Nem tudom minek vagyok itt, ez egy nagyon rossz ötlet. Egy nagyobb kör közepén állok, ökleim pedig egy-egy koszos rongydarabbal vannak betekerve. Igaz, hogy mostanában nem úgy megy a szekér, mint ahogy kellene, de az erőszak nem old meg semmit. Na jó, ezt még Én se hiszem el, ráadásul más módját nem is ismerem a gyors pénzszerzésnek. Szemben Velem egy rosszarcú csávó álldogál, alsóhangon legalább kétszer akkora, mint Én. Kopasz fején megcsillan a délutáni napfény, sárgán villogó vigyora se épp bizalomgerjesztő. Szerencsére a látszat ellenére több tucatszor erősebb vagyok ennél a trógernél, s valójában a küzdelem már a kezdete előtt eldőlt. Ahogy várni lehetett, szinte mindenki ellenem fogadott, csupán az a párezer ryou árválkodik a nevem alatt, amit beugróként fizettem be. Gyors fejszámolást végzek, melynek köszönhetően kialakul bennem a következtetést, miszerint mocskosul meg fogom szedni magam. A nagy töprengés közepette a kisebb dinnyényi bütykös kézfej a képemben landol, ennek köszönhetően kissé megtántorodok, viszont a találat túl gyenge, még csak szédülést sem érzek. A következő próbálkozást már könnyedén ütöm félre, majd két horgot viszek be az óriás felsőtestére. Elégedett mosollyal az ajkaimon veszem tudomásul a törő csont hangját, valamint az ezt követő fájdalmas ordítást. A nyakam fölé lendülő gigászi mancsot könnyedén ragadom meg a csukló magasságában, aztán egy gyenge mozdulattal kificamítom azt. Kétségtelenül az egész testét átjárja a kín és nem lesz képes tovább küzdeni. Immár nem törődöm a férfivel, aki tompa puffanás kíséretében összeesik, hanem inkább felmarkolom a nyereményemet és betörve néhány elégetlenkedő orrot indulok el a magam útján. Egyelőre nem tudom hova kellene benézni, de valamennyit muszáj költenem, mert különben felborulna az univerzum egyensúlya, az pedig kinek hiányzik?
Laza mozdulattal lökök egy fekete szál cigarettát ajkaim közé a dobozból, s gyújtom egy ezüstös villanásával máris beizzítom azt. Vígan pöfékelve sétálok az Onose folyó mellett, igazából nem is figyelve a külvilágra. Nos, ez lesz vesztem, amikor egy ismerős hang üti meg a fülem. Csak egy fekete hajkorona villanását vagyok képes érzékelni, meg azt, hogy a vetődő illetőnek rohadt kemény a homloka. Fájó sérülésemet dörzsölgetve lapogatom meg a nőt, mert hát csak az egyik fiam keresztanyja vagy mifene. Nem tudom miről beszél, igenis megfelelő a súlyom, meg az előbb ütöttem ki egy benga állatot, szóval ugyanolyan csúcsformában vagyok, mint Seireiteiben voltam. Legutóbbi találkozásunk alkalmával nem tűnt ennyire hiperaktívnak, ám most pislogni sincs időm és máris rángatva vagyok az egyik közeli ramenes felé. Megszólalni sincs lehetőségem, amikor Ő már magába is döntötte a saját adagját. A nehezen nyert suskámat nem épp ilyen módon akartam elverni, azonban nem tudok mit tenni. Úriembernek születtem, nincs mese. Lassan tömöm magamba a tésztát és a különböző feltéteket, miközben csak fél füllel hallgatom Maya szavait. A csokit kitűnú reflexeimnek köszönhetően szájjal hárítom, így nem lesz tiszta krém az orrom. Kijelentésére csak egy bólintással válaszolok, mert ugye a kapitányi fizetésből biztosan szűkösen tud kijönni. Szegény…
- Nem az Én hibám volt, a körülmények áldozata lettél… - szólalok meg nemtörődöm hangon, eközben egy megmaradt tojást lökdösök a tálamban. – Megnéztelek volna sáros kezeslábasban, de sajnos sietnem kellett, remélem, nem neheztelsz miatta. Másrészt meg egész este kint áztam az esőben, s még a gigaiomat sem hagyhattam hátra, mint ahogy Te tetted. Vagyis gondolom nem pucéran mentél haza… o.O
Valahogy viccesnek hat a gondolat, miszerint a Gotei 13 egyik vezető személyisége ázottan és ruha nélkül lopódzik a Tiszta Lelkek Városában, attól tartva, hogy valaki még észreveszi. Miután megköszöntem a rögtönzött ebédet, leszámolom a kért összeget, majd újra kilépek a szabad ég alá. Sétálni van kedvem, így a folyópart lentebbi szakaszai felé veszem az irányt, ahol már csak alig egynéhányan lézengenek. Egy butik árválkodik itt egyedül, a többi nevesebb bolt fentebb helyezkedik el. A rusnya ruhák fájó emléket ébresztenek bennem, amikor a kedves keresztanyu nevetséges ruhákba öltöztetett. Elmémben újabb ördögi terv kezd körvonalazódni, amivel elégtételt vehetnék a történtekért.
- Hm, szerinted is le kellene mozogni a késői ebédet? – érdeklődök ártatlanul, amint a víz kellő közelségbe kerül. Számomra érthetetlen okból nem bírunk úgy meglenni egymás mellett, hogy valaki ne szívjon, s nincs szándékomban megtörni ezt a jó szokást. Válaszával mit sem törődve kapom az ölembe, ezt követően egy méretesebb dobással a mélyebb folyószakasz felé lendítem. Hihetetlenül gyerekesek vagyunk, ám ilyen az élet, ezt kell szeretni. Gyorsan ledobom kabátomat a maga fűbe, hisz’ a pénzt azért nem akarom eláztatni. Ha már a fázásról van szó, akkor a folyó hőmérséklete se lehet valami ej, de magas. Kárörvendően nevetve támasztom a térdem, mert ilyen szemét vagyok és még élvezem is. A megtorlás is valami hasonló lesz, azonban nem félek a 3. osztag vezetőjétől. Chiyo-chancsi biztos megtiltotta Neki, hogy kárt tegyen a családi ékszerekben, így védettséget élvezek. Mindenáron szeretne még egy kislányt is, ezért nincs mit tenni, muszáj képesnek lennem a megtermékenyítésre. Néha tényleg úgy érzem magam, mint egy dolgozó méh a Sötét Királynő kaptárjában. T-T

A történések ismételten eldurvulni látszanak, mint minden alkalommal, amikor összehoz minket a balsors. Az egyik pillanatban még vidáman röhögcsélek a pórul járt lányon, a másikban meg már prüszkölve köpködöm ki a számba került folyóvizet. Meglepődni sincs időm, amikor nadrágom már le is kerül Rólam. Mit nem mondjak, szerencsés férfi lesz a férje, sosem lesz gond az idővel, mert rekordsebességgel tud vetkőztetni. Nem jövök zavarba, mivel alsógatyám igenis nagyon kúl, másrészt nincs itt senki sem, aki előtt szégyellnem kelljen magam. A megpróbáltatásoknak viszont még nincs vége, botor dolog volt erre egyáltalán gondolnom is. Újabb támadását már felkészülten várom, ám a lendület miatt újra vízbe kerülök és a levegőért küzdés közben nincs időm az ingem megmentésére koncentrálni. Kapálózva török a felszínre, azután a lány szavait egy féloldalas vigyorral köszönöm meg. Igen-igen, bár ami Rajtam van, az csak zabálnivaló lehet ugyebár. Ruháimat eközben a sodrás valahova a város másik vége felé viszi, megint jó napjuk lesz a szemfüles hajléktalanoknak. Maya tettei vérbosszút kívánnak, ehhez nem fér kétség. Nagy nehezen feltápászkodom, aztán egy vetődés kíséretében, kihasználva testi fölényemet terítem le a Vaizardot. A ruhácska már úgyis teljesen átázott, úgyhogy a praktikusságot szem előtt tartva lehámozom Róla. Így már szinte egyenlő esélyekkel indulunk, legalábbis felszerelés terén biztosan. Valószínűnek tartottam, hogy a 3. osztag kapitánya is a tangások táborát erősíti, de a piros szívecskék áradata meglepett. Kuncogva fordulok le oldalra, s rögtön meg is kapom a jutalmat a figyelmetlenségemért. Néhány másodpercre fejem a víz alá kerül, közelebbi ismeretséget létesítve ezzel a vicces fehérneművel. Pánikba eshetnék, de ehelyett egy jól irányzott csípéssel a combja külső felére szabadulok ki.
- Jaj, de cukiiii~i! – kiáltok fel affektáló hangon, miután újra oxigén jut a tüdőmbe és kinyomorgatom játszópartneremből az összes szuszt. – Nem gondoltam volna, miszerint az ilyen nagy lányok is hordanak ilyesmit! Kétségtelenül ez a legaranyosabb dolog, amit mostanában láttam.
Megpróbálok a lehető leggúnyosabban beszélni, hisz’ kinevette a mackós boxerem, amit még Chiyo-chancsitól kaptam valamiért. A fehér anyag viszont hamar átlátszóvá válik a nedvesség hatására, szóval jobbnak látom kikommandózni a vízből, mielőtt még olyasmi lát napvilágot, amit nemigen mutogatok idegen nők előtt. Hatalmas tüsszentést követően forgatom körbe a fejem a területen, azonban cuccaimat már úgyse fogom tudni összeszedni, így tanácstalanul nézelődök valami ruhalehetőség után kutatva. Nem olyan messze egy túrkáló árválkodik a folyóparttól, ami előtt idefele jövet is elmentünk. Van Nálam pénz, de valami érthetetlen okból nem ilyen módon akartam elkölteni, viszont a Mayával való találkozás minden esetben felborítja a terveimet. Kabátomat és a lány táskáját összeszedve indulok meg új célpontom felé, ám ezelőtt még elmagyarázom a vaizardnak is a tervet, mely szerint kölcsönveszünk néhány gúnyát. Egyáltalán nem látok meglepődöttséget a szemében, a rosszallásnak nyoma sincs. Talán már Ő is volt ilyen túrán? Lehetséges, legalábbis a múltkori meetingünknél elég elázottnak nézett ki, mint aki rengeteget piált. Meg kell hagyni, tud élni. Úgy látszik a 8. osztag züllöttsége az egész Gotei 13-ra kiterjedt, kár, hogy nem láthatom saját szememmel e utópiát. Vagyis egyelőre még nem. Kellő közelségbe érve már átváltok lopakodásra és az egyik láda mellett guggolva kémlelik ki az eladó után. A pocakos férfi jelenleg az üzletben tartózkodik, senki sem zavarhat meg. Első benyúlásom alkalmával máris sikerül kihúznom egy nevetséges színű batikolt pólót, ami pont a méretem. Ugyan arcom elégetlen fintorba torul, viszont ez van, ezt kell szeretni. Következő alkalommal egy női nadrág kerül terítékre, ezért gyors pillantással összemérem a dolgokat.
- Nem hiszem, hogy ez Rád menne… - suttogom töprengő arcot vágva, alig bírva visszatartani kitörni készülő nevetésem. – Aerobikozol mostanában? Lehet kéne, mivel sokkal terebélyesebbnek tűnsz hátulról… Bár lehet csak a szemem csal, kitudja!
Fú, de szemét vagyok. Ezek után kétség sem fér hozzá, biztosan a pokol kénköves mélyén fogok elégni és vörösképű ördögfiak fogják a seggemet döfködni a piros vasvilláikkal. Tornacsukám is tiszta víz amúgy, ennek ellenére nem szándékozom lecserélni. Tovább folytatnám a válogatást, amikor hangos kiáltás csapja meg a fülem. Ez az, sikerült lebuknunk. Villámgyorsan pattanok fel, amíg a tanker kidöcög, már kismilliószor leléphettem volna. Azonban akkor nem jöhetne létre a szívatás új magassága, s az pedig nagy veszteség lenne. Meg ha el is kap, mennyi esélye van annak, hogy kárt tud tenni bennem? Úgy kb. semmi és a rendőrségre bevitetni is ennyi értelme lenne.
- Figyelemelterelés és spuri! – adom ki a parancsot, majd miután felmarkoltam egy nagyobb adag ruhát, nemes egyszerűséggel kikapcsolom Maya melltartóját. Kétségtelenül a boltos nem mindennap lehet szemtanúja ilyesminek, legalábbis az orrából kitörő vérpatak láttán csak erre tudok következtetni. Hangos vihorászás közben kezdek el sprintelni a híd felé, ahol már nyugodtabban válogathatok a zsákmányból. Ezért még biztos kapni fogok a lánytól, viszont az a rémült sikoly, amit sikerült attrakciómmal kicsalni belőle, mindenért kárpótolni fog. Ráadásul a dagadt hálás lehet Nekem, szereztem néhány jó másodpercet a jelentéktelen életébe. Ríszpekt és tisztelet szerény személyemnek!

