Néma csend, csak néhány autó megy el a közelben, jellegzetes motorhang kíséretében. Naná… milyen másfajta hangja lehet az autóknak? Talán cincognak, vagy mi a fene. Ha így haladok, akkor már az élet dolgain is teljes nyugalommal elmélkedhetek. Nah, még csak az kéne… ha az élet dolgain merengek, akkor a vége úgy is egy kiadós robbantgatás lesz, mert valahogy mindig arra lyukadok ki. Egy hatalmas vigyor kúszik az arcomra és elkezdek a korláton dobolni az ujjaimmal. Egy-két petárda nem árthat meg, vagy esetleg egy kisebb tűzijáték rakéta… Még jól is nézne ki… Bár nagy a valószínűsége, hogy utána otthon a hátsó felemet rúgnák szét a felhajtásért. Felnézek az égre és azt kezdem el bámulni, vagy esetleg szuggerálni.
- Csak egyetlen hollowot… akkora kérés ez?! – morgom szépen az orrom alatt, leszállok az ülőhelyemről és elfekszem a füvön. – Unalmas így ez a világ…
Unalmas, bár ez, amikor még éltem, fel sem tűnt. Éltem? Heh… jó vicc, még most is élek, csak másképpen és egy más helyen. A rokonaim már biztosan odaát vannak, bár egyik sem shinigami, mert akkor már talán találkoztunk volna. Vajon vannak leszármazottaik? Talán… egyszer az életben el kellene mennem a temetőbe és megnézni azt a helyet, ahol a család nyugszik. Virágot vinni, vagy valami hasonló. Igazából nem mondhatnám, hogy emlékszem rájuk, csak az arcuk dereng fel néha a sötétben, főleg az álmaimban. A múltamra sem nagyon emlékszem, az igazi családnevemre sem. Bár az is igaz, hogy amim most van, azt szeretem, vannak húgaim, öcséim és nagyszüleim Rukongaiban. Őket is meg kellene már látogatnom. Mióta shinigami lettem, nem sűrűn toltam arra képemet és ezt szégyellem is rendesen. Újabb emberek sétálnak el mellettem… körülbelül velem egy korúnak tűnnek. Egy korú? Igaz, ami igaz, 17 évesnek látszom, de valójában jócskán túlléptem már az emberi kor határait. Még mindig érdekesnek találom ezt a dolgot… Ha tudnának róla, akkor tutira kiakadnának. Elkezdek a gondolatra is nevetni, főleg ha arra gondolok, hogy egyszer egy férfi, olyan negyvenes lehetett, az átküldése előtt mindennemű szívfájdalom nélkül letaknyosozott. Padlót is fogott, amikor azt mondtam neki, hogy ne pattogjon, mert körülbelül háromszor annyi idős vagyok, mint ő. Hangosan felröhögök, megtehetem, mert senki sem hallja, ami vicces, mert így akár a frászt is hozhatod rájuk. Úgy értem megkocogtatod a vállukat és már a plafonon vannak, aztán ráfogják az első kölyökre, akit meglátnak. Vicces, de most komolyan. Nagy vihogásomat két futó ember zaja zavarja meg. Hasra fordulva lesem őket, hátha megtudom a menekülésük okát, majd egy maszkos alakot látok mögöttük futni. Két pillanat alatt felállok és a mobil után nyúlok. Ránézek a radarra, de semmi, de akkor…
- Ez meg mi a franc? – fejezem be hangosan, majd egy szaltó kíséretében átlendülök a korláton.
Szeretek utána járni ezeknek a dolgoknak. Kirántom a tokból Hinekot és egy shunpoval a maszkos előtt termek. Érzek felőle némi reiatsut, de se nem egy hollowé, a shinigamikét meg alapból kizárhatom, mert azt már régen kiszúrtam volna. Nem látszik rajtam, de jó vagyok az érzékelésben. Maszkos barátunk elég nőies hangon leordítja a fejemet és a kardkirántásom után érdeklődik.
- Heh… ugyanezt én is kérdezhetném. – szólaltam meg egy kisebb reiatsu kiengedésével, miután sikeresen kitombolta magát. Nem szándékozom harcba keveredni, ezért merem remélni, hogy a jó öreg megfélemlítés működni fog. – Ki a fene vagy te?
Hát, igen, ez egy jó kérdés, amire szeretném tudni a választ.
- Egyáltalán minek üldözöd azt a két hapsit?

/ Nem gáz x) /

Csak remélni tudtam, hogy idővel a lányok elfelejtik az iménti kis ballépésem. Bár ez kicsinek túl nagy, és nem bal lépés volt, hanem egy mozdulat, és egy fél másodperc nem kellett volna ahhoz, hogy Gennin sebet ejtsek. Én nem felejtettem el...
Elindultunk. Senkinek nem volt semmi célja. Kivéve nekem. Nem tudtam, semmire koncentrálni. Minden szürke volt körülöttem. Úgy éreztem, hogy a testem egy börtön, amiből vágyakozva nézek a célom felé: a folyóra! Igaz, csak néha pillantottam rá, akkor viszont alig tudtam levenni róla a szemem. Minden más színtelen volt körülöttem. A folyó azonban... Mintha az élet vizét láttam volna magam előtt folyni. Vonzott, kényszeríteni próbált, hogy menjek oda. De egy józan gondolat, vagy Hitomi látványa mindig megakadályozta, hogy akár egy lépést is tegyek felé. De bármerre néztem, egyre tompább lett a világ. Szürke, és homályos. A hangok fájdalmasan mélyek voltak, és az agyamba karmoltak. Éreztem, hogy izzadok, és egyre nehezebb uralnom a saját testemet. Nem maradtak meg a saját gondolataim.
~Mi... mi történik velem?~ Kezdtem érezni, hogy már nem én gondolkodok a saját fejemben. Éreztem, hogy tettem egy lépést a folyó felé, de valaki megfogta a karom, és gyengéden bevonszolt egy fa alá. Nem néztem, hogy ki az. Az én egyetlen célom nem más, mint elérni a vizet! El is indultam. Először lassan sétálva, majd egyre biztosabban lépkedve. Éreztem, hogy kocogásra gyorsítok, és végül futásnak eredek. Ugrottam egyet a víz partjánál, és tökéletesen landoltam. Egy másik világban...
Egy erős fény elvakított. Kezem a szemem elé emeltem. Furcsa zajokat hallottam. A zaj forrása előttem volt, és egyben alattam. Hunyorogva néztem. Lassan tisztulni kezdett a kép. Óriási tömeg ujjongott előttem. Mit csináltok? Kérdeztem magamban. Nem értettem semmit. Azt éreztem, hogy valami húzza lefelé a vállamat: egy gitár. Előttem mikrofon. Kezdett egyre világosabbá válni. Varázsütésre megértettem mindent. Oldalra néztem. A színpad jobb szélén álltam, mellettem az énekes, egy ritmusgitárral, az ő másik oldalán a basszeros. Mögöttem a dobos. Soha nem találkoztam még velük, mégis ismertem őket, és éreztem, hogy jó barátok. Ezúttal a másik oldalra néztem. Genni és Eliana a színpad mellett, privát helyen álltak és néztek minket. Elmosolyodtam, mikor rájuk néztem, ők pedig boldogan, és lelkesítően integettek. Az énekes(én csak vokáloztam) felkonferálta a következő zenét. Az ujjaim maguktól mozogtak. Életre keltek. Egy részem tudta, hogy mit csinálok, egy másik pedig nem. Hagytam, had járjon a kezem.
~A kedvenc stílusom. Power Metal!~ Határtalan volt az örömöm. Ez volt minden vágyam! Újra Hitomival, Elianával, és nagyszínpadon játszom! A tömeg továbbra is éljenzett. Nagy headbang, a nézőtér közepén pedig egy kisebb pogó is kialakult. Elfelejtettem, hogy kerültem oda. Elfelejtettem, mit is csináltam.
És főleg azt, hogy ez egy rémálom...

