Genni ért végül a célba, és mikor én is odaértem, akkor Ken elmondta a végeredményt.
- Eliana vesztett, tehát Genni jut tovább. Akkor fújd ki magad, és ha készen vagy, szólj!
Persze figyeltem Ken arckifejezését, hogy mi véleménye van erről a malőrről, de nem láttam rajta semmit sem. Úgy tett, mintha nem látott volna semmit sem, pedig biztos vagyok benne, hogy igenis látta. Ahogy Genni sem vágta a fejemhez, hogy végül is csaltam, és így győzhetett, és nem is kérdezte, hogy miért is csináltam, hogy konkrétan besegítettem a célba.
Ken persze a két mondata után visszaült és kezébe vette a gitárját, és játszott rajta valamit.
Az embernek táncolni lenne kedve erre a zenére.
Én is leültem, bár sunyin próbáltam kifürkészni az arcokat, hogy ha más nem, akkor leolvassak valamit. De egyszerűen nem tudtam. Végül Genni felállt, és Ken elé állt, árnyékot vetve a fiúra. Egyértelműen jelezte, hogy készen áll az újabb körre. Ken lassan felállt, és mindketten odaálltak a rajtvonalhoz. Ginni teljesen izgatott volt, és látszott, ha törik, ha szakad ő fog előbb beérni. Én nem álltam fel, ülve indítottam el a futamot.
- 3…2…1… RAJT!
Ezzel el is indultak. Genni ugyanúgy kilőtt, mint ahogyan velem is, viszont Ken mintha csak ugrott volna, és jó pár méterrel Genni előtt volt. Persze Genni is rákapcsolt, mikor észrevette, hogy végül is Kapitánya jóval előtte fut. Persze Genni-nek sem kellet több rákapcsolt, és máris mellette termet. A táv második felét már fej-fej mellett futottak. Inkább Ken szaladt néha előre, hergelve, cukkolva a lányt, de Genni igyekezett beérni. Egyre inkább közeledtek a cél felé. Kicsit kezdtem arrébb húzódni az útból, mert amilyen lehet, hogy a célnál nem biztos, hogy meg állnak, vagy meg tudnak állni. Ginni valami oknál fogva direkt lemaradt Ken mögött, ezt furcsállta is a volt kapitány, ezért hátranézet, de ezáltal kicsit vesztett sebességéből. Genni erőt gyűjtve úgy ugrott ki, mint egy rakéta. Csak elsüvített Ken mellet, és jóformán állva hagyta őt. Így tehát Genni ért be előbb a célba.
~ Hagyta nyerni. Ha beleadott volna tényleg mindent, akkor simán előbb ért volna be. De hagyta. Lehet kicsit azért is, mert talán ez az utolsó nap, hogy örömet szerezzen neki.
- Hm…vesztettem – mondta Ken miután ő is beért, kicsit szárazon, majd elindult az itala felé - Gratuláljunk a győztesnek, Hitomi Aruyának!
Gratuláció nevében elkezdett tapsolni. Genni viszont kicsit le is hajtotta a fejét, arcáról semmit nem lehet leolvasni, csak egyszerűen csak ott állt. Ken is abbahagyta fokozatosan a tapsolást, és az arcáról is lefagyott a mosoly. Persze én is felálltam, és kicsit közelebb mentem, hogy megnézzem minden rendben van-e?
- Hi…to…mi….?
Hirtelen mint akibe a villám csapott ugrott hírtelen Ken nyakába. Ken persze erre nem számított, ahogyan én sem, és mind a ketten eldőltek. De Genni nem maradt sokáig Ken-en, hanem lefordult, és a fűben hemperegve kiabált.
- Nyertem, nyertem! NYERTEM!!!!!!
Ettől persze Ken és én is megnyugodtam. Én miközben persze futottak kitudtam fújni magam, de ők ketten tényleg izgalmas kis versenyt futottak. Tényleg jó volt nézni őket, meg most is. Teljesen mások, mint amilyen én vagyok. Egy napon nem lehet velük jóformán emlegetni. Vigyáznak, figyelnek a másikra, köztük egy szétszakíthatatlan kapcsolat van. Hiába tervezi Ken a jövőt, Genni szinte már hozzá tartozik, és ez fordítva is így van. Izgatottság volt a levegőben, emiatt a futóverseny miatt, de mégis olyan nyugodtság is, melyet már régen nem éreztem. Kicsit túl szép is, hogy igaz legyen.

Elfáradtam. Úgy éreztem magam, mintha eltalált volna egy meteor. Már nem bírtam mozogni. Legszívesebben megálljt parancsoltam volna magamnak, de valami nem engedte. Valami azt suttogta, hogy bírnom kell! Nem tudtam uralni a saját testem. Én mer feladtam a küzdelmet, de egy ősi ösztön mégsem hagyott nyugodni. Azt súgta -nem is súgta:Parancsolta, hogy mennem kell tovább. Aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy igaza van! Nem veszíthetek! Mindent beleadtam, testem minden porcikája azon volt, hogy még gyorsabban, még többet! Ken hol megelőzött, hol lemaradt, de a vége mindig az lett, hogy mellém került. Aztán, már alig pár méterre a céltól megelőzött.
~Nem, nem, nem, NEMNEMÉSNEM!!!~Minden létező erőt, ami eddig bennem felhalmozódott, hosszú életem során, tudtam, hogy most kell kiengednem. Itt az ideje, hogy kirobbanjon! A lábam gyorsabban szedtem, nagyobbakat léptem, és mindenem még jobban fájt. De már nem érdekelt más, csak az, hogy én érjek be hamarabb! Eddigi életem során nem történt még meg velem hasonló. Nem volt olyan dolog, amiben ne láttam volna jót, és amiért ennyire küzdöttem volna. Nem tudtam, miért fontos ez nekem, de éreztem, hogy kevesebb leszek, ha vesztek. Megelőztem Kent. Szinte már vártam, hogy mikor ér ismét mellém, de...
...de nem ért. Elsőnek léptem át a célvonalat. Valahogy azonban nem sikerült felfognom először. Beértem, és azon kívül, hogy kedvem lett volna összeesni, nem éreztem semmi mást. Ken beszélt hozzám valamit, de nem értettem. Mintha kilométerek választottak volna el tőle. Tompa volt a hangja. Ránéztem, és közben próbáltam kibogozni, hogy mit mondott. Homályosan láttam. Nem is voltam biztos benne, hogy őt látom. Kezdtem kicsit észhez térni. Éreztem, hogy a hajam nagyon borzas. Éreztem, hogy még egy lépés, és holtan esek össze. Aztán próbáltam még jobban magamhoz térni, ezért elkezdtem gondolkodni. Én értem be elsőnek. Ken mögöttem jött. Tehát akkor én vagyok az első. Igen... Akkor Ken ezért tapsol. Rendben,minden világos! Várjunk...
-NYERTEEEEEM! - kiabáltam, mire végre leesett, hogy mi is történt valójában. Nem tudom, hogyan, de ráugrottam Kenre, és ledöntöttem a földre. Ő átölelt, és éreztem, hogy egyáltalán nem szomorú amiatt, hogy nem ő nyerte ezt a versenyt. Éreztem,hogy büszke rám. Én is az voltam magamra! Hagytam, hogy a volt kapitány had kászálódjon ki alólam, de én már nem bírtam mozogni. Sőt felállni sem.
-Én még maradok!-jelentettem ki büszkén.
-Fáj valamid? - kérdezte gyanakvó pillantással.
-Nem, dehogy!
-Akkor felállni!
-Nem akaroook!
-Eliana, légyszíves! - úgy éreztem, jobb, ha ennek nem várom ki a végét.
-Fáj mindenem! - gyorsan kimondtam, nem vártam meg, hogy rátaláljanak a gyenge pontomra. Ki tudja, hogy mivel akartak ezek megkínozni, de jobban tettem szerintem, hogy akkor nem vártam meg. Megtöröltem a homlokomat, bár szívem szerint inkább lezuhanyoztam volna, jó hideg vízzel. Eddig jó volt az idő, most azonban kezdtem úgy érezni, hogy ez az enyhe szellő nem éppen elegendő. Levegőt is alig kaptam, ami eddig fel sem tűnt, csak most, hogy jobban odafigyeltem rá, akkor vettem észre, hogy úgy kapkodom a levegőt, mintha nem lenne elég. És valóban úgy éreztem, hogy nem volt az.
-Fel sem bírsz állni? – válaszul nyögtem párat, és megremegett a testem, ezzel jelezve, hogy kínok árán ugyan, de megpróbálok legalább felülni. Elkezdtem emelkedni. Borzasztó érzés volt, mintha belülről szurkálnának tűkkel, hogy kijussanak. Így hát nem hihetetlen, hogy félúton megálltam, és visszazuhantam.
-Nem. – azért, ha nem lett volna eddig is nyílván való, odavetettem nekik. Ha nem mozogtam, akkor szinte nem is éreztem semmit.
~Ennek holnap bizony meg lesz a böjtje…Hé! De mivel nem mozoghatok, ezért…Ken fog ápolni engem, és mindent megcsinál, amire csak kérem! Le kell tesztelni.~
-Ken… lennél szíves ideadni… az… innivalómat? – bólintott, odament az üveghez, és felkapta. Először azt hittem, hogy majd nemes egyszerűséggel odalöki, ahogy szokta, de nem! Eljött idáig, és egyenesen a kezembe adta, majd a kezét nyújtotta.
-Segítek felülni. Fekve nem biztos, hogy jó ötlet. – hagytam magam felsegíteni, Ken pedig megfordult, hogy leüljön a szőnyegre. Közben észrevettem Elianát, hogy engem néz. Kacsintottam egyet mosolyogva, majd meghúztam az üveget. Persze előtte a kupakot is leszedtem. Az üveg tele volt, mikor a kezembe vettem, azonban üresen tettem le magam mellé. Hát igen… Szomjas voltam. Ken láthatólag gondolkozott a továbbiakon, hogy most mit is csináljon. Van orvosi tapasztalata, elvégre a 4. osztagban dolgozott annak idején. Bezony. Szóval nyílván van valamennyi tapasztalata gyógyítás terén, bár nem tudtam elképzelni, hogy a pihenésen kívül ad valamilyen fontos tanácsot. Eliana sem nagyon tudta hogy mi van. Egy darabig nézett. Hol minket, hol a tájat, aztán leült mellém, de nem szólt egy szót sem. Így hát én kezdtem.
-Legközelebb te fogsz nyerni! – közben ráhajtottam a fejem a vállára. Ugyanis még nem feküdtem vissza. Nem hát, mert az is fájt volna. Eliana teste jóval hidegebb volt, mint Kené. Kenből sugárzott a meleg szeretet, Eliana viszont kellemesen hideg volt. Talán pont azért, hogy valaki felmelegítse. Tudtam, hogy bár az ő hőmérséklete alacsonyabb, mégis szeret. Megpróbáltam megölelni, ami egy elég szép nyögéses és fészkelődéses folyamatot indított el, de nem sikerült rátennem a karom a vállára. Hm… úgy éreztem, nem vagyok erőm teljességében.

Kapitány lévén jók a reflexeim. Megtanultam, hogyan kerüljem el a hipergyors támadásokat. De ha valakinek nekiugrik egy boldog hadnagy, azzal még a jó Isten se tudna mit kezdeni.
Én meg rossz isten sem vagyok, így hát elkerülhetetlen volt, hogy ismét a földre kerüljek örömteli ölelések közepette. Boldog voltam én is. Mindig szerettem másoknak örömet okozni, és ahogy elnézem, most is összejött. Viszont hiába örül annak az ember, hogy csinált pár jó órát egy gyönyörű lánynak, ha az éppen a dobhártyáját szaggatja kifelé azzal, hogy a fülébe ordibál, valamint mázsás súllyal ránehézkedik, ezért megpróbáltam kikászálódni Hitomi alól. Rájött, mi a szándékom, ezért teljesen szokatlan módon, vagyis magától legurult rólam, szabad utat adva ezzel a felkelésnek.
-Én még maradok! - remek, túlhajtotta magát. Bár én vagyok a hülye, túl gyorsan mentem.
-Fáj valamid? - biztos voltam benne, hogy mozogni sem bír, de volt egy olyan elképzelésem, hogy letagadja.
-Nem, dehogy! - ugye, mondtam én! Csak azt tudnám, mire jó ez neki.
-Akkor felállni!
-Nem akarooook! – muszáj voltam megijeszteni valamivel.
-Eliana, légy szíves! – valószínűleg senki nem tudta, hogy nem gondoltam senkire, de volt egy olyan tippem, hogy Eliana tud pár módszert, amivel felállíthatja Gennit. Persze nem túl kellemesen.
-Fáj mindenem! – jelentette ki még azelőtt, hogy bármit csinálhattunk volna vele. Mindjárt más. Szeretem, ha jobb belátásra tér.
-Fel sem bírsz állni? – Ebben is biztos voltam. Tuti hogy nem. De azért mégis, kíváncsi voltam. Elkezdett fészkelődni és nyögdécselni, ebből arra következtettem, hogy éppen próbálkozik. Az arcából ítélve nagyon fájhatott, biztosan nem egy kellemes dolog. Átestem ezen már én is nem egyszer. Fél úton úgy látszik, feladta, mert visszahuppant a földre.
-Nem. – igen, észrevettem. Megvakartam a szemfedőm.
~Ejjh, na most mit csináljak? Valahogy ma még haza is kell vinnem. Muszáj leszek ölben szállítani, de ez még a legkisebb probléma. Nem tudni pontosan, mikor kap küldetést, vagy megbízást. Ha én lennék…a…kapitány… akkor el tudnám intézni, hogy egy darabig pihenjen, így azonban nem tehetek ellene semmit… És még azt sem láthatom, ahogy felépül. Ráadásul nem mondhatja meg senkinek, hogy hol volt, nem biztos, hogy a vezetőség örülne neki, ha kiderülne, hogy egy arrancar-ral szórakozott. Akkor rájönnek, hogy én is ott voltam, mert nyílt titok, hogy Gennit családtagnak tekintem, ezáltal engem is jobban üldözni fognak. Valamint az ellenőrzés is meg fog nőni Karakurában, mert ezek szerint pár shinigami úgymond szarik a dolgára, és simán elszaporodhattak a környéken. Hülye voltam. Remélem, csak irodai munkát kap…~
-Ken… lennél szíves ideadni… az… innivalómat? – bólintottam, idegesen. Elég feszült voltam, és ezt próbáltam mozgással levezetni. Elmentem az innivalóhoz, majd odavittem a hadnagynak, és felültettem. Még csak az hiányzik, hogy itt fulladjon meg! Nem néztem rá, megfordultam, és a fejemet fogtam.
~Ebből nagy gáz lesz…~ Leültem a szőnyegre, de még mindig a fejemet fogtam, és próbáltam valami értelmes megoldást kitalálni a problémára. Viszont Genni előtt erről nem beszélhetek. Gyanús lesz neki, hogy én miért nem fáradtam el. Lehet, hogy már észrevette volna, ha nem örülne ennyire a győzelmének. Ki tudja? A lényeg az, hogy még pár óráig higgye azt, hogy le tudott győzni. Ha ez megvan… Szabad úton haladhatok tovább. De még nincs meg! És ez a probléma forrása. Arra a következtetésre jutottam, hogy ezt megbeszélem Elianával. Feléjük néztem, és láttam, hogy egy érzelgőspillanat közepén vannak, tehát nem szakíthattam félbe őket. Még mindig ugyan úgy ragyogott a nap, bár az árnyékaink már kezdtek egyre nagyobbak lenni. Ugyan olyan szép volt a táj, és az idő is ugyan olyan jó volt, de a gondok miatt valahogy mégis Hueco Mundo legszikárabb részein éreztem magam. Éreztem, hogy ott bolyongok, és keresem az egyetlen élőlényt a végtelen világban. Úgy döntöttem, várok egy pár percet, aztán beszélek Elianával. Közben imádkoztam, hogy semmi gáz ne legyen. Csak addig ne, ameddig Hitomi fel nem épül.

