Szivárvány Pláza

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Szomb. Feb. 04, 2012 8:14 am

Jótékonykodás és csillogás ~ Kössük össze a kellemest a hasznossal! ~

- Hmp... akkor ma iszok helyetted is.
Kacsintok bájosan irányába, ahogy még szörfözök egyet az étlapon, hogy biztosan a legjobb fogást válasszam ki. Természetesen Türelmetlenkedő Úr már nem bírja tovább visszatartani lelkében fortyogó indulatait, és rögtön rám förmed. Ezt csak annyival intézem el, hogy lassan felsandítok a menüsorból, és fapofával kezdem el nézni. Csak az töri meg értelmesnek hatható cselekvéssorozatomat, hogy mellettem suhan el a pincér. Ezért reflexszerűen csettintek egyet, és megköszörülöm a torkomat. Azért nem a kocsmában vagyok, hogy utána kiáltsam, hogy „hé!”. Ez sokkal elitebb hely ahhoz, hogy ilyen módon nyilvánuljak meg. Szóval csak szép szolidan pillantok föl, és mosolyra húzott szájjal várom, hogy mellém faroljon. Míg a pincér előszedi zsebéből jegyzetfüzetét, és előkotorja tollát, addig ismét visszapillantok Daemonra és mosolyogva reagálok előbbi bókjára.
- Nagyon köszönöm, és... mákod van, hogy ilyen jól nézel ki, különben már rég eltűntem volna...
Mosolyom nem lohad le arcomról, aztán ismét visszafordítom tekintetemet a menülapra, mintha mi sem történt volna, s üdeséggel hangomban kezdem el sorolni, mit szeretnék fogyasztani. Levest mindenképpen. Sok-sok parmezánnal meghintve. Aztán sült húst körettel, és rántott zöldségekkel, mert nem bírok vele betelni.
- És ne felejtse el, a szuflé mellé kérnék vanília fagyit.
Jegyzem meg végül, nyomatékosítva kérésemet. Miután mindent lejegyzetelt, átadom a terepet Daemonnak, és kíváncsian hallgatom, ő mivel szeretné telíteni bendőjét. A rendelés leadta után aztán következhettek az italválasztások, mire kissé kárörvendő mosollyal rávágom, pezsgőzni szeretnék. Gondolom, hogy nem fogja meghatni ezt a szőke kőszívű lovagot, hogy csak én ihatok, de azért csak jó érzéssel tölt el, hogy ő nem élvezheti az alkohol ízét a mai este. Úgy gondoltam, ha már a partin nem volt lehetőségem jót szórakozni, hát megteszem itt, ezzel a mogorva ficsúrral. Szerintem nincs sok esély arra, hogy jobb kedvre derítsem a csevegésemmel, de próbálkozni sosem árt. Már csak azt a témát kellet előkeresnem, amiről biztosan lenne kedve pár szót váltani. Mivel jobb ötlet nem jutott eszembe, visszatértem előbbi kérdéséhez, amit ugyan nem akartam lereagálni, viszont süllyesztőbe tartó kommunikációnk megkövetelte.
- Nem robbantok háborút, ha esetleg piszkos lenne. De örülnék, ha többet is kinéznél belőlem, minthogy ügyetlen módon megterítsek az ölemen...
Ismét mélyesztem szempáromat tekintetébe, azzal az elégedett mosolyommal, aminek láttán lerí rólam, legszívesebben a fejét nyomnám a tányérjába. Aztán onnan pöckölgethetné tovább a kaviárt. Még szerencse, az idők folyamán elsajátítottam azt a technikát, amivel képes vagyok haragomat elnyomni. Mondjuk ez nem volt hátráltató dolog, pusztán intenzív koncentrációt igényelt. Meg persze oxigéndús légtért. Nagy levegőket véve még a végén a mosoly is előidézhető! Micsoda praktikák, tudom jól...
- És mondd csak, mikor döntötted el, hogy Te ismert emberré szeretnél válni? Mi célod van ezzel? Szeretem ezeket a sztorikat, úgyhogy örömmel töltene el, ha megosztanád velem.
Rebegtetem meg szempilláimat érdeklődéstől felfűtve, és előrehajolok, aztán könyökeimet az asztalra helyezve, tenyereimbe süllyesztem államat, úgy hallgatom a válaszát. Azonban mellettünk termett a pincér, kezében az üveg pezsgővel, így gyorsan lepakoltam kezeimet, és megvártam, míg kitölti nekem egy pohárba. Úgy gondoltam ne kelljen neki fölöslegesen járkálnia, így intettem, nyugodtan hagyja itt az asztalon az üveget is. Volt egy sanda gyanúm, hogy nem egy pohárkával fogok belőle inni. Mindeközben pedig lelkesedésem nem hagyott alább, és igyekeztem tényleg koncentrálni a feladatra. Már azt is elsütöttem, hogy magamról beszéltem. Tudom, hogy nem érdekli, de elmondom:
- Én hegedűművész akartam lenni, de ehelyett kikötöttem egy nyomozóirodában, mint asszisztens, és másodállásban modellkedem... magam sem értem miért, pedig nem érzem magam annak a tipikus modellalkatnak. Erről mi a véleményed?
Lassítottam le beszédemet, és játékosan lepillantottam a pohárra, melynek szélén köröket írtam le mutatóujjammal. Ha az ilyen apróságok nem keltik fel az érdeklődését ennek a férfinak, akkor ott tuti nagy problémák lappanganak a mélységben. Ha már egyszer itt vagyok, ugyan kinek ártok azzal, ha flörtölgetek? Tegyük egy kicsit színesebbé az estét, nemde?

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Vas. Feb. 05, 2012 2:26 am

Jótékonykodás és csillogás ~ Kössük össze a kellemest a hasznossal! ~

Az ivással kapcsolatos megjegyzésre, csak flegmán felciccent egyet, mert nem volt ínyére ez a rajta mulató hangsúly. Egyetlen mázli, hogy ennek az álbornak túl jó íze volt ahhoz, hogy fintoroghasson rá. Arról már nagy nehezen meggyőzte magát, hogy ma tényleg nem fog berúgni, így nem kell tovább bosszankodnia rajta. Sőt elégedetten konstatálta, hogy Kamillnak sikerült végre dűlőre jutnia az étlappal is, tehát hamarosan végre ehet… Az imént elejtett bókjára viszont érdekes megjegyzést kapott, amit persze nem hagyhatott reakció nélkül.
- Mondj olyat, ami nem ilyen nyilvánvaló… -húzta félre a száját egy elégedett vigyor kíséretében. Mekkora kamu is lett volna, ha azt hallotta volna, hogy megkedvelték a vonzó személyiségét… Tökéletesen tisztában volt vele, hogy kiállhatatlan, de ennek ellenére mégis nagyon sokan eljönnek vele. Ez pedig bárhogy is nézzük, nem őt minősíti… Az viszont tetszett neki, hogy a lány ilyen kerek perec ki is mondta ezt. Lehet, hogy pont annak ellenére, hogy belőle hiányzott, vagy csak roppant nyers kereteke között bontakozott ki, ezt kifejezetten értékelte az emberekben. Ha valaki nem bírja, vagy csak bizonyos kényszerítő körülmények hatására kell, hogy egy légtérben tartózkodjon vele, sokkal jobb ezt leszögezni nem? Frászt kapott a műbájolgástól. Talán Kamill mégis más egy kicsit, mint azok, akikkel eddig dolga volt, ebben még inkább meggyőzte a nagy étvágya, amivel az étlapról sorolta a pincérnek a rendelést. Meglepettségében párat pislogva hallgatta végig, majd ő is leadta a menü kívánalmait a kiszolgálónak. Nem is figyelte igazán pontosan mit kért a másik, de a végén még kiderül, hogy a lány többet rendelt, mint ő! Mondjuk, ha egészében nézzük, akkor biztos, mert Daemon nem kért desszertet. Ahhoz most kicsit savanyú volt a hangulata, amin sajnos az itala sem segített. Azért az illúzió kedvéért szépen kortyolgatta, hogy a látszat meglegyen. Hamarosan újabb sértődött felhorkanás érkezett egy másik megjegyzésére.
- Ezer bocsánat hölgyem. –emelte védekezőleg maga elé a karjait egy szemforgatás közben –Én csak előrevetítettem egy lehetséges balesetet, ha az ön által említett karizmatikus megjelenésem netán túlságosan elvonja a figyelmét az ételről. –adta elő a drámai monológját mímelt komolysággal. Sajnos nagyon rossz szokása volt az emberek elejtett megjegyzéseit alkalomadtán visszakézből felhasználni ellenük. Önkéntelen is késztetést érzett rá, és legalább jól szórakozott. Szerette felbosszantani az embereket, maga sem tudja miért… talán mert így volt a legkönnyebb őszinte véleményt kicsikarnia belőlük. Ugyanis olyankor már nem nagyon figyelnek arra, hogy fenntartsák a bájos modoroskodást. Ezekkel azonban valószínűleg nincs teljesen tisztában, csak tudat alatti indokok vezérlik. Azt viszont nagyon jól tudta, hogy a következő kérdésre nem olyan bonyolult a válasz, hogy egy egész sztorit ki lehessen hozni belőle.
- Mintha ezt csak úgy el lehetne dönteni… -sóhajtott egyet –Az emberek döntötték el, hogy tetszik nekik a képem és lökdöstek egyre feljebb, míg végül itt kötöttem ki. Nem túl izgi sztori mi? –pillantott a lányra –Én nem szolgálhatok emberfeletti erőfeszítésekkel és csodás fordulatokkal teli tündérmesével, ha erre számítottál. –dőlt hátra egy keserű vigyorral a képén miközben a borát kortyolgatta. Az ő esetében tényleg semmi ilyesmiről nem volt szó. Szinte sohasem kereste, mindig úgy találták meg a felkérések… pláne még a legelején, mikor fotózni hívták. Aztán egy idő után, mikor felfogadta a menedzserét, már gyakorlatilag mindent ő intézett helyette. Az asztalon kikötő pezsgőre, és az azt kortyolgató lányra fájdalmasan pillantva ivott bele megint a borába, de így valahogy már nem volt olyan jó íze mint eddig. Csalódottan lepakolva az asztalra emelte fel a tekintetét, mert megint elkezdtek hozzá beszélni. Daemon igazából sosem tudta mi szeretett volna lenni. Kisgyerekkorában persze neki is megvolt az a korszaka, mikor hetente változott, hogy űrhajós, vagy szuperhős akarsz-e lenni, de aztán mikor már téttel bírt volna az elképzelése, olyan hamar csöppent bele ebben a mókuskerékbe, hogy nem kellett gondolkodnia mit kezdjen magával, minden jött szép sorban.
- Ezeken a területeken a piac dönti el, hogy mire van szüksége. A tipikus pedig nagyon hamar változik, ha valakinek elég nagy a befolyása, hogy hatást gyakoroljon az emberekre. Tudod, a csordaszellem… –közölte vele a számára teljesen nyilvánvaló tényt. Nem tudta, hogy ez ennyire nem egyértelmű-e, vagy csak ő van már benne ezekben a dolgokban túl régóta ahhoz, hogy rálásson a mozgatórugókra.
- A lényeg, hogy el tudd adni magad… ha nagyon jó vagy, új stílust teremthetsz, de ha tudod magadról, hogy az nem sikerülne, akkor olvadj be és köztük légy a legjobb. –folytatta, és számára is roppant meglepő volt, hogy miért ennyire közlékeny. Talán csak azért érezte a késztetést arra, hogy ezeknek hangot is adjon, mert a naiv emberek is azok közé tartoztak, akik különösen bosszantják. Az már nem igazán érdekelte, hogy megcáfolják-e amit mond, ő nagyon jól tudta, hogy ez így működik. De nem sokáig agyalhatott beszédességének kiváltó okán, mert hamarosan végre eléjük került az étel. Ahogy megérezte az illatát, egyből eszébe jutott megint, hogy mennyire éhes, és ezt gyomra is jelezte. De szerencsére nem kell már sokáig türelmetlenkednie, mert egy gyors „Jó étvágyat” kibökése után neki is látott a vacsorájának.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Vas. Feb. 05, 2012 6:59 am

Jótékonykodás és csillogás ~ Kössük össze a kellemest a hasznossal! ~

Fokozatos pezsgőkortyolásom végeztével Daemon kurta regélése is annyiban maradt, amin csak mosolyogni tudtam. A tányérom melletti szalvétán simítottam végig, hogy tökéletesen élre legyen hajtva, miközben megfogalmazódott bennem a költői kérdésére hivatkozó válaszom is:
- Ami azt illeti, tényleg nem valami izgalmas, hogy őszinte legyek. Viszont nem minden esetben az a megnyerő, ha az ember élete tündérporral van meghintve. Tapasztalataim szerint sokkal jobb az, ha az ember lelkesedését az olyan fordulatok fűtik, mint például egy váratlan akadály. Ha nincs kihívás a létben, akkor ugyan mire való az egész?
Vonom félre mondatom végén a számat, aztán mikor sikeresen precízre hajtom az arany színben pompázó szalvétát, elismerésül csodás teljesítményemre elmosolyodom. Úgy látszik az estémet semmi más mimika nem tölti ki mint csak hogy számmal játszadozom, többnyire mosolyra csalom. Mindazonáltal érdekesen hallgatom végig a férfi véleményét.
- Ez a szakma ténylegesen arra épül, hogy mindig a tökéletest mutassuk, azonban ki mondja meg, hogy mi is az igaz tökéletes? Az emberek változatosak, mindennek és mindenkinek megvan a saját szépsége, de ténylegesen egy ember nem bíráskodhat afölött a tény fölött, aminek eredményét rengeteg vélemény alapozza. A beolvadásról meg csak annyi a véleményem, hogy hasztalan, mikor tudja magáról minden ember, hogy egyedi...
Fejezem itt be gondolatmenetemet, mert engem is lenyűgöz, mik ki nem jönnek belőlem, ha olyan témáról van szó. Szerettem a tartalommal bíró csevegéseket, példának okáért ezt itt. Bármennyire is klisé ez a Daemon ürge, én tök jól elbeszélgetek vele, és nézzenek oda! Nem vész kárba próbálkozásaim sora. Úgy tűnik hirtelenjében még ő is beszédesebb lett, viszont az étellel megpakolt pincér látványa arra késztet mindkettőnket, hogy becsukjuk lepénylesőnket, és rákoncentráljunk az újabb feladatra. Viszont jó étvágyat kívánva tenyér dörzsölgetve frissülök fel, aztán kezeim közé kapva az evőeszközöket „rontok” neki nőiességgel az ételnek. Magam sem gondoltam volna, ha kiszakad belőlem egy ilyen jellegű vélemény, ilyen királyul fogalmazok. Úgy tűnik a főiskola tényleg nem volt hiábavaló a számomra. Csak teljesen elfelejtettem ebben a kusza világban, hogy ilyen is tudok lenni. Főleg akkor voltam ilyen szenvedélyes, mikor csupa feketében szeltem az utcákat. Akkor még verseket is szép számmal írtam, és minden egyes bepöccenő gondolatomat levéstem egy-egy noteszba, vagy papírfecnire. Igen, ezek a fránya dackorszakok...
A leves isteni finom volt! Úgy tűnt Daemonnak kétség kívül igaza volt az étterem kínálatával kapcsolatosan. Ráadásul krémlevest igen rég ettem, úgyhogy különbképp jól esett. Már a húsétel felénél jártam, mikor elkezdtem érezni, hogy lassan, de biztosan elkezdek telítődni az adagokkal. Viszont tudtam jól, ha lenyelem a falatot, át fogok lendülni azon a bizonyos „ponton”, és tovább tudok étkezni. Az ilyen apróságokkal nem lesz problémám.
Míg rápihenek egy kicsit, addig kezembe kapom a pezsgős üveget, és kiöntök magamnak egy újabb adagot poharamba, aztán egy-két lötybölgetés után kortyolok belőle. Igazán remek volt a hangulatom, annak ellenére, hogy voltak fenntartásaim Daemon stílusával kapcsolatosan. De abszolút nem bántam, hogy eljöttem ide vele. Felpezsdítő érzéssel hatott rám, hogy új emberrel találkozhattam. Annak ellenére, hogy első gondolatom az volt róla, soha a büdös életben nem akarok vele még egy percet találkozni, ez a dolog úgy csapott át a másik végletbe. Ahhoz képest, hogy milyen utálatos a viselkedése, mégis egy részről dicséretes volt, kimeri jelenteni véleményét. Nem vagyok pszichológus, hogy belelássak, miért is teszi, csak éreztem azt, hogy ez a jellem vonzzon hozzá.
- Én szeretek nekirugaszkodni az akadályoknak. Még ha tudom is, hogy képtelen vagyok rá, akkor is megpróbálom. Még mielőtt elkapatnád magadat, nem azért akartam veled eljönni, hogy unalmasan telő estémet feldobjam, hanem sejtettem rólad, hogy érdekes személyiség vagy. Na de elég is ennyit bókolnom neked, mert így is sokat simogatom az egódat. Csak pusztán azért mondom, mert szerintem neked sem kéne úgy felfogni ezt az egészet, hogy ide-oda lökögessenek. Hanem ha van konkrét elképzelésed, akkor alakítsd úgy a helyzetedet, hogy előbbre juss a céljaid elérésében. Megvan hozzá az eszed, szóval nem esne nehezedre befolyásolni az embereket. Eh, tudom, tudom, hihetetlenül iskolázott vagyok, ezt már megkaptam párszor...
Nevetem el magamat mondandóm végeztéül, és lassan hozzá is látok ahhoz, hogy a hús végét elfogyasszam. Lehet hogy már dolgozik bennem a pezsgő, bár nem ittam még annyit, hogy kijelentsem be vagyok csiccsentve, de tudom magamról, ha alkoholhoz jutok, akkor beszédesebb vagyok, és olyanokat beszélek össze, amik nagyon... tudálékos tartalommal bírnak. Ez van, sajnálom.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Vas. Feb. 05, 2012 8:47 am

Jótékonykodás és csillogás ~ Kössük össze a kellemest a hasznossal! ~

Sikertörténetére adott reakcióra csak gúnyos mosollyal egybekötött szisszenésre futotta. Lelkesedés? Daemon nem is tudja mikor mutatott utoljára valami iránt említésre méltó vágyat a megszerzésére. Túl sok minden hullik az ölébe, ami pedig nem, az nem érdekli. Egyedül talán a jujutsuban produkált szánt szándékú lelkes erőfeszítést, de mára az is csak egy rutinná vált, amit már lassan húsz éve végez. A meló meg hát, megteszi, amit kell, de különösebben nem élvezi, pláne a nyilvános imidzsét. Az egész egy üzlet… ő is, és még rajta kívül sokan mások is abból élnek, hogy ő gyakorlatilag eladja magát. Ezen meg mit élvezzen? Kicsit félreértették azt amit mondott, így nem csodálkozott azon, hogy a téves következtetéseket levonva orbitális badarságokról kezdtek neki beszélni.
- Nem tudom, hogy téged ennyire elkerült még az igazi élet, vagy csak ennyire naiv vagy, de igenis emberek, asztalnál ülve határoznak meg mindent, ami minket érint… Ezt hívják marketingnek. Ismerős? –vonta fel a szemöldökét -Tökmindegy mennyire vagy egyedi, ha nincs valaki a hátad mögött, aki protezsáljon, vagy egy tucattermék mögött nagyobb a tolóerő, veled a kutya se fog foglalkozni… Akkor aztán kitörölheted a csinos hátsód az egésszel. Addig nem sokra mész az egyediségeddel a szakmában, míg nincs neved és támogatóid. Meg kell alapoznod a helyed mielőtt, levetkőzhetnéd az addig rád szabott szerepet, és előtérbe hoznád a saját kis imidzsedet. Bár azt mondtad, csak másodállásban modellkedsz, szóval nem lepődöm meg, hogy ezekkel nem vagy tisztában. –legyintett, aztán végre nekilátott az ételnek. Jobb is, hogy valamivel betömte a száját, mert hirtelen olyan hangulat kapta el, hogy még hosszú percekig világosította volna fel a lányzót az élet dolgairól. Tényleg beigazolódott a sejtése, hogy roppant naivan áll hozzá ehhez az állatias színtérhez. Kívülről csupa mosoly, de ha gyenge vagy felfalnak, és eltűnsz a süllyesztőben. Ez pedig felettébb felbosszantotta. Nem is szólt semmit szinte az egész étkezés alatt, mert lehet abban nem lett volna köszönet. A finom kaja, és éhségének elmúlása viszont némiképp pozitív irányban tornáztak lefelé a plafont verdeső indulatain. Mire befejezte, mondhatni már szinte teljesen le is nyugodott. De sajnos nem sokáig élvezhette a boldog jóllakottság érzését, mert most rátapintottak egy olyan pontra, amit Daemont még az előzőeknél is sokkal jobban irritálta. Sőt erre azt is lehet mondani, hogy gyűlölte. Ki nem állhatta, hogy valaki jó tanácsokkal akarja bombázni… köszöni szépen nem szorul rá mások elképzeléseire. Nem ismerik, nem értik hogy gondolkozik, hogyan él, és mégis mindenféle elképzelt fennkölt mondatokkal akarják jobb mederbe terelni az életét. Hát erre aztán igazán nincs szüksége.
- Megtisztelő, hogy felkeltettem az érdeklődésedet, de légy szíves ne vonj le elhamarkodott következtetéseket velem kapcsolatban. –morrant rá hűvösen. Az emberek befolyásolására vonatkozó részen pedig gúnyos vigyorra húzódott a szája, mert pont erről beszélt. Ha tudná, hogy valószínűleg ő is csak azért ül még vele szemben, mert Daemonnak különleges képessége van arra, hogy megvezesse az emberek érzékeit, akkor egyből nem mondana ilyen baromságokat. Már csak ennek fényében is nonszensz, és komolyan vehetetlen az egész, amivel traktálja. Nem is feccölt több energiát abba, hogy bosszantsa magát rajta, inkább csak leminősítően elkönyvelte az egészet, és felhörpintette a poharában maradt utolsó korty bort. Valamit csinálnia kell, hogy levezesse az indulatait, úgyhogy intett a pincérnek, hogy mégiscsak hozzon neki valami desszertet, és még egy üveggel ebből a gyömölcsléből.
- Remélem ezt az iskolázottságot ironikusan értetted... –jegyzete meg halkan sziszegve, jóformán csak magának, mert ezzel inkább nem kéne dicsekednie. Ha csak nem önkéntes Teréz anya képzőbe nem járt, mint Ciculi. Sokkal többre ment volna vele, ha az élettel iskoláztatja magát. De egyszer úgyis a saját bőrén fogja ezt megtapasztalni, ugyanúgy mint Daemon, ha ezen a pályán komoly előremenetelt tervez. Abszolút nem kötelessége ettől megóvni, és most már kedve sincs hozzá, úgyhogy összevont szemöldökű hallgatásba burkolózva dobolt az ujjaival az asztalon, míg megérkezett a desszertje, és nekiláthatott elfogyasztani. Kevés dolog volt, amivel le tudja nyugtatni a fortyogó indulatait. Ezek közé tartozik a jujutsu edzés, az ivás, vagy az evés… és mivel jelen pillanatban ezen lehetőségek száma egyre redukálódott, így be kellett érnie a tiramisu jótékony hatásával.
Ezt utálta az egészben… Épp csak egy kicsit enged le a bástyáiból, csak annyit, hogy értelmi kommunikációba bocsátkozzon, máris annyira nyeregben képzelik magukat az emberek, hogy csak újfent meggyőzi magát arról, hogy ne legyen senkivel bizalmas. A kisujjadat nyújtod, és azt hiszik, már joguk van a válladat megmarkolni. Az pedig orbitális butaság lenne, ha mindenkinek kiöntené az egész életét egyetlen, valószínűleg ismétlésre sem kerülő találkozás alkalmával. Aki nem veszi észre, hogy meddig merészkedhet el, azt gondolkodás nélkül megeteti a várfal alatt sorakozó krokodilokkal.
- Akarsz még valamit, vagy befejezted? –biccentett Kamill időközben megüresedő tányérjára. –Kéne egy kis friss levegő… -jegyezte meg hűvösen. Szerencséjére a másik legalább ebben nem tett keresztbe a nyugalmának azzal, hogy támogatta a séta ötletét. Sőt mint kiderült, nem lakik messze, így akár addig is elgyalogolhatnak. Daemon intett a pincérnek, hogy kérje a számlát, majd miután becsúsztatta a kártyába az összeget némi borravaló kíséretében, türelmetlenül feltápászkodva indult meg a kijárat felé. Odakint a lány felé fordulva dugta zsebre a kezét, miközben még mindig morcosan nyilvánult meg a további terveket illetően.
- Ha tényleg nem laksz messze, hazakísérlek… mondjad merre kell menni. –vette el közben a zsebéből a telefonját, hogy megnézze mennyi idő. Időközben, nagy ingerületében el is felejtette, vagyis igazából elment a kedve attól, amiért elhívta vacsorázni a lányt, úgyhogy egyelőre tényleg azzal a szándékkal indult el mellette, hogy lepasszolja otthon, nehogy rágyanúsítsák, ha netán eltűnik út közben, aztán elmegy inni, hátha menthető még ez az este. Az előbb megbizonyosodhatott róla, hogy fiatal még az éjszaka ahhoz, hogy akár az is beleférjen.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Vas. Feb. 19, 2012 6:25 am

