg a roppantul udvarias, és lovagias ajánlatát, miközben felhörpintette az újabb, mostmár csak alkoholmentes -lévén kocsival jött és óhajt távozni- pezsgője utolsó cseppjeit. –Most viszont halaszthatatlan pofavizitem van, szóval fontold meg… -intett neki, aztán ott hagyta, és elkezdte a háta közepére se kívánt tiszteletköröket leróni, hogy minél előbb túl legyen rajta. Pár perc után viszont már azt érezte leszakad az arca a sok felesleges mosolygástól. Azt hitte sosem fog letelni az időlimit, amit megígértetett vele az a zsarnok menedzser, így szinte másodpercre pontosan állt meg előtte karbatett kézzel.
- Az alku, az alku… én léptem. –nézett rá sötét tekintettel, majd kikérte a kabátját a ruhatárból, és megkereste a kocsiját. Nekitámaszkodva a kocsi oldalának vette elő a telefonját, hogy megnézze nem hiányzott-e valami keresetlen ismerősének, hogy elüsse azt a néhány percet amit még hajlandó várni a lányra. Mostmár őszintén remélte, hogy fel is fog tűnni…

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Pént. Dec. 30, 2011 8:35 am

Jótékonykodás és csillogás ~ Kössük össze a kellemest a hasznossal! ~

Még mindig nem tudtam napirendre térni Daemon-nal kapcsolatban. Tuti valami lelki baja van, hogy ilyen mogorva. Egyszerűen nem fér össze a kettő dolog. A kettő, ami azt rejtette magában, hogy elsősorban jóképű, és nem pont japán jellemekkel van megáldva. Vagyis ezt én így láttam. Más pedig, azaz a kettes számú tény: modor. Hújaj! Hacsak egy kicsit is lazábban venné a dolgokat, és néha megpróbálna MOSOLYOGNI, azzal mindenkit simán le tudna kenyerezni. Nem pedig az lenne, hogy csak muszájból lebzselnek körülötte az emberek. Sajnálom azt a staff csoportot, akik őt fogták ki. Pláne a menedzserét, vagy a titkárnőjét, vagy minek is nevezzem. Jó, nem szidom tovább, hiszen biztos vannak neki is szerethető pontjai. Csak a sok negatívum háttérbe szorítja. Különben is, nem is értem, minek akadok ki ennyire rajta. Van olyan érzésem most látom először, és utoljára. A fenébe kattogok rajta ennyit. Biztos az teszi, hogy valakire annyira, de annyira emlékeztet. Csak tudnám már végre, hogy kire!
Mindenesetre meglepettem vettem tudomásul, ugyan „kissé” faragatlanul, de elhívtak magukkal. Egy párat pislogtam is miatta, ám jó érzéssel töltött el. Mondtam én, hogy ott vannak benne azok a pluszok is! Egyszerűen betudtam annak, hogy nehezen fejezi ki magát. Vannak ilyenek. De még mennyi! Ráadásul az is kiderült, hogy nem Smart kocsija van. Szerencsére! De azért jót nevettem volna, ha mégis... áh buta képzelődéseim, a sírba kergetnek. Viszont ahogy szépen faképnél hagytak, jobbnak véltem, ha lenyelem az utolsó kortyokat, és a maradék falatokat, aztán nekivetekedtem azon feladatnak, hogy óvatos mozdulatokkal meginduljak a színpad irányába. De örültem volna, ha ismernék pár ninja trükköt, aminek köszönhetően úgy mászhattam volna a falra, hogy nem esik baja ennek a... ruhának nevezett terrornak! Lényegében jobb ötlet híján azonban arra szántam magamat, hogy hangos bocsánatkérések sorozatával előre nyomulok, és nem szándékoztam belefutni egyetlen egy pincérbe sem. Tervem tökéletesen futott, egy-egy apróbb malőrt megelőzően. Még mák, hogy csak a vállak koccantak. Inkább nekem törjön be a fejem, mint a bálozó ruhaköltemény szakadjon szét...
A licit egészen érdekesen sikeredett. A végén kiderült, hogy igazából nem is a ruha miatt dobálták felénk a nagyobbnál nagyobb nullákkal ellátott öt-hatjegyű számokat. Ha minél szebben mosolyogtál, akkor meggyőzted őket. Főleg a legidősebb férfiakat. Milyen tipikus... végül is nem érdekelt. Csak az volt a fontos, hogy minél több pénz összegyűljön. Na meg nem utolsó sorban, hogy megváljak ettől az isten átkától. Ezek után meg jöhetett az igazi áldás: ÁTÖLTÖZÉS! Milyen gyönyörűen csengett ez a szó. Modellek édesded álma, és kedvenc szavacskája. Ha másoknak nem is, de nekem azzá vált. Nem tudtam több nyelven, csak japánul és angolul, meg valamit összekarattyoltam franciálul, de ha még tudtam volna, több nyelven is köszönetet mondtam volna az égieknek, hogy minden rázós eset elkerült. Ezek után meg jöhetett a várva várt koktélruhám, amit olyan alapossággal választottam ki a butikban, hogy kész gyönyör volt viselni. Valamiért mindig is irtóztam a lila színtől, viszont ez a habos csoda totál elnyerte a tetszésemet. Na meg aztán hétköznapokra nem szoktam ilyen jellegű hacukákban randalírozni az utcákon. Szóval az adódó alkalmakat ki kell használni.
Friss üdeséggel, újul erővel zakatolt végig agyamon az a gondolat, hogy nekem egy bizonyos fekete Jaguar-t kéne megkeresnek az oltári nagy parkolóban. Kissé aggodalmasan rontottam ki az épületből, pedig úgy terveztem, hogy finom nőiességgel, bájvigyorral arcomon intek, és fordítok hátat a tömegnek, és menedzseremnek, de ez van, ha nagyon sietek. Elfelejtek gondolkodni. Mindegy, agyalok a következményeken majd másnap, vagy teljesen beszámíthatatlan pillanatomban. Komolyan elgondolkodtam egy percen azon, felkeresek valami híres ninját és megkérem okítson ki. Biztosan ujjongana egy buta Barbie-nak... na szépen le is oltottam magamat, de mindegy.
- Fekete Jaguar, fekete Jaguar... basszus, ebben a töksötétben minden második kocsi lehetne fekete, ráadásul Jaguar!
Nézelődtem lefelé, hátha megpillantok valami macskára hajazó emblémát. Kívülről biztos vicces látvány lehettem. Pedig mennyire azt akarom, hogy ne nézzenek szőke libának, erre tessék. Folyton kellemetlen szituba kergetem saját magamat. Ilyen az én szerencsém. Na meg olyan, hogy pár méterre előttem egy szőke kobakot szűrtem ki a pislákoló lámpa alatt. Hihetetlen hogy nem telik annyira, rendes világítás legyen az utcákon. Ámbár mielőtt még belekezdenék magánakciós politikába, elkezdek kocogni, és igyekszem kikerülni a bukkanókat és gödröket, amik a sötétben megbújhatnak. 10 centis sarokkal nem kellemes az esés. Főleg nem aszfalton.
- I... ihh... ihtt va... vaahagyok. Bohocsi, csak... höö... kipurcanok...
Ereszkedek görnyedve előre, hátha sikerül kifújnom magamat. Durvábban kifáradtam, mint egy reggeli kocogásban.
- Ha... ezért is cikizni merészelsz... komolyan nem állok jót magamért.
Mondom fenyegetően és mutatóujjamat feje felé hegyezem. Kipirultan fáradságtól és zavartól igazgatom meg másik kezemmel szemembe hulló rakoncátlan tincseimet.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Pént. Dec. 30, 2011 9:28 am

Jótékonykodás és csillogás ~ Kössük össze a kellemest a hasznossal! ~

Szerencsétlenségére, a mukahelyi telefonja került először a kezébe, így rengeteg keresetlen üzenet várta a postaládájában. Mindenféle ismerős cégek állásajánlatai, amiket igazából a menedzserének kellene megkapnia, a főnökök mégis küldenek mindenféle giccses email-t neki is, hátha szívesebben fogadják el az ajánlatukat. Most épp valami sportszereket gyártó cég kérte fel reklámfotózásra, ahol mindenféle retekdrága golfütőket kellett volna reklámoznia. A golf valahogy sosem volt az ő sportja. Mindig is úgy látta maga előtt, mint a korosodó és kopaszodó idejükkel nem tudják, mit kezdhetnének sok felesleges pénzzel rendelkező fószerek sportnak nevezett időtöltése. És mivel ebből rá egyértelműen csak egy, gyengébbek kedvéért az utolsó pont volt érvényes, ezért semmi ingerenciát nem érzett arra, hogy ezt űzze. Ehhez a fotózáshoz sem túlzottan volt kedve, de valószínűleg úgyis a menedzsere fogja eldönteni, hogy mit kell megcsinálnia és mit nem. Mostanában valahogy sokkal jobban kezdett érteni ahhoz, hogy felettébb hatásos feltételekkel tudja megzsarolni. Csak tudná honnan tett szert efféle aljas praktikákra… kitekeri a nyakát annak, akitől ezt tanulta. Reméli ez csak valami múló fellángolás, mert egyáltalán nem állt szándékában kiengedni a keze közül a gyeplőt a munkahelyi életére vonatkozólag. Miközben ezen bosszankodott a kocsija oldalának dőlve, és telefonja kijelzőjére görnyedve, cipőkopogást hallott szélsebesnek ítélten közeledni. Ennyi idő eltelt volna azzal, hogy a leveleit nézegette? Nem gondolta volna, hogy már percek óta szenveleg magának, így a késéssel beállító lány még itt találta. A mostmár talán nevezheti alkalmi kísérőjének lányzó úgy liheget, mint akit valami vérebek kergettek el egész idáig.
- Megszoktam, hogy sűrűn futnak utánam, de amint látod, még mindig itt állok. –süllyesztette fapofával a zsebébe a telefonját. Ezt viszont még azelőtt fogalmazta meg, mielőtt olyan roppant ijesztőn megfenyegették, amitől azt se tudta menten hova szaladjon.
- Oh, igen? Ez roppant hitelesen hangzik egy lánytól, aki épp most készül lelépni egy számára ezek szerint ismeretlen fazonnal. –hajolt közelebb hozzá –Csak jelzem, hogyha esetleg gázsprayt rejtegetsz magadnál, felejtsd el, ugyanis nem igazán bírja a kontaktlencsém… -bökött fejével a táskájára, majd kinyitotta neki a kocsiajtót.
- De mielőtt megint sipákolni kezdenél, nem vagyok szatír, vagy bármiféle beteg állat, csak éhes… szóval vacsorázni megyünk, feltéve, ha még mindig jönni akarsz. –sóhajtott egyet, miközben a kocsiajtó tetején dobolt. Majd miután ezt megunta, átsétált a másik oldalra, hogy beszálljon a vezetőülésre, majd nyomatékosításképp beindította a motort. Valószínűleg végre komolyan véve az indulási szándékait, rövidesen becsapódott mellette az ajtó, de azzal a számára előnyös kimenetellel, miszerint a lány ezen, és nem a túlsó oldalán volt. Közben pedig azon gondolkozott, hogy melyik étterembe vigye a lányt. Legszívesebben most behajtott volna a egy McDrive-ba, és kért volna két zacskónyi BigMac-et, de ennyire azért nem lehet tahó, ha tényleg azt akarja, hogy ennél tovább is élvezhesse a hölgyemény társaságát ennél kellemesebb körülmények között. Így amellett döntött, hogy az egyik kedvenc éttermébe viszi. Úgyis rég járt már ott, hátha kezdik hiányolni az egyik törzsvendégüket. Szerette azt a helyet, mert nem volt olyan kifejezetten flancosan puccos, ahol konstans frászt kapott az álfranciasággal affektáló séfektől, és a gyémántpohárral bájolgó dámáktól. Ez egy mértékkel elegáns, és csendes hely volt a belvárosban, így nem is volt messze a plázától, tehát egy rövidke autóút után meg is érkeztek. Daemon útközben nem igazán kommunikált, hiszen nem szeretett vezetés közben társalogni. Miután leállította a motort, kiszállt, hogy ajtót nyisson a lánynak, hiszen egy étterem bejárata előtt azért csak meg kéne erőltetnie magát ennyire.
- Megjöttünk, remélem megfelel az igényeidnek. –mímelt némileg ironikus hangnemben egy bájmosolyt, miközben karjával intett, hogy szíveskedjenek kiszállni. Odabent egyből szabaddá is tették a szokásos asztalát, és perceken belül már az étlapot nézegethette. Szíve szerint körülbelül egy oldalnyit végigrendelt volna belőle, de egyelőre csak kevesebbel kezdi, és meglátja, mit szándékozik még elfogyasztani utána.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Hétf. Jan. 02, 2012 3:03 am

Jótékonykodás és csillogás ~ Kössük össze a kellemest a hasznossal! ~

Szinte örömmel töltött el a tudat, miszerint nevetség tárgyaként tüntettek fel. Igazából sokat segítettem én is saját magamon, hogy ezt a csodálatos titulust megszerezhessem magamnak. Az már csak hab volt életem rózsaszín csillámos epertortáján, szóvá is teszik, pasi után loholok. Mekkora gáz! Pedig csak kajálni akarok, a fene vinné el az egész félreértést. Az is egy barom volt, aki kitalálta, több értelmet is nyerhet egy-egy szó, vagy cselekedet. Legszívesebben hisztérikus rohamban törtem volna ki, de még jobban nem akartam lealacsonyodni a pisis plázacicák szintjére. Több eszem volt ahhoz, hogy olyanná váljak, akár ők. Néha még engem is idegesített a saját vékony hangom, még mi lett volna, ha nyafogok is? Kész rémálom, biztosan hangplasztikát követeltem volna! Még egyszer megjegyezném: rajtam MINDEN természetes, kivétel a hajszínem.
Gázspray. Mekkora ötlet! Legközelebb tuti beszerzek egyet, legfőképp, mert tudnám idegesíteni ezt az alakot. Pontosabban uram egek! Akar a fene találkozni vele még egyszer! Csak vigyen el valami kajáldába, vagy gyorsétterembe, a francot érdekli, csak hagy tömjem tele a pocakomat. Ahogy meg visszagondolok azokra az ételeknek elnevezett törpéknek is csak egy fogukra jutó díszelemekre, még a hasam is korranni kíván. Nem is szöszmöszöltem túl sokat, ahogy kinyitották nekem a kocsiajtót. Lehet dacból, lehet csak pusztán éhségtől vezérelve, de gyorsan behuppantam a bőr karosszériába.
Milyen régen ültem anyósülésen, idejét nem tudom. Általában ha luxus kocsikba kényszerülök be, mindig hátul „süttetem a hasam”. A limuzinoknál is ez volt a helyzet, pont úgy, mint a mai nap. Ugyanis a találka egy ötcsillagos hotelban kezdődött, ahol ismerős és kedves ismeretlen modellek, stafftagok, menedzserek sokasága gyülekezett. Aztán mindenki kapott egy emberkét vagy kettőt maga mellé és ülhettünk be a limókba. Jól elszórakoztuk az időt, nem is tudom, volt-e ilyen felhőtlen pillanatom az elmúlt egy évben. Amióta meg Irusi elhagyott, pláne. Ha belegondolok egyből búskomor hangulatom lesz. Az út pedig korántsem volt felhőtlen Daemonnal. Csak csöndesen vezetett, én meg kínomban felkönyököltem az ajtóra, és fejemet támasztva az ablakon nézelődtem. Uncsi volt, és rossz. Sőt, borzalmas. Hülye gondolatok jutottak eszembe, legfőképp a szörnyű szakításom Irusival, ami nem is nevezhető annak, mert szánalmasabban éltem meg. Se egy cetli, se egy telefon. Egyik napról a másikra nyoma veszett. Én meg úgy gondoltam, hogy nem kellek neki. Nem fogok utána ügetni. Az ilyen pasi nagyon nem kell! Most meg egy idő eltelte után kifogtam egy nagyobb bunkót, mint ő volt. Ilyen az én szerencsém. Ekkor tudatosult bennem, hogy az a darab puzzle darab hova való! Hiszen Daemon majdnem mindenben egyezik Irusival! Ennek tudatában meg úgy elkezdett kalimpálni a szívem, mintha mellettem kovácsolnának egy kerítést. Nem akarok még jobban belevájkálódni a dolgokba, hagyom csak a felszínt: elvisz vacsorázni. Se több, se kevesebb. Kész, ennyi, punktum! Kissé felpaprikázott kedélyekkel pillantottam a mellettem ülő vezetőre, aztán merészkedtem kérdéssel előrukkolni.
- A rádiót esetleg nem lehetne bekapcsolni? Nem szeretem a nagy csendet...
Húztam félre a számat, aztán a mondókám vége igen halkra sikerült. Valamiért hirtelen tökre elkezdtem félni Daemontól. Csak úgy sugározta magából a negatív energiát. Igen, biztos hogy ez volt mindennek az okozója! A negatív energia! Mindenesetre megengedték hogy szórakozzak a gondolom méregdrága beépített masinával, amit nem is neveznék már rádiónak. High-tech cuccokhoz nem konyítottam, de az angol feliratok sokat segítettek szorult helyzetemen. Kapcsolgatva az állomások között, valami külföldi nevű hullámra sikerült tévednem, amin csodák csodájára ismerős dallam muzsikált. Ettől pedig egyből felvidultam. Vetettem egy pillantást irányába, csillogó szempárjaimat átölelő szempilláimat rebegtetve. Hirtelen túl sok mondanivaló gyülemlett fel bennem, amit egyszerűen nem bírtam magamban tartani. Ha meg már egyszer magával hívott, igaz elég egyedi formációt öltve, akkor viseljen el.
- Emlékszem, fiatalabb koromban hegedülni tanultam. Egész jól ment. Aztán volt valami... és... a-a-az a lényeg, hogy már nincs meg a hegedűm, pedig gyönyörű darab volt. Most már biztosan antik cuccnak számítana.
Vigyorogtam egy sort, kellemetlen szájízzel. Hacsak visszagondolok arra a napra a szívem szorul össze. Valahogy mindig sikerül nekem megtalálni a legpocsékabb témákat. Ráadásul fel is szakítom a régi sebeket, csak azért... hogy még jobban fájjon az emlék.
- Sajnálom... én megmondtam, hogy sokat beszélek, élj ezzel a tudattal, és kárhozz el, ha nem tetszik...
Sóhajtottam, várva a reakciókat, amiket biztos jól körbeleng majd a negatív aura. Fel kell készülni rá, és még előtte megjegyzést kell tenni! Bár azt is csak motyogva mertem... hisz lassan járj, tovább élsz... ez a mondás meg ebben a környezetben tuti nem helyt álló, de jól hangzik...~ Azonban nem kellett sokat görcsölnöm, hiszen pillanatokon belül lefékeztünk és Daemon leállította a kocsit. Úgy tűnik megérkeztünk. Pislogtam egy sort aztán erőt véve magamon kiszálltam és irányába eredtem. Kislányos zavaromban toporogtam mellette, majd mindezek után leültem a számunkra kijelölt asztalhoz.
- Hm, nem semmi hely...
Igen, ez valami elismerés volt részemről, amit elég érdekesen adtam tudomására. Mindenesetre tényleg jól esett, hogy nem pattintott le, vagy ilyesmi. Örömteljesen kaptam a menülap után aztán a sorok között elveszve kerestem valami sült hús után.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Szomb. Jan. 07, 2012 8:59 am