Még szerencse, hogy nem voltam tényleg a hangforrás közelébe, de szerintem Ken egy jó időre süket lett a „NYERTEM” sikítástól.
„Tényleg jó volt nézni őket, meg most is. Teljesen mások, mint amilyen én vagyok. Egy napon nem lehet velük jóformán emlegetni. Vigyáznak, figyelnek a másikra, köztük egy szétszakíthatatlan kapcsolat van. Hiába tervezi Ken a jövőt, Genni szinte már hozzá tartozik, és ez fordítva is így van. Izgatottság volt a levegőben, emiatt a futóverseny miatt, de mégis olyan nyugodtság is, melyet már régen nem éreztem. Kicsit túl szép is, hogy igaz legyen.”
Ken a nagy szeretet ölelés után kikászálódott, és talpra állt, majd ránézett Genni-re, de a lánynak csak annyi volt a válasza:
- Én még maradok!
Ez persze egy furcsa kijelentés volt Hitomi-tól. Álltalába ő az első, aki felpattan, és nem is látszik rajta semmien fáradtság. Keresztbe tettem a kezemet, majd szórós szemmel néztem Ken-re.
~ Most látod, hogy mit csináltál? Nem kellett volna szegényt halálra hajszolni, ha azt szeretted volna, hogy nyerjen.
- Fáj valamid? - kérdezte gyanakvó pillantással Genni-től.
- Nem, dehogy!
~ Ő lenne az utolsó aki beismerné, hogy bármije is fájna. Főképpen ha Ken kérdezi. Pesze Ken jobban ismeri mint én szóval adott neki egy bizonyítási lehetőséget.
- Akkor felállni!
- Nem akaroook!
- Eliana, légyszíves! – fordult felém a férfi.
~ Mi vagyok én? Mumus? Szegény lányt velem ilyezgetni. De ha már itt járunk, akkor segítsük fel – dörzsölöm a kezeimet, és gonoszan Genni-re nézek.
- Fáj mindenem! – mondta nagyon gyorsan.
Persze erre csak egy aggódó mosoly ült ki az arcomra. Tudtam én, hogy túlhajszolta magát, csak hogy megmutassa, hogy ő a leggyorsabb.
- Fel sem bírsz állni?
Megpróbálkozott vele. Nagy nyöszörgés, de semmi. Nem is nagyon csodálkoztam ezen. Csodálkoztam is hogy félútig sikerült eljutnia, de ugyan ezzel a mozdulattal zuhant vissza az előző állapotba.
- Nem. – huppant vissza, és ismerte el, hogy ez neki most nem fog menni.
Ha nem tud most felállni, mert annyira fáj mindene, szerintem ebből holnap sem lesz ugrándozás. Holnapra olyan izomláza lesz, hogy megmozdulni sem fog tudni.
- Ken… lennél szíves ideadni… az… innivalómat? – persze erre most rá is játszik, így csicskáztatja Ken-t.
Ken persze felelősnek érzi mágát ~Nagyon helyesen ~ Így bólint egyet, és már hozza is.
- Segítek felülni. Fekve nem biztos, hogy jó ötlet. – ezzel felülteti a lányt, hogy ihasson.
Megvakarta a fejét, majd leült mellé a plédre. Észrevette, hogy nézem, így kacsintott rám egyet. Iszonyatosan szomjas lehetett, mert kiitta az egész üveget. Kész csoda, hogyhogy bírta ki egy levegővel, hisz előtte csak úgy kapkodta a levegőt, mintha elfogyóba lenne. Ken-en látszott, hogy agyal, hogy hogyan is tegye jóvá a dolgokat, hogyan tudna segíteni kis hadnagyán. De gondolom a jövőre is gondolt.
~ De így legalább nem tud majd utána futni. – mosolyodtam el - … De tényleg. Mi lesz vele? Ha elmegyünk innen, ez az idilli kép összetörik, mintha soha nem is létezett volna. Kár is volt eddig ebbe ringatnom magam. Genni összetörik. Persze ez Ken-nek sem könnyű, én viszont nem tudom, hogy hogyan segíthetek. Egyáltalán tudok? … Kellene? … Már megint min gondolkodom? Mintha az én feladatom lenne őt vigasztalni, vagy segíteni…
Szemem hol a tájon, hol a pároson pihent, és nem tudtam meg sem szólalni. Nem is tudtam, hogy most mit is mondhatnék. Egyszerűen leültem Hitomi mellé. Nem mondtam semmit, viszont ha rajta múlik, akkor megtörik a csend.
- Legközelebb te fogsz nyerni!
Ezzel a fejét a vállamra hajtotta a fejét. Hirtelen meglepődtem, de nem csodálkoztam rajta. Genni mindig is ilyen volt. Bár nem értem, hogy miért bízik ennyire bennem. Miért hiszi, hogy én egy ártatlan angyal vagyok? Nem tudom miért. … Éreztem, hogy Genni hőmérséklete sokkal magasabb, mint az enyém. Persze azért is, mert túlhajszolta magát, de az enyém eleve hidegebb, mint másoké. Ez persze jól eshetett neki. Aztán nagy mocorgás, nyögdécselés, mert át akart ölelni. Felnézetem, elmosolyodtam. Nem sikerül neki. Éppen ezért sóhajtottam egyet, és én öleltem meg.
- Rendben van. Legközelebb. – súgtam a fülébe.
Elengedtem, és rámosolyogtam, majd a figyelő Ken-re figyeltem. Mintha valami beleszorult volna, mintha lenne valami fontos, de még nem jött ki belőle. Óvja Genni-t, remélem nem attól tart, hogy bármelyik pillanatba árthatok is akár Ginni-nek.

Kenről ordított, hogy valami nincs rendben, persze ez csak így utólag tűnt fel. Néztem egy darabig, és igen: tényleg ideges valami miatt, méghozzá nem is kicsit. Valami nagy zűrlehet - gondoltam magamban, de szinte el is felejtettem, mikor Eliana látva a sikertelen ölelési kísérletet, ő karolt át engem.
-Rendben van. Legközelebb. - még egyszer megszorított óvatosan, majd elengedett, és rám mosolygott. Ő is Kenre nézett, és láttam az arckifejezésén, hogy ő is észrevette ugyan azt, amit én. Ha szemtől szemben próbálnánk megkérdezni, tuti nem válaszolna. De biztos, hogy Elianának el fogja mondani, jelen esetben pedig hallgatózni sem tudok. Hála Istennek, Eliana szendvicses tatyója itt volt mellettem, úgyhogy kivettem belőle egy darabot, és elkezdtem enni, bár minden mozdulat a pokolhoz volt hasonló. Igazi harcos vagyoook! Mindenem fáj, és mégis küzdök, harcolok, ameddig csak bírok! Az ellenfél, pedig maga,az éhhalál! Elképzeltem, ahogy pallossal és pajzzsal a kezemben állok a halállal szemben, aki sárkány alakot öltött. Sisakom a fejembe húzva, és mindig, mikor harapni készültem, nekirohantam a fenevadnak. Ha a szendvics egy része a számban volt, akkor biztos volt, hogy eltalálom, ha pedig nem fulladtam meg tőle, akkor pedig egy nagy sebet ejtettem rajta. Igen, mindig próbálok mindenre valami izgalmas történetet kitalálni. Ettől szép az élet: a fantáziától! Ennek köszönhetem, hogy nem őrültem meg annak idején, most pedig egyszerűen lehetetlen, hogy én őrült legyek. Habár, van pár eshetőség. De ebbe nem akartam belemenni. Elfogyott a szendvicsem, bár az igaz, hogy megkönnyebbülten ejtettem a karom magam mellé. Jobban fájt, mint pár perccel ezelőtt, de ennek ellenére már kicsit többet tudtam mozogni. Nameg, valamennyit muszáj vagyok rádolgozni, ha holnap meg akarom kímélni magam az izomláztól. Dolgozni mindenképpen kell így, hogy nem Ken a kapitány. Dejó is lenne most... Kaphatnék szabadságot. Tényleg!
Szabadságot kérek! Megmondom, hogy kőkemény harcom volt egy espadával, és éppen hogy csak el tudtam menekülni. Bár erre nincsen semmi bizonyítékom... Nincs megrongálva a környék, nincsenek rajtam sebek, azok pedig most nem is hiányoznak. Lehet, hogy Ken is ezen töri a fejét? Meg tudnám érteni, elvégre ez egy elég komoly probléma, de ha valaki, akkor ő már biztosan mindent jó előre tud, minden lehetőséget felmért. Ha viszont ideges, az azt jelenti, hogy a jövő nem túl biztató. Valami gond van, az hétszentség. De mivel még nem tudtam semmilyen információt kiszedni belőle, ezért visszahajtottam a fejem Eliana vállára, és mostmár sikeresen átkaroltam. Ameddig ők itt vannak nekem, addig biztos, hogy semmi veszély nem ér.
Akkor még nem tudtam, hogy nem mindig lesznek velem.

Még mindig fogtam a fejem. A negatív gondolatok serege megszállta az elmém, és nem tudtam velük felvenni a harcot.
Mi a francot csinálhatnék? Nem bírom tovább elviselni Soul Society-t, ráadásul ha ott maradok, azzal sem tudok segíteni. Miért vagyok ilyen ostoba? Nem vagyok normális. Elrontottam!
Észre sem vettem, hogy közben a térdembe vertem a fejem, azért, mert észt akartam verni abba a máskor hűdeokos koponyámba. Kétségbe voltam esve, nem szokott előfordulni. Most pedig mindkét számomra fontos embert elveszíthetem egy játék miatt.
Láttam, hogy Genni eszik egy szendvicset. Mivel még volt benne, így én is kivettem egyet, és elkezdtem enni, de teljesen máshogy, mint legutóbb. Gyorsan, kapkodva. Azt reméltem, hogy ettől megnyugszom. Valamennyire sikerült is. Kicsit kitisztult az agyam, de tudtam, hogy a rossz gondolatok újra meg fognak támadni, és sokáig, nagyon sokáig még nem hagynak majd nyugodni.
De míg nyugodni hagynak, addig el kell intéznem egy párbeszédet Elianával. Felálltam, megálltam velük szemben, és mélyen az arrancar szemébe néztem. Pár másodpercig haboztam, aztán végre kinyögtem.
-Beszélnünk kellene. - azzal egy shunpoval elugrottam párszáz méter távolságra. Tudom, hogy Genni a szelet valamennyire képes manipulálni. És még meg sincs a bankai-a. Ha meglesz, egyértelműen a legerősebb shinigamik közé növi ki magát. Elvégre az én osztagomban szolgált. Nem fordultam feléjük. Pont az ellenkező irányba néztem. Egy suhanás szerű hang jelezte, hogy Eliana is megérkezett. Lassan megfordultam, kezem pedig bedugtam a kabátom zsebébe. Karjait összefonta a mellén, és gyilkos szemekkel figyelt.
-Te is tudod, hogy nem volt szándékos. - próbáltam valahogy megnyugtatni, de ez a mondat talán még jobban felhergelte. Úgy látszik, jobban oda kell figyelnem arra, hogy mit mondok.
-Nem tudtam, hogy ilyen messzire képes elmenni érte. Sosem tudnék neki ártani. - nyílván csak sablonszövegnek tekintette, ígyhát folytattam - Most viszont bajban van. Sőt lehet, hogy te is! - erre már felkapta a fejét - Ha Genni nem tud mozogni, és nem tud küldetéseket teljesíteni, kérdezősködnek. Persze sokáig úgysem tudja majd titkolni, hogy hol volt. A lényeg pedig az, hogy kivel. Ha rájönnek, hogy nem végzi rendesen a munkáját, elég komoly büntetésre számíthat. Bár ez a főkapitánytól és a tanácstól is függ. Azonban az biztos, hogy az ellenőrzést meg fogják növelni Karakurában, és az is, hogy olyan embereket küldenek ide, akiknek az ereje meghaladja az enyémet. És ők senkinek nem fognak kegyelmezni. - tartottam egy rövid szünetet, aztán folytattam - Valahogy tartanom kell odaáttal a kapcsolatot. Ha viszont bekövetkezik, amit mondtam, engem is jobban fognak keresni, és alaposan elszámolnak velem. Azt fogják gondolni, hogy míg főkapitány voltam, támogattam a Hollow-kat, az pedig jóval nagyobb büntetéssel jár. Hogyan tudnám összefoglalni? Ha Genni nem lesz holnapra tökéletesen, akkor mindhárman közel állunk a halálhoz. - nem hiszem, hogy túloztam volna. Kérdőn néztem Elianára. Biztos, hogy még harcolnom kellesz ellene, de tekintve az elmúlt pár napomat...úgy éreztem, hogy...nem akarok elválni tőle....