Jótékonykodás és csillogás ~ Kössük össze a kellemest a hasznossal! ~

Két falat között figyeltem, hogy mit beszél össze az idegesnek látszó férfi előttem. Szimplán megakadt a lélegzetem, és csak meregetni tudtam a szemeimet mindazon, ami kijött belőle. Még a szalvétát is kiejtettem kezeim közül, és csak Daemon arcát tudtam nézni. Hirtelen minden kiment a fejemből. Csak az a pár mondat visszhangzott fejemben, egyre hangosabban, és egyre többször. Elkerült az élet... mondja ezt egy olyan valaki, akinek annyi fogalma lehet a valódi életről, mint hintalónak a lovaspólóhoz. Eddigi pozitív érzeteim hirtelen átcsaptak dühbe, és agresszióba, amiket alig tudtam magamba fojtani. Szívem szerint most igazán rászabadítottam volna valami youkai-t erre a szerencsétlenre, pusztán tapasztalja meg, milyen az, ha kutyaszorítóban van az ember. Még, hogy semmit sem tudok az életről, plusz még naiv is vagyok! Igen, naiv, hogy próbálok szót érteni az olyan emberekkel, akiknek radírmorzsalék van az agyuk helyén. Úgy látszik nagyon más meglátásaink vannak az élet fogalmáról, de nem is bánom. Az ilyen elvakult emberek úgyis a saját vesztükbe rohannak. És úgy tűnik hiába világítottam rá Daemon hibájára, azt hiszi támadásnak szántam, pedig csak a véleményemet mondtam ki. Úgy tűnik ebben a társadalomban már a saját véleményedért is meg kell küzdened.
Ahogy igyekeztem visszarázódni eddigi helyzetembe, csak megköszörültem a torkomat, és újból kezeim közé vettem a szalvétát, és óvatos mozdulatokkal körbetöröltem szám széleit. Tudtam, hogyha nem számolok el ötig, csúnya dolgot vágtam volna Daemon fejéhez, minekután úgyis én bántam volna az egészet. Az ilyen emberek annyira magabiztosak, hogy a végletekig képesek megmagyarázni a saját igazukat, még akkor is, ha tökre nem arról beszélnek, amiből kipattant a beszélgetés. Mindegy, igazából nem akarok belemenni fölösleges vitatkozásokba, mert elégszer mentem át ezeken, főleg, mikor Irusi-val voltam együtt. És álljon meg a nászmenet, hát ez az! Daemon már-már ijesztően hasonlított Irusi-ra; a modora, a hűvössége, a tudálékossága... ha ugyan külsőre nem is, de a jellemük annyira klappolt. Rémisztő volt ez a felismerés. Ezzel a tudattal pedig felemeltem számhoz az újabb adag pezsgőt és félmosollyal rápillantottam Daemon-ra.
- Ezt az apai jó tanácsot szabjuk ki rám is...
Folytattam volna ugyan, de fölöslegesnek éreztem. Ha tovább viszem a szálat csak süket fülekre találok, mert Kőszív Úr saját véleménye a fontos. Viszont ezt a csúnya beszólását valahogy meg fogom neki bosszulni. Utálom, ha alaptalanul vádaskodnak fölöttem. Majd pont egy ilyen úri ficsúr fogja megmondani, mit tapasztaltam az életben. Eszem megáll. Azt pedig nem fogom neki ecsetelgetni, hogy árvaként nőttem fel egy bazi nagy villában, ahol egyedüli társaim a két macskám volt, meg az az idős szolga, aki kimentett a tűzből. Semmi köze hozzá, meg úgysem lenne lelkiismeret furdalása az előbbi beszólásától. Na meg Isten mentsem meg attól, hogy szánalmat érezzen irányomba!
- Köszönöm.
Tettem az evőeszközöket a tányérra, és megráztam fejemet, nyugtázva hogy teli vagyok. A friss levegő ötletével pedig egyetértettem, ezért felkaptam apró retikülömet, magamra öltöttem a kabátomat. Még meg is jegyeztem neki, hogy körülbelül tíz percre lakom az étteremtől, úgyhogy ha sétáláshoz szottyant kedve, akkor akár haza is tudna kísérni. Bár fogalmam sem volt arról, hogy mit is jelent nála a sétálgatás; három lépés a kocsiig, vagy kiadós túra a legmeredekebb hegyoromig. Azért reménykedtem benne, hogy a kettő között félúton lesz a megoldás. Láss pedig csodát, fel is ajánlotta, hogy elkísér. Milyen gáláns, csak oda ne rohanjak...
Az út folyamán nem volt túl sok mondanivalóm. Ráadásul kissé fáztam. Túl hűvössé vált az idő ahhoz, hogy csak úgy sétálgassak rövidke ruhában, amiből lábaim teljesen kint voltak. Mindegy, erős vagyok, egy harcos amazon, a mostoha környezet sem szabhat akadályt nekem! Fogaimat halkan egymáshoz kocogtatva igyekeztem elnyomni magamba azt a tényt, hogy majd megfagyok, és azon gondolkodtam, mivel lehetne feldobni ezt a nyomott hangulatot. A kérdés adott volt: miről lehetne beszélgetni Daemon-nal? Beszédesebb a saját macskám, mint ő. És jut eszembe erről! Meg kell őket etetni, különben reggel hallgathatom, ahogyan az ajtót kaparva nyávognak nekem.
- Jobb is, hogy még ma hazamegyek, mert biztos éhesek a cicáim. Csak félve merem megkérdezni, de te milyen viszonyban állsz a macskákkal?
Szinte biztos voltam benne, hogy olyan választ fogok kapni, hogy 'legszívesebben felröptetném az összes nyávogógépet a Holdra, ahol kedvük szerint bagzathatnának', azért voltam olyan bátor, hogy megkérdeztem. Maximum annyira sem hívom be magamhoz, hogy megkínáljam valamivel. Nekem aztán édes mindegy mit ír elő az etikett. Mutattam, hogy jobbra forduljon, és két perc múlva elérkeztünk a villához, amelyet hatalmas fák szegélyeztek. A kerti lámpák halovány fénye megvilágították a hatalmas szökőkutat. Már csak elő kellett keresnem a kapu kulcsát. Míg pedig túrtam kis retikülöm mélyében illedelmesen újabb kérdést tettem fel:
- Láttam, milyen szemekkel figyeltél, mikor a pezsgőt ittam. Van egy egész borospincém. Nincs kedved egy borkóstoló túrához, csak hogy megkoronázzuk az estét?
Pillantottam fel mondandóm végeztéül, és vigyorogva lóbáltam a kapukulcsot Daemon válaszára várva. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy egyedül töltsem az éjszakát. Tudatában annak, hogy „jó” társasággal, gyorsabban telik az idő, izgalmas estének nézünk elébe, remélem!

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Pént. Május 11, 2012 9:40 am

Útmutató, hogyan NE barátkozz össze egy arrancarral
~ Én is megégettem magam, mikor a forró platnira tenyereltem ~

Na jó, valahogy úgy tűnik, hogy az arrancar nincs éppen toppon, ráadásul elkezd hadonászni a csappal is. Ha azt tervezi, hogy eláztatja a női vécét, akkor azt hiszem jó úton halad. Talán még segíthetek is neki néhány kidouval, hátha gyorsabban haladnánk, de jobbnak látom inkább elvetni az ötletet. Nem szeretnék bajba jutni a randalírozás miatt, elvégre valami kapitány lennék, vagy mi. Surprised

- Lány vagyok… azt hittem egyértelmű, hogy mit keresek itt, de ezek szerint mégsem, tehát elárulom: használatba vettem a pláza mosdójának szolgáltatásait. Lefordítva: pisiltem. ._. – magyarázom meg itt létem, mielőtt még meggyanúsítana, hogy titokban a vécéből iszok, vagy megeszem a vécépapírt, esetleg el is lopom azt otthoni fogyasztásra. Surprised

De mondjuk így utólag belegondolva az első két verzió kicsit undinak tűnik, ráadásul az ivás részt inkább csak az állatok szokták művelni. Bár őszintén szólva kíváncsi vagyok, hogy vajon miért is. Surprised

Óvatosan az arrancar mögé lépve elkezdem simogatni a hátát, hátha azzal segítek a nagy rókacsapat elmenekülésének. Persze azért óvatos vagyok, hiszen mégis csak egy ősellenségről van szó, és ki tudja… lehet ez csak egy elterelő hadművelet, és épp azon gondolkodik, hogy hogyan ontsa ki véremet. De szerencsére nyugisan kihányta már az összes piát, meg mittudomén, aztán miután letol egy arc- és kézmosást is, már vonszolom is kifelé az ajtón. Nem érdekel, mit mond, akkor is szakézni fogunk, mert nekem a bánatomra most az a megoldás, ráadásul pont kapóra jön ez az arrancar, hogy kiöntsem neki a lelkem. Jó, Kobaa-channal már megtárgyaltuk, de akkor is… kell egy külsős személy, akinek elmondhatom, és egy lepkefingnyi háttér infója sincs a dolgokról, és meg tudja azt is mondani, ha Suke jogosan hagyott el. Bár szerintem tuti nekem van igazam ˘^˘
- Hm? Mondtál valamit? – fordulok vissza, miközben kicsapom az ajtót. Szemem talán kissé könnyes. Ismét. Nem könnyű megnyugodnom, hiszen annyi szép emlék fűz ehhez a plázához, vele, de mindenképp erőt kell vennem magamon. Már ő is észrevette, hogy egy igazi bőgő masina vagyok.
Szabad karommal dörzsölöm meg a szemeimet, majd kissé duzzógós arccal vonszolom tovább az egyik pub felé. Muszáj innom valamit, legalább egy keveset, hogy jobb kedvem legyen tőle.
- Nem sírok. Amúgy meg miért akkora baj, ha beszélgetsz egy shinigamival, akinek mellesleg nem áll szándékban bántania, hanem inkább meghív piálni. – hadarom szipogva, miközben megérkezünk a piáldához.
- Megérkeztünk, ne rinyálj már annyit. Komolyan… rosszabb vagy, mint egy kislány. – morgom kicsit lehangoltan magam elé. Hát de most na! Tényleg sokat hisztizik. Inkább örülne, hogy én fizetem neki a piát, ő meg elég, ha csak issza.
- Huppanj le, én meg hozom a piát. A láthatatlanság előnye, hogy bármit, bármikor elvehetsz anélkül, hogy észrevennék. – magyarázom, miközben utamat a pult felé veszem. Remélem azért nem fut el, vagy valami, mert akkor kénytelen leszek utána szaladni Surprised

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Szer. Jún. 27, 2012 3:27 am

Útmutató, hogyan NE barátkozz össze egy shinigamival
~ Ez hol érdekeljen? Piát ide, és kész ~

Nem is tudom… valahogy zavar az a tény, hogy kimondta mit is csinál itt. Persze tudom, hogy a nők is járnak WC-re, legalábbis csurgatni, mert szarni, azt nem. Szerintem a szervezetük átalakítja a maradékot valami mássá. Talán izzadsággá, mert izzadni azt szoktak, és így a szart folyadék formájában tüntetik el. De akkor is, ezt elmondani… eh, csak még inkább hánynom kell az egésztől.
- Remélem azért le is fogod húzni… lehet nem látnak minket, de na, akkor is gusztustalan, és ha lehet, mellőzd az ilyen kifejezéseket.- morogtam egy sort, amikor végre kitört belőlem az eleven hányásvulkán. Nem lennék annak a helyében, akinek ezt fel kell majd takarítania. De basszus, nem is emlékszem arra, hogy ettem volna kukoricát, meg répa, uborka? Minden vagyok, csak vegetáriánus nem, erre meg már majdnem egy salátát adok ki magamból. Aminek a visszanyeléséhez nagyon kevés hiányzott, köszönhetően a kéretlen shinigaminak, aki volt olyan szemtelen, hogy a hátamat kezdi el taperolni. Nézne vagy két nagyot, ha szembefordulnék vele, és egyenesen a ruhájára küldeném az áldást. De vicces lenne, csak valahogy erre nem sok erőm van. Boldog leszek, ha végre befejezhetem, és megdögölhetek.
Arcmegmosás kész, szabadulhatnék végre… de neeeem, persze, hogy a női szeszélynek leszek kitéve, és elég agresszívan. Sajnálom, de másnaposan nem igazán vagyok kész a nemi életre, legalábbis egy shinigamival nem. Ezért remélem, hogy nem akar megerőszakolni, mert akkor az olyan lesz, mintha egy madzaggal akarna biliárdozni. Áhhh, és most meg akar puhítani, az arcomba vágódó ajtók egész hadával.
- Csak…- ajtó az arcba. - Hagyjuk inkább. - spenótot zabált, vagy mi? Hogy csak így, ilyen lazán képes a vonszolásomra? Pedig nem vagyok egy rongybaba, és még rácsos ágy se kall ahhoz, hogy elérjem a hetven kilót. S nekem ne is bőgjön már, a végén még elérzékenyülők, és valami kedveset fogok mondani, mint például azt… : Szia… jó a melled, hívj fel. Majd adok neki egy… névjegyet, vagy valami ilyesmit.
- Ja, csak a szemeden keresztül izzadsz, mi? Talán azért, mert ELLENSÉGEK VAGYUNK!!! - talán egy kicsit megemeltem a hangomat… de hát nem tehetek róla, másnapos vagyok, nyűgös, meg fehér a hajam. - Na ja, meghívsz? Testetlenek vagyunk, fizetni se kell… de oké, egyet megiszok veled. - felmászok egy székre, és a karjaimat a mellkasom előtt összefonom, meg duzzogó arcot vágok be.
- Nyem is rinyájok. - kinyújtom a nyelvemet, és marad a morcos pofa. - Hát igen, de akkor nekem hozhatnál valami sört is. Utána előadhatod, mi is az oka, amiért idevonszoltál, meg miért izzadsz a szemeden keresztül? - oké, ennyit megteszek, meghallgatom a gondját, baját. Pedig még le is léphetnék, itt az esély, elment piáért. De ehelyett mit teszek? Felkönyökölök a balommal az asztalra, és megtámasztom a fejemet, a jobbommal pedig dobolni kezdek az asztalon.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Kedd Szept. 25, 2012 6:27 am

Sebtapasz

Igazából jól megfontoltam, elfogadjam-e Rii ajánlatát, vagy sem. Egy pillanatig magától rángatózott szemöldököm napszemüvegem takarásában. Megérdemelte volna, hogy ő menjen gyalog egy ilyen módon feltett kérdés után. Nem az volt az illetlenség, hogy el akart vinni autóval, hanem az, hogy úgy fűzte tovább a mondatát, ahogy. Csak fújtam egy nagyot, és elkezdtem szedelőzködni. Igazából nem volt sok holmim, de annyira nem siettem. Fáradt voltam, nem bíztam a lábaimban.
Ráérősen elnézelődtem, próbálgattam az egyensúlyom, és feltűnően nem figyeltem Riire. Csak akkor néztem rá, mikor a közeli kukába kubikolta a szemetet. Furán éreztem magam. Kicsit semlegesen, kicsit boldogan. Mármint, nem is biztos, hogy boldog voltam, de jól esett, hogy takarítja az autóját, csak mert arra számít, hogy vele utazom. Persze, nem hagytam sokáig, hogy ezek a bugyuta gondolatok virágozzanak. Túlságosan gyerekesek. Ez az ismeretség valószínűleg nem fog sokáig tartani, csak egyszeri alkalom. Ezért nem akartam belelovalni magam mindenféle elvetemült ábrándba. De mégis Riivel akartam tartani. Nem tudtam megmagyarázni, miért.
Végül összeszedtem magam, és elindultam Rii kocsija felé. Nem volt nehéz kiszúrni, nem mellesleg láttam is, hol sündörgött olyan sietősen az énekes. Nem volt hideg, de az enyhe szellőtől mégis libabőrös lettem, bár lehet, csak a fáradtságtól volt. Ahogy beszálltam a kocsiba, hirtelen nem tudtam eldönteni, mi rosszat tehettem. Rii csak bámult rám egy darabig, mint aki szellemet látott, én meg nagy erőkkel azon filóztam, nekimentem-e valahol a méregdrága kocsijának, esetleg összekarcoltam volna valahol a táskámmal, de semmilyen hasonló bűncselekmény nem rémlett. Aztán feltette a szemüvegét, és elindultunk.
Alig hajtottunk ki az iskola parkolójából, a szemeim folyton lecsukódtak, de nem igen zavart. Meglepően nyugodt voltam, nem éreztem a szokásos feszültséget. Ugyan nem akartam, mégis megfordult a fejemben, hogy talán Rii miatt van mindez. Persze, gyorsan véget vetettem a légből kapott ötletnek. Inkább kiváltottam az autó kényelmes ülésével, nyugodt dorombolásával, és a rádióból nyomuló zenével. Nem kellett hozzá sok elnyújtott pislogás, és már el is nyomott az álom. Az egész utat végigaludtam. Aztán az autó megállt. Felriadtam. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Végignéztem a műszerfalon, a kormányon, átsiklott tekintetem a kormányt markoló kézre, majd a kézhez tartozó részekre. Pislogtam párat, mire felfogtam, hol is vagyok egyáltalán. Még egy kis időbe beletelt, mire azt is kitaláltam, mit keresek Rii autójában.
Kicsit rendbe szedtem magam, mielőtt kiszálltam volna az autóból. Elvégre aludtam. Valószínűleg még borzalmasabban néztem ki, mint mikor otthonról elindultam. Egészen csendesek voltunk. Néha hosszabb ideig bámultam Riire. Erős deja vu kínzott, és az ideg mardosta a gyomrom. Egyszerre izgultam, és idegeskedtem is. Féltem, hogy egy újabb híres ismerőssel csak egyféleképpen végződhetnek a dolgok. Ugyanakkor… Riivel mégis máshogy éreztem magam. Nem akartam neki megfelelni, csak magamat adtam. Nem erőlködtem, és nem akartam, hogy olyannak lásson, amilyen nem vagyok. Ju… vele más volt.
Annyira a barátja akartam lenni, hogy megpróbáltam nem önmagam lenni. Ettől összezavarodtam, és jelenleg… el vagyok veszve, ki is vagyok igazán. Nehéz úgy megtalálni magam, hogy észrevettem, másoknak is vannak elvárásai velem szemben. Nem elég, ha csak a saját szabályaimat követem? Nem elég, ha magamnak megfelelek? Nem értem ezeket a dolgokat. Mi van, ha nem nekem van igazam? Talán most kellene megkérdeznem valakit, de… Tou nem hiszem, hogy értené. vagy ha értené is, csak aggodalmaskodna. És, igazából mindig is egyedül voltam. Ha akkor el tudtam intézni a dolgaimat, most miért ne lennék rá képes egyedül?
Egészen elfeledkeztem róla, hogy Rii is a közelemben van. Csak akkor tudatosult bennem, hogy mellette slattyogok, mikor már vagy negyedszerre mentem neki. Egy pillanat alatt elsötétült felettem az ég, mint a mangákban szokott lenni. Így is eléggé elástam magam Rii előtt, még teljesen bunkó módon fel is kenem őt a falra. Nem mintha annyira, vagy mégis… Arrgh, igazán nem tudom, mi van velem!
- Bocsánat! – böktem ki olyan hangnemben, mintha legalábbis ő jött volna nekem a sokadik alkalommal. Pedig nem vele volt bajom, de annyi mindent járt a fejemben, amit valószínűleg nem most kellett volna felbolygatni. A gondolataim, akár a szanaszét futó szálak már nem volt olyan egyenesek, mit korábban. Némelyek önmagukra csomózódtak, más szálak összefutottak egy nagy gubancba, és elválaszthatatlanul, vagy felismerhetetlenül futottak tovább. Mintha összeturmixoltam volna mindent, amit a fejemben volt. Valahogy magamra kellett volna találnom, vagy legalább mással foglalkozni. – Eh… gyakran szoktál ide járni? Mármint plázázni? – valószínűleg sosem fogyok ki a hülye kérdésekből, de még mindig jobbnak tűnt hülyeségeket beszélni, mint kukán lökdösődni tovább. – Én csak ritkán járok erre. Nem szeretem a tömeget. Talán utoljára Touval voltam, sajnos, sikerült elrángatnia „shoppingolni”. – hiába mondtam olyan hangsúllyal, ahogy. Attól még jó szívesen gondolok vissza rá. Jól éreztem magam a bátyámmal. Azt hiszem, örültem, hogy van rám egy kis ideje. Tudom, hogy elfoglalt. Van saját élete. Sőt, nem is akarom belekeverni a gondjaimba. Talán ezért is vagyunk el csak úgy egymás mellett.
Próbáltam nézelődni, de valahányszor csak Rii felé fordultam, rajta ragadt a pillantásom. Valamiért vonzotta a tekintetem. Próbáltam kitalálni, mi nem stimmel vele. Az egyetlen lehetőség az volt, hogy túl tökéletes. Minden hajszála úgy állt, ahogy az el volt tervezve. Egyetlen gyűrődést sem találtam a ruháján. A cipője is kifogástalan volt. Az arcáról már nem is beszélve. Az egyetlen dolog, ami talán kicsit rontott a képen, a karikás szeme volt. De még így sem tűnt olyan vészesnek, mint az én táskás szemeim. Hasonlíthattam egy hetvenes mamikához. A smink sem segített sokat rajtam.
Úgy tűnt azonban, Riit ezek a dolgok nem érdekelték. Valószínűleg csak egy kislány voltam neki. Egy lány, aki elég szánalomra méltón viselkedett ahhoz, hogy egy kis időt rászánjon a zsúfolt napirendjéből. De még így is jólesett. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk, és a szívem hatalmasat dobbant. Ledermedtem. Fogalmam sem volt, mi üthetett belém. Nem tudom, miben reménykedtem, vagy mitől éreztem magam a felhők fölött abban a pillanatban. Annyira nem akartam belelovalni magam semmibe, miközben mégis reménykedtem, hátha Riivel nem szúrom el dolgot. Hátha lesz valaki, akinek elmondhatom, mi zavar. Egy barát. De lehet, hogy ez csak egy olcsó álom. Lehajtott fejjel lépkedtem tovább Rii mellett néma csendben.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Csüt. Szept. 27, 2012 1:04 pm