A gépsasra tett megjegyzést figyelmen kívül hagyom, mivel egyértelműen a jéghideg víz okozta a méretbeli csökkenést. Nem vagyok túl magas, de azért annyit el kell mondanom, hogy nem a lábamon támaszkodok. Igazából az egésznek semmi értelme nincs, mivel az átlag japánok mind 170 centiméter alatt vannak, nekem pedig alig van olyan ismerősöm, aki megfelelne ennek a mércének. Ráadásul a Slarinhoz és Mitsuhoz hasonló adottságokkal rendelkező lányok sem mászkálnak az utcán, de hát ez egy kitalált történet, itt lehetséges. Ezt mind köszönhetjük univerzumunk megalkotójának, Kubu-senseinek, aki ugyancsak nagy ciciperverz hírében áll. Nos, lényeg a lényeg, épp a nagy spuri kellős közepén tartok, azonban célom már közel van. Egyáltalán nem erőltettem meg magam ezzel a kis futással, remek levezetése volt a csípős levesnek. Légzésem ugyan kicsit szaporább a szokásosnál, de arcomról le nem lehetne törölni a kaján vigyort. A tervem tökéletesen sikerült, viszont a biztos siker érdekében nem avathattam be társamat is, mert a galád mürmüncekémek rögtön lefüleltek volna minket. Mire Maya beér, már rég egy össze-vissza foltozott katonai nadrágban feszítek, olyan vagyok, mint egy hippi Rambo. Ennek van némi igazságalapja is, ámbátor Én inkább a „Szexelj és háborúzz!” mottó szerint élek. Fenyegetését hallva rémültséget színlelek, nem igazán tud megfélemlíteni. Miután mindketten felöltöttük új ruháinkat egy közeli üzlet felé vesszük az irányt, ahol valószínűleg alkoholt is árusítanak. Belépve a helyiségbe a heveny undor kifejezése a meghatározó, ráadásul a sok részeg féreg között lavírozni sem valami egyszerű. Ha ez nem lenne elég, akkor a galád Vaizardnőszemély még Rám uszít valami fogatlan banyát is. Még le tudnám rázni szép szóval, amikor nadrágom a földön landol, míg Én egy szál faszban álldogálok.
Nincs kedvem közelebbi ismeretséget létesíteni a hölggyel, ezért egy jól irányzott rúgással lendítek felé egy illuminált állapotú egyént, legyen min cuppognia. Vissza se nézve rántom fel alsómat, majd felmarkolva legalább négy-öt üveget, vágtatok ki vissza a természetbe. Az előbbi esemény olyan lelki törést is előidézhetett volna Nálam, ami után csak pépesen lettem volna képes fogyasztani a rántott húst. Szemeim villámokat szórnak, ezért még nagyon meg fog fizetni. Az eladónak eszébe sem jutott megerőszakolni őt, ám az a boszorkány biztos kiszopkodta volna belőlem az élet utolsó cseppjét is. Lepakolva szerzeményeimet próbálok magamra erőltetni egy vigyort, ami rövid úton vicsorba vált és ezen a kezembe akadt szaké sem segíthet. Igaz, megérdemeltem az előbbi akciómért, na de akkor is!
- Persze, tökéletesen megértem… - szólalok meg rekedt hangon, miután egy húzásra kiittam az üveg felét. – Foglalt vagyok, nem viszonozhattam az érzéseit, mert az Én szívem Chiyo-chanért dobog. Ettől függetlenül Neked összehozok egy randit, biztos sok férfit érdekelhet, hogy mi lapul a szívecskék alatt, igaz-e?
Utalásom egyértelmű hadüzenet, ezt nem is akarom titkolni. Szerencsére kabátom belső zsebébe tettem el cigimet, így nem esett semmi baja. Gyakorlott mozdulattal bontom meg a műanyag borítást, s a doboz tetejét felpattintva máris érzem a jellegzetes vanília illatot. A belső védőpapír eltávolítását követően láthatóvá válnak a tökéletes fekete szálak, amelyek csak a legkúlabbak kezében állhatnak igazán jól. Laza mozdulattal ajkaim közé tornázok egyet, azt követően biztos, ami biztos alapon, Mayát is megkínálom. Ha kér, akkor adok Neki és csak utána teszem el, ám a Black Devil mindenképp a zsebembe kerül. Jóleső érzés tölt el, amint a kellő nikotinmennyiség a szervezetembe kerül, így már teljes lelki békével lövöldözöm a köröket az ég felé. Elég érdekes látványt nyújthatunk, mint két grínpíszes aktivista, akik egy bokorban kemplve szennyezik a környezetet. Nincs sok járókelő errefelé, mert elátkozottnak tartják a folyópart lentebbi részeit. Olvastam még régebben néhány jelentést arról, miszerint egy Nagy halász nevű lidércnek ez volt a vadászterülete, azonban azután érthetetlen módon eltűnt. Valaki biztos végzet Vele, mert az efféle férgek sose tesznek le a könnyű zsákmány lehetőségéről. Töprengve pöfékelek, miközben időről időre a számhoz emelem a rizsbor tárolására készített agyagalkalmatosságot. Olcsó pia, nem a legjobb minőség, viszont egy ilyen helyen nem is lehetett ötcsillagos árura számítani.
- Mi a helyzet odaát a Seireiteiben? – kérdezem csevegő hangon, ezzel megtörve a beállt némaságot. – Érthető okokból nem sok információ jut el hozzám mostanában, valahogy nemigen kedvelnek a shinigamik…
Beszéd közben direkt a szemébe fújom a füstöt, hadd érezze csak azt a fájdalmat, amint jómagam érzékeltem, amikor a nyáladzó vénasszony szinte megerőszakolt a szemeivel. Még most is kiráz a hideg, ha csak erre gondolok, így elő butykosom kivégzésével erőltetek magamba némi életkedvet. Sok szörnyű dologgal találkoztam már, rengeteg veszélyen mentem keresztül, azonban ez majdnem minden túltett. Elmémben gyorsan kattognak a fogaskerekek, ki kell ötölnöm valami hasonlóan megrázó büntetést számára, mivel az önbecsülésem nem képes annyiban hagyni ezt a megszégyenítést. Hamarost körvonalazódni kezd bennem egy idea, ám még elég homályos és a megvalósításon is agyalni kell. Addig is élvezem az alkohol bódító hatását, s türelmesen várom, hogy eljöjjön az Én időm és a Sierashi bosszú beteljesedjen!