Genni miután elengedtem igyekezett elvenni egy általam készített szendvicset.
~ Miért kell neked mozognod? Ha úgy sem bírsz, akkor ne erőltesd meg magad, mert tényleg napokig az ágyat fogod majd nyomni. De miért pont az én szendvicsemet már megint?
Genni-t figyeltem, de egykét pillantást vetettem Ken-re is. Kicsit aggasztott, amit látok. Azt a buta fejét a térdébe verte. Csak attól félek, nehogy még butább legyen nekem.
Szerencsére ezt Genni nem vette észre, hisz egy szendvics megevésével volt elfoglalva. Gondolom már a karjának felemelésével baja van. szóval csigalassan ette. Ettől Ken is kedved kapott, és mintha az lenne az utolsó darab egyszerűen betömte.
~ Ken kicsit finomabban is a tudtomra adhatod, hogy ennyire nem ízlik…. Tudom mit mondtál, és tudom, hogy komolyan gondoltad, de ez… Mindjárt megfulladsz…
Genni miután megette maga mellé ejtette karját, és látszott rajta, hogy valamin igazán ábrándozik. Bár a kép gyorsan morfondírozásba ment át. Ken-t nézte, akit szemmel láthatóan kínoztak saját gondolatai.
~ Min morfondírozhatsz? Mi jutott eszedbe? – szórós tekintettel figyeltem – Jó kis butaságot csináltál, de emiatt nem kell depresszióba esni… Hitomi nem kérdezi meg, akkor én nem fogom. Szerintem, ahogy a lány a fájdalmat ő a problémát fogja letagadni.
Genni visszahajtotta a fejét a vállamra, majd most már sikeresen átölelt. Én ránéztem, majd megsimogattam a fejét a kis butusnak. Idegesített Ken nyugtalansága, viszont hogy Genni feje a vállamon pihent az valami oknál fogva nyugtató volt. Egyszer csak Ken feláll, és megáll velünk szemben. Felnézek rá, és ő komolyan a szemembe néz. Nem mond semmit, csak néz. Elpirultam zavaromban, mert fogalmam sem volt, hogy mit akar.
- Beszélnünk kellene. – nyögte ki végül.
~ Na most ettől végkép nem nyugodtam meg!
Egy Shunpo-val elugrott jó messzire. Szinte alig láttam. Ez egyértelmű jelzése volt annak, hogy úgy akar velem beszélni, hogy azt Genni még véletlenül se halja. Megfogtam Genni kezét, és levettem magamról, majd fekvő helyzetbe segítettem. Fölé hajoltam.
- Maradj itt! Számold meg a felhőket, vagy az elszálló madarakat. – mosolyogtam rá – Ne aggódj! Nem lesz semmi baj. … Ígérem. – ezzel el is tűntem.
Ken pont az ellenkező irányba volt fordulva. Gondolom a suhanó hang jelezte, hogy Sonido-val megérkeztem mögé. Lassan megfordult, és kezét a kabátzsebébe dugta. Persze nem tetszett ez a viselkedés, összefontam a kezem magam előtt és szúrós szemmel jeleztem, hogy itt az ideje a magyarázkodásnak.
- Nem tudtam, hogy ilyen messzire képes elmenni érte. Sosem tudnék neki ártani. – Ez egyértelmű, de annyira ismerhetnéd már - Most viszont bajban van. Sőt lehet, hogy te is! –felkaptam a fejem - Ha Genni nem tud mozogni, és nem tud küldetéseket teljesíteni, kérdezősködnek. Persze sokáig úgysem tudja majd titkolni, hogy hol volt. A lényeg pedig az, hogy kivel. Ha rájönnek, hogy nem végzi rendesen a munkáját, elég komoly büntetésre számíthat. Bár ez a főkapitánytól és a tanácstól is függ. Azonban az biztos, hogy az ellenőrzést meg fogják növelni Karakurában, és az is, hogy olyan embereket küldenek ide, akiknek az ereje meghaladja az enyémet. És ők senkinek nem fognak kegyelmezni. - tartott egy rövid szünetet, aztán folytatta - Valahogy tartanom kell odaáttal a kapcsolatot. Ha viszont bekövetkezik, amit mondtam, engem is jobban fognak keresni, és alaposan elszámolnak velem. Azt fogják gondolni, hogy míg főkapitány voltam, támogattam a Hollow-kat, az pedig jóval nagyobb büntetéssel jár. Hogyan tudnám összefoglalni? Ha Genni nem lesz holnapra tökéletesen, akkor mindhárman közel állunk a halálhoz.
Miközben hallgattam egyre inkább lehajtottam a fejemet. A kezeim is lassan de egyre inkább testmelletti tartás felé igyekeztek. Képekben is elképzeltem, amit mond.
~ Szóval erről van szó. Ez az oka…
Mikor befejezte meg sem mozdultam. Éreztem a kérdő tekintetét a fejemen. Összeszorítottam a kezemet, majd dühös lépéssel odaléptem, megfogtam a kabátját, majd egy akkora pofont adtam neki, hogy ha lett volna fal, akkor az adta volna a másikat. Én dühös tekintettel néztem rá ő pedig értetlen szemekkel nézett fel.
- Mégis mit gondolsz?! A frászt hozod ránk?! …. – kiabáltam – Igen lüke voltál, hogy kihajszoltad szegényt. Amiatt bánkódj, és ne gondolkozz ilyen hülyeségeken! Azon nem gondolkozol, hogy ezzel a viselkedéssel megrémíted őt? … Egy ilyen kis semmiség miatt… - nagy levegőt vettem, és egy fokkal lentebb vettem a hangerőt – És ha nem tud mozogni. ... Attól még nincs itt a világvége. Néhány napon belül ugrálni fog, de ahogy őt ismerem kínzó fájdalommal is, de megcsinálná, ha valamit ráosztanak. Miért gondolsz máris a legrosszabbra? Persze az mégis csak megnyugtatóbb lenne, ha úgy küldenék küldetésre, hogyha te is vele vagy, mert akkor tudsz rá figyelni, és nem erőlteti meg magát. De az is lehet, hogy nyugodtan kifeküdheti a fáradalmakat. Szabad idejében meg ugyebár azt csinál, amit akar. Ha meg nagyon kérdezősködnek, akkor ki tud valamit találni. Nem ostoba. Harcolt, vagy keményen edzett, vagy egy új technika elsajátításán dolgozott… Annyi alternatíva van. Tudom Genni nem hazudós, de nem hiszem, hogy téged Ken bajba sodorna. – lesütöttem egy pillanatra a szememet – Igen… Ha rájönnek, akkor nekünk végünk. Genni-t felelősségre vonják, téged jóformán halálra ítéltek, engem szívbaj nélkül megölnek. De ezt vállaltuk! – emelem fel a hangomat – Azt hiszed ilyesmi nem futott át a fejemen? Aizen mindent tud, jóformán belelát mások fejébe! Azt hiszed, hogy hiába vagyok egy senki, attól még nem tudja, hogy itt vagyok?! Azt hiszed nincs az a gondolat a fejembe, hogy ha visszatérek, akkor egy kard fog a szívembe fúródni?! – idegesen ziháltam – A shinigami bérgyilkos csapat már csak hab lenne a tortán. Úgy jöttem el, hogy ha visszamegyek akár halott is vagyok. … De mégis eljöttem. Nem tudom teljesen miért, de itt vagyok… És elmondhatom jól döntöttem. – fordultam meg, háttal Ken-nek - Még ha pontosan tudom, hogy ez az idilli kép csak egy múlandó ábránd. Egy szép állom, melyből, ha lemegy a nap, akkor felébredek. .... Te és Genni összetartoztok. Hiába hagyod el, a kötelék megsemmisíthetetlen, és ezt minden együtt töltött perccel bizonyítjátok. Én csak egy kívülálló valaki vagyok. … Tudom Ken, hogy elhatároztad magad, és nem gondolod meg. Még ha így neki fájdalmat is okozol. De úgy sem fog magadra hagyni. Ha kell ezer szabályt is megszeg, de nem hagy el téged. Ha más nem, akkor neki hagyj egy levelet, hogy hova mész. Megőrül, ha ott hagyod. … És a mai nap miatt meg ne aggódj. Genni megtudja oldani. Te okos vagy. Én meg ha úgy van, akkor már az átjáró megnyitásával aláírtam a halálos ítéletemet. … Szóval emiatt ne aggódj, és ne hozd Genni-re a frászt.
Már megint felhúz a hülyeségével. Miért kell megzavarni az idilli álmot ilyen rém percekkel? Ezzel szegényt is megijeszti. El sem tudja képzelni, hogy mi baja. Ilyesmin előbb kell gondolkodni. Én amikor feküdtem az ágyon, mindent átgondoltam. Egyszer indultam volna, máskor meg odaláncoltam volna magam az ágyhoz, valamikor meg eszembe sem jutott megmozdulni. A pontos okot lassan így a nap végére sem tudom megmagyarázni magamnak. Csak egy kósza gondolat, és szinte vitt magától a lábam. De ahogy mondtam nem bánom. Még ha ez az utolsó cselekedetem is akár. Csak remélni tudom, hogy túl jelentéktelen vagyok ahhoz, hogy Aizen figyelje a lépéseimet. De most ez minden alkalommal játszam el?
~ Akárhányszor találkozni akarok ezzel a két személlyel, reménykedjek, imátkozzak, hogy nem figyel valaki. Legyen az Aizen kirendeltje, egy meglapult Shinigami, vagy bárki? … De már megint mi a fenén gondolkodom? … Második, több találkozó?... Meg vagyok húzatva vagy a köztes világba elhagytam az egyik kerekemet? Én Eliana vagyok aki hidegvérrel képes megölni egy shinigami-t… - bevillan Hitomi mosolygó arca – Miért hisz rólam mást?... Miért mosolyog rám?... Miért ugrik a nyakamba?... – Ken mai első szavai jutnak az eszembe – Ő is… Miért ment egyáltalán bele? Csak azért lett volna? …. Egyáltalán miért agyalok ilyesmin? … Ő?…Ők?… Én…….?

Kaptam egy buksisimit Elianától. Feszültnek éreztem a hangulatot. És tényleg, valami nem stimmelt. Ezt az állítást Ken be is bizonyította, mikor komor tekintettel elénk állt.
-Beszélnünk kellene. – Eliana is megijedt egy kicsit. Ken eltűnt, méghozzá jó messzire. Így nem tudok hallgatózni, szóval rossz hírt fog közölni. Az arrancar elengedett, és felém fordult.
- Maradj itt! Számold meg a felhőket, vagy az elszálló madarakat. Ne aggódj! Nem lesz semmi baj. … Ígérem. – próbáltam mosolyogni, és bólintottam. Eliana visszamosolygott, majd ő is eltűnt. Néztem őket.Talán valamire rájöhetek. Csak nem akarnak verekedni? Áh, nem hiszem. Már átbeszélték a dolgot, és előttem amúgy sem csinálná egyikőjük sem.
Azért kíváncsian figyeltem, hogy alakul a beszélgetés. Először Ken beszélt. Legalábbis, innen messziről úgy tűnt. Kár, hogy nem tudok teleportálni, most simán hallanék mindent. Fenébe! A kardomat jelen pillanatban fel sem tudom emelni. Bármi történik, én nem tudom megakadályozni, nem tudok közbelépni, és semmi... Rossz ez az érzés, de nem lehet mit csinálni.
És amit nem tudok, azzal nem törődök. Hanyatt feküdtem, és néztem a varázslatos, kék eget. Már délután felé járt az idő. Pár felhőcske volt az égen, de egyikük sem merte megközelíteni a Nap nagyurat. Állatokat nem nagyon láttam magam körül, hál' Istennek rovarokat sem. Pár madárka dalolt csak a közeli fák lombján, vagy éppen a folyó felett, miközben szerelmükkel repkedtek. A szerelem... A legjobb érzés a világon, és mégis kész örültté tenni mindenkit, valamint a legszebb napokat is pokollá tenni. Jó ideje még csak hasonlót sem éreztem. 90 éves elmúltam, és azt hiszem, 15 évesen talált el utoljára az a bizonyos nyílvessző. Persze, az a fiú már biztosan nem él. Pedig emlékszem, milyen helyes volt. Sötét szeme, fekete, félhosszú haja, tökéletes test. Kívánni sem lehetne jobbat. Azért arra kíváncsi lennék, hogy per pillanat mennyire hasonlít a régi önmagára. Szent meggyőződésem, hogy semennyire. Vagy ha igen, akkor biztos, hogy nem ebben a világban. 100 felett járna, az pedig elég ritka, főleg nagyvárosban.
Elégedetten tapasztaltam, hogy már csak akkor fájok, hogyha mozogni próbálok, akkor viszont rettenetesen. De már rendesen vettem a levegőt is, szóval nem panaszkodhatok, ha egyszer pihenni tudok. Mondjuk egy fésű rám fért volna, a hajam ugyanis szénaboglyaként állt szanaszét. Megpróbáltam a kezemmel rendbe hozni, de ahogy éreztem, nem értem el a kívánt eredményt. Nem bírtam sokáig csinálni, pedig tudtam, hogy mozognom kell, ha holnap nem akarok meghalni. Vagy bárkit bajba sodorni. Nem tudom, mi vonzotta újra a két beszélgetőhöz a figyelmem, de éppen akkor, mikor odafordultam, Eliana mintha elkapta volna Kent, és egy olyan pofot lekevert neki, hogy valószínűleg a volt kapitány tesz egy 360 fokos fordulatot, ha az arrancar nem fogja a kabátját. Villámgyorsan felültem, mintha nem is fájna semmim. Azt hittem, verekedés lesz, de nem. Úgy látszik, Ken valami nagyon rosszat mondhatott, ha ezt érdemelte. Kezdtem aggódni, méghozzá nem is kicsit. Imádkoztam, hogy ne miattam veszekedjenek.