Sebtapasz

Túl sok mindenen gondolkozott egyszerre ahhoz, hogy elsőre feltűnjön neki, kis utasa kényelmesen horpaszt mellette, az anyósülésen. Csak a harmadik piros lámpát bekapva pillantott Rii oldalra. Nem furcsállta, hogy elnyomta az álom Abby-t, hiszen jóformán semmiről nem tudtak beszélni. Néma hallgatással telt az út egy része, majd aztán Rii is a saját zavaros gondolataival kezdett el foglalni, így háttérbe szorítva a körülötte folyó világot. Egyébként megirigyelte Abby-től ezt a mélynek látszódó alvását. Szíve szerint lehúzódott volna az útról és egy parkolóban leállítva a kocsi motorját, könnyed mozdulattal hátra döntené ülését. Biztosan meglepődne a lány, ha esetleg előbb magához térne, mint Rii. Viszont jelenleg ébren kellett maradnia a férfinak, és a vezetésre koncentrált. Amíg csak járt a motor, lehalkította a rádiót. Semmiképp nem akarta valami kellemetlen zajjal felébreszteni a lányt. Nem volt vak, neki is feltűnt, nincs túlzottan kialudva, ez az arcára volt írva. Rii pedig ahogy egyre többször pillantott rá Abby-ra, határozottan kezdte megszokni külsejét. Mondhatni szép arca volt, és sápadt bőrét teljesen kihangsúlyozta az a két apró, halvány vörös pír, ami két oldalán terült el. Már fel sem tűnt, hogy kék a haja, sőt. Abby-t el sem tudná más hajszínnel képzelni a férfi. Ez volt benne a különleges. Túl sokat bambult felé, talán a fáradságának tudható be, maga mellé meredt, és elsőre azt sem vette észre, zöldet mutat a közlekedési lámpa. A pláza nem volt túl messze, főleg autóval, azonban a dugókat sehogy sem tudta megúszni. Mindig belekeveredett egybe, ami rengeteg idejét kiölte belőle. Ezt az egyet utálta az utazásban: időigényes. Türelmetlenségét oldva a kesztyűtartóból óvatosan előcsempészte azt a dobozt, ami már hónapok óta ott pihent. Szinte lemerte fogadni, a dobozban lapuló néhány szál cigaretta annyira megszáradt, képtelenség lesz elszívni. Azért egy próbát mindenképp megért. Azaz ezt csak Rii gondolta így. Bepöccintette ajkai közé, majd a zsebében kezdett matatni, az öngyújtó után. Még szerencse, hogy nem találta meg elsőnek, így volt ideje rádöbbenni arra, nem egyedül utazik. Persze tisztában volt azzal a ténnyel, hogy a lány is dohányzik, mégis illetlenségnek tartotta, hogy miközben utastársa édesdeden szunyókál, addig ő paraszt módon telepöfékelje füsttel az autót. Ha pedig lehúzta volna az ablakot, könnyen huzatot kapott volna. Bármennyire nem tűnik fel első ránézésre, Rii nagyon jól tudta mit szabad, és mit nem.
A parkolóban óvatosan csukta be maga után az ajtót, még el akarta szívni azt az egy szálat, amit a kesztyűtartóban kukázott elő. Addig pedig nem volt szíve felébreszteni a lányt. Csak hagy legyen, senkit nem zavart. Jól emlékszik, mennyi átvirrasztott éjszakán kellett átesnie azért, hogy rendes eredményekkel zárhassa a féléveket. Arról nem is beszélve, hogy a vakációk előtt mindig egy hétig ágyban fetrengett, valami pszichés kimerültség miatt. Mást nem is mert feltételezni Abby-ről. Valahogy nem tudta azt elképzelni, esetleg szórakozni járjon iskola időben. Sokat nem foglalkozott az ilyenekkel, de csak a lányra kellett pillantania. Egyből leszűrte, ez a kislány egy légynek sem tudna keresztbe tenni. Biztosan rendesen csinálja az iskolai feladatát. A goromba viselkedése meg puszta álca, ennek nem is akart külön hangot adni. Rii-nek túl sok emberrel akadt már dolga ahhoz, hogy ránézésre tudja, ki milyen ember lehet. Az utolsó pár slukkot tüdőzte le, mikor meghallotta maga mögött csapódni a kocsi ajtaját. Csipkerózsika fáradt szemeit dörzsölgette, Rii meg próbált úgy tenni, mintha nem is látta volna. Biztosan mérges lenne a lány, ha az össze nem szedett kinézetét látná. Mondjuk az ilyenek a férfit nem hatották meg, hiszen ő sem úgy pottyan ki az ágyból, hogy tetőtől-talpig tökéletesen helyre van igazítva. Azért remélte, hogy a lány tudott valamennyit relaxálni. Talán jobb lesz a kedve is. Rii türelmesen várt, míg Abby rendezte magát, aztán maga mellé invitálva meg is indultak a pláza irányába. Indulásuk előtt a férfi előhorgászta a kulcsot, majd a távvezérlőn nyomott egy gombot, minek hatására a zára rákattantak az ajtókra. Engedelmes pittyegéssel hátuk mögött hagyták el a sportkocsit. Lényegében a hangulat nem változott. Egészen egysíkúra sikerült sétájuk, mindaddig, míg Abby valami váratlan folyamán szabályosan nekiment Rii-nek. A férfi annyira el volt foglalva a kirakatok nézegetésével, hogy elhitte azt, valóban ő ment a lánynak.
- Nem, nem figyeltem, én kérem a bocsánatodat.
Rázta meg a fejét, majd egy pillanatra lenézett rá. Nem bámulta túl sokáig, ez nem az a szituáció volt, ahol megengedett az ilyesmi. Azonban az az egy csak molesztálta gondolatát, nem változott Abby hangulata. Hirtelen az is megfordult a férfi fejében a háta közepére sem kívánja társaságát. Na de akkor miért jött vele, pont ide, a plázába? Kissé zavarosnak látta a maga előtt zajlódó eseményeket. Ha lehet ilyet állítani, akkor Rii kínosan érezte magát. Még egy nő sem fogott ki rajta, mint ez a diáklány. A kisgyerekekhez nem értett. Már azt csodának vélte, hogy megértette a kis Bao igényeit, és kívánságait. De tizenéves lányokkal sosem volt dolga. Mit kéne tennie? Kellemetlenül apuka szerepre volt kényszerítve, amit nem tudott levetkőzni, hiába a sétálás, vagy kirakat nézegetés. Menthetetlen helyzetében talán a mentőmellényt Abby dobta felé, mikor feltett egy kérdést.
- Nem szoktam plázázni. Az nem az én műfajom.
Vakarászta tarkóját két sóhaj között. Beugrott neki Umi fülig érő vigyorral, ami csak szabályszerűen elkeserítette. Nem kellett egyébként sem túl sok ahhoz, hogy átlépje a rosszkedvének határát, Umi eszébe jutása meg csak koronázza az érzéseit. Fogalma sincsen, vajon mikor válik kapcsolatuk ismét beszélő viszonyúvá. Talán sosem, ez akkor viszont a banda hírnevére fog menni. Ha úgy dolgozik két ember egymással, hogy nincsenek jóban, akkor az csak szenvedés mindkét félnek. De Rii nem akarta cserbenhagyni a bandát, viszont azt sem tudta, milyen, melyik lenne a legjobb alkalom arra, beszéljen Umi fejével. Nehezen viselte ezt az időszakot, ez tény. Hogy elterelje gondolatait, mielőtt még visszafordíthatatlanul elmerülne a bánkódásban, azon ügyeskedett, hogy tudna úgy szövegelni, jobb kedvre derítse a kislányt.
- Érdekes, amit mondasz. Azt hinné az ember, ti, lányok szerettek vásárolni. Szép ruhákat, mindenféle illatszereket meg sminkcuccokat… és hasonlók. Futólag sem szoktál felpróbálni egy-egy csinos holmit?
Talán ha sokat kérdez róla, nagyobb kedvvel mesél majd magáról. Hátha eléri, hogy vidámabban csoszogjon Rii mellett. Ez a halál unt életérzés kezdett kihatni a férfira is, úgyhogy cselekednie kellett. Bővelkedett ötletekben, de nem tudta, mihez lenne kedve a kislánynak. Annyira elcipelni sem akarta a másik szárnyba, így első körben szépen elkalauzolja kedvenc helyére. Rii a kanyarban közelebb húzódott Abby-hez, és lehajolt a vállához, közben pedig az emelet felé mutatott.
- Ha felmegyünk, ott van az egyik kedvenc kávézóm. Oda szeretek beülni. Csendes, nyugodt, nincs túl sok vendég… bár az lehet a borsos árak miatt van.
Megpiszkálta orra hegyét, ahogy maga elé lehelt egy nevetést.
- De ez abszolút ne tántorítson el attól, hogy velem kávézz! A vendégem vagy valamire, bármire, ami csak megtetszik.
Fordította Abby felé fejét és rámosolygott. Olyan nincs, hogy mosolyra ne mosoly legyen a válasz. Vagy mégis? Nem lehet ez a lány annyira megkeseredve, hogy ne ejtsen legalább egy zavart mosolyt. Ha pedig Rii ezt eléri, akkor már számára egyenes út vezet a győzelemig, ami ebben az esetben Abby jókedvének visszanyerésében bontakozott ki. Egy nő sem lehet szomorú Rii mellett! Ez a dolog megbuktatná férfi büszkeségét, ezért az ilyen nem fordulhat elő. Miután elhajolt mellőle, ismét sétálni kezdtek, egyenest a lift fel. Egy emelet, de lifttel jobb utazni. Csak ők ketten léptek be az üvegajtós felvonóba, így beszélgetésüket senki nem tudta gátolni. Rii elhatározta, nem fog kukán hallgatni pusztán azért, mert neki ez a kényelmes. Nehezen tűrte szó nélkül, ha környezetében valakinek rossz kedve volt, így ez a szituáció is cselekvésre buzdította.
- Ha nem veszed tolakodásnak… megkérdezhetem mik a terveid a jövőre nézve? Van konkrét elképzelésed, vagy csak szimplán az „éljem túl az iskolát, majd lesz valahogy” dolog áll fent?

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Pént. Szept. 28, 2012 11:22 am

Nehéz döntések~

Rettentően zavarban voltam. Nem bírtam összeszedni a gondolataimat. Egyedül az az egy foglalkoztatott, hogy minden rendben legyen a birtokon. Nem győztem a parancsokat, amiktől lassan teljesen elszomorodtam. Nem szokásom parancsolgatni a villában dolgozóknak, hiszen így is nagyon hálás vagyok nekik, hogy minden erejüket beleadva munkálkodnak azon, hogy nekem semmi dolgom ne maradjon. Az ellenőrzés pont nem jókor jött. Mikor is jöhetne jókor egy ilyen? Nem vagyok hozzászokva, hogy idegen férfiak körbenézzenek az otthonomban. Azt sem tudtam, mennyire fordítsam fejére az épületet. Idegességemben talán túl sokat morgolódtam a személyzettel, amitől később nagyon szégyelltem magamat. Az utolsó eldugott pókhálóig, mindent el kellett takarítani. Ha azt feltételeznék, piszkos, elhanyagolt környezetben élek, biztosra veszem, nem alkalmaznának. Macerás új ügynökséghez bekerülni. Bele sem merek gondolni, mennyi papírmunkával fog ez nekem járni. Tömérdek nyomtatványt átböngészni, egészen a legeslegapróbb megjegyzésig. Nem hagyom, hogy hülyére vegyenek! Azt hiszem alaposan felkészültem minden eshetőségre. Kiadva a megfelelő parancsokat inkább vissza is húzódtam a szobámba, nehogy még nagyobb feszültséget generálhassak az egyébként is ingerült személyzet között. Tényleg rossz volt nitrogénkirálynő jelmezbe bújnom, és megállás nélkül parancsolgatni. Ez annyira nem én vagyok. Csak a homlokomat tudtam törölgetni, miközben magamra zártam az ajtót. Nem akartam most a környezetemmel kommunikálni. Hagy duzzogjak egy sort, és nyugalmasan gondolhassam át a feladataimat. Mielőtt még hozzáláttam volna ruhásszekrényem feltúrásához, jobbnak láttam, ha a szobámban rendet teszek. Ez volt az egyetlen helyiség, ahova senkit sem engedtem fel. Még a takarítónőket is figyelemmel kísérem, ha esetleg porszívózni, vagy felmosni szándékoznak. Ahogy serényen hajtogatni, szennyest válogatni kezdtem, a kezembe akadt az a dokumentum, melyen a mai nap dátuma volt feltüntetve. Sóhajtottam. Nem akartam találkozni a stylelisttal. Csak rá kellett néznem a fotójára, és a hideg futkosott végig a hátamon. Nem mondhatnám, hogy túl jó emberismerő vagyok, de a tekintete elárulta, nem lehet túl kedves ember. Viszont nem volt lehetőségem arra, hogy visszakozzak.
Ez volt az egyetlen olyan cég, aminek a városban volt a központja. Nekem pedig jelenleg nem volt lehetőségem külföldre utazni. De legjobban a félelmem tartott vissza. Túl sok új inger érne, ami persze nem biztos, hogy rosszat jelent, csak… volt egynéhány dolog, ami ide láncolt. Ide, ebbe az egyszerű, szokványos városkába. Míg pedig nem vagyok képes feldolgozni a múltamat, addig nem merek változtatni a jelenen. A jövőmbe meg nem is akarok belegondolni. Csak sodródom, és intézem a dolgomat, ahogy annak rendje, módja. Egy részről lehangoló, más részről meg… fogalmazzunk úgy, hogy volt időm megszokni ezt az állapotot. Már nem olyan nehéz annyira. Az idő mindenre gyógyír. Van, aki elhiszi, van, aki nem. Ha megkérdeznék, melyik sorba állnék igazából, nem tudnék dönteni. Valahogy a két sor közé kucorodnék. Jó ez a hozzáállás? Tudom, hogy ezt magamnak kéne eldönteni, de nem tudom. Ismét belelovaltam magamba a fölösleges agyalásba, nem is értem, minek kellett azt a vacak lapot megtalálnom. Szerintem éppen ezért hajítottam el a múlt héten, hogy többet ne lássam. Kár, hogy megint előkerült. Így fogtam magam, és a leggyorsabb mozdulattal gyűrtem össze, majd a fésülködő asztalom melletti szemetesbe vágtam. Ahogy túlzottan felzaklattam magamat, egyre gyorsabban ment a pakolás. Igazán stressz oldó dolog, ha az ember takarít, vagy pakol. Komolyan felszabadító érzés. Ezt azonnal ki is használtam. Egy háromnegyed óra alatt olyan rendet és tisztaságot vertem a szobámba, hogy ijesztően tágas lett a tér. Ha jobban figyeltem, még a hangom is visszhangzott a falakról. Azért örülök, hogy nem vagyok annyira megkeseredve, hogy az ilyen apróságokat ne vegyem figyelembe. Igen, tényleg jó érzéssel töltött el, ahogy körbenéztem a csilli-villi szobán. Már csak azt kellett kitalálnom, milyen hacukába bújjak. Egyáltalán, milyen ruhában illik egy stylelist előtt megjelenni? Hiszen eddig csak egy komoly divattervezővel volt dolgom, de Touma mellett különleges helyzetet élveztem. Ő akkor is elfogadott, ha kócosan keltem ki az ágyból, vagy ha smink nélkül kávéztam mellette.
Touma nagyon jó ember. Komolyan szerettem. Ha tehetném, ha lenne rá esélyem, most biztosan visszatekerném az időt, és addig kutatnék, míg rá nem jönnék, mit rontottunk el. Fogalmam sincs, miért múlt el. Még félve merem kimondani azt a szót, hogy vége. Tényleg nem tudom elhinni, hogy ennyi volt, pedig eltelt már azóta néhány hónap. Mintha csak fogtuk volna magunkat, és egy csettintés alatt végeztünk volna egymással. Én annyira akartam szeretni, mindent megtenni azért, hogy boldog legyen. Ezek szerint, nagyon elronthattam. Ha jobban belegondolok, nem is emlékszem túl sok olyan pillanatra, mikor Touma őszintén mosolygott volna. Pedig annyira törekedtem arra, hogy minden rendben legyen. Úgy érzem, minden eddigi kapcsolatom útvesztőjébe saját magam tévedtem el. Nagyon szerencsétlennek érzem magamat ilyen téren. Minden csillogást, és népszerűséget félretéve, ritkán adatott meg, hogy egyszerre szerethessek. Mai napig nem nyomoztam ki ennek okát. Azt pedig sosem hinném el, hogy ez a jelenlegi párom hibája volt. Biztosan én voltam sáros a dologban. Hiszen… kedvesek, és odaadó volt mindegyik a saját módján. Panaszkodni nem panaszkodhatnék. Komolyan nem akarok. Csak… mindig ott van az a de szócska, ami elkeserít.
~ A francba, mikor változtam ilyen síró-picsogó kis nőcskévé?!
Mordultam fel magamban, mert már nekem fájt a fejem a rengeteg fölösleges agyaláson. Hirtelenjében annyi buta dolog kattogott bennem, ami normális körülmények között sem szoktak túlzottan foglalkoztatni. Biztosan a front teszi, na meg a kellemetlen vendégem. Ráadásul annyi időmet elvette az elmélkedés, hogy jóformán már a stylelist a kocsiajtót csapta be maga mögött, mikor leértem a földszintre. Végül is egy egyszerű összeállításnál maradtam: szürke farmer egy türkiz felsővel, és egy kötött barna pulóverrel. A nyakamba aggattam egy ezüst medált, a hajamat pedig kiengedtem. A hajgumi miatt egy lágy, természetes hullám törte meg a tincseimet, de nem volt túlzottan feltűnő. A sminkemnél sem a drasztikus megoldásokat kerestem; egyszerű, natúr festés, barna szemhéjpúder, szájfény és rózsaszín pirosító. Pont annyira, hogy ne legyen hulla színem. Az egyik szemembe lógó tincset söpörtem a fülem mögé, miközben az ajtóhoz siettem. Miután ajtót nyitottam, és az első pár mondat elhangzott, beláttam valósak voltak meglátásaim. A férfi alacsony, furcsa öltözködésű, kalapos ember, aki mindenkiben csak a hibát látta. Máris megkaptam az első leszólást, hogy modell létemre, miért tavalyi őszi divat szerint öltöztem fel. Ennél lelkesítőbb szöveget még életemben nem hallottam. Az viszont már biztatóbb volt, mikor közölte, lát bennem valami reményt. Ebben az esetben elmertem hinni az állítását. Nem úgy tűnt, aki túl sokat vacakolna egy delikvensével sem. Aki neki nem szimpatikus, kerek-perec a képébe mondja. A kis tortúra után egyre kevésbé vártam az első próba fotózásomat. A lapon, amelyet akkor nyomott a kezembe, mikor elköszönt, már ott sorakoztak az elvárások, amelyek drasztikusabbak voltak, mint vártam. A dolgaimat szép, lassan teljesen megkavarta ez az új munka…

Csak hosszas meditálás után szántam el magamat arra, hogy elinduljak a fodrászhoz. Ez volt az egészben a legfájóbb pont. Olyan volt, mintha hosszas kínzás után megadnák a fáradt bikának a kegyelemdöfést. Teljesen el voltam veszve, és mérlegelni sem volt időm. Hozzászokhattam volna, hogy a modell élet nem piskóta. Viszont mindennél jobban ezt akartam csinálni. Egyszer belekóstoltam ebbe az életbe, és már nem tudnék normál emberként élni nélküle. El sem tudnám képzelni úgy az életemet, hogy egy koszos pult mögött szolgáljam ki kávéval az üzletembereket. Az biztosan nem én lennék. Nagy sóhajjal a hátam mögött akasztottam le a vállfáról barna kabátomat, és egyenest a Szivárvány Pláza felé vettem utamat. Nem volt szívem a személyzetet zaklatni azzal, furikázzanak el a városba. Hálás voltam azért, hogy elviselték a kiállhatatlan természetemet a mai nap folyamán. Rájuk bíztam, mit csinálnak. Csendes pihenőre voltak ítélve, persze minden jósággal, amit csak elő tudtam kaparni a szörnyű nap után. Mikor becsukták mögöttem a kovácsoltvas kapukat, elővadásztam zsebem mélyéről a zenelejátszómat, és bedugtam a füleimbe a fülhallgatókat. Lágy, nyugodt zenét akartam hallgatni. Egyébként nem mondhatnám, hogy napi szinten hallgatok zenét, de néha valóban jól esik. Megnyugtatja a lelkemet, főleg egy ilyen veszedelmes délután végeztével. Közben pedig azzal szórakoztam, hogy ütemre lépjek. Egy-egy szám lekeverésekor csak a csizmám kopogását hallottam. Legalább múlt vele az idő, és nem untam magamat halálra, hiszen a Pláza nem egy köpésre volt. Sétálni nagyon szerettem, és futni. Igazából mindegy volt, csak valami testmozgás legyen. Hányszor terveztem, hogy kocogok egy jót a parkban, de úgy nem az igazi, ha egyedül kell. Persze, itt is lehetne zenét hallgatni, de élvezetesebb másokkal együtt fáradni. Ahogy ilyeneken méláztam, azon kaptam magamat, hogy már a parkoló melletti járdán sétálok. Hirtelen meg is lepődtem, hogyan csináltam, fél óra alatt beértem. Egyszerűen zseninek éreztem magamat, amitől kis mosoly kerekedett arcomra.
A plázában nagyon kellemes idő volt, ezért döntöttem úgy, leveszem a kabátomat. Ezer éve nem voltam egy jót vásárolni. Valahogy túl sok dolgom akadt és ez mindig elmaradt. Talán most, már ha el nem megy végleg az életkedvem a fodrászkodás után. Ha csak rágondolok, lever a víz. Miért várnak el ilyeneket tőlem? Miért nem felelek meg nekik? Egyszerűen nem tudom felfogni… Bosszankodhattam volna egész nap ezen, veszett fejsze nyele az egész szituáció. Ha nem tetszik a rendszer, szimplán fel sem vesznek. Túlságosan is tisztában voltam az ilyesmikkel. A második emeleten jártam már, és arra koncentráltam, el ne menjek a fodrászüzlet mellett. Nem bolyongott túl sok ember ezen a szinten, jóformán csak a büfék és éttermek környékén, azonban az egyik üzlethez közelítve egy igen ismerős férfira figyeltem fel, aki látszólag nagyon jól elszórakozott az üdítőjével. Olyannyira, hogy szerencsére az sem tűnt fel neki, hunyorogva, majd kikerekedett szemekkel masírozok felé, kissé bizonytalanul. Semmiképp nem akartam megijeszteni, vagy megzavarni –gondolom- szabadidejében, de köszönés nélkül nem lett volna képem mellette elsétálni. Lassan mellé léptem, majd felpillantottam az arcára. Zavaromban hirtelen azt sem tudtam, hogyan szóljak hozzá.
- Ho-Hoshi-san?
Szólítottam meg, majd zavaromban magamhoz szorítottam a kabátomat, szabad kezemmel pedig bátortalanul integetni kezdtem. Nem is tudtam merjek-e mosolyogni, mert még mindig az motoszkált bennem, csak összekevertem valakivel. Remélem, azért nem ilyen rossz az arcmemóriám. Nagyon égő lenne, egy teljesen idegennel összekeverni. Úgy égnék, akár a benzines rongy.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Szomb. Szept. 29, 2012 5:52 am

Nehéz döntések☆⌒(＞。≪)