El is indultunk. Genni volt középen, Ken a baloldalán én pedig a jobb oldalán. Látszólag izgatottan és boldogan haladtam előre, de fejben még mindig azon agyaltam, hogy mégis mi válthatta ki az előbbi mozdulatot Ken-ből. Genni-n s látszott, hogy nem tudja hova rakni, és Ken akármennyire is szeretné, ezt nem lehet olyan gyorsan elfelejteni. Valami nincs rendben, és ezt már szinte a levegőben is érzem. Oda-odapillantottam, volt kapitányra, és ő néha-néha pillantását a folyón hagyta. Én is rápillantottam, de nem láttam semmi furcsát. Genni-re tekintettel persze igyekeztünk lassan menni, viszont egyszer csak megszólal.
- Én elfáradtam, pihenjünk le egy kicsit!
Ekkor is Ken inkább a víz felé volt fordulva. Lépett egyet, de gyengéden, de mégis határozottan megragadtam a karját, és egy mondattal leültettem a fatövébe.
- Akkor most mi is szépen leülünk, és fújunk egyet. – mosolyogtam, bár a mosolyom nem tartott sokáig.
Ken rám emelte tekintetét, viszont egyáltalán nem volt semmi fény a szemébe. Mintha csak a teste lenne itt, ő maga pedig már máshol jár. Kicsit úgy éreztem, hogy engem sem igazán lát.
- Ken?! Jól érzed magad? Minden rendben van?
Ezekre persze Genni felkapta a fejét, viszont Ken-hez mintha el sem értek volna. A feje ismételten csak a vizet nézte, majd felált, és eleinte elkezdett lassan sétálni a víz irányába.
- KEN!? – hangosabban szólítottam, viszont egyre csak gyorsított.
Egy intéssel maradásra próbáltam nyugtatni Genni-t, viszont ahogy szólítgattam a férfit az egyre gyorsabban haladt. Én is szaladtam utána, viszont egy pillanatra én is megtorpantam. A víz hírtelen vérvörösre változott. Mintha borzalmas vérfolyam lenne. Nem akartam elhinni, majd egy éles fájdalom hasított a fejembe. Persze kezemmel odakaptam, szemet becsuktam, majd ismét kinyitottam és a folyó ismét normálisnak látszott.
~ Ez mégis mi volt? Egy illúzió? Egy rémkép?
Ez a pillanatnyi gyengeség elég volt, hogy Ken jókora előnyre tegyen szert. A partról ugrott egyet, és a folyó közepe táján érkezett a vízbe egy nagyobb csobbanással. Ekkora persze Genni is utolért. A szemében félelem és aggodalom, és szerintem ezen az én kétségbeesett arcom sem sokat segíthetett. Sonido-val a csobbanás helye fölé kerültem. Ekkor pillantottam meg, hogy néhány centis vízréteg alatt ott egy nyitott átjáró. Ahogy ott álltam szinte éreztem, hogy valami démoni erő mintha a pokol ördögei húznák lefelé az embert. Nem telt sokba, és Genni is megjelent mellettem. Egy kicsit bele lehetett látni abba a dimenzióba. Mintha egy inverz világ lenne, melyben a színek és formák fordítva lennének. Egyetlen alak lógott ki ebből, az pedig Ken volt. Háttal pillantottam meg, majd lassan megfordult, és akkor látszódott, hogy csukva van a szeme. Mintha édeset álmodta, mosolygott, és léggitározott.
- Utána megyek. – mondtam halkan.
Genni persze hallása nem rossz, és meghallotta, és gyorsan megpróbált lebeszélni az őrült tervemről. Ez a lány engem nagyon is félt.
- Genni! – zavartam meg a mondatát – Ken egyáltalán nem akarja, hogy neked bajod essen, ahogyan én sem. Nem tudom mi ez, de semmi jót nem jelent. Maradj itt! Ne mert utánam jönni. Kihozom, amilyen gyorsan csak tudom. – komolyan és határozottan néztem fel Hitomira.
Ezzel bele is ugrottam a vízbe, és egyben az átjáróba. Talppal érkeztem, egy erős fény zavarta meg pillanatra a látásomat. Furcsamódon elkezdtem lebegni ebbe a furcsa dimenzióba, majd elkezdtem úszni Ken irányába, hogy felrázzam. Viszont hirtelen ismét furcsa érzésem támadt, és Ken eltűnt a szemem elől.
- Ennyire szánalmas nem lehetsz. Komolyan kész röhej vagy. – hallatszott egy hang a hátam mögül – Még hogy te bejössz, és kiviszed….
Hátrafordultam és saját magam inverz vörös árnyalatú alakját láttam. Csak bámultam ezt a furcsa alakot.
- Mégis, mi a csudáért tennéd kockára az életedet? Egy mocskos Shinigami-ért? … Ja, hogy azt hiszed, hogy ő más, mint a többi … Ugyan már. Csak a gyengék álltatják magukat ezzel. Hogy le akarod győzni tisztes küzdelemben? Ugyan… Egy évezred múlva sem. Aljas módon, kihasználva, álmában… De nem vagy erre képes? Mi vakított el ennyire? Ha végezni akarsz vele, akkor minden lehetőséget ki kell használni… Ja hogy még ettől is gyengébb vagy. – közelebb ugrott, felemelte a kezét a mellkasomhoz, és pöckölésre készült – Egyszerűen ahogy itt állsz… Hánynom kell tőled. – ezzel kilőtte az ujját.
Az egyszerű pöckölés a mellkasomat érte, melynek hatására akkora löketet kaptam, hogy akár körbe is repülhettem volna a világot, de helyette jól belefúródtam egy vastag oszlopba, mely szépen rám is omlott.
- Nevetséges vagy. Eltűnt a fikarcnyi gyilkos ösztönöd is. Itt fogsz meghalni. … MH?!
Egy törmeléket felemelve sikerült kikászálódnom. Iszonyat nehezen vettem a levegőt. Néhány bordám biztosan eltört, és a tüdőm is súlyos sérülést szenvedett. A karomon a lábamon és a fejemen kisebb nagyobb sérülések. Vért köhögtem fel.
- Mondom én. Egyetlen kis gyenge csapástól kipurcansz. – oda ugrott és jól állon rúgott, mitől én pördűltem egyet, és ismét hassal előre a képzelt padlóra kerültem.
~ Mit tegyek? Fáj mindenem. Meg se tudok mozdulni. De hisz ez nem is valóság. Ez képtelenség ez nem lehet. Magamat ostorozom gondolatban, meg néha ellenkezek, de hogy magamat laposra verem…
- Azt hiszed, hogy ez nem lehet valóság? Ugyan már. Egy másik dimenzióba kerültél. Itt más törvények uralkodnak.
- Rendben van – feltápászkodtam iszonyatos kínok között – Az érdekel, hogy miért jöttem be. Miért mentem ki Ken-t? Miért óvnám meg Hitomi-t? … - néztem magam elé, majd felkaptam a fejemet – Mert belül valami azt felelte, hogy ezt kell tennem. … Magam sem értem, és nem is csodálkozom, hogy magamtól kérem ezeket számon. De én ezt eldöntöttem. És Ha ebben akár önmagam is akadályoz, akkor félre állítom… De te nem is létezel…
Az utolsó határozott mondattal ismét belecsapott valami a fejezem be. Hirtelen odakaptam, és Ken ismét látóhatáron belül volt. Elkezdtem felé úszni, és reméltem, hogy több ilyen kép már nem kap el. Már majdnem elértem, mikor hírtelen nagy fény vakított el. Víz alatt vagyok, és elkezdek felfelé úszni.
Egy kislány feje bukik elő a vízből. A medence partján egy szigorú apa figyel. A kislány körbenéz.
~ Ez meg… Hova rakjam.
- ELIANA! Vissza a víz alá! Még nem úsztál le kétszázat sem. Tessék folytatni. Különben… A cápa eledele leszel.
- Cápa? – kislányos hang hagyta el a számat.
Körbefordulok, és egy cápauszonyt látok a medence másik végén, mely hirtelen elkezd felém úszni. A férfi a partszélről démonian kacag és élvezi a látványt. Sikítok, és elkezdek úszni az ellenkező irányba. Segítségért kiálltok, viszont hírtelen valami nyálkás megragadja a lábamat és egy szempillanat alatt leránt a mélybe. Az eddig nem túl mélynek látszó úszómedence sötéten mély lesz, és én csak süllyedek. A cápa is szép lassan ideér, nekem meg kezd elfogyni a levegőm. Szép lassan észbe kapok, hogy megint csak egy rémálomban vagyok. Akármennyire élethű, és hiszek benne, hogy a vízben megfulladok, a valóságban nem így van. Behunyom a szemem, és ismét érzem a fájdalmat, és mire kinyitom ismét ebben a furcsa dimenzióba vagyok.
~ Azonnal ki kell vinni innen Ken-t. Egyre valóságosabbak ezek a rémálmok, és lehet, hogy a következőből már nem is tudok így visszatérni. Kapd össze magad! Túl sok időt pazarolsz. Pillanatokra ismét a vörös víz képe villan be, de csak pillanatokra zavar meg.
Ken-t végre elérem, megragadom a vállát, és megpróbálom felrázni, viszont furcsa mozdulattal találom szembe magam.

Arashinak a kotnyeles shinigaminak


Két hete mindig ugyan azon a napon vártam és figyeltem meg a két srácot. Mindig próbáltam kiszedni belőlük az infót, de eddig egyszer sem jártam sikerrel, de ma talán lesz rá esélyem. Üldözőbe is veszem őket. A Tenseiel létrehozott tőröm sajna nem talál be. Talán túlságosan is ügyeletem arra, hogy ne legyen halálos a támadás vagy lehet, hogy tényleg olyan rossz vagyok még ebben is, hogy csak szimplán elbénáztam. Nem, nem azért olyan béna nem vagyok. A két srác üldözése közben csak egy valamire tudok gondolni. Végre infóhoz juthatok a húgommal kapcsolatban. Ekkor váratlan dolog történik, egy shinigami vág be elém és kardját előhúzva kényszerít megállásra. Csak el kellett volna, kapnom őket mielőtt átjutnak a hídon és akkor nem tudtak volna segítséget kérni a társaiktól, de nekem még ez se sikerül.
Dühtől ittas hangon ordítok a halálistenre, hogy miért avatkozik közbe. Közben a két srác már elérte a hidat, és ha jól látom már a társaikat is értesítették. Hát ez remek mondhatom. Na, de higgadtan átgondolva a dolgot azt hiszem sejtem miért történt az ami. Hisz maszkom hasonlatos a hollowok de főként a vaizardok maszkjához egyedül a reiatsum az, ami különbözik. Na meg, hogy a maszkomon ott az „Adachi” kanjija.
A fiatal srác lélekenergiáját kiengedve valószínűleg megfélemlíteni próbál ám jelen helyzetben ez nem sokat ér ellenem.
- Az, hogy miért üldözöm, őket nem tartozik rád, mint, hogy az sem, hogy ki vagyok, halálisten. – válaszolom még mindig mérgesen közben a háta mögött menekülő két srácot kémlelem, de sajnos azt kell látnom, hogy társaik megérkeznek, majd autóba szállva elmenekülnek. Arra is kiváncsi vagyok, hogy meglepődik e a srác miszerint ismerem a fajtát persze ez nem olyan lényeges most mint, hogy hála neki a két srác elmenekül.
Miután látom, hogy a célpontjaim elmenekülnek maszkomat levéve és a földhöz vágva rogyok le végül a földre arcomat tenyereimbe temetve.
- Pedig már majdnem sikerült. Semmi hibának nem kellett volna történnie. Hisz csak normál emberek voltak. – motyogom magamban még mindig a földön ülve.
- Egyáltalán egy shinigami mit avatkozik bele az ügyeimbe, az emberek ügyeibe.
Motyogom még mindig magamban a fiatalnak tűnő srácra ügyet sem vetve.

Mikor elindultunk, már akkor kezdtem érezni a zavart. Sőt, már előtte. Olyan volt, mint egy ragyogóan fehért lepedőn egy óriási vérfolt, ami egyre makacsabb, és egyre sötétebb.
~Valami gonosz van készülőben. Érzem!~ A fa alatt fekve kezdtem egyre nyugtalanabb lenni a jövőt illetően. Alig értem ezeknek a gondolatoknak a végére, hallottam, hogy valamelyikük elindul. A lépések hangja Kenre utalt, viszont olyan... Merev és élettelen volt. Minden magabiztosság eltűnt lépéseinek ritmusából. Már nem csak kezdtem aggódni, hanem éreztem, hogy a félelem jeges hullámai átcsapnak rajtam. Eliana utánaszólt, hogy megkérdezze, még is hova a fenébe megy, de Ken nem válaszolt, sőt, gyorsított a tempóján. Nem érdekelt, hogy fáj mindenem, felpattantam. Ezt látnom kellett! Ken rohant a víz felé, Eliana pedig utána.
~Ken, mi történt? Mi bajod van?~ Nem tudom, miért magamtól kérdeztem. Az én fejemben akárhogy keresem, még nem fogom megtalálni a választ. Az irántuk érzett szeretetem azonban nem hagyta, hogy tétlenül üljek. Lépésre buzdította a lábaimat, és elűzte minden fájdalmam. Futottam Ken és Eliana után.
~Nem veszíthetlek el, Ken! Nem teheted meg ezt velem!!~ Forró könnyek árasztották el a szemem, és lassan végigfolytak az arcomon. Azt hittem, nem történhet ettől szörnyűbb. Tévedtem. Ken beleugrott a vízbe, és egy nagy csobbanás kíséretében el is merült benne. Megtorpantam a folyó partján, mikor ezt megláttam. Egyre szaporábban támadtak azok a fránya könnycseppek. Nyilván az volt az életcéljuk, hogy megitassák a növényeket, mert amennyi folyadékot most kaptak tőlem, az biztosan elég egy életre. Erőt vettem magamon, és letöröltem az arcomat. Szipogva siettem Eliana mellé, hogy megnézzem, még is mi lett Kennel? Az arrancar sokkal hamarabb odaért, mint én. Miért nem sietett Ken segítségére? Miért nem ugrik utána? Már ki is hozhatta volna.
Amint a vízre néztem, erre is választ kaptam. Ken a folyóban mosolygott, mint a vadalma. A folyónak csak a felső rétege, egy pár centiméter átmérőjű része volt igazi víz. Alatta mintha egy dimenziókapu nyílt volna meg. De ez más volt. Éreztem, hogy vonzz magához, és elég nehéz volt elválni tőle, de valami mégis megakadályozott. Eliana zavart fel. Éppen Ken után akarta vetni magát.
-Nem, Eliana! Eszedbe se jusson! Nekem kell lemennem! - nem engedhettem, hogy ő menjen le. Ha nem tudja megcsinálni, akkor mindkét ember meghal, akit szeretek. Nem engedhettem!
-Genni! Ken egyáltalán nem akarja, hogy neked bajod essen, ahogyan én sem. Nem tudom mi ez, de semmi jót nem jelent. Maradj itt! Ne mert utánam jönni. Kihozom, amilyen gyorsan csak tudom. - dühösen, de bólintottam. Újra elkezdtem érezni a fájdalmat, de ezúttal már nem csak a testemben. A lelkemet is elkezdte tépni valami. Félelem? Düh? Ijedtség? Aggodalom? Isten a megmondhatója, hogy mi volt.
De ha nem tudsz segíteni lent, akkor segíts fent! Megpróbáltam kitalálni, hogy mi volt ez az érzés. Leültem lótuszülésbe, és behunytam a szemem. A lelkemben ébredtem. Éppen ide akartam kilyukadni. Akai Nobara állt velem szemben, lágyan mosolygott. Tudta, hogy mit akarok kérdezni.
-Nagyon szereted ezt a két embert, ugye? - határozottan bólintottam - Valamilyen féreg nyitotta meg ezt a kaput. Ken most egy olyan világban lehet, amilyenre szíve legjobban vágyik. Persze csak egy darabig. Ahogyan telik az idő, úgy lesz egyre szörnyűbb a helyzet. Nagyon fog szenvedni belül. Ahogyan őt ismerem általad, nagyon erős a lelki ereje. Talán ő nem fogja megölni magát, de ebben nem vagyok biztos... - felpattant a szemem, és újra Karakurát láttam magam körül. Ismét lenéztem a folyóba. Eliana mozgása is érdekes volt, mintha valamivel állandó harcban állt volna.
Abban a percben nem érdekelt más. Ha azzal megmenekültek volna, hogy belefojtom magam a vízbe, gondolkodás nélkül megcsináltam volna...