Ismét felemlegeti az előbbi gyászos esetet, amit leginkább elfelejteni szeretnék, s erre a legjobb megoldás, ha tovább vedelem ezt a vizes löttyöt, addig se kell a fejemben visszhangzó cuppogásra figyelni. Lassan már kezdem érezni az alkohol hatását, talán nem kellett volna záros határidőn belül, egymás után négy üveggel leküldeni. Szerencsére sokkal nagyobb mennyiség befogadására tervezték a szervezetem, ennek köszönhetően csak pár fokkal érzem melegebbnek a levegőt, valamint a néha-néha előtörő csuklásból lehet ittasságomra következtetni. Fényképek eddig még nem készültek, azonban adott egy nagyon jó ötletet, amiből lehet, tudok majd pénzt csinálni. Kaján vigyorral a képemen fújom ki a füstöt, miközben már látom is magam előtt a szerződéseket, amiket aláírva részesedek az összes eladott újság árából egy bizonyos összeggel. A kapott pofonokat már fel se veszem, amúgy is eléggé le van zsibbadva ahhoz az arcom, hogy ne érezzem őket. Érdeklődő kérdésemre nem kapok rendes választ, azonban igazából nem is vártam eget rengető hírekre. Másrészről a Gotei 13 kapitányaként nem oszthat meg Velem semmi fontos dolgot, hiszen valójában el kellene fognia, vagy ha ez nem lehetséges, akkor megölni. Vicces gondolat, egyetlen olyan kapitányt ismerek, aki képes lenne erre, Ő pedig sose emelne kezet egy régi beosztottjára. Számító módon ezt is belekalkuláltam a szökésembe, mert mindennek tökéletesnek kellett lennie. Az már más kérdés, hogy önhibámon kívül járőrökbe botlottam. Gondolataimból az összetört üveg hangja ránt vissza, valamint a lány, aki már rángat is maga után valami ismeretlen zenés hely felé. Nem tudom, mennyi kedvem van most ehhez, de azért jó kiskutya módjára követem Mayát, miközben csikkemet messzire ellövöm a bozótos felé.
Meglátva a hatalmas szalagon díszelgő feliratot máris fordulnék visszafele, azonban a vaizard nem hagy erre lehetőséget. Nincs Nekem semmi bajom a homoszexuálisokkal, amíg jó távol vannak Tőlem. Erre most egy egész falkával hoz össze a balsors, ráadásul egy-egy manus különös tekintettel méreget, ezzel sikerül elérniük, hogy karjaimat a hátam mögé tegyem és védjem a hátsó kijáratot. Megszólalni se tudok, de máris egyedül találom magam, ami valós rémülettel tölt el. Felesleges lenne kiáltanom utána, a hangzavar miatt úgyse hallaná. Már épp kezdenék pánikba esni, amikor végre visszatér a 3. osztag vezetője, bikinifelsője nélkül, valamint két üveg szakéval karöltve. Hálásan fogadom el a szíverősítőt, s máris leküldöm, mert ezt a helyet józanon nem leszek képes kibírni. Alig tűnik el a pia, és már félmeztelenül találom magam a nő magánakciójának köszönhetően.
- Erre nem volt semmi szükség… - szólalok meg jól érezhető indulattal a hangomban, mert félszemmel már látom is, ahogy összefut a nyál a jelenlévő képződmények szájában. A helyzet csak tovább romlik, amikor egy hatalmas első lökhárítóval felszerelt nőszemély tűnik elő, s rögtön kiszúrja kettősünket. Gondoltam, miszerint rögtön ki fognak szúrni, mivel egyértelműen nem vagyok búza. Ennek ellenére ivócimborám egy erőteljes lökéssel szó szerint a pokolra taszít, eközben pedig aljas bosszúmat tervelem tovább, mivel egyre-másra hoz a félreérthető helyzetekbe. Nagyon kezd elegem lenni ebből az egészből, ám a tetőpont akkor érkezik el, amikor egy méretes tenyér szorítását érzem a hátsómon. Előre rosszat sejtve fordulok hátra, majd ezt követően rémülten ugrok előre. Egy hegységnyi nagyságú, jól láthatóan ittas punk nézett ki magának és egyfolytában „Cicafiúnak” szólít. Jobbnak látom elhúzni a belem, mielőtt még valaki megerőszakol itt a helyszínen. A cérna akkor szakad el teljesen, amikor marka a családi ékszerek felé lódul meg. Szemmel szinte követhetetlen mozdulattal kapom el a csuklóját, azután mint órákkal ezelőtt, most is eltöröm a gyenge csontot egy laza csavarral. Nincs ideje felordítani, mert homlokom rövid úton az arcában landol, amitől jó néhány percre ki lesz ütve. Szégyenlősen vigyorogva rakom le egy székre, mintha valami teljesen mást csináltunk volna a verekedésen kívül, s nadrágom hátulját igazgatva vetem be magam a tömegbe. Minél hamarabb meg kell találnom Mayát, mert ezek a vadállatok széttépnek. Tucatnyi törött ujjat, s tízpercnyi megerőltető sétát követően se jutok előrébb, csupán három üveg rizsborral, valamint egy feltehetőleg női bugyival gazdagodok. Kezeim remegnek, idegeim jól láthatóan kezdik felmondani a szolgálatot. Az alsóneműt rövid úton kidobom az egyik közeli szemetesbe, kitudja, milyen bacilusokat hordoz az a cucc.
- Megölöm, csak kerüljön a kezeim közé… - suttogom magam elé, miután egy leborotvált fejű nő is kipécézi magának a szebbik felem. Ruha már nem sok van Rajta, és olyan helyeken is fel vélek fedezni fémet a testében, ahova legrosszabb rémálmomban se tetetnék semmit, ha a gyengébbik nemet erősíteném. Konstans fél órást szenvedést követően sikerül megszabadulnom a sok piócától, bár igaz, ami igaz rengeteg ingyen piát elfogyasztottam eközben. Az alkohol jótékony hatásának köszönhetően reflexszerűen vágom szájon az összes túl közel merészkedő delikvens, fajra és nemre való tekintet nélkül. Egy órája bolyonghatok egyedül ebben a forgatagban, amikor egy ismerős alakra leszek figyelmes a távolban. Hunyorogva török át az őt körülvevő gyűrűn, amely leginkább lányokból áll. Mivel egyetlen pillantást sem vetnek Adoniszi felsőtestemre, gyorsan levonom a következtetést, miszerint leszbikusok. Remek, annál kevesebb probléma.
- Te meg mit csinálsz?! – teszem fel a kérdést második nekifutásra, mivel először összeakadt a nyelvem a nehéz szavak kimondásában. Kérdésemet az az egyszerű jelenség csalta elő, mely szerint jól láthatóan ittas állapotban táncikál egy asztal tetején, s az egykor annyira féltett szívecskés tanga szinte már teljes egészében kivillan a felette lévő nadrágszerűség alól. Remélem, válaszol kérdésemre, mert jelenleg annyira ki vagyok készülve, hogy minden normális szónak örülök, ami nem úgy kezdődik: „Szia Szépfiú, mennyire hosszú a varázsvessződ?”

Na jó, a helyzet kezd kétséget kizáróan eldurvulni. Értetlenkedve próbálok Mayára koncentrálni, akinek igencsak nehezére esik összehozni egy értelmes mondatot. Számat mozgatva próbálok rájönni vajon mit is akar megosztani Velem, azonban csak több-kevesebb sikerrel járok. Végül megunom a dolgot és egy vállrántással napirendre térek a nem mindennapi esemény felett. Vetődésének hála jómagam is a földön kötök ki, tarkóm egy tompa koppanással adja tudtomra, miszerint landolt. Sután megpróbálom visszalapogatni a lányt, próbálva nem túl félreérthető helyre tenni a kezem, hisz’ akkor repülnék kifele innen, mint a pinty. Az efféle helyváltoztatás jelenleg nem tesz túl jót Nekem, ezért valamivel lassabban próbálok felállni. Szédülésem már olyan mértéket öltött, hogy szinte csodának tűnik két lábon megállni. Valamiért a másik Vaizard morcosnak látszik, pedig Én mindent megtettem heteróságom leplezésének érdekében. Sajnos, az állócerkás felvonulásba nem tudok becsatlakozni, mivel nem igazán izgatnak a beolajozott férfi testek. Lényeg a lényeg, végre megtaláltam az egyetlen normális embert ebben a kócerájban, aki kezd egyre furcsábban viselkedni. Először felrángat a színpadra, azután egy szakésüveggel megkísérli kiütni az első fogaimat. Rágószerveim a helyükön maradnak, azonban így jobban fáj, mintha kitörtek volna. A kíntól ködös tekintettel juttatok egy kis fájdalomcsillapítót a szervezetembe, ezzel elérve a kritikus pontot. Sosem gondoltam volna, miszerint egy csapatnyi homoszexuális előtt fogok ácsorogni félmeztelenül és részegen, a legkiszolgáltatottabb állapotomban. Ködös elmémben egy fakó ötlet bukik felszínre, mely értelmében Maya Tőlem is elvárja azt, amit csinál. Kissé szégyenlősen szorítom meg nadrágon szélét, miközben ivótársam egyre vadabbul tolja az ipart.
Fogalmam sincs róla, hogy milyen megfontolásból csatlakoztam Én is hozzá, de valószínűleg a rengeteg alkohol miatt egyezhettem bele ebbe az agyament ötletbe. A kezdeti szerencsétlenkedés után már egyszerűbben tudtam levetkőzni gátlásaimat, valamint ruháimat is. Eközben fény derül arra is, hogy mi rejtőzik a szívecskék alatt, ám mivel ezt úgyse fogom elmesélni senkinek, jobbnak látom el is felejteni a dolgot. Valahogy olyan egyértelműnek tűnik ennyi ember előtt vonaglani és nem foglalkozni azzal a ténnyel, mely szerint most mindenki láthatja a családfámat, holott eddig csak Chiyo-chan és néhány előtte lévő, kiváltságos hölgyemény mondhatta el ugyanezt magáról. Az égbolt megdördülésével egyetemben immáron anyaszült meztelenül táncikálok a 3. osztag vezetője mellett, aki különös ötlettől vezérelve egy hatalmas ugrást követően a színpad melletti sártengerben ér földet. Nem látván értelmét egyedül fenn maradnom, magam is követem példáját. Pillanatok alatt elborít a hideg és mocskos föld, de így legalább van rajtam valami. Az akciót követően úgy nézek ki, mintha egy különleges kezeslábast vettem volna fel, ami tökéletesen követi a testem vonalát. Eszemben sincs olyan mennyiségű sarat magamra túrni, mint társam, nemi hovatartozásom egyértelmű zászlórúdját képtelenség eltüntetni. Nos, ez hatalmas hiba volt. Az egyik pillanatban még nyugodtan pancsolok, a másikban pedig már fejvesztve menekülök a felajzott tömeg elől. Legalább kéttucatnyian lehetnek, férfiak és nők vegyesen. A kiabálásokból és abból, hogy egyre kevesebb ruha volt rajtuk, tökéletes megállapítást sikerült tennem. Ezek meg akarnak erőszakítani Engem! Ehhez semmi kedvem nincs, szóval egy gyors vetődést, valamint egy hosszú hason csúszást követően egy egyedül árválkodó asztal alá vágódom be. Szerencsére az egész terület sáros, máskülönben elég fájdalmas lett volna előbbi attrakcióm. Fejemet teteje egy puha valaminek ütközik és lélektükreimet felemelve egy feltehetőleg női háttal találom szembe magam. Rémülten próbálnék kimenekülni, amikor felismerem a személyt.
- Mayaaaaaa~a! – kiáltom el magam földöntúli örömmel rengő hanggal, azután jómagam is segítségül hívom a terítőt. Bamba oldalpillantásokkal mérem fel a nőt, amikor valami megragadja a figyelmem. Vagyis inkább valami hiánya. – Úr’sten! E’űnt a me’ed!
Megállapításom csodálatos, azonban olyan rémületet idéz elő, amit nem tudok mire vélni. Szinte pánikolva kezdem el ujjammal böködni a sármellény azon részét, aminek helyén az elveszett testrésznek kellene lennie. Megkönnyebbült sóhaj tör fel a mellkasomból, amikor az eltéveszthetetlen felület érintését érzem mutatóujjam végén. Euforikus öröm önti el lelkemet, melyet muszáj vagyok valamilyen módon kifejezni. Egy vetődéssel egyetemben befejelem az asztal alját, azután teljes súlyommal a kapitányon landolok és megpróbálom kiszorítani Belőle a szuszt. Az egész leginkább egy régen látott mézbirkózásra emlékeztet, amit még álmatlan éjszakáim egyikén bámultam végig. Csak ott két csaj tépte le egymásról a ruhát, itt meg már senkin sincs gúnya. Szeretetrohamom lassan véget ér, ám azért szuszogva tehénkedek tovább áldozatomon. Mindkettőnk nagy szerencséjére ugrásomat követően az abrosz közénk került, ezért nincs semmi félreérthető a dologban. Az eső ütemes dobolását hallom a bútordarab tetején, miközben megpróbálom leküzdeni fel-feltörő hányingerem. Nem lenne jó kidobni a taccsot, főleg nem Mayára, de aminek jönnie kell, az jönni is fog. Nyekeregve fordulok le jobbra, nagy csattanás kíséretében terítve be mindent sárral. Fogalmam sincs, mi jöhet még ezek után, de valószínűtlennek tartom, hogy itt véget érjen a buláj. Egyelőre kipihenem az elmúlt órák fáradalmait, hiszen ennyi zaklatásban már jó ideje nem volt részem. Adja a Gondviselés, hogy többet ne is legyen!

~☺Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje☺~


Két nap eltelte után ismét Karakurában. A tegnapelőtti nap elég izgalmas volt, kishíján kinyirtak, de én túléltem! És emelett szereztem egy újabb embert, aki képes elviselni a társaságom, és ezért már kapásból megérte. A gond csak az, hogy az a két ember, akivel jóban vagyok, nincsen jóban egymással. Ezért sikerült kiharcolnom mindkét féltől egy találkozót. Az egyik pont mellettem állt, egy óriási táskával a hátán, ami tele volt kajával. Ő szívesen belement, azonban a másik embert kicsit győzködni kellett.
-Muszály volt most jönni?-elégedetlenkedett az egykori kapitány
-Igen, Eliana bármelyik percben itt lehet!-helyeseltem mosolyogva.
-Délre volt megbeszélve?-kérdezte kicsit ingerülten.
-Igen.
-11 ÓRA VAN!!!-ordította le a fejem. Igaza volt, de már nem bírtam tovább várni.
-Ken, nyugi...-mondtam neki...Szokatlan volt, hogy mostmár tegezhetem, vagy kapitánynak szólítanom.- Ő is biztosan hamarabb ideér. Megvárjuk itt, mikor itt lesz, keresünk egy jó helyet, ahol le lehet cuccolni.-sóhajtott egyet, de belement a dologba, én pedig türelmetlenül vártam. Körbe körbe ugráltam, közben énekeltem mindenféle hülyeségeket, pofáncsapott vizilóról, rózsaszín bőrkabátról, és csúszós sampon-dobozról. Hogy ezek hogy jutottak eszembe, azt nem tudom, csak úgy jöttek, és még a cuccost cipelő shinigami sóhalyai sem hatottak meg, és folytattam tovább, hogy a várva várt dél minél hamarabb eljöjjön.