Miután elmondtam a monológom, olyasmi történt, amire nem számítottam. Gyorsan és agresszíven közelebb lépett, elkapta a kabátom nyakát, megrántotta, és azzal a lendülettel úgy pofán csapott, hogy ha elenged, biztos hátrébb lépek párat. Míg nem fordultam felé, dühösen, de halkan mordultam egyet. Utáltam, ha úgy kapok egyet, hogy nem tehetek ellene semmit. Most pedig nem tehettem. A kabátomnál fogva visszarántott egyenesbe, és elkezdte az ő monológját.
-Mégis mit gondolsz?! A frászt hozod ránk?! ….Igen lüke voltál, hogy kihajszoltad szegényt. Amiatt bánkódj, és ne gondolkozz ilyen hülyeségeken! Azon nem gondolkozol, hogy ezzel a viselkedéssel megrémíted őt? … Egy ilyen kis semmiség miatt… És ha nem tud mozogni. ... Attól még nincs itt a világvége. Néhány napon belül ugrálni fog, de ahogy őt ismerem kínzó fájdalommal is, de megcsinálná, ha valamit ráosztanak. Miért gondolsz máris a legrosszabbra? Persze az mégis csak megnyugtatóbb lenne, ha úgy küldenék küldetésre, hogyha te is vele vagy, mert akkor tudsz rá figyelni, és nem erőlteti meg magát. De az is lehet, hogy nyugodtan kifeküdheti a fáradalmakat. Szabad idejében meg ugyebár azt csinál, amit akar. Ha meg nagyon kérdezősködnek, akkor ki tud valamit találni. Nem ostoba. Harcolt, vagy keményen edzett, vagy egy új technika elsajátításán dolgozott… Annyi alternatíva van. Tudom Genni nem hazudós, de nem hiszem, hogy téged Ken bajba sodorna. Igen… Ha rájönnek, akkor nekünk végünk. Genni-t felelősségre vonják, téged jóformán halálra ítéltek, engem szívbaj nélkül megölnek. De ezt vállaltuk! Azt hiszed ilyesmi nem futott át a fejemen? Aizen mindent tud, jóformán belelát mások fejébe! Azt hiszed, hogy hiába vagyok egy senki, attól még nem tudja, hogy itt vagyok?! Azt hiszed nincs az a gondolat a fejembe, hogy ha visszatérek, akkor egy kard fog a szívembe fúródni?! A shinigami bérgyilkos csapat már csak hab lenne a tortán. Úgy jöttem el, hogy ha visszamegyek akár halott is vagyok. … De mégis eljöttem. Nem tudom teljesen miért, de itt vagyok… És elmondhatom jól döntöttem. Még ha pontosan tudom, hogy ez az idilli kép csak egy múlandó ábránd. Egy szép állom, melyből, ha lemegy a nap, akkor felébredek. .... Te és Genni összetartoztok. Hiába hagyod el, a kötelék megsemmisíthetetlen, és ezt minden együtt töltött perccel bizonyítjátok. Én csak egy kívülálló valaki vagyok. … Tudom Ken, hogy elhatároztad magad, és nem gondolod meg. Még ha így neki fájdalmat is okozol. De úgy sem fog magadra hagyni. Ha kell ezer szabályt is megszeg, de nem hagy el téged. Ha más nem, akkor neki hagyj egy levelet, hogy hova mész. Megőrül, ha ott hagyod. … És a mai nap miatt meg ne aggódj. Genni megtudja oldani. Te okos vagy. Én meg ha úgy van, akkor már az átjáró megnyitásával aláírtam a halálos ítéletemet. … Szóval emiatt ne aggódj, és ne hozd Genni-re a frászt. - az elején még elég indulatosan szónokolt. Szónokolt? Kiabált! A végére már megenyhült. Volt logika abban, amit mond. Sajnáltam őt is, egyértelműen igaza van. Ezt is vállaltuk akkor, mikor átléptük a másvilág kapuját, és az ő helyzete alapból kilátástalanabb. Viszont az sem volt logikátlan, amit én mondtam. 50% az esélye mindkettőnek. A végén elfordult tőlem. Nem értettem miért. Talán nem kíváncsi arra a hülye fejemre. Valamit azonban mondanom kellett.
-Igazad van. – éreztem, hogy ez édeskevés lesz – Csak félek. Féltem Hitomit. – erről nem szándékoztam többet mondani, de valami még nagyon bökte a nyelvem. – Egyébként miért mondod mindig, hogy ez csak egy múlandó ábránd? – megtorpant – Az egész élet az. Odaát is, és az embereké is. De ha így állsz hozzá a dolgokhoz, tényleg minden, amiért megéri álmodni, el fog veszni. Még akkor is van miben reménykedni, ha ilyen a helyzet, mint most. Azt mondtad, Genni ezer szabályt megszegne értem. Érted meg is szegte azt, ami shinigamiként a legfontosabb, ráadásul nem is egyszer! Ne kezeld magad másként, mint ő, ameddig ő sem kezel másként. Igen, tudom, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet, de ha Genni egyszer…Eljön értem, akkor nem csak engem fog keresni. Az pedig természetes, ha engem ki akarsz csinálni. Mindenesetre, még férfitől sem kaptam ekkora pofot, azt őszintén állíthatom. – megdörzsölgettem az arcom. Annyira hideg volt, hogy szó szerint égett – Viszont józanító hatása van, azt el kell ismernem. Többet viszont nem szeretnék vele találkozni. – zavartan mosolyogtam – Akkor terv? Mit csinálunk ezután? Valami alibit kikell találni Genninek. Na meg. Úgy sem fog téged békén hagyni a nap folyamán. Újabb találkozót fog követelni. Ha pedig igaz, amit mondtál – márpedig egyértelműen az, mert Aizenből kinézem - , hogyan oldod meg a találkozót? Szabad bejárás nincs se be, se ki. – közben egyik kezemmel elkezdtem az államat vakargatni. Aki jól ismer, az tudja, hogy ez van akkor, ha zavarban vagyok, vagy éppen félek a következménytől, és nem tudok mit csinálni. Elvégre a kardom nem kaphatom elő minden esetben! Hülye még én sem vagyok. Viszont nem akartam, hogy Genni és Eliana elváljanak egymástól,én se akartam elválni egyikkőjüktől sem.

Ismét csak úgy cikáztak erre arra a fejemben a dolgok. Gondolataimat viszont megzavarta Ken válasza.
- Igazad van. – Igen ezt akartam hallani. – Csak félek. Féltem Hitomit. – Ez nem újdonság, és nem is te lennél, ha nem így lenne – Egyébként miért mondod mindig, hogy ez csak egy múlandó ábránd? – megrezzentem, és jobban kinyitottam a szemem – Az egész élet az. Odaát is, és az embereké is. De ha így állsz hozzá a dolgokhoz, tényleg minden, amiért megéri álmodni, el fog veszni. Még akkor is van miben reménykedni, ha ilyen a helyzet, mint most.
~ Ez egy múlandó kép. Múlandó mosoly, álboldogság. – felemeltem a kezem, és mélyen bámultam – Én már elvesztettem mindent. Már a halálom előtt is. Nekem már nincsenek édes álmaim. Ha felébredek nem emlékszem semmire, amit álmodhattam volna. Ha pedig igen, akkor egy borzalmas rémálomból kelek fel, melyre emlékezni sem akarok. … Múló percek melyek biztonság, boldogság álcáját öltik magukra. De ezek eltűnnek és ismét a sötétség mélyfeketesége ránt magába.
- Azt mondtad, Genni ezer szabályt megszegne értem. Érted meg is szegte azt, ami shinigamiként a legfontosabb, ráadásul nem is egyszer! Ne kezeld magad másként, mint ő, ameddig ő sem kezel másként.
~ Nem is értem miért? Egyesek messziről kerülnek, mások elpusztítanának. – továbbra is a kezemet nézem – Megöltem őket. Nem éreztem bűntudatot, vagy megbánást. Csak fájdalmat és dühöt. – Egy kép jelenik meg, sötét háttér, hajam szinte beleolvad. Szememben nem csillog a fény, szemhéjam félig takarja. A fehér ruha, hideg kezem, rezzenéstelen arcom csupa vér. – Egy szörnyeteg vagyok. Vagy ölsz, harcolsz, és erősödsz, vagy téged ölnek meg… Senki nem kérte, hogy szegjen meg miattam szabályt. Miattam cselekedjen. Miért lát angyalt a démon helyett? Miért érez biztonságot félelem helyett? – Megfogtam a másik kezemet, és fájdalmasan szorítottam.
- Igen, tudom, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet, de ha Genni egyszer…Eljön értem, akkor nem csak engem fog keresni. Az pedig természetes, ha engem ki akarsz csinálni. Mindenesetre, még férfitől sem kaptam ekkora pofot, azt őszintén állíthatom.
Magam ostorozásából, kérdőre vonásából visszatértem, majd hátranéztem a mögöttem álló fiúra. Kezem maradt az előző állapotban, viszont már nem kétségbeesetten markolásztam.
– Viszont józanító hatása van, azt el kell ismernem. Többet viszont nem szeretnék vele találkozni. – zavartan mosolyogott
~ Pont az volt a célja te barom. De ha még egyszer így felhúzol megint kaphatsz.
– Akkor terv? Mit csinálunk ezután? Valami alibit kikell találni Genninek. Na meg. Úgy sem fog téged békén hagyni a nap folyamán. Újabb találkozót fog követelni. Ha pedig igaz, amit mondtál, hogyan oldod meg a találkozót? Szabad bejárás nincs se be, se ki.
Teljesen visszafordultam a fiú felé. Komoly volt az arcom, és a szemébe néztem. Viszont mondandómat már lesütött szemmel kezdtem el.
- Persze, hogy félted őt, de ezt meg sem kellett volna említened… Nekünk semmit nem kell kitalálni. Hitomi el tudja intézni, nem kell neki ötletet adni. De ha annyira akarsz, akkor mondj neki valamit, de szerintem felesleges. … Hogy miért mondom tünékeny ábrándnak?... Hazudtolj meg, hogy nem így van! – idegesen, démoni tekintettel néztem fel rá – Én már elvesztettem, és egy reménycsillanástól nem esek hasra. Mi értelme van olyanért nyújtózkodni, amit úgy sem érsz el? Olyasmiért ábrándozni, melynek a közelébe sem lehetsz. … A démonból nem lesz angyal, ha szárnyakat adsz rá, és glóriát a feje fölé. – oldalra néztem – Nem tudom miért lát mást. … Miért hisz egy hazugságnak? … Mintha egyszer is közelebb kerülhetnénk? … Mint mondtad a feladata az, hogy végezzen velem. Én nem fogom hagyni magam. Ha nem teljesíti, akkor árulónak fogják majd tartani, én miattam meg ne bűnhődjön senki. – hosszabb szünet – Ha találkozni akar velem, akkor ugyan úgy fogok eljönni. … Egyébként sem tehetek semmit azért, hogy ne jusson Aizen fülébe. Ha csak már most nincs a fülébe… Genni-nek meg mond meg, hogy ott ne merje hagyni a 13 Védelmi osztagot. Miattad sem, miattam meg pláne ne. Nem akarom, hogy bántsák, üldözzék, vagy fejvadászokat küldjenek a nyakára. Genni ott biztonságban van. – kisebb szünet után kicsit öntelten, gonosz mollyal az arcomon folytattam – Reméltem is, hogy magadhoz tértél belőle. Ha még egyszer hülyeséget csinálsz, ne aggódj, akkor is megkapod a magadét.
Genni irányába néztem. Remélem nem látott semmit sem. Remélem, hogy nem is érzékelt, nem is sejt semmit sem a beszélgetésről, a kiabálásról a pofonról. Elég neki, hogy Ken ráhozta a frászt.
- Ha meg annyira találkozni akar, akkor a válaszom csak egy „Persze” lesz. … Hiába van bennem, hogy lehet, hogy már ma este is halott lehetek. … De ezt nem akarom a tudatára adni. Épp elég, hogy a frászt hoztad rá. … Legyen egy kegyes hazugságban. Váljunk el így tőle.
~ Tényleg nem akarom, hogy megijedjen. Meg ha elmondanám, akkor úgy sem engedne el. Nem nézné nyugodt szívvel, hogy átlépek az átjárón. Pedig én Las Noches-hez tartozom. Ez pedig nem fog változni. Addig biztosan nem míg meg nem erősödöm. Akkor talán gondolkodhatok olyanon mint Ken, de jelen helyzetemben semmiféleképpen sem.
Szememet lesütöttem, majd Genni irányába fordultam, hogy ahogy jöttem, úgy ugorjak vissza, és nyugtassam meg, hogy nincs semmi baj. Meg nem teljesen tudom, hogy hogyan, de megpróbálkozom vele.