Két napja kapta a számára elég sokkoló hírt, kénytelen lesz rövid időre megválni fekete tincseitől. Különösebben nem lett volna vele gondja, sokat változik színe. Őszintén szólva, egyiket se viselte túlságosan hosszan, megszokhatta, kedvelhette, vagy bármilyen formában úgy vélekedhetett volna róla, ez az ő világa. Munkájához tartozott, akár napról napra variálták kinézetét. Emiatt se tudta, mit szeretne, mihez lenne kedve, mi mellett tenné le voksát, huzamosabb ideig viselje buksiján. Megmondták mi legyen és nagyjából ennyivel eldőlt a dolog. Rábízta a stylist-okra a feladatot, illetve úgy tartotta, változás sosem árt. Gyakran eljátszadozott vele, mi lenne, ha állandósulna külseje, de velük szemben más volt az elvárás. Naprakészek, divatosak és persze trenddiktálóak legyenek. Rajongóik elvárták, minden egyes nyilvános fellépésükkel meglepjék őket. Ki volt zárva, slamposnak, unalmasnak, átlagosnak nevezzék őket. Még is az utóbbi időben egyre nehezebben szánta rá magát drasztikusabb váltásokra. Kezdte szörnyen unni, egyik végletből kergetik a másikba, minél szélesebb tömegeket mozgassanak meg. Lassan ott tartott, nemet mond, vagy irányt vált? Nem tudja, de ettől a jelenleg orra alá dörgölt feltételtől frászt kapott.
Annak eszméletlen örült, új szerződést kapott, méghozzá a Fila-tól. Manapság cseppet se rendelkezett sporthirdetéseken bőszen feszítő alkattal, - ahogy sosem volt egy izompacsirta- csak rá kellett nézni. Szánalmasan festett. Nem igazán értette, miért pont őt választották. A lehetőség, mégis felvillanyozta. Imádta a sportokat, régebben versenyszerűen űzte, másrészt komoly fenntartásai voltak az elvárásokkal szemben. Feketén-fehéren leírták, rikító vörös hajra kell váltania. Iszonyatosan hangzott! Soha életében nem volt hasonló árnyalatú szín kókuszán és el se bírta képzelni, hogy fog vele kinézni. Hiába vidult fel arca, amikor közölték vele az ajánlatot, azóta beavatták részletekbe, megmaradt keserű szájíze. Rendben a haj befesthető, de nem szeretne hányingert kapni saját képétől, akárhányszor meglátja. Nem, mintha nagyon nézegetni támadna kedve. Ha lehet megkímélni magát, ettől a rémes élménytől, csak, hogy fotózás mellett reklámfilmben is szerepelni fog. Biztosra veszi, bele fog masírozni, akár akarja, akár nem.
Ezen az egész egyvelegen morfondírozva lépett be a pláza épületébe. Menekülési útvonalra építkezve motorral érkezett, hiszen a sisak ápol és eltakar. Sírógörcsöt kapna a végeredménytől, legalább átmenetileg eltakarhatja. Bár, külsejét, így is remekül álcázta sötét napszemüvege, fejébe húzott kapucnija és motoros ruhája. Egyáltalán nem volt hangulata az emberekhez, tömeghez, felhajtáshoz, bájos cseverészéshez. Minél hamarabb túl akart esni az egészen. Ez nem hatott rá fenomenális ösztönző erőként, gyors léptekkel vegye célba a mozgólépcsőt. Komótosan, mondhatni fájdalmasan lassan vonszolta el magát odáig. Tudat sem segített, odafent már türelmetlenül várhatnak rá. Nacchan gondolva halogató természetére, nehezen megszületett „igen”-t követően, rögvest bejelentette fodrászához, nehogy legyen ideje megfutamodni. Ilyenkor nagyon nem örült, ennyire ismeri menedzsere. Kénytelen volt eljönni és hatalmasakat sóhajtozva barátkozni a gondolattal, rövidesen pumukli piros fejtetővel fog rohangászni.
Meredeken zuhanó hangulata végletekig fokozódott, ahogy felért a keresett emeletre. Végigcsoszogva az üzletek előtt, pillantott egyre sűrűbben a közelben lévő szépségszalon névtáblájára. Útközben nem rég piacra dobott üdítőt is kezébe nyomtak, amivel nem igazán tudott mit kezdeni. A rajta szereplő személy arcképén, csak kínosan elmosolyodva csóválta meg fejét. Valahogy nem passzolt az általa ismert morcos vadmacska és dobozon szereplő művigyoros szépfiú. Vicces volt, esetében mennyire elüt a két dolog. Viszont azzal nem jutott előrébb, mit kezdjen az innivalóval. Kissé tanácstalanul forgatta kezében. Szívószállal kavargatva a doboz tartalmát jutott eszébe némi bökkenő. Elfelejtette szóba hozni szöszi ninja vadorzónak hajszínt vált. Kétli, hatalmas ügyet csapna belőle, csak úgy nem tudja, ezekről szoktak beszélgetni, nem? Rendben, közük sincs normális párokhoz, meg általában véve párkapcsolathoz se túl sok. Inkább az zavarja, ennyi évvel háta mögött, arról sincs fogalma, hogy kéne viselkednie. Felettébb kínos és szó szerint égő, mert ez hűen bizonyítja mekkora nulla ezen a területen.
-Hüm?- Pillantott fel a dobozka mélyreható bámulásából. Hirtelen nem volt benne biztos, valóban megszólították, vagy már képzelődik is. Jelek szerint, nem ment el az a kevéske esze, mert tőle nem messze egy szőke lányzó integetett felé. Szégyelli magát, elsőre nagyon fonalat vesztett ábrázattal meredt rá. Eltartott néhány pillanatig, mire sikerült felfognia hozzá beszélnek és leessen neki, kihez van szerencséje.
-Ahaaa~j! Kamill cha~n!-Intett mosolyogva a lánynak. Máris jobb kedvre derült, sikerült egy ismerős arcba botlania.-Hagyd a „san”-t, légyszí! Tisztára botra görnyedő öregembernek érzem tőle magam!-
Tette össze két tenyerét, minél szebben kérhesse meg. Tudta, csak illedelmes vele és nem akarta lerohanni, de egyszerűen ráncos öregemberként rázta ki a hideg, amikor nagyjából azonos korú személyek szólították így. Hiúság vagy se, rosszul esett neki. Tehette, rögtön kérte, ne használják vele szemben. Cseppet se vette szívére, pont ellenkezőleg! Nyugodtan szólítsák meg közvetlen formában.
-El se hiszed, mennyire életmentő vagy! Eddig nagyon a béke hátsója alatt volt a hangulatom, de te se tűnsz túl jó kedvűnek. Baj van?-
Pislogott nagy szemekkel a lányra, miközben lehorgászta napszemüvegét. Mégse a sötét lencsével társalogjon. Csupa fül volt, ha lenne kedve beszélgetni. Erőltetni nem fogja, hiszen annyira jóban nincsenek. Tolakodó fráter se akart lenni, mindenféle személyes dologról faggatja. Mentőhelyzetként, inkább rázendített magáról fecsegni. Remélte nem fogja vele untatni szegény lányt, meg nem hozza rá a frászt, ennyire lelkesen kezd trécselni teljesen felesleges dolgokról.
-Merrefelé mész? Vásárló körút? Én fodrászhoz iparkodom, vagyis araszolok. Tartok tőle! Képzeld, vörös leszek, pedig kezdtem kijönni a feketével. Hihetetlen mit nem kérnek egy-egy szerződésben…-
Forgatott meg ujjai között egy hosszabb tincset. Kicsit sikerült elmerengenie a dolgokon, tulajdonképpen minek ment bele, ha ennyire nehezére esik. Továbbra se fért fejébe, minek van itt, ha egyre jobban érzi, semmi kedve hozzá. Valószínűleg, mert ez a dolga. Régen beletörődött mások mondják meg neki, mit és hogyan tegyen.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Vas. Szept. 30, 2012 1:36 pm

Nehéz döntések~

- Jaj, nem, izé… se-semmiképp nem akartam, csak… ne-neharagudj!
Hadartam el teljes zavaromban mindazt, ami hirtelenjében az eszembe tudott jutni. Mondanom sem kell, hogy csupa-csupa értelmetlen szót gyúrtam össze egy masszába, amitől magamat járattam le. Két kezemmel mutogattam magam előtt, mennyire restellem a félreértést, és pusztán csak illedelmességből szólítottam úgy, ahogy. A másodpercek töredéke alatt váltott arcszínem vérvörösre, nem is tudtam hogyan bújtatni a fiú előtt. Annyi szerencsém volt, hogy Hoshi-san… akarom mondani Ikari nem beszélt többet erről a kis malőrömről, hanem teljesen más témába fogott. Még nagyon el voltam varázsolva, ezért egy jó darabig csak az arcába bámultam, és igyekeztem felfogni azt, amit mond. Fogalmam sincs, hogy jött rá, nem túl nagy kedvvel érkeztem a plázába. Pedig azt hittem a zavaromnál többet nem fog látni. Az pedig csak még jobban meglepett, hogy azonos helyre igyekszünk. Pont ezért kerekedtek ki szemeim, és a bámulattól lassacskán az állam is leesett.
- Hú… nos hát, tudod, én is a fodrász szalonba készültem! Komolyan mondom, ezek a céges elvárások teljesen kiakasztóak. Vörös? De mi bajuk van a mostani hajszíneddel? Szerintem nagyon… jól áll.
Haraptam el mondandóm végét. Sosem bókoltam még ennyire nyíltan férfinak, ezért megint előjött lányos zavarom. Talán még dobott egyet az egészen, hogy olyan emberrel társalogtam, aki eddig csak a címlapok elején köszönt vissza rám. Ebbe az egész szituációban pedig teljesen kínban voltam. Abszolút nem éreztem egy szinten magamat vele. Sosem fogom. Ikari, és a többi srác, akikkel együtt énekel mind olyan elérhetetlen személynek tűnnek a szemeimben. Csodálom, hogy egyáltalán még felismert. Csak félve merek egyébként is a modellkedésről beszélni. Túl sokszor hallottam azt vissza, a képeken teljesen máshogy festek, mint élőben. Persze, hogy retusálnak valamennyit a tökéletes fotó érdekében. Hiszen mindenki a tökéletest akarja látni a reklámokban, vagy az újságok hasábjain. Ezért érzem kellemetlennek, ha azzal jönnek, nem olyan vagyok a való életben. Nekem sincs minden áldott nap kedvem, illetve hangulatom ahhoz, hogy kemény, durva sminkekben az utcán lejtőzzek. Nagyon meg tudnak bántani, mikor ezt a szöveget hozzák fel. Az ilyen helyzetekben meg néha azt kívánom, bárcsak ne fogtam volna bele. Néha pedig épphogy ez a legbuzdítóbb mondat, ami egy hétköznapi ember szájából kijöhet. Arra ösztönöz, hogy csináljam tovább, és bebizonyítsam, nem egy kifestett arcból áll össze az egész valóm. Én is olyan egyszerű ember vagyok, mint bárki más. Hétköznapi gondokkal, problémákkal, megoldásra váró feladatokkal. Az teljesen mellékes, mivel foglalkozom. Hiszen én is iskolába jártam, modellkedés mellett rendes melóm van, és ami a legfontosabb, vannak olyan emberek, akik még látják bennem azt a lányt, aki ezelőtt 4 évvel voltam.
- Őszintén, igen. Kissé elkenődtem, mikor a mai nap folyamán kijött hozzám egy furcsa alak, és kerek-perec kijelentette, teljesen át kell formálni a külsőmet. Első lépésben a hajamat. Ét csoki barna lesz a színe! Sosem volt még ilyen sötétszínű hajam, de mégis mit tehetnék?
Sóhajtottam. Nem akartam a saját buta problémáimmal még traktálni szegény Ikari-t, de az igazat bevallva nagyon jól esett valakinek elpanaszolni. Tényleg úgy éreztem, ha ezt nem tudom mostanában elmondani valakinek, fel fogok robbanni, és megint ott kötök ki, hogy az ágyban pityergek. Katasztrófa, tudom, de nem tudok ezek változtatni. Ha egyszerűen valami bánt vagy ilyen, vagy olyan formában, de ki kell, hogy jöjjön belőlem. Annyiszor megfogadtam, hogy erősebb csaj lesz belőlem, de mindig füstbe megy minden tervem. Viszont így, hogy találkoztam Ikari-val, lassan úgy éreztem, ez a görcs kezd eltűnni. Már csak egészen kicsit éreztem, de kibírható volt. Azért lenéztem én is hosszú, szőke hajamra. A természetes színe is hasonló lenne, csak sötétebb. Még gondolati síkon elsirattam, mert tényleg szerettem ezt a színt. Mikor még a gothic-lolita korszakomat éltem, akkor sem kedveltem a sötét parókákat. Rózsaszínen keresztül a citromsárgáig minden volt, csak fekete nem. Volt elég fekete dolog rajtam úgy is. Még egy fekete paróka valóban azt eredményezte volna, mintha temetésre készülnék. Ez meg még egy olyan téma volt, amiről nem szívesen beszéltem senkinek. Sötét, szomorú és rossz időket éltem meg akkor, legyen ennyi bőven elég.
- De… csak hogy mondjak valami biztatót, úgy tartják, hogy a változás jó dolog. Lehet, jobban fogod szeretni a vöröset, mint eddigi összes hajszínedet. Majd… majd én is így állok hozzá, komolyan!
Bólogattam és elmosolyodtam. Csak félve mertem ilyen dolgokat mondani, hiszen én nem szeretem, ha olyanra buzdítanak, amihez semmi lelkesedésem. Azért igyekeztem. Több időt lényegében nem akartam azzal elfecsérelni, hogy egy helyben szobrozunk. Félreértés ne essék, nagyon örültem neki, hogy Ikari szóba elegyedett felem. Jól esett, emlékezett rám. Nagyon megalázva éreztem volna magamat, ha csak átnéz felettem. De nem tette. Ugyan nem ismerem annyira, de szerintem a bandában ő a legjámborabb srác. Igazából így elbeszélgetve is kimerem mondani, sosem volt olyan ismerősöm, aki ennyire bájos lenne. Nagyon rémisztő, de ahogy ránézek, elkap egy ilyen tyúkanyós érzés. Annyira aranyos fiú, hogy kedvem támadna megölelgetni addig, amíg ki nem szorítom belőle a szuszt. Persze ilyet még álmomban sem tennék. Ahhoz én túl félénk vagyok. Különben sem lenne illendő. Még a végén mániákus libának hinne. Azt pedig semmiképp nem akarom! Bőven lekenyerezett azzal, ilyen kedvesen beszélget velem.
- Mit szólnál ahhoz, ha elindulnánk? Essünk túl rajta, viszont… én beugrom egy kávéért. Út közben megiszogatom, közben pedig tudunk beszélgetni, na mit szólsz?
Egyre jobb kedvem lett, ez pedig annak köszönhető, hogy összetalálkoztam vele. Tudom, nem a világ vége, hogy befestik a hajamat, de akkor is. Számomra ez épp elég volt ahhoz, sötét esőfelhőbe váltsak. Még sosem akart senki sem megváltoztatni, főleg nem ilyen nyilvánvaló módon. Azért remélem, hogy a hosszából nem akarnak vágni, mondjuk egy vállig érőt. Ott biztosan kiverném a hisztit, szégyen vagy nem szégyen. Lassan össze is szedtük minden megmaradt elszántságunkat, és elindultunk. Kellő kávémennyiséget magamhoz vettem ahhoz, hogy ne érezzem annyira fáradalmasnak minden második lépésemet. És a beszélgetésünk kibontakozása közben pedig egyre beszédesebbé váltam.
- Kicsit furán érzem magamat, hogy egy férfival sétálok plázában. Elég sokan nem szeretik. Eddig csak Touma-val vásárolgattam, de az eléggé adott volt…
Nevettem el magamat, bár a nevetésem fele nem is volt őszinte. Valahogy el kell adni, hogy túltettem már magamat rajta. Persze, mintha az olyan könnyen menne. Főleg, hogy utána elég sokszor találkoztam vele. Egy szakítás után meg olyan kellemetlen látni a másikat. Nem utáltam meg vagy ilyesmi, egyszerűen fáj, ha látom. Mert alakulhatott volna szerencsésebben a dolgunk. Újra kezdeni meg értelmetlen lenne. Mind a ketten nagyon jól tudjunk, hogy nem menne. Hiába is hitegetem magamat, ez az igazság. Viszont nem tudtam tovább lépni a témán, mert csak egész nap ezen kattognék.
- És… Touma-val minden rendben van mostanság?
A szívem olyan hevesen vert, hogy majdhogynem kiszakadt a helyéről. Egyből levert a víz, hogy ilyeneket képes vagyok megkérdezni. Nem akarom, hogy gondot okozzak, csak… tudni akarom, minden rendben van vele. Nem kell több, hogy megnyugodjon a lelkem. Ha boldog, akkor én is az vagyok. Jelenleg ennyire volt szükségem. Túl gyorsan elértünk a szalonhoz ahhoz, hogy rá tudjak teljesen készülni erre az egészre. Hátat fordítani meg már nem akartam. Sóhajtottam egy nagyon, rápillantottam Ikari-ra mosolyogva, majd bólintottam. Jókedvűen beköszöntem az üzletbe, közben pedig azon agyaltam, vajon hányan fognak majd felismerni a nagy átalakítás után.
- Igazából csak attól tartok, hogy a sötét hajszínemtől majd még inkább fehérnek fog tűnni a bőröm…
Nyomtam össze két oldalról képemet. Biztosan úgy festettem, mint azok a fura halak az étterem akváriumában, de most nem zavart. Inkább elfedem félelmemet egy kis mókával, mint annyira ráparázzak, hogy leforduljak a székről. Jó, hülye hasonlat, de a lényeg leszűrhető. Közben próbáltam Ikari-nak csupa-csupa pozitív dolgot felsorolni. Még azt is felajánlottam neki, hogyha túl leszünk rajta, elnézünk abba a ruhaüzletbe, ami a héten nyílt a másik szárnyban. Mindenre gyógyír a shoppingolás. Vagyis eddig nekem nagyon bejött, remélem Ikari-t sem fogja teljesen kiakasztani, már ha lesz hozzá kedve.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Kedd Okt. 02, 2012 9:01 am

Nehéz döntések ☆⌒(＞。≪)

Haját piszkálva meresztett nagy szemeket Kamill chan-ra. Nem esett le neki, mitől keveredett ekkora zavarba. Valahogy fizikális képtelenség volt úgy tekintenie magára, mint potenciális pirosodás generáló faktorra. Távolinak érezte ezt a szerepet és kissé sokáig tartott mire kibogozta, lehet nem kellett volna ajtóstól falnak rohannia. Szegény lányt akkora erővel rohamozta le, csoda nem kapott sikító pánikot. Utólag már látja nem volt a leghelyesebb lépés, de visszafelé nézve hibáit, mindig nagyon bölcs tudott lenni. Sajnos, kizárólag azokban a percekben működött. Túlságosan meggondolatlan, szeleburdi, szétszórt és kissé tolakodó. Bánta, ennyire frászt hozta rá váratlan bevetődésével. Fene nagy nyelvét sose bírta fékezni. Ismerőst látott, egyszerűen kibuktak belőle a mondatok és csak hadarta, hadarta a sok sületlenséget, ami eszébe jutott. Rossz tulajdonság, tisztában van vele. Próbálkozik leszokni róla, de jelek szerint, így fog megöregedni.
-Micsoda véletlen! Nem is! Sors fintora! De jó, de jó!-Csapta össze tenyerét izgatottan. Sokkal elviselhetőbbnek látszódott a megpróbáltatás maga mellett tudhatta Kamill chan-t. Annyira kedves lány volt és szívesen beszélgetett vele. Mármint sokat nem találkoztak, ha összefutottak egyáltalán. Memóriája nem működött teljes kapacitással, de nagyon szerénynek, csendesnek, meg aranyosnak látszódott. Sok modellel találkozott eddig és nem hasonlított hozzájuk. Úgy érti, legtöbb valahol a fellegek között hordozta az orrát. Szörnyen beképzeltek és lenézőek, meg furcsák. Ehhez képest Kamill chan, teljesen normális, olyan emberien közvetlen! Tényleg örült megszólította. Annyira bambult, szégyenszemre biztosan elsétált volna mellette. Erre, neki köszönhetően visszatért lelkesedése, kivéve a színt illetően. Pontosabban társaságért sokkal jobban örvendezett, mint a fodrászat rejtelmeiért. Emlékszik régebben támadtak kósza ötletei, beáll ipart űzni, ha kiöregszik az énekes sztárságból. Ezt leszámítva semmi terve sincs. Azt se sejti mihez lenne tehetsége. Kitartása meg aztán tényleg fogalma sincs mire futná.
-Tényleg jól áll?- Sóhajtott fájdalmasan lehorgasztva fejét. Kegyelemdöfésként vágta tarkón a bók. Eddig is mocorgott benne a halk tiltakozás. Tisztán emlékezett rá, feketét könyvelték el színének, meg a beceneve is Nekori volt. A Kamill chan-tól származó jól eső megjegyzés után, még inkább tartotta volna a két lépés távolságot. Nincs vele, garantáltan sarkon fordul. Persze egész este hosszasan kérhetne bocsánatot menedzserétől, mert gyáva nyúlként elszelelt és kiugrott zsebéből egy szépséges felkérés, amikor nagy szüksége van rá. Nincs végveszélyben, csak nem ártana több önálló munkát vállalnia, mert az utóbbi másfél évben, túlságosan visszavett a tempóból.
-Aham, vörös. Szerződést kötöttem a Fila-val és ezt a váltást kérték tőlem. Nagyon hatásvadász csili-vili reklámfilmet és fotózást akarnak.-Legyintgetett karjával, kissé tanácstalanul. Pontos részleteket még ő se tudott. Holnap fog eldőlni a közös és remélhetőleg végleges egyeztetésen. Nem szeretne sokáig mászkálni, mert Nacchan-nak, vagy valamelyik kinevezett jogász bácsinak problémája támad. -Ez még titok!-
Tette mutatóujját szája elé. Meg se fordult fejében, ezért csúnya fejmosást kaphatna szigorú menedzserétől. Könnyelműen kifecsegte nyilvánosságra se hozott tervét. Persze, nem hitte Kamill chan futna világgá kürtölni az információt. Valahogy nem látszott, ilyen gonosz személynek, aki megjátszaná kedves, aztán mindenféle rondaságot magyaráz háta mögött. Főleg, azok után, ennyire lelkesen biztatta, ne lógassa orrát. Kimondhatatlanul melengette szívét, mekkora erőkkel bíztatja, amikor ő se valami boldog. Nem tehetett róla, de nagy kedve lett volna megölelgetni. Újabb merénylő jellegű támadás helyett, beérte a szóbeli terrorral. Hatalmas mosollyal arcán csettint a lány előtt.
-Jó ötlet! Tegyük ezt! Üdítő lesz a változás és teljesen felfrissülünk tőle!- Viszonozta bólogatást szorgalmas tükörképként.- Kávé nekem se ártana. Végén álomba ásítozom magam és zöld pudli fejjel ébredek!-
Szörnyülködött egy sort sikoly festményt alakítva. Kedve támadt bolondozni, amiért szörnyen hálás volt beszélgető partnerének. Határozottan felfelé ívelt hangulata. Széles vigyorral arcán sétafikált Kamill chan oldalán. Nagyjából kigondolta milyen kávét szeretne kérni magának, miközben sűrűn fülelt, mit mondanak neki. Nem akart hangulatromboló lenni, messzeségbe bambul és megsérti szegény hozzá csevegő lányt.
-Nekem nincs vele bajom. Mármint a plázával! Veled se!-Csalapált orra előtt, mielőtt félre értenék.-Jó a társaság, minek panaszkodjak?-
Mosolyodott el kávéja tetejével szöszölve. Fránya műanyag nem akart rápattanni a papír pohár szájára. Kész közelharc volt, mire sikerült rászenvednie és csak ezután jött rá, nem tette bele azt az egyetlen tasak cukrot, ameddig hetek alatt felküzdötte magát. Nagyot sóhajtva bakiján szedte szét újra, hogy Kamill chan kérdésén majd nem az egészet kiborítsa. Nagy szemekkel pislogott kezében szorongatott kávéjára. Hirtelen nem tudta mit mondhatna. Manapság keveset volt alkalma beszélni Tomátóval. Akkor sem festett úgy, mintha kicsattanó jó kedve lenne. Sajnálta nem kérdezett rá mi bántja. Szörnyen bűntudata lett, ennyire hanyagolta.
-Az az igazság, nem tudom…de nem kell félteni! Nem kreálna ilyen remek fellépő ruhákat, ha nagy baj lenne. Ígérem, majd rajta tartom a szemem, rendben?-Pillantott a lányra elszántan ökölbe emelve mancsát.-Te, hogy viseled? Miért szakítottatok? Történt valami? Nem akarlak faggatni…csak, ha szeretnél róla, vagy bármiről beszélgetni, szívesen meghallgatlak! Nekem is sokat segít, kimagyarázhatom a gondjaimat. Nem tenném, tutira szétdurrannék, mint egy lufi!-
Küzdötte vissza pohárkája tetejét, fél perccel később leégethesse nyelvét a forró itallal. Nem akart ez a nap gördülékenyen alakulni. Valami apróság mindig becsusszant. Ezen a felfedezésen fájdalmasan felsóhajtva lépett be a fodrászüzletbe. Kávét sűrűn pakolászva egyik kezéből a másikba integetett az alkalmazottaknak. Össze se tudja számolni, hány alkalommal fordult már meg itt. Jól ismerték és már tűkön ülve várták párosukat. Hamarosan mindkettőjükhöz odaszaladt fodrászaik asszisztense. Késésük felett szemet hunyva mutogattak, merre kéne lehuppanniuk, mielőtt befutna hozzájuk a mesterember. Engedelmeskedve a hessegetésnek szusszant fel a székbe huppanva. Maradt még néhány percük beszélgetni.
-A~h, mert sápaszt. –Bökött maga elé mutatóujjával. Ismerős feltételezés volt. -Mindenkit ezzel ijesztgetnek! Nagy butaság. Nekem is szörnyen világos bőröm van, még se lettem vízi hulla. Ha engem kérdezel, nagyon szép babaarcod lesz.-
Kacsintott a lányra, mielőtt elveszett volna az elé robbanó nőszemély sipítozó előadásában, még is, hogy gondolták, csak úgy vöröset varázsol a feketéből. Erre a részre ő is nagyon kíváncsi volt, bár ötletes fodrászának máris akadtak kísérleti feltételezései. Hosszas hadarása eredményeként, rövidesen műtőasztal felé tuszkolták. Végleges eltűnése előtt, azért még gyorsan intézett pár szót Kamill chan-hoz.
-Nem sokára találkozunk! Kitartás és csak pozitívan! Szupik leszünk! Ezután, pedig jöhet a vigasz shoppingolás!-
Iparkodott vigyorogva türelmetlenül toporgó hajszobrásza nyomába, aki rövidkének nem nevezhető két órát követően eresztette csak belenézhessen a tükörbe. Képes volt eltakarni, kizárólag a végeredménnyel szembesülhessen. A megmásíthatatlan eredménnyel, ami a pirosnál is rikítóbb répa volt. Szemei óriásira kerekedtek, amikor szembesült vele és nem tagadja, fejét tenyerébe temetve szörnyülködött két sort. Garantáltan elveszik a depresszív felhőzetben, ha nem jut eszébe mit fogadott meg Kamill chan-nak. Ebbe kapaszkodva szedegette össze darabjaira hullott lelkét, némi életet lehelve magába tápászkodjon fel székéből és induljon a lány keresésére. Érdeklődve forgolódott körbe a helységben, merre nehézkesen rábukkant. Lélegzete elállt a látványtól. Sűrűn pislogva takarta el padlót verő állát. Azt se tudta, mit reagálhatna, csak elismerése jeleként emelte fel hüvelykujját, mielőtt csillogó szemekkel kibukott volna belőle a rajongás.
-VHOA! Mondtam, hogy csodaszép törékeny virágszál leszel! ÚRISTEN! Nagyon-nagyon szépséges lettél! Ha ez nem fog tetszeni az új cégednek, akkor elmehetnek a sunyiba! Engem megvettél kilóra!-
Nevette el magát, teljesen elfelejtkezve róla, saját magáról nem mondhatna el hasonló jelzőket. Valahogy nem volt kedve magával foglalkozni. Letörné lelkesedését és jó kedvét. Most tényleg érezte a hangulatot egy kis vásárláshoz. Nem szerette volna elrontani személyes szenvelgéssel. Ráért vele otthon foglalkozni. Közös kitérőjüket leszámítva semmilyen más teendője nincs kitűzve a mai napra.
-Indulhat a menet, csini lány?-Tartotta karját viccesen kihúzva magát.-Útközben beleshetnénk az egyik apple üzletbe? Körbe kéne lesnem az iphone-ok között.-