Jótékonykodás és csillogás ~ Kössük össze a kellemest a hasznossal! ~

Igazán felemelő érzés volt végre, hogy míg az étlapot vizslatta, végre csendben maradt kicsit Kamill. Ha nem csak magában jegyezte volna meg ezt, akkor most biztos egyből a fejéhez vágták volna, hogy nemrég még az volt a baja, hogy nem szólnak hozzá. De azért a hülye számára is egyértelműen érzékelhető különbség van a hallgatás, és a feleslegesen szájkoptatás között. Pláne mikor a hallgatóságod elég egyértelmű jelét adja annak, hogy nem igazán kíváncsi az életed történetére. Daemon pedig cseppet sem volt kíváncsi ilyen bizalmas apróságokra, bőven elég volt, ha tudja, hogy hogyan szólítsa, és hogy hány éves. Apropó ezt még meg sem kérdezte tőle. Eddig megfeledkezett róla, pedig elég jelentékeny tényező azt nézve, hogy nem szeretne jogi afférokba ütközni… arra a legkevésbé sincsen szüksége. Viszont annyi gentlemanitás szorult az énközpontú fejébe, hogy ezt ne egy étterem kellős közepén kérdezze meg. Így mivel egyelőre nem volt jobb dolga, tovább tanulmányozta az étlapot, és választott ki végül egy menüt, amit hamarosan a pincérnek is prezentált.
- A borról most le kell mondanom, mert ma a saját kocsimmal akarok hazamenni. –morgolódott nagyot sóhajtva, mikor a kiszolgáló elkezdte sorolni a választott menüjéhez illő kísérő italokat. Néhányak által biztos nyilvánvaló hasonlat villant be a fejébe, mikor elkönyvelte, hogy most be kell érnie az alkoholmentes borral, aminek minőségét nem győzték ajnározni, a savanyú arckifejezését látva. Azért nem volt ugyanaz. Miután leadta a rendelését, többé-kevésbé elégedetten dőlt hátra a székében, és tekintett körbe az étteremben, ahol jónéhány ismerős arcot látott. Törzsvendég lévén elég sűrűn megfordul itt, és nyilvánvalóan nincs ezzel a szokásával egyedül. Sőt azzal a szokásával sem, hogy a párosok egyik tagja elég sűrűn cserélődik. Attól viszont konstans kikívánkozott a tegnapelőtti reggelije is, mikor meglátta azt a matrónát, valami cégtulajdonos feleségét, aki épp egy új selyemfiúval bájolgott. Vajon mennyit kell ezért fizetnie neki? Amatőr… az igazi profi bármiféle anyagi ellenszolgáltatás nélkül elér ilyen társaságot, eltekintve persze a szükséges mellékkötségektől. Gondolatmenete végén a továbbra is az étlappal babráló Kamillra pillantott.
- Ennyire nehéz a döntés? –sandított rá kicsit türelmetlenül, mert szerette volna már az asztalukon tudni a vacsorát, amit persze majd csak együtt hoznak ki. –Akár csukott szemmel is rábökhetsz, itt mindent jól csinálnak… tapasztalat. –könyökölt fel az asztalra, és kezdte el körberajzolgatni a borospohár szélét. Ahogy belegondolt abba, hogy gyakorlatilag, már az egész étlapot végigkóstolta, eléggé világosan megjelent előtte, hogy hányszor és hány különböző emberrel vacsorázott már itt. Amitől ez a mai sem számít különbnek. Megszokás… lassan már rutinnak számító jelentek és végkimenetelek. De régen elkönyvelte már magában, hogy nem kell nagy jelentőséget tulajdonítania ennek a dolognak, ő így éli az életét, és akinek ez nem tetszik, az csukja be a szemét.
- Ez a ruhád sem rossz. –eresztett meg egy bóknak szánt kijelentést, miközben pár pillanatra megállapodott a tekintete a vele szemben ücsörgő lány dekoltázsán. Nem túl feltűnően bámulta, annál azért gyakorlottabb a témában, épp csak annyira, hogy megfelelően lecsekkolhassa, és talán észre se vegyék. Férfiból volt, egyértelmű, hogy egy ilyen részlet nem kerüli el a figyelmét, pláne, hogy ez a rövid koktélruha sokkal többet enged láttatni, mint a másik estélyi hacuka.
- Emiatt nem fogod magad a folyóba ölni, hogy el mertél jönni benne vacsorázni ugye? –forgatta meg haloványan a szemeit, az előző ruhához fűzött kommentárra visszaemlékezve. Roppantul semmi kedve sem volt hisztit hallgatni amiatt, hogy úristen ráhullott egy rizsszem a szoknyára, összedől a világ~ … és ezt jobbnak látta gyorsan le is szögeztetni, hogy még idejében távozhasson, ha efféle kitörésekre számíthat az este folyamán. Miután már annyit játszott a pohárral, úgy gondolta végre meg is kóstolja a benne pihenő italhelyettesítő üdítőt, aminek kétes fintorgással látott ugyan neki. A tapasztalt íz azonban, várakozásait némileg felülmúlva mutatott magában némi borra hajazó jelleget, így úgy gondolta talán képes lesz beérni ezzel, és majd holnap este bepótolja a ma kimaradt ivászatot. Lehet rendszert kéne abból csinálnia, hogy a múlkoriban megismert ciculival jár el berúgni, mert az akkor este alapján, már amennyire emlékezett belőle, cicafiú elég hevesen tiltakozott az alkoholizálás ellen, ezért legalább abban biztos lehetne, hogy nem kell egész éjszakára a városban hagynia a szeretett kocsiját. Különben kész szerencse, hogy van benne navigációs rendszer! Nem egyszer volt már olyan, hogy délután úgy ébredt egy görbe éjszaka után, hogy halványlila gőze sem volt arról, hogy a kocsiját melyik klub környékén parkolta le, és olyan helyekről mutatott visszajelzést a helymeghatározó rendszer ahol nem is emlékszik, hogy járt… Legalább ettől nem kéne tartania.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Szomb. Feb. 04, 2012 8:14 am

Jótékonykodás és csillogás ~ Kössük össze a kellemest a hasznossal! ~

- Hmp... akkor ma iszok helyetted is.
Kacsintok bájosan irányába, ahogy még szörfözök egyet az étlapon, hogy biztosan a legjobb fogást válasszam ki. Természetesen Türelmetlenkedő Úr már nem bírja tovább visszatartani lelkében fortyogó indulatait, és rögtön rám förmed. Ezt csak annyival intézem el, hogy lassan felsandítok a menüsorból, és fapofával kezdem el nézni. Csak az töri meg értelmesnek hatható cselekvéssorozatomat, hogy mellettem suhan el a pincér. Ezért reflexszerűen csettintek egyet, és megköszörülöm a torkomat. Azért nem a kocsmában vagyok, hogy utána kiáltsam, hogy „hé!”. Ez sokkal elitebb hely ahhoz, hogy ilyen módon nyilvánuljak meg. Szóval csak szép szolidan pillantok föl, és mosolyra húzott szájjal várom, hogy mellém faroljon. Míg a pincér előszedi zsebéből jegyzetfüzetét, és előkotorja tollát, addig ismét visszapillantok Daemonra és mosolyogva reagálok előbbi bókjára.
- Nagyon köszönöm, és... mákod van, hogy ilyen jól nézel ki, különben már rég eltűntem volna...
Mosolyom nem lohad le arcomról, aztán ismét visszafordítom tekintetemet a menülapra, mintha mi sem történt volna, s üdeséggel hangomban kezdem el sorolni, mit szeretnék fogyasztani. Levest mindenképpen. Sok-sok parmezánnal meghintve. Aztán sült húst körettel, és rántott zöldségekkel, mert nem bírok vele betelni.
- És ne felejtse el, a szuflé mellé kérnék vanília fagyit.
Jegyzem meg végül, nyomatékosítva kérésemet. Miután mindent lejegyzetelt, átadom a terepet Daemonnak, és kíváncsian hallgatom, ő mivel szeretné telíteni bendőjét. A rendelés leadta után aztán következhettek az italválasztások, mire kissé kárörvendő mosollyal rávágom, pezsgőzni szeretnék. Gondolom, hogy nem fogja meghatni ezt a szőke kőszívű lovagot, hogy csak én ihatok, de azért csak jó érzéssel tölt el, hogy ő nem élvezheti az alkohol ízét a mai este. Úgy gondoltam, ha már a partin nem volt lehetőségem jót szórakozni, hát megteszem itt, ezzel a mogorva ficsúrral. Szerintem nincs sok esély arra, hogy jobb kedvre derítsem a csevegésemmel, de próbálkozni sosem árt. Már csak azt a témát kellet előkeresnem, amiről biztosan lenne kedve pár szót váltani. Mivel jobb ötlet nem jutott eszembe, visszatértem előbbi kérdéséhez, amit ugyan nem akartam lereagálni, viszont süllyesztőbe tartó kommunikációnk megkövetelte.
- Nem robbantok háborút, ha esetleg piszkos lenne. De örülnék, ha többet is kinéznél belőlem, minthogy ügyetlen módon megterítsek az ölemen...
Ismét mélyesztem szempáromat tekintetébe, azzal az elégedett mosolyommal, aminek láttán lerí rólam, legszívesebben a fejét nyomnám a tányérjába. Aztán onnan pöckölgethetné tovább a kaviárt. Még szerencse, az idők folyamán elsajátítottam azt a technikát, amivel képes vagyok haragomat elnyomni. Mondjuk ez nem volt hátráltató dolog, pusztán intenzív koncentrációt igényelt. Meg persze oxigéndús légtért. Nagy levegőket véve még a végén a mosoly is előidézhető! Micsoda praktikák, tudom jól...
- És mondd csak, mikor döntötted el, hogy Te ismert emberré szeretnél válni? Mi célod van ezzel? Szeretem ezeket a sztorikat, úgyhogy örömmel töltene el, ha megosztanád velem.
Rebegtetem meg szempilláimat érdeklődéstől felfűtve, és előrehajolok, aztán könyökeimet az asztalra helyezve, tenyereimbe süllyesztem államat, úgy hallgatom a válaszát. Azonban mellettünk termett a pincér, kezében az üveg pezsgővel, így gyorsan lepakoltam kezeimet, és megvártam, míg kitölti nekem egy pohárba. Úgy gondoltam ne kelljen neki fölöslegesen járkálnia, így intettem, nyugodtan hagyja itt az asztalon az üveget is. Volt egy sanda gyanúm, hogy nem egy pohárkával fogok belőle inni. Mindeközben pedig lelkesedésem nem hagyott alább, és igyekeztem tényleg koncentrálni a feladatra. Már azt is elsütöttem, hogy magamról beszéltem. Tudom, hogy nem érdekli, de elmondom:
- Én hegedűművész akartam lenni, de ehelyett kikötöttem egy nyomozóirodában, mint asszisztens, és másodállásban modellkedem... magam sem értem miért, pedig nem érzem magam annak a tipikus modellalkatnak. Erről mi a véleményed?
Lassítottam le beszédemet, és játékosan lepillantottam a pohárra, melynek szélén köröket írtam le mutatóujjammal. Ha az ilyen apróságok nem keltik fel az érdeklődését ennek a férfinak, akkor ott tuti nagy problémák lappanganak a mélységben. Ha már egyszer itt vagyok, ugyan kinek ártok azzal, ha flörtölgetek? Tegyük egy kicsit színesebbé az estét, nemde?

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Vas. Feb. 05, 2012 2:26 am

Jótékonykodás és csillogás ~ Kössük össze a kellemest a hasznossal! ~

Az ivással kapcsolatos megjegyzésre, csak flegmán felciccent egyet, mert nem volt ínyére ez a rajta mulató hangsúly. Egyetlen mázli, hogy ennek az álbornak túl jó íze volt ahhoz, hogy fintoroghasson rá. Arról már nagy nehezen meggyőzte magát, hogy ma tényleg nem fog berúgni, így nem kell tovább bosszankodnia rajta. Sőt elégedetten konstatálta, hogy Kamillnak sikerült végre dűlőre jutnia az étlappal is, tehát hamarosan végre ehet… Az imént elejtett bókjára viszont érdekes megjegyzést kapott, amit persze nem hagyhatott reakció nélkül.
- Mondj olyat, ami nem ilyen nyilvánvaló… -húzta félre a száját egy elégedett vigyor kíséretében. Mekkora kamu is lett volna, ha azt hallotta volna, hogy megkedvelték a vonzó személyiségét… Tökéletesen tisztában volt vele, hogy kiállhatatlan, de ennek ellenére mégis nagyon sokan eljönnek vele. Ez pedig bárhogy is nézzük, nem őt minősíti… Az viszont tetszett neki, hogy a lány ilyen kerek perec ki is mondta ezt. Lehet, hogy pont annak ellenére, hogy belőle hiányzott, vagy csak roppant nyers kereteke között bontakozott ki, ezt kifejezetten értékelte az emberekben. Ha valaki nem bírja, vagy csak bizonyos kényszerítő körülmények hatására kell, hogy egy légtérben tartózkodjon vele, sokkal jobb ezt leszögezni nem? Frászt kapott a műbájolgástól. Talán Kamill mégis más egy kicsit, mint azok, akikkel eddig dolga volt, ebben még inkább meggyőzte a nagy étvágya, amivel az étlapról sorolta a pincérnek a rendelést. Meglepettségében párat pislogva hallgatta végig, majd ő is leadta a menü kívánalmait a kiszolgálónak. Nem is figyelte igazán pontosan mit kért a másik, de a végén még kiderül, hogy a lány többet rendelt, mint ő! Mondjuk, ha egészében nézzük, akkor biztos, mert Daemon nem kért desszertet. Ahhoz most kicsit savanyú volt a hangulata, amin sajnos az itala sem segített. Azért az illúzió kedvéért szépen kortyolgatta, hogy a látszat meglegyen. Hamarosan újabb sértődött felhorkanás érkezett egy másik megjegyzésére.
- Ezer bocsánat hölgyem. –emelte védekezőleg maga elé a karjait egy szemforgatás közben –Én csak előrevetítettem egy lehetséges balesetet, ha az ön által említett karizmatikus megjelenésem netán túlságosan elvonja a figyelmét az ételről. –adta elő a drámai monológját mímelt komolysággal. Sajnos nagyon rossz szokása volt az emberek elejtett megjegyzéseit alkalomadtán visszakézből felhasználni ellenük. Önkéntelen is késztetést érzett rá, és legalább jól szórakozott. Szerette felbosszantani az embereket, maga sem tudja miért… talán mert így volt a legkönnyebb őszinte véleményt kicsikarnia belőlük. Ugyanis olyankor már nem nagyon figyelnek arra, hogy fenntartsák a bájos modoroskodást. Ezekkel azonban valószínűleg nincs teljesen tisztában, csak tudat alatti indokok vezérlik. Azt viszont nagyon jól tudta, hogy a következő kérdésre nem olyan bonyolult a válasz, hogy egy egész sztorit ki lehessen hozni belőle.
- Mintha ezt csak úgy el lehetne dönteni… -sóhajtott egyet –Az emberek döntötték el, hogy tetszik nekik a képem és lökdöstek egyre feljebb, míg végül itt kötöttem ki. Nem túl izgi sztori mi? –pillantott a lányra –Én nem szolgálhatok emberfeletti erőfeszítésekkel és csodás fordulatokkal teli tündérmesével, ha erre számítottál. –dőlt hátra egy keserű vigyorral a képén miközben a borát kortyolgatta. Az ő esetében tényleg semmi ilyesmiről nem volt szó. Szinte sohasem kereste, mindig úgy találták meg a felkérések… pláne még a legelején, mikor fotózni hívták. Aztán egy idő után, mikor felfogadta a menedzserét, már gyakorlatilag mindent ő intézett helyette. Az asztalon kikötő pezsgőre, és az azt kortyolgató lányra fájdalmasan pillantva ivott bele megint a borába, de így valahogy már nem volt olyan jó íze mint eddig. Csalódottan lepakolva az asztalra emelte fel a tekintetét, mert megint elkezdtek hozzá beszélni. Daemon igazából sosem tudta mi szeretett volna lenni. Kisgyerekkorában persze neki is megvolt az a korszaka, mikor hetente változott, hogy űrhajós, vagy szuperhős akarsz-e lenni, de aztán mikor már téttel bírt volna az elképzelése, olyan hamar csöppent bele ebben a mókuskerékbe, hogy nem kellett gondolkodnia mit kezdjen magával, minden jött szép sorban.
- Ezeken a területeken a piac dönti el, hogy mire van szüksége. A tipikus pedig nagyon hamar változik, ha valakinek elég nagy a befolyása, hogy hatást gyakoroljon az emberekre. Tudod, a csordaszellem… –közölte vele a számára teljesen nyilvánvaló tényt. Nem tudta, hogy ez ennyire nem egyértelmű-e, vagy csak ő van már benne ezekben a dolgokban túl régóta ahhoz, hogy rálásson a mozgatórugókra.
- A lényeg, hogy el tudd adni magad… ha nagyon jó vagy, új stílust teremthetsz, de ha tudod magadról, hogy az nem sikerülne, akkor olvadj be és köztük légy a legjobb. –folytatta, és számára is roppant meglepő volt, hogy miért ennyire közlékeny. Talán csak azért érezte a késztetést arra, hogy ezeknek hangot is adjon, mert a naiv emberek is azok közé tartoztak, akik különösen bosszantják. Az már nem igazán érdekelte, hogy megcáfolják-e amit mond, ő nagyon jól tudta, hogy ez így működik. De nem sokáig agyalhatott beszédességének kiváltó okán, mert hamarosan végre eléjük került az étel. Ahogy megérezte az illatát, egyből eszébe jutott megint, hogy mennyire éhes, és ezt gyomra is jelezte. De szerencsére nem kell már sokáig türelmetlenkednie, mert egy gyors „Jó étvágyat” kibökése után neki is látott a vacsorájának.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Vas. Feb. 05, 2012 6:59 am