Még mindig nem éreztem a testem. Tudtam, hogy én vagyok, de mintha nem én irányítottam volna magamat.
~Áh, biztosan csak az adrenalin!~ Kerestem magamban a kifogásokat. Nem akartam elhinni, hogy valami bűzlik. Egy ilyen helyen? Minden tökéletes. Annak KELL maradnia. Éppen szóló közepén jártunk, mikor elszakadt egy húr a gitáromon, és belevágott a kezembe. Felszisszentem, de nem akartam ennyiben hagyni, úgyhogy amit lehetett, azt átpakoltam a többi húrra. Sajnos sok hangot ki kellett hagynom, és ez a közönségnek sem tetszett. Nem tomboltak tovább, hanem csak álltak, és megvető tekintettel figyeltek minket. A színpadon is mindenkinek szemet szúrt, hogy mit rontottam el. Már majdnem vége lett a zenének, mikor egy nagy csattanás és durranás kíséretében bedöglöttek a hangfalak. Egyből megálltunk.
~Hogy a jó égbe...?~ A tömeg elkezdett minket lehordani. Tömeg? Az a sok ember egyetlen nagy fejjé alakult, ami egyszerre hörögte azt az egyetlen szót, amit tudott: ,,Fúj!" Oldalra néztem. Hitomiéktól vártam a megmentést, de ők eltűntek. Visszanéztem a tömegre. Arra a tömegre, amelyik egy perccel ezelőtt a lábunk nyomát is megcsókolta volna, most pedig a pokolra kívánt minket. Az az egyetlen szó, amit üvöltöttek, kezdett egyre torzabb lenni. Inkább visításra emlékeztetett. Az is tépi az ember idegeit, ha egy szenvedő visítást hall, akkor képzeljen el egy tízezres tömeget! Láttam, hogy a nézőtér már nem létezik. Egy üst van a helyén, tele forró lávával. Akik benne szenvednek pedig a volt közönségünk. Logikus, hogy a lávában a hőmérséklet miatt két másodperc alatt elhamvad minden...
...Ők nem haltak meg. Leégett róluk a hús és a bőr, melynek szaga kibírhatatlan lett. Hiába, csontvázakként kapálóztak, de nem tudtak kikerülni. Nem akartam hinni a szememnek. Körbenéztem. A zenekarom tagjai nem voltak már a színpadon, hanem ők is az üstben forgolódtak.
~Ne...NEM! Genniék nem lehetnek ott!~ A kinézetéről senkiről nem tudtam volna megállapítani, hogy kicsoda, de éreztem, hogy ki hol van. Kivéve őket. Óriási lélekenergiára lettem figyelmes. Egy ember szállt lefelé lassan, magabiztosan, mosollyal a száján. Egy percig sem kellett gondolkodnom azon, hogy ki közelít. Ahhoz azonban egy élet is kevés, hogy felfogjam, ami most történt, és megemésszem.
-Te... - nyögtem erőtlenül
-Igen, én! Még nem végeztem veled. A szemed már meg van. Mos azt hiszem, jól állna a testednek, ha nem lenne egy hólyag a nyakán. Te mit gondolsz? Segítsek? - szemtelenül mosolygott. Erőt vettem magamon, és - a hőség miatt - lihegve előrántottam a kardomat, és nekitámadtam.
Jó lett volna tudni, hogy kit is vettem célba...

Úgy látszik, hogy valami nagyon fontos dolgot zavarhattam meg, mert a maszkos alak nagyon kiakadt az én kis „majdnem a bokorból ugrok elő egy kirántott zanpakutoval” műveletemen. Kiengedett reiatsum teljesen felesleges volt és ahogy észrevettem, Hineko sem kell ide, így visszadugtam a helyére. Felháborodását hamarosan hangosan is kifejezte felém, bár ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nem nagyon zavart.
- Nem tartozik rád, halálisten… - ismételtem meg az előbbi mondatának egy kis részét az ő hangját utánozva, majd hirtelen leesett a dolog. – Állj!
Próbáltam kevésbé „értelmes” fejet vágni, miközben nekidőltem a korlátnak és még mindig a maszkot nézegettem. Valami határozottan nem stimmelt vele, mert hasonlót láttam már, de feliratosat még soha.
- Amúgy is… honnan tudsz te a shinigamikról, maszkoskám. – erre az egyre nagyon kíváncsi voltam már, tekintettel arra, hogy nem elég, hogy lát, de még azt is tudja, mi vagyok. – Nem szokásunk hirdetni a létezésünket.
Bár nem is tudom, hogy min lepődöm meg, hiszen már az is eléggé abszurd, hogy lát engem és itt beszélgetünk. Na, mondjuk ez utóbbi enyhe túlzás, mert eddig úgy igazából kutyába sem vett, de mindegy is. A híd felé nézek én is és látom, hogy a két üldözött férfi egyszer csak egy kocsiba pattan és lelécel. Egy shinigaminak talán nem lenne akkora gond őket követni, de csak vállat vonok és ránézek a maszkos leányzóra, aki éppen az imént egy finom mozdulattal vágta földhöz a maszkját. A két kezemet összefonom a mellkasom előtt és hol a maszkra, hol pedig a földön motyogó lányra nézek. Vajon miért akarta annyira elkapni azt a két fickót? Még annyi lélekenergiájuk sem volt, mint egy vödörnek, de akkor miért? Gondolkodásomat megzavarja az a kis tény, hogy ő még mindig magában beszél és kutyába sem vesz, amitől kissé felmegy bennem a pumpa.
- Ember… mi lenne, hogyha végre nem néznél levegőnek? – morgom, de azután egy lemondó sóhaj kíséretében hozzáteszem. – Mondjuk, azért avatkozik az ember dolgaiba, mert hogyha valaki maszkban rohangál a városban és ennek tetejébe még lélekenergiája is van, nincs az a hülye, aki elmegy a dolog mellett. Ennyi az egész, ilyen egyszerű.
Mondandómat még egy bólogatással is megtoldom, így teljes a magyarázat. Felnézek az égre és ásítok egyet… nem tudom, miért van olyan érzésem, hogy ez a lány nem lesz velem túl közlékeny, de egy próbát megér.
- Szóval akkor, fussunk neki még egyszer. – kezdtem bele és a jobb kezem ujjaival kezdtem számolni a már kiderített dolgokat. – Van lélekenergiád, látsz engem, tudod, hogy mi vagyok és egy ember vagy, aki maszkkal rohangál.
Úgy gondolom, hogy minden lehetséges dolgot összeszedtem, bár a két fickót kihagytam, de nem is baj most. Kissé felé fordultam és úgy folytattam.
- Még mielőtt letaknyosozva közölnéd velem, hogy semmi közöm hozzá, elmondom, hogy csak tájékozódási jellegű… így talán legközelebb nem futunk össze. – megvonom a vállam. – Szóval… ki vagy te?

// bocsi, hogy csak most írok, de a múlt héten nyaralni voltam és csak most vitt rá a lélek, hogy írjak x) //

Atsuko a kotnyelesnek.

Gyerekes. Nem is értem, hogy lehet egy ilyen ember shinigami. Semmi fegyelem és tisztelet. Az pedig már mellékes, hogy mások dolgába is beleavatkozik, mintha nem lenne jobb dolga. A kiengedett reiatsujával nem sokra megy, nálam nem. És ha erősebb? Nekem egyre megy, ha nekem ugrik, akkor legyen, harcolok vele. Végül aztán kardját is elrakja, így azt hiszem, nem kell tartanom attól, hogy harcba bocsátkozzak vele. Bár azt hiszem még örültem is volna, ha harcolunk legalább levezethettem volna rajta a dühömet.
Mérges hangvételű válaszom után, látván célpontjaim elmenekülését a földre vágom maszkomat és a földre rogyva motyogok magamban. A fiú ugyan többször is megszólít, de ügyet sem vetek rá.
Végül rá kell jönnöm, hogy amíg nem válaszolok a dolgaira addig nem igen hagy békén.
Először is a „miként ismerem a shinigamikat” kérdésre válaszolok. Na meg jó lenne már bemutatkoznom is mert ez a „maszkoskám” megnevezés nem igen van az ínyemre.
- Először is a nevem nem „maszkoskám” hanem Adachi Atsuko, az Adachi klán volt vezetője. És most haljuk a te nevedet. – fejezem be mondandómat, miközben felállok a földről és leporolom magamat.
Majd mielőtt még belekezdhetne bemutatkozásába folytatom, közlendőmet közben pedig lehajolok maszkomért.
- Másodszor, ahhoz képest, hogy nem reklámozzátok, magatokat nem is titkoljátok a létezéseteket. Ma te vagy az ötödik shinigami, aki felbukkant ezen a környéken. Ráadásul még az összetűzéseiteket sem tudjátok a hollowokkal úgy rendezni, hogy ne amortizáljátok le a fél kerületet. Szóval nem tudom mit vagy meglepődve azon, hogy tudom mi vagy. – fejezem, be majd leporolom maszkomat is hogy utána a visszarakjam a fejemre. Elcsúsztatom jobb oldalra, hogy arcomat ne takarja ugyan is még mindig nem fejeztem be a beszédet.
- Sőt még azt is tudom rólatok, hogy jóval lassabban öregedtek így gondolom te sem vagy már olyan fiatal, mint aminek kinézel. – majd a kék égre tekintek. Szép az idő, nagyon szép. Azt hiszem, kihozom magammal Itachi-chant úgy is biztos most duzzog, amiért megbüntettem csak előszőr... Majd az égről ismét a fiúra pillantok.
- Amúgy meg még mindig nem hallottam a neved. Én már válaszoltam a „ki vagy te?” Kérdésedre, úgyhogy úgy illik, hogy te is bemutatkozol.
A fiút hallgatva hirtelen megzavarja a figyelmem egy feltűnő reiatsu. Kétségtelen hogy egy lidércé. A srácon nem igazán látom annak jeleit, hogy észrevette volna. Nos, bár nem az én feladatom, de legalább lesz min levezetni a felgyülemlett feszültségem. Balom hosszú ruhaujjába nyúlva húzok ki egy szürke színű filctollat mellyel bal tenyeremre egy kanjit rajzolok, pontosabban a (進攻) támadás kanjiját. Nem tart sokáig a művelet, alig pár másodpercig tart, míg felrajzolom. Ismét a shinigamira tekintek, de még mindig nem úgy tűnik, hogy észrevette volna a lényt.
- Látom még mindig nem tűnt fel. – mutatok hátam mögé abba az irányba amerről a lidérc lélekenergiája is észlelhető. – Na, észrevetted már? – kérdem. Most már csak megérezte a hollow reiatsuját ha meg nem akkor majd maximum követ engem. – Tegyük át a bájcsevejt egy kicsit későbbre előbb intézzük el azt a kis férget. – jelzem majd matobim segítségével a hollow után eredek. Út közben előhúzom a jobbommal katanámat majd hátra pillantok, hogy a shinigami követ-e.