Reszketve néztem, hogy azok ketten mit csinálnak. Azt hittem, hogy finom kis bunyó fog kerekedni, de valahogyan elmaradt, az pedig nagyon nagy szó Ken esetében. Nem szokta tolerálni, ha valaki megüti. Általában nagyon fel szokta magát húzni az ilyen dolgokon, mikor kap valamit, ami nem tetszik neki, és nem adhatja vissza. Remélem, nem fog egész nap durcázni… De ahogy figyeltem, a beszélgetés nem alakult rosszul. Vagyis, lehet, hogy a témája igen, de nem láttam, hogy megmozdultak volna, és semmilyen gyanús hangot nem hallottam. Biztos, hogy nincsen gáz. Fellélegeztem, és megvakartam a fejem. Mit csináljak én addig, ameddig ezek nincsenek itt? Gondoltam felidézem, a régi, szép emlékeket. Mikor a Gotei 13 halloween-kor egy kísértetkastély rejtélyét akarta megoldani, és mi is beöltöztünk. Ken a kaszásnak, de arra már nem emlékszem, hogy én mi voltam. Emlékszem, hogy a kasza pengéje volt a zanpakuto, csak tettem rá műanyag fedést, hogy ne vegyék észre, így el tudtam rejteni minden elől. Emlékszem, hogy akkor milyen jó kis hollow-gyilkolást rendeztünk. Vagy mikor a klónjaink ellen harcoltunk. Az igaz, hogy én vesztettem, és Ken kapitány a sajátján kívül még két másik hasonmással is szembenézett, de megoldotta, és túlélte. Vagy amikor egyik karácsonykor kiruccanást szerveztünk, hogy itt, Karakurában egy étteremben, aztán hazafelé úton megálltunk hógolyózni. Vagy amikor egyik reggel edzeni mentünk, és miközben a rajzait csinálta, véletlenül fejbevágtam a serpenyővel, és 5 percig eszméletlen volt. Edzés közben persze bankai nélkül legyőzött, méghozzá nem is kicsit, pedig mindent bevetettem, amit tudtam. Ken legyőzhetetlen, és mindig az is lesz. Bárki bárhogy erőlködik, ha ketten vagyunk, nincs az a hatalom, amelyik legyűrhetne minket. A tűz-vihar párosítás remek.
Ekkor kattant bennem valami. Ha nem ketten, hanem hárman lennénk, tűz, jég és szél képében, az már tényleg a legyőzhetetlen kategória. Viszont Eliana felől kétségeim vannak. Még egyszer harcolni akar Kennel. Nem akarom, hogy bármelyiküknek baja essen. Hihetetlen. Hogyan tudok szeretni két embert, akik teljesen másak, egy dolog közös:mindketten a barátaim, és szeretnek. Szívem szerint minden percet velük töltenék, de ez több okból kifolyólag lehetetlen. Felnéztem az égre. A nap már egyértelműen nyugat felé járt, és a helyzetéből ítélve Ken és Eliana már vagy 15 perce beszélgetnek. Nem tudom, mi lehet ilyen fontos, de nem is merem megkérdőjelezni. Nagyon ijedtek voltak, mikor elmentek, tehát biztos, hogy nem a semmiség miatt nem jönnek.
Megéheztem. Kivettem még egy szendvicset a zacskóból, és lassan, fájdalmasan elkezdtem falatozni. Még mindig finom volt. De siethetnének már…

Amint befejeztem a mondandóm, Eliana megfordult, és a szemembe nézett. Nehéz lett volna bármit is kiolvasni belőle. Olyan kifejezéstelen volt. Lesütötte a szemét, és elkezdett beszélni.
- Persze, hogy félted őt, de ezt meg sem kellett volna említened… Nekünk semmit nem kell kitalálni. Hitomi el tudja intézni, nem kell neki ötletet adni. De ha annyira akarsz, akkor mondj neki valamit, de szerintem felesleges. … Hogy miért mondom tünékeny ábrándnak?... Hazudtolj meg, hogy nem így van! - felnézett, és valami földön túli csillogást véltem felfedni a tekintetében - Én már elvesztettem, és egy reménycsillanástól nem esek hasra. Mi értelme van olyanért nyújtózkodni, amit úgy sem érsz el? Olyasmiért ábrándozni, melynek a közelébe sem lehetsz. … A démonból nem lesz angyal, ha szárnyakat adsz rá, és glóriát a feje fölé. - ez az a nézőpont, amit nagyon nem szeretek, de még nem szólaltam meg, had fejezze be a mondandóját. Oldalra nézve folytatta - Nem tudom miért lát mást. … Miért hisz egy hazugságnak? … Mintha egyszer is közelebb kerülhetnénk? … Mint mondtad a feladata az, hogy végezzen velem. Én nem fogom hagyni magam. Ha nem teljesíti, akkor árulónak fogják majd tartani, én miattam meg ne bűnhődjön senki. Ha találkozni akar velem, akkor ugyan úgy fogok eljönni. … Egyébként sem tehetek semmit azért, hogy ne jusson Aizen fülébe. Ha csak már most nincs a fülébe… Genni-nek meg mond meg, hogy ott ne merje hagyni a 13 Védelmi osztagot. Miattad sem, miattam meg pláne ne. Nem akarom, hogy bántsák, üldözzék, vagy fejvadászokat küldjenek a nyakára. Genni ott biztonságban van. Reméltem is, hogy magadhoz tértél belőle. Ha még egyszer hülyeséget csinálsz, ne aggódj, akkor is megkapod a magadét. - éreztem, hogy a pofot kommentálni fogja. Akaratlanul is elmosolyodtam. Gennire néztem. Valamennyit láttam belőle, és azt is észrevettem, hogy Eliana ugyan ezt teszi. - Ha meg annyira találkozni akar, akkor a válaszom csak egy „Persze” lesz. … Hiába van bennem, hogy lehet, hogy már ma este is halott lehetek. … De ezt nem akarom a tudatára adni. Épp elég, hogy a frászt hoztad rá. … Legyen egy kegyes hazugságban. Váljunk el így tőle. - kétségkívül volt valami a szavaiban. Megfordult, és indult volna elfelé.
-Rossz a gondolkodás meneted! - megtorpant, megfordult, és úgy nézett rám, mint aki nem hallotta jól - Genni nem másnak néz. Genni annak lát, aki vagy! Egy arrancar-nak, akinek nagyobb a szíve, mint a reiatsu-ja. Félreérted a szándékait. Nem akar rád szárnyakat adni, sem glóriát a fejed fölé. Úgy szeret, ahogy vagy. Ha démon vagy, akkor démonként. Ezt miért nem vagy hajlandó elfogadni? Nem a faj tesz ördöggé, sem az emberi életed. Minden percben nálad van a választás, hogy melyik utat választod. És bármelyik is legyen az, Hitomi követni fog. – majd mellé léptem. Tartottam egy minimális szünetet, és folytattam – Ami engem illet, én egy darabig biztos egyedül maradok. Nem fognak rám találni, vagy ha mégis, akkor egy shinigami nem akadály. Egy jó darabig biztos, hogy senki semmit nem fog rólam hallani, bár már azt is kezdem magamban kérdőre vonni, hogy keresni fognak. Most, hogy nincs meg a rangom, csupán egy jelentéktelen sakkbábú vagyok ebben a történetben. Bár ki tudja… Sosem tudtam megérteni a Lelkek városának gondolkodásmenetét. A magamét sem, pedig az már elég nagy ostobaságra utal. – szerettem volna még valamit mondani, de nem tettem. Még nem jött el az ideje. Időben tudni fog róla. Ránéztem, hogy van-e még valami hozzáfűznivalója a mondandómhoz. Magam sem tudom, hogy mire vártam, de azért kíváncsi voltam. Felnéztem az égre. Kellemes az idő. Kár, hogy a jövő el tudja rontani még ezt is. Pontosabban a feltételezett jövő. Még sok víz lefolyik addig a Dunán. Kezdtem visszaállni normálisra. Újra nyugodt lettem. Lassan, ahogy szoktam, megvakartam a szemfedőm, majd a tincset, ami el szokta takarni, visszasöpörtem, hogy dugdossa még egy darabig. Semmi szükségem rá, hogy mindenki lássa a gyengeségem, ezt pedig így tudtam legjobban megoldani. Megnéztem Gennit. Ült, és az eget bámulta. Nyílván neki sem akadt jobb dolga. Meg tudom érteni, hiszen egyedül hagytuk, ráadásul nem tud rendesen mozogni, és még a kardját sem tudja felemelni.
~Vicces. Most tuti nem hallott semmit. Maximum azt, hogy mekkorát csattant a pof, amit az imént kaptam. Szerintem még az emberek is meghallották. Csodálkozom, hogy nem került ide még egyetlen túlvilági lény sem, legyen az hollow vagy shinigami. Perpillanat mindkettő ellenség, szóval mindenki elől bújnunk kell. És ki keresne minket egy folyó partján? Senki. És ez a lényeg. Kevés az ember errefelé, ezt a lidércek is jól tudják, tehát nem éri meg számukra itt leskelődni. Ezt tudják a shinigamik, és nem éri meg külön idefigyelni. Szóval itt nem ütközik senki semmibe, nagyon ritka, ha itt alakul ki párbaj. Ezzel az üggyel főleg Hitomi foglalkozik, valamint kapitány révén én is tudom, hogy hány embert küldtem ide anno, Genninek meg a kisujjában van, hogy én mikor-kit-hova-miért küldtem, ezért bízom benne vakon. És ahogy elnézem:jó ötlet volt!

- Rossz a gondolkodás meneted! - megtorpantam, megfordultam, és úgy nézetem rá, mint aki nem hallotta volna az előző mondatot - Genni nem másnak néz. Genni annak lát, aki vagy! Egy arrancar-nak, akinek nagyobb a szíve, mint a reiatsu-ja.
~ Nagyobb lenne a szívem? Én nem mondhatom el, mint sok társam, hogy átváltozáskor elvesztették a szívűket is. Nekem az emlékeim, az érzéseim, a hátráltató szívem megmaradt. Sokkal hatékonyabb valaki, aki nem kötődik semmihez. Nem érzékel semmit sem. Én is próbálom rejtegetni, de nem megy. Azt hiszem, rosszul csinálom. De hogy nagy szívem lenne azt bizony kétlem.
- Félreérted a szándékait. – egyáltalán nem tudom a szándékait - Nem akar rád szárnyakat adni, sem glóriát a fejed fölé. Úgy szeret, ahogy vagy. Ha démon vagy, akkor démonként. Ezt miért nem vagy hajlandó elfogadni?
~ … - Lélekben megtorpantam. - Nem értettem eddig sem, most meg végkép nem. Miért bízna egy démonban? Én miért gondolkozzak elfogadáson. - Egyszerűen a mondat csak úgy csengett a fülemben. - Lehet, hogy nem is kell megértenem? Csak egyszerűn elfogadni.
- Nem a faj tesz ördöggé, sem az emberi életed. Minden percben nálad van a választás, hogy melyik utat választod. És bármelyik is legyen az, Hitomi követni fog. – majd mellém léptett, és tartott egy minimális szünetet
~ Már démon vagyok. A dühöm és a fájdalmam azzá tett, és nem hiszem, hogy másik útra léphetnék valaha is. A célom is egyértelműen különbözik – meglepődtem, mikor közelebb lépett. Meg sem bírtam mozdulni, csak bámultam rá – Hogy is mondhat ilyet? Nálam a választás? A sors már választott helyettem. Nehéz lenne egy hatalmas fordulatot tenni az ellenkező irányba. … Hitomi…
– Ami engem illet, – a pillanatnyi kép elillan, és ismét Ken-re figyelek - én egy darabig biztos egyedül maradok. Nem fognak rám találni, vagy ha mégis, akkor egy shinigami nem akadály. Egy jó darabig biztos, hogy senki semmit nem fog rólam hallani, bár már azt is kezdem magamban kérdőre vonni, hogy keresni fognak. Most, hogy nincs meg a rangom, csupán egy jelentéktelen sakkbábú vagyok ebben a történetben. Bár ki tudja… Sosem tudtam megérteni a Lelkek városának gondolkodásmenetét. A magamét sem, pedig az már elég nagy ostobaságra utal.
~ Tiszta bolond vagy.
Nem mondtam semmit, csak néztem rá, és kérdeztem magamról. Rám nézett. Gondolom azért, hogy megtudja, mit fűzök hozzá a dologhoz. Viszont én meg sem tudtam szólalni. Kicsit piros arccal pont az ellenkező irányba fordítottam a fejem. De nem maradt ott sokáig, kis kíváncsian visszafordultam. Ken az eget bámulta. Így én is felpillantottam egy pillanatra, majd le a földre. Ismét cikáztak a fejemben a dolgok. Furcsállottam, ami velem történik, és nem tudtam hova rakni. Egyiket sem. Egy kis idő elteltével ismét durcisan összefontam a kezemet, és csukott szemmel előre, Hitomi felé fordulva feleltem.
- Furcsa ez a Hitomi. Azt hiszem, soha nem fogom megérteni. … Te meg eddig hogy paráztál a követés miatt, most meg azt mondod, hogy senki nem fog utánad szaglászni. Szerintem ez téves. Mivel te voltál a főkapitány, így sokan tisztelnek, és olyan dolgokt tudsz, amit más nem. Így nem hiszem, hogy csak úgy hagynak felszívódni. … De én nem féltelek – gonosz vigyorral, és a végén egy kacsintással – Na jó…. Vissza Genni-hez, mert halálra unja magát nélkülünk. – Minta én olyan szórakoztató társ lennék. – Én érek oda előbb – mosollyal már Sonido-ztam is.
Igaz még nem tudom, hogy magyarázom meg a dolgokat. Remélem nem látta, nem hallotta, mert biztos azt kérdezi meg majd előbb. Majd mondom neki, hogy Ken hülyeségeken agyalt, ezért helyre kellet pofozni a gondolkodását. De amit beszéltünk az tényleg még inkább át kell gondolni. Főkép nekem.