Jótékonykodás és csillogás ~ Kössük össze a kellemest a hasznossal! ~

Fokozatos pezsgőkortyolásom végeztével Daemon kurta regélése is annyiban maradt, amin csak mosolyogni tudtam. A tányérom melletti szalvétán simítottam végig, hogy tökéletesen élre legyen hajtva, miközben megfogalmazódott bennem a költői kérdésére hivatkozó válaszom is:
- Ami azt illeti, tényleg nem valami izgalmas, hogy őszinte legyek. Viszont nem minden esetben az a megnyerő, ha az ember élete tündérporral van meghintve. Tapasztalataim szerint sokkal jobb az, ha az ember lelkesedését az olyan fordulatok fűtik, mint például egy váratlan akadály. Ha nincs kihívás a létben, akkor ugyan mire való az egész?
Vonom félre mondatom végén a számat, aztán mikor sikeresen precízre hajtom az arany színben pompázó szalvétát, elismerésül csodás teljesítményemre elmosolyodom. Úgy látszik az estémet semmi más mimika nem tölti ki mint csak hogy számmal játszadozom, többnyire mosolyra csalom. Mindazonáltal érdekesen hallgatom végig a férfi véleményét.
- Ez a szakma ténylegesen arra épül, hogy mindig a tökéletest mutassuk, azonban ki mondja meg, hogy mi is az igaz tökéletes? Az emberek változatosak, mindennek és mindenkinek megvan a saját szépsége, de ténylegesen egy ember nem bíráskodhat afölött a tény fölött, aminek eredményét rengeteg vélemény alapozza. A beolvadásról meg csak annyi a véleményem, hogy hasztalan, mikor tudja magáról minden ember, hogy egyedi...
Fejezem itt be gondolatmenetemet, mert engem is lenyűgöz, mik ki nem jönnek belőlem, ha olyan témáról van szó. Szerettem a tartalommal bíró csevegéseket, példának okáért ezt itt. Bármennyire is klisé ez a Daemon ürge, én tök jól elbeszélgetek vele, és nézzenek oda! Nem vész kárba próbálkozásaim sora. Úgy tűnik hirtelenjében még ő is beszédesebb lett, viszont az étellel megpakolt pincér látványa arra késztet mindkettőnket, hogy becsukjuk lepénylesőnket, és rákoncentráljunk az újabb feladatra. Viszont jó étvágyat kívánva tenyér dörzsölgetve frissülök fel, aztán kezeim közé kapva az evőeszközöket „rontok” neki nőiességgel az ételnek. Magam sem gondoltam volna, ha kiszakad belőlem egy ilyen jellegű vélemény, ilyen királyul fogalmazok. Úgy tűnik a főiskola tényleg nem volt hiábavaló a számomra. Csak teljesen elfelejtettem ebben a kusza világban, hogy ilyen is tudok lenni. Főleg akkor voltam ilyen szenvedélyes, mikor csupa feketében szeltem az utcákat. Akkor még verseket is szép számmal írtam, és minden egyes bepöccenő gondolatomat levéstem egy-egy noteszba, vagy papírfecnire. Igen, ezek a fránya dackorszakok...
A leves isteni finom volt! Úgy tűnt Daemonnak kétség kívül igaza volt az étterem kínálatával kapcsolatosan. Ráadásul krémlevest igen rég ettem, úgyhogy különbképp jól esett. Már a húsétel felénél jártam, mikor elkezdtem érezni, hogy lassan, de biztosan elkezdek telítődni az adagokkal. Viszont tudtam jól, ha lenyelem a falatot, át fogok lendülni azon a bizonyos „ponton”, és tovább tudok étkezni. Az ilyen apróságokkal nem lesz problémám.
Míg rápihenek egy kicsit, addig kezembe kapom a pezsgős üveget, és kiöntök magamnak egy újabb adagot poharamba, aztán egy-két lötybölgetés után kortyolok belőle. Igazán remek volt a hangulatom, annak ellenére, hogy voltak fenntartásaim Daemon stílusával kapcsolatosan. De abszolút nem bántam, hogy eljöttem ide vele. Felpezsdítő érzéssel hatott rám, hogy új emberrel találkozhattam. Annak ellenére, hogy első gondolatom az volt róla, soha a büdös életben nem akarok vele még egy percet találkozni, ez a dolog úgy csapott át a másik végletbe. Ahhoz képest, hogy milyen utálatos a viselkedése, mégis egy részről dicséretes volt, kimeri jelenteni véleményét. Nem vagyok pszichológus, hogy belelássak, miért is teszi, csak éreztem azt, hogy ez a jellem vonzzon hozzá.
- Én szeretek nekirugaszkodni az akadályoknak. Még ha tudom is, hogy képtelen vagyok rá, akkor is megpróbálom. Még mielőtt elkapatnád magadat, nem azért akartam veled eljönni, hogy unalmasan telő estémet feldobjam, hanem sejtettem rólad, hogy érdekes személyiség vagy. Na de elég is ennyit bókolnom neked, mert így is sokat simogatom az egódat. Csak pusztán azért mondom, mert szerintem neked sem kéne úgy felfogni ezt az egészet, hogy ide-oda lökögessenek. Hanem ha van konkrét elképzelésed, akkor alakítsd úgy a helyzetedet, hogy előbbre juss a céljaid elérésében. Megvan hozzá az eszed, szóval nem esne nehezedre befolyásolni az embereket. Eh, tudom, tudom, hihetetlenül iskolázott vagyok, ezt már megkaptam párszor...
Nevetem el magamat mondandóm végeztéül, és lassan hozzá is látok ahhoz, hogy a hús végét elfogyasszam. Lehet hogy már dolgozik bennem a pezsgő, bár nem ittam még annyit, hogy kijelentsem be vagyok csiccsentve, de tudom magamról, ha alkoholhoz jutok, akkor beszédesebb vagyok, és olyanokat beszélek össze, amik nagyon... tudálékos tartalommal bírnak. Ez van, sajnálom.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Vas. Feb. 05, 2012 8:47 am

Jótékonykodás és csillogás ~ Kössük össze a kellemest a hasznossal! ~

Sikertörténetére adott reakcióra csak gúnyos mosollyal egybekötött szisszenésre futotta. Lelkesedés? Daemon nem is tudja mikor mutatott utoljára valami iránt említésre méltó vágyat a megszerzésére. Túl sok minden hullik az ölébe, ami pedig nem, az nem érdekli. Egyedül talán a jujutsuban produkált szánt szándékú lelkes erőfeszítést, de mára az is csak egy rutinná vált, amit már lassan húsz éve végez. A meló meg hát, megteszi, amit kell, de különösebben nem élvezi, pláne a nyilvános imidzsét. Az egész egy üzlet… ő is, és még rajta kívül sokan mások is abból élnek, hogy ő gyakorlatilag eladja magát. Ezen meg mit élvezzen? Kicsit félreértették azt amit mondott, így nem csodálkozott azon, hogy a téves következtetéseket levonva orbitális badarságokról kezdtek neki beszélni.
- Nem tudom, hogy téged ennyire elkerült még az igazi élet, vagy csak ennyire naiv vagy, de igenis emberek, asztalnál ülve határoznak meg mindent, ami minket érint… Ezt hívják marketingnek. Ismerős? –vonta fel a szemöldökét -Tökmindegy mennyire vagy egyedi, ha nincs valaki a hátad mögött, aki protezsáljon, vagy egy tucattermék mögött nagyobb a tolóerő, veled a kutya se fog foglalkozni… Akkor aztán kitörölheted a csinos hátsód az egésszel. Addig nem sokra mész az egyediségeddel a szakmában, míg nincs neved és támogatóid. Meg kell alapoznod a helyed mielőtt, levetkőzhetnéd az addig rád szabott szerepet, és előtérbe hoznád a saját kis imidzsedet. Bár azt mondtad, csak másodállásban modellkedsz, szóval nem lepődöm meg, hogy ezekkel nem vagy tisztában. –legyintett, aztán végre nekilátott az ételnek. Jobb is, hogy valamivel betömte a száját, mert hirtelen olyan hangulat kapta el, hogy még hosszú percekig világosította volna fel a lányzót az élet dolgairól. Tényleg beigazolódott a sejtése, hogy roppant naivan áll hozzá ehhez az állatias színtérhez. Kívülről csupa mosoly, de ha gyenge vagy felfalnak, és eltűnsz a süllyesztőben. Ez pedig felettébb felbosszantotta. Nem is szólt semmit szinte az egész étkezés alatt, mert lehet abban nem lett volna köszönet. A finom kaja, és éhségének elmúlása viszont némiképp pozitív irányban tornáztak lefelé a plafont verdeső indulatain. Mire befejezte, mondhatni már szinte teljesen le is nyugodott. De sajnos nem sokáig élvezhette a boldog jóllakottság érzését, mert most rátapintottak egy olyan pontra, amit Daemont még az előzőeknél is sokkal jobban irritálta. Sőt erre azt is lehet mondani, hogy gyűlölte. Ki nem állhatta, hogy valaki jó tanácsokkal akarja bombázni… köszöni szépen nem szorul rá mások elképzeléseire. Nem ismerik, nem értik hogy gondolkozik, hogyan él, és mégis mindenféle elképzelt fennkölt mondatokkal akarják jobb mederbe terelni az életét. Hát erre aztán igazán nincs szüksége.
- Megtisztelő, hogy felkeltettem az érdeklődésedet, de légy szíves ne vonj le elhamarkodott következtetéseket velem kapcsolatban. –morrant rá hűvösen. Az emberek befolyásolására vonatkozó részen pedig gúnyos vigyorra húzódott a szája, mert pont erről beszélt. Ha tudná, hogy valószínűleg ő is csak azért ül még vele szemben, mert Daemonnak különleges képessége van arra, hogy megvezesse az emberek érzékeit, akkor egyből nem mondana ilyen baromságokat. Már csak ennek fényében is nonszensz, és komolyan vehetetlen az egész, amivel traktálja. Nem is feccölt több energiát abba, hogy bosszantsa magát rajta, inkább csak leminősítően elkönyvelte az egészet, és felhörpintette a poharában maradt utolsó korty bort. Valamit csinálnia kell, hogy levezesse az indulatait, úgyhogy intett a pincérnek, hogy mégiscsak hozzon neki valami desszertet, és még egy üveggel ebből a gyömölcsléből.
- Remélem ezt az iskolázottságot ironikusan értetted... –jegyzete meg halkan sziszegve, jóformán csak magának, mert ezzel inkább nem kéne dicsekednie. Ha csak nem önkéntes Teréz anya képzőbe nem járt, mint Ciculi. Sokkal többre ment volna vele, ha az élettel iskoláztatja magát. De egyszer úgyis a saját bőrén fogja ezt megtapasztalni, ugyanúgy mint Daemon, ha ezen a pályán komoly előremenetelt tervez. Abszolút nem kötelessége ettől megóvni, és most már kedve sincs hozzá, úgyhogy összevont szemöldökű hallgatásba burkolózva dobolt az ujjaival az asztalon, míg megérkezett a desszertje, és nekiláthatott elfogyasztani. Kevés dolog volt, amivel le tudja nyugtatni a fortyogó indulatait. Ezek közé tartozik a jujutsu edzés, az ivás, vagy az evés… és mivel jelen pillanatban ezen lehetőségek száma egyre redukálódott, így be kellett érnie a tiramisu jótékony hatásával.
Ezt utálta az egészben… Épp csak egy kicsit enged le a bástyáiból, csak annyit, hogy értelmi kommunikációba bocsátkozzon, máris annyira nyeregben képzelik magukat az emberek, hogy csak újfent meggyőzi magát arról, hogy ne legyen senkivel bizalmas. A kisujjadat nyújtod, és azt hiszik, már joguk van a válladat megmarkolni. Az pedig orbitális butaság lenne, ha mindenkinek kiöntené az egész életét egyetlen, valószínűleg ismétlésre sem kerülő találkozás alkalmával. Aki nem veszi észre, hogy meddig merészkedhet el, azt gondolkodás nélkül megeteti a várfal alatt sorakozó krokodilokkal.
- Akarsz még valamit, vagy befejezted? –biccentett Kamill időközben megüresedő tányérjára. –Kéne egy kis friss levegő… -jegyezte meg hűvösen. Szerencséjére a másik legalább ebben nem tett keresztbe a nyugalmának azzal, hogy támogatta a séta ötletét. Sőt mint kiderült, nem lakik messze, így akár addig is elgyalogolhatnak. Daemon intett a pincérnek, hogy kérje a számlát, majd miután becsúsztatta a kártyába az összeget némi borravaló kíséretében, türelmetlenül feltápászkodva indult meg a kijárat felé. Odakint a lány felé fordulva dugta zsebre a kezét, miközben még mindig morcosan nyilvánult meg a további terveket illetően.
- Ha tényleg nem laksz messze, hazakísérlek… mondjad merre kell menni. –vette el közben a zsebéből a telefonját, hogy megnézze mennyi idő. Időközben, nagy ingerületében el is felejtette, vagyis igazából elment a kedve attól, amiért elhívta vacsorázni a lányt, úgyhogy egyelőre tényleg azzal a szándékkal indult el mellette, hogy lepasszolja otthon, nehogy rágyanúsítsák, ha netán eltűnik út közben, aztán elmegy inni, hátha menthető még ez az este. Az előbb megbizonyosodhatott róla, hogy fiatal még az éjszaka ahhoz, hogy akár az is beleférjen.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Vas. Feb. 19, 2012 6:25 am

Jótékonykodás és csillogás ~ Kössük össze a kellemest a hasznossal! ~

Két falat között figyeltem, hogy mit beszél össze az idegesnek látszó férfi előttem. Szimplán megakadt a lélegzetem, és csak meregetni tudtam a szemeimet mindazon, ami kijött belőle. Még a szalvétát is kiejtettem kezeim közül, és csak Daemon arcát tudtam nézni. Hirtelen minden kiment a fejemből. Csak az a pár mondat visszhangzott fejemben, egyre hangosabban, és egyre többször. Elkerült az élet... mondja ezt egy olyan valaki, akinek annyi fogalma lehet a valódi életről, mint hintalónak a lovaspólóhoz. Eddigi pozitív érzeteim hirtelen átcsaptak dühbe, és agresszióba, amiket alig tudtam magamba fojtani. Szívem szerint most igazán rászabadítottam volna valami youkai-t erre a szerencsétlenre, pusztán tapasztalja meg, milyen az, ha kutyaszorítóban van az ember. Még, hogy semmit sem tudok az életről, plusz még naiv is vagyok! Igen, naiv, hogy próbálok szót érteni az olyan emberekkel, akiknek radírmorzsalék van az agyuk helyén. Úgy látszik nagyon más meglátásaink vannak az élet fogalmáról, de nem is bánom. Az ilyen elvakult emberek úgyis a saját vesztükbe rohannak. És úgy tűnik hiába világítottam rá Daemon hibájára, azt hiszi támadásnak szántam, pedig csak a véleményemet mondtam ki. Úgy tűnik ebben a társadalomban már a saját véleményedért is meg kell küzdened.
Ahogy igyekeztem visszarázódni eddigi helyzetembe, csak megköszörültem a torkomat, és újból kezeim közé vettem a szalvétát, és óvatos mozdulatokkal körbetöröltem szám széleit. Tudtam, hogyha nem számolok el ötig, csúnya dolgot vágtam volna Daemon fejéhez, minekután úgyis én bántam volna az egészet. Az ilyen emberek annyira magabiztosak, hogy a végletekig képesek megmagyarázni a saját igazukat, még akkor is, ha tökre nem arról beszélnek, amiből kipattant a beszélgetés. Mindegy, igazából nem akarok belemenni fölösleges vitatkozásokba, mert elégszer mentem át ezeken, főleg, mikor Irusi-val voltam együtt. És álljon meg a nászmenet, hát ez az! Daemon már-már ijesztően hasonlított Irusi-ra; a modora, a hűvössége, a tudálékossága... ha ugyan külsőre nem is, de a jellemük annyira klappolt. Rémisztő volt ez a felismerés. Ezzel a tudattal pedig felemeltem számhoz az újabb adag pezsgőt és félmosollyal rápillantottam Daemon-ra.
- Ezt az apai jó tanácsot szabjuk ki rám is...
Folytattam volna ugyan, de fölöslegesnek éreztem. Ha tovább viszem a szálat csak süket fülekre találok, mert Kőszív Úr saját véleménye a fontos. Viszont ezt a csúnya beszólását valahogy meg fogom neki bosszulni. Utálom, ha alaptalanul vádaskodnak fölöttem. Majd pont egy ilyen úri ficsúr fogja megmondani, mit tapasztaltam az életben. Eszem megáll. Azt pedig nem fogom neki ecsetelgetni, hogy árvaként nőttem fel egy bazi nagy villában, ahol egyedüli társaim a két macskám volt, meg az az idős szolga, aki kimentett a tűzből. Semmi köze hozzá, meg úgysem lenne lelkiismeret furdalása az előbbi beszólásától. Na meg Isten mentsem meg attól, hogy szánalmat érezzen irányomba!
- Köszönöm.
Tettem az evőeszközöket a tányérra, és megráztam fejemet, nyugtázva hogy teli vagyok. A friss levegő ötletével pedig egyetértettem, ezért felkaptam apró retikülömet, magamra öltöttem a kabátomat. Még meg is jegyeztem neki, hogy körülbelül tíz percre lakom az étteremtől, úgyhogy ha sétáláshoz szottyant kedve, akkor akár haza is tudna kísérni. Bár fogalmam sem volt arról, hogy mit is jelent nála a sétálgatás; három lépés a kocsiig, vagy kiadós túra a legmeredekebb hegyoromig. Azért reménykedtem benne, hogy a kettő között félúton lesz a megoldás. Láss pedig csodát, fel is ajánlotta, hogy elkísér. Milyen gáláns, csak oda ne rohanjak...
Az út folyamán nem volt túl sok mondanivalóm. Ráadásul kissé fáztam. Túl hűvössé vált az idő ahhoz, hogy csak úgy sétálgassak rövidke ruhában, amiből lábaim teljesen kint voltak. Mindegy, erős vagyok, egy harcos amazon, a mostoha környezet sem szabhat akadályt nekem! Fogaimat halkan egymáshoz kocogtatva igyekeztem elnyomni magamba azt a tényt, hogy majd megfagyok, és azon gondolkodtam, mivel lehetne feldobni ezt a nyomott hangulatot. A kérdés adott volt: miről lehetne beszélgetni Daemon-nal? Beszédesebb a saját macskám, mint ő. És jut eszembe erről! Meg kell őket etetni, különben reggel hallgathatom, ahogyan az ajtót kaparva nyávognak nekem.
- Jobb is, hogy még ma hazamegyek, mert biztos éhesek a cicáim. Csak félve merem megkérdezni, de te milyen viszonyban állsz a macskákkal?
Szinte biztos voltam benne, hogy olyan választ fogok kapni, hogy 'legszívesebben felröptetném az összes nyávogógépet a Holdra, ahol kedvük szerint bagzathatnának', azért voltam olyan bátor, hogy megkérdeztem. Maximum annyira sem hívom be magamhoz, hogy megkínáljam valamivel. Nekem aztán édes mindegy mit ír elő az etikett. Mutattam, hogy jobbra forduljon, és két perc múlva elérkeztünk a villához, amelyet hatalmas fák szegélyeztek. A kerti lámpák halovány fénye megvilágították a hatalmas szökőkutat. Már csak elő kellett keresnem a kapu kulcsát. Míg pedig túrtam kis retikülöm mélyében illedelmesen újabb kérdést tettem fel:
- Láttam, milyen szemekkel figyeltél, mikor a pezsgőt ittam. Van egy egész borospincém. Nincs kedved egy borkóstoló túrához, csak hogy megkoronázzuk az estét?
Pillantottam fel mondandóm végeztéül, és vigyorogva lóbáltam a kapukulcsot Daemon válaszára várva. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy egyedül töltsem az éjszakát. Tudatában annak, hogy „jó” társasággal, gyorsabban telik az idő, izgalmas estének nézünk elébe, remélem!