/Gomen /

Véletlen, de szerencsés, igeniskomoly locsipocsi >.<

Hideg, hideg, hideg, nagggggggggyon hideg! T.T Elnézést, de hát... a sarkvidékeken lehet ilyen alacsony a hőmérséklet, nem pedig egy teljesen normális japán városban! >.< Sajnos, fogalmam sincs, földrajzilag Karakura milyen klimatizális zónába tartozik (vagy mibe... Gyanúsan könnyen meglett ez a kifejezés...), mindenesetre szerintem annyira nem lehet szélsőséges helyen... Csak akkor fogalmam sincs, hogyan lehetett ilyen jéghideg a víz. Még ha hajnal is van, az egyszeri halandó, mint én, elvárna némi felmelegedést ebben a korai órában... Vagy én nem is vagyok halandó, ugye? >.< Azért hosszas szenvedés után végre-valahára sikerült megszabadulnom a hátamon csordogáló pataktól, bár valószínűleg mind a ruhámba ivódott, s ezért még jó darabon elkísér majd, már nem olyan fogvacogtató, és ez a lényeg! *.* Meg aztán, ha valaki ooooolyan nagyon erős, mint Yuusuke, minden bizonnyal ismer pár technikát, ami segít gyorsan megszáradni! *.* Elvégre nem lehet nehezebb az ilyesmi, mint arracar-vájta öblökkel bővíteni a folyó medrét, nem igaz? Bizony! Persze, talán nekem is illene tudnom pár ilyesmit, hiszen én valami mélyen nyugvó eltitkolt zsenialitással rendelkezhetem, hogy így eláztattam, mégpedig minden komoly megfontolás nélkül! *.* Igazából persze... csak szerencsém volt, de mostanában gyakran van szerencsém, olyannyira, hogy az már gyanús! Bár... most egy példa sem jut az eszembe, de hát ami azt illeti, igazán, sokkal rosszabbul is elsülhetett volna az én eltévedésem! Felfalhatott volna egy hollow, vagy arrancar, vagy ilyesmi - kész csoda, hogy megúsztam. Most persze nem mert idejönni egy sem, mert Yuu elijesztette őket *.* Igazán lovagias volt tőle ez a döntetlen, hiszen valójában könnyűszerrel belefulladhattam volna a folyóba, tekintve, hogy valójában nem tudok úszni... >.< Egyszóval ha kicsit tovább tartott volna a fröcskölősdi, minden bizonnyal felborított volna egy nagyobb hullám, és akkor talán ki sem kecmereghettem volna a vízből, vagyis nem élve... >.<
- Miért lennél skizofrén? - kérdeztem meglepetten. Igazából fel sem tűnt, hogy bármi olyasmit mondott volna, ami erre utalna. Ráadásul, nem is találkoztam még senkivel, akinek több személyisége lett volna, ugyanakkor már olvastam róla, és ő nem ilyen. Vagyis nem látszik, de hát, azt hiszem, a skizofrénia mindenképpen feltűnő dolog volna, nem? Elvégre, akkor néha magához is beszélne (persze, igazából néha én is beszélek magamban, de nem erre gondoltam, csak megfogalmazni nem tudom, amit mondani szeretnék), ha minden igaz. Az pedig minden kétséget kizáróan tény, ha igaza van, és tüdőgyulladást kapunk, na, az borzasztó lenne! Szörnyű érzés volna, mert akkor egy hónapig be sem tehetném a lábam a gyengélkedőbe, és annyira fölöslegesnek érezném magam, hogy csak na! Nem tudnám magam mivel elfoglalni... Persze, ott van a papírmunka! *.* Viszont az jutott eszembe, hogy sokan talán éppen azért nem szeretik a jelentések körmölését, mert nincs mellette más, én pedig egyszerre foglalkozhatok az iratokkal és a betegekkel, felváltva - úgy, hogy egyik elfoglaltságot se legyen alkalmam megunni. Ha folyamatosan csak aktákkal kéne foglalkoznom, azt hiszem, talán én sem szeretném annyira ezt az elfoglaltságot.
De ez mindegy is... ott tartottam, ugye, hogy elgondolkozva bámultam, amint kisétált a vízből és leült a sziklára, miközben teljesen elmerültem a tüdőgyulladás veszedelmeiben, amikor hirtelen rádöbbentem, hogy mindennél jobban fokozom a rám leselkedő csúfos megfázások esélyeit azzal, hogy merengve ácsorgok a térdig érő jéghideg vízben. Nincs kifejezett érzékem a drámai helyzetekhez, de így, utólag belegondolva, biztos nagyon színpadias lehettem, hátam mögött a felkelő nappal! *.* Ám az egészség fontosabb, ugyebár, úgyhogy óvatosan kilábaltam a szárazföldre, és - mivel hallatlan meglepetésemre úgy tűnt, egyikünk sem rendelkezik a megfelelő képzettséggel ahhoz, hogy gyorsan megszáradhassunk, jobb ötlet híján - nekiálltam a ruhaujjfacsargatás mérsékelt sikert ígérő művészetének, hogy legalább az engem ellepő víz egy részétől megszabaduljak. Teljes figyelmemet lekötötte ez a bonyolult tevékenység, elvégre megpróbáltam a lehető legtökéletesebben elvégezni, mert igaz, hogy még sosem voltam az Emberek Világában shinigamiként, és gondolom, szokás valami szuvenírt hazavinni, mindenesetre nem vizet akarok magammal cipelni, mert az otthon is van! >.< Bár mégsem végezhettem olyan lelkesen a ruhaszárogatást, hiszen meghallottam, amit Yuusuke mondott, pedig olyan volt, mintha nem is hozzám beszélne. Mármint meghallottam, de nem értettem, mit jelenthetnek a szavai. Mert olyan... annyira furcsa volt, tényleg! >.< Kicsit talán... ijesztő is, hiszen azt mondta, hogy hamarosan minden a feje tetejére áll, igen, szó szerint így volt. És ugyan tény, nem tökéletes a világunk, az életünk, de hát... ettől természetes és jó. Egyensúlyban van; és ha ez felbomlik, abból csak baj lehet, hiszen mire minden helyreállna, már... szóval ha megváltozik az életünk, félek, óhatatlanul elveszítünk olyan dolgokat, amik fontosak. Hiszen minden fontos. És a változásokkal együtt születnek ugyan új dolgok, igaz, viszont én... Azt hiszem, jobban szeretem az állandóságot, nézni, ahogy szépen, lassan, nyugodtan változik minden, nem olyan hirtelen. Mert olyankor nekünk, embereknek, shinigamiknak, arrancaroknak, mindegyikünknek nehéz, hogy követni tudjuk az eseményeket, hogy azokkal együtt mi is változzunk, hogy el tudjuk fogadni régi értékek elvesztét és újak létrejöttét. Így mindegy szétcsúszna, káosz lenne, és egyáltalán! >.< Nem lenne jó, mert akkor nem mondta volna ilyen gondterhelten. De nem csak a változásokról beszélt, hanem Yasuji kapitányról is! Azt mondta, vigyázzak rá, mert fontos neki, annak ellenére, hogy nem emlékszik erre az érzésre, és el sem tudtam képzelni, hogy mit érthet ezalatt. Hiszen ha valaki sokat jelent nekünk, azt érezzük, és tudjuk, nem? Ha nem éreznénk, honnan is lehetne fogalmunk arról, hogy nem szeretnének elveszíteni? o.o Ám nem akartam tapintatlan lenni, kíváncsian kérdezősködni, úgyhogy csak bólintottam.
- Persze, hogy vigyázok Chiyoko taichoura. Hiszen... az a dolgom, nem? - néztem rá meglepetten, próbálva egyetlen tekintetbe belesűríteni minden értetlenséget, amit az utolsó mondatai keltettek bennem. Nem vagyok ugyan tökéletesen tisztában hadnagyi teendőimmel, de hát a kapitányt minden áron meg kell védenünk, nem? Ez teljesen természetes! *.* Már csak azért is megtenném, mert szerintem Yasuji-san nagyon jó ember, és nem szeretném, ha baja lenne, hiszen ő tényleg nagyon fontos az egész osztagnak is, nélküle semmi sem működne rendesen! *.* És egyáltalán, kedvelem, persze, hogy próbálok rá vigyázni, de egyébként, ahogy Yuusuke is mondta, ő nagyon ügyes, neki nem eshet baja ^.^ Egyszóval fogalmam sem volt, miért tűnt ilyen szomorúnak, hiszen még nincs baj, és talán az sem biztos, hogy lesz! Nem szabad borúlátón nézni a jövőt… *.*


// Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem T.T bocsi >.< //

- Szóval akkor „Számítsd ki a következő egyenletet, ha a=5, b=8, c=4, d=6! Mennyi az x? (11x + 32ab2) - 46c7 = 12d4 × 3,4… A fenébe is a matekkal! Mi leszek én atomfizikus, vagy matek tanár? – fakadok ki leckeírás közben fejemet fogva. Tele van a hócipőm az ilyenekkel! UTÁLOM A MATEKOT! Hagyom is a fenébe, mi van még? Nincs? Kész vagyok? Jippiájjé! Mi ez a szőrös… Ja, Sophie az! Csak felugrott az előbb mellém és már bújik is a mellkasomhoz a szívecském. Jaj, de imádom ezt az állatot… Olyan sok szeretetet kapok tőle! Mondjuk, ő sem panaszkodhat. Minden nap megölelgetem, puszilgatom, órákon át cirógatom és még vele is alszom. Teljesen el lesz kényeztetve ez a kis jószág, de megérdemli! Múltkor azon kezdtem el gondolkodni, hogy venni kéne mellé egy kandúr macskát. Oda vagyok a pici cicákért! Csak aztán elszaporodnak és kitúrnak az ágyamról. Na, meg miből tartanám el őket? Éppen annyi pénzem van, amennyire pont szükségem van, sajna se több, szerencsére sem kevesebb. Nem valami nagy munka újságot kihordani. Ráadásul korán is kell kelnem, de erről Sophie gondoskodik. Az elejében nem tudta, mikor kelek, én ébresztettem őt. Ma már fordítva van. Okos állat ez a macska. Vagy csak alkalmazkodó? Nem tudom, de ébreszteni pontosan és jól tud. Általában elkezdi nyalogatni a talpamat vagy a fülemet, néha belenyervog a fülembe, sőt előfordul, hogy ha az oldalamon fekszem, hogy a fenekemen kezdi el élesíteni a körmét. Nem a legkellemesebb érzés. Sophie még mindig a mellkasomon pihenteti fejét, miközben én engedek egy kicsit az ölelésből. Fúú, iszonyat álmos vagyok. Alig bírom már tartani a szemhéjamat. Pilláim elnehezednek és lecsukódik szemem. Már az elbóbiskolás szélén vagyok és erre mi történik? A telefonom megszólal. Azt hiszem, felrobbanok. Melyik idióta barom… Jé, csak a figyelmeztető. Le kell vinnem Sophie-t sétálni. Ha tetszik neki, ha nem. Menni kell, vagy a végén teljesen eltunyul és Garfield lány változata lesz.
- Gyerünk Sophie, egy-kettő, pattanj, megyünk sétálni! Gyere, gyere, cicc! – hívogatom cicámat az ágyról, miközben én talpra ugrok, és már veszem is a cipőmet. Nagy nehezen ő is megemeli lábait és elvánszorog a lábamig. Na, pont ezért kell a napi séta. Lassan át kell nevezni Gombócnak, az lehet, hogy jobban is illene a drágámra. Nyitom az ajtót, még egy vágyakozó pillantást vet rám, majd vidám átbattyog a küszöbön és a lépcső felé veszi az irányt.
A lépcső aljába érve elgondolkozok a mai úti célunkon, hiszen még semmit nem terveztem mára. Mondjuk a folyópart? Úgy is rég voltunk már ott! Hátha ráakadunk valami új, vagy éppen régi ismerősre. Még akár meg is fürödhet, ma kivételesen meleg van. Mindjárt megsülök. Legszívesebben levenném a felsőmet. Már fogom is a ruhám szélét, amikor eszembe jut, hogy utcán vagyunk, és elég érdekes lenne melltartóban mászkálni, kicsit sem néznének meg. Hülye vetkőzési mánia… >.<
Még pár perc séta és meglátom a folyópartot. Leülök és belelógatom a lábamat a hűvös vízbe. Sophie is úgy tűnik, csatlakozik hozzám és belesétál a folyóba. Kivételes cica, nem fél a víztől, sőt szereti. Jól bele is fekszik, úgy kell azt. Ha tehetném, én is ugyanezt csinálnám, de nem hoztam fürdőrucit magammal, ruhában meg nem mártózok meg. Éppen, amikor ezen elmélkedem, sötét lélekenergiát érzek, nem is olyan messziről, de ez nem olyan, mint amit általában tapasztalok, sokkal… erősebb. Egyre közelebbről érzem. Erre jön. Már nagyon közel van. Mindjárt ideér… Kezdek megijedni. Érzékeim kiélesednek és figyelek…

Egy kellemes csalódás!
Avagy érdekes emberek is akadnak néha.


Mostanában kicsit felgyorsult az életem de annyira mégsem, hogy teljesen elfeledkezhetnék arról a szóról, hogy unalom. Valójában még mindig rohadt sokat unatkozok. El se lehet képzelni mennyire, unatkozok néha. Ez a Las Noches semmi érdekeset nem mutat számomra. Egyedül egy Vex nevű Arrancart sikerült eddig megismernem, aki segített picit a resurrecionom edzésében. Sajnos mostanában elég sokszor megfordultam az emberek világában unalom űzés céljából. Ma is arra a következtetésre jutottam, hogy oda át sokkal több érdekesség akadna számomra. Esetleg megnézhetnék, egy emberi vidámparkot vagy fürdőzhetnék valahol az emberek világában. Minden esetre valahogyan az élők világa sokkalta élettel telibb, mint ez az egyhangú homoksivatag ahova sok seggarcú tölti az életnek nevezett szánalmas napjait. Valamiért az ottani élet nem épp arról szól, hogy valami rendes elfoglaltságot kerítenének maguknak az emberek, hanem csak kocsmáznak, dolgoznak, és azon szórakoznak, hogy naponta mindig péppé zúznak valakit. Összekaptam magam… pontosabban ez csak annyit jelentett, hogy a kis szerkentyűmet vittem magammal. Egyébként semmi felsőruha nem volt rajtam csak egy rövidnadrág szerűség és kész abban vágtam neki az utamnak. Gyorsan végig mentem a sötét és unalmas köztes világon és megérkeztem egy városba. Azonnal bekapcsoltam a szerkentyűmet és mentem pillecukrot venni a szokásos helyre ahol már törzsvendégként kezelnek. Vettem pár csomaggal, amit gyorsan bele is raktam egy szatyorba és meg is, kezdtem a pusztításukat. Utána egy gyors eligazítást kértem, hogy merre találhatom a város egyetlen folyóját. Kaptam is egy eligazítást egy kedves kis lánytól. Köszönet képen adtam neki pár darabka pillecukrot. Utána azonnal elindultam a folyópart felé. Útközben gyorsan kölcsön vettem egy törülközőt. Nem is néztem, hogy milyen csak, gyorsan elkaptam és mentem is tovább. Amikor végre oda értem észre vettem egy kis hölgyet, aki rémült tekintettel meredt rám. Talán megérezte volna a lélekenergiámat? Elég valószínűtlennek tartom de a biztonság tettem egy próbát. Hirtelen kibocsátottam sokkalta nagyobb mennyiségű lélekenergiát. Kicsit megrezzent a kislány. Szóval érez valamennyire? Érdekes dolog. Még sose találkoztam olyan emberrel, aki meg tudott volna különböztetni engem a többi embertől. Én is megnézegettem picit, a kislányt. Első látásra kedvesnek és visszahúzódzkodónak tűnt és félősnek is. Rá mosolyogtam így távolból. Utána megfogtam magam és bele ugrottam a folyóba. Kellemes érzés a víz érintése. Túlságosan régóta nem volt részem benne így még inkább élvezem. Úszogattam is egy kicsit utána, pedig ki másztam a folyópartra és lepihentem a lopott törölközőmre. Viszont még ugyan úgy figyeltem a szemem sarkából a szégyenlős kislányt. Pihentem egy keveset és utána pedig felvéve a törölközőmet oda sétáltam hozzá és megkérdeztem tőle.
- Miért bámulsz engem ilyen kitartóan? – azzal lehuppantam mellé és elkezdtem majszolgatni a pillacukromat. – esetleg te kérsz? –nyújtottam oda felé a kis zacskót, amiben a pillecukrok vannak.
- Téged, hogy hívnak? - kérdeztem meg tőle. - Én Carmano Angelo vagyok. Mondhatni, hogy külföldről jöttem. Benned kit tisztelhetek? - kérdeztem ismét a nevét mosollyal az arcomon. Közbe próbáltam oda édesgetni a cicáját magamhoz. Szerencsére értek a cicusokhoz és sikerült is rávennem a cicát, hogy engedje meg nekem, hogy megcirógathassam.

Figyelek, mint egy vadászkutya, nehogy a végén még valaminek az áldozatául essek. Még mindig jön, közeledik. Magamhoz hívom Sophie-t és az ölembe rakom, hogy meg tudjam védeni, ha esetleg megtámad minket az a valaki. És ott van. Egy félmeztelen, fehéres lilás hajú egyén közeledik felém. Észrevett, én meg egyfolytában bámulom. Nem láttam még ilyet. Aztán hirtelen sokkal erősebben megérzem a lélekenergiáját. Beleborzongok, olyan hatalmas és sötét. Látja, hogy figyelem és elereszt felém egy vigyort. Bátortalanul visszamosolygok, miközben végigmér. Nem veszem le tekintetemet róla. Hirtelen úgy dönt, beleugrik a folyóba és uszikál egy keveset. Jó ötlet, nekem is azt kéne, különben a végén még meg fogok főni ebben a melegben, viszont itt van ez a különös egyén és a szeme láttára biztos nem fogok elkezdeni vetkőzni. Na, én is jól kifogom az ilyen furcsa embereket. Ember ez egyáltalán? Biztos valami hasonló, de van benne valami bizarr, kisugárzása furcsa. Gondolom megunta az úszást, mert mászik ki a partra és kifekszik a törölközőjére. Még mindig figyelem, de ő is engem. Mintha nem venném észre. Tipikus pasi ez is. A bámulást úgy is megérzi az ember, ha nem néz oda. Valami hatodik, vagy isten tudja hanyadik érzék. Feltápászkodik a lomha testhelyzetéből, majd talpra ugrik és megindul felém. Ajjaj, ide jönne? Rossz előérzetem van, de izgatott is vagyok egyben. Már csak pár lépésre van tőlem. Szívem egyre hevesebben ver, az adrenalin szinte szökik az egek felé. Hirtelen lehuppan mellém és már egyből rátér a lényegre. Most mit mondjak neki?
- Őszintén, igazából, valójában, nem is tudom… - dadogom a szavakat keresgélve. – Érdekes embernek látszol. Na, meg van egy furcsa kisugárzásod… Magával ragadja az ember tekintetét.
Eszméletlenül zavarban vagyok. Csak úgy nem szoktak odajönni hozzám, főleg nem ilyen indokkal. Szívem még mindig a torkomban, tempója nem akar alább hagyni. Nagyon, nagyon ideges vagyok. Megkínál pillecukorral és persze elfogadom félénken, hiszen imádom ezt az édességet. Keikora emlékeztet… Továbbfolytatja a társalgást én meg igyekszem értelmes választ adni.
- Őőő, engem Hishikawa Katsukinak hívnak. Hmm, szép neved van. Én helybéli vagyok, bár nem itt születtem… - válaszolok neki egy zavart vigyorral az arcomon. Folyamatosan mosolyog. Ilyen jó kedve lenne? Vagy miattam mosolyog? Nem tudom. Meg kéne kérdezni, de nem merem. Várok még vele, alig tudom, hogy ő kicsoda. Annyit sikerült kihúzni belőle, hogy Carmano Angelo a becses neve és, hogy nem itt lakik. Sok információ, mondhatom. Próbálja odahívni Sophie-t magához. Biztos jó ember, hisz nem mindenkihez megy oda először cicám. – Ő az én egyetlenem, Sophie. Ő az én családom. Egyedül élek egy albérletben, amit sokévnyi gyűjtögetés után sikerült kibérelni és nem valami fényűző az életem, mondhatni szegény vagyok. Na, de ne is erről beszéljünk, inkább mesélj magadról. Láttam, te is néztél engem. Tán ilyen szemet szúróan bizarr, vagy éppen ronda lennék? – kérdezek rá kicsit indiszkréten, majd gyors helyettesítek. – Mármint, őőő, bocsánat, nem akartam bunkónak látszani. Csak hát… önbizalom nem éppen akad nálam…
Kicsit közelebb húzódok hozzá és teljes mértékben ráfigyelek. Próbálok mosolyogni, de csak egy idétlen vigyort sikerült kicsikarni magamból, szerintem. Még mindig az a sötét lélekenergia… Nem értem.

Hűha de fél valaki.
Pont rólad van szó.