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Pént. Okt. 05, 2012 8:39 am

Sebtapasz

Mit mondjak? Elég rosszul érintett, hogy Rii bocsánatot kért, amiért neki mentem. Ez még az én lelkiismeretemet is megbolygatta. Egy darabig azért mégis hallgattam. Nem tudtam, van-e egyáltalán értelme ezen problémázni. Elvégre ugyanannyi eséllyel jöhetett volna ő nekem. De végül mégis én löktem meg. Csak számítania kell valamit, nem?
- Nem. Az én hibám volt, sajnálom! – mondtam végül, miközben zavartan lehajtottam a fejem. Ez a dolog nem az én asztalom volt. Talán ezért is jutott eszembe jelentéktelen dolgokról kérdezősködni. Hogy a kellemetlen pillanatot még az emlékeimből is kitörölhessem. Vagy ez csak valami általam generált hülye magyarázat? Mi van, ha nincs is igazam? Igazából semmi. Nem kell erről ítélőszék előtt vallanom, vagy ilyesmi. De mégiscsak jó lenne tudnom, mit miért mondok.
Kis híja volt, ne veszítsem el a fonalat, de végül eljutott a tudatomig, hogy Rii nem az a plázaegér típus. Meglehet, én is éreztem ezt. Mármint, ő is olyannak tűnt, aki csak bámulja a kirakatokat, de nem lát. Szóval semmit sem néz meg igazán. Így vagyok ezzel. Nem igazán szeretem az ilyen helyeket. Egyedül érzem magam a sok ember között. Máshol nem, de itt, ahol minden színes, fényes, és csöpög róla a cukormáz. Egy egészen más világ. Amint pedig Rii elkezdte sorolni, mi az a sok-sok holmi, amit a nőnemű közösséghez tartozva meg kellene néznem, és vennem, már biztos voltam benne, hogy nem nekem találták ki a plázákat.
- Nem igazán foglalkoztat az ilyesmi. Biztos bennem van a hiba. A csinos holmik meg… azt hiszem, nem az én műfajom. – szándékosan kölcsönöztem az előbbi szófordulatát. Nem is tudom. Csak megragadt a fejemben. Ahogy az arca is. Már rá sem kellett néznem, akkor is tisztán láttam. A kirakatok üvegein is előbb pillantottam meg a képmását, mint az üveg mögötti babákat. Fogalmam sem volt, mi bajom van. – Kisebb, kevésbé forgalmas helyeken szívesebben vásárolok. Olcsóbb, és egyedibb. Szeretem az olyan dolgokat, amiket nem lehet beskatulyázni.
Talán túl sokat beszéltem. Lehet, hogy zavarta Riit. De nem szólt semmit. Én pedig nem akartam, hogy úgy sétáljunk egymás mellett, mintha nem együtt jöttünk volna. Nem a legmegfelelőbb megfogalmazás, de van valóság alapja. Én csak… nem akartam, hogy elmenjen. Ha csendben vagyok, talán megunja, és itt hagy. Biztosan nem egy fontosabb dolga lenne. Mégis azt akarom, hogy maradjon. Furcsa, de akarom.
Nem tudtam mit tenni az érzés ellen. Vagy nem is akartam. De egyre csak arra tudtam gondolni, hogy mi lenne velem, ha elmenne. Túlélném. Biztosan túltenném rajta magam. De ha mégsem? Nekem kellene előbb lépnem? Csak elfordulni az egyik sarkon, és elfutni? Vagy úgy menekülni előle, mint Előle? Képes lennék rá? Valamiért nem úgy gondoltam. Nem hittem a sikerben, nem hittem magamban. Annak ellenére, hogy tudtam, később még gondot okozhatok Riinek. Lehet, hogy már most is csak nyűg vagyok neki.
Amint egy kanyarhoz értünk, automatikusan kezdtem lefordulni. Nem is én akartam, a lábaim mégis arra vittek. És Rii épp arra tartott. Ahogy közelebb hajolt hozzám, még a lélegzetem is visszafojtottam. Persze gyorsan észhez tértem. De abban a pillanatban egyszerre voltam meglepett, ijedt és boldog. Furcsán jól esett. Miközben hozzám beszéltem, nem tudtam megállni, hogy ne figyeljem őt. Akár csak a szemem sarkából is.
- Ühm… - feleltem elmésem a bármire vendége vagyok dumára. Még szép, hogy revansot veszek majd, az már nem fontos, miért is, és a lehető legdrágább fogyasztható terméket választom. Már épp terveztem is, hogy közlöm vele, nem leszek rest az ő kontójára rendelni, de akkor… ahogy rám mosolygott, egy pillanatra még a levegő is megfagyott. Úgy éreztem, ha meg kell mozdulnom, az érzés megszűnik. Csak néztem rá, hatalmasra nyílt szemekkel. A tökéletes mosolyára, amitől hirtelen nagyon boldog lettem. Az érzések, amik bennem kavarogtak, régről ismerősek voltak. Kicsit fájt is. Hiányzott is. Sok éven át nem vallottam ezt be magamnak, erre találkozok egy idollal, és tótágas után újabb csavarral borulok egyik biliből a másikba.
Ahogy bámultam rá, valami mosolyféle kezdett kirajzolódni az arcomon. Önkéntelen reflex. Vagy valami hasonló. Elég bénára sikerülhetett, inkább nevezném grimasznak, mint mosolynak. De talán az is számít valamit. Én csak… nem tudom befolyásolni az érzéseimet. Valamiért nem tudom becsapni magam. Semmilyen módon sem. Mindegy, hogy próbálkozom, mindegy, mit akarok elérni. Úgy érzem, mintha hirtelen egy nyitott könyvvé váltam volna. Mintha ez ideáig egy mindig gondosan zárt napló lettem volna, s most, váratlanul elveszítették volna a lakatom. Bárki belém olvashat, átláthat rajtam. Kiismerhetnek. Hiába rejtegetem minden titkom, immár elérhető azoknak, akik csak egy pillantást vetnek rám. Elvesztettem naplói szerepem, inkább csak egy eldobható feljegyzéssé váltam. És mint olyan, minél hamarabb meg is kell tőlem szabadulni, hogy azt a temérdek titkolni valót senki se láthassa.
Hogy mindez benne volt-e ebben a félresikerült, és teljesen reflexszerű mosolykezdeményben, vagy csak az én agyam kombinálta túl a helyzetet, nem tudom. Csak azt tudom, hogy abban a pillanatban hogy éreztem magam. Bárhogy is nézem, jól. Fájdalmasan, de jól. És ez elég volt ahhoz, hogy elengedhessem. Csak elmúlt, mintha meg sem történt volna. Mintha nem egy örökkévalóságig tartó csodaként éltem volna meg. Csoda, mert bármennyire is magától jött, és bármennyire is nem tűnt annak, ilyesféle mosolyt régen mutattam.
Először nem igazán esett le, hogy lifttel akarunk felmenni. Aztán rájöttem, hogy Rii nem véletlenül menetel olyan céltudatosan az üveg kalicka felé. Alig csukódott ránk az ajtó, mikor leesett, kettesben fogunk utazni. Nagyot nyeltem. Eltúlzott reakció. Nevetséges voltam. De valamiért, valami megmagyarázhatatlan ok miatt így reagáltam. Nem is akartam odafigyelni. Jó lett volna inkább elterelni a figyelmem. És Rii… mintha csak olvasott volna a fejemben. Bedobta a mentőövet. Bár a kérdése váratlanul ért, nem zavart. Volt min gondolkodnom.
- Igazából… nem gondoltam még erre. – nem igazán mertem ránézni a férfira. Hozzá képest eléggé le voltam maradva. Ő már rég abban a korban volt, mikor tudja, mit akar. Eldöntötte, hogy mit szeretne, és tett is érte. Nekem fogalmam sem volt róla. Egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy mit kezdek majd magammal egy kicsit később. Csak úgy elvoltam. Mindig is úgy voltam vele, valahogy megleszek. De most… hogy valaki ilyen nyíltan rákérdezett. Zavarban éreztem magam. Valami értelmeset akartam felelni, mégsem volt semmi elképzelésem.
- Sato-san… Te tudtad ilyen idősen, mihez akarsz kezdeni? – a lift megállt. Kicsit megkönnyebbültem. Ugyanakkor szívesen folytattam volna a liftezést Riivel. nem tudtam, merre megyünk tovább. Hagytam, hogy ő vezessen. Nem számított, merre megyünk, míg vele tarthattam. Korábban valószínűleg nem forszíroztam volna a beszélgetés témát. Nem is követtem volna ilyen hűségesen. De… az óta történt egy és más. Csak úgy éreztem, a közelében kell lennem.
Lassan haladtunk a kávézó felé. Mintha egyikünk sem lett volna semmi dolga. Pedig Rii elfoglalt lehetett. Nekem meg elméletben az órán kellett volna ülnöm. Nagyobb valószínűséggel aludtam volna, minthogy a tananyagra figyeljek. Nem igazán érdekelt a suli, bár újabban egész normálisan feltornázta a jegyeimet. Valamivel el kellett foglalnom magam. Inkább nem akartam gondolkozni azokon a dolgokon… Mindenen, amit valaha rosszul tettem, vagy azért tettem, hogy később ne okozzak még nagyobb galibát. És jóllehet, tudtam, Riit is jobb lenne békén hagynom, nem ment. Éreztem, hogy nem tudnék visszafordulni, és csak úgy faképnél hagyni. Túl fájdalmas lenne.
- Hm…? – futtattam körbe pillantásomat az asztalokon. Tényleg nem tűnt valami forgalmas helynek. Lehet, hogy csak a napszak miatt volt, vagy azért, mert tényleg olyan flancos hely volt, ahogy Rii állította. – Hát, legalább nem lesz tömegnyomor. – néztem végig újra azon a pár emberen, akik egymástól minél távolabb foglaltak helyet. Volt köztük üzletember, aki elfoglaltan nyomogatta a billentyűzete, üzletasszony, aki a szinte megállás nélkül rezgő telefonját próbálta likvidálni, egy idősebb úr, aki unottan lapozgatta az újságját, és két férfi, akik egy papír fölé görnyed diskuráltak valamiről. És voltunk mi. Rii meg én. Egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Úgy éreztem, egy ilyen helyre nem illik iskolai egyenruhában jönni. Leültünk egy asztalhoz, és vártunk a pincérnőre. Egy ideje nem tudtam mit kiötölni. Felesleges dolgokról nem akar csevegni. Nem akartam vele fárasztani Riit. De azt sem akartam, hogy a kínos csend elhatalmasodjon rajtunk.
- Egy kicsit meglepett a kérdésed… mármint amit a liftben mondtál. Nem gondolkodtam még rajta. Komolyabban nem érdekelt eddig semmi. A zene volt az, amivel nagyon sokat foglalkoztam, és még most is foglalkozok. A zenével bármit ki lehet fejezni, mindent el lehet mondani. Valami csodás dolog. – talán túlságosan nagy volt a lelkesedésem a zene iránt. Nem akartam ennyit fecsegni a semmiről, de csak jött magától. Pedig ezt az érzést Rii is ismeri, biztosan. Zavaromat megpróbáltam elrejteni az itallap mögé. Belebújva tanulmányoztam a kávékat, mintha még sosem ittam volna. Reméltem, hogy Rii is elfoglalja magát inkább, ahelyett, hogy unatkozna az én bénázásom miatt.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Szomb. Okt. 13, 2012 1:45 pm

Sebtapasz

Különös boldogság töltötte el, ahogy észrevette azt a halovány mosolyt, ami tényleg Abby arcán húzódott. Ezt akarta elérni, talán tudatán kívül, talán tudatosan, de végül sikerült. Ez az apró mosoly pedig ismét előhívta azokat a képeket, melyeket még álmában látott. Rémisztően hasonlítottak azok a mozdulatok a lányéhoz, így többször is megfordult Rii fejében, vajon most is álmodik? De belecsíphetett volna bőrébe százszor is, ez itt a valóság volt. Csak egy percig gondolt ezekre, aztán már meg is nyomta a gombot a liftben. Érdeklődve várta a kislány válaszát, aki kimerítően bizonytalanul reagált. Nem akarta ezzel kellemetlen helyzetbe hozni, csupán kíváncsi volt, egy hozzá hasonló fiatal, vajon mit tervez az életével. Kicsit el volt keseredve, nincs semmi, ami motiválná a lányt, de nem születhet mindenki úgy, legyen konkrét célja. Hiszen ő sem egyik napról a másikra döntött úgy, hogy énekes lesz. Hosszú, és fáradságos utat kellett ehhez megtennie, ami több buktatóval bővelkedett, mint pozitív élménnyel. A következő szintnél a lift szép, lassan lefékezett, majd kinyitódott ajtaja. Abby előtte pár másodperccel tett fel hasonló kérdést számára, amire hümmögött egyet.
- Várj, hagy gondolkozzak… - motyogott az orra alatt, miközben szemeivel a kávézót kereste. – Mindenképp zenével akartam foglalkozni. Zongoraművész szerettem volna lenni. Tanultam hegedülni, zongorázni, egy kicsit gitározni, de mindközül a zongora a kedvencem a mai napig. Ha az iskolában nem jártam volna különórákra, lehet pincér lennék a közeli üzletsoron, ki tudja.
Nevette el magát. Hirtelenjében nem tudott volna olyan állást mondani, amiben jól érezné magát. Annyira beleszokott a zenészek nyüzsgő, pezsgő mindennapjaiba, hogy képtelen lenne elviselni az egyszerű ember világát. Ezzel pedig nem arra céloz, hogy nem becsüli őket, hanem szimplán nem tudná teljesíteni. Ő teljesen más módon él, túl nagy különbségek vannak közte és a normális emberek élete között, így beleképzelni magát egy orvos, vagy egy virágkötő helyébe olyan nehéznek tűnt számára. Ezen a felvetésen egyébként egész álló nap képes lett volna elidőzni, viszont most akadt társasága, aki elterelte figyelmét erről. Szerencsére. A kávézóba érve végül Abby megemlítette, hogy zsúfolt, csordultig telt ülőhelyekre nem lesz példa, amin Rii egyszerűen elmosolyodott. Előre engedve a lányt a háttérből mutogatott egy olyan asztalhoz, amely mögött egy hatalmas akvárium állt. Rii szerette ezt a helyet. A helyiség egyik hátsó sarkában helyezkedett el, egy olyan zugban, ahol senki nem tudta zavarni, maximum a pincérnő.
Illedelmesen megvárta míg Abby helyet foglal a bőr kanapéhatású ülésen, majd vele szembe ült egy hasonló kaliberű székben. Az asztalon még látszódtak a tegnap este emlékei; végig égett gyertyák és néhány elszáradt rózsaszirom.
Ez a hely nem Rii számára volt fenntartva, így szívesen merengett el azon, vajon milyen emberek ülhetnek le ugyan erre a helyre. Ha épp azon volt, minden idegesítő problémát kiverjen a fejéből, akkor ehhez hasonló gondolatokkal árasztotta el magát. Miután szemügyre vette a gyertyát és a hervadt szirmokat, az asztal felé eső szélére helyezte a telefonját, és egy laza mozdulattal átállította néma üzemmódba. El is felejtette, hogy nála van, annyira el volt azzal foglalva, elszórakoztassa a lány. Tudta, hogy nem túl illendő minden vackot az asztalra pakolni, ezért bocsánatot kért Abbytől, majd megmagyarázta neki, sajnos nem teheti meg, hogy kikapcsolja mobilját, hiszen bármelyik percben kereshetik a cégtől valami butasággal. Így jár az, aki nemcsak munka, hanem üzlettárs is egyben. Akármennyire is meg szeretett volna feledkezni egy percre a felelősségekről, nem tehette. Csak egy homokszemnek kell belekerülnie a gépezetbe, az már szaggatottan fog üzemelni. Az pedig még több melóval járna, így elkerülné ezt a kellemetlenséget. Hamarosan kezükbe kapták a menüsort, így Rii szépen bele is temetkezett. Valami újdonságra vágyott, azonban fogának valót egyelőre nem talált. Nem is volt benne túl biztos, hogy valóban kávéra szomjazik. Ahogy ott gyötrődött magában, arra kapta fel tekintetét, hogy Abby újból beszélni kezdett. Rii figyelmesen fülelt, és nézte a lányt a menülap mögött. Most biztosan utálni fogják azért, mert nevetni kezdett, de nem tudta megállni, hogy ne tegye meg. Először csak mosolygott, aztán mire a kislány gondolata végére ért, egyenesen jóízűen nevetett megbújva a lap mögött. Biztosan minden rosszat feltételeztek róla, de cseppet sem gonoszkodásból tette. Ezt alig tudta kimagyarázni, de ennek ellenére jó kedve nem lankadt le.
- Tényleg ne haragudj, de ez annyira aranyosan hangzott tőled. Tudod, valamennyit sejtek erről az egészről, és igazad van. Egy briliáns dolog, megmozgatja az ember lelkét, és sokszor cselekvésre buzdítja. Számomra például olyan, mint egy adrenalin löket. Tettre kész leszek tőle, és céltudatos. A környezetem pedig folyton inspirál és az szuper dolog.
Bólogatott és lelkesen magyarázott. Elég ritka pillanat az ilyen, ám ha zenéről vagy munkáról volt szó, Rii-t nem lehet lelőni. Egész estés történeteket össze tudott volna dobni sec-perc alatt, viszont még mielőtt megrémülnének tőle, át is terelte a figyelmet Abby-re.
- Szakmámból kifolyólag jó hallani, amit mondasz. Ha valóban foglalkoztat a zene, akkor miért nem próbálsz ki valamit, ami ehhez áll közel? De most komolyan… tudsz valamilyen hangszeren játszani, vagy próbáltad már? Hát, lehet, most fel fogsz háborodni, de hétfőnként mindig egy tömérdek szabadidőm van bent a stúdióban, szóval körbenézhetsz, hogyan folyik ott az élet.
Ugyan nem kell ezzel az ajánlattal élni. Pusztán adott egy lehetőséget Rii arra, hogy megismerkedjen a cég hatáskörével. A lelkes fiatalokat úgyis mindenhol elkapkodják, ha más nem tapasztalatszerzésre kiváló lenne. Gondolta ezt Rii. Viszont jobban érdekelte Abby véleménye, így míg döntésre szánja fejét, addig Rii nem zavartatva magát felemelte kezét, és rápillantott a közelében lévő pincérnőre. A hölgyet már rég óta ismerte, többször is belebonyolódott a flörtölésbe vele, viszont egy munkahelyi megrovás után végül a férfi visszább vett a bókolásokból. Azért ugyanolyan üdeséggel mosolygott a hölgyre, és keresztnevén szólítva kérte ki magának a brazil kávét, majd rápillantott vendégére, döntésre jutott-e. A rendelés leadása után a pincérnő hátat fordított, Rii pedig szolidabb mosollyal orra alatt szemeivel kísérte végig útját a hölgynek, egészen a pultig. Aztán ismét visszatért Abby társaságához, és mintha semmi nem történt volna, odébb tolta a mécsest, és kényelmesen rákönyökölt az asztalra.
- … Szóval, ha lesz konkrét elképzelésed, akkor keress meg… vagy, várj, megadom a számomat. Ez a sajátom, itt bármikor el tudsz érni. Tudom, milyen szar, ha magadnak kell talpon maradni a világon, szóval szeretnék elindulni. A téma meg nem áll messze tőlem, úgyhogy szabad kérdezni. Ígérem, ha vicceset mondasz, többször nem nevetem el magamat!
Rázta meg a fejét, komoly képet kölcsönözve arcára. Színészkedni azt nagyon tud, még a végén elhiszik tényleg ennyire szigorú ember. Alig tudják, hogy szeret viccelni az emberekkel. Valahogy ezt a lazaságot nem nagyon tűrték a cégnél, így néha el is felejti, milyen valódi természete. Na meg aztán mostanában úgy alakultak a dolgai, hogy ne legyen túl jó hangulata, így erőltetettnek érezte, hogy bevágjon néhány poént. Ugyan minek? Időpazarlás, és fölösleges lenne.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Hétf. Okt. 22, 2012 11:51 pm