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Pént. Május 11, 2012 9:40 am

Útmutató, hogyan NE barátkozz össze egy arrancarral
~ Én is megégettem magam, mikor a forró platnira tenyereltem ~

Na jó, valahogy úgy tűnik, hogy az arrancar nincs éppen toppon, ráadásul elkezd hadonászni a csappal is. Ha azt tervezi, hogy eláztatja a női vécét, akkor azt hiszem jó úton halad. Talán még segíthetek is neki néhány kidouval, hátha gyorsabban haladnánk, de jobbnak látom inkább elvetni az ötletet. Nem szeretnék bajba jutni a randalírozás miatt, elvégre valami kapitány lennék, vagy mi. Surprised

- Lány vagyok… azt hittem egyértelmű, hogy mit keresek itt, de ezek szerint mégsem, tehát elárulom: használatba vettem a pláza mosdójának szolgáltatásait. Lefordítva: pisiltem. ._. – magyarázom meg itt létem, mielőtt még meggyanúsítana, hogy titokban a vécéből iszok, vagy megeszem a vécépapírt, esetleg el is lopom azt otthoni fogyasztásra. Surprised

De mondjuk így utólag belegondolva az első két verzió kicsit undinak tűnik, ráadásul az ivás részt inkább csak az állatok szokták művelni. Bár őszintén szólva kíváncsi vagyok, hogy vajon miért is. Surprised

Óvatosan az arrancar mögé lépve elkezdem simogatni a hátát, hátha azzal segítek a nagy rókacsapat elmenekülésének. Persze azért óvatos vagyok, hiszen mégis csak egy ősellenségről van szó, és ki tudja… lehet ez csak egy elterelő hadművelet, és épp azon gondolkodik, hogy hogyan ontsa ki véremet. De szerencsére nyugisan kihányta már az összes piát, meg mittudomén, aztán miután letol egy arc- és kézmosást is, már vonszolom is kifelé az ajtón. Nem érdekel, mit mond, akkor is szakézni fogunk, mert nekem a bánatomra most az a megoldás, ráadásul pont kapóra jön ez az arrancar, hogy kiöntsem neki a lelkem. Jó, Kobaa-channal már megtárgyaltuk, de akkor is… kell egy külsős személy, akinek elmondhatom, és egy lepkefingnyi háttér infója sincs a dolgokról, és meg tudja azt is mondani, ha Suke jogosan hagyott el. Bár szerintem tuti nekem van igazam ˘^˘
- Hm? Mondtál valamit? – fordulok vissza, miközben kicsapom az ajtót. Szemem talán kissé könnyes. Ismét. Nem könnyű megnyugodnom, hiszen annyi szép emlék fűz ehhez a plázához, vele, de mindenképp erőt kell vennem magamon. Már ő is észrevette, hogy egy igazi bőgő masina vagyok.
Szabad karommal dörzsölöm meg a szemeimet, majd kissé duzzógós arccal vonszolom tovább az egyik pub felé. Muszáj innom valamit, legalább egy keveset, hogy jobb kedvem legyen tőle.
- Nem sírok. Amúgy meg miért akkora baj, ha beszélgetsz egy shinigamival, akinek mellesleg nem áll szándékban bántania, hanem inkább meghív piálni. – hadarom szipogva, miközben megérkezünk a piáldához.
- Megérkeztünk, ne rinyálj már annyit. Komolyan… rosszabb vagy, mint egy kislány. – morgom kicsit lehangoltan magam elé. Hát de most na! Tényleg sokat hisztizik. Inkább örülne, hogy én fizetem neki a piát, ő meg elég, ha csak issza.
- Huppanj le, én meg hozom a piát. A láthatatlanság előnye, hogy bármit, bármikor elvehetsz anélkül, hogy észrevennék. – magyarázom, miközben utamat a pult felé veszem. Remélem azért nem fut el, vagy valami, mert akkor kénytelen leszek utána szaladni Surprised

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Szer. Jún. 27, 2012 3:27 am

Útmutató, hogyan NE barátkozz össze egy shinigamival
~ Ez hol érdekeljen? Piát ide, és kész ~

Nem is tudom… valahogy zavar az a tény, hogy kimondta mit is csinál itt. Persze tudom, hogy a nők is járnak WC-re, legalábbis csurgatni, mert szarni, azt nem. Szerintem a szervezetük átalakítja a maradékot valami mássá. Talán izzadsággá, mert izzadni azt szoktak, és így a szart folyadék formájában tüntetik el. De akkor is, ezt elmondani… eh, csak még inkább hánynom kell az egésztől.
- Remélem azért le is fogod húzni… lehet nem látnak minket, de na, akkor is gusztustalan, és ha lehet, mellőzd az ilyen kifejezéseket.- morogtam egy sort, amikor végre kitört belőlem az eleven hányásvulkán. Nem lennék annak a helyében, akinek ezt fel kell majd takarítania. De basszus, nem is emlékszem arra, hogy ettem volna kukoricát, meg répa, uborka? Minden vagyok, csak vegetáriánus nem, erre meg már majdnem egy salátát adok ki magamból. Aminek a visszanyeléséhez nagyon kevés hiányzott, köszönhetően a kéretlen shinigaminak, aki volt olyan szemtelen, hogy a hátamat kezdi el taperolni. Nézne vagy két nagyot, ha szembefordulnék vele, és egyenesen a ruhájára küldeném az áldást. De vicces lenne, csak valahogy erre nem sok erőm van. Boldog leszek, ha végre befejezhetem, és megdögölhetek.
Arcmegmosás kész, szabadulhatnék végre… de neeeem, persze, hogy a női szeszélynek leszek kitéve, és elég agresszívan. Sajnálom, de másnaposan nem igazán vagyok kész a nemi életre, legalábbis egy shinigamival nem. Ezért remélem, hogy nem akar megerőszakolni, mert akkor az olyan lesz, mintha egy madzaggal akarna biliárdozni. Áhhh, és most meg akar puhítani, az arcomba vágódó ajtók egész hadával.
- Csak…- ajtó az arcba. - Hagyjuk inkább. - spenótot zabált, vagy mi? Hogy csak így, ilyen lazán képes a vonszolásomra? Pedig nem vagyok egy rongybaba, és még rácsos ágy se kall ahhoz, hogy elérjem a hetven kilót. S nekem ne is bőgjön már, a végén még elérzékenyülők, és valami kedveset fogok mondani, mint például azt… : Szia… jó a melled, hívj fel. Majd adok neki egy… névjegyet, vagy valami ilyesmit.
- Ja, csak a szemeden keresztül izzadsz, mi? Talán azért, mert ELLENSÉGEK VAGYUNK!!! - talán egy kicsit megemeltem a hangomat… de hát nem tehetek róla, másnapos vagyok, nyűgös, meg fehér a hajam. - Na ja, meghívsz? Testetlenek vagyunk, fizetni se kell… de oké, egyet megiszok veled. - felmászok egy székre, és a karjaimat a mellkasom előtt összefonom, meg duzzogó arcot vágok be.
- Nyem is rinyájok. - kinyújtom a nyelvemet, és marad a morcos pofa. - Hát igen, de akkor nekem hozhatnál valami sört is. Utána előadhatod, mi is az oka, amiért idevonszoltál, meg miért izzadsz a szemeden keresztül? - oké, ennyit megteszek, meghallgatom a gondját, baját. Pedig még le is léphetnék, itt az esély, elment piáért. De ehelyett mit teszek? Felkönyökölök a balommal az asztalra, és megtámasztom a fejemet, a jobbommal pedig dobolni kezdek az asztalon.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Kedd Szept. 25, 2012 6:27 am

Sebtapasz

Igazából jól megfontoltam, elfogadjam-e Rii ajánlatát, vagy sem. Egy pillanatig magától rángatózott szemöldököm napszemüvegem takarásában. Megérdemelte volna, hogy ő menjen gyalog egy ilyen módon feltett kérdés után. Nem az volt az illetlenség, hogy el akart vinni autóval, hanem az, hogy úgy fűzte tovább a mondatát, ahogy. Csak fújtam egy nagyot, és elkezdtem szedelőzködni. Igazából nem volt sok holmim, de annyira nem siettem. Fáradt voltam, nem bíztam a lábaimban.
Ráérősen elnézelődtem, próbálgattam az egyensúlyom, és feltűnően nem figyeltem Riire. Csak akkor néztem rá, mikor a közeli kukába kubikolta a szemetet. Furán éreztem magam. Kicsit semlegesen, kicsit boldogan. Mármint, nem is biztos, hogy boldog voltam, de jól esett, hogy takarítja az autóját, csak mert arra számít, hogy vele utazom. Persze, nem hagytam sokáig, hogy ezek a bugyuta gondolatok virágozzanak. Túlságosan gyerekesek. Ez az ismeretség valószínűleg nem fog sokáig tartani, csak egyszeri alkalom. Ezért nem akartam belelovalni magam mindenféle elvetemült ábrándba. De mégis Riivel akartam tartani. Nem tudtam megmagyarázni, miért.
Végül összeszedtem magam, és elindultam Rii kocsija felé. Nem volt nehéz kiszúrni, nem mellesleg láttam is, hol sündörgött olyan sietősen az énekes. Nem volt hideg, de az enyhe szellőtől mégis libabőrös lettem, bár lehet, csak a fáradtságtól volt. Ahogy beszálltam a kocsiba, hirtelen nem tudtam eldönteni, mi rosszat tehettem. Rii csak bámult rám egy darabig, mint aki szellemet látott, én meg nagy erőkkel azon filóztam, nekimentem-e valahol a méregdrága kocsijának, esetleg összekarcoltam volna valahol a táskámmal, de semmilyen hasonló bűncselekmény nem rémlett. Aztán feltette a szemüvegét, és elindultunk.
Alig hajtottunk ki az iskola parkolójából, a szemeim folyton lecsukódtak, de nem igen zavart. Meglepően nyugodt voltam, nem éreztem a szokásos feszültséget. Ugyan nem akartam, mégis megfordult a fejemben, hogy talán Rii miatt van mindez. Persze, gyorsan véget vetettem a légből kapott ötletnek. Inkább kiváltottam az autó kényelmes ülésével, nyugodt dorombolásával, és a rádióból nyomuló zenével. Nem kellett hozzá sok elnyújtott pislogás, és már el is nyomott az álom. Az egész utat végigaludtam. Aztán az autó megállt. Felriadtam. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Végignéztem a műszerfalon, a kormányon, átsiklott tekintetem a kormányt markoló kézre, majd a kézhez tartozó részekre. Pislogtam párat, mire felfogtam, hol is vagyok egyáltalán. Még egy kis időbe beletelt, mire azt is kitaláltam, mit keresek Rii autójában.
Kicsit rendbe szedtem magam, mielőtt kiszálltam volna az autóból. Elvégre aludtam. Valószínűleg még borzalmasabban néztem ki, mint mikor otthonról elindultam. Egészen csendesek voltunk. Néha hosszabb ideig bámultam Riire. Erős deja vu kínzott, és az ideg mardosta a gyomrom. Egyszerre izgultam, és idegeskedtem is. Féltem, hogy egy újabb híres ismerőssel csak egyféleképpen végződhetnek a dolgok. Ugyanakkor… Riivel mégis máshogy éreztem magam. Nem akartam neki megfelelni, csak magamat adtam. Nem erőlködtem, és nem akartam, hogy olyannak lásson, amilyen nem vagyok. Ju… vele más volt.
Annyira a barátja akartam lenni, hogy megpróbáltam nem önmagam lenni. Ettől összezavarodtam, és jelenleg… el vagyok veszve, ki is vagyok igazán. Nehéz úgy megtalálni magam, hogy észrevettem, másoknak is vannak elvárásai velem szemben. Nem elég, ha csak a saját szabályaimat követem? Nem elég, ha magamnak megfelelek? Nem értem ezeket a dolgokat. Mi van, ha nem nekem van igazam? Talán most kellene megkérdeznem valakit, de… Tou nem hiszem, hogy értené. vagy ha értené is, csak aggodalmaskodna. És, igazából mindig is egyedül voltam. Ha akkor el tudtam intézni a dolgaimat, most miért ne lennék rá képes egyedül?
Egészen elfeledkeztem róla, hogy Rii is a közelemben van. Csak akkor tudatosult bennem, hogy mellette slattyogok, mikor már vagy negyedszerre mentem neki. Egy pillanat alatt elsötétült felettem az ég, mint a mangákban szokott lenni. Így is eléggé elástam magam Rii előtt, még teljesen bunkó módon fel is kenem őt a falra. Nem mintha annyira, vagy mégis… Arrgh, igazán nem tudom, mi van velem!
- Bocsánat! – böktem ki olyan hangnemben, mintha legalábbis ő jött volna nekem a sokadik alkalommal. Pedig nem vele volt bajom, de annyi mindent járt a fejemben, amit valószínűleg nem most kellett volna felbolygatni. A gondolataim, akár a szanaszét futó szálak már nem volt olyan egyenesek, mit korábban. Némelyek önmagukra csomózódtak, más szálak összefutottak egy nagy gubancba, és elválaszthatatlanul, vagy felismerhetetlenül futottak tovább. Mintha összeturmixoltam volna mindent, amit a fejemben volt. Valahogy magamra kellett volna találnom, vagy legalább mással foglalkozni. – Eh… gyakran szoktál ide járni? Mármint plázázni? – valószínűleg sosem fogyok ki a hülye kérdésekből, de még mindig jobbnak tűnt hülyeségeket beszélni, mint kukán lökdösődni tovább. – Én csak ritkán járok erre. Nem szeretem a tömeget. Talán utoljára Touval voltam, sajnos, sikerült elrángatnia „shoppingolni”. – hiába mondtam olyan hangsúllyal, ahogy. Attól még jó szívesen gondolok vissza rá. Jól éreztem magam a bátyámmal. Azt hiszem, örültem, hogy van rám egy kis ideje. Tudom, hogy elfoglalt. Van saját élete. Sőt, nem is akarom belekeverni a gondjaimba. Talán ezért is vagyunk el csak úgy egymás mellett.
Próbáltam nézelődni, de valahányszor csak Rii felé fordultam, rajta ragadt a pillantásom. Valamiért vonzotta a tekintetem. Próbáltam kitalálni, mi nem stimmel vele. Az egyetlen lehetőség az volt, hogy túl tökéletes. Minden hajszála úgy állt, ahogy az el volt tervezve. Egyetlen gyűrődést sem találtam a ruháján. A cipője is kifogástalan volt. Az arcáról már nem is beszélve. Az egyetlen dolog, ami talán kicsit rontott a képen, a karikás szeme volt. De még így sem tűnt olyan vészesnek, mint az én táskás szemeim. Hasonlíthattam egy hetvenes mamikához. A smink sem segített sokat rajtam.
Úgy tűnt azonban, Riit ezek a dolgok nem érdekelték. Valószínűleg csak egy kislány voltam neki. Egy lány, aki elég szánalomra méltón viselkedett ahhoz, hogy egy kis időt rászánjon a zsúfolt napirendjéből. De még így is jólesett. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk, és a szívem hatalmasat dobbant. Ledermedtem. Fogalmam sem volt, mi üthetett belém. Nem tudom, miben reménykedtem, vagy mitől éreztem magam a felhők fölött abban a pillanatban. Annyira nem akartam belelovalni magam semmibe, miközben mégis reménykedtem, hátha Riivel nem szúrom el dolgot. Hátha lesz valaki, akinek elmondhatom, mi zavar. Egy barát. De lehet, hogy ez csak egy olcsó álom. Lehajtott fejjel lépkedtem tovább Rii mellett néma csendben.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Csüt. Szept. 27, 2012 1:04 pm