Nagyon meglepődhetett szegényke, amikor csak úgy oda ültem hozzá. A válaszomra igazából csak makogni kezdett valamit az érdekességemről és a furcsa kisugárzásomról de olyan halkan, hogy alig halottam belőle valamit. Szegényke nagyon idegeskedhet, és mint ha meg lenne szeppenve, mint állat. A pillecukrot, amit kínáltam neki felvidította picit, mint ha ezzel azt hazudtam volna neki, hogy nem vagyok gonosz. Bár most nem is vagyok abban a mindenkit kinyírok hangulatban. Most inkább olyan a hangulatom, hogy végre új információt szerezhetek. Eddig nem akadt olyan ember, aki látott volna. Vagy ha igen akkor nem vettem észre. Azért, hogy sikerüljön rávennem, hogy kicsit a bizalmába fogadjon próbáltam minél kedvesebbnek tűnni. Mosolyogtam rá és igyekeztem minél természetesebben viselkedni. Elég gáz lenne, ha rájönne, nem igazán ismerem ennek a kornak a vívmányait. Inkább vagyok otthon a Las Noches-i életben. Szerencsére a hollow lyuk a fürdőnadrágtól nem látszik a csípőmön szóval így nem is, vette még észre, hogy igazándiból közöm nincs az emberekhez. Jobb is lenne, ha ez így maradna. Ha rájönne, hogy mi vagyok, talán akkor már nem lenne esélyem, hogy megismerkedhessek egy emberrel. Az átlag emberekkel eddig nem is akartam ismerkedni de ez a lány valahogy más, mint a többi. Ő képes megérezni a lélekenergiám. Ez elég csodás dolog egy embertől. Sikerült valamilyen szinten elnyernem a bizalmát. Ő is bemutatkozott nekem és elkezdett beszélni egy picit az életéről. Látszik rajta, hogy önbizalma nem nagyon akad de, ha még látja is a szellemeket, akkor ez nem egy meglepő dolog. Én a kérdésére csak egy kuncogással válaszoltam. Ez után azonnal bocsánatot kért, nehogy bunkónak nézzem. Eléggé félős kislány. Jobb is, hogy nem fogja megismerni a valós énemet. Csak még inkább meg ijeszteném. Észre veszem, hogy majdnem elájul szegényke. Tényleg el is felejtettem elrejteni a lélek energiám. Esetleg egy rühes shinigami ide tolná a képét még véletlen. Amikor végzek ezzel a gondolatmenettel nyilván még az utolsó lélekenergia löket megszédíti szegényt. Kicsikét mint ha elájulna. Igyekszem elkapni őt. Sikerül is és még közelebb is húzom valamicskét magamhoz. Megnézem kicsit közelebbről az arcát, hogy tényleg elájult-e, vagy esetleg valami komolyabb történt? Végül kinyitja a gyönyörű szép szemeit és megrebegteti a szempilláit. Kicsit mint ha zavarban lenne. Utána udvariasan megkérdezem tőle:
- Miért vagy ilyen félénk és miért tartasz így tőlem? – kérdezem ezt is mosolyogva. Miután válaszolt felkaptam és szinte teljesen magamhoz öleltem közben pedig vele együtt belerohantam a folyóba. Gondolom, eléggé meglepődhetett. A macskája is jött velünk a vízbe. Eléggé meg is lepődtem rajta, hogy egy cicus önszántából belemerészkedik a vízbe. Bár lehet, hogy ez egy picit elhamarkodott ötlet volt. Mi van, ha félti a ruháit vagy hasonló. A biztonság kedvéért nem raktam le. Ha szól, hogy vigyem ki gyorsan, lerakom kint és játszok egy picit a cicusával. Bár én magamon is meglepődtem, hogy csak így semmi gondolkodás nélkül felkaptam szegénykét. Elég furcsa dolog ez tőlem, hogy kedves vagyok valakivel. Szerencse, hogy így van különben talán elég rosszul állnának a dolgok. Mázli, hogy a depresszió amit egy ideje érzek most nem tört ki rajtam. Ha az kicsit eluralkodna rajtam talán minden lelket felfalnék a környezetemben.

Kotnyeles Atsukonak

Szép az ég, csiripelnek a madarak, én meg két percen belül akkorát robbanok, hogy azt még otthon is hallani fogja a 9. osztag egy tetemes része. Ahogy elnézem, sikerült összeakadnom egy olyan valakivel, akinek nem esik nehezére engem is két pillanat alatt felhúzni és ezt, ha még akaratlanul is, de meg is teszi. Talán nem is olyan akaratlanul? Öhm… ki tudja… Szépen fel lettem homályosítva azon elhanyagolható tényről, hogy az ő neve nem maszkoskám, hanem Adachi Atsuko. Először sóhajtottam egyet, majd egy nagy levegővétel után már készültem bemutatni kirobbanó személyiségemet, amikor ő szépen keresztülhúzva a számításaimat, nemes egyszerűséggel folytatta a mondókáját, mire befejezte, én ismételten egy duzzogó kisfiúhoz hasonlítottam.
- Kikérjük magunknak, hogy leamortizáljuk a fél várost. Általában vigyázunk a rendre. – mondandómat megtűzdeltem egy két bólintással, hogy minél biztosabbnak tűnjön, bár beszélek én, aki csak enyhén piromán. – Nem vagyunk mi lakberendezők…
Hihetetlen, hogy valaki ennyi mindent tudjon rólunk, pláne ha azt vesszük figyelembe, hogy a nagy részük nem is lát minket. Komolyan mondom, hogy ez a világ egyre furább és furább lesz, bár ha egy normál ember helyébe képzeled magad, akkor annak a shinigamik létezése a totál brutális. Na, igen… mindig arra kíváncsiak, hogy van-e élet a halál után és láss csodát, van, csak nem úgy, ahogyan ők elképzelik. Igen, van ám némi jártasságom az itteni dolgokban. Főleg a tűzijáték része érdekel a dolgoknak, jah… mit vártál? Én egy piromán vagyok. Na, vissza a valóságba.
- Már az előbb is mondani akartam, csak te valami miatt félbe szakítottál. – válaszoltam ismételten egy bólogatás közepette. Mióta csinálom én ezt?! Ember… - Én Uchiwa Arashi vagyok a 9. osztag… Hé, te meg mit csinálsz?
Jah, bemutatkozásom ismételten meghiúsult, mert valakinek kedve támadt a kezére firkálgatni valamit. Ezután szépen megkapom, hogy még mindig nem vettem észre? De könyörgöm… mit kellene észrevennem?! Ekkor villant be valami és jöttem rá a dolgokra.
- Hogy az a… - jah, amikor éppen hülye vagyok, akkor nem tűnik fel, de ezen besírok… - Egy hollow?
Ismételten kimondtam a teljesen egyértelműt és valahol a ruhám mélyén megszólalt az én kis adóvevőm, amit egy laza mozdulattal dobnék bele a folyóba, mert semmi haszna. Szépen kiveszem és megkukkolom, hátha mégsem, de mégis.
- Parancs… - elgondolkodva összecsuktam, majd egy fintor közepette visszaraktam a helyére. – Öregem, ez a kis vacak totál pénzkidobás.
Megcsóváltam a fejemet és sóhajtottam egyet. Na, megint ott tartok, hogyha melózni kell, akkor rám jön a lusta, de a hollow az meg hollow és nem szeretnék utána takarítani, így kénytelen leszek elkotorni az útból. Ekkor esett le a dolog, hogy Atsuko már el is tűnt mellőlem én meg villámlépésre kapcsolva mellé ugrottam.
- Hová nézel? Itt vagyok melletted.

Zavaró ez a sötét lélekenergia. Nem sokat éreztem eddig, de ez erős és közel van. Nagyon. Honnan jöhet? Nem hallok ordítást, nincs a közelben hollow, pedig kéne neki. Vagy csak az érzékeim csalnak? Nem hinném, azok biztos nem. Ugyanúgy, ugyanonnan jön, nem mozdul az a valami sehova. Fojtó közelségben van. Lehunyom szememet, nehezen bírom már elviselni ezt a borzasztó lélekenergiát. Ájulás kerülget, szédülök. Egy picikét kivert a verejték. Egy izzadságcsepp gördül végig a homlokomon. Le kell dőlnöm. Elkéstem vele, majdnem elvesztettem az eszméletem, már huppannék is a földre, amikor a lélekenergiát már nem is érzem annyira, csak éppen hogy egy picit és Angelo utánam kap, majd magához húz. Lassan kezdem nyitogatni szemeimet. Még homályos kicsit a látvány, de hamar kitisztul a látóterem. Valahogy melegebbet érzek és egy kart a vállamon. Elnézek jobbra és egyből Angelo arca kerül a képembe 10 centi közelről. Arcom elvörösödik, és megint lehajtom a fejemet. Egész jóképű… na, jó, mitagadás, nagyon helyes Angelo, de még nem ismerem és lehet, hogy esetleg a végén még kihasználna. Várjunk csak… hogy is jutottam el odáig, hogy egyáltalán akarna tőlem valamit? Tiszta hülye vagyok. Alig hallom meg kérdését.
- Miért vagy ilyen félénk és miért tartasz így tőlem? – intézi felém kérdését mosolyogva. Na, erre nem számítottam, pedig kellett volna. Elég feltűnően tudok zavarban lenni, nem kéne meglepődnöm ezen a kérdésen. Összeszedem magam nagy nehezen, majd kinyögöm a választ ökögve-makogva:
- Hát… izzzééé… szóval… nem tudom? – nézek rá kicsit bátrabban, de ugyanakkor értetlenül és kiegyenesedek karja alatt. Én sem értem mért félek tőle. Mintha belőle jött volna az a sötét reiatsu… de biztos nem! Fúú, rossz gondolat, hess innen! Amint kinyögöm válaszomat, gondol egyet, felkap és belerohan velem a folyóba. Érzem, ahogy a hideg hullámok megcsapják az oldalamat és félig elmerülök a vízben. Ruhám teljes mértékben elázott, még ott is, ahol elméletileg nem merültem el. Szó mi szó, megijedtem, így hát mivel jobban átölelt, én még annál is jobban a nyakába bújtam. Furcsán bódító illata volt a bőrének. Amikor megállt, előbújtam, körülnéztem majd hosszan néztem gyönyörű liláskék szemeibe. Óráknak tűnő másodpercekig merültem el abban a csodaszép szempárban, szinte elvesztem benne. Soha nem láttam még ilyen gyönyörűeket, alig bírtam elterelni a figyelmem másról. Most tűnt fel az a kis tetoválás bal szeme alatt. Nagyon jól áll neki. Jajj, mi ütött belém? Nem is ismerem és már elveszek benne, szinte magával ragad. Furcsa, nagyon. Megszakítom a romantikusnak szánt pillanatot, könnyedén kicsusszanok karjai közül és elmerülök a vízben, majd felbukkanok, mint egy sellő. Most, hogy mindketten álltunk, feltűnt a méretkülönbség. Majd’ kétszer akkora, mint én! Te jó ég… na, mindegy, megbirkózok vele. Kezdődjön egy kis játék. Ismét lebukok a víz alá, átúszok lábai között, belekapaszkodok a derekába és hátrarántom. Meglehetősen könnyen eldőlt, mint egy darab fa, így nem volt túl sok dolgom tervem megvalósításának érdekében. Bal karja alatt bukkantam fel és ráültem a hasára és megragadtam a bal vállát. Rákacsintottam, szememben a pajkosság és csintalanság tükröződött, mintsem a félénkség.
- Na, most te mesélj magadról! Addig innen el nem eresztelek, míg el nem mondod minden titkodat! – mosolygok rá bátran és ravaszul, kacsintok még egyet, majd másik kezemmel a hasa és mellkasa közt fogtam meg az oldalát.

- Hát… izzzééé… szóval… nem tudom? – válaszolja kicsit bizonytalanul. Ugyan igyekszik kicsit bátrabbnak mutatni magát de, látszik rajta, hogy még elég bizonytalan abban, amit gondol, vagy épp érez. Kicsit enyhül a feszültsége. Ez a testtartásán is észre vehető. Kicsit, mint ha inkább érezné természetesnek most magát, mint idáig. Meglepődtem rajta, hogy amikor felébredt nagyon elpirult szegényke. Vajon mi játszódhat le a fejében? Egyszerűen megőrjít, hogy lövésem sincs arról, hogy mit is gondolhat. Ezek a gondolatok csak úgy átvillantak az agyamon, mint egy fuvallat. Szinte semennyi ideig nem tartott de még is, sikerült elkülöníteni is ezeket, a rövid gondolatokat. Miután válaszolt felkaptam és szinte teljesen magamhoz öleltem közben, pedig vele együtt belerohantam a folyóba. Nagyon megrémülhetett a víztől, mert még inkább oda bújt hozzám. Kicsit ugyan meglepődtem rajta. Nyílván tudja, hogy az a lélek erő amit az előbb érzett az belőlem áradhatott. Vagy esetleg kizárja a lehetőséget, hogy ez a fajta kisugárzás egy emberből is áradhat? Minden esetre még biztosan nem könyvelt el teljesen barátságos idegennek. Ha továbbra is titokzatos maradok, és nem osztok meg semmi szeméjeset, akkor nem fogom tudni elnyerni a bizalmát, és amíg el nem nyerem a bizalmát addig ő sem fog több mindent elárulni magáról. Amikor megállok a vízben már ugyan össze, csapkodtam szegény lányt így ugyan vizes volt, már de még pont, hogy nem ért bele úgy igazán a vízbe. Amikor megálltam kicsit ugyan félősen de körül nézett még a nyakamból. Lázasan figyeltem minden mozdulatát. Kicsit, mint ha meg is szaglászott volna. Nem tudom, hogy mit kereshetett. Nemrégiben voltam a tóban biztosan nincs valami jó illatom. Amikor ki bújt a nyakamból hirtelen összeakadt a tekintetünk és egyszerűen összeforrt egy időre. Ugyan nem számoltam az időt de biztos nem csak egy pillanat volt. Fogalmam nincs mit, nézhet rajtam. Nem vagyok valami különlegesség. Ugyan sokan említették, hogy ezzel a csinos pofival rossz döntés volt sorozatgyilkosnak menni de mit tegyek, ha egyszerűen ez az egyetlen testhez és elméhez álló foglalkozás, ami érdekelhet? Mehettem volna selyemfiúnak is de, az valahogy nem tud foglalkoztatni meg nem is, állna jól egy arrancarhoz. Talán a szememet nézi? Hallottam már olyan badarságokat, hogy a szem a lélek tükre. Ha ez igaz lenne, akkor az én szemembe, ha belenézne valaki, akkor megőrülne. Én is bele néztem a szemébe, hátha látok valamit a lelkéből. Egyszerűen gyönyörű szemei vannak. Olyan egyszerű még is a tökéletes ég színű kék valahogy olyan elvarázsló. Vajon mit láthat most ezzel a szemmel? Mit nézhet olyan kitartóan? Mire gondolhat miközben engem, bámul? Nagyon kíváncsi lennék ezekre, a válaszokra? Talán egy vadállatot lát bennem, vagy esetleg egy rendes „kis” fiút, akit érdemes lenne megismernie? Elképesztően kíváncsivá tud tenni ez a kislányka. Amikor végül elszakad a tekintetünk, kicsusszan a kezeimből is, és el kezd úszkálni körülöttem. Ugyan eddig is feltűnt, hogy mennyivel kisebb nálam. Méretekből ítélve az apja lehetnék. Korból ítélve pedig legalább a nagyapja bár ez titok marad. Közben átúszik a lábaim közt, közben belekapaszkodik a derekamba szerencsére úgy, hogy ne érezze meg a csípőmön, hogy ott valójában egy lyuk van, aminek nem kellene léteznie egy embernél. Igyekezett felborítani engem. Én bele mentem a játékba mondván úgy sem fog sarokba szorítani is az életemet követelni tőlem. Legalább is nagyon remélem. Végül felbukkant a víz alól és rá ült a hasamra közben megfogta a bal vállamat és rám kacsintott. Ezúttal a szemében nem a kétségek és nem a bizonytalanság látszódott hanem, hogy játszani akar. Bár nem tudom, hogy ez a vágya mennyire részletekbe menő de kíváncsi lettem. Végig fogom játszani vele a játékot és én is mutatok neki majd pár érdekességet.
- Na, most te mesélj magadról! Addig innen el nem eresztelek, míg el nem mondod minden titkodat! – na ez volt az a mondat, amit szívem szerint kerültem volna még egy ideig. Valamiért sosem ment, hogy beszéljek magamról. Talán, azért mert nem szerencsés azzal hencegni, hogy szeretek gyilkolászni. Las Nochesben még helyén van de, a földön valósággal halálra rémülnek, ha ezzel jövök.
- Miért érdekelnek téged a titkaim? Talán szeretnél valamit tőlem? – kérdezem tőle teljesen őszinte vigyorral a pofimon. – Ha annyira érdekel, megosztom veled… - azzal rákacsintok egyet és egy rövid összefoglalóval, elmondom az eddigi életemet még mindig hatalmas mosollyal a képemen. - Sosem ismertem a szüleimet, mert pár éve teljes amnéziában szenvedek. Mindent elfelejtettem, ami korábban történt. Azóta magamnak élek. Nincs senki, aki segítséget nyújthatna nekem. Az orvosak nem találtak rólam semmiféle személyazonosságot és el akartak vitetni valahova kivizsgáltatni de megszöktem. – mondom el neki az első földi orvosakkal kapcsolatos sztorimat. Valójában még igaz is volt. Mivel sokat vagyok az élők világában egyszer felötlött, hogy az ember által doktornak nevezett szeméjjel is megvizsgáltassam az emlékeimet, hátha segít valamit nekem és a lyuk miatt, ami rajtam van el akartak küldeni kivizsgálásra. Ugyan nem tudom mi az, de nem hangzott jól így egyszerű dologgal megoldottam az esetet. Simán kikapcsoltam a szerkentyűt, ami fizikai testet kölcsönöz nekem, és indiszkréten leléptem. Utána hála ismét egy hirtelen ötletnek kimásztam alóla, és én fogtam le kicsit. Igazából a lefogás enyhe kifejezés, mert csak felkaptam és igyekeztem a derekamra ültetni őt.
- Te is mesélj nekem az egyik titkodról jó? – kérem tőle én is egy pajkos kacsintás keretében. Még nem is hagyom, hogy válaszoljon de, amíg ő a derekamon helyet foglal én, hátra dőlök egyenesen a víz mélyére. Közbe igyekszem őt is magamhoz szorítani egy öleléssel és ameddig süllyedtünk így maradtam. Olyan jó érzés volt ilyen közel éreznem magam hozzá. Valamiért teljesen elbűvölt ez a lány a hirtelen jellem változásaival. Nehéz dolog lesz ki ismernem, de nem baj. Én ennek csak örülök. Legszívesebben nem engedtem volna el olyan hamar a kezeim közül. Amikor újra víz fölé került e fejünk újra felteszem neki a kérést.
- Te is mesélj nekem az egyik titkodról jó?

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~




Fentről, az én helyemről nagyon nehéz volt nyomon követni az eseményeket. Két foltot láttam csupán. Az egyik lefelé haladt, gondoltam, az Eliana. A másik pedig egy helyben állt. Remegő térdekkel álltam, és vártam, hogy felbukkanjanak mind a ketten. Több perces várakozás után Eliana elérte a célpontját. Már olyan mélyen volt, hogy alig tudtam nyomon követni, és nem láttam már pontosan a mozdulataikat sem. Dermedten álltam, és vártam. Vajon mi fog következni? Mit tudok tenni itt? Feszülten bámultam a folyó mélyére. Aztán egy hangos sikoly hagyta el a torkomat. Láttam, ahogy Ken nekiront Elianának! Kardja mintha izzott volna, dühét és gyűlöletét idáig éreztem. A rengeteg érzelem, ami felhalmozódott benne, most egyszerre készül kitörni. De miért éppen Elianára? Eleredtek a könnyeim.
-Uram, mit tegyek, mit tegyek, mit tegyek? - kérdeztem ingerülten. Tudtam, hogy nem mehetek le közéjük, de a tudat, hogy valamelyiküket elvesztem... Azt nem engedhetem meg!
A félelem jeges kézként szorongatta a szívemet. Fagyosabb volt, mint Eliana érintése. A fájdalom, amit az a tudat okozott, hogy elvesztem valamelyikőjüket pedig erősebb volt minden földi lény által okozott külső sebnél.
Az én helyemen nagyon nehéz volt bármit normálisan kihámozni. Egy idő után a heves harcban azt is elvesztettem, hogy melyik "folt" melyikük akar lenni. Mindketten beleadtak mindent. A fegyverek szinte fénysebességgel aprították a levegőt - lent ugyanis én nem vizet láttam, hiszen akkor már megfulladtak volna -. Azonban nem láttam, hogy bármelyiküknek sikerült volna sebet ejteni a másikon.
Kezdett elállni a lábam attól, ahogyan a víz fölé hajoltam. Le szerettem volna ülni, de nem engedhettem meg, hogy a nagy csatának akár egy másodpercét is elhalasszam. A meleg szellő kezdett átcsapni hideg fuvallattá, a gyönyörű nap pedig a felhők mögé bújt. Szürke lett a táj. Szürke és élettelen. Mintha minden boldogság eltűnt volna. Mintha az az élet és jókedv, amivel az előbb itt rohangáltunk és ettünk több ezer éve létezett volna csak egy álomképben. Mintha egy kiöregedett ember lennék, aki csak az álmainak és az emlékeinek él. Mint aki feladta a küzdeni akarását. A fák mintha már elhullajtották volna levelüket. Körülnéztem, és egy halott tájat láttam.
~Vigyázz!~ Hallottam a figyelmeztető hangot a fejemben. Mintha kaptam volna egy nagy pofot. Újra visszatértem a világba. Bár a szél még mindig hideget fújt, és a nap sem sütött, már láttam, hogy az előző kép nem volt valós. Gyorsan felvettem a harci állásomat, és előrántottam a kardomat.
~Valaki... valaki nem idevaló okozza ezeket. De kinek van akkora ereje, hogy hipnotizáljon egy olyan embert, mint Ken?~ Ajkaimat összeszorítva néztem hol jobbra, hol balra.
~Nyugodj meg. Koncentrálj!~ Hallottam ismét a hangot a fülemben. Lélegzetem egyre szabályosabb lett. Behunytam a szemeim, és koncentráltam. Valahonnan, nem messze tőlem, elölről egy hatalmas, és ismeretlen energiát fedeztem fel.
~Megvagy!~ Szemeim felpattantak. A távolba néztem. Messze volt, de egy démoni, szárnyas alakot véltem felfedezni.
-Mi a... mi a fene...? - kérdeztem erőtlenül. Sosem láttam még hasonlót. Olyan messze volt, hogy a száját nem láttam, de esküdni mertem volna rá, hogy elmosolyodott, amint észrevettem. Biztosan ő a felelős a történtekért. Megmarkoltam a kardomat, készen arra, hogy lecsapjak. Azonban amint elindultam volna, eltűnt a szemeim elől. Próbáltam az energiáját megkeresni, de annak sem éreztem még a nyomát sem. Mindenesetre be kellett fejeznem a házizmozizást, és a saját gondomra fordítanom a figyelmem.

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~


Izzó kardom nem az ellenfelem húsában kötött ki, hanem sikeresen hárította a támadásom. Az utálat, a harag, a gyűlölet és a megvetés túltengett bennem. Vicsorogva, görcsösen, vadállat módjára próbáltam eltolni a kardját. Már éreztem, hogy adja magát, s felülkerekedek, ekkor azonban fél kezével elengedte fegyverét, aztán egy gyors lövedéket küldött felém. Ekkor kaptam az első józanító pofont.
Elugrottam a támadás elől, viszont a hollow lélekenergia azonnal szemet szúrt. A támadás egy Barára emlékeztetett.
~Mi... Hogyan tett szert ilyen erőre?~ Kérdeztem magamban, s növeltem a távolságot. Mit tegyek? Az előző csapásommal majdnem kibillentettem az egyensúlyából, csak idejében kapcsolt, viszont a célzás sem volt mesteri. Ez azt jelentené, hogy jóval gyengébb, mint én...
... Ha ez igaz lenne, nem égne sem a szemem, sem a testem. Ennek a gondolatától is megfájdult a látószervem, kénytelen voltam odakapni.
-Átkozott... - sziszegtem. Görnyedten álltam. Nem voltam felkészülve támadásra. Mielőtt bármit tehettem volna, újra lőtt felém hasonló lövedékeket. Hiába éreztem az égető fájdalmat, s hiába fájt a tüdőm, könnyedén elkerültem őket. Amint az utolsó is elrepült mellettem, megindultam ellenfelem irányába. Kardom szorosan magam mellett, hogy annál nagyobbat tudjak csapni, ha odaérek. Láttam, hogy lélekenergiát gyűjt össze. Lassítottam a tempón. Nem lett volna tanácsos így közelről belerohanni egy ismeretlen támadásra. Aztán,mikor elengedte, tátva maradt a szám.
-A...Ardiente Garra? - nagy meglepettségem közepette éppen csak el tudtam kerülni a támadást. Mire felocsúdtam, már ismét mellettem volt.
Sebesség... Villant át az agyamon. Mire megemelhettem volna a kezem, megpróbálta lekötni a kezem.
Claro de Luna... Kezdtem összezavarodni. Olyannyira, hogy a fejemet ért rúgásról csak akkor vettem tudomást, mikor már a fájdalmas mellékhatását éreztem.
Rúgások... Éreztem, ahogy egyre mélyebbre kerülök. Meg sem próbáltam kiszabadulni a kötésből.
~Ez Eliana harctechnikája... Lehetetlen!~ Nem értettem semmit. Az érthetetlenség feneketlen bugyrába keveredtem. Felnéztem, remélve, hogy megpillantok valamit, ami segíthet. Nem láttam mást, csak egy lábat, ami egyenesen az arcomhoz közeledett...
Eltalált. Méghozzá elég keményen. Mivel még megpróbáltam legalább elhúzódni, oldalra fordítottam a fejem, ennek következtében a jobb szemem találta el. Leesett szememről a szemfedőm. Fájdalmasan néztem körbe. Két világot láttam. Az egyik maga volt a pokol, a másik pedig olyan volt, mintha víz alatt lebegtem volna. Hol az egyik, hol a másik kerekedett felül. Éreztem, kezdtem elveszteni a józan eszem.
~Nem... Ez még nem a vég!~ Letéptem karomról a lekötözést. Kiegyenesedtem, s lehunytam a bal szemem. A jobbal a víz alatti világot láttam. Sehol a tűz. Sehol a színpad. Sehol Ő... Csak Eliana lihegett mellettem.
-E...Eliana... Hol vagyok? - kérdeztem értetlenül, s közben éreztem, hogy az agyam megtöltődik a saját gondolataimmal és emlékeimmel.
~Csak tartsd zárva a bal szemed!~ Mondogattam magamnak ~Csak tartsd zárva!~

- Mégsem sikerül mindig. Egyáltalán miért itt kell lerendeznetek az ügyes bajos dolgaitokat? Miért nem lehet ezt a saját világaitokban elintézni? – vágok vissza a durcás shinigaminak. Aki most inkább tűnik kisgyereknek, mint egy érett shinigaminak. De hát nem mindegyik halálisten lehet ugyan olyan. Dehogy egy ilyen gyerekes személyre rábízzanak egy halálisten feladatait. Nagy pácban lehetnek, odaát ha már ilyeneknek is engedik, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Persze nem mintha most véleményt mondhatnák róla hisz még nem is ismerem. Na meg halálisten se vagyok, hogy tudhatnám, hogy mi szükséges ahhoz, hogy az legyek.
Bár az biztos, hogy a reiatsu érzékelése nem valami jó. Míg ő a száját jártatja nem is veszi észre a hollow reiatsuját ami nemrég tűnt fel. Hát nincs mit tenni. Előkapom a filctollat, melyet ruhám bal ujjába rejtettem és felrajzoltam a megfelelő pecsétet a kezemre.
Szegénykém elég lassan kapcsol ez… mi is a neve? Áh, megvan… Uchiwa A… Arashi azt hiszem, de nem nagyon figyeltem, rá mert vele ellentétben engem inkább a lidérc jelenléte foglalt le. Matobival útnak is indulok a szörny felé és remélhetőleg a halálisten is követ, mert ez a Hueco Mundoi szökevény erősnek tűnik, már ha a lélekenergiáját nézzük. Út közben hátra tekintek, hogy megbizonyosodjak arról, hogy shinigami barátunk követ e ám sehol sem látom. Ekkor meghallom a hangját és mikor oldalra fordítom a tekintetem megpillantom a srácot magam mellett.
Persze ezen sem lepődöm meg hisz tudom, hogy a shinigamik shunpója jóval gyorsabb, mint az általam használt helyváltoztató képesség.
- Nem rossz. Már azt hittem, hogy nem jössz. – kúszik, arcomra egy kis vigyor majd lépteimet megpróbálom szaporázni már amennyire, tudom hisz már így is a maximumon vagyok.
Hamarjában el is érjük a hollowot. Nem tévedtem tényleg erősnek tűnik, már ha a magasságát nézzük. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, úgy 15 méter magas lehet és nagyon ingerlékeny, főleg ha beleavatkozunk az ebédje elfogyasztásába. Elő is kapok a lábamon lévő erszényből négy shurikent és a lidérc felé repítem, majd kardomat erősen megmarkolva kerülök a vakfoltjába és onnan szándékozom lecsapni rá.
- Shimatta! {Francba} – nyögöm ki ez az egy szót mikor kardom lesújtása előtt észlelem a hollow felém száguldó farkát. Csapása egyből be is talál, és bár hárítani hárítom még így is nagyot koccanok, mikor földet érek.
- Na, megállj te! – kiálltok feléje és most szemből támadok feléje.
- Hé Uchiwa vagy, hogy hívnak. Én lefoglalom te meg végezz vele! – utasítom a halálistent. Közben persze az ellenfél sem tétlenkedik és az egyik karjával felém csap. A támadást elkerülöm közben pedig bal kezemmel melyre nemrégiben a jelet rajzoltam megérintem a járda kövezetét. Ekkor ott ahol a talajt megérintettem egy hosszú lándzsa emelkedik ki, ami átszúrja a hollow jobb kezét.
Remélhetőleg a shinigami nem tétovázik és végez vele, de azért a biztonság kedvéért előkapom ismét a filcet és felrajzolok egy újjabb pecsétet a bal tenyeremre.

Fuhhh, nem lehet egyszerű kapitánynak lenni... vagyis, Yuusuke azt mondta, ez a cím, ööööööhm... hogy is volt pontosan? "Nem egyeztethető össze a folyóban való, élet-halálra menő vízicsatával". Pedig ez nem is rossz dolog! >.< Vicces ^.^ És talán... akkor eszerint egy taichou nem is szórakozhat?! >.< Hiszen ők is csak emberek, mármint nem, nem azok, de nekik is van életük; például Chiyoko taichou olyan kedves, és fiatalos, és derűs mindig, szerintem ez egyáltalán nem állhat tőle messze... o.o Legalábbis biztos vagyok benne, hogy senki szemében nem csökkentené a méltóságát, ha mondjuk... látnák Seireitei tengerpartján vízicsatázni, azért ott, mert ugye Karakurába - elvileg - nem ilyesmiért jön az egyszerű shinigamicska, hanem fontos és komoly küldetéseket teljesít, szigorúan titkos megbízatásokat, vagy ilyesmiket. Mármint hivatalosan. Egyszóval igazán nem lehet vezetni egy egééééész osztagot, ha még kikapcsolódni sem szabad... Persze, vannak emberek, akikhez tényleg nem illene bármi, de például itt van ő, Yuu-san: róla bármit el tudnék képzelni! >.< Azt hiszem, talán azért, mert nem látszik túl idősnek; tulajdonképpen mindazok, akiket ismerek (és mivel kevés shinigamit ismerek, de ők nagyon-nagyon erősek mind, sok-sok év alatt egyre feljebb jutottak a ranglétrán, úgyhogy mind kapitányok, meg hasonló fontos személyek *.*) egytől egyig meglehetősen fiatalok. Ez nem jelenti az, hogy tapasztalatlanok, esetleg meggondolatlanok, vagy éretlenek, sőt! De nagyon vitálisak. Szerintem ez jót tesz az osztagok atmoszférájának, nem? *.* Hogy csupa-csupa elhivatott, lelkes személy vezeti őket, az hatással van mindenki más hangulatára is; éppen ezért például újdonsült ismerősöm valószínűleg nagyon jó első tiszt lehetett. Nem értem, miért hagyta ott Soul Societyt, hiszen... úgy értem, mi baj lenne ott? o.o Még azt megérteném, ha nyugalomra vágyva jött volna ide, de hát éppen az imént bővítette a folyómedret egy arrancar-kráterrel, aki rátámadt! (Ettől persze... szóval belevágni a földbe... biztosan nagyon fájdalmas lehetett szegénynek T.T) A lényeg, hogy ha még itt, az Emberek világában sem szabadulhat meg a hollowoktól és egyebektől.... sőt, hiszen a kardját is magával hordja, még ha csak bevásárolni is megy! Egyszóval kizárt, hogy nyugdíjba vonult volna ide, de akkor igazán nem értem, mi oka lehetett, hogy ott hagyja a világunkat; utóvégre biztosan voltak, vagy vannak ott barátai, rokonai, ismerősei, nem?
Az egésznek semmi értelme nem volt, és ha kicsit bátrabb lettem volna, talán meg is kérdezem, mit csinál itt, de aztán hirtelen eszembe jutott a megoldás, ami fényt derített minden rejtélyre: Yuusuke egészen biztosan Soul Society titkosügynöke! *.* Az a feladata biztosan, hogy Gotei álcázott harcosakét felmérje, meddig terjeszkedett Aizen az emberi világban, meggátolja a további erőgyűjtögetést, és, összességében, mindent megtesz, hogy növelje a shinigamik dicsőségét. És az a gúnyos felhang, amikor szóba kerültek az őrosztagok, az is csupán álcázás! Kész szerencse, hogy minderre rájöttem, elvégre egy álcázott ügynököt biztosan zavarba hozott volna a kérdés, hogy mit keres ott... nem, az ember nem kérdezhet ilyet egy... egy ilyen kémfélétől! *.* Ezért hát nem pislogtam tovább értetlenül, hanem igyekeztem megértő arcot vágni, és azt hiszem, ez remekül is ment, csak aztán elővette a kardját, beleszúrt vele a levegőbe, de úgy, hogy eltűnt a penge... Majd elfordította az egészet, és egyszer csak ott volt a kapu, az az aranyos, kedves kapu, ami hazajuttathat - hogy lehet valaki ilyen ügyes, hogy ilyen egyszerűen átjárót tudott nyitni? Hiszen ez mégiscsak két teljesen különböző világ, nem lehet könnyű összekötni őket, ő mégis milyen könnyedén meg tudta oldani! *.* Ámulattal szemléltem az ajtókat, aztán a kardot, amivel mindezt meg tudta csinálni, aztán megint az ajtókat; el voltam bűvölve, hogy érthet valaki ennyi mindenhez, és ami engem illet, órákig tudtam volna csodálni ezt a varázslatfélét, ám mivel megszólalt, inkább rá figyeltem