~☺Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje☺~


Egy kedves hülyegyerek és egy óriási táska társaságában jöttem be Karakurába. 11 óra, gyönyörűen süt a nap, minden happy, csak rohadtul izgulok. Amit én sem értek, mert ehhez nem vagyok hozzászokva. Habár végül is ki ne lenne így vele, ha egy olyan ember szemébe kellene néznie, akit egyszer elégetett. És ez még hagyján, de a hozzá legközelebb álló embernek olyan boldogságot okozott, hogy az attól jobban felpörgött, mint egy Duracell nyuszi...a különbség csak az, hogy ez a hadnagyocska sosem fog leállni. Szóval megérkeztünk.
-Muszáj volt most jönni?-kérdeztem kicsit ingerülten. Nem szerettem korán menni találkozókra. Akkor kell menni, mikor meg van beszélve, nem hamarabb, és nem is később.
-Igen, Eliana bármelyik percben itt lehet!-bólogatott izgatottan. Én tényleg nem akartam elvenni a jókedvét, de azért ez egy kicsit túlzás. Ráadásul a motyó is nálam van. És a meleg kajákat nekem kellett csinálni, miközben ő csak összehajingálta a szendvicseket...Szép!
-Délre volt megbeszélve?-reszketve vakartam meg az orrom. Nem, nem fáztam, és nem az izgatottság miatt volt.
-Igen.-ELÉG!!
-11 ÓRA VAN!!!-ordítottam rá, mint egy félőrült. Azért mint, mert én teljesen őrült vagyok, nem csak félig.
-Ken, nyugi...-még mindig nem szoktam meg, hogy már tegez. Kicsit jobb érzés volt, mikor kapitánynak szólított. Legalábbis nekem igen...-Ő is biztosan hamarabb ideér. Megvárjuk itt, mikor itt lesz, keresünk egy jó helyet, ahol le lehet cuccolni!-sóhajtottam egy nagyot. Ő elkezdett ugrálni, meg minden hülyeségről énekelni, én pedig próbáltam nem fejbe kólintani valamivel. De csak úgy szeretetből, mert a végén még elfárad. Lassan, de telt az idő...Negyed 12.... fél 12..... háromnegyed 12...... Még semmi érdekes nem történt, csak hallgattam Genni éneknek nevezett vinnyogását. De mit várjon az ember egy 5 évestől? .... Végre dél. Életem egyik leghosszabb órája volt, de eljött ez a perc is. Kicsit megigazgattam a hajam, hogy jobban eltakarja a jobb szememen levő eyepeatch-t, ugyanis Eliana mostmár tényleg bármikor itt lehet.

Wááá, de lassan tellik az idő, ha várunk valamire...Bezzeg mikor legjobb szórakozásomat töltöm, akkor meg 1 óra elmúlik fél perc alatt. Ez csalás! Nade, hát ugyebár a délnek is el kellett érkeznie, vele együtt Elianának. Néha Kenre pillantottam, akinek kicsit elállt már a válla a nagy táskától. Meg is értem, nem szívesen lennék a helyében.
-Naaa, mindjárt dééél!-mondtam egészen pontosan 11:59-kor. És, a harmadik "tag" pontosan délben megérkezett. Amint megláttaam, egyből megrohamoztam.
-Sziaaaaa!!-kiabáltam örömömben, és rohantam felé, hogy megöleljem. Volt egy olyan érzésem, hogy először a volt kapitányt veszi szemügyre. És jól gondoltam. De ez csak pár másodperccel később derült ki.
-Sziasztok.Látom nekem jóformán semmit nem kellet hoznom.-ekkor kicsit elmosolyodott, de csak addig, ameddig meg nem látta, hogy pár centi választja el tőlem. Mikor odaértem, nekiugrottam, és jó erősen magamhoz szorítottam. Éreztem, hogy nem sok kellett neki ahhoz, hogy elessen, de végülis csak talpon maradt.
-Hiányoztal!-nyögtem a fülébe, és nem akartam elengedni, de egyszer mindennek eljön az ideje. Örültem, hogy újra látom. Bár még a sebeim nem gyógyultak be teljesen, már nem gátoltak semennyire a mozgásban. Láttam, hogy nincs nála túl sok cucc. Én meg elmondtam, hogy miket is hoztunk magunkkal.
-Mi elég sok kaját hoztunk. Ken a kedvemért meleg kaját is csinált, de nyugi, biztosan nem hült ki. Nem is tudtam, hogy tud főzni, sőt meg voltam győződve arról, hogy pirítóson kívül nemsokmindenhez ért, ennek ellenére elég finom lett a leves, és még halat is sütött. Én csináltam szendvicseket, meg hoztunk egy szép, klasszikus vörös-fehér kockás terítőt is, amire biztosan ráférünk mindannyian!-hátranéztem, és láttam, hogy a volt főkapitány lassan, de biztosan közelít errefelé. Attól féltem, hogy ők ketten a végén feltörlik egymással Karakurát, de nagyon reméltem, hogy egyikőjük sem csinál nagy hülyeséget.

Az elmúlt egy órában olyan jó izgalmas dolgok történtek, hogy netovább... Borzasztó, ez a hülyegyerek ugrál meg énekel, én meg az órámat nézegettem. Egyszer azonban ez nekem is feltűnt.
~Izgulnék? Én? Minden helyzetet megéltem már egyszer, ez is ugyan olyan lesz...Nem lesz semmi baj, ő sem több egy olyan tisztnél, aki bejön az irodába... Csak mondjuk őt már egyszer megöltem... És lehet ő is meg akar ölni, amit megértek... Áhh, nem, nem izgulok, csak egy kicsit nehéz a táska.~ Bíztattam VOLNA magam, hogyha a nyomorult sárkány meg nem szólal.
~Jó nehéz táska lehet, ha reszket a térded, kisherceg!~
~Dugulj el vagy beraklak a hűtőbe!~Kiáltottam rá gondolatban ingerülten.
~Én nem szóltam...~A végén még azért egy ,,Na azért...'' mondatot megeresztettem neki. Dehát, a dél is eljött... Eliana átlépett az átjárón, és köszönt. Ránéztem... Nehezebb volt a szemébe nézni ezek után, főleg mert megköszönhetek neki egy dolgot, amit más nem tudott volna megcsinálni. Én pedig mit tettem? Megöltem...rohadt jó, nagyon szép shinigami vagyok... Először persze a hadnagy rohamozta meg gyilkosan. Hallottam, hogy beszél neki, és ha jól értettem, akkor a kajáról. Lassan elindultam feléjük. Sajna a hajam lobogott, és néha láthatóvá vált a szemkötőm. Rohadtul utáltam, ha más látja, sőt, azt is utáltam, hogy én látom. Mire odaértem, Hitomi már elengedte a nemrég érkező arrancart.
-Genni, volnál szives megkeresni a helyet, ahol letelepedhetünk?-kérdeztem, persze olyan fejjel, hogy ez inkább parancsnak hangzott. Pedig elvileg már tegeznem sem lenne szabad. Egy percig habozott. Láttam rajta, hogy fél attól, amit csinálni akarok. Mélyen a szemébe néztem, és látta a tekintetemből, hogy nem harcolni akarok.
-Rendben Ken, el ne tévedjetek, rögtön jövök!-azzal el is tűnt. Egy kicsit nehezen tudtam megszólalni.
-Pár dolgot mondani szeretnék. Kérlek ne vágj a szavamba most, ha végigmondtam, csak utána kezdj el szidni, vagy éppenséggel megölni, amelyik jobban esik... Először is tartozom egy...sőt nem is egy bocsánatkéréssel. Tudom, hogy ezzel semmi nincs elrendezve, ennyivel ezt nem lehet letudni. Másodszor: Nem vagyok kapitány. Sőt nemsokára megszököm a Lelkek városából, és nem leszek shinigami. Harmadszorra pedig: Köszönöm... Bár elég hülyén hangzik, de mégis annyi köszönettel tartozom...Soha nem fogom tudni viszonozni. Hitomit 40 éve nem láttam ilyen boldognak.-kicsit bevörösödött a szemem...- Sokat gondolkoztam azon, hogy mit tennél vele. Már akkor köszönetet akartam mondani, mikor megtudtam, hogy életben hagytad. Ez furán hangzik, de így van. Én erre nem voltam képes... Genni kívülről elmesélte a történetet. Sosem hittem volna, hogy akár egy barátságos szó, vagy egy kedves hang szólítja meg rajtam kívül... Ennek ellenére, pont az az arrancar, akit én megöltem. MOndhatom, rohadt büszke vagyok a teljesítményemre... Szóval, nagyon köszönöm... És a Hitomi kedvéért ma kérlek annyira ne utálj. Tudom, hogy nem lenne szabad ilyet kérnem, de nem akarom tönkretenni szegény lány életét. Ki tudja, lehet nem látom többet, úgy akarok elválni tőle, hogy még mosolygott, nem pedig sírt.-oldalra fordultam, és egy könnycseppet töröltem le ép szememről. Persze ez porig alázna, ezért muszáj voltam kitalálni valamit- Fránya allergia...-mondtam ki hallkan, hogy azért ne legyen olyan rossz hírem. Nem tudtam, mire számítsak... Arra, hogy egy kard fog keresztülszúrni, vagy talán arra, hogy a mellettem álló személy éppen minden csalónak meg árulónak elmond, aztán lelép. Elég pesszimista vagyok ilyen téren, szóval csak negatív dolgok jutottak eszembe.

Hitomi azonnal mondhatni rám vetette a magát. Majdnem mindketten hanyatt vágódtunk, de szerencsére csak megálltam a lábamon.
- Hiányoztál!
Mondta a fülembe, és úgy szorított, mint aki soha többé nem akarna elengedni. Talán még örültem is neki. Tőle valami ilyesmi fogattatásra számítottam, viszont a másik félben annyira nem vagyok biztos, hogy-hogy fog reagálni az érkezésemre.
- Nyugodtan elengedhetsz, nem fogok azon nyomban elszaladni. Meg, tudtommal nem is akarsz megfojtani.
Elengedett, kicsit megnézett. Nem volt nálam túl sok cucc, jóformán a kardom volt nálam, és egy kis úgy összeügyeskedett szendvics csomag, mellyel úgy voltam, ha jövök, akkor velük eszem, ha nem, akkor a nap folyamán elfogyasztom, de csak elhoztam magammal. Elengedett, majd egy hosszabb beszámoló következett, hogy mi mindent hoztak magukkal, én meg jóformán semmit.
- Mi elég sok kaját hoztunk. Ken a kedvemért meleg kaját is csinált, - Meleg Kaját? Nem is tudtam, hogy van mersze egyáltalán a konyha közelébe merészkedni. Vagy engedik neki, hogy oda mennyen. - ..de nyugi, biztosan nem hűlt ki. Nem is tudtam, hogy tud főzni, sőt meg voltam győződve arról, hogy pirítóson kívül nem sok mindenhez ért, ennek ellenére elég finom lett a leves, és még halat is sütött. – Halat sütött? Meg finom a leves? Úgy látom Genni már megvámolta az ételeket, örüljünk, hogy maradt valami, bár a táska méretőből ítélve vagy nagy adagot csinált vagy Genni kezére időben ráütött, hogy nem kéne az egészet megenni - Én csináltam szendvicseket, meg hoztunk egy szép, klasszikus vörös-fehér kockás terítőt is, amire biztosan ráférünk mindannyian!- Jó tudni.
Viszont a hosszú monológ közben néha-néha rásandítottam a lassan, de biztosan felénk közeledő kapitányra. Egyáltalán ezt a két embert össze sem lehet hasonlítani. Mintha a lépései olyanok is lettek volna, mintha a sorsot kísértve én közelednék a halálhoz, és nem az hozzám. Ahogy egyre közelebb ért, én egyre bizonytalanabb abban, hogy itt kéne lennem. A tekintetéből jóformán semmit nem tudtam kiolvasni. Viszont a vidámságom is, mely részben Genni miatt jött elő, az mintha pillanatok alatt elpárolgott volna. Minden egyes lépéstől egyre jobban izgultam, és tartottam attól, hogy mi lesz, ha elég közel ér hozzánk. Megint megkérdőjeleztem a saját józanságomat.
Már elég közel volt, mikor a gyenge szellő meglibbentette a haját, és a szemfedője láthatóvá vált. Tekintete komoly, és mégis félelem keltő volt. De az is lehet, hogy számomra volt az. Én a második találkozót mindig is úgy képzeltem, hogy én keresem fel Ken-t, mikor már sokkal erősebb lettem. Viszont a találkozó ettől sokkal hamarabb jött el. … Nem mutattam, hogy valamennyire tartok tőle, teljesen nyugodt voltam, és továbbra is határozottnak próbáltam látszani, és mélyen, tisztán a szemébe néztem.
-Genni, volnál szíves megkeresni a helyet, ahol letelepedhetünk.
Mondta, mikor már elért hozzánk. Kérésnek álcázott parancs adás volt. Ez nem is meglepő, hisz végül is van valami, mely Hitomi-ra egyáltalán nem tartozott. Még akkor sem, ha konkrétan ezek után a drága kapitány biztos mindent elmondott neki.
-Rendben Ken, el ne tévedjetek, rögtön jövök!
Némi hezitálás után Genni csak úgy döntött, hogy itt hagy minket kettesben, és remélhetőleg mire visszatér, akkor nem fog egyikünk sem vérben fürödni. Elment, és mikor elég messze volt, akkor már igazán megszólalhatott volna legalább az egyikünk. Viszont láttam, hogy Ken-nek nehezére esik megszólalni, én meg azt sem tudtam, hogy mit kéne mondanom.
- Pár dolgot mondani szeretnék. Kérlek ne vágj a szavamba most, ha végigmondtam, csak utána kezdj el szidni, vagy éppenséggel megölni, amelyik jobban esik...
Kezdett bele a monológjába, melybe beleszólásom sem lehet, hisz megkért, hogy ne szakítsam félbe, gondolom így is nehéz lesz neki így egyben kimondani, amit akar. Bár hogy utána kiabáljak vele, és megöljem? Ezt kicsit furcsálltam.
~ Kiabálni kiabálok, viszont én nem úgy akarok végezni veled, hogy csak úgy ideadod a kezembe az életedet. Én felül akarlak múlni. Én úgy akarok győzelmet aratni, hogy erőben túlszárnyallak, véres harcban, úgy hogy érezd át, amit én akkor átéreztem, mely már a neved hallatán újra és újra átélek. Elhatároztam. Célul tűztem ki, melyből nem adok. … Viszont eszem ágában nincs az általad említett módon felülmúlni, vagy megölni téged. Abba nem lenne semmi, és sok értelme sem lenne.
- … Először is tartozom egy...sőt nem is egy bocsánatkéréssel.
~ Bocsánat kéréssel? Nem értem? Jogos amit tett. Megöltem a bajtársait, és logikusan ő megbosszulta. Az én hibám volt az, hogy nem voltam, és nem vagyok olyan erős, hogy győzelmet arathattam volna felette, azaz én gyengeségem, és nem az ő hibája, amiért bocsánatot kéne kérnie.
- …Tudom, hogy ezzel semmi nincs elrendezve, ennyivel ezt nem lehet letudni. Másodszor: Nem vagyok kapitány. Sőt nemsokára megszököm a Lelkek városából, és nem leszek shinigami.
~ Már mondandója első fele kicsapta az agyamban a biztosítékot, de ez már annyira sok volt, hogy nem is akartam hinni a saját fülemnek. Hisz ő az első osztag kapitánya, a főkapitány… Ez hogy lehet? A főkapitányt nem válthatják le? Vagy igen? Van ilyen is?... De ha ő nem shinigami többé? Akkor…… Nem hiszem el. Mi történik? … Először megtudom, hogy az akire felnéztem, akit ugyan úgy a bátyámmal tiszteltem, az egyszerűen hátat fordít mindennek, amit képviselt, amire felesküdött. Egyszerűen aznap este nem is tudtam már tovább aludni, mikor Adán eltűnt, elment Las Nonches-ből örökre, és már nem egyike az Espada-knak. Mondhatni nem találkoztam vele sokat, de lélekben ez teljesen összetört. Éreztem, hogy tartozom valahova, és ez egy csapásra megszűnik. Elveszettnek érzem magam, és most ez… Genni ezt vajon tudja? … Azt hiszem ezek után el tudom képzelni milyen lesz majd neki… sőt neki még rosszabb.
- … Harmadszorra pedig: Köszönöm... Bár elég hülyén hangzik, de mégis annyi köszönettel tartozom...Soha nem fogom tudni viszonozni. Hitomit 40 éve nem láttam ilyen boldognak. - kicsit bevörösödött a szeme... - Sokat gondolkoztam azon, hogy mit tennél vele. Már akkor köszönetet akartam mondani, mikor megtudtam, hogy életben hagytad. Ez furán hangzik, de így van. Én erre nem voltam képes... Genni kívülről elmesélte a történetet. Sosem hittem volna, hogy akár egy barátságos szó, vagy egy kedves hang szólítja meg rajtam kívül... Ennek ellenére, pont az az arrancar, akit én megöltem. Mondhatom, rohadt büszke vagyok a teljesítményemre... Szóval, nagyon köszönöm...
~ Azt hiszem, ha eddig nem is, de most tényleg elakadt a szavam, és egy hatalmas csomó lett a torkomban. Amint Genni mondott, hogy megviselte a kapitányt az, hogy megölt, az most már teljesen bizonyossá válik. Megcáfolhatatlanná. Nem is hiszem, hogy abban a kapitányban, aki ellen harcoltam ennyi érzelem van. De azt sem hittem volna, hogy ez a személy hálálkodni fog nekem, és köszönetet mondani, azért, melyet én magamban saját gyengeségemként könyveltem el. Marja a bűntudat, és mindent a saját fejére olvas. Mely részben igaz is, de a Shinigami-k nem szokták ennyire a lelkükre venni, ha megöltek egy Arrancar-t. Ha meg az túléli, vagy valamilyen módon újjá éled, akkor azt mondják, hogy már megint egy újabb meló, vagy megint a halálba kell segítenem. Viszont Ken teljesen más volt…
- …És a Hitomi kedvéért ma kérlek annyira ne utálj. Tudom, hogy nem lenne szabad ilyet kérnem, de nem akarom tönkretenni szegény lány életét. Ki tudja, lehet nem látom többet, úgy akarok elválni tőle, hogy még mosolygott, nem pedig sírt.
~ Akkor Genni semmit nem tud a tervéről, talán én vagyok az egyetlen, akinek ezt így előtte elmondta. Bár nem jelentek e szemszögből veszélyt rá, hisz nem fogok a Lelkek Világába szaladni, hogy a főkapitány meglép. Sőt inkább nekem kéne meghúznom magam, hogy engedély, meg minden nélkül két Shinigami-val találkozok. … Meg lehet, hogy még se annyira különböznek? Hisz a kapitány is most azt kérte, hogy tegyem félre minden rossz érzésemet vele kapcsolatban.
- Fránya allergia...
Próbálta volna leplezni az elérzékenyülését. Tényleg álmomban nem gondoltam, hogy ez az ember ilyen lehet. Most konkrétan azt sem tudom, hogy ezek után mit mondhatnék. Elszégyelltem magam, majd lesütött szemmel egy kicsit elfordultam.
~ Komolyan ezek után mit kellene neki mondanom? Itt olyanokat mond nekem, melyeket részben el sem hiszem, hogy ilyen van, részben nem lehet mit felelni rájuk. Most üvöltsem le a fejét, vagy próbáljam megölni? Most mégis mihez kezdjek. Tudtam, hogy a vele való találkozó nem lesz egy séta galopp, de hogy a szavai ennyire megviselnek, azt álmomban sem gondoltam.
- Akkor ha mindent elmondott, akkor tudod, hogy szívbaj nélkül megöltem volna. Mikor befutott, akkor egyszerűen el akartam menni, viszont a neve és a kérdése alapján eldöntöttem, hogy a bosszúm részeként fogom felhasználni. Megölöm, hogy ezzel mérhetetlen fájdalmat okozzak neked, de az ő halála csak a bosszúm egy része lett volna.
~ Úgy döntöttem nem köntörfalazok neki, ha már ő őszinte volt, akkor én is az leszek.
- Majd mikor lehetőségem lett volna, akkor azt nem használtam ki. Van egy olyan rossz szokásom, hogy akit méltónak tartok, azt életben hagyom, persze ez nem mindenkire igaz. Sőt Hitomi esetében végkép. Viszont nem tettem meg. Ezt pedig saját gyengeségemnek könyvelem el. … Olyan kedves volt hozzám, és kis naiv. Nem gondoltam volna, hogy egy Shinigami-t akár még ha egy kicsit, de megkedvelek. Több alkalmat is elszalasztottam, és végül már képtelen voltam megtenni, azt melyet célul tűztem ki. Hitomi olyan valamit vált ki belőlem, hogy attól teljesen megbolondulok, és ha utána gondolkozom, akkor az mondom, hogy tiszta hülye voltam. Ahogy erre az egészre igent mondtam, ahogy csak eljöttem, mikor egész végig rágtam magam. … Talán lehet, hogy nem vagyok normális. Lehet, de furán jól érzem magam. Már most, hogy a nyakamba ugorva fogadott. … Illetve nem gondoltam volna, hogy a szavaid meglepnek, vagy megingatnak. – néztem a szemébe – Mérget vettem volna, hogy első dolgod a történet hallatta után, hogy Las Nonches-be gyere, és ha a föld alól is kell előszedned, akkor is eljössz, és megölsz. Illetve ezt az alkalmat egy tökéletes terv részeként megszervezed, hogy végezhess velem. … Hisz megsebeztem, és majdnem megöltem azt, akit szerintem húgodként szeretsz. … Nem is csodálkoztam volna, ha úgy jöttél volna, hogy előrántod a kardodat, és megpróbálod lemetszeni a fejemet … Hisz mi vagyok? Egy pusztítandó szörnyeteg, aki Arrancar mivoltja miatt hasonlít csak egy emberre. … De saját mivoltomnak is szégyene vagyok, mert nem öltem meg … majd unszolásra egy barátságos találkozóra eljöttem. … Lényem miatt is talán örültem volna, ha dühösen megpróbálsz majd megölni. … Viszont egyben gyáva is, mert az újabb esélyemet nem akarom magamtól eldobni, még akkor sem, ha ilyen módon is lett. … - hatás szünet, és egy nagyobb levegő vétel után folytattam – De nem könnyű ám engem megölni. – néztem kicsit kihívóan ismét a szemébe – Ugyan úgy ne hidd, hogy olyan könnyen odaadnám az életem, vagy ilyen szánalmas ajánlatként elvegyem a tiédet. Meg akarok küzdeni veled, úgy hogy mindazt átérezd, mit én éreztem. Erősebb leszek, és a földbe foglak döngölni. – mutattam rá - … Ebből a célomból nem adok alább … - leengedtem a kezemet, és lesütöttem a fejemet – Viszont most kérésedre, és Genni kedvéért eljátszom a szerepemet. De ne hidd, hogy bízni fogok benned, vagy le tudsz beszélni a célomról. ... Két embert akarok túlszárnyalni, legyőzni, és megölni. Tudom szörnyű célok, de én csak egy ilyen kegyetlen Arrancar vagyok, szinte már túl sok emberi érzéssel, melyek gátolnak. … Akkor így megfelel?... Ex-Kapitány?
Nyújtottam felé a karomat, hogy így fogadalmat tegyek. Nem fogom Hitomi-nak elárulni a tervét, és igyekszem boldognak látszani, hogy azt higgye, hogy mikor kiléptem a Gargantana-ból akkor felhagytam minden célommal. Nem volt semmi ördögi sem a szememben sem a szavamban, teljesen komoly voltam. Azt hiszem, ha ő tiszta lapokkal játszik, akkor én is úgy fogok. Majd Genni a fejemre olvassa mint ahogy szokta, hogy csalás. … Azt hiszem úgy sincs más dolgom, így még talán jól is érezhetem magam. De érdekel, hogy a kapitány vajon belemegy ebbe vagy sem? Vagy éppen most próbál vajon megölni majd?

A kapitány...pontosabban a volt kapitány elküldött, hogy keressem meg azt a helyet, ahol letelepedhetünk. Erről meg is feledkeztem... Valami olyasmi hely kell, ahol kevés ember van. Gyanakvóan összeszűkült a szemem, és körbenéztem. Nem láttam semmit, de nem messze tőlünk volt egy ruha butik. Szóval kicsit messzebb kell mennünk.
-Na, akkor gyerüünk!!-mondtam, és mint egy hegymászó, elindultam a kockás terítővel távolabbra, ahol minden nyugis, nagyon kevés ember van, és alkalmas arra, hogy 3 ember együtt kajáljon. Háhá, én vagyok a legjobb felfedező a világoon! 10 perc gyaloglás után megtaláltam a helyet. Gyönyörű volt a fű, a víz nagyon tiszta, és ráadásul emberek sincsenek. Hátranéztem, de Ken és Eliana helyén 2 hangya állt. Néztem, és rájöttem, hogy azok nem hangyák! Azok Elianáék, csak messze vannak. Hogy el tud szaladni az idő.
~Innen nem úgy néz ki, mintha nagyon verekednének, tehát egyenlőre még rendben vagyunk. De vajon miről beszélgetnek? Remélem nem sértegetik egymást semmivel... Na mindegy, megtaláltam a helyet, szóval szólok nekik~ Ezeken elmélkedtem, és hamar igazat adva magamnak, elindultam vissza hozzájuk. Reméltem azt is, hogy nem valami nagyon mély beszélgetést szakítok meg, elvégre az elég ciki... Lassan haladtam, elég sokat mentem, és engem ez kimeríít. Nem szeretek készülődni, mindig Ken csinál mindent, és 60szor leellenőriz mindent, hogy semmi ne maradjon ki. Borzasztó idegesítő tud lenni, főleg mostanában, hogy semmi dolga nincs. Elég sokat jár el sétálni, csak mindig félek, hogy esetleg...nem...nem fog visszajönni. Jajj, erre még gondolni sem akartam, legalábbis abban a percben nem. Nem azért jöttem, hogy ilyeneken gondolkozzam, hanem azon, hogy 2 ember között valamennyire eltöröljem a haragot...
...Hosszú gyaloglás után végre visszaértem hozzájuk. Örömmel tapasztaltam, hogy mindenkinek megvan minden testrésze, senkiből nem ömlik vér, és senki nem kiabál senkivel. Ez egy jó kezdet! Csak a nagy gyalogtúrában elfáradtam, ezért rátehénkedtem a teherhordó ex-kapitány hátára, aki ettől majdnem összeesett, de sikerült megállnia az utolsó pillanatban. Színész tehetségem ismét megmutattam.
-Megtaláltam a helyet, csak hát van egy kis gond. Keeee~n, úgy elfáradtam, nem vinnél el te engem is odáig?-kérdeztem tündéri szemekkel, és reménykedtem a sikeremben.

Sok mindenre számítottam, azonban arra nem, hogy nem fogok egy oltári leszidást kapni... Szóval akkor még talán jól is állok. Na, nem mintha azért sokminden változott volna közöttünk.
-Akkor ha mindent elmondott, akkor tudod, hogy szívbaj nélkül megöltem volna. Mikor befutott, akkor egyszerűen el akartam menni, viszont a neve és a kérdése alapján eldöntöttem, hogy a bosszúm részeként fogom felhasználni. Megölöm, hogy ezzel mérhetetlen fájdalmat okozzak neked, de az ő halála csak a bosszúm egy része lett volna.-tudtam, hogy ez volt az egyik ok, ami miatt harcoltak.
-Majd mikor lehetőségem lett volna, akkor azt nem használtam ki. Van egy olyan rossz szokásom, hogy akit méltónak tartok, azt életben hagyom, persze ez nem mindenkire igaz. Sőt Hitomi esetében végkép. Viszont nem tettem meg. Ezt pedig saját gyengeségemnek könyvelem el. … Olyan kedves volt hozzám, és kis naiv. Nem gondoltam volna, hogy egy Shinigami-t akár még ha egy kicsit, de megkedvelek. Több alkalmat is elszalasztottam, és végül már képtelen voltam megtenni, azt melyet célul tűztem ki. Hitomi olyan valamit vált ki belőlem, hogy attól teljesen megbolondulok, és ha utána gondolkozom, akkor az mondom, hogy tiszta hülye voltam. Ahogy erre az egészre igent mondtam, ahogy csak eljöttem, mikor egész végig rágtam magam. … Talán lehet, hogy nem vagyok normális. Lehet, de furán jól érzem magam. Már most, hogy a nyakamba ugorva fogadott. … Illetve nem gondoltam volna, hogy a szavaid meglepnek, vagy megingatnak.-megingatták? Nem akartam elhinni, amit hallok... A szavaim megingatták... Ha mondjuk egy 10 pontos skálán kellene bejelölni, hogy mennyire nem szívlel, akkor eddig valószínűleg 11 pontra tenném valahova... Most azonban kicsit úgy éreztem, mintha csak 10. lenne...
- Mérget vettem volna, hogy első dolgod a történet hallatta után, hogy Las Nonches-be gyere, és ha a föld alól is kell előszedned, akkor is eljössz, és megölsz. Illetve ezt az alkalmat egy tökéletes terv részeként megszervezed, hogy végezhess velem. … Hisz megsebeztem, és majdnem megöltem azt, akit szerintem húgodként szeretsz. … Nem is csodálkoztam volna, ha úgy jöttél volna, hogy előrántod a kardodat, és megpróbálod lemetszeni a fejemet … Hisz mi vagyok? Egy pusztítandó szörnyeteg, aki Arrancar mivoltja miatt hasonlít csak egy emberre. … De saját mivoltomnak is szégyene vagyok, mert nem öltem meg … majd unszolásra egy barátságos találkozóra eljöttem. … Lényem miatt is talán örültem volna, ha dühösen megpróbálsz majd megölni. … Viszont egyben gyáva is, mert az újabb esélyemet nem akarom magamtól eldobni, még akkor sem, ha ilyen módon is lett. … De nem könnyű ám engem megölni.-hát erre rájöttem. De én többet nem fogom megpróbálni...-Ugyan úgy ne hidd, hogy olyan könnyen odaadnám az életem, vagy ilyen szánalmas ajánlatként elvegyem a tiédet. Meg akarok küzdeni veled, úgy hogy mindazt átérezd, mit én éreztem. Erősebb leszek, és a földbe foglak döngölni.-ennél egy kicsit elmosolyodtam. Milyen csodás...mindenkiben vannak emberi érzések. Sajnos bennem túl mélyek. -Ebből a célomból nem adok alább …Viszont most kérésedre, és Genni kedvéért eljátszom a szerepemet. De ne hidd, hogy bízni fogok benned, vagy le tudsz beszélni a célomról. ... Két embert akarok túlszárnyalni, legyőzni, és megölni. Tudom szörnyű célok, de én csak egy ilyen kegyetlen Arrancar vagyok, szinte már túl sok emberi érzéssel, melyek gátolnak. … Akkor így megfelel?... Ex-Kapitány? -mit mondhattam volna? Persze, hogy megfelelt, azonban csak a kezem adtam neki, nem beszélek feleslegesen. Leengedtem a kezem, és Genni is megérkezett. Mikor bejöttek az álcázott nyögések, már tudtam, hogy valamit csinálnom kellesz... És igazam volt, mert a kölyök rám nehézkedett, és elkezdte mondani a magáét.
-Megtaláltam a helyet, csak hát van egy kis gond. Keeee~n, úgy elfáradtam, nem vinnél el te engem is odáig?-mondta gyönyörű szemekkel.
-[i]Szó se lehet róla... Én viszem ezt a nagy tatyót, és nekünk is el kell sétálni oda, szóval engem ugyan úgy megerőltet az út, mint téged. Na, vezess, merre van az a hely?-mondtam neki, de láttam rajta, hogy nem nagyon tetszett neki, amit mondtam, de hát, én ezt pont leszarom a jelen pillanatban. Najó, azért nem teljesen, de hát na, én cipekedek, akkor ő is tud jönni a saját lábán! Féltem, hogy kínos csend ülepszik majd a társaságra, de még nem akartam megszólalni... Megvárom, ki lesz az első, aki kinyitja a száját, és beszélni fog, aztán sorban mindenki csatlakozik... Vagyis remélem, hogy mindenki csatlakozik.

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~

A mondandóm után, mely talán még duplája is volt az övének, nem felelt, nem ellenkezett, és jóformán nem is mondott semmit, hanem kezét nyújtva kezet fogtunk az egyességre. Kicsit furcsállottam, ismét lesütöttem a szememet, és részben kicsit elszégyelltem magam, bár nem értettem, hogy egész pontosan miért? A hosszabb kínos csend kiküszöböléseként megérkezett Genni is, aki időközben eléggé elcsatangolt, majd visszatért, és mintha a maratoni távot futotta volna le a táskával megrakodott Ken-re támaszkodott.
- Megtaláltam a helyet, csak hát van egy kis gond. Keeee~n, úgy elfáradtam, nem vinnél el te engem is odáig?
Rebegtette meg szempilláit, és nyájasan nézte, mintha Ken-nek kutya kötelessége lenne még őt is cipelni, csak formalitásból kérte volna meg, és eljátszott a hősi szenvedést, mintha tényleg már napok óta sétálgatott volna.
- Szó se lehet róla... Én viszem ezt a nagy tatyót, és nekünk is el kell sétálni oda, szóval engem ugyan úgy megerőltet az út, mint téged. Na, vezess, merre van az a hely?
Ellentmondást nem tűrően rendre utasította a lusta kisasszonyt. Illetve készen állt arra, hogy elindulhassunk a Genni által kinézett hely felé.
- Azt hiszem mindent megbeszéltünk, és nyugodtan elindulhatunk, - mondtam rásandítva Ken-re - ...gondolom rendesen kifáradtál, és megéheztél Genni. – mondtam nyájasan mosolyogva – De eszedbe ne jusson… Én sem viszlek a hátamon! – már csillogott a lehetőségre a szeme, de gyorsan lecsaptam – Mit szólnál, ha versenyeznénk? – Ken-nek rögtön odadobtam a szendvicseket, hogy még egy kis pluszt cipeljen – Aki elsőnek ér oda, az ehet először a legfinomabb kajából, amit Ken készített. … Na mit szólsz hozzá? – szinte meg sem várva a választ – Egy… Ken majd gyere utánunk – szóltam mosolyogva hátra neki – Kettő – sunyi mosoly ült ki az arcomra – HÁROM!
Nem is érdekelt, hogy Genni elindult e velem, de milyen éhenkórász, biztos, hogy nem hagyja ki a lehetőséget. Még akkor sem, ha megjátssza a hősi halottat. Bár nem tudom, hogy valami édességet-e, mert azt Genni a felsorolásba ha jól emlékszem, akkor nem említette. Nem baj, Sonido-val is rásegítve már biztosra mondtam a győzelmet, bár magam sem tudtam meddig kell szaladni. De remélem Genni valami csendes, emberektől távoli szép helyet nézett ki nekünk.
- Ken lesz biztosan a borravaló – hangosan, csukott szemmel, vidáman szóltam hátra, hogy az utolsó is meghallja.
Tulajdonképpen részben vidám voltam, de az, hogy Ken csak így simán belement, és nem is mondott semmit, az elszomorított.
~ Talán legbelül vártam valamit? A földbe döngöltem végül is, így mit várok? A szeméből nem olvastam ki semmit, így szerintem ha már ezt felajánlottam, akkor egyszerűen belement és kész. Nem kérdezősködött, nem faggatott, nem kérlelt, nem mondott ellent, és semmivel nem próbált meggyőzni. Nem felelt, és más sem árult el semmit. Ez aggasztott. De mégis mit hittem? Hogy mondani fog ezek után valamit? … Csak játszom a szerepemet, és kész … A boldog pillanat csak egy mulandó illúzió, mely néhány percig gondtalanságot mutat. … Minden csak színjáték… De legbelül félek, hogy nem tudom majd meg eme illúzió mögött a valóságot. … De mit várok, vagy vártam? Bolond vagyok …
Csak futottam, de most már mintha űztek volna, mintha magammal is versenyeznék, nem csak egy kis kajáért… Mintha az árnyékomat akarnám legyőzni… Nem tudom mi van velem. Így jobban belegondolva azzal a kézfogással értem úgy Ken-hez, hogy nem ütöttem meg, nem próbáltam sérülést okozni neki. A keze meleg volt, és a határozott, erős, de mégsem túl szorosan fogta meg az enyémet. Elbambultam saját gondolataimban. talán már rég túlfutottam a kiszemelt helyen. De csak utánam kiált valamelyik. Kicsit rosszul eset, hogy azokra a szavakra íj könyörtelenül feleltem, hisz ő még el is érzékenyült, és meg a szívében levő kést megforgattam még kétszer. … Visszamennék a szobámba és össze kuporodnék, ahogy eddig voltam.
~ De most mit mondtam volna mást? Nem az a célom, hogy végezzek vele? Akkor meg? Miért mennék haza bőgni? Nem mondtam semmi olyat, melyet nem gondoltam volna komolyan.
Csak futottam és futottam, és mintha a teret és a hangokat teljesen kizártam volna. Csak futottam előre és előre.
~ Nem értem saját magamat… Túl kedves… – villant be Hitomi arca – Túl fájdalmas .. – Ken arca – Mi van velem? … Miért vagyok egyáltalán itt. Nekem nincs itt helyem … Én ilyet meg sem érdemlek. … Hisz gyilkos szörnyeteg vagyok.

Ken csak mogorván nemet mondott. Jajj, mit is vártam a szegény fejétől... Egyáltalán rá lehet bízni valamit? Wáhh, szégyen. A másik lehetőség Eliana volt, szóval igyekeztem szemeimmel kérlelni.
-Azt hiszem mindent megbeszéltünk, és nyugodtan elindulhatunk, gondolom rendesen kifáradtál, és megéheztél Genni.-ekkor helyeslően bólogattam, csak hát nem ez volt a mondat vége.-De eszedbe ne jusson… Én sem viszlek a hátamon!
-Óóó, ez igazságtalansáág!-vágtam rá nyavalyogva. De hát persze, Eliana tudja, mi kell a gyereknek!
-Mit szólnál, ha versenyeznénk? Aki elsőnek ér oda, az ehet először a legfinomabb kajából, amit Ken készített. … Na mit szólsz hozzá?
-Igeeen, igenigenigen akaroooom!-pattogtam örömömben, ő pedig ezt hallva és látva a szendvicseit odalökte Kennek, és mondta neki, hogy majd jöjjön utánunk. Visszaszámolt. 3-ra úgy kilőtte magát, mint a villám. Hátraszólt egyszer de nemigazán értettem, hogy mit is mondott. A végén mintha kicsit megváltozott volna... Mintha menekülne
~ Na majd teszek én róla, hogy legyen miért menekülnöd...~ Gonosz mosolyt villantottam, és teljesen begyorsítottam. Mikor utólértem, ráugrottam, mint egy tigris, aki éppen vadászik. A puha fűben pördültünk néhányat, de nekem nemigazán volt fájdalmas. Pont arra a helyre értünk, amit én kiszemeltem magamnak. Végülis szerencsésen megúsztam a fetrengést, mert én kerültem felülre, de mikor láttam, hogy Eliana nemigazán kap levegőt alattam, legurultam róla. Persze lihegtem, rohadt gyorsan futottunk.
-Meg is...érkeztünk...huh... Wáá, ez nagyon jó volt!! >.< De én megéheeztem. Ken is pár másodpercen belül ideér...-nyögdécseltem, közben feltápászkodtam, és kezet nyújtottam a mellettem fekvő személynek, ééés vártam a kajáát.

Hitomi minden reménye elpárolgott a cipelés terén. Azonban arrancar ismerősünk mégis feldobta a kedvét. Elmosolyodtam, mikor idelökte a szendvicseit, és versenyre hívta a kis lustit. Na, én ekkora súlyokkal nem versenyzek baszod... Vigyázz-kész-rajt, és már futnak, mint akiket kergetnek.
~Vajon ezt is csak megjátssza? Ennyire élethűen...? Vagy ez igazi? Nem tudom... Bizonytalan vagyok... Hogy lehetek én bizonytalan? Kapitány voltam, akkor meg miért? Mindegy... Ez biztosan nem színjáték...~ Könyveltem el magamban, azonban feltűnt a végén, hogy Eliana már nem csak szórakozásból fut... Hanem úgy, mint aki tényleg menekül. Genni persze lekapta, gurultak pár métert. Elmosolyodtam, és lassan elindultam utánuk. Persze csak az indulás volt lassú. A köztünk levő távot egy shunpo-val tüntettem el. Elég hamar odaértem, még így a cuccokkal is.
-Ez az a hely, Hitomi?-meg sem várva a válaszát leraktam a cuccost a klasszikus kockás terítőre. Tényleg jó nagy volt... SImán ráférünk hárman, sőt akár négyen is. Szóval, leraktam a tatyót, és megnyomkodtam párszor a vállam, mert kicsit elnyomta a hátizsák. No de, most hagyjuk ezt.
-Na, hát én azt mondom, kezdjük a levessel. Legalábbis szerintem...-kivettem három tányér levest, hogy mindenkinek jusson. Zavartan Eliana felé fordultam
-Nos, nem tudom, hogy mennyire szereted... Remélem ízleni fog, én csináltam. Ha nem ízlik, akkor...ööö...van más is...-mondtam, csak a végén kicsit elpirultam. Valahogy mindig nehezen tudtam megszólalni. Kicsit zavarban voltam, de nem tudom, hogy miért... Soha senki nem volt még rám ilyen hatással, akkor ő még is miért...

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~

Hitomi egy elég brutális módon zökkentett ki esztelen futásomból, és mély gondolkozásomból. Egyszerűen rám vetette magát, mint tigris a zsákmányra. Természetesen az ilyen jellegű támadásra egyébként sem lettem volna felkészülve, így mindketten elestünk, és pár méter gurulás után csak megálltunk. Természetesen formám szerint én kerültem alulra, és a só zsák pedig felülre. Egyrészt zavarban voltam, mert mély gondolataimból rántott ki, és a pozíció sem az a hú de jó. Természetesen nem ezek miatt volt piros a fejem, hanem ráült a hasamra, és nem nagyon kaptam levegőt. Végül csak lekászálódott rólam.
- TE MEG AKARSZ ÖLNI?! AKÁR A VIZSBEN IS LANDOLHATTUNK VOLNA! EGYÁLTALÁN VÉGIG GONDOLTAD, AMIT CSELEKEDTÉL! - közben egyik kezemmel fogtam a fejelemet, mintha bevágtam volna.
Ezután kicsit dühösen lihegtem, de köszönettel tartozom neki, mert ha nem veti magát rám, akkor tényleg akár körbefutom a bolygót.
-Meg is...érkeztünk...huh... Wáá, ez nagyon jó volt!! De én megéheeztem. Ken is pár másodpercen belül ideér...
Kicsit körbenéztem. Tényleg egy csendes, nyugodt, és szép környék volt, amit Hitomi kiszemelt nekünk. Csillogó tiszta víz, szép dús, illatos fű. Mondhatni képzelni sem lehetett volna szebbet.
- Bár amennyire felpakoltuk… - kicsit gonoszul elmosolyogtam, mert jól esett még egy kis cuccot felpakolni az egyébként is jól felcuccolt kapitányra – De mivel én voltam alul, így én értem ide először, így enyém a nyeremény is.
Genni azonnal bevágta a sértődött arcot, mert végül is a gurulással egyszerre értünk ide, így jóformán egyikünk sem győzött. Tényleg néhány perc múlva Ken is ideért, ő egy Villámlépéssel letudta az egészet.
-Ez az a hely, Hitomi?- kérdezte, mikor ide ért.
Genni erősen bólogatott, én meg arra gondoltam, hogy ezt ki is kikövetkeztethette, hisz ugyebár nem futottunk tovább, pedig a tét már eleve csábító. Jóformán a hatalmas cuccot ledobta, majd a terítőt lehelyezte , majd ráült, közben gondolom sajgó vállát dörzsölte. Genni-be mintha a villám belecsapott, helyezkedett el a leterített kockás plédre, és mint aki be van sózva várta már a kaját, és még szélesebb mosoly ült ki az arcára, mint eddig. Én szépen lassan mentem oda, halvány mosollyal, és ültem le én is. Tényleg hatalmas volt a pléd, szerintem még további két ember is simán ráülhetett volna. Na persze nem olyanok, akik egymagukban képviselnek három főt is.
-Na, hát én azt mondom, kezdjük a levessel. Legalábbis szerintem...
- Ha az a legfinomabb… - gonoszul Genni-re mosolyogtam – Akkor én kérem az első tányért.
Ken ki is vette a három tányért, és azt az edényt, melyben az említett leves volt. Mindenki kapott, de persze Genni-vel viccelődve kicsit tolongtunk az első tál levesért. De mindegy volt, hisz Ken rögtön adta is a másikat. Azt is mondhatnám, hogy okos enged, szamár szenved, meg úgy is a kiskölyöknek legyen már igaza.
Miután már mindenki megkapta a maga teli tányérját, Genni azonnal neki is látott enni. Viszont Ken felém fordult, és mint aki zavarban lenne, mondta a következő szavakat.
-Nos, nem tudom, hogy mennyire szereted... Remélem ízleni fog, én csináltam. Ha nem ízlik, akkor...ööö...van más is…
A végén mint egy kisfiú elpirult. Bár kicsit furcsállottam ezt, tőle nem ilyet szoktam meg. Először az elérzékenyülés, majd most az elpirulás. Mintha nem is ugyan azaz ember lenne. Bár egyben bennem volt, hogy egy mozdulattal egy apró méreggel fűszerezte meg az étkemet, de csak ne gondoljunk ilyesmire, hisz maga mondta, hogy szeretné, ha ez az egész jól végződne. Így nyugodtan megkóstolhatom.
- Biztos nagyon finom lehet. – komoly arckifejezésből egy kedves, nyájas mosollyal az arcomon feleltem – Genni mondta, hogy már kóstolta, és szerinte finom lett, akkor csak nem lehet olyan rossz. ... Akkor jó étvágyat mindenkinek!
~ Bár ki tudja? Hisz ugyebár Ken nem a kis konyhatündérnek képzeli el az ember. Sőt inkább az a férfi, akit inkább lefizetnek, csak tűnjön le a konyha közeléből. Meg így elképzelve… – Ken egy fehér köténnyel, rajta egy hatalmas szívvel, melyre az van ráírva, hogy „Szeretek főzni”, egy hatalmas kuktasapka a fején, melyből fülei kilógnak, és Zanpakto-jával úgy vágja fel a húst, hogy az már szeleteléskor megsül – Elég vicces látvány lehet.
Természetesen a tányér mellé egy szép kanalat is kaptam, és két személy árgus nézése közepette kellet megkóstolnom a levest. Nem szoktam hozzá, hogy akár egy személy is nézi, ahogy eszem. Jó Rodrigez-zel az ebédlőben, kajálás közben beszélgettem, de az egy ember, és nem is nézte ennyire, hogyan veszem az ételt a számba.
Előítélet nélkül vettem be a számba a kanál levest. Ízlelgettem, megrágtam, majd lenyeltem. Álmomba nem gondoltam, hogy Ken ilyesmit összehozhat. Nem hogy egészen ehető volt, de viszonylag finom is.
- Nincs vele semmi gond. Sőt egészen finom is, bár őszintén nem nagyon tudlak elképzelni a konyhában Ken. Te szoktál sütni-főzni? … Bár Genni-t inkább tudnám elképzelni a konyhában – mondtam őszintén.
~ Bár Genni, a viháncolós, kapkodó kislány, a kések, a forró olaj közelében… Pluszba vágna egy kis húst, majd leforrázná a kezét, vagy szeleburdin odaégetné az egészet. Sőt só helyet cukrozná az ételt. … Őszintén Genni sokkal ijesztőbb látvány lenne a konyhában, mint Ken. Bár lány létére az ember inkább őt képzelné el…
- Kérdezhetek valamit Ken? – Mintha eddig nem azt tettem volna. – Mi a története a szemfedődnek?
Lehet, hogy most kínos témát érintettem, sőt nem lehet, hanem biztos. Ezért gyorsan hozzátettem.
- De nem muszáj rá válaszolnod, ha nem akarsz.
De mégis érdekelt, hogy tényleg elvesztette a szeme világát, vagy csak egyszerűen macsónak akar látszani ezzel a szemfedővel. Vagy akár mi is lehet. Magam sem értem, de érdekel, hogy mi lehet ez a rejtély.

Wíjj, imádok futni! Főleg Elianával, mert ő jó gyors! Ken ellen nincs esélyem... Ő lép kettőt és már a célban van, én meg el sem indultam... Mindig csal!! Eliana azonban nem, mert ő rendes. Persze nem tetszett neki, hogy rávetettem magam, dehát akkor meg nem állt volna meg. Én meg hülye azt hittem, hogy én nyertem. De neem, Eliana kijelentette, hogy mivel ő került alulra, ezért ő kapja az első tányér levest! Hát nem szörnyű, mindenki ellenem fordul... De persze én nem hagytam ám magam, kiharcoltam magamnak. Hát, de ilyenek a gyerekek. Azonban feltűnt, hogy Ken mindig, mikor Elianához szól, kicsit zavarba jön. Na, ez már nem az én dolgom...
-Genni mondta, hogy már kóstolta, és szerinte finom lett, akkor csak nem lehet olyan rossz. ... Akkor jó étvágyat mindenkinek!-mondta az arrancar társunk. A baj csak az, hogy Ken erről nem tudott... Nem mertem felé fordulni, éreztem szúrós szemét az oldalamon... Loptam egy kanalat nagy zavaromban, és elkezdtem enni. Nekem ízlett, de én tudtam, hogy milyen az íze. Inkább Eliana reakciójára voltam kíváncsi. Néztem, nagyon figyeltem minden mozdulatát.
-Nincs vele semmi gond. Sőt egészen finom is, bár őszintén nem nagyon tudlak elképzelni a konyhában Ken. Te szoktál sütni főzni? … Bár Genni-t inkább tudnám elképzelni a konyhában -engeeem? Látta volna az ex-keptönt beöltözve... Szerintem még most is röhögne. Én mindenesetre majdnem félrenyeltem a levest, mikor eszembe jutott.
-Engem? Ugyan... Én a szendvicseket is az irodámban csináltam. Képes lennék felgyújtani egy konzervnyitóval a konyhát. Meg is csináltam egyszer....-sütöttem le a szemem, mert eszembe jutott, hogy mekkora galibát okoztam. De szórakozni jöttem, tehát hamar kivertem a fejemből. Ismét lenyomtam a levesből pár kanállal, azonban megállt a kezem, mikor Eliana kérdését meghallottam.
-Kérdezhetek valamit Ken? Mi a története a szemfedődnek?-kicsit megijedtem. Vajon a velünk kajáló férfi elmondja neki? Eddig tudtommal még csak én tudom a történetét.

Mindketten hajlandóak voltak megkóstolni a levesem. És közben az is kiderült, hogy egy bizonyos hadnagy már nem először eszik belőle. Legszívesebben adtam volna neki egy szépet a fejére, de azért mégsem vagyok én olyan gonosz.
-Nincs vele semmi gond. Sőt egészen finom is, bár őszintén nem nagyon tudlak elképzelni a konyhában Ken. Te szoktál sütni-főzni? … Bár Genni-t inkább tudnám elképzelni a konyhában -elmosolyodtam. Közben Genni is megszólalt.
-Engem? Ugyan... Én a szendvicseket is az irodámban csináltam. Képes lennék felgyújtani egy konzervnyitóval a konyhát. Meg is csináltam egyszer....-válaszolt helyettem, de én nem hagytam annyiban, én is válaszoltam.
-Hát...igen szoktam. Főleg magamnak főzök. De csak ilyen klasszikus kajákat, a túlbonyolult ételekkel nem vagyok jóban.-mondtam, közben ettem pár kanállal - Amúgy szeretem csinálni, megnyugtat, mikor nem kell 600 helyre figyelni.-mondtam ismét. Azonban a következő kérdésre nem számítottam.
-Mi a története a szemfedődnek?-hirtelen megálltam. Mintha megdermedtem volna. Ismét eszembe jutott az a nap...
-De nem muszáj rá válaszolnod, ha nem akarsz.-komoran néztem magam elé, és hátranyúltam, hogy kikössem a szemfedőm. Közben magyaráztam.
-Van pár dolog, amire nem vagyok büszke. Pontosabban pár dolog, amit nagyon szégyellek.-levettem a szemfedőm, de a hajam a szemembe lógott, és nem lehetett belőle semmit látni.-Ez az egyik közülük...-kisepertem szememből a hajam. A szemem csukva volt, és volt rajta egy vágás. Mellette égésnyomok. Azt hiszem, ebből Eliana rájött, hogy mi történt, de felvilágosítottam.
-Látok... megvan a szemem. De utálom...ha kinyitom, akkor egyből szégyenérzetem lesz, pedig rengeteget segítene harc során.-mondtam továbbra is halálkomoly hangon-Tudod, hogy mi történt vele?-kérdeztem, de tudtam, hogy nem tudja, ezért elmondtam-Az ember, akiben legjobban megbíztam, megvágott egy bizonyos karddal... És tudod mi a kard neve?-újabb kérdés. Felemeltem a fejem és kinyitottam a szemem. Az ép látószervem sötétbarna. Mellette furán nézett ki a másik, ami vörös volt. Olyan, mintha izzana...- Shiroi Ryu...-mondtam ki saját kardom nevét. Láttam a szemén, hogy meglepődött.-Ez a bizonyos barát lemásolta a kardomat. Persze teljesen nem sikerült neki, és a bankai-t nem tudja használni. A képessége ugyan az, mint az enyém, csak ez nem éget kapásból porrá, hanem örök életre szenvedést okoz. Még most is ég...-mondtam, és ismét lehajtottam a fejem, visszaraktam az eyepatch-em. Sajnos pont a jobb szemem sérült meg, pedig azt mindig is jobban szerettem, mint a balt... De így jár az, aki megbízik egy szemétládában...
-De szerintem most hagyjuk ezt a témát. Hitomi, amúgy elárulnád, miért ilyen nagy a táska? Ennyi kajának ez túl nagy... Volt kisebb is, miért nem azt adtad?-kérdeztem, és mikor ránéztem, láttam, hogy lassan odébb kúszik, és kissé el is pirult. Benéztem a táskába, kutattam, kutattam, hát mit találok bent? Egy gitártok... Gyilkos pillantást vetettem a hadnagyra.
-Remélem, hogy nincs benne az, aminek benne kell lennie...-mondtam kicsit ingerülten. Kivettem, és már a súlyából rájöttem, hogy ebben bizony van gitár.
-A drága hadnagy engedelmével kérdeznék valamit... HOGY KERÜL EZ IDE??-üvöltöttem le szegény fejét, de mikor megláttam, hogy könnyezik, rácsaptam a pofámra.
~Hát gyerek, nyílván utálja, ha veszekszek rá...Fel kell vidítanom~ Elmosolyodtam
-Ha szólsz, hogy hozzam, akkor elhoztam volna magamtól is.-mondtam lágyan, bár ez nem volt teljesen igaz. Nem szeretek mások előtt zenélni. De legalább Hitomi könnyei felszáradtak. Elég hamar. Megsimogattam a buksiját, és leraktam a hangszert, majd Eliana felé fordultam.
-Bár szemtelen a kérdés, de felteszem...mondtam akadozó hangon.-Szerinted attól, hogy meghaltunk, hoztunk át valamit régi önmagunkból az új világunkba?-kérdeztem. Nagyon érdekelt ez a dolog, hogy ő mit gondol. Gyakorlatilag mindenki teljesen megváltozik, de mégis... Mintha lenne bennem valami a régi Kencsiből...