Sebtapasz

Túl sok mindenen gondolkozott egyszerre ahhoz, hogy elsőre feltűnjön neki, kis utasa kényelmesen horpaszt mellette, az anyósülésen. Csak a harmadik piros lámpát bekapva pillantott Rii oldalra. Nem furcsállta, hogy elnyomta az álom Abby-t, hiszen jóformán semmiről nem tudtak beszélni. Néma hallgatással telt az út egy része, majd aztán Rii is a saját zavaros gondolataival kezdett el foglalni, így háttérbe szorítva a körülötte folyó világot. Egyébként megirigyelte Abby-től ezt a mélynek látszódó alvását. Szíve szerint lehúzódott volna az útról és egy parkolóban leállítva a kocsi motorját, könnyed mozdulattal hátra döntené ülését. Biztosan meglepődne a lány, ha esetleg előbb magához térne, mint Rii. Viszont jelenleg ébren kellett maradnia a férfinak, és a vezetésre koncentrált. Amíg csak járt a motor, lehalkította a rádiót. Semmiképp nem akarta valami kellemetlen zajjal felébreszteni a lányt. Nem volt vak, neki is feltűnt, nincs túlzottan kialudva, ez az arcára volt írva. Rii pedig ahogy egyre többször pillantott rá Abby-ra, határozottan kezdte megszokni külsejét. Mondhatni szép arca volt, és sápadt bőrét teljesen kihangsúlyozta az a két apró, halvány vörös pír, ami két oldalán terült el. Már fel sem tűnt, hogy kék a haja, sőt. Abby-t el sem tudná más hajszínnel képzelni a férfi. Ez volt benne a különleges. Túl sokat bambult felé, talán a fáradságának tudható be, maga mellé meredt, és elsőre azt sem vette észre, zöldet mutat a közlekedési lámpa. A pláza nem volt túl messze, főleg autóval, azonban a dugókat sehogy sem tudta megúszni. Mindig belekeveredett egybe, ami rengeteg idejét kiölte belőle. Ezt az egyet utálta az utazásban: időigényes. Türelmetlenségét oldva a kesztyűtartóból óvatosan előcsempészte azt a dobozt, ami már hónapok óta ott pihent. Szinte lemerte fogadni, a dobozban lapuló néhány szál cigaretta annyira megszáradt, képtelenség lesz elszívni. Azért egy próbát mindenképp megért. Azaz ezt csak Rii gondolta így. Bepöccintette ajkai közé, majd a zsebében kezdett matatni, az öngyújtó után. Még szerencse, hogy nem találta meg elsőnek, így volt ideje rádöbbenni arra, nem egyedül utazik. Persze tisztában volt azzal a ténnyel, hogy a lány is dohányzik, mégis illetlenségnek tartotta, hogy miközben utastársa édesdeden szunyókál, addig ő paraszt módon telepöfékelje füsttel az autót. Ha pedig lehúzta volna az ablakot, könnyen huzatot kapott volna. Bármennyire nem tűnik fel első ránézésre, Rii nagyon jól tudta mit szabad, és mit nem.
A parkolóban óvatosan csukta be maga után az ajtót, még el akarta szívni azt az egy szálat, amit a kesztyűtartóban kukázott elő. Addig pedig nem volt szíve felébreszteni a lányt. Csak hagy legyen, senkit nem zavart. Jól emlékszik, mennyi átvirrasztott éjszakán kellett átesnie azért, hogy rendes eredményekkel zárhassa a féléveket. Arról nem is beszélve, hogy a vakációk előtt mindig egy hétig ágyban fetrengett, valami pszichés kimerültség miatt. Mást nem is mert feltételezni Abby-ről. Valahogy nem tudta azt elképzelni, esetleg szórakozni járjon iskola időben. Sokat nem foglalkozott az ilyenekkel, de csak a lányra kellett pillantania. Egyből leszűrte, ez a kislány egy légynek sem tudna keresztbe tenni. Biztosan rendesen csinálja az iskolai feladatát. A goromba viselkedése meg puszta álca, ennek nem is akart külön hangot adni. Rii-nek túl sok emberrel akadt már dolga ahhoz, hogy ránézésre tudja, ki milyen ember lehet. Az utolsó pár slukkot tüdőzte le, mikor meghallotta maga mögött csapódni a kocsi ajtaját. Csipkerózsika fáradt szemeit dörzsölgette, Rii meg próbált úgy tenni, mintha nem is látta volna. Biztosan mérges lenne a lány, ha az össze nem szedett kinézetét látná. Mondjuk az ilyenek a férfit nem hatották meg, hiszen ő sem úgy pottyan ki az ágyból, hogy tetőtől-talpig tökéletesen helyre van igazítva. Azért remélte, hogy a lány tudott valamennyit relaxálni. Talán jobb lesz a kedve is. Rii türelmesen várt, míg Abby rendezte magát, aztán maga mellé invitálva meg is indultak a pláza irányába. Indulásuk előtt a férfi előhorgászta a kulcsot, majd a távvezérlőn nyomott egy gombot, minek hatására a zára rákattantak az ajtókra. Engedelmes pittyegéssel hátuk mögött hagyták el a sportkocsit. Lényegében a hangulat nem változott. Egészen egysíkúra sikerült sétájuk, mindaddig, míg Abby valami váratlan folyamán szabályosan nekiment Rii-nek. A férfi annyira el volt foglalva a kirakatok nézegetésével, hogy elhitte azt, valóban ő ment a lánynak.
- Nem, nem figyeltem, én kérem a bocsánatodat.
Rázta meg a fejét, majd egy pillanatra lenézett rá. Nem bámulta túl sokáig, ez nem az a szituáció volt, ahol megengedett az ilyesmi. Azonban az az egy csak molesztálta gondolatát, nem változott Abby hangulata. Hirtelen az is megfordult a férfi fejében a háta közepére sem kívánja társaságát. Na de akkor miért jött vele, pont ide, a plázába? Kissé zavarosnak látta a maga előtt zajlódó eseményeket. Ha lehet ilyet állítani, akkor Rii kínosan érezte magát. Még egy nő sem fogott ki rajta, mint ez a diáklány. A kisgyerekekhez nem értett. Már azt csodának vélte, hogy megértette a kis Bao igényeit, és kívánságait. De tizenéves lányokkal sosem volt dolga. Mit kéne tennie? Kellemetlenül apuka szerepre volt kényszerítve, amit nem tudott levetkőzni, hiába a sétálás, vagy kirakat nézegetés. Menthetetlen helyzetében talán a mentőmellényt Abby dobta felé, mikor feltett egy kérdést.
- Nem szoktam plázázni. Az nem az én műfajom.
Vakarászta tarkóját két sóhaj között. Beugrott neki Umi fülig érő vigyorral, ami csak szabályszerűen elkeserítette. Nem kellett egyébként sem túl sok ahhoz, hogy átlépje a rosszkedvének határát, Umi eszébe jutása meg csak koronázza az érzéseit. Fogalma sincsen, vajon mikor válik kapcsolatuk ismét beszélő viszonyúvá. Talán sosem, ez akkor viszont a banda hírnevére fog menni. Ha úgy dolgozik két ember egymással, hogy nincsenek jóban, akkor az csak szenvedés mindkét félnek. De Rii nem akarta cserbenhagyni a bandát, viszont azt sem tudta, milyen, melyik lenne a legjobb alkalom arra, beszéljen Umi fejével. Nehezen viselte ezt az időszakot, ez tény. Hogy elterelje gondolatait, mielőtt még visszafordíthatatlanul elmerülne a bánkódásban, azon ügyeskedett, hogy tudna úgy szövegelni, jobb kedvre derítse a kislányt.
- Érdekes, amit mondasz. Azt hinné az ember, ti, lányok szerettek vásárolni. Szép ruhákat, mindenféle illatszereket meg sminkcuccokat… és hasonlók. Futólag sem szoktál felpróbálni egy-egy csinos holmit?
Talán ha sokat kérdez róla, nagyobb kedvvel mesél majd magáról. Hátha eléri, hogy vidámabban csoszogjon Rii mellett. Ez a halál unt életérzés kezdett kihatni a férfira is, úgyhogy cselekednie kellett. Bővelkedett ötletekben, de nem tudta, mihez lenne kedve a kislánynak. Annyira elcipelni sem akarta a másik szárnyba, így első körben szépen elkalauzolja kedvenc helyére. Rii a kanyarban közelebb húzódott Abby-hez, és lehajolt a vállához, közben pedig az emelet felé mutatott.
- Ha felmegyünk, ott van az egyik kedvenc kávézóm. Oda szeretek beülni. Csendes, nyugodt, nincs túl sok vendég… bár az lehet a borsos árak miatt van.
Megpiszkálta orra hegyét, ahogy maga elé lehelt egy nevetést.
- De ez abszolút ne tántorítson el attól, hogy velem kávézz! A vendégem vagy valamire, bármire, ami csak megtetszik.
Fordította Abby felé fejét és rámosolygott. Olyan nincs, hogy mosolyra ne mosoly legyen a válasz. Vagy mégis? Nem lehet ez a lány annyira megkeseredve, hogy ne ejtsen legalább egy zavart mosolyt. Ha pedig Rii ezt eléri, akkor már számára egyenes út vezet a győzelemig, ami ebben az esetben Abby jókedvének visszanyerésében bontakozott ki. Egy nő sem lehet szomorú Rii mellett! Ez a dolog megbuktatná férfi büszkeségét, ezért az ilyen nem fordulhat elő. Miután elhajolt mellőle, ismét sétálni kezdtek, egyenest a lift fel. Egy emelet, de lifttel jobb utazni. Csak ők ketten léptek be az üvegajtós felvonóba, így beszélgetésüket senki nem tudta gátolni. Rii elhatározta, nem fog kukán hallgatni pusztán azért, mert neki ez a kényelmes. Nehezen tűrte szó nélkül, ha környezetében valakinek rossz kedve volt, így ez a szituáció is cselekvésre buzdította.
- Ha nem veszed tolakodásnak… megkérdezhetem mik a terveid a jövőre nézve? Van konkrét elképzelésed, vagy csak szimplán az „éljem túl az iskolát, majd lesz valahogy” dolog áll fent?

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Pént. Szept. 28, 2012 11:22 am

Nehéz döntések~

Rettentően zavarban voltam. Nem bírtam összeszedni a gondolataimat. Egyedül az az egy foglalkoztatott, hogy minden rendben legyen a birtokon. Nem győztem a parancsokat, amiktől lassan teljesen elszomorodtam. Nem szokásom parancsolgatni a villában dolgozóknak, hiszen így is nagyon hálás vagyok nekik, hogy minden erejüket beleadva munkálkodnak azon, hogy nekem semmi dolgom ne maradjon. Az ellenőrzés pont nem jókor jött. Mikor is jöhetne jókor egy ilyen? Nem vagyok hozzászokva, hogy idegen férfiak körbenézzenek az otthonomban. Azt sem tudtam, mennyire fordítsam fejére az épületet. Idegességemben talán túl sokat morgolódtam a személyzettel, amitől később nagyon szégyelltem magamat. Az utolsó eldugott pókhálóig, mindent el kellett takarítani. Ha azt feltételeznék, piszkos, elhanyagolt környezetben élek, biztosra veszem, nem alkalmaznának. Macerás új ügynökséghez bekerülni. Bele sem merek gondolni, mennyi papírmunkával fog ez nekem járni. Tömérdek nyomtatványt átböngészni, egészen a legeslegapróbb megjegyzésig. Nem hagyom, hogy hülyére vegyenek! Azt hiszem alaposan felkészültem minden eshetőségre. Kiadva a megfelelő parancsokat inkább vissza is húzódtam a szobámba, nehogy még nagyobb feszültséget generálhassak az egyébként is ingerült személyzet között. Tényleg rossz volt nitrogénkirálynő jelmezbe bújnom, és megállás nélkül parancsolgatni. Ez annyira nem én vagyok. Csak a homlokomat tudtam törölgetni, miközben magamra zártam az ajtót. Nem akartam most a környezetemmel kommunikálni. Hagy duzzogjak egy sort, és nyugalmasan gondolhassam át a feladataimat. Mielőtt még hozzáláttam volna ruhásszekrényem feltúrásához, jobbnak láttam, ha a szobámban rendet teszek. Ez volt az egyetlen helyiség, ahova senkit sem engedtem fel. Még a takarítónőket is figyelemmel kísérem, ha esetleg porszívózni, vagy felmosni szándékoznak. Ahogy serényen hajtogatni, szennyest válogatni kezdtem, a kezembe akadt az a dokumentum, melyen a mai nap dátuma volt feltüntetve. Sóhajtottam. Nem akartam találkozni a stylelisttal. Csak rá kellett néznem a fotójára, és a hideg futkosott végig a hátamon. Nem mondhatnám, hogy túl jó emberismerő vagyok, de a tekintete elárulta, nem lehet túl kedves ember. Viszont nem volt lehetőségem arra, hogy visszakozzak.
Ez volt az egyetlen olyan cég, aminek a városban volt a központja. Nekem pedig jelenleg nem volt lehetőségem külföldre utazni. De legjobban a félelmem tartott vissza. Túl sok új inger érne, ami persze nem biztos, hogy rosszat jelent, csak… volt egynéhány dolog, ami ide láncolt. Ide, ebbe az egyszerű, szokványos városkába. Míg pedig nem vagyok képes feldolgozni a múltamat, addig nem merek változtatni a jelenen. A jövőmbe meg nem is akarok belegondolni. Csak sodródom, és intézem a dolgomat, ahogy annak rendje, módja. Egy részről lehangoló, más részről meg… fogalmazzunk úgy, hogy volt időm megszokni ezt az állapotot. Már nem olyan nehéz annyira. Az idő mindenre gyógyír. Van, aki elhiszi, van, aki nem. Ha megkérdeznék, melyik sorba állnék igazából, nem tudnék dönteni. Valahogy a két sor közé kucorodnék. Jó ez a hozzáállás? Tudom, hogy ezt magamnak kéne eldönteni, de nem tudom. Ismét belelovaltam magamba a fölösleges agyalásba, nem is értem, minek kellett azt a vacak lapot megtalálnom. Szerintem éppen ezért hajítottam el a múlt héten, hogy többet ne lássam. Kár, hogy megint előkerült. Így fogtam magam, és a leggyorsabb mozdulattal gyűrtem össze, majd a fésülködő asztalom melletti szemetesbe vágtam. Ahogy túlzottan felzaklattam magamat, egyre gyorsabban ment a pakolás. Igazán stressz oldó dolog, ha az ember takarít, vagy pakol. Komolyan felszabadító érzés. Ezt azonnal ki is használtam. Egy háromnegyed óra alatt olyan rendet és tisztaságot vertem a szobámba, hogy ijesztően tágas lett a tér. Ha jobban figyeltem, még a hangom is visszhangzott a falakról. Azért örülök, hogy nem vagyok annyira megkeseredve, hogy az ilyen apróságokat ne vegyem figyelembe. Igen, tényleg jó érzéssel töltött el, ahogy körbenéztem a csilli-villi szobán. Már csak azt kellett kitalálnom, milyen hacukába bújjak. Egyáltalán, milyen ruhában illik egy stylelist előtt megjelenni? Hiszen eddig csak egy komoly divattervezővel volt dolgom, de Touma mellett különleges helyzetet élveztem. Ő akkor is elfogadott, ha kócosan keltem ki az ágyból, vagy ha smink nélkül kávéztam mellette.
Touma nagyon jó ember. Komolyan szerettem. Ha tehetném, ha lenne rá esélyem, most biztosan visszatekerném az időt, és addig kutatnék, míg rá nem jönnék, mit rontottunk el. Fogalmam sincs, miért múlt el. Még félve merem kimondani azt a szót, hogy vége. Tényleg nem tudom elhinni, hogy ennyi volt, pedig eltelt már azóta néhány hónap. Mintha csak fogtuk volna magunkat, és egy csettintés alatt végeztünk volna egymással. Én annyira akartam szeretni, mindent megtenni azért, hogy boldog legyen. Ezek szerint, nagyon elronthattam. Ha jobban belegondolok, nem is emlékszem túl sok olyan pillanatra, mikor Touma őszintén mosolygott volna. Pedig annyira törekedtem arra, hogy minden rendben legyen. Úgy érzem, minden eddigi kapcsolatom útvesztőjébe saját magam tévedtem el. Nagyon szerencsétlennek érzem magamat ilyen téren. Minden csillogást, és népszerűséget félretéve, ritkán adatott meg, hogy egyszerre szerethessek. Mai napig nem nyomoztam ki ennek okát. Azt pedig sosem hinném el, hogy ez a jelenlegi párom hibája volt. Biztosan én voltam sáros a dologban. Hiszen… kedvesek, és odaadó volt mindegyik a saját módján. Panaszkodni nem panaszkodhatnék. Komolyan nem akarok. Csak… mindig ott van az a de szócska, ami elkeserít.
~ A francba, mikor változtam ilyen síró-picsogó kis nőcskévé?!
Mordultam fel magamban, mert már nekem fájt a fejem a rengeteg fölösleges agyaláson. Hirtelenjében annyi buta dolog kattogott bennem, ami normális körülmények között sem szoktak túlzottan foglalkoztatni. Biztosan a front teszi, na meg a kellemetlen vendégem. Ráadásul annyi időmet elvette az elmélkedés, hogy jóformán már a stylelist a kocsiajtót csapta be maga mögött, mikor leértem a földszintre. Végül is egy egyszerű összeállításnál maradtam: szürke farmer egy türkiz felsővel, és egy kötött barna pulóverrel. A nyakamba aggattam egy ezüst medált, a hajamat pedig kiengedtem. A hajgumi miatt egy lágy, természetes hullám törte meg a tincseimet, de nem volt túlzottan feltűnő. A sminkemnél sem a drasztikus megoldásokat kerestem; egyszerű, natúr festés, barna szemhéjpúder, szájfény és rózsaszín pirosító. Pont annyira, hogy ne legyen hulla színem. Az egyik szemembe lógó tincset söpörtem a fülem mögé, miközben az ajtóhoz siettem. Miután ajtót nyitottam, és az első pár mondat elhangzott, beláttam valósak voltak meglátásaim. A férfi alacsony, furcsa öltözködésű, kalapos ember, aki mindenkiben csak a hibát látta. Máris megkaptam az első leszólást, hogy modell létemre, miért tavalyi őszi divat szerint öltöztem fel. Ennél lelkesítőbb szöveget még életemben nem hallottam. Az viszont már biztatóbb volt, mikor közölte, lát bennem valami reményt. Ebben az esetben elmertem hinni az állítását. Nem úgy tűnt, aki túl sokat vacakolna egy delikvensével sem. Aki neki nem szimpatikus, kerek-perec a képébe mondja. A kis tortúra után egyre kevésbé vártam az első próba fotózásomat. A lapon, amelyet akkor nyomott a kezembe, mikor elköszönt, már ott sorakoztak az elvárások, amelyek drasztikusabbak voltak, mint vártam. A dolgaimat szép, lassan teljesen megkavarta ez az új munka…