Nehéz döntések~

Bolond voltam, hogy egyáltalán megkérdeztem, mi lehet Toumaval. Annyira nem akartam, hogy ilyen kérdések elé állítsanak, hiszen én sem tudok rendes válaszokat adni. Minden jött a maga ütemével. Mintha meg lett volna előre írva. Lebiggyesztett ajkakkal pillantottam el más irányba, csak pont annyi időre, míg összeszedtem kusza gondolataimat. Fogalmam sem volt, mit is mondhatnék Ikarinak. Átnéztem az épület másik falára, ahol ugyanolyan csillogó ablaküvegek fogadtak, mint ezen az oldalon. Mindenhol visszatekintett rám a tekintetem, ami olyan volt, mintha csak egy citromba haraptam volna.
- Semmi baj. Igazából voltak előjelei, csak nem akartam… azaz nem mertem vele foglalkozni. Tudod, ez az egy hátulütője van annak, ha a munkánknak áldozzuk az életünket. De köszönöm, azt hiszem, lassan túllendülök rajta.
Pillantottam Ikarira és megpróbálkoztam egy igen gyenge mosolygással. Persze, hogy fájt a dolog, kinek nem fájna? Viszont végre azt is be kéne tökélnem, nem állhat meg az életem csakis azért, mert volt egy fiú, most pedig nincs. Azért szomorú ez az egész, mert kötődtem hozzá. De úgy látszik valahogy a sorsom nem ezt az utat szabta ki rám. Minden egyes kapcsolatom zsákutcába torkollik. Azonban bármennyire is emészteni akart a bánat, most valahogy nem éreztem idejét annak, hogy belehajszoljam magamat. Főleg, mert itt volt mellettem egy igen kedves fiú, akit igazából nem is nagyon ismerek. Az, hogy együtt tölthetem vele az időmet külön örömöt okozott nekem. Hiszen két percébe került volna lepattintani, de mégsem tette. Könnyed, barátságos természete csak arra sarkallt, hogy ne akarjak tovább foglalkozni az olyan problémákkal, melyeket az idő múlása úgyis elrendez. Ezért akartam mihamarább témát váltani. Bár, mit mondhatnék, ez a fodrász-dolog még mindig nem volt az ínyemre. Azonban szerettem annyira a munkámat, hogy félbehagyjam egy ilyen „apróság” miatt. Ikari is ugyan úgy volt ezzel, mint én, tehát próbáltam a pozitív oldalát felmutatni neki. Egyszer az életünkben csak kipróbálhatunk merész dolgokat, nem? Bár én, és a merész dolgok. Már előre rettegtem, hogy fekete boszorkánnyá alakítanak a fodrászszalonban. Csakis azt tartotta bennem a lelket, mit Ikari mondott. Bár mondókája utolsó felén kellőképp elvörösödtem, mégis valahogy elhittem. Olyan őszintének hangzott az ő szájából, hogy nem mertem volna vele vitába szállni. A mosolyát viszonoztam és serényen rejtegettem hajammal orcámat előle.
A szalonba bátortalanul léptem be, egyenest Ikari mögött. Túl új környezet volt számomra ahhoz, hogy nem zavartatva magamat ugorjak bele a legközelebbi székbe. A fiút biztosan rég óta ismerhették, hiszen egyből mindenki megrohamozta, és kismillió kérdéssel árasztották el. Mellette megszeppenve ácsorogtam, csak akkor kaptam észhez, mikor nem messze tőlem egy nő szólt hozzám. Nem győztem elégszer bocsánatot kérni, csak úgy megálltam az ajtó előtt, hogy senki ne tudjon rajta közlekedni. Válaszul pedig nevetést kaptam, majd megragadták a kezemet és elvezettek az egyik székhez. Nagyokat nyelve fordítottak a hatalmas tükör irányába, miközben próbáltam integetni Ikarinak, aki már a helyiség másik sarkába tartott. Hirtelen túl sokfelé kellett figyelnem, így teljesen megfeledkeztem arról az apró, el nem hanyagolható tényről, nem ártana végre megmukkannom. Szemeimet lefelé sütögetve, teljes zavaromban habogtam el, mit szeretnék kezdeni szőke fürtjeimmel. A teljes színváltás még mindig meredeken hangzott tőlem, de itt volt az idő arra, hogy végre belenyugodjak a döntésbe. A hölgy, aki először nagyon rémisztően pillantott rám, jobbra-balra szaladgált, s perceken belül minden kelléket sorba állított a tükrös szekrényen. Próbáltam minél előbb ellazulni, hiszen nem öt perces dologról volt szó. Miután a nyakamba kaptam a festékes takarómat, majd bekeverték a festéket jobbnak láttam, ha csak hátra döntöm a fejemet és lehunyom a szememet.
Túl sok mindent nem tudtam beszélgetni a fodrásszal, így a szalonban szóló zeneszámokat kísértem figyelemmel. Miután a törölközőt feltekerték a fejemre, akár a turbánt, ismét kiegyenesedtem a széken. A tükör elé fordítottak és alaposan borzolni kezdték a hajamat, hogy a legtöbb nedvességet beszívja az anyag. A szívem hevesen vert, legszívesebben az egész vackot letéptem volna a kobakomról, hogy lássam, mi született a szörnyű merényletből. Nagy levegőt véve került le rólam a törölköző, én pedig csak kimeredt tekintettel koslattam a tükörképemet. Rémisztően furcsa látvány volt. Túl szokatlan, túl új, túl más, mint én. Azonban meg lehetett szokni. Nem azt mondom, hogy ez lesz a kedvenc hajszínem, de határozottan el lehetett tűrni magamon. A szárítás után azonban figyelmeztettek, nem fedi teljesen a fekete a szőkét. A sötétbarna végeredmény azonban jobban tetszett, mint nyirkos állapotában. Kék szemeim szinte kápráztak hosszú, sötét fürtjeim között. Tömérdek lakkozás és hajvasalás után aztán utamra engedtek. Kíváncsian vártam, hogy Ikari is végezzen. Miután megérkezett hatalmas mosollyal arcomon vizsgáltam végig újdonsült hajszínét. Közben pedig megállás nélkül kaptam a bókokat, amiktől szintúgy zavarba jöttem, mint eddig.
- Ez nagyon kedves tőled, de ne mondj ilyeneket, mert belepirulok. Nekem meg a Te hajszíned is tetszik. Szerintem ez is olyan umis lett, mint az eddigiek voltak.
Sajnos nem vagyok túl jó a bókolásokban, így nem tellett többre. Pedig tényleg tetszett ez a vörös szín Ikari buksiján. Az ajánlatára bólintottam, majd lassan felé nyújtottam kezemet. Nem gondoltam volna, hogy így összecsimpaszkodva fogunk kivonulni a szalonból, ezért elég viccesnek gondoltam. Ennek ellenére iszonyatosan zavarban voltam, de hát ehhez már hozzá kéne szoknom. Valahogy nem tudtam levetkőzni ezt a dolgot, így hagytam hagy vörösödjön az arcom, hátha lepipálom Ikari hajszínét. Szívesen mentem vele, ezért egyeztem bele a telefonbolt megszállásába is.
- Jó ötlet, hátha megtetszik valamelyik típus. Nekem elég egyszerű telefonom van, de már nagyon a végét járhatja, mert nem mindig jelzi, ha hívnak. Elég fura.
Kaptam elő táskámból, és megforgattam a kezemben. Lényegében semmi mást nem lehet rajta csinálni, csak telefonálni. Nem vagyok túl nagy kütyümániás, ez is leginkább csak a munkám miatt van. Viszont ki tudja, lehet kedvem támad egy új telefonhoz. Annyira beleéltem magamat ebbe a kis telefonos túrába, hogy el is felejtettem először shoppingolni akartunk. Így kissé zavarodottan kapkodtam a fejemet, majd megkocogtattam szabad kezemmel a srác vállát.
- Mondd, melyik a kedvenc márkád? Esetleg bemegyünk a szemközti Tally Weijl üzletbe? Kinéztem magamnak egy csinos magas sarkút.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Szer. Okt. 31, 2012 2:02 am

Nehéz döntések ☆⌒(＞。≪)

Széles mosoly kúszott arcára Kamill chan reakciójától. Örült neki sikerült kicsikét zavarba hoznia. Nem gonoszkodásból csinálta, csak szerette volna, ha tényleg eljut hozzá a véleménye, hiszen az volt az igazság! Nagyon jól állt neki a sötét hajszín. Eszméletlen kiemelte a csodaszép szemeit és még finomabban ovális lett tőle arca. Tényleg hasonlított egy porcelán babára! Lehetett volna mutogatni, mint a japán nő ideál tökéletes élő példányát! Pont olyan volt, akár a leírásokban. Hófehér bőr, kicsit hosszúkás, kerek arc és nem pont sötét szempárok, de ettől csak még gyönyörűbb lett. Biztosra vette sokan fognak irigykedve megfordulni utána az utcán és ez így is volt rendjén! Tessék csak megnézni a csodaszép lányt. Ritka az ilyen természetes szépség, ami megmagyarázhatatlan módon vonzza a tekintetet. Kamill chan, kislányos zavarral együtt is árasztott egy kézzel foghatatlan bájt. Nem kellett semmit tennie az ember hosszasan nézze és megbabonázottan sóhajtson fel. Még az ő fejével is azt kellett mondania, igen, garantáltan megakadna rajta szeme. Bevallottan nagy szó, ha figyelembe veszi kikre szűkül fókusza. Erre mondják, van, aki ezzel születik és van, aki nem. Mit meg nem adna hasonló adottságért. Ő legfeljebb a szatírokat, vagy pedofil vén embereket fakasztja udvarlásra.
Ezzel nem arra céloz irigy lenne Kamill chan-ra. Ugyan mit tudna kezdeni hasonló tulajdonsággal? Nem sok mindent, inkább zavarná bámulják. Így se tölti el túl jó érzéssel, ha valaki elkezdi nézni az utcán. Mindig az a benyomása támad leette magát, nevetségesen fest, lecsúszott nadrágja slicce, kilóg a címke, vagy annyira förtelmesen rossz látvány már muszáj szemre venni és jól kiröhögni háta mögött. Emiatt az utcán se szeretett lenni, főleg nem egyedül. Nincs tömegiszonya vagy túlcsorduló ember undora. Kellemetlenül érezte magát bőrében. Nem állandóan, mert voltak jobb, meg rosszabb pillanatai. Megesett kedve támadt belvárosban sétálgatni, vásárolgatni, nézelődni. Általában hamar letörték a lelkesedését és nem vágyott másra, csak messzire kerülhessen a tömegtől. Egyetlen vigasza kimozdul a házból. Amennyi szponzor termék sorakozik szekrényeiben, megtehetné ki se dugja orrát. Annyit még ő is tud, jobb, ha nem gubózik be teljesen. Kezelték eleget depresszióval, tudja, ne engedjen a késztetésnek. Akármilyen rémes hangulata, muszájból, legalább a boltig elszenvedi magát.
-Umis…Ez aranyos! Lenne saját stílusom? Végén még egyedi, nevemmel fémjelzett kollekciót dobok piacra!-
Vágott be szavazz rám pózt, mielőtt fejét rázva hessegette el az ötletet. Kimondva még rosszabbul hangzott. Nem hiányzik a világnak saját ízlésével büntesse. Rögtön más tészta, ha arra kérik tervezzen tetszőleges és viselhető ruhákat. Arra valószínűleg hezitálás nélkül rábólintana, de ennek a veszélye nem áll fent. Meg se lepődik sose keresték fel ilyen ajánlattal. Nem tartozik sem a merészen, sem követendő példaként, sem elegánsan, sem irigylésre méltó jó ízléssel, sem vagányan öltöző sztárok közé. Ég egy adta világon semmi nincs rajta, amivel felkelthetné akármelyik cég érdeklődését. Néha komolyan nem érti, hogy kerülhetett híres együttesbe. Mások kőkemény munkájával. Amilyen tehetségtelen szürke egér, rajta biztos nem múlt semmi.
Hullámvölgybe keveredett közérzetén sokat lendített beszéltek hozzá. Akadt mivel elterelni figyelmét. Remekül bevált nála, ha sikerül témát találnia, könnyedén elfelejti nyűglődését. Ebben rengeteget segített a szóba kerülő telefon történet. Nagyokat bólogatva pislogott a kicsike készülékre. Elmosolyodva nyugtázta, mennyire illik Kamill chan-hoz. Nem azért, mert idejét múlt lett volna, vagy egyszerű, csak olyan elegánsan picike és nőies telefon volt. Valamiért ezek a régebbi szétcsúsztatós, felnyitós, színes, egyedi mintás mobilok szebben mutattak női kézben, mint a papírvékony mini kijelzők. Szerinte sokkal esztétikusabb látvány volt, mint azok az okosnak csúfolt tégla példányok.
-Legalább működik! Az enyémről már ez se mondható el. Csúnya vége lett, pedig nagyon szerettem. Egyetlen mérges pillanat mire képes…-
Matatott kitartóan táskájában előhúzhassa hadi rokkant iphone-ját. Egykor imádott kitty-je meglehetősen viseltesen festett a karcokkal, betört kijelzővel és jó néhány helyen megfogyatkozott kő díszítéssel. Kissé vérzett szíve, mert hozzá nőtt mobilja, de üzemen kívül nem tudott vele mit kezdeni. Szervizben azt mondták menthetetlen, neki pedig szüksége van magántelefonra. Már az őrületbe kergeti egyetlen készüléken van összes ismerőse és munka kapcsolata. Idegesíti nem kapcsolhatja ki, mert szeretne elérhető maradni a barátainak. Ráadásul előfordul belekavarodik a nevekbe. Nem egyszer hívott rossz számot, mert hasonló címkével volt lementve. Ennek ideje volt véget vetnie. Véglegesen rászánta magát újat fog vásárolni és úgy is lesz!
-Mi másra kéne? Én se tudom milyen típust vegyek. Nem értek hozzájuk! Magyarázhatják 4g vagy 4s, vagy A5chip, meg android meg wi-fi! Fogalmam sincs mit jelentenek és mire jók! Nekem a mobil addig tart üzenet, hívás, fénykép!-
Magyarázott lelkesedése tetőfokán, végre nincs egyedül a dilemmával. Sokszor azaz érzése túl buta a környezetéhez képest. Mindenki annyira magabiztos és tájékozott a technikai témában, ami nem meglepő, hiszen az ország lakossága erről híres. Emiatt szörnyen kellemetlenül érzi magát, amikor bemegy akármelyik elektronikai boltba, aztán rögtön úgy beszélnek vele, mintha szakképzett ember lenne. Fogalma sincs mit mondanak neki. Nagy az esély most se. Előre látja kitty-hez hasonló példányra fog voksolni. Az legalább bevált és tudja kezelni.
-Biztos vannak nőcis darabok. Akkora a választék! Legutóbb, miután kiválasztottam a típust, három kőkemény órámba telt dönteni, melyik előlapot szeretném kérni.-
Nevette el magát saját fogyatékosságán. Igen, valószínűleg másnak nem jelentett volna ekkora kihívást. Rábök egyre és mehet isten hírével. Neki viszont mániája, ha már szabad, olyat találjon, ami tetszik neki. Régebben ilyen volt a szóba került ruha vásárlásban is. Fél napokat töltött boltok között szlalomozva. Őrületes összegeket fizetett ki és mai napig nem fér a vásárolt holmiktól, amiknek negyedét se vette fel. Visszagondolva rémisztő milyen divatmajom volt. Öröm az ürömben leszokott róla. Lehet nem a legjobb átfordult a semmit se veszek kategóriába, de határozottan derűs a kép több pénze marad és gardrób se duzzad feleslegesen. Emellett a szabadidejét se emészti fel az állandó plázázás. Manapság két órát se ad magának, amit képes eltölteni nézelődéssel. Ettől függetlenül még lelkes követője a divatnak. Kedvenceit mindig megnézi. Senki sem mondta, ha szereted a divatot, mindig rohangálj a legújabb modellekben.
-Nagyon-nagyon sok van! Imádom a Burberry-t, Black Asuka-t, PEEPS-et és PRAWINGS-et. Óriási fanja vagyok a Rememberclick-nek és ingyen reklámot se hagyjam ki, ha már velük állok szerződésben, KENZI. Azt hiszem kis koromban sokszor ejthettek fejjel divat magazinokra.- Nevette el magát a képtelen ötleten.-Neked? Biztos rengeteg céggel dolgoztál már együtt! Annyira jó lehet felvenni a tervezők ruháit, ami még senkinek sincs és nem az, hogy bemutatni, hanem benne lenni! Az a megtiszteltetés, hogy rajtad lehet meg…Aaa~h, olyan ronda sárga vagyok az irigységtől!-
Fújtatott egyet lábával dobbantva. Tőle távol állt kifutóra merészkedjen. Fotózás még úgy ahogy rendben volt, mert nem kellett mozogni és csak a stáb volt jelen. A kifutó mellett, viszont csomó híresség, tervező, cégek képviselői, gazdag vásárlók ücsörögtek és mindannyian árgus szemekkel bámultak. Nincs az a pénz kimenjen közéjük! Marad a csendes szenvedés, neki nincs tehetsége az ilyesmihez. Alakuló drámáját, viszont megint csírájában elfojtotta a cipőboltra felhívó szavacska. Rögtön felcsillantak szemei a témától. Bármennyit, bárhol, akárkivel képes volt eltölteni cipők nézegetésével. Annyira felvillanyozódott, egyenesen boldogságban úszva rugózott. Legeslegkedvesebb elfoglaltsága volt az egész világon!
-HUUUH! Remek ötlet! Úgy is szeretnék venni csizmát…meg bakancsot! Ah, szólj rám, ha öt párnál többel rohangászok! Megrögzött, fanatikus és elvetemült gyűjtő vagyok! Lassan nem férek tőlük…-
Szorította össze arcát kínjában elsüppedve. Totálisan felpörgött a lehetőségtől és alig bírt féket tenni rajongására, ne vetődjön sorok közé. Minden erejével csimpaszkodott józan eszébe őrült módon sikongatott, maradjon veszteg, semmi kapkodás. Nem itt kellene elherdálnia félhavi fizetését!

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Hétf. Nov. 05, 2012 10:44 am

Nehéz döntések után irány Shoppingolni!

Felnevettem, mikor Umi viccesen pózba vágta magát.
- Most miért rázod a fejed? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. - Én kíváncsi lennék, milyen ruhákat illetnél a neveddel. Vagy esetleg egy saját illatot! Ha terveznél valami hasonlót, gondolj a nőkre is, és azonnal szólj, megyek és bevásárolok!
Mosolyodtam el, és ökölbe szorítottam kézfejemet a határozottságtól. Komolyan gondoltam, megszállott és hűséges vásárlója lennék. Mindig is vevő voltam az új, friss és különleges dolgokra. Főleg, ha azok egy-egy divatos ruhák képében ragyogtak a kirakat mögött. Hozzá se kell fűznöm, mennyire imádok öltözködni. Néha talán már túlzásba is viszem. Lehet ezt nevezni szakmai ártalomnak? Ha igen, biztos arra fogom! Ráadásul még jobban fel voltam pörögve a gondolattól olyan ember kollekciójából válogathatnék, akit személyesen is ismerhetek. Igaz, Ikari-t még nem mondhatnám barátomnak, hiszen alig ismerjük egymást, de abszolút nem ellenkeznék, néha összefutnánk. Nagyon jól éreztem magamat a társaságában. Egyszerre elfelejtettem minden eddigi problémámat, és magamhoz képest nagyon könnyen szót tudtam vele érteni. Talán túlságosan is bekategorizáltam a férfiakat. Mindenkit egy kalap alá hajtottam, és elkönyveltem őket bunkó tuskóknak. Biztos baj volt a felfogásommal, amiért ilyeneket sikerült bemagyaráznom magamnak. Itt volt mellettem az élő példa, vannak még igen kedves fiúk is ebben a gonosz világban. Kicsit el is szégyelltem magam, ennyire letámadtam. Nem rám vallott ez a viselkedés. Túlságosan zárkózott vagyok ahhoz, ilyen önfeledten tudjak társalogni hétköznapi dolgokról. Lehet jó hatással volt rám Ikari, de ahogy ezen elkezdtem gondolkodni, megijedtem. Attól rettegtem, hogy a sok buta dolgom miatt be fog sokallni. Nem is igazán tudom, hogyan kell egy sráccal társalogni. Furcsa, de sokat nem okosodtam az idők folyamán. Már ami a férfiakat illeti, ők olyan emberek voltak, akiket sosem fogok szerintem teljesen kiismerni. Igen, mi lányok túlságosan is különbözünk tőlük. Éppen ezért nem is értettem, hogy volt képes elviselni a sületlen beszédemet ez a hihetetlen türelmes fiú. Egy pillanatra el is méláztam, hogyan folytathatnám a további beszélgetést vele, hiszen ezzel csak azt értem el teljesen zavarba jöjjek, és ne tudjam, hogyan kell helyesen viselkedni. Arra kaptam fel a fejemet, hogy egy igen megviselt mobiltelefont tart Ikari a kezében. Kissé elkerekedtek szemeim. Ahogy nem tudtam összekötni a kettőt néha ránéztem a fiúra aztán meg a telefonra. A meglepettségtől tátva maradt szám. Gyorsan elé is tartottam tenyeremet, nehogy felfedezzék mennyire le lettem taglózva. Díjnyertes vagyok érzelmeim kimutatását illetően.
- Ikari, te komolyan tudsz mérges is lenni? Ki sem nézem belőled…
Pislogtam továbbra is teljes értetlenségben ácsorogva. Nem akartam rákérdezni, vajon mi történhetett, mert semmi közöm nem volt hozzá. Ha tippelnem kellett volna, vagy a munkahelyi feszültség okozta, vagy valami családi veszekedés. Mármint, ha magamból indulok ki, akkor ilyesmi miatt lennék nagyon pipa. Nem is tudom, hogyan szoktam levezetni a feszültséget. Általában csak gyűlik és gyűlik, aztán bezárkózom a szobám rejtekébe, vagy a nappaliban megnézek egy filmet, miközben tömöm magamba a fölösleges édességet. De rossz szokás! Főleg amellett, állandóan figyelnem kéne alakomra. Az az egy szerencsém van, csak 3 havonta ellenőriznek le. Nagyon nagy bajban lennék, akkor méredzkednék, miután túl vagyok 4 muffinon és egy müzli szeleten. Mennyit tud számítani akár fél kiló. Ha pedig nem úgy áll rajtam a kifutóra szánt ruha, akkor ágyő, tudod, merre van a kifelé. Elég veszélyes játékot űztem ezzel az esti nassolással, de nem tudom megállni. Eddig mindig sikeresen kicseleztem a szorult helyzeteket, őszintén reméltem továbbra is hasonlóan ügyes leszek. Visszakanyarodva Ikarihoz, nyugodtan kezet mertem vele fogni. Én sem konyítok az efféle műszaki kütyükhöz! Szégyen vagy nem szégyen, sosem kötött le, nem érdekelt, miféle spéci cuccal van felszerelve. Lényegében mindent az alap funkciójával használtam. A televízióhoz nem kellett nekem dalolva bekapcsolódjon, vagy 3 dimenziósan lássam a képet, ugyan úgy a telefonomnál sem hiányzott, minden kérés nélkül bemérjen, hol tartózkodom, meg milyen illatú samponnal mostam utoljára hajat. Ijesztőek, lassan az emberiség fejére fognak nőni ezek a mechanikus szerkentyűk! Csak körbe kellett néznem. Tokió, Karakura, egész Japán a neonreklámoktól és hologramoktól színes, vagy éppenséggel zajos. Tokiót speciel éppen ezért nem szeretem. Éjszaka annyira fényes és zsibongó az egész, fejfájást kapok tőle. Pedig még hányszor kell ott fellépnem. Főleg annak tudatában a FashiON! Model ügynökség központja ott található. Vártam is meg tartottam tőle. Szonban azt tekintve, túléltem a fodrászkodás hosszú folyamatát, ezt is meg fogom oldani. Talpraesett vagyok, mennie kell!
- Elhiheted, én sem értek az elektronikai cikkekhez. Majd kisegítjük egymást akkor a választásban!
Csettintettem egyet felettébb remek ötletem megosztásakor. Bár tudnám, hogyan fogok szegény Ikarinak segíteni, miközben dunsztom sincsen melyik a legtesthezállóbb telefon. Azonban ha majd ott leszünk, az üzletben megteszem minden telhetőt, ne üres kézzel távozzunk. Neki legalább voltak halvány sejtései, milyen típust szeretne.
- Ezek valóban jó márkák, ismerem is őket. Jó stílusod van, remek, remek! – bólogattam vigyorogva, elismerésem jeléül. – Hmm, én nagyon szeretem az Uniqlo kínálatát, aztán ott van még a Ferré, Versace, illatok közül természetesen Kenzo. Leginkább külföldi márkák közül szoktam szemezgetni.
Megrökönyödtem, mikor Ikari azt ecsetelte, milyen szuper dolog lehet a legfrissebb divat ruháiban végiglejteni a kifutón. Valóban meseszerű az a pár pillanat, mikor a fényképezőgépek kereszttüzében ragyog rajtad egy gyönyörű estélyi, vagy alkalmi ruha, viszont több kellemetlenséggel járt, mint azt gondolta.
- Jaj, semmiképp ne legyél irigy! Van ennek azért árnyoldala is…
Csalapáltam arcom előtt kezeimmel, miközben próbáltam megmagyarázni. Nem akartam túlságosan részletezni a dolgokat, mert azt szűrné le, csupa kínlódással jár ez a munka. Pedig én tényleg élveztem, viszont a siker érdekében, itt is kőkeményen be kellett tartani jó néhány szabályt. Bármilyen példát felhozhattam volna mellette, mindig párosult volna valamivel, ami ellene szólt.
- Akkor majd résen leszek. Én mindenből szinte kényszeresen gyűjtögetek, de most a választásom arra a magas sarkú csizmára esett. Lassan érdemes bevásárolni melegebb holmikból. Csípős idő van kint!
Igyekeztem a kiszemeltem felé. Alig vártam végre kezembe foghassam és felpróbáljam a megfelelő méretet belőle. Már csak azon kellett izgulnom, legyen az én lábamra való. Nagyon bosszantó tud lenni, ha pont abból a fajtából nincsen. Főleg, miután időtlen időkön keresztül sóvárgok egy ilyen darab után.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Hétf. Nov. 19, 2012 6:25 am

Nehéz döntések ☆⌒(＞。≪)

Hatalmas szemekkel pislogott Kamill chan-ra, ugyan miért kérdez tőle ilyesmit. Mindenki szokott ideges lenni, ez alól ő sem számított kivételnek. Gyakran megesik mérgesen puffog, pontosabban orra alatt dünnyög. Főként az utóbbi időben lett rá jellemző. Régebben nem is emlékszik milyen formában vezette le a feszültséget. Olyan esetek eszébe jutottak, erőteljesebben dobbant lábával, vagy idegesítően magas hangon szólal fel, vagy csapot papot hátra hagyva elviharzott cigizni. Arra, viszont igaz, ami igaz, nem tud példát hozni valamit elhajított volna, esetleg szándékosan valakihez dobta volna egy tárgyat. Senki sem volt képes annyira felbosszantani tettlegességhez forduljon. Egyáltalán el sem tudta volna képzelni bárkit bántson. Gyűlölte az erőszak minden formáját és akármennyire ellenszenves volt szemében valaki, sosem vitte rá a lélek fizikálisan, egyáltalán bármilyen formában bántsa. Alaposan megtanulta, semmit sem ér el vele. Sem neki, sem a másik félnek nem lesz jobb. Mardosná a bűntudat, miatta sérült meg valaki, vagy olyasmit mondott, amit nem volt szép kiejteni száján. Bosszú, pedig ugyanilyen értelmetlen dolog. Visszaadni az elszenvedett sérelmeket, talán rosszabb, mint elszenvedni azokat.
-Még velem is megesik. Nem vagyok szent, Kamill chan és valakinek remek érzéke van hozzá, hogyan befolyásolja a hangulatom.-
Mosolyodott el kissé zavarba sántikálva, aminek kiváltó okát pontosan tudta. Kitty reptéjénél nem hitte volna ennyire megkedveli a kirohanása áldozatát. Utólag visszanézve nem bánja, ennyire göröngyösen alakul ez a nem nevezi nevén kapcsolat. Túlságosan könnyű lett volna, ha akkor hátat fordít, vagy pont ellenkezőleg, túlságosan egyszerűen alakul minden. Akkor garantáltan még kevésbé hinné el van valakije, mert ugyan minek paktálna le vele az ország egyik legkeresettebb sármőre? Így sem állíthatja nincsenek kétségei, de határozottan sokat segít, nem a bűbájosan csöpögős oldalát ismerte meg. Gyakran kapott hisztérikus rohamot beton keménységű, önző viselkedésétől, viszont így rögtön a legelején szembesülni valaki elviselhetetlen természetével, remekül felkészít a legrosszabbra és, ha ezt kibírod, akkor mindent. Úgy tekinthetett erre, mint leküzdendő akadályra. Fura, mert végig bízott benne ez felszínes dolog és örül kezd beigazolódni.
Messzire tévedő kalandozásából röpke „hüm?” felszólalással pillantott Kamill chan után, aki már hatalmas lelkesedéssel vetette be magát a cipő szalon sorai közé. Némi tanácstalan pislogással sandított körbe, vajon mennyi ideje állhat egyetlen helyen, aztán jobbnak látta vásárló partnere után sietni. Pont eléggé bántotta nem figyelt oda a beszélgetés hátra lévő részére és kissé fonalat vesztetten meredt rá, amikor a hideg időt kezdte ecsetelni. Újabb rögtönzött szünetébe telt, mire összerakta a szálakat és helyeslően felmorranva mutatott rá. Karjait dörzsölve húzta el száját. Sajnos nem kellett neki bemutatni a téllel járó fagyosszent állapotát. Akármit talál ki, fázik és akármilyen vitamint, immunerősítő készítményt szed megállás nélkül csöpög orra, rosszabb esetben lázasan fekszik. Ez az év azon szakasza, amikor kifejezetten nem szeret az utcára lépni.
-Teljes mértékig átérzem! Akárhány réteg ruhát aggatok magamra, mindig meg akarok fagyni! Őrületes! Sok bélelt felsőtől hóembernek nézek ki és alig bírok mozogni! Michelin figura jut magamról eszembe…Áh! Ki nem állhatom a hideget! Hideg, nyirkos, csúszós, állandóan beteg vagyok. Fúj!-
Dörgölte meg orrát durcás képpel. Most az egyszer nem akart gondolatban felidézett szokását előadni. Szeretne kinőni a hisztis dobbantásból, bár azaz érzése sosem fog menni. Ahogy pokoli őslakos eléri mérgesen puffogjon, úgy drága bátyusa pontosan fentebbi reakcióit váltja ki. Álmában se hitte volna, lesznek emberek, akiknél különböző érzelmi kitöréseket produkál. Érdekesnek találta, bár a bakancsok világába tévedve, egyre kevésbé ment ezeken méláznia. Egyre több és több példányon akadt meg szeme, míg a végén már arra kapott észbe csillogó szemekkel válogat különböző darabok között. Teljesen belelendült a nézelődésbe és rengeteg példányt szúrt ki a polcokról. Nem állt szándékában magára hagyni szegény kísérőjét, de sikerült olyan szinten belemélyednie a válogatásba, üzlet másik felében kikötve szorgoskodott, melyik hirtelen felindulásból megszeretett kicsikéjéből talál méretet. Szorgos kutakodásában egy idő után már az ott szorgoskodó eladó is segédkezett, így dupla erővel hamarosan csodaszép lábbelikben baktathatott a tükörhöz. Mindegyiket fülig érő vigyorral bámulta körbe. Teljesen eltérő stílusok voltak, még is találtuk bennük valamit, amitől azonnal fülig szerelmes lett. Határozottan imádta látványukat, csak épp a ténytől kezdett frászt kapni, megint rengeteg cipőt válogatott össze.
-URAM ISTEN! NEM BÍROM, KAMILL CHAN!- Sípolt arcát szorongatva, fanatikus lázban égő tiniként. –Hurcolj el, vagy az egész üzletet felvásárolom!-
Komoly munkával sikerült három darabra szelektálni a felhozatalt. Attól tartott, ha tovább maradnak, képes lesz összeszedegetni a többi felpróbált gyönyörűséget is. Szíve szerint menekült volna a pénztárcája egészsége végett, viszont eszébe jutott, eredetileg, miért tévedtek be pont ebbe a boltba. Elegánsan lepakolva dobozkáit huppant le Kamill chan mellé és izgatottan rugózva pislogott rá.
-Neked sikeres volt a támadás? Muta-muta, hogy áll a lábadon! Bemutatót követelek!-
Vágott be kérlelő szemeket, amit rögtön elnevetett, nehogy komolyan vegyék dedós kifakadását. Nem akart viccet csinálni a dologból, vagy kellemetlen helyzetbe hozni, erőlködik a modell témával. Legtöbb emberhez hasonlóan, biztos ő is örül, ha megszabadul a munkájától és nem kell átlagos hétköznapokon is kifutó sztárként viselkedni. Mindkettőjük szakmája kifejezetten megterhelő. Kapsz egy szerepet és kötelező alkalmazkodnod hozzá. Ilyenkor legalább nem kell foglalkozni a szigorú szabályokkal.
-Innen merre megyünk tovább? Lehet pihentetni kéne a cipőket, mert tényleg végem lesz!-
Vakarta meg kínos cseppecskével homlokát az előtte pihenő dobozokat nézegetve. Megígérte Nacchan-nak nem rendez több ámokfutást. Be szándékozta tartani, tényleg, de most az egyszer úgy érezte kivételt tehet.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Kedd Nov. 20, 2012 7:09 am

Sebtapasz

Talán… egy kicsit zavarban voltam. De volt rá okom. Beülni egy kávézóba egy férfival, aki Rii. Nem mellesleg egy olyan asztalhoz, ami még az előző este nyomait mutatja. Veszettül furcsán éreztem magam. A gyertyacsonkok és a fonnyadt virágszirmok nagyon zavarva ejtőek voltak. Nem csoda, hogy nem tudtam tisztán gondolkodni. Vagy ez a tevékenység eddig sem ment, csak nem vettem észre? Biztosan ez késztette nevetésre Riit is. Nem akartam kimutatni, de nehezteltem rá, amiért olyan jó kedvűen kacarászott az itallap mögött. Inkább elbújtam saját papírom mögé, és nagyon olvastam.
Nem is értettem, mi van velem. Elvégre nem érdekelt, ha mások kinevetnek, ha gúny tárgyává tesznek. Erre találkozok egy újabb híres emberrel, és máris a padlón vagyok. Bizonyos szinten érthető. Hiszen Jus…tinnal is rendesen kiszúrtam. De ennyire akkor sem szabadna felkavarnia. Rii is csak egy ember. Vagy csak el akarom hitetni magammal, hogy az, azért ismételgetem folyamatosan ezt az eleve halott feltevést. Nem közönséges ember, de legalább átérzi a zene iránti rajongásomat. miután bocsánatot kért, amire csak bólintottam egyet, folytatta a gondolatmenetemet.
Talán buta kislánynak tűntem, sőt, biztosan, de elmerengve bámultam rá. Nem volt olyan pillanatom, amire ne tudtam volna aláfestő zenét választani. Az egész annyira varázslatos. Egy igazi csoda. De nem, tévedtem. A csoda akkor következett be, mikor Rii felajánlotta, hogy bejuthatok a munkahelyére. Még pislogni is elfelejtettem. Csak ültem ott lefagyott rendszerrel és néztem Riit. Azon agyaltam, mégis mennyire gondolhatta komolyan. Nem mertem igazán örülni a dolognak. Pedig fél lábbal a felhők fölött repkedtem.
- Há… öhm… - kaptam félre pillantásom. Eléggé zavarban voltam. Alig ismerkedtem meg Riivel, máris egy nagyszerű lehetőség pottyant az ölembe. Nem akartam kihagyni. Nem lett volna szabad beleélnem magam, holmi hirtelen jött ötletnek bedőlnöm, miközben pontosan tudtam, hogy egy roppant elfoglalt emberrel készülök lepaktálni, mégis… Annyira meg voltam zavarodva. Rii hangja rángatott vissza a gondolataimból. Nagyon barátságosan viselkedett a pincérnővel, sőt, a keresztnevén szólította. Aztán rám nézett, mire csendesen kikértem a tejeskávémat. Nem mertem a szokásos feketét kérni, valahogy féltem, mit reagálna rá a férfi. Elvégre még elég fiatal vagyok a kávézáshoz, legalábbis mikor Tou egyszer meglátott, könyörtelenül kirángatta a kezemből a csészét.
Nem tudtam hova tenni ezt a túlzott bizalmaskodást. Bár Rii elég közvetlennek tűnt, de valakit a keresztnevén szólítani csak úgy, nem volt szokás. Gyorsan lelőttem magam, elvégre ő felnőtt férfi, és híresség, rengeteg ismerőse lehet szerte a világon. Mindenféle, nők is, férfiak is. Meg persze olyanok is, akiknek a hátsóját mosolyogva vizslatja távozáskor. Gyorsan elfordítottam a fejem, mintha a kávézó berendezését nézegettem. Nem tudtam úgy tenni, mintha nem láttam volna semmit, és egyébként is. Rii velem kávézik. Bár, ez igazán nem gátolhatja semmiben. Tudom, hogy nem is kellene dühösnek lennem, de… Nincs mentségem, még magammal szemben sem. Összeharaptam fogaimat, és mintha semmi sem történt volna, visszafordultam Riihez. Semmi közöm sem volt hozzá, mit tesz.
- Én… nagyra értékelem az ajánlatot, köszönöm! – bármennyire is megzavart az előbbi kis incidens, nem számított, elvégre Rii a POPcorn egyik munkatársa volt. Én pedig, bár nem tudtam, mivel szeretnék foglalkozni a jövőben, a zene igazán érdekelt. Nem hagyhattam, hogy valamit, ami ennyire fontos nekem, egyszer csak elfelejtsek, és ki tudja. Még az is lehet, hogy rátalálok az életcélomra, vagy ilyesmi. Talán újra megtalálom magam, vagy ilyesmi. Az elveszettség, amit érzek, már így is kis híján felőrölt. – Biztosan nem probléma, ha elfogadom?
Az, hogy el szerettem volna fogadni az ajánlatot, természetesen nem azt jelentette, hogy meg is tehetem csak úgy. elég felnőtt voltam ahhoz, hogy felfogjam, mennyire fontos az emberek munkája. Nem lehet csak úgy betolakodni. Rii fontos személy, én meg egy senki vagyok. Ha a cég terültén rabolom az idejét, abból még komoly gondjai lehetnek. Nem véletlenül nem zaklatom Tout sem csak úgy.
- Nem igazán játszok hangszereken. Mármint, az állványon porosodik egy gitár, de nem hiszem, hogy tudnék rajta játszani. Egy ideig tanultam, de csak önállóan. Aztán ráhagytam. Minden hang, amit kicsikartam a hangszerből, felért egy rúgással a zenébe. Énekelni meg még annyira sem tudok. – Ezek fontos dolgok voltak, és nem véletlen kérdezte meg őket. Tudnia kellett, hogy jó vagyok-e valamire. Szerintem pedig magán a zenehallgatáson kívül semmiféle tehetség sem szorult elém.
Elővettem táskámból a telefonom, és bekapcsoltam a bluetooth-t. Miután számot cseréltünk, minden erőmmel azon voltam, hogy visszafogjam az elégedettségemet. Végül is, valaminek a közepén voltam, valami újnak. De nem akartam, hogy elszaladjon velem a ló, azon kívül, hogy elkaptam Rii számát, semmi sem volt biztos. meglehet, hogy többé nem is találkozunk. Vagy ha keresem is telefonon, nem veszi fel, esetleg leordítja a fejem, hogy ne zaklassam. Az élet elég stresszes, nem hiányzik senki sem egy túlbuzgó csitri belőle. Megérteném, ha idő közben meggondolná magát.
Kihozták a rendelésünket. Kicsit belefeledkeztem a gondolataimba, és oda sem figyelve kavargattam a tejeskávém. Közben Riit néztem, és az asztalt. Már nem is éreztem magam olyan kényelmetlenül. Jóllehet, meg sem fordult a fejemben, hogy máskor is szívesen üldögélnék egy ilyen asztal mellett kettesben egy férfivel, aki történetesen Rii, mert… mert mégiscsak zavarba ejtő. Elpöckölt egy rózsaszirmot magam elöl, egyenesen a velem szemben ülő mobiljának. Alig pattant le róla a kis szirom, visszafogott zúgással kezdett el táncolni az asztalon.
Meglepett, hogy Rii telefonja ilyen váratlan kezdett pörögni, pedig valójában az volt a meglepő, hogy eddig nem szólalt meg. Csendesen kortyoltam az italomba, és próbáltam nem a mobil és a férfi között lezajló párbeszédre figyelni.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Kedd Nov. 20, 2012 1:17 pm

Nehéz döntések után irány Shoppingolni!

- Tudom, hogy mindenkinek lehet rossz pillanata. Ne haragudj, nem úgy gondoltam, ahogy mondtam.
Lesütöttem szemeimet. Ismét előbb járt a szám, mint elgondolkodtam volna arról, mit akarok. Csak olyan furcsa lehet Ikari mérgesen. Valahogy nem tudom belőle kinézni. Annyira kedves, vidám és jó társaság, hogy szimplán nem tudom vele összetársítani a haragot. Tudnám, miért vonok le ilyen hirtelen következtetéseket. Lehet, megint sok butaságot magyarázok bele a dolgokba, amelyeknek semmi köze sincs a valósághoz. De jó volt így. Én valóban hiszek abban, Ikari túlnyomórészt életvidám ember. Többet nem szerettem volna a mondottakhoz hozzáfűzni, így is elég kellemetlen helyzetbe sodortam mindkettőnket. Némán sétáltam be az üzletbe, és a kiszemelt csizma felé vettem utamat. Leguggolva végigvizsgáltam a dobozok feliratait. Megpillantva a saját méretemet, széles mosollyal műtöttem ki a sorból, aztán elslisszoltam a legközelebbi padhoz, ahol kényelmesen felpróbálhattam a cipőt. A belső oldalát felcipzáraztam, aztán elkopogtam a tükör elé. Teljesen bele voltam szeretve ebbe a darabba. Tetszett a hamvas szürke színe, tartotta a bokámat és nem mellékesen kényelmes volt magassarkú létére! Nem kellett több, hogy jó ízzel pakoljam bele a kosaramba. Épp vissza akartam térni ahhoz a sorhoz, ahol legutoljára Ikari-t láttam, viszont már csak hűlt helyét találtam. Furcsálló pillantásokat vetettem a közelemben lévő emberek felé, de egyikük sem hasonlított a fiúra. Aztán a háttérben felfigyeltem egy igen virgonc alakra, aki lényegesen jobban hasonlított rá, mint az előzők. Óvatosan közelítettem meg, ezért nem vett észre. Megbújva a sor mögött pont kiláttam fölötte, így premier plánból nézhettem mókás műsorát. Nagyon aranyos volt, ahogy ott sziporkázott a menőbbnél menőbb csizmák között. Valóban jó ízlése volt. Olyan darabokat szemelt ki, amik még nekem is elnyerték tetszésemet. Az üzletben sok kellemes kinézetű holmi akadt, de úgy tűnt Ikari-nak a lábbelik jelentették a legnagyobb boldogságot. A produkción egy jó darabig mosolyogtam, akkor eszméltem fel, mikor végül kiszúrt hátul és felém sikkantott. A meglepettségtől kicsit el is szégyelltem magam, olyan galád módon kifigyeltem, miképpen válogat a szépséges cipők között. Végül a közelembe lépett egy halom cipővel és dobozzal, mire én csak a számat tátottam.
- Sajnálom, nem lett volna szívem megálljt parancsolni, olyan lelkes voltál!
Bújtattam el arcomat két tenyerem mögé a vallomásom után. Komolyan gondoltam! Annyira önfeledten próbálgatott, meg jobbra-balra szaladgált, képtelen lettem volna kirángatni az üzletből. Végül összedugva fejünket közös erővel megtárgyaltuk, mely bakancsok maradhatnak, és melyeknek kell visszakerülniük a polcokra. Nem mondhatnám, hogy gyorsan ment a dolog. Habozva, tanakodva és dilemmázva vált meg minden egyes darabtól, nekem pedig ki kellett tartanom az álláspontomnál. Volt csizma, ami baromi jól nézett ki, de rossz minőségű anyagból készült. Az ilyeneket ki kellett zárni a listából. Nehezen álltam meg, ne mondjam mindegyik darabra szuper választás Ikari számára, de Ő kérte segítsek neki. Kicsit restelltem a dolgot, de ha nem akartam azt, miattam kerüljön bajba, akkor erőt kellett vennem. Hiszen én hurcoltam be szegényt az üzletbe, ezzel pedig csak kísértésbe kergettem, de tényleg nem volt szándékomban! Mindenesetre lassacskán kialakult a sorrend a dobogósok között, így megkönnyebbült szívvel bólintottam rá a rögtönzött bemutatómra. Jelenleg nem zavart brillíroznom kell a munkámban, hiszen saját szórakoztatásra szántam. Ismét gyorsan belebújtam a szépséges bakancsba és jól betanult lépésekkel elindultam Ikari irányába, körbeforogtam, még viccesen a bal lábamat is az égbe kaptam. Tovább nem tudtam folytatni a bemutatót, mert elnevettem magamat, főleg miután Ikari serényen tapsolt.
Egyet kellett értenem a sráccal. Ideje volt tovább álljon párosunk, különben csak üresen kongó polcsorokat hagynánk magunk után. Annyira nem vagyok kitartó, szigorúan megtiltsam Ikari-nak a vásárlás jogát. Csak rá kellett néznem, és a szomorkás, óriási barna szemeitől teljesen összezavarodtam. Egy ilyen tekintettől hogyan legyek eltökélt? Fizetés után az üzlet közelében lévő pad felé vettük az irányt. Vásárlás után megpihentünk, addig pedig szorgalmasan ötleteltünk, melyik legyen a következő úticél.
- Nagyon kedves Tőled, csatlakoztál a vásárlókörutamhoz. Köszönöm, igazán jó kedvem lett tőle.
Jegyeztem meg végül mosolyogva. Úgy gondoltam muszáj tudnia, milyen jól esik, valakivel összefutottam és ilyen önfeledt vagyok. Hiányzott már, valakivel minden szorongás nélkül tudjak beszélgetni, teljesen átlagos dolgokról. Sosem hittem volna, pont egy korombeli fiúval tudok a legjobbakat szórakozni. Talán korai ilyet kijelenteni, de Ikari nagyon kedves barátommá tudna válni. Ez a délután ráébresztett arra, szeretnék még vele máskor is közös programot tervezni. Lehet csak a magányosság szólt belőlem, de erős késztetést éreztem az iránt, nyomatékosítsam, szeretnék vele többet találkozni. Bárcsak meg tudtam volna rendesen fogalmazni, milyen jó érzéssel tölt el, itt van és ennyire hétköznapi dolgokkal múltatjuk az időnket! Nem kellett rohannom, nem volt bennem a görcs, mikor ront rám valaki, a kilóimat és a testtömeg-indexemet számolgatva. Nem volt stylelist, sminkmester, sem pedig fotós, aki folyamatosan szabotálna utam során. Egy pillanatra hétköznapi emberré válhattam.
- Van még rá esély, máskor is találkozzunk? Bocsánat, hogy ilyet kérdezek, ne gondolj semmi rosszra, csupán… most biztos furának hiszel, ugye? Sajnálom… valahogy nem tudok rendesen fogalmazni.
Tapasztottam tenyeremet homlokomra, amiért ilyen kínosan besültem. Zavaromban sosem ment, értelmesen, ésszerűen megfogalmazzam a gondolataimat. Néha jól esne csak belenézni a másik szemébe, ő pedig tudná, mit akarok. Megkönnyítené a dolgomat, az biztos. Viszont még nem tart ott a modern technika, ilyen speciális képességeket fejlesszenek ki az emberek számára, így nem maradt más, mint próbáljam kijavítani a kérdésemet, amitől csak még borzalmasabb magyarázkodások születtek. Kacagva csóváltam meg a fejemet, ebből már nem mászok ki egyhamar, és felpillantottam a velünk szemben lévő kirakatra. A bent dolgozó hölgy akkor húzott rá a próbababára egy új ruhadarabot. Elterelve az előző bakimról a figyelmet, óvatosan rátettem vállára a kezemet, jelezve frissen bontott áru megérkezését.
- Annak a pulóvernek olyan kellemes színe van, nem gondolod?
Néztem meg alaposabban a kirakatban díszelgő, kisimított felsőt, ami a legfrissebb téli kollekció címszó alatt futott. Mindenképp ki akartam kérni a véleményét, hiszen mégiscsak egy férfi ruhadarabról volt szó. Érdekelt, milyen holmikat szeret, és melyik a kedvenc színe.
- Biztosan valami puha, meleg anyagból lehet. Ebben biztosan nem fáznál a télen!

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Kedd Dec. 18, 2012 2:32 am

Nehéz döntések ☆⌒(＞。≪)

Megkönnyebbülten fújta arrébb répa vörös frufruját. Leírhatatlan hálát érzett Kamill chan iránt, milyen lelkiismeretesen segített neki a válogatásban és járult hozzá szakértő szemeivel, melyik lábbelik maradhatnak a kosárban. Egyedül ezer százalék nem boldogult volna. Józan esze sose működött, amikor saját magának kutatott bakancsok után. Ilyen esetekben agya fogta magát, hátára csapta a vándor batyut és helyet adott a szivárványos ködben pattogó rajongó oldalának, aki nem tudott különbséget tenni műbőr és bőr között, már pedig nem mindegy a mindegy, hiszen a lábáról, na meg pénztárcájáról volt szó. Tényleg imákba foglalta segéderőként neki magyarázó Kamill chan-t, hatalmas erőket mozgósítva próbálta elérni visszavonulót fújt agyát és nem engedte minőségen aluli termékekre verje el fizetését. Nagyon-nagyon örült ott volt vele, segített neki, na meg hozzájárult a legjobb döntéshez, hiszen biztosra vette a három legklasszabb példányt sikerült választania. Bízott az ízlésében, na meg ha őt kérdezik, biztosan döntésképtelenül nyöszörgött volna. Megmentették egy sor kellemetlen tötymörgéstől, ami ezer százalék kínos helyzetbe hozott volna mindenkit, aztán eléri, szegény Kamill chan ne merjen ide jönni még hosszú-hosszú ideig. Nem szerette volna messzire űzni saját butasága miatt, ezért különösen jól esett lelkének semmit sem szúrt el. Az meg egyenesen hab volt a tortán, igazi modell bemutatót kapott. Majd kiugrott bőréből, amikor orra elé libbent Karakura tutira legtehetségesebb kifutó csillaga. Sok divatbemutatón vett már részt, ezért bátran ki meri jelenteni Kamill chan-nak nincs párja! Egyedi smink, téma, zene és minden felkészülés nélkül is vérprofi volt! Szemet gyönyörködtető látványt nyújtott, ahogy elsétált előtte, mert annyira természetesnek hatott minden mozdulata. Azaz érzése támadt, mintha most lépett volna le az ágyról, épp konyhába indul kávét készíteni, miközben a szatén köntös finoman fodrozódik utána a levegőben. Egyszerűen az a benyomás uralkodott el rajta, ez nem megjátszás, Kamill chan, tényleg ilyen légiesen könnyed. Imádta nézni, szíve szerint még nagyon sokáig bámulta volna száját tátva, de egyszer minden varázslatnak vége kell szakadnia. Ez a rögtönzött csizma bemutató, olyan hirtelen ért véget, ahogy elkezdődött. Ha pedig gonoszkodhat nem bánta, mert ezzel a másfél perccel, olyan szinten elvarázsolták, amire gyerekkora óta nem volt példa.
-A~h! Teljesen levettél a lábamról!- Mellkasához kapva igyekezett lenyugtatni hevesen kalapáló szívét.-Kész csoda vagy, Kamill chan! Mindenkit el tudsz bűvölni a természetes szépségeddel! Hu~h, nézd milyen libabőrös lettem!-
Emelte fel karját szavai ékes bizonyítékaként. Nem hazudott, mert tényleg beleborzongott az előadásba és még mindig érezte egész feje lángol. Zavarodott pillanataiban, azért a kedvéért tartott bemutatónak járó tapsról sem felejtkezett el. Lelkesen összecsapva tenyereit fújkálta arcát, hátha gyorsabban visszaesik hőmérséklete. Hirtelen nagyon melege lett, ami az ő esetében különösen szokatlannak nevezhető, de ha körbe szeretné magyarázni a jelenséget, akkor kétséget kizáróan azt mondaná, szó szerint lenyűgözte Kamill chan. Nem nőkét, vagy szupermodellként hatott rá, hanem valami egész más, megfoghatatlan jelenségként. Azt kell mondja, ha létezik kisugárzás, akkor ő nyakig belegubancolódott. Különösebben nem bánta, csak kissé meglepődött rajta, de végtére is ez remek tulajdonság, ha valaki nyilvánosság előtt dolgozik és igazán örült, ennyire különleges személyt sikerült megismernie.
-Ne viccelj! Én örülök a véletlen szerencsének! Nem szólítasz meg, életemet siratva gubbasztanék otthon. Így lett egy remek délutánom! Örülök, hogy végre tudtunk beszélgetni és megismerhettelek! Élőben sokkal kedvesebb vagy!-
Bólogatott szorgosan, hogy látszódjon mennyire halálosan komolyan gondolja kijelentését. Emlékszik egy-két bemutató után nagy szemekkel pislogott Kamill chan-ra, mert ijesztően profinak tűnt és ott motoszkált benne a félsz, egyáltalán a közelébe merjen menni. Túlságosan tökéletesnek látszódott, csak úgy megszólíthassa, aztán ez a kép sokban módosult, miután többször volt szerencséje kifutón kívül látni, de igazából sosem maradt ideje szót váltani vele. Hivatalos eseményeken folyton ide-oda kell rohangászni, cégnél megint más körökben mozgolódnak. Annyira elkeserítő gyakran tartózkodnak egy épületben, még sem találkoznak. Emiatt se szereti azt a gigantikus monstrumot. Rengeteg idegen arc veszi körül, akiknek mosolyogva köszön, miközben nevüket vagy kedvenc színüket sem tudja. Túlságosan személytelen a légkör.
-Miért hinnélek furának?- Döntötte oldalra bamba arckifejezéstől díszelgő arcát.-Nagyon szívesen találkoznék veled máskor is! Mindjárt adok neked egy számot…Cégnél is bátran vadássz le, amikor csak jól esne beszélgetni, vagy lógni egyet! Sokszor halálra unom magam és ácsingózom a szökési lehetőségre, de erről semmit se tudsz! Nacchan megnyuvaszt, ha kiderül munkakerülésre ösztönözlek!-
Kapta drámaian arcához tenyerét, ahogy körbe lesett az emeleten, vajon közelben ólálkodik baljós árnyként meglapuló menedzsere. Egyszerű viccnek szánta, amit széles vigyorral tett egyértelművé, bár néhány másodpercre megfordult fejében, Nacchan tényleg benéz leellenőrizni megjelent e a fodrásznál. Elhatalmasodni készülő paranoiájára, inkább nem kívánt odafigyelni és nagy küzdelmek árán, kihorgászta táskája mélyére rejtett névjegykártya tartóját, melyet rövidesen továbbított Kamill chan-nak. Az idő közben elrévedő modell, azonban teljesen mással volt elfoglalva. Érdeklődve pillantott a szóba került kirakat irányába. Fejét jobbra-balra döntögetve elemezte a felsőt. Kevesen tudták róla, ha így viselkedett, általában isteni szikrája támadt, kin tudná elképzelni, vagyis paraméterekre bontotta a kiszemelt ruhadarabot és elkezdte képzeletben ráilleszteni választottjára, láthassa passzolhat rá a méret. Többnyire helytálló eredményt szokott kapni.
-TIPI!- Csettintett levegőbe felismerése ékes bizonyítékaként.-Uh, ne haragudj! Csak a felsőről eszembe jutott az egyik tagunk, Sky. Ez a pulóver annyira ő. Szerinted is? Most jó dolgot kérdeztem. Bocsánat-bocsánat!-
Vakarta meg fejét kínosan elmosolyodva remek kérdésén. Azok után ők se váltottak még egy mondatnál többet, kicsike volt rá az esély, Felhőpamaccsal baráti viszonyba kerülhettek volna. Ez nem jelentett akadályt, ne merészkedjen távolabbi vizekre. Kamill chan nagyon kedves lány volt és biztos benne, remekül kijönne zenésztársával. Fejében egész merész tervezet törtek felszínre, de egyelőre nem engedett neki utat. Megelégedett a személyéhez mérten, egész tapintatosnak nevezhető puhatolózással.
-Ti találkoztatok már? Ha gondolod, legközelebb elhívom őt is! Szerintem remekül kijönnétek! A világ legaranyosabb, legszerényebb, legokosabb embere. Olyan nekem, mint az egyszemélyes családom.- Nevette el magát a bizarr képen szegény Égibunda köténykében, borostásan, két copfba fogott hajjal, kantáros szoknyában, psp-t fogva ácsorog a szoba közepén.-Kamill chan, megkérdezhetem mit gondolsz róla? Annyira érdekelne hogyan látják mások, mármint, akik nem ismerik közelebbről.-
Hirtelen ötlettől vezérelve fordult szegény lánnyal szembe. Viszonylag későn esett le neki a tantusz, kissé vallató módon munkálkodik. Remélte nem hozta rá a frászt. Nem volt semmilyen hátsó szándéka, csak tényleg érdekelte egy kívülálló véleménye, aki mellékesen lány volt. Még mindig nem tett le, arról a sziklaszilárd elhatározásról csudiklassz barátnőt kerítsen Barimancsnak. Alattomos kerítőként bizakodott benne, talán Kamill chan válaszából sikerül közelebb jutnia a megoldáshoz.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Pént. Dec. 21, 2012 12:30 pm

Nehéz döntések után irány shoppingolni!

A nevetésem végül azzal zárult, elfelejtettem levegőt venni. Kikerekedtek szemeim és előre bámultam. Ikari annyi szépet mondott, hogy képtelen lettem volna zavarodottságomat leplezni. Rákvörösen fogtam arcomat két kezem közé, miközben azon serénykedtem, el ne essek nagy boldogságom közepette. Hányszor hallottam már hasonlókat, meg sem tudnám számolni. Viszont Ikari-tól teljesen más volt. Annyira örültem neki, szavakba sem tudnám önteni. Eszméletlenül elragadóan viselkedett velem. Ilyet ritkán tapasztalhatok. Természetes, hogy teljesen meghatódtam. Boldogságom jeleként apró sávban gyűltek mindkét szememre a könnycseppek, amitől újból elnevettem magamat.
- Annyira édes vagy, legszívesebben megölelnélek! – csaptam tenyeremet arcom elé, miközben fejemet ráztam. Azt sem tudtam, hova bújjak. Azt meg már nem is tudom, hogyan mondhattam ilyet. Duplázódott zavarom, tényleg ki akartam szaladni a világból. Nem szerettem volna, ilyen állapotban lássanak. Annyira szégyelltem magamat, tényleg nem tudtam mit kezdjek a helyzettel. Ikari olyan hatást gyakorolt rám, amitől hirtelen tyúkanyónak képzeltem magamat. olyan szívesen begyűjtöttem volna ezt a kiscsibét, és jól megdögönyöztem volna. Kissé elcsöpögtem a gesztusától, bevallom. De biztos furcsának találna, hirtelen ötlettől vezérelve pattanok a nyakába, és jól megszorongatom. Nem ismerem annyira, ilyet megmerészeljek lépni. Már attól bódult állapotba kerültem, ennyire kedvesen viselkedik velem.
Már csak tetőzte önkívületi állapotomat, nem utasított vissza, nem hajtott el a fenébe, mit képzelek magamról, ilyenek merészelek neki mondani. Épp ellenkezőleg. Iszonyat lelkes lett! Nem is kellett más ahhoz, kicsit könnyítsen feszült hangulatomon. Sokkal merészebben mertem vele beszélgetni. Sajnos hozzá kellett szoknom a kimért stílushoz. Egy előkelő partin, a rengeteg sznob ember társaságában nem engedhettem meg akármilyen hangnemet. Pont ezért legtöbbször csak mosolyogva hallgattam az emberek beszélgetését. Néha bólogattam, néha pár szóval válaszoltam, ha kérdeztek. Általában csak mutatóban vagyok jelen az ilyen nagyszabású estéken. Kicsit szomorú, többet nem látnak bennem, mint szépséges porcelánbaba. El sem hinnék, de egy idő után valóban torkig vagyok a bókoktól. Üres szavak, már hozzájuk szoktam. Bőven bosszantó, a szépség kiéleződött a külsőre. Nem, nem vagyok beképzelt. Csak nap, mint nap ezt tapasztalom. Ilyenek az emberek. Mindig az első benyomás a fontos, azt mondják. Éppen azt nem említik, hogy külsőre ítélnek. Hányszor léptem színpadra, összeszorult gyomorral, vajon mit fognak rólam mondani. Annyi barátom szaladt ki sírva a teremből, mert megalázták a válogatón. Sosem tudhattam, hogyan fognak reagálni, ha rám pillantanak. Még máig nem tudom elhinni, ennyire jónak tartanak. Mit tettem érte? Ezt édesanyámnak köszönhetem. Pusztán kiváltság. Nem tehetség, vagy jellem eredménye. Szimplán szerencse, és remek gének. Bárcsak élne még anyukám, minden nap elmondanám, mennyire hálás vagyok neki, és mennyire szeretem.
- Az az ijesztő, szerintem én is otthon gubbasztanék. Szerencsések vagyunk, hogy egymásra találtunk. – mosolyogtam – Én szívesen unatkoznék néhanap a cégnél. Viszont ebédszünetben sosincs partnerem, ezért muszáj, hogy együtt ebédeljünk! – bólintottam előre, eltökélten. Persze hogy csak vicceltem, remélem érezte mondatomban, nem gondoltam véresen komolyan ezt az egészet. Nehogy aztán azt higgye, ilyen parancsolgatós nőcske vagyok. Bár mosolyba forduló arcom sokat sejtetett. A telefonszámnak pedig nagyon örültem. Nincs túl sok ember a hívólistámon, akikkel szívesen beszélgetnék. Lényegében a céges ügyeimet szoktam intézni a telefonomon, azt viszont napi rendszerességgel. Teljesen kiakasztó, mikor órákat kell fülemhez szorított kagylóval beszélni. Aztán nem győzöm legyezgetni a fülcimpámat, mert ráolvadt a mobil. Nem is akartam nagyon eltitkolni, mennyire feldobódtam, végre lesz valaki, akit nyugodtan tudok zargatni. Persze nem a szó szoros értelmében, de Ikari olyan srácnak tűnt, akivel nagyon könnyen tudok beszélgetni. Furcsa, de lassan azt kezdtem érezni, sokkal jobban kijövök vele, mint bárki mással. Bár, jobban belegondolva, nincs túl sok barátom. Na jó, kit akarok becsapni? Igazából nincsenek jó barátaim. Kicsit rémes, senkim sincs, csak három macskám, és egy lovam. Elég bizarr, huszonévesként úgy élem a hétköznapjaimat, mint egy hintaszékben ücsörgő, megfáradt nénike. Ebbe még rossz belegondolni is! Tuti nem így van, hiszen ott vannak a fellépések, a fotózások, partik, tánc, buli… meg minden. Igaz, ami igaz, ezeken a hivatalos dolgokon kívül nem sok olyan embert ismerek, akivel ki tudnék kapcsolódni. Az inassal csak nem mehetek vásárolni, vagy moziba. Elég viccesen mutatnánk. Az embereket meg ismerve, túl sok marhaságot beszélnének a hátunk mögött. Egyáltalán nem is értettem, hogyan kavarodtam ehhez a témához. Furcsa volt, az tény. Még szerencse, hogy elterelték a figyelmemet. Ahogy ott ücsörögtem a padon, és előre bambultam, elmerengve a gondolataimban, kisebb szívrohamot kaptam, mikor Ikari hirtelen felkiáltott. Össze is rezzentem látványosan, és nem győztem a fiút nézni, mi ütött belé. Megnyugtató, egyikünk sem komplett. Én mélázok inassal való vidámparkozásról, Ikari meg semmi előjelét nem mutatva kajabál. A mesében sincs szebb történet arról, ennyire hasonszőrű emberek ismerjék meg egymást.
Értetlenül pislogtam felé, mert fogalmam sem volt róla, kiről beszélhet. Teljesen jó, eszébe jutott valami kedves ismerőse a pulóver láttán, de nem értettem, miért kéne nekem is ismerni. Csak akkor világosodtam meg, mikor művésznevén szólította. Ha emlékeim nem csalnak, a másik két srác közül arról beszélhetett, akivel már találkoztam. Az estét visszaidézve meg ismét éreztem, egyre forróbban lángol arcom. Szorgalmasan pislogtam, és lesütöttem szemeimet. Az előttem lévő padlót figyeltem meredten, miközben egyre több infót adott Ikari a fiúról. Kétség sem fért hozzá, hogy Sky azaz a Sky, akivel akkor este találkoztam. Nagyokat nyeltem. Naná, hogy nem felejtettem el. Pontosan tudtam, hogyan szólítják a szakmában. Cupán nem mertem hinni a fülemnek.
- Mi? – szakadt ki végül értelmes kérdésem. Annyi mindent mondott róla, száz százalékig meg lettem róla győződve, tényleg Sorajin-ről van szó. Alig akartam elhinni, Ikari legjobb barátja. Komolyan azt kezdtem érezni, valami varázslatokkal meghintett mesébe kerültem. Döbbenten pillantottam Ikari-ra, aztán ismét eltereltem tekintetem valahova másfelé. Komolyan mondom, felkutatok valami orvost, aki megtanít arra, hogyan kell leplezni az érzéseimet. Kikészülök, ennyiszer jövök zavarba. – Nos, tudod… találkoztam már vele. Midori-san estéjén elég sokáig beszélgettem vele. Kicsit sajnáltam, biztosan feltartottam a társaságommal, de ha nem jött volna oda hozzám, akkor elég hamar lelépek a buliból. – vezettem elő a témát. A szívem elég hevesen vert ahhoz, hogy ne tudjak könnyen beszélni. Nagyon kedves dolog volt Sorajin-től, ennyire előzékenyen bánt velem. Tényleg neki köszönhető, ne laposodjon el hangulatom a partin. Különben nagy rá a valószínűség, korán hazamentem volna. Természetemből adódik, nem szokásom ismeretlen emberek társaságához becsatlakozni. Nehezen oldódom fel, ezért képes lettem volna a svédasztal mellett ácsorogni órákon keresztül. Ráadásul a diétámról is elfelejtkeztem volna. Túlságosan csábítónak tűntek a falatnyi sütemények, és az a rengeteg sült, ami a hosszú asztalon sorakozott.
- Hogy mit gondolok róla? Hát, igazából, remek társaság. Kellemes vele beszélgetni, és ami furcsa volt, elég hamar feloldódtam mellette. Biztosan azért, mert Ő jött oda hozzám, és nem azzal a szöveggel, mennyire lenyűgözően nézek ki… mint a legtöbben szokták. De ennek ellenére biztosan csapnivaló beszélgetőpartner voltam. Össze-vissza hadováltam sületlenségeket. – nevettem el magamat kínosan. Aztán fejembe csapot a mennykő, megint miket magyarázok. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, majd kezeimmel hevesen integetni kezdtem. – Jaj, ne érts félre semmit. Azaz, hú, milyen furcsa, hogy Ti ketten ennyire jóban vagytok. De pontosan miért kérdezel tőlem ilyeneket? Zavarba hozol… - haraptam el mondatom végét, elhúzott szájjal. Tekintetem ismét visszaterelődött a padlóra, ahonnan csak ritkán pillantottam föl, a kirakatban ékeskedő pulóver felé. Amióta pedig megemlítette Sorajin nevét, már én is csak őt tudtam belelátni. Hogy ez az Ikari mennyire tudja befolyásolni a gondolataimat, kész rejtély!

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Szer. Jan. 09, 2013 11:11 am

A film pereg

Tizenhárom éves koromig nem volt a kezemben lánymagazin. Olvasás céljára egészen biztosan nem. Sütis újságok, na, azok voltak, meg a gonosz nagymamám miatt tankönyvek, amikor éppen nem dolgoztam. Ezt nem azért mondom most el, hogy sajnáltassam magam, szó sincs róla. Szerettem a kölyökkoromat, az első felvonást. És most, a kétszáz éves üresség után a második felvonást is nagyon élvezem, csak most az a különbség, hogy nem a szüleim tanítanak és nem keseríti meg a délutánjaimat egy szadista öreglány. Már többször elterveztem, hogy megkeresem majd a sírját, vagy utána nézek, megmurgelt-e már egyáltalán, mert ahogy ismerem, még az is lehet, hogy túlélte a bombákat, meg az öregkort, a szökő árt, meg egyáltalán, amilyen zsémbes, bármit túlélne. De félek, hogy akkor a szüleimről is hallanék, arra pedig még nem állok készen.
És az a különbség még életem első és második felvonása között, hogy most elolvastam életem első igazi lánymagazinját, melyben hogyhogynem, rengeteg a reklám, én pedig bedőlök még az ilyesminek, így unalmas szombat délutánomon gondolok egyet és elmegyek sétálni, a nyakamba veszem a várost, hogy megtaláljam azt a sampont, aminek ilyen szép rózsaszín flakonja van.
- Ma ünnepli harmadik születésnapját a Szivárvány Pláza! Különleges rendezvények, sztárvendégek, ajándéksorsolások egész nap! – hirdeti mellettem egy csoport egyenruhás lány, pomponnal a kezükben. Idétlenek és mesterkélt a mosolyuk, de elfogadok egy szórólapot, természetesen mosolygok is, majd tovább állok, mint akihez el sem jutott az információ – mint a legtöbbek itt, az utcán. Aztán eszembe jut, hogy akár ott is megkereshetném a samponom, ha már itt vagyok, a közelben, és különben sem voltam még a Szivárvány Plázában sosem. Ezt is el kell kezdeni egyszer.
Persze amikor betértem, még nem gondoltam, hogy egy ilyen illatfelhő, konfettizápor és embertömeg fogad a legalsó szinten. Fejvesztve menekülök hát fel két emeletet, ahol jórészt már csak mozik és játéktermek találhatók, de bízom benne, hogy nem fog kárba veszni a nap és idefent is találok valami érdekeset. Például vattacukrot vagy valamilyen finom süteményt, amit megvenni nem lenne pénzem, de ihletet biztosan meríthetnék belőle.
Megkezdem hát előre láthatólag többórás utamat az ahhoz képest emberi méretű második szinten, Naraku-sama szavaira és a múltkori kocsmai incidensre emlékezve óvatosan megközelítve a kétes kilétű vendéglátó ipari egységeket, az indokolatlanul fényes lyukakat a sarkokban és a nagy, sötét, zenélő csarnokokat. A mozi jellegzetes popcorn illata egészen megnyugtat, de a legjobban vattacukornak örülnék, ami a dolgok pillanatnyi állása szerint nem leledzik ezen a szinten. Majd legközelebb, sóhajtok lemondóan és leragadok egy nagy fal előtt: tele van plakátokkal, új filmek posztereivel, gyönyörű hírességekkel és az egyiken egy hercegnővel, csodálatos, lenyűgöző ruhában. Elbámulom néhány percig. Aztán valaki megáll nem olyan messze tőlem, csak fél szemmel látom, de mintha ő is egy plakátot nézne, talán valami akcióhősös filmét, nem tudom. Fiú és nem lehet sokkal idősebb nálam.
- Jellemző, hogy a rombolás meg egymás püfölése érdekel. – motyogom magam elé anélkül, hogy tisztában lennék vele, hogy ez bizony hangos volt. Pedig határozottan kimondtam, pedig nem akartam – a plakát tehet róla, csak az lehet a hibás! Így hát elpirulok, összehúzom magam és reménykedem, hogy nem hallotta meg, vagy ha igen, akkor is félreérti, vagy bolondnak hisz, vagy ilyesmi. Elmenekülnék, de még figyelnem kell ezt a csodaszép ruhát, meg kell tudnom, hogy hallott-e, meg kell terveznem az útvonalam lefelé. Hosszú, bonyolult folyamat.
- Mármint ti fiúk, ti mindig szívesebben néztek meg egy ilyen értelmetlen marhaságot, mint egy igazi filmet, romantikust, komédiát, mesét, hercegnőset. Neked melyik a kedvenced? – kérdezem immár tudatosan, de zavarban. Felé fordulok, noha a mestereim az orromra kötötték: ne álljak szóba idegenekkel. Ő majdnem annyi idős, mint én, legfeljebb néhány évet verhet rám, ezért tőle nem félek. Ahogy szemügyre veszem a plakátot, amit figyel, az jut az eszembe, hogy akár barátok is lehetnénk. Hogy meglesz életem második felvonásának első igazi, korombeli barátja.

Tárgy: Re: Szivárvány Pláza Vas. Jan. 13, 2013 7:09 am

Csajozzunk moziban Very Happy

Nem voltam egészen jó hangulatban. Az osztálytársaim elkezdtek amiatt ugratni, mert 15 éves korom ellenére már a japán átlaghoz mérve elég magas voltam. „Égimeszelő”-nek tituláltak és amikor foci közben felrúgták a labdát a tetőre, engem kérték meg, hogy vegyem le, mert én fölérem. Erre én mindig csak annyit mondtam, hogy segíthetek leszedni, de azt nem köszöni meg a farod, mert úgy felrúglak hogy odáig repülsz. Erre általában abbahagyták mert tudták hogy mekkorát tudok rúgni, és ha nem tették volna, alaposan besülök, mert le akartam szokni az erőszakról, ezért minden ilyen érzést, indulatot lenyeltem, de kezdtem tőle rosszul lenni. Ezt mutatta az is, hogy a gyűrűm egyre gyakrabban jelzett, hogy gyújtogathatnékom van. Ráadásul ünneplés mindenhol. A város egyik nagy plázája ma ünnepli a harmadik szülinapját. Kikiáltók, poszterek mindenütt. Kezdtem rosszul lenni. Valahogy a sok színpompa különösen nem fért össze a hangulatommal, hányingerem volt tőle. De a rohadt életbe, csak nem bírtam megállni hogy odamenjek. Szokásos fesztivál hangulat volt, és annyira kedvem kell volna felgyújtani a pompon lóbáló lányok pomponját, de rám szorult a gyűrű, sajnos. Aminek talán még örülhetek is, de főképp azok, akik a kezükben tartják azokat a szőrös cuccokat. Valahogy le kellett vezetnem már a sok agresszivitást, úgy hogy nem sérülök meg, de senki és semmi más nem szenved kárt. Ez azonban csak verbális úton volt lehetséges, káromkodni meg nem szeretek. De ha ez kell, hát megteszem. Inkább káromkodok mint semhogy lelki beteg legyek. El sem tudtam volna ezelőtt képzelni, hogy az emberek ennyire bezsonganak egy bevásárlóközpont születésnapjától. A nyeremények úgy is csak műanyag poharak lesznek, amik a Szivárvány Pláza feliratosak lesznek. Nagy ügy. Veszek egy csomag party poharat, rózsaszín festékbe mártom, ráírom hogy Szivárvány pláza, és kész. Esetleg valami plázás mikró lesz még. Üres marketing cucc az egész, a szülinap is csak ürügy arra, hogy egy csomó plusz vásárlót csaljanak oda, és rabolják a pénztárcájuk tartalmát, no meg az idejüket, noha a kettő majdnem ugyanaz , ahogy a régi mondás tartja, „az idő pénz”. Ebben igazat adok a bölcsnek, aki kitalálta. Mindenesetre menekültem felfele, és alig tudtam nemegyszer megállni, hogy ne köpjek le az emeletről. Úgy viselkedtem, mint valami hisztis tinédzser, pedig nem voltam az. A harmadik szinten egy moziba ütköztem, ahol filmes plakátokat kezdtem el nézni, csak úgy szórakozásból. Egy lány egyszer csak odajött, és somolyogva megjegyezte, hogy a fiúk csak verekedős filmeket tudnak nézni. Aztán rákérdezett, hogy nekem melyik a kedvencem. Meglehetősen ingerülten válaszoltam neki, pontosabban ordítottam:
- A jó édes fenébe már! Francot nem tudsz a fiúkról! Igen, a legtöbbjük a verekedőseket szereti. És aki nem? Azzal mi van? rohdtulra nem értem hogy miért keresik a fiúkban mindig az erőszakot, a fenébe is már….
Kicsit jobban fakadtam ki, mint szerettem volna, s rögtön mentegetőzni kezdtem:
- Bocsáss meg, de mostanában kicsit ingerültebb vagyok, mint kellene.. Jó, tudom, most jön a „vettem észre” duma, és teljesen jogos. Kérsz egy sütit, vagy fagyit, esetleg vattacukrot? Remélem ilyenekkel kiengesztelhetlek Smile

.
Vakargattam szégyenlősen a tarkómat, és figyeltem a lány reakcióját.
- Egyébként a nevem Ryuumon Tamuramoro, Raio… khm, akarom mondani, Karakura High school diákja. Benned kit tisztelhetek?
Fordultam immáron teljesen nyugodtan és vidáman az idegen felé, mert már tudtam, hogy vezessem le a feszültséget.