Érdekes. Ha az ember unatkozik, szinte bármire képes. A régi, szép időkre gondoltam. Nem mintha a mostani nem lenne elég gyönyörű, de ami most nincs, az valamiért mindig szebbnek, és jobbnak tűnik. Talán ezzel magyarázható, hogy mindig álmodom valamiről. Vagy a jövőről, hogy mi hogyan fog történni, vagy pedig a múltról, hogy mit hogyan csinálhattam volna. De ha megtörtént eseményeken törtem a fejem, és a ,,Mi lenne, ha…’ mondat eszembe jutott, egyből töröltem a gondolataimat, és elővettem egy tiszta lapot. Ha nem úgy történtek volna a dolgok, nem lehetnék az, aki vagyok. A tegnap történelem, a holnap rejtelem, de a ma adomány. Becsüld a jelent, mert jót jelent! Biztos, hogy jobban is lehetett volna cselekedni, de mégis az a legjobb, ami most történik. És ezt senki nem veheti el.
Hagytam, hogy a szél cirógassa arcomat. Az előbb kiveséztem a múltba tekintést, úgyhogy elkezdtem a jövőn morfondírozni. Vajon Ken visszakapja valamikor a főkapitányi címét? Biztos, hogy ilyen könnyen nem fog lemondani róla. Ő nem az a ’’feladom’’ típus. Ráadásul neki ez az élete, a munkája. Talán visszakapja, talán nem. Azt viszont nem tudom elképzelni, hogy más utasítgassa. Mikor megismertem, én már hadnagy voltam, ő pedig még csak egy újonc, bár kétségkívül a legjobb kardforgatók közé tartozott. Önfeláldozása, és az emberek iránti szeretetének köszönheti, hogy kapitány lett a 4. osztagban, majd sikerült megkaparintani a főkapitány rangot. Ekkor alakult ki az a tipikus vezér-Ken, akit ma mindenki ismer odaát. Fiatal, energikus, a kardját, Ryut pedig ritka nagy tehetséggel használja, bár reiatsu-ja lényegesen kevesebb, mint a többi kapitányé, ennek ellenére több évtizedig ,,vezethette” a Gotei 13-mat. Mindig igyekezett jó döntéseket hozni, annak ellenére, hogy nem mindig sikerült. Imádott harcolni, főleg olyanok ellen, akik kihívást jelentettek. Ezért nem egyszer előfordult, hogy csupán a harc iránti szeretete miatt részt vett jónéhány küldetésen. Mindenki gyengének nézi addig, ameddig nem harcol vele, akkor kiderül, hogy valójában eszére támaszkodik, és nem ész nélkül hadonászik a zanpakutojával.
Emlékszem, hogy régebben egy harci ruhát viselt, és sisakkal takarta a fejét. Kevés ember láthatta az arcát,úgy nézett ki, mint egy bérgyilkos, persze erről hamar leszokott. Sosem mondta el, hogy miért viselte, kényelmes nem volt, harcban nem védett túl sokat, ráadásul a mozgás sem volt könnyebb benne, mint bármelyik másik ruhában. De utálta a főkapitányi hacukát, akkor vette fel, ha nagyon fontos helyre ment, emiatt páran lázadónak, vagy nem oda tartozónak nézték.
Hát igen. Ő az én Ken Aruyám. Fiatalabb, mint én, és mégis bátyámnak tekintem, gondoskodó szeretete miatt. Egy gyenge pontja van, és az mindig meg is marad: túl mélyek az érzései. Ha valakit szeret, nagyon szereti, talán túlságosan is, és emiatt már megégette magát. Ha valakit gyűlöl, ugyan ez a helyzet, csak akkor nem magát égette meg, hanem ellenfelét Ryuval, aki persze büszkén felperzselt mindenkit, akit kellett.
Ismét feléjük néztem. Éppen jókor, láttam, hogy mindketten elindulnak errefelé. Végre történik is valami!

Úgy tettem, mintha az eget figyelném, pedig közben végig a válaszra vártam. Mikor Eliana megszólalt, próbáltam úgy tenni, mintha felébredtem volna.
- Furcsa ez a Hitomi. Azt hiszem, soha nem fogom megérteni. … Te meg eddig hogy paráztál a követés miatt, most meg azt mondod, hogy senki nem fog utánad szaglászni. Szerintem ez téves. Mivel te voltál a főkapitány, így sokan tisztelnek, és olyan dolgokt tudsz, amit más nem. Így nem hiszem, hogy csak úgy hagynak felszívódni. … De én nem féltelek - nem tudtam, hogy azért-e, mert tudja, hogy megvédem magam, vagy mert szeretné, ha bajom esne - Na jó…. Vissza Genni-hez, mert halálra unja magát nélkülünk. - igen, ebben kétség kívül volt igazság. Újra ránéztem, kacsintott, és gyakorlatilag kihívott, mikor azt mondta, hogy hamarabb ér ide.
~Kis naív~Elmosolyodtam, és shunpo-ztam. Nem akartam nyerni, de meglepődött, mikor ugyan abban a másodpercben értünk az eddig békésen várakozó Genni elé. Rámosolyogtam az arrancarra, és most én kacsintottam. Odafordultam Hitomihoz, akinek ezidáig semmi dolga nem volt.
-Unatkoztál? - kérdeztem mosolyogva
-Hát nem volt túl sok dolgom, ha erre gondolsz. - nem éreztem gúnyt a hangjában, és ez megnyugtatott. Az elbűvölő mosolyról, amit felénk küldött, már nem is beszélek. Örülök, hogy jól van. Azt hittem, nagyon ráijesztettem a viselkedésemmel. Jót tett az a pofon. Hogy is van az a dal? ,,Pofonból nem lett még koszorú soha…’’ Igen, azt hiszem, ez az. Hm, most nem osztom a fickó véleményét. Körbepillantottam. Nem láttam mást rajtunk kívül. A csendesen hullámzó víz tükrén táncot járt a napfény. Mintha szájharmonikázott volna valaki a víz alatt, és ettől lett volna olyan jó kedve. A folyó szabályosan igazodott a medréhez. Nem próbált kilépni belőle, sem rossz irányba tévedni. Olyan, mint egy ember élete, akinek nincs szüksége arra, hogy korlátait átlépje. Egy tökéletes emberi élet gyerekekkel, feleséggel, alkohol és más káros szenvedélybetegség nélkül, sok pénzzel és boldogsággal. Vagy egy olyan élete, aki mindig másokra hallgat, és nem tud kitörni a börtönéből. Bár a kettő végülis megegyezhet. Inkább maradok a mostani életemnél, minthogy mások irányítsanak. Bár ami az utóbbi időt illeti, kezdem azt hinni, hogy csak egy előadás szereplője vagyok, akit a rendező állandóan mozgat. Lehet, hogy nincs célja velem, de lehet, hogy még nagy szerepem lesz ebben a történetben. Bármelyik is legyen, nem tudom eldönteni, hogy mikor melyik választás a helyes, szóval nem kell foglalkoznom vele. Csupán fel kell készülnöm mindenre. Igen, néha valóban elő szokott belőlem törni a filozófus és a bölcs, de ez van. Aki ismer, tudja, hogy ilyen vagyok. A szemem megállapodott a gitáromon. Vajon mi lenne, ha…
…A gitár az ölemben pihent, és azon gondolkoztam, mit játszhatnék? Aztán eszembe jutott valami. Ideje volt elmondanom.
-Lányok, azt hiszem, tartozom egy vallomással. Különösen neked, Genni. Emlékszel, hogy sokszor furcsa illat volt a szobámban? – kérdeztem szégyenlősen
-Persze, kicsit olyan volt, mint az édesített cigaretta szaga. – gyorsan rávágta.
-Az a helyzet, hogy az az. Másfél éve pipázom, mesterien titkolva a külvilág elől. – hogy szavaimnak hitelt adjak, előkotortam a zsebemből egy olcsó, bár szépen megmunkált pipát. Hitomi szívrohamot kapott. Utálta, ha ártok magamnak, márpedig ez abba a kategóriába tartozik.
-És erről én miért csak most tudok? – kérdezte jogosan felháborodva. Nem akartam mondani, hogy azért, mert nem akarok úgy elválni tőled, hogy még ezt sem tudod.
-Mert nem tudom tovább titkolni. Azt hiszem, jobb, ha bevallom, mintha egyszer rajtakapsz. – megértően megrázta a fejét.
-Najó, elvégre jobb, mintha cigiznél. De biztos jó ötlet?
-Volt már rossz ötletem? – rákacsintottam, leültem, majd megtömtem a pipám. Tüzet csiholtam( tűz elemű zanpakutoval nem volt nehéz) és elkezdtem szívni. Ölembe vettem a gitárom, és elégedetten figyeltem a felengedett füst karikákat. Talán ezzel kárpótolhatom őket érte. Nem volt könnyű megtanulni, de nagyon szimpatikus dolog. Szóval így ültünk hárman, én pipával a számban muzsikáltam, ők pedig ezt nézték, hol megvetéssel, hol örömmel, hol a zene miatt kissé szomorkásan. De így sem mehetett az idők végéig, úgyhogy közbeszóltam.
-Na most hogyan tovább?

Egyszerre értünk oda. Ken rám mosolygott, és kacsintott egyet. Genni viszont nem rohant meg a kérdéseivel. Nagyon is furcsálltam, mikor végül is Ken kérdése törte meg a csenget.
- Unatkoztál?
- Hát nem volt túl sok dolgom, ha erre gondolsz.
Genni hangjában nem volt sem gúny sem semmi. A mondat végén nem vett nagy levegőt, hogy folytassa tovább kicsit sértődötten a kérdéseit, hogy aztán durcisan várja a magyarázatot. A mosoly az arcán megnyugtató volt. Így legalább nem kell semmien hazugságot, kifogást kitalálnom arra, hogy mit is beszéltünk.
Figyeltem Hitomi-t, nyugodtságot tükrözve, hogy minden rendben van. Majd felnéztem Ken-re, aki a vizet bámulta. Persze akaratlanul én is a vízre tekintettem. A napfény csak úgy táncolt a hullámokon. Bár nem gyönyörködtem benne sokáig. Egyszerűen leültem Hitomi mellé. Ken tekintete a gitárjára csúszott, mintha megéreztem volna, néhány percen belül a hangszer már az ölében volt. Gondolom azon gondolkozott, hogy mit játszhatna nekünk, mivel nem kezdte el pengetni. Viszont mikor megszólalt meglepődtem.
- Lányok, azt hiszem, tartozom egy vallomással.
A pulzusom felugrott az egekbe, kinyílt a szemem. Remélem nem azt kezdi majd magyarázni, amit beszéltünk. De akkor csak Genni-t nevezte volna meg. Ebből arra következtettem, hogy lehet, hogy másról van szó. Ettől egy kicsit megnyugodtam.
- Különösen neked, Genni. Emlékszel, hogy sokszor furcsa illat volt a szobámban?
~ Azt ne mond, hogy hónapokig a szennyest, vagy a szemetet nem vitte ki, és valami borzalmas szag terjengett az irodában. ÁH! Csak nem ilyen…
- Persze, kicsit olyan volt, mint az édesített cigaretta szaga.
- Az a helyzet, hogy az az. Másfél éve pipázom, mesterien titkolva a külvilág elől.
~ Ez lenne az a nagy titok? Ezért kellet fél másodpercre a szívbajt rám hozni? Meg van ez húzatva?
- És erről én miért csak most tudok? – kérdezte Hitomi durcisan.
- Mert nem tudom tovább titkolni. Azt hiszem, jobb, ha bevallom, mintha egyszer rajtakapsz.
~ Inkább csak az volt az oka, hogy lehet, hogy már soha nem tudja majd neki elmondani. Ezért inkább most bevallja, mint sem magába tartsa, és emiatt is lelkifurdolása legyen.
- Najó, elvégre jobb, mintha cigiznél. De biztos jó ötlet?
- Volt már rossz ötletem?
~ Tekintetből egyértelmű volt, hogy volt már ilyen….
Előkapta a pipát, és rá is gyújtott. A füstöt érdekes formába fújta ki. Környezetembe nem igazán pipázott senki, ezért ez a szituáció idegen volt. Viszont környezetemben szinte mindenki dohányzott. Néha napján én is el-el szívtam egyet-egyet. De rászokni nem szoktam. Inkább a károsabb passzív dohányzást végeztem. De hát ez akkoriban nem zavart. Így a finomabb pipa füstjét meg sem éreztem jóformán. Csak figyeltem az elszálló füstöt, majd a gitárt, melyen egy kicsit szomorkásabb dallam szólt. Nem szólaltam meg, csak figyeltem. De a csendet Ken hamar megtörte egy már ismerős kérdéssel.
- Na most hogyan tovább?
~ Hát ha lehet, akkor én elodáznám a halálomat. Főkép, hogy a beszélgetés után, megint eszembe kúsztatta azt a gondolatot, miszerint lehet, hogy ezek lehetnek az utolsó óráim. De Genni-re meg egyáltalán nem akarom ráhozni az ijedtséget, meg én sem akarom ezzel a gondolattal tölteni az időt. Szóval gyorsan ki kellene vernem. … A kérdésre most sem igazán tudtam mit válaszolni.
Úgy csináltam, mintha a „tovább”-on gondolkodnék, és néztem ide, oda.

Ahogy néztem, Eliana hamarabb indult el, mégis egyszerre értek ide. Ken mosolyogva Elianára kacsintott, majd visszafordult hozzám, egy megnyugtató mosollyal. Mit tehettem volna, visszamosolyogtam. Persze azért megkérdezték, hogy unatkoztam-e, én pedig egy mondatban összefoglaltam mindent. Talán hosszabb beszámolót is tarthattam volna a semmittevésről, de végülis meggondoltam magam. Nem akarom, hogy sajnáljanak, biztos, hogy fontos dologról beszélgettek. Mosolyogva bámultam őket, hol az egyiket, hol a másikat. Eliana szeméből megkönnyebbülés sugárzott, Ken pedig nagyon figyelte a víz felszínét. Én is odanéztem, de semmi érdekeset nem láttam. Szépen hullámzott, ez igaz, de nem voltam képes felfogni, hogy hogyan lehet bámulni annyi ideig. Aztán tekintete a gitárjára vándorolt. Egy darabig küzdött magával, aztán úgy döntött, mégiscsak leül játszani. Megfogta,ölébe vette, és vártam, hogy felcsendüljön valamilyen vidám dal, de nem kezdett el játszani. Inkább gondolkozott, és láttam rajta, hogy mondani akar valamit. Na, kivele!
-Lányok, azt hiszem, tartozom egy vallomással. – tudtam! Na mondjad csak, te csirkefogó! – Különösen neked, Genni. Emlékszel, hogy sokszor furcsa illat volt a szobámban? – igen, emlékeztem. Mintha füstölő lett volna, de mindig másat éreztem, volt hogy vaníliásat, volt hogy meggyeset, de mindig ott volt a háttérben valami, ami ugyan olyan volt. Vajon mi a fene?
-Persze, kicsit olyan volt, mint az édesített cigaretta szaga. – csúszott ki a számon, mikor eszembe jutott.
-Az a helyzet, hogy az az. Másfél éve pipázom, mesterien titkolva a külvilág elől. – azt hittem, felrúgom. Már indultam volna, csak visszatartott a fájdalom, nameg az, hogy Eliana itt van. Nem tudtam vele mit csinálni.
-És erről én miért csak most tudok? – kérdeztem, éreztetve, hogy nem tetszik nekem a dolog. Bár kezdtem megnyugodni, mégsem találtam szimpatikusnak.
-Mert nem tudom tovább titkolni. Azt hiszem jobb, ha bevallom, mintha egyszer rajtakapsz. – enyhe megbánást véltem felfedezni a hangjában. Szíven ütött az őszintesége, na! Nem tudtam rá haragudni. Nekem nem tűnt fel változás, tehát akkor nincs is. Biztosan nem lesz semmi baja. Persze, be kellett bizonyítania, hogy igazat mond, elővett egy pipát, gondosan előkészítette, majd meggyújtotta.
-Najó, elvégre jobb, mintha cigiznél. De biztos jó ötlet? – kicsit azért aggódtam az egészsége miatt. De biztos, hogy most nagy segítségére lesz.
-Volt már rossz ötletem? – volt… Pajkosan mosolygott, a pipáját szájába véve, és elkezdett játszani, de egy szomorú nótát. Nemigazán illett a hangulathoz, de ettől függetlenül gyönyörű zene volt.
-Na most hogyan tovább? – eeehh… Jogos volt a kérdés, én is fel akartam tenni. Hm, hogy mit csinálhatnánk? Azt mondanám, hogy pakoljuk a cuccot, és sétáljunk egyet, Ken pedig nyakában a gitárral romantikus nótákat játszik. Igen ám, de jó, ha 10 métert tudok menni. Viszont valamit mindenképp mondani kellett. Kockáztassunk. Minden erőmet összeszedve, felálltam, igaz, nem kis kínok árán.
-Én egy sétában benne lennék. Most úgy is sokat kell mozognom. Ki van benne?