Csak hosszas meditálás után szántam el magamat arra, hogy elinduljak a fodrászhoz. Ez volt az egészben a legfájóbb pont. Olyan volt, mintha hosszas kínzás után megadnák a fáradt bikának a kegyelemdöfést. Teljesen el voltam veszve, és mérlegelni sem volt időm. Hozzászokhattam volna, hogy a modell élet nem piskóta. Viszont mindennél jobban ezt akartam csinálni. Egyszer belekóstoltam ebbe az életbe, és már nem tudnék normál emberként élni nélküle. El sem tudnám képzelni úgy az életemet, hogy egy koszos pult mögött szolgáljam ki kávéval az üzletembereket. Az biztosan nem én lennék. Nagy sóhajjal a hátam mögött akasztottam le a vállfáról barna kabátomat, és egyenest a Szivárvány Pláza felé vettem utamat. Nem volt szívem a személyzetet zaklatni azzal, furikázzanak el a városba. Hálás voltam azért, hogy elviselték a kiállhatatlan természetemet a mai nap folyamán. Rájuk bíztam, mit csinálnak. Csendes pihenőre voltak ítélve, persze minden jósággal, amit csak elő tudtam kaparni a szörnyű nap után. Mikor becsukták mögöttem a kovácsoltvas kapukat, elővadásztam zsebem mélyéről a zenelejátszómat, és bedugtam a füleimbe a fülhallgatókat. Lágy, nyugodt zenét akartam hallgatni. Egyébként nem mondhatnám, hogy napi szinten hallgatok zenét, de néha valóban jól esik. Megnyugtatja a lelkemet, főleg egy ilyen veszedelmes délután végeztével. Közben pedig azzal szórakoztam, hogy ütemre lépjek. Egy-egy szám lekeverésekor csak a csizmám kopogását hallottam. Legalább múlt vele az idő, és nem untam magamat halálra, hiszen a Pláza nem egy köpésre volt. Sétálni nagyon szerettem, és futni. Igazából mindegy volt, csak valami testmozgás legyen. Hányszor terveztem, hogy kocogok egy jót a parkban, de úgy nem az igazi, ha egyedül kell. Persze, itt is lehetne zenét hallgatni, de élvezetesebb másokkal együtt fáradni. Ahogy ilyeneken méláztam, azon kaptam magamat, hogy már a parkoló melletti járdán sétálok. Hirtelen meg is lepődtem, hogyan csináltam, fél óra alatt beértem. Egyszerűen zseninek éreztem magamat, amitől kis mosoly kerekedett arcomra.
A plázában nagyon kellemes idő volt, ezért döntöttem úgy, leveszem a kabátomat. Ezer éve nem voltam egy jót vásárolni. Valahogy túl sok dolgom akadt és ez mindig elmaradt. Talán most, már ha el nem megy végleg az életkedvem a fodrászkodás után. Ha csak rágondolok, lever a víz. Miért várnak el ilyeneket tőlem? Miért nem felelek meg nekik? Egyszerűen nem tudom felfogni… Bosszankodhattam volna egész nap ezen, veszett fejsze nyele az egész szituáció. Ha nem tetszik a rendszer, szimplán fel sem vesznek. Túlságosan is tisztában voltam az ilyesmikkel. A második emeleten jártam már, és arra koncentráltam, el ne menjek a fodrászüzlet mellett. Nem bolyongott túl sok ember ezen a szinten, jóformán csak a büfék és éttermek környékén, azonban az egyik üzlethez közelítve egy igen ismerős férfira figyeltem fel, aki látszólag nagyon jól elszórakozott az üdítőjével. Olyannyira, hogy szerencsére az sem tűnt fel neki, hunyorogva, majd kikerekedett szemekkel masírozok felé, kissé bizonytalanul. Semmiképp nem akartam megijeszteni, vagy megzavarni –gondolom- szabadidejében, de köszönés nélkül nem lett volna képem mellette elsétálni. Lassan mellé léptem, majd felpillantottam az arcára. Zavaromban hirtelen azt sem tudtam, hogyan szóljak hozzá.
- Ho-Hoshi-san?
Szólítottam meg, majd zavaromban magamhoz szorítottam a kabátomat, szabad kezemmel pedig bátortalanul integetni kezdtem. Nem is tudtam merjek-e mosolyogni, mert még mindig az motoszkált bennem, csak összekevertem valakivel. Remélem, azért nem ilyen rossz az arcmemóriám. Nagyon égő lenne, egy teljesen idegennel összekeverni. Úgy égnék, akár a benzines rongy.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Szomb. Szept. 29, 2012 5:52 am

Nehéz döntések☆⌒(＞。≪)

Két napja kapta a számára elég sokkoló hírt, kénytelen lesz rövid időre megválni fekete tincseitől. Különösebben nem lett volna vele gondja, sokat változik színe. Őszintén szólva, egyiket se viselte túlságosan hosszan, megszokhatta, kedvelhette, vagy bármilyen formában úgy vélekedhetett volna róla, ez az ő világa. Munkájához tartozott, akár napról napra variálták kinézetét. Emiatt se tudta, mit szeretne, mihez lenne kedve, mi mellett tenné le voksát, huzamosabb ideig viselje buksiján. Megmondták mi legyen és nagyjából ennyivel eldőlt a dolog. Rábízta a stylist-okra a feladatot, illetve úgy tartotta, változás sosem árt. Gyakran eljátszadozott vele, mi lenne, ha állandósulna külseje, de velük szemben más volt az elvárás. Naprakészek, divatosak és persze trenddiktálóak legyenek. Rajongóik elvárták, minden egyes nyilvános fellépésükkel meglepjék őket. Ki volt zárva, slamposnak, unalmasnak, átlagosnak nevezzék őket. Még is az utóbbi időben egyre nehezebben szánta rá magát drasztikusabb váltásokra. Kezdte szörnyen unni, egyik végletből kergetik a másikba, minél szélesebb tömegeket mozgassanak meg. Lassan ott tartott, nemet mond, vagy irányt vált? Nem tudja, de ettől a jelenleg orra alá dörgölt feltételtől frászt kapott.
Annak eszméletlen örült, új szerződést kapott, méghozzá a Fila-tól. Manapság cseppet se rendelkezett sporthirdetéseken bőszen feszítő alkattal, - ahogy sosem volt egy izompacsirta- csak rá kellett nézni. Szánalmasan festett. Nem igazán értette, miért pont őt választották. A lehetőség, mégis felvillanyozta. Imádta a sportokat, régebben versenyszerűen űzte, másrészt komoly fenntartásai voltak az elvárásokkal szemben. Feketén-fehéren leírták, rikító vörös hajra kell váltania. Iszonyatosan hangzott! Soha életében nem volt hasonló árnyalatú szín kókuszán és el se bírta képzelni, hogy fog vele kinézni. Hiába vidult fel arca, amikor közölték vele az ajánlatot, azóta beavatták részletekbe, megmaradt keserű szájíze. Rendben a haj befesthető, de nem szeretne hányingert kapni saját képétől, akárhányszor meglátja. Nem, mintha nagyon nézegetni támadna kedve. Ha lehet megkímélni magát, ettől a rémes élménytől, csak, hogy fotózás mellett reklámfilmben is szerepelni fog. Biztosra veszi, bele fog masírozni, akár akarja, akár nem.
Ezen az egész egyvelegen morfondírozva lépett be a pláza épületébe. Menekülési útvonalra építkezve motorral érkezett, hiszen a sisak ápol és eltakar. Sírógörcsöt kapna a végeredménytől, legalább átmenetileg eltakarhatja. Bár, külsejét, így is remekül álcázta sötét napszemüvege, fejébe húzott kapucnija és motoros ruhája. Egyáltalán nem volt hangulata az emberekhez, tömeghez, felhajtáshoz, bájos cseverészéshez. Minél hamarabb túl akart esni az egészen. Ez nem hatott rá fenomenális ösztönző erőként, gyors léptekkel vegye célba a mozgólépcsőt. Komótosan, mondhatni fájdalmasan lassan vonszolta el magát odáig. Tudat sem segített, odafent már türelmetlenül várhatnak rá. Nacchan gondolva halogató természetére, nehezen megszületett „igen”-t követően, rögvest bejelentette fodrászához, nehogy legyen ideje megfutamodni. Ilyenkor nagyon nem örült, ennyire ismeri menedzsere. Kénytelen volt eljönni és hatalmasakat sóhajtozva barátkozni a gondolattal, rövidesen pumukli piros fejtetővel fog rohangászni.
Meredeken zuhanó hangulata végletekig fokozódott, ahogy felért a keresett emeletre. Végigcsoszogva az üzletek előtt, pillantott egyre sűrűbben a közelben lévő szépségszalon névtáblájára. Útközben nem rég piacra dobott üdítőt is kezébe nyomtak, amivel nem igazán tudott mit kezdeni. A rajta szereplő személy arcképén, csak kínosan elmosolyodva csóválta meg fejét. Valahogy nem passzolt az általa ismert morcos vadmacska és dobozon szereplő művigyoros szépfiú. Vicces volt, esetében mennyire elüt a két dolog. Viszont azzal nem jutott előrébb, mit kezdjen az innivalóval. Kissé tanácstalanul forgatta kezében. Szívószállal kavargatva a doboz tartalmát jutott eszébe némi bökkenő. Elfelejtette szóba hozni szöszi ninja vadorzónak hajszínt vált. Kétli, hatalmas ügyet csapna belőle, csak úgy nem tudja, ezekről szoktak beszélgetni, nem? Rendben, közük sincs normális párokhoz, meg általában véve párkapcsolathoz se túl sok. Inkább az zavarja, ennyi évvel háta mögött, arról sincs fogalma, hogy kéne viselkednie. Felettébb kínos és szó szerint égő, mert ez hűen bizonyítja mekkora nulla ezen a területen.
-Hüm?- Pillantott fel a dobozka mélyreható bámulásából. Hirtelen nem volt benne biztos, valóban megszólították, vagy már képzelődik is. Jelek szerint, nem ment el az a kevéske esze, mert tőle nem messze egy szőke lányzó integetett felé. Szégyelli magát, elsőre nagyon fonalat vesztett ábrázattal meredt rá. Eltartott néhány pillanatig, mire sikerült felfognia hozzá beszélnek és leessen neki, kihez van szerencséje.
-Ahaaa~j! Kamill cha~n!-Intett mosolyogva a lánynak. Máris jobb kedvre derült, sikerült egy ismerős arcba botlania.-Hagyd a „san”-t, légyszí! Tisztára botra görnyedő öregembernek érzem tőle magam!-
Tette össze két tenyerét, minél szebben kérhesse meg. Tudta, csak illedelmes vele és nem akarta lerohanni, de egyszerűen ráncos öregemberként rázta ki a hideg, amikor nagyjából azonos korú személyek szólították így. Hiúság vagy se, rosszul esett neki. Tehette, rögtön kérte, ne használják vele szemben. Cseppet se vette szívére, pont ellenkezőleg! Nyugodtan szólítsák meg közvetlen formában.
-El se hiszed, mennyire életmentő vagy! Eddig nagyon a béke hátsója alatt volt a hangulatom, de te se tűnsz túl jó kedvűnek. Baj van?-
Pislogott nagy szemekkel a lányra, miközben lehorgászta napszemüvegét. Mégse a sötét lencsével társalogjon. Csupa fül volt, ha lenne kedve beszélgetni. Erőltetni nem fogja, hiszen annyira jóban nincsenek. Tolakodó fráter se akart lenni, mindenféle személyes dologról faggatja. Mentőhelyzetként, inkább rázendített magáról fecsegni. Remélte nem fogja vele untatni szegény lányt, meg nem hozza rá a frászt, ennyire lelkesen kezd trécselni teljesen felesleges dolgokról.
-Merrefelé mész? Vásárló körút? Én fodrászhoz iparkodom, vagyis araszolok. Tartok tőle! Képzeld, vörös leszek, pedig kezdtem kijönni a feketével. Hihetetlen mit nem kérnek egy-egy szerződésben…-
Forgatott meg ujjai között egy hosszabb tincset. Kicsit sikerült elmerengenie a dolgokon, tulajdonképpen minek ment bele, ha ennyire nehezére esik. Továbbra se fért fejébe, minek van itt, ha egyre jobban érzi, semmi kedve hozzá. Valószínűleg, mert ez a dolga. Régen beletörődött mások mondják meg neki, mit és hogyan tegyen.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Vas. Szept. 30, 2012 1:36 pm

Nehéz döntések~

- Jaj, nem, izé… se-semmiképp nem akartam, csak… ne-neharagudj!
Hadartam el teljes zavaromban mindazt, ami hirtelenjében az eszembe tudott jutni. Mondanom sem kell, hogy csupa-csupa értelmetlen szót gyúrtam össze egy masszába, amitől magamat járattam le. Két kezemmel mutogattam magam előtt, mennyire restellem a félreértést, és pusztán csak illedelmességből szólítottam úgy, ahogy. A másodpercek töredéke alatt váltott arcszínem vérvörösre, nem is tudtam hogyan bújtatni a fiú előtt. Annyi szerencsém volt, hogy Hoshi-san… akarom mondani Ikari nem beszélt többet erről a kis malőrömről, hanem teljesen más témába fogott. Még nagyon el voltam varázsolva, ezért egy jó darabig csak az arcába bámultam, és igyekeztem felfogni azt, amit mond. Fogalmam sincs, hogy jött rá, nem túl nagy kedvvel érkeztem a plázába. Pedig azt hittem a zavaromnál többet nem fog látni. Az pedig csak még jobban meglepett, hogy azonos helyre igyekszünk. Pont ezért kerekedtek ki szemeim, és a bámulattól lassacskán az állam is leesett.
- Hú… nos hát, tudod, én is a fodrász szalonba készültem! Komolyan mondom, ezek a céges elvárások teljesen kiakasztóak. Vörös? De mi bajuk van a mostani hajszíneddel? Szerintem nagyon… jól áll.
Haraptam el mondandóm végét. Sosem bókoltam még ennyire nyíltan férfinak, ezért megint előjött lányos zavarom. Talán még dobott egyet az egészen, hogy olyan emberrel társalogtam, aki eddig csak a címlapok elején köszönt vissza rám. Ebbe az egész szituációban pedig teljesen kínban voltam. Abszolút nem éreztem egy szinten magamat vele. Sosem fogom. Ikari, és a többi srác, akikkel együtt énekel mind olyan elérhetetlen személynek tűnnek a szemeimben. Csodálom, hogy egyáltalán még felismert. Csak félve merek egyébként is a modellkedésről beszélni. Túl sokszor hallottam azt vissza, a képeken teljesen máshogy festek, mint élőben. Persze, hogy retusálnak valamennyit a tökéletes fotó érdekében. Hiszen mindenki a tökéletest akarja látni a reklámokban, vagy az újságok hasábjain. Ezért érzem kellemetlennek, ha azzal jönnek, nem olyan vagyok a való életben. Nekem sincs minden áldott nap kedvem, illetve hangulatom ahhoz, hogy kemény, durva sminkekben az utcán lejtőzzek. Nagyon meg tudnak bántani, mikor ezt a szöveget hozzák fel. Az ilyen helyzetekben meg néha azt kívánom, bárcsak ne fogtam volna bele. Néha pedig épphogy ez a legbuzdítóbb mondat, ami egy hétköznapi ember szájából kijöhet. Arra ösztönöz, hogy csináljam tovább, és bebizonyítsam, nem egy kifestett arcból áll össze az egész valóm. Én is olyan egyszerű ember vagyok, mint bárki más. Hétköznapi gondokkal, problémákkal, megoldásra váró feladatokkal. Az teljesen mellékes, mivel foglalkozom. Hiszen én is iskolába jártam, modellkedés mellett rendes melóm van, és ami a legfontosabb, vannak olyan emberek, akik még látják bennem azt a lányt, aki ezelőtt 4 évvel voltam.
- Őszintén, igen. Kissé elkenődtem, mikor a mai nap folyamán kijött hozzám egy furcsa alak, és kerek-perec kijelentette, teljesen át kell formálni a külsőmet. Első lépésben a hajamat. Ét csoki barna lesz a színe! Sosem volt még ilyen sötétszínű hajam, de mégis mit tehetnék?
Sóhajtottam. Nem akartam a saját buta problémáimmal még traktálni szegény Ikari-t, de az igazat bevallva nagyon jól esett valakinek elpanaszolni. Tényleg úgy éreztem, ha ezt nem tudom mostanában elmondani valakinek, fel fogok robbanni, és megint ott kötök ki, hogy az ágyban pityergek. Katasztrófa, tudom, de nem tudok ezek változtatni. Ha egyszerűen valami bánt vagy ilyen, vagy olyan formában, de ki kell, hogy jöjjön belőlem. Annyiszor megfogadtam, hogy erősebb csaj lesz belőlem, de mindig füstbe megy minden tervem. Viszont így, hogy találkoztam Ikari-val, lassan úgy éreztem, ez a görcs kezd eltűnni. Már csak egészen kicsit éreztem, de kibírható volt. Azért lenéztem én is hosszú, szőke hajamra. A természetes színe is hasonló lenne, csak sötétebb. Még gondolati síkon elsirattam, mert tényleg szerettem ezt a színt. Mikor még a gothic-lolita korszakomat éltem, akkor sem kedveltem a sötét parókákat. Rózsaszínen keresztül a citromsárgáig minden volt, csak fekete nem. Volt elég fekete dolog rajtam úgy is. Még egy fekete paróka valóban azt eredményezte volna, mintha temetésre készülnék. Ez meg még egy olyan téma volt, amiről nem szívesen beszéltem senkinek. Sötét, szomorú és rossz időket éltem meg akkor, legyen ennyi bőven elég.
- De… csak hogy mondjak valami biztatót, úgy tartják, hogy a változás jó dolog. Lehet, jobban fogod szeretni a vöröset, mint eddigi összes hajszínedet. Majd… majd én is így állok hozzá, komolyan!
Bólogattam és elmosolyodtam. Csak félve mertem ilyen dolgokat mondani, hiszen én nem szeretem, ha olyanra buzdítanak, amihez semmi lelkesedésem. Azért igyekeztem. Több időt lényegében nem akartam azzal elfecsérelni, hogy egy helyben szobrozunk. Félreértés ne essék, nagyon örültem neki, hogy Ikari szóba elegyedett felem. Jól esett, emlékezett rám. Nagyon megalázva éreztem volna magamat, ha csak átnéz felettem. De nem tette. Ugyan nem ismerem annyira, de szerintem a bandában ő a legjámborabb srác. Igazából így elbeszélgetve is kimerem mondani, sosem volt olyan ismerősöm, aki ennyire bájos lenne. Nagyon rémisztő, de ahogy ránézek, elkap egy ilyen tyúkanyós érzés. Annyira aranyos fiú, hogy kedvem támadna megölelgetni addig, amíg ki nem szorítom belőle a szuszt. Persze ilyet még álmomban sem tennék. Ahhoz én túl félénk vagyok. Különben sem lenne illendő. Még a végén mániákus libának hinne. Azt pedig semmiképp nem akarom! Bőven lekenyerezett azzal, ilyen kedvesen beszélget velem.
- Mit szólnál ahhoz, ha elindulnánk? Essünk túl rajta, viszont… én beugrom egy kávéért. Út közben megiszogatom, közben pedig tudunk beszélgetni, na mit szólsz?
Egyre jobb kedvem lett, ez pedig annak köszönhető, hogy összetalálkoztam vele. Tudom, nem a világ vége, hogy befestik a hajamat, de akkor is. Számomra ez épp elég volt ahhoz, sötét esőfelhőbe váltsak. Még sosem akart senki sem megváltoztatni, főleg nem ilyen nyilvánvaló módon. Azért remélem, hogy a hosszából nem akarnak vágni, mondjuk egy vállig érőt. Ott biztosan kiverném a hisztit, szégyen vagy nem szégyen. Lassan össze is szedtük minden megmaradt elszántságunkat, és elindultunk. Kellő kávémennyiséget magamhoz vettem ahhoz, hogy ne érezzem annyira fáradalmasnak minden második lépésemet. És a beszélgetésünk kibontakozása közben pedig egyre beszédesebbé váltam.
- Kicsit furán érzem magamat, hogy egy férfival sétálok plázában. Elég sokan nem szeretik. Eddig csak Touma-val vásárolgattam, de az eléggé adott volt…
Nevettem el magamat, bár a nevetésem fele nem is volt őszinte. Valahogy el kell adni, hogy túltettem már magamat rajta. Persze, mintha az olyan könnyen menne. Főleg, hogy utána elég sokszor találkoztam vele. Egy szakítás után meg olyan kellemetlen látni a másikat. Nem utáltam meg vagy ilyesmi, egyszerűen fáj, ha látom. Mert alakulhatott volna szerencsésebben a dolgunk. Újra kezdeni meg értelmetlen lenne. Mind a ketten nagyon jól tudjunk, hogy nem menne. Hiába is hitegetem magamat, ez az igazság. Viszont nem tudtam tovább lépni a témán, mert csak egész nap ezen kattognék.
- És… Touma-val minden rendben van mostanság?
A szívem olyan hevesen vert, hogy majdhogynem kiszakadt a helyéről. Egyből levert a víz, hogy ilyeneket képes vagyok megkérdezni. Nem akarom, hogy gondot okozzak, csak… tudni akarom, minden rendben van vele. Nem kell több, hogy megnyugodjon a lelkem. Ha boldog, akkor én is az vagyok. Jelenleg ennyire volt szükségem. Túl gyorsan elértünk a szalonhoz ahhoz, hogy rá tudjak teljesen készülni erre az egészre. Hátat fordítani meg már nem akartam. Sóhajtottam egy nagyon, rápillantottam Ikari-ra mosolyogva, majd bólintottam. Jókedvűen beköszöntem az üzletbe, közben pedig azon agyaltam, vajon hányan fognak majd felismerni a nagy átalakítás után.
- Igazából csak attól tartok, hogy a sötét hajszínemtől majd még inkább fehérnek fog tűnni a bőröm…
Nyomtam össze két oldalról képemet. Biztosan úgy festettem, mint azok a fura halak az étterem akváriumában, de most nem zavart. Inkább elfedem félelmemet egy kis mókával, mint annyira ráparázzak, hogy leforduljak a székről. Jó, hülye hasonlat, de a lényeg leszűrhető. Közben próbáltam Ikari-nak csupa-csupa pozitív dolgot felsorolni. Még azt is felajánlottam neki, hogyha túl leszünk rajta, elnézünk abba a ruhaüzletbe, ami a héten nyílt a másik szárnyban. Mindenre gyógyír a shoppingolás. Vagyis eddig nekem nagyon bejött, remélem Ikari-t sem fogja teljesen kiakasztani, már ha lesz hozzá kedve.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Kedd Okt. 02, 2012 9:01 am

Nehéz döntések ☆⌒(＞。≪)

Haját piszkálva meresztett nagy szemeket Kamill chan-ra. Nem esett le neki, mitől keveredett ekkora zavarba. Valahogy fizikális képtelenség volt úgy tekintenie magára, mint potenciális pirosodás generáló faktorra. Távolinak érezte ezt a szerepet és kissé sokáig tartott mire kibogozta, lehet nem kellett volna ajtóstól falnak rohannia. Szegény lányt akkora erővel rohamozta le, csoda nem kapott sikító pánikot. Utólag már látja nem volt a leghelyesebb lépés, de visszafelé nézve hibáit, mindig nagyon bölcs tudott lenni. Sajnos, kizárólag azokban a percekben működött. Túlságosan meggondolatlan, szeleburdi, szétszórt és kissé tolakodó. Bánta, ennyire frászt hozta rá váratlan bevetődésével. Fene nagy nyelvét sose bírta fékezni. Ismerőst látott, egyszerűen kibuktak belőle a mondatok és csak hadarta, hadarta a sok sületlenséget, ami eszébe jutott. Rossz tulajdonság, tisztában van vele. Próbálkozik leszokni róla, de jelek szerint, így fog megöregedni.
-Micsoda véletlen! Nem is! Sors fintora! De jó, de jó!-Csapta össze tenyerét izgatottan. Sokkal elviselhetőbbnek látszódott a megpróbáltatás maga mellett tudhatta Kamill chan-t. Annyira kedves lány volt és szívesen beszélgetett vele. Mármint sokat nem találkoztak, ha összefutottak egyáltalán. Memóriája nem működött teljes kapacitással, de nagyon szerénynek, csendesnek, meg aranyosnak látszódott. Sok modellel találkozott eddig és nem hasonlított hozzájuk. Úgy érti, legtöbb valahol a fellegek között hordozta az orrát. Szörnyen beképzeltek és lenézőek, meg furcsák. Ehhez képest Kamill chan, teljesen normális, olyan emberien közvetlen! Tényleg örült megszólította. Annyira bambult, szégyenszemre biztosan elsétált volna mellette. Erre, neki köszönhetően visszatért lelkesedése, kivéve a színt illetően. Pontosabban társaságért sokkal jobban örvendezett, mint a fodrászat rejtelmeiért. Emlékszik régebben támadtak kósza ötletei, beáll ipart űzni, ha kiöregszik az énekes sztárságból. Ezt leszámítva semmi terve sincs. Azt se sejti mihez lenne tehetsége. Kitartása meg aztán tényleg fogalma sincs mire futná.
-Tényleg jól áll?- Sóhajtott fájdalmasan lehorgasztva fejét. Kegyelemdöfésként vágta tarkón a bók. Eddig is mocorgott benne a halk tiltakozás. Tisztán emlékezett rá, feketét könyvelték el színének, meg a beceneve is Nekori volt. A Kamill chan-tól származó jól eső megjegyzés után, még inkább tartotta volna a két lépés távolságot. Nincs vele, garantáltan sarkon fordul. Persze egész este hosszasan kérhetne bocsánatot menedzserétől, mert gyáva nyúlként elszelelt és kiugrott zsebéből egy szépséges felkérés, amikor nagy szüksége van rá. Nincs végveszélyben, csak nem ártana több önálló munkát vállalnia, mert az utóbbi másfél évben, túlságosan visszavett a tempóból.
-Aham, vörös. Szerződést kötöttem a Fila-val és ezt a váltást kérték tőlem. Nagyon hatásvadász csili-vili reklámfilmet és fotózást akarnak.-Legyintgetett karjával, kissé tanácstalanul. Pontos részleteket még ő se tudott. Holnap fog eldőlni a közös és remélhetőleg végleges egyeztetésen. Nem szeretne sokáig mászkálni, mert Nacchan-nak, vagy valamelyik kinevezett jogász bácsinak problémája támad. -Ez még titok!-
Tette mutatóujját szája elé. Meg se fordult fejében, ezért csúnya fejmosást kaphatna szigorú menedzserétől. Könnyelműen kifecsegte nyilvánosságra se hozott tervét. Persze, nem hitte Kamill chan futna világgá kürtölni az információt. Valahogy nem látszott, ilyen gonosz személynek, aki megjátszaná kedves, aztán mindenféle rondaságot magyaráz háta mögött. Főleg, azok után, ennyire lelkesen biztatta, ne lógassa orrát. Kimondhatatlanul melengette szívét, mekkora erőkkel bíztatja, amikor ő se valami boldog. Nem tehetett róla, de nagy kedve lett volna megölelgetni. Újabb merénylő jellegű támadás helyett, beérte a szóbeli terrorral. Hatalmas mosollyal arcán csettint a lány előtt.
-Jó ötlet! Tegyük ezt! Üdítő lesz a változás és teljesen felfrissülünk tőle!- Viszonozta bólogatást szorgalmas tükörképként.- Kávé nekem se ártana. Végén álomba ásítozom magam és zöld pudli fejjel ébredek!-
Szörnyülködött egy sort sikoly festményt alakítva. Kedve támadt bolondozni, amiért szörnyen hálás volt beszélgető partnerének. Határozottan felfelé ívelt hangulata. Széles vigyorral arcán sétafikált Kamill chan oldalán. Nagyjából kigondolta milyen kávét szeretne kérni magának, miközben sűrűn fülelt, mit mondanak neki. Nem akart hangulatromboló lenni, messzeségbe bambul és megsérti szegény hozzá csevegő lányt.
-Nekem nincs vele bajom. Mármint a plázával! Veled se!-Csalapált orra előtt, mielőtt félre értenék.-Jó a társaság, minek panaszkodjak?-
Mosolyodott el kávéja tetejével szöszölve. Fránya műanyag nem akart rápattanni a papír pohár szájára. Kész közelharc volt, mire sikerült rászenvednie és csak ezután jött rá, nem tette bele azt az egyetlen tasak cukrot, ameddig hetek alatt felküzdötte magát. Nagyot sóhajtva bakiján szedte szét újra, hogy Kamill chan kérdésén majd nem az egészet kiborítsa. Nagy szemekkel pislogott kezében szorongatott kávéjára. Hirtelen nem tudta mit mondhatna. Manapság keveset volt alkalma beszélni Tomátóval. Akkor sem festett úgy, mintha kicsattanó jó kedve lenne. Sajnálta nem kérdezett rá mi bántja. Szörnyen bűntudata lett, ennyire hanyagolta.
-Az az igazság, nem tudom…de nem kell félteni! Nem kreálna ilyen remek fellépő ruhákat, ha nagy baj lenne. Ígérem, majd rajta tartom a szemem, rendben?-Pillantott a lányra elszántan ökölbe emelve mancsát.-Te, hogy viseled? Miért szakítottatok? Történt valami? Nem akarlak faggatni…csak, ha szeretnél róla, vagy bármiről beszélgetni, szívesen meghallgatlak! Nekem is sokat segít, kimagyarázhatom a gondjaimat. Nem tenném, tutira szétdurrannék, mint egy lufi!-
Küzdötte vissza pohárkája tetejét, fél perccel később leégethesse nyelvét a forró itallal. Nem akart ez a nap gördülékenyen alakulni. Valami apróság mindig becsusszant. Ezen a felfedezésen fájdalmasan felsóhajtva lépett be a fodrászüzletbe. Kávét sűrűn pakolászva egyik kezéből a másikba integetett az alkalmazottaknak. Össze se tudja számolni, hány alkalommal fordult már meg itt. Jól ismerték és már tűkön ülve várták párosukat. Hamarosan mindkettőjükhöz odaszaladt fodrászaik asszisztense. Késésük felett szemet hunyva mutogattak, merre kéne lehuppanniuk, mielőtt befutna hozzájuk a mesterember. Engedelmeskedve a hessegetésnek szusszant fel a székbe huppanva. Maradt még néhány percük beszélgetni.
-A~h, mert sápaszt. –Bökött maga elé mutatóujjával. Ismerős feltételezés volt. -Mindenkit ezzel ijesztgetnek! Nagy butaság. Nekem is szörnyen világos bőröm van, még se lettem vízi hulla. Ha engem kérdezel, nagyon szép babaarcod lesz.-
Kacsintott a lányra, mielőtt elveszett volna az elé robbanó nőszemély sipítozó előadásában, még is, hogy gondolták, csak úgy vöröset varázsol a feketéből. Erre a részre ő is nagyon kíváncsi volt, bár ötletes fodrászának máris akadtak kísérleti feltételezései. Hosszas hadarása eredményeként, rövidesen műtőasztal felé tuszkolták. Végleges eltűnése előtt, azért még gyorsan intézett pár szót Kamill chan-hoz.
-Nem sokára találkozunk! Kitartás és csak pozitívan! Szupik leszünk! Ezután, pedig jöhet a vigasz shoppingolás!-
Iparkodott vigyorogva türelmetlenül toporgó hajszobrásza nyomába, aki rövidkének nem nevezhető két órát követően eresztette csak belenézhessen a tükörbe. Képes volt eltakarni, kizárólag a végeredménnyel szembesülhessen. A megmásíthatatlan eredménnyel, ami a pirosnál is rikítóbb répa volt. Szemei óriásira kerekedtek, amikor szembesült vele és nem tagadja, fejét tenyerébe temetve szörnyülködött két sort. Garantáltan elveszik a depresszív felhőzetben, ha nem jut eszébe mit fogadott meg Kamill chan-nak. Ebbe kapaszkodva szedegette össze darabjaira hullott lelkét, némi életet lehelve magába tápászkodjon fel székéből és induljon a lány keresésére. Érdeklődve forgolódott körbe a helységben, merre nehézkesen rábukkant. Lélegzete elállt a látványtól. Sűrűn pislogva takarta el padlót verő állát. Azt se tudta, mit reagálhatna, csak elismerése jeleként emelte fel hüvelykujját, mielőtt csillogó szemekkel kibukott volna belőle a rajongás.
-VHOA! Mondtam, hogy csodaszép törékeny virágszál leszel! ÚRISTEN! Nagyon-nagyon szépséges lettél! Ha ez nem fog tetszeni az új cégednek, akkor elmehetnek a sunyiba! Engem megvettél kilóra!-
Nevette el magát, teljesen elfelejtkezve róla, saját magáról nem mondhatna el hasonló jelzőket. Valahogy nem volt kedve magával foglalkozni. Letörné lelkesedését és jó kedvét. Most tényleg érezte a hangulatot egy kis vásárláshoz. Nem szerette volna elrontani személyes szenvelgéssel. Ráért vele otthon foglalkozni. Közös kitérőjüket leszámítva semmilyen más teendője nincs kitűzve a mai napra.
-Indulhat a menet, csini lány?-Tartotta karját viccesen kihúzva magát.-Útközben beleshetnénk az egyik apple üzletbe? Körbe kéne lesnem az iphone-ok között.-