Persze kérdésemre lőn csend és hullaszag. Mintha Aizen hollow serege sepert volna végig rajtunk. Kezdtem lemondani minden reményről. Bólintottam egyet, levegőbe engedtem pár füstkarikát, és újra elkezdtem pengetni a gitárom.
Mintha nyöszörgött volna a hangszer. Játszottam tovább, és nyikorgott, meg furcsa hangokat adott ki. Hatalmas szemekkel bámultam, majd befejeztem rajta a játékot. Nem kis meglepetésemre még így is folytatta. Megfogtam, megforgattam a kezemben, minden szegletét megvizsgáltam, de nem tudtam rájönni, honnan jött a hang. A két lányra emeltem a tekintetem. Eliana állt, Genni pedig éppen állt felfele. Tehát semmi érde… Genni áll felfelé!!!?? Mi a jó égnek? Fel akartam ugrani, hogy felsegítsem, de mire észrevettem, hogy a furcsa hangokat ő adja ki, már fel is állt. Elismerően füttyentettem.
-Zsír!
-Én egy sétában benne lennék. Most úgy is sokat kell mozognom. Ki van benne? - az én hadnagyom. Felálltam, leporoltam a hátsómat, újra felengedtem pár füstkarikát, és közelebb léptem hozzájuk.
-És merre akar sétálni a kisasszony? - nem lepleztem a gúnyt a hangomban, persze mosolyogtam, hogy valamennyire azért feloldjam a súlyát. Gratulálnom kellett volna, de azért nem tanácsos ennyire megerőltetnie magát, mert kétesélyes. Még nem pihent eleget, tehát lehet, hogy csak ront a helyzetén. Kockázatos dolog,de az a baj, hogy bizonytalan is.
Elkeseredetten sóhajtottam egyet, és megfordultam. Újra a folyóra néztem. Legalábbis a szememmel. Lelkiekben messze jártam. Elkalandozott a figyelmem. Mintha álmodtam volna. Ó, azok a régi, szép napok. Amikor még semmi gondom nem volt, csak ültem, és az irodámban olvasgattam, valamint aláírtam a papírokat. Megtanultam villámgyorsan írni és olvasni, hála a sok munkának.
Valaki elkapta a lábam, és visszarángatott a való világba. Kiderült, hogy csak Hitomi tette vállamra a kezét. Kezem automatikusan a kardom után nyúlt. Oldalra néztem, és meggyőződtem róla, hogy nem forog veszélyben az életem. Elengedtem a zanpakuto markolatát.
-Jól vagy? - kérdezte Hitomi aggódva
-Igen - és visszafordultam a folyó felé. Mi az ördög történt az előbb? Talán beléptem a saját világomba? Nem, nem hiszem, az nem ilyen érzés. Meg akkor találkoztam volna Ryuval. Mintha valami elragadott volna... Akármi is ez, fel kell fednem a kilétét. Talán a folyó? Mindenesetre, ezzel elleszek egy darabig. Visszamentem a lepedőhöz, és felkaptam az innivalómat. Éreztem aggódó tekintetüket a hátamon. Lassan lecsavartam a kupakot, számhoz emeltem az üveget, és ittam pár kortyot. Megfordultam, de nem akartam beszélni a történtekről.
-Indulunk? - bár nem figyeltem arra sem, hogy hová...

A kérdéstől ismételten iszonyatosan nagy, kínos csend keletkezett. Egyszer csak Genni elkezdett nyöszörögve feltápászkodni. Ken hirtelen azt hitte a hangszerrel van valami, én is csak másodikra vettem tudomásul, hogy Genni kínok között szándékozik feltápászkodni. Persze azonnal felpattantam, hogy segítsek neki. De hirtelen el is gondolkodtam, hogy mennyivel lesz neki jobb, ha úgymond segítek? Megfogom, akkor nagyobb fájdalmat okozok neki, ha viszont nem, akkor itt összeesik nekem. Ken még mindig a hangszerén kereste a nyöszörgő hang forrását. Mire felfogta, hogy nem ott van a baj, addigra a Hitomi szinte teljesen felállt.
- Zsír! – füttyentet egyet.
- Én egy sétában benne lennék. Most úgy is sokat kell mozognom. Ki van benne?
~ Igen, ez Genni – képzeletben egy vízcsepp folyt végig a homlokomon – De mit is lehet mást hinni. Alig tud mozogni, de sétáljunk. De ebben van ráció is, hisz ha nem akarjuk, hogy ránk találjanak, akkor lehet, hogy helyet kellene változtatni. Bár Genni állapotában nem hiszem, hogy messzire jutnánk.
Ken felállt, leporolta a fenekét, majd közelebb lépett hozzánk.
- És merre akar sétálni a kisasszony? – kérdezte kicsit gúnyosan, de egy mosollyal az arcán.
~ Még szép, hogy nem pihente ki magát. Ezzel akár még árthat is magának.
- Amerre a lábunk visz… Igaz Genni? – mutattam előre mosolyogva, és magabiztosan, és a kérdéssel Genni felé fordultam
Ken nagyot sóhajtott, és a folyó felé kezdett bámulni.
– De biztos, hogy ilyen küldetésre vállalkozol? – kicsit aggódva néztem rá, és hagytam egy kis szünetet - Szerintem a csiga is állva lehagyna – gúnyosabban egy mosollyal az arcomon.
De a mosoly hirtelen le is fagyott, mert tekintete, Ken-re vándorolt, aki körül szint megdermedt az idő, és csak bámult előre a folyóra.
- Ken…? – elindultam fel, de Genni gyorsabb volt, és kezét a vállára tette.
A mozdulata cseppet sem volt szimpatikus. Azonnal a kardjához kapott. Előrántani nem rántotta, mert csak felismerte, hogy csak Hitomi az. Bár rám is rám hozta a frászt. Ken elvette a kezét onnan, mire én is észbe kaptam, hogy az én kezem is a kardomon volt. Amilyen gyorsan csak tudtam elkaptam onnan, és úgy tettem, mintha mi sem történt volna.
- Jól vagy? – kérdezte Hitomi Ken-től.
~ Ez meg mi a szösz volt? Reflex? De miért? Ken még egy szóval sem bántaná Hitomi-t, akkor most mégis miért? Én meg mit gondoltam? Miért mozdult magától a kezem? – Megráztam a fejemet, majd kifújtam a levegőt, hogy minden rendben van.
- Igen – felelt a lánynak.
Sem Ken, sem az én mozdulatomat nem tudtam helyrerakni. Nem találtam rá okot. Ken odament a lepedőhöz, és felkapta a flakont, és lassan elkezdett inni belőle. Gondolom nem akarja firtatni a dolgokat. Lehet, hogy olyanon agyalt. Lehet, hogy arról van szó, hogy arra gondolt, hogy meglapulhatott valaki, aki a halálunkat akarja, és mikor Hitomi hozzáért azt hitte, hogy az a valaki támad. Vagy lehet, hogy teljesen más az oka, de aggódó tekintetem a férfin maradt. Genni-re pillantottam, és neki még kétségbe ejtőbb volt a tekintete. Nem csoda, hogy megijedt.
~ Agyalágyúlt Ken! Úgy megrémítetted szegényt…
A víz irányába fordultam. Nem láttam semmi különöset rajta. Olyan volt, mint bármelyik nap, mikor megcsillan a fény. Teljesen a folyó irányába fordultam.
~ A szüleim soha nem hoztak a vízpartra a közeli hídon is csak évente egy bizonyos időszakban mentem át rajta. Mikor a nyáron nagy fesztivál volt a városba. De akkor is csak átfutottam rajta.
Egy pillanatra az említett építési csodára tévedt a tekintetem, majd ismét a folyóra összeráncolt szemöldökkel. Nem tudom, hogy mi történt Ken-el, mert én nem látok semmi furcsát, de ki akarom deríteni.
- Indulunk? – suhant a levegőben a kérdés, melyet én mintha meg sem hallottam volna.
A folyó irányába mentem. Mikor elérte a víz szélét, akkor megálltam, és leguggoltam.
~ Nem értem. Semmit se nem érzek, se nem látok. Akkor mégis mi? A saját gondolatai. De hogyan? Ebben nincs semmi rendkívüli.
Kezemet a víz fölé párcentire emeltem, és a víz alatta szépen lassan lehűlt, majd megfagyott. Miután tisztáztam, hogy normális funkciók vannak, és a nagy gondolkodásba ismét túlságosan is túl hűvös reitsu-t engedek ki, elemeltem a kezemet, lassan felálltam, majd megfordulva feleltem a kérdésre.
- Hogyne. Akár azonnal indulhatunk is. – mosollyal, mintha az előző gondolatmenetek, nem is lettek volna – Előre!