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Pént. Okt. 05, 2012 8:39 am

Sebtapasz

Mit mondjak? Elég rosszul érintett, hogy Rii bocsánatot kért, amiért neki mentem. Ez még az én lelkiismeretemet is megbolygatta. Egy darabig azért mégis hallgattam. Nem tudtam, van-e egyáltalán értelme ezen problémázni. Elvégre ugyanannyi eséllyel jöhetett volna ő nekem. De végül mégis én löktem meg. Csak számítania kell valamit, nem?
- Nem. Az én hibám volt, sajnálom! – mondtam végül, miközben zavartan lehajtottam a fejem. Ez a dolog nem az én asztalom volt. Talán ezért is jutott eszembe jelentéktelen dolgokról kérdezősködni. Hogy a kellemetlen pillanatot még az emlékeimből is kitörölhessem. Vagy ez csak valami általam generált hülye magyarázat? Mi van, ha nincs is igazam? Igazából semmi. Nem kell erről ítélőszék előtt vallanom, vagy ilyesmi. De mégiscsak jó lenne tudnom, mit miért mondok.
Kis híja volt, ne veszítsem el a fonalat, de végül eljutott a tudatomig, hogy Rii nem az a plázaegér típus. Meglehet, én is éreztem ezt. Mármint, ő is olyannak tűnt, aki csak bámulja a kirakatokat, de nem lát. Szóval semmit sem néz meg igazán. Így vagyok ezzel. Nem igazán szeretem az ilyen helyeket. Egyedül érzem magam a sok ember között. Máshol nem, de itt, ahol minden színes, fényes, és csöpög róla a cukormáz. Egy egészen más világ. Amint pedig Rii elkezdte sorolni, mi az a sok-sok holmi, amit a nőnemű közösséghez tartozva meg kellene néznem, és vennem, már biztos voltam benne, hogy nem nekem találták ki a plázákat.
- Nem igazán foglalkoztat az ilyesmi. Biztos bennem van a hiba. A csinos holmik meg… azt hiszem, nem az én műfajom. – szándékosan kölcsönöztem az előbbi szófordulatát. Nem is tudom. Csak megragadt a fejemben. Ahogy az arca is. Már rá sem kellett néznem, akkor is tisztán láttam. A kirakatok üvegein is előbb pillantottam meg a képmását, mint az üveg mögötti babákat. Fogalmam sem volt, mi bajom van. – Kisebb, kevésbé forgalmas helyeken szívesebben vásárolok. Olcsóbb, és egyedibb. Szeretem az olyan dolgokat, amiket nem lehet beskatulyázni.
Talán túl sokat beszéltem. Lehet, hogy zavarta Riit. De nem szólt semmit. Én pedig nem akartam, hogy úgy sétáljunk egymás mellett, mintha nem együtt jöttünk volna. Nem a legmegfelelőbb megfogalmazás, de van valóság alapja. Én csak… nem akartam, hogy elmenjen. Ha csendben vagyok, talán megunja, és itt hagy. Biztosan nem egy fontosabb dolga lenne. Mégis azt akarom, hogy maradjon. Furcsa, de akarom.
Nem tudtam mit tenni az érzés ellen. Vagy nem is akartam. De egyre csak arra tudtam gondolni, hogy mi lenne velem, ha elmenne. Túlélném. Biztosan túltenném rajta magam. De ha mégsem? Nekem kellene előbb lépnem? Csak elfordulni az egyik sarkon, és elfutni? Vagy úgy menekülni előle, mint Előle? Képes lennék rá? Valamiért nem úgy gondoltam. Nem hittem a sikerben, nem hittem magamban. Annak ellenére, hogy tudtam, később még gondot okozhatok Riinek. Lehet, hogy már most is csak nyűg vagyok neki.
Amint egy kanyarhoz értünk, automatikusan kezdtem lefordulni. Nem is én akartam, a lábaim mégis arra vittek. És Rii épp arra tartott. Ahogy közelebb hajolt hozzám, még a lélegzetem is visszafojtottam. Persze gyorsan észhez tértem. De abban a pillanatban egyszerre voltam meglepett, ijedt és boldog. Furcsán jól esett. Miközben hozzám beszéltem, nem tudtam megállni, hogy ne figyeljem őt. Akár csak a szemem sarkából is.
- Ühm… - feleltem elmésem a bármire vendége vagyok dumára. Még szép, hogy revansot veszek majd, az már nem fontos, miért is, és a lehető legdrágább fogyasztható terméket választom. Már épp terveztem is, hogy közlöm vele, nem leszek rest az ő kontójára rendelni, de akkor… ahogy rám mosolygott, egy pillanatra még a levegő is megfagyott. Úgy éreztem, ha meg kell mozdulnom, az érzés megszűnik. Csak néztem rá, hatalmasra nyílt szemekkel. A tökéletes mosolyára, amitől hirtelen nagyon boldog lettem. Az érzések, amik bennem kavarogtak, régről ismerősek voltak. Kicsit fájt is. Hiányzott is. Sok éven át nem vallottam ezt be magamnak, erre találkozok egy idollal, és tótágas után újabb csavarral borulok egyik biliből a másikba.
Ahogy bámultam rá, valami mosolyféle kezdett kirajzolódni az arcomon. Önkéntelen reflex. Vagy valami hasonló. Elég bénára sikerülhetett, inkább nevezném grimasznak, mint mosolynak. De talán az is számít valamit. Én csak… nem tudom befolyásolni az érzéseimet. Valamiért nem tudom becsapni magam. Semmilyen módon sem. Mindegy, hogy próbálkozom, mindegy, mit akarok elérni. Úgy érzem, mintha hirtelen egy nyitott könyvvé váltam volna. Mintha ez ideáig egy mindig gondosan zárt napló lettem volna, s most, váratlanul elveszítették volna a lakatom. Bárki belém olvashat, átláthat rajtam. Kiismerhetnek. Hiába rejtegetem minden titkom, immár elérhető azoknak, akik csak egy pillantást vetnek rám. Elvesztettem naplói szerepem, inkább csak egy eldobható feljegyzéssé váltam. És mint olyan, minél hamarabb meg is kell tőlem szabadulni, hogy azt a temérdek titkolni valót senki se láthassa.
Hogy mindez benne volt-e ebben a félresikerült, és teljesen reflexszerű mosolykezdeményben, vagy csak az én agyam kombinálta túl a helyzetet, nem tudom. Csak azt tudom, hogy abban a pillanatban hogy éreztem magam. Bárhogy is nézem, jól. Fájdalmasan, de jól. És ez elég volt ahhoz, hogy elengedhessem. Csak elmúlt, mintha meg sem történt volna. Mintha nem egy örökkévalóságig tartó csodaként éltem volna meg. Csoda, mert bármennyire is magától jött, és bármennyire is nem tűnt annak, ilyesféle mosolyt régen mutattam.
Először nem igazán esett le, hogy lifttel akarunk felmenni. Aztán rájöttem, hogy Rii nem véletlenül menetel olyan céltudatosan az üveg kalicka felé. Alig csukódott ránk az ajtó, mikor leesett, kettesben fogunk utazni. Nagyot nyeltem. Eltúlzott reakció. Nevetséges voltam. De valamiért, valami megmagyarázhatatlan ok miatt így reagáltam. Nem is akartam odafigyelni. Jó lett volna inkább elterelni a figyelmem. És Rii… mintha csak olvasott volna a fejemben. Bedobta a mentőövet. Bár a kérdése váratlanul ért, nem zavart. Volt min gondolkodnom.
- Igazából… nem gondoltam még erre. – nem igazán mertem ránézni a férfira. Hozzá képest eléggé le voltam maradva. Ő már rég abban a korban volt, mikor tudja, mit akar. Eldöntötte, hogy mit szeretne, és tett is érte. Nekem fogalmam sem volt róla. Egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy mit kezdek majd magammal egy kicsit később. Csak úgy elvoltam. Mindig is úgy voltam vele, valahogy megleszek. De most… hogy valaki ilyen nyíltan rákérdezett. Zavarban éreztem magam. Valami értelmeset akartam felelni, mégsem volt semmi elképzelésem.
- Sato-san… Te tudtad ilyen idősen, mihez akarsz kezdeni? – a lift megállt. Kicsit megkönnyebbültem. Ugyanakkor szívesen folytattam volna a liftezést Riivel. nem tudtam, merre megyünk tovább. Hagytam, hogy ő vezessen. Nem számított, merre megyünk, míg vele tarthattam. Korábban valószínűleg nem forszíroztam volna a beszélgetés témát. Nem is követtem volna ilyen hűségesen. De… az óta történt egy és más. Csak úgy éreztem, a közelében kell lennem.
Lassan haladtunk a kávézó felé. Mintha egyikünk sem lett volna semmi dolga. Pedig Rii elfoglalt lehetett. Nekem meg elméletben az órán kellett volna ülnöm. Nagyobb valószínűséggel aludtam volna, minthogy a tananyagra figyeljek. Nem igazán érdekelt a suli, bár újabban egész normálisan feltornázta a jegyeimet. Valamivel el kellett foglalnom magam. Inkább nem akartam gondolkozni azokon a dolgokon… Mindenen, amit valaha rosszul tettem, vagy azért tettem, hogy később ne okozzak még nagyobb galibát. És jóllehet, tudtam, Riit is jobb lenne békén hagynom, nem ment. Éreztem, hogy nem tudnék visszafordulni, és csak úgy faképnél hagyni. Túl fájdalmas lenne.
- Hm…? – futtattam körbe pillantásomat az asztalokon. Tényleg nem tűnt valami forgalmas helynek. Lehet, hogy csak a napszak miatt volt, vagy azért, mert tényleg olyan flancos hely volt, ahogy Rii állította. – Hát, legalább nem lesz tömegnyomor. – néztem végig újra azon a pár emberen, akik egymástól minél távolabb foglaltak helyet. Volt köztük üzletember, aki elfoglaltan nyomogatta a billentyűzete, üzletasszony, aki a szinte megállás nélkül rezgő telefonját próbálta likvidálni, egy idősebb úr, aki unottan lapozgatta az újságját, és két férfi, akik egy papír fölé görnyed diskuráltak valamiről. És voltunk mi. Rii meg én. Egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Úgy éreztem, egy ilyen helyre nem illik iskolai egyenruhában jönni. Leültünk egy asztalhoz, és vártunk a pincérnőre. Egy ideje nem tudtam mit kiötölni. Felesleges dolgokról nem akar csevegni. Nem akartam vele fárasztani Riit. De azt sem akartam, hogy a kínos csend elhatalmasodjon rajtunk.
- Egy kicsit meglepett a kérdésed… mármint amit a liftben mondtál. Nem gondolkodtam még rajta. Komolyabban nem érdekelt eddig semmi. A zene volt az, amivel nagyon sokat foglalkoztam, és még most is foglalkozok. A zenével bármit ki lehet fejezni, mindent el lehet mondani. Valami csodás dolog. – talán túlságosan nagy volt a lelkesedésem a zene iránt. Nem akartam ennyit fecsegni a semmiről, de csak jött magától. Pedig ezt az érzést Rii is ismeri, biztosan. Zavaromat megpróbáltam elrejteni az itallap mögé. Belebújva tanulmányoztam a kávékat, mintha még sosem ittam volna. Reméltem, hogy Rii is elfoglalja magát inkább, ahelyett, hogy unatkozna az én bénázásom miatt.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Szomb. Okt. 13, 2012 1:45 pm

Sebtapasz

Különös boldogság töltötte el, ahogy észrevette azt a halovány mosolyt, ami tényleg Abby arcán húzódott. Ezt akarta elérni, talán tudatán kívül, talán tudatosan, de végül sikerült. Ez az apró mosoly pedig ismét előhívta azokat a képeket, melyeket még álmában látott. Rémisztően hasonlítottak azok a mozdulatok a lányéhoz, így többször is megfordult Rii fejében, vajon most is álmodik? De belecsíphetett volna bőrébe százszor is, ez itt a valóság volt. Csak egy percig gondolt ezekre, aztán már meg is nyomta a gombot a liftben. Érdeklődve várta a kislány válaszát, aki kimerítően bizonytalanul reagált. Nem akarta ezzel kellemetlen helyzetbe hozni, csupán kíváncsi volt, egy hozzá hasonló fiatal, vajon mit tervez az életével. Kicsit el volt keseredve, nincs semmi, ami motiválná a lányt, de nem születhet mindenki úgy, legyen konkrét célja. Hiszen ő sem egyik napról a másikra döntött úgy, hogy énekes lesz. Hosszú, és fáradságos utat kellett ehhez megtennie, ami több buktatóval bővelkedett, mint pozitív élménnyel. A következő szintnél a lift szép, lassan lefékezett, majd kinyitódott ajtaja. Abby előtte pár másodperccel tett fel hasonló kérdést számára, amire hümmögött egyet.
- Várj, hagy gondolkozzak… - motyogott az orra alatt, miközben szemeivel a kávézót kereste. – Mindenképp zenével akartam foglalkozni. Zongoraművész szerettem volna lenni. Tanultam hegedülni, zongorázni, egy kicsit gitározni, de mindközül a zongora a kedvencem a mai napig. Ha az iskolában nem jártam volna különórákra, lehet pincér lennék a közeli üzletsoron, ki tudja.
Nevette el magát. Hirtelenjében nem tudott volna olyan állást mondani, amiben jól érezné magát. Annyira beleszokott a zenészek nyüzsgő, pezsgő mindennapjaiba, hogy képtelen lenne elviselni az egyszerű ember világát. Ezzel pedig nem arra céloz, hogy nem becsüli őket, hanem szimplán nem tudná teljesíteni. Ő teljesen más módon él, túl nagy különbségek vannak közte és a normális emberek élete között, így beleképzelni magát egy orvos, vagy egy virágkötő helyébe olyan nehéznek tűnt számára. Ezen a felvetésen egyébként egész álló nap képes lett volna elidőzni, viszont most akadt társasága, aki elterelte figyelmét erről. Szerencsére. A kávézóba érve végül Abby megemlítette, hogy zsúfolt, csordultig telt ülőhelyekre nem lesz példa, amin Rii egyszerűen elmosolyodott. Előre engedve a lányt a háttérből mutogatott egy olyan asztalhoz, amely mögött egy hatalmas akvárium állt. Rii szerette ezt a helyet. A helyiség egyik hátsó sarkában helyezkedett el, egy olyan zugban, ahol senki nem tudta zavarni, maximum a pincérnő.
Illedelmesen megvárta míg Abby helyet foglal a bőr kanapéhatású ülésen, majd vele szembe ült egy hasonló kaliberű székben. Az asztalon még látszódtak a tegnap este emlékei; végig égett gyertyák és néhány elszáradt rózsaszirom.
Ez a hely nem Rii számára volt fenntartva, így szívesen merengett el azon, vajon milyen emberek ülhetnek le ugyan erre a helyre. Ha épp azon volt, minden idegesítő problémát kiverjen a fejéből, akkor ehhez hasonló gondolatokkal árasztotta el magát. Miután szemügyre vette a gyertyát és a hervadt szirmokat, az asztal felé eső szélére helyezte a telefonját, és egy laza mozdulattal átállította néma üzemmódba. El is felejtette, hogy nála van, annyira el volt azzal foglalva, elszórakoztassa a lány. Tudta, hogy nem túl illendő minden vackot az asztalra pakolni, ezért bocsánatot kért Abbytől, majd megmagyarázta neki, sajnos nem teheti meg, hogy kikapcsolja mobilját, hiszen bármelyik percben kereshetik a cégtől valami butasággal. Így jár az, aki nemcsak munka, hanem üzlettárs is egyben. Akármennyire is meg szeretett volna feledkezni egy percre a felelősségekről, nem tehette. Csak egy homokszemnek kell belekerülnie a gépezetbe, az már szaggatottan fog üzemelni. Az pedig még több melóval járna, így elkerülné ezt a kellemetlenséget. Hamarosan kezükbe kapták a menüsort, így Rii szépen bele is temetkezett. Valami újdonságra vágyott, azonban fogának valót egyelőre nem talált. Nem is volt benne túl biztos, hogy valóban kávéra szomjazik. Ahogy ott gyötrődött magában, arra kapta fel tekintetét, hogy Abby újból beszélni kezdett. Rii figyelmesen fülelt, és nézte a lányt a menülap mögött. Most biztosan utálni fogják azért, mert nevetni kezdett, de nem tudta megállni, hogy ne tegye meg. Először csak mosolygott, aztán mire a kislány gondolata végére ért, egyenesen jóízűen nevetett megbújva a lap mögött. Biztosan minden rosszat feltételeztek róla, de cseppet sem gonoszkodásból tette. Ezt alig tudta kimagyarázni, de ennek ellenére jó kedve nem lankadt le.
- Tényleg ne haragudj, de ez annyira aranyosan hangzott tőled. Tudod, valamennyit sejtek erről az egészről, és igazad van. Egy briliáns dolog, megmozgatja az ember lelkét, és sokszor cselekvésre buzdítja. Számomra például olyan, mint egy adrenalin löket. Tettre kész leszek tőle, és céltudatos. A környezetem pedig folyton inspirál és az szuper dolog.
Bólogatott és lelkesen magyarázott. Elég ritka pillanat az ilyen, ám ha zenéről vagy munkáról volt szó, Rii-t nem lehet lelőni. Egész estés történeteket össze tudott volna dobni sec-perc alatt, viszont még mielőtt megrémülnének tőle, át is terelte a figyelmet Abby-re.
- Szakmámból kifolyólag jó hallani, amit mondasz. Ha valóban foglalkoztat a zene, akkor miért nem próbálsz ki valamit, ami ehhez áll közel? De most komolyan… tudsz valamilyen hangszeren játszani, vagy próbáltad már? Hát, lehet, most fel fogsz háborodni, de hétfőnként mindig egy tömérdek szabadidőm van bent a stúdióban, szóval körbenézhetsz, hogyan folyik ott az élet.
Ugyan nem kell ezzel az ajánlattal élni. Pusztán adott egy lehetőséget Rii arra, hogy megismerkedjen a cég hatáskörével. A lelkes fiatalokat úgyis mindenhol elkapkodják, ha más nem tapasztalatszerzésre kiváló lenne. Gondolta ezt Rii. Viszont jobban érdekelte Abby véleménye, így míg döntésre szánja fejét, addig Rii nem zavartatva magát felemelte kezét, és rápillantott a közelében lévő pincérnőre. A hölgyet már rég óta ismerte, többször is belebonyolódott a flörtölésbe vele, viszont egy munkahelyi megrovás után végül a férfi visszább vett a bókolásokból. Azért ugyanolyan üdeséggel mosolygott a hölgyre, és keresztnevén szólítva kérte ki magának a brazil kávét, majd rápillantott vendégére, döntésre jutott-e. A rendelés leadása után a pincérnő hátat fordított, Rii pedig szolidabb mosollyal orra alatt szemeivel kísérte végig útját a hölgynek, egészen a pultig. Aztán ismét visszatért Abby társaságához, és mintha semmi nem történt volna, odébb tolta a mécsest, és kényelmesen rákönyökölt az asztalra.
- … Szóval, ha lesz konkrét elképzelésed, akkor keress meg… vagy, várj, megadom a számomat. Ez a sajátom, itt bármikor el tudsz érni. Tudom, milyen szar, ha magadnak kell talpon maradni a világon, szóval szeretnék elindulni. A téma meg nem áll messze tőlem, úgyhogy szabad kérdezni. Ígérem, ha vicceset mondasz, többször nem nevetem el magamat!
Rázta meg a fejét, komoly képet kölcsönözve arcára. Színészkedni azt nagyon tud, még a végén elhiszik tényleg ennyire szigorú ember. Alig tudják, hogy szeret viccelni az emberekkel. Valahogy ezt a lazaságot nem nagyon tűrték a cégnél, így néha el is felejti, milyen valódi természete. Na meg aztán mostanában úgy alakultak a dolgai, hogy ne legyen túl jó hangulata, így erőltetettnek érezte, hogy bevágjon néhány poént. Ugyan minek? Időpazarlás, és fölösleges lenne.