Véletlen, de szerencsés.... kit áltatok? Ez vízicsata életre-halálra! >.<

Támadásom zseniális volt, váratlan, és kivédhetetlen! *.* Olyannyira, hogy az eredmény mindkettőnket meglepett, főleg engem, aki nem voltam felkészülve semmi olyasmire, mint pl. hogy a hullám nem csitul el a köztünk lévő távolság felénél... erősebb vagyok, mint hinném, csakis ez lehet a magyarázat! *.* Nem is rossz érzés az ilyesmi *.* Persze-persze, a szerénység nem engedteti meg velem, hogy erről hosszabban írjak, de azért mégiscsak... na, hát izé, ezek szerint én is tudok fröcskölni! *.* Természetesen egy effajta siker, még ha örömmel tölti is az embert, nem adhatott okot arra, hogy elbizakodottá váljak; elvégre csak szerencsém volt, mellettem állt a meglepetés ereje, márpedig az a tényező jóval jelentősebb mértékben vette ki részét az iménti fényes győzelemből, mint én. Azt hiszem, ezt hívják a kezdők szerencséjének, mindenesetre a továbbiakban nem számíthattam aaaaaaa... nevezzük Sorsnak, szóval a Sors támogatására. Nem. Immáron egyedül álltam, egyes-egyedül a végtelen pusztaságban, mármint, akarom mondani, a végtelen hosszúnak tűnő folyóban, csurom víz voltam a lábamat verdeső hullámoktól, ráadásul fogalmam sem volt, hogyan ússzam meg a tökéletes, maradéktalan elázást >.< Viszont a nap lassan-lassan a látóhatár fölé emelkedett, és ez tényleg nagyon szép volt; én nem is értem, miért nem nevezik ki ezt turistalátványosságnak, hiszen ez gyönyörű látvány! Nem is tudom, talán ezért tényleg megéri korábban felkelni - szebben indul így a nap, bár... talán túlzottan elmerengene rajta mindenki, és nehezebb lenne visszailleszkedni a mindennapi hajszába. Végül az egészet - mármint az álmélkodást a napfelkeltén - elrontotta valami, nem tudom mi... csak valami hirtelen megváltozott, de egy pillanatra csupán, aztán minden olyan volt, mint azelőtt. Kivéve azt a több vödörnyi vizet, ami hirtelen a magasba emelkedett... >.< Én biztosan nem csináltam semmit, tehát vagy Yuusuke volt, vagy.. vagy nem is tudom... biztosan földönkívüliek! o.o (Azért nem gondolom, hogy arrancarok voltak, mert ők nem fáradnak ilyesmivel, és szerintem nem is Yuu tette, mert... nem tudom, szabad egy ilyen... "játékban" kidoukat használni? Mert ha igen, én követelem vissza Anemonét, és aztán áztasson el, aki tud! *.*) Elméletemet, miszerint valami másik bolygóról érkezett lények szóltak bele az események és a víz folyásába, alátámasztani látszott az a tény is, hogy a víztömeg hirtelen eltűnt: tehát az űrhajójukra teleportálták! És amit az imént éreztem, az a valami, azok is egészen biztosan ők voltak! >.< Ez a teória viszont - elismerem, talán egy kissé naiv is volt - maradt elméleti síkon, mert ahogy forgolásztam, keresve, hová tűnhetett, a víz, víz, víz egyszer csak felbukkant a fejem fölött. Tehát tévedtem, nem földönkívüliek voltak, meg aztán ez elég valószínűtlen is, jobban belegondolva, hogy ők lettek volna... Az ufók köztudottan jóindulatúak, és mindig a gyengék pártját fogják! *.* Márpedig itt egyértelműen nem én voltam az erősebb, tehát ők egészen biztosan szerény személyem oldalán szálltak volna harcba, nem pedig engem akartak volna eláztatni. Megállapítom tehát, persze, utólag, hogy a tettes Yuusuke volt; akkor csupán arra tudtam gondolni, hogy kéne egy esernyő, vagy valami... valami... bármi! T.T Például valami jó kis technika, mondjuk... egy pajzs! Csakhogy eszembe jutott, hogy mint lélekenergiából álló dolog, talán nem véd meg a víz ellen... nem tűnik elég szilárdnak ehhez, értik... Viszont pont, mikor már csak pillanatnyira voltam a totális elázástól, hirtelen rájöttem, hogy én hordágyakat is meg tudok idézni - ha ember nem esik le róla, talán a vizet is eltereli! Szóval két sikkantás közt sikerült is megidézni egy lebegtető ágyat, és állítom, remekül használt, csak a hirtelen rázúduló víz súlya alatt az egyik kezem megroggyant, és az a sok-sok nedves matéria is mind arrafelé fröccsent, amerre az ágy lejtett... Tudják, ahogy a fény sem ugyanoda verődik vissza a ferde tükörről, ahonnan érkezett, hanem kicsit odébb; egyszóval felfedeztem, hogy mivel ilyen erővel zuhant le a víztömeg, lehetett irányítani. Egy kicsit. Mondjuk - az ellenfélre. Bár én igazán nem akartam, csupán akkor, ott helyben fedeztem fel ezt a jelenséget, eszemben sem volt bármit is tenni azon kívül, hogy elbújok ez alól a vízesés alól.
Mert... hát tehettem én róla, hogy pont ott állt Yuusuke, amerre a zuhé nagy része fröcskölődött? T.T Ami azt illeti, annyira meg voltam ijedve, hogy becsuktam a szemem, nem is láttam semmit, igazán nem akartam, nem is tudtam volna bármit is csinálni! De ezt nem tudhatta senki, és átvillant a fejemen, hogy ezt úgy kéne beállítani, mintha szándékos lett volna, egy direkt elindított ellentámadás! >.< Aztán lemondtam róla; elvégre a hordágy oldalán is jócskán csöpögött lefelé a víz, semmit sem láttam tőle, viszont, ha én nem látom őt, ő sem láthatott engem! *.* Ráadásul én igazán nem tudom olyan megdicsőült és elégedett pózokba vágni magam, mint Yuu, mert ő biztos igazi szakértő ebben, végig nagyon délcegen állt, mint egy szuperhős, meg biztosan sokat is gyakorolhatta! *.* Mármint nem tükör előtt, hanem csaták után, alatt, közben, előtt, helyett... nem, helyett nem, elnézést ^.^" Mindenesetre nekem nincsen meg a megfelelő szakképesítésem - mire is lehetnék büszke? -, úgyhogy a büszke beállást elhalasztottam; inkább hallgatóztam, és vártam mi lesz, közben meg azon gondolkodtam, amit mondott, miközben én az áradattal küzdöttem. Nem azzal, hogy megleptem - uuuuugyan, ne tessék nekem hízelegni! - hanem hogy ez csak egy része a szabadságnak, ami azután várta, hogy elhagyta Seireiteit. Nem tudom... eszerint a szabadság nedves, és hideg! >.< De komolyra fordítva a szót azt hiszem, meg tudtam érteni, hogy szeretne visszamenni. Ő is ott lakott valaha, és ha el kéne mennem - egyszóval az az otthonom, neki is az volt, ott voltak a barátai, ismerősei! biztosan hiányoznak neki, szerintem ez természetes. Mivel eközben pedig nem hallottam mást, mit csöpögést, ahogy eltévedt vízcseppek találtak vissza a folyóba, óvatosan kikukucskáltam fedezékem mögül. Aztán, mert nem láttam, hogy bármi veszély leselkedne rám, szélnek eresztettem a hordágyat (igazából jogos a kérdés, miért bíztam meg ebben, hiszen ugyanúgy lélekenergia-részecskék alkotják, mint bármelyik pajzsot? Nem tudom, talán, mint utolsó szalmaszálba, ösztönösen belekapaszkodtam; meg aztán ez tényleg elbír egy embert minden további nélkül, azt egészen biztosan tudom!). Mindenesetre elengedni csak óvatosan, lassanként mertem, ám még így is rámfolyt a tetején összegyűlt víz - igaz, még mindig jobb volt a helyzet, mintha az egész a fejemre ömlik, de... de... ez hideg volt, és befolyt a nyakamba! >.< Szörrrrrrrnyű, borrrrrzasztó érzés, ahogy egy hűvös valami végigfolyik a háton! T.T Pillanatnyilag nem is tudtam másra gondolni, mint hogy hogyan tudnék tőle megszabadulni, mert ez sokkal rosszabb volt, mintha eltalál egy hullám! Komolyan, inkább azt! >.< Úgyhogy teljes odaadással próbáltam kirázni a hátamból a vizet, és a nagy vacogás közben meg elharaptam a nyelvemet, még az is fájt... Komolyan, ez a szabadságosdi elég kényelmetlen tud lenni! T^T

// Bocsi, hogy ilyen sokáig tartott T.T //

Ken annyira elmerült a folyó bámulásában, hogy muszáj voltam felrázni. Odamentem hozzá, hangosan, csörtetve, és rátettem a kezem a vállára. A tőle harc közben megszokott villámgyors mozdulattal tette a kezét a kardja markolatára. Ijedten, enyhén könnyes szemekkel bámultam rá. Láttam, hogy szégyelli a dolgot, ezért el is somfordált a lepedőhöz. Ijedten néztem utána. Vajon...mi történt? Egy rövid ,,igen"-nel nyugtázta, hogy jól van. Ivott az üdítőjéből, persze egyértelmű volt, hogy ez csak amolyan mellékcselekvés.
~Ugyan.~Gondoltam magamban. ~Biztos nem bántana. Valószínűleg észrevett valamit, és megijedt tőlem...~ Nyugtatgattam a lelkemet, de valamiért nem sikerült.
-Indulhatunk? - bólintottam. Eliana elnézett a folyóhoz, hogy megvizsgálja, semmi különöset nem vett észre rajta, ugyan úgy reagált, mint egy normális folyó.
Megindultunk előre, hárman egymás mellett. Én középen, Ken baloldalamon, Eliana pedig a jobbon. Békésen haladtunk, persze nekem azért voltak gondjaim, de a többiek rám való tekintettel direkt lassan sétáltak. Ken otthagyta a gitárját, pedig az nem sűrűn fordul elő. Gondolom minél hamarabb el akart indulni, hogy elfelejtsük az iménti esetet. De hogyan lehetne ezt ilyen hamar elfelejteni? Kapott már a fegyveréhez, mikor megijesztettem, de most egyáltalán nem voltam észrevehetetlen. A szemében pedig... Félelem tükröződött. És most is, ahogy elnéztem, és csendben haladt mellettem, valamin nagyon törte a fejét, és többször a folyó felé fordult.
Közben a hőmérséklet egyre melegebb lett. Legszívesebben nekiálltam volna vetkőzni, de sikerült magam lebeszélni róla. Árnyék nem volt sok a közelünkben, a szél pedig teljesen lecsendesedett, szóval semmi nem maradt, ami lehűthetett volna minket. A barangolás után találtunk egy fát.
-Én elfáradtam, pihenjünk le egy kicsit! - sajgott az egész testem, de már legalább éreztem benne az életet. Csak közben ki kell fújnom magam. Lehuppantam az árnyékba, a többiek pedig követtek. Nekidőltem a fa törzsének, és a lombkoronáját figyeltem. Arra gondoltam, hogy milyen rossz lehet fának lenni. Mindenkinek segít, és mégis kivágják, ráadásul meg sem tudja magát védeni. Így van a jólelkű emberekkel is. Talán nem is éri meg jól viselkedni ebben a világban. Sőt, talán egyenesen rossznak kell lenni, hogy éljünk? Lehunytam egy fél percre a szemem, hogy elhessegessem a filozófus gondolatait, aki a fejemben lakik. Sikerült befognom a száját, úgyhogy ismét használtam a cukkancs kis látószervemet. A nap már kezdett lefelé bukni. Olyan 5 óra környékén lehetett. Tehát nemsokára haza kell térnünk... Kicsit elszomorított a dolog. Olyan jól éreztem magam...

Öcsém, már megint szívok? Nem, nem szívok, csak éppen egy pokollepke társaságában rohanok az átjáró végéig, át az emberek világába. Szuper, társaságom sötét némaságba burkolózva repked előttem, én meg már lassan robbanni tudnék… ma reggel rögtön úgy ébredtem, hogy kedvem lett volna a világból szép és színes tűzijátékot gyártani. Szadista hajlam? Előfordulhat, az viszont teljesen bizonyos, hogy bárhól szívesebben lennék most, mint a köztes világban. Futok, futok, futok… banyek, mikor lesz már ennek vége?! Egy ugrással lerendezem a dolgokat és hirtelen az arcomba csap a folyóparti levegő. Örülhetek is a fejemnek, a baki csak az, hogy a kapu a part közelében nyílt, én meg kis híján befürödtem… nem is kicsit. Talajt fogtam és már kapálózhattam is, nehogy menjek halat fogni. Miután sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, rögtön meg is szemlélhettem az unott képemet a vízben. Vörös hajam szokás szerint úgy áll, mint aki belekeveredett volna egy kisebb szélviharba. Egy gyors vállvonogatással lerendezem a dolgokat és elléptem a folyótól, hogy megszemlélhessem az érkezési helyemet. Karakura? Határozottan igen. Karakura folyó? Valami olyasmi. Akkor van egy sanda gyanúm, hogy ez egyszer sikerült jó helyre érkeznem… ráadásul kuka sincs a környéken. Ha csak az nincs, de se egy lélek, se egy hollow, de még egy ember se… ez utóbbit visszavonom, mert két nénike vonul végig zsörtölődve a járdán két hatalmas zacsival felszerelve, amik gyanúsan csörögnek. Van két tippem, hogy mi lehet. Első, hogy macskakaja. Ez lenne az abszolút tuti tipp, tekintettel arra, hogy a vasáru már a beteg felé közelít, a pia meg… ehm… ezt inkább hanyagoljuk. Úgy mennek el mellettem, hogy gőzük nincs az ottlétemről. Nem tudom, miért, de akárhányszor tapasztalom meg ezt, furcsa. Ha robbantanék egyet, akkor már talán ők is észrevennének, bár van egy tippem a végkifejletre. Oo” Szerintem helyből csinálhatnék lélektemetést egy ilyen művelet után. Hanyagoljuk… Egy sóhajtás közepette elkezdek felfelé trappolni a korlát felé, majd odaérve körülnézek. Mit látok? A nagy büdös semmit…
~ Mit meg nem adnék egy kis valamiért… ~ zseniális módon sikerül magam kifejezni, mire egy kisebb vízcsepp gördül le a fejemen… már magamtól is.
Egy gyors saját magamtól vágott „ekkora hülyét” nézést után szépen átlendültem a korláton, hogy aztán lendületből vissza is ugorjak rá és végül ráüljek. Megtámaszkodom magam mellett és ásítok egy hatalmasat. Előveszem az én kis univerzális mobilomat, ami még a hollowok érzékelésére is jó, bár ha felgyújtanám, valaki tuti fejbe vágna.
- Ez naggyon izgalmasnak ígérkezik. – jelentem ki jó adag iróniával a hangomban, majd visszateszem a kis vackot a helyére.
Féhéhélelmetes… már magamban is beszélek? Oo Neeem, ennyire azért még nem gáz ez a nap. Gondolom innentől kezdve itt fogok dekkolni és imádkozni, nehogy belekössek a… nem is betonon ülök… No comment.

A mai napom aztán jól kezdődik. Itachi-chan volt olyan kedves és elcsámborgott így a reggelem azzal telt, hogy őt keresgéltem a házban. Még csak nemrégiben költöztem be egy elhagyott Adachi birtokra ezért nem ismerem ki magam ráadásul a nagy része nincs valami jó állapotban hisz már vagy 50 éve nem él itt senki. Szerencsém hogy a birtok nem olyan nagy, mint az ahol én éltem ez csak amolyan nyaraló ahhoz képest.
- Itachi-chan gyere elő! Itachi-chan. – ó istenkém, pedig amikor megvettem még olyan cuki volt és ártatlan. Ki a franc gondolta volna, hogy ilyenre is képes lesz. Pedig én azt olvastam, hogy ezek a vadászgörények elég ragaszkodók, és hogy semmi pénzért nem mozdulnak el a gazdájuk mellől vagy valami ilyesmi. De úgy néz ki ez rá nem igaz. Csak tudnám hova tűnt.
Szerencsére fél óra keresgélés után megtalálom és le is szidom. Istenkém miért ma kellett csinálnia. Megszólal az ébresztőórám.
- Mi van? Oh, ne… elfogok késni. - rohanok a ketrec felé. Gyorsan berakom Itachi-chant a helyére és rohanok a főkapu felé. Mivel azt még nem javítottam meg így kénytelen vagyok átmászni rajta majd szokásos bevetési ruhámban és a maszkomat az arcomra téve kezdek el futni a belváros felé. Matobit használva hamar elérem, majd egy magas épületre feljutva állapodok meg.
- Na, hol vagytok? Gyertek… - beszélek, magamban miközben láthatóan várok valakikre.
Az épület alatt elhaladó embereket kémlelem és közben jobb tenyerembe egy fegyver pecsétet rajzolok.
Félóra várakozást követően megpillantom a célpontjaimat. Két férfi, szakadt farmerban és teljesen feketébe öltözve, cigarettát szívva sétálgatnak. Egyszer csak az egyik felnéz és megpillant. Maszkomról felismer és rögtön futni is kezd társával együtt. Hát igen jól ismernek. Már többször is összetűzésbe keveredtem velük mikor a húgom után kutattam. Tudnak, valamit mégsem mondanak el semmit ezért ma kénytelen leszek kiverni belőlük.
Leugrok az épületről, megérintve a talajt hozok létre egy tőrt és feléjük dobom. A körülöttem lévőkre nem is figyelek. Nem találom el egyiket sem így nincs mit tenni utánuk eredek. A folyó felé futnak. A bandájuk területe felé futnak, hogy segítséget kérjenek, ám semmi esélyük sebességemmel könnyen beérem őket.
Ám mielőtt még elkaphatnám egyiket is egy srác vág be elém kardal a kezében. Egyből felismerem az egyenruhájáról, bár még egyel, se találkoztam mégis tudom, hogy ez egy shinigami. Mi a fenét akar ez tőlem?
- Te szerencsétlen! Mit akarsz? El az utamból! – ordítok rá a férfire maszkom mögül. Miközben látom, hogy a két srác már a hídnál jár. – Áááá! Ez nem lehet igaz! – kiabálok dühömben.

/Bocsi, hogy bemozgattam a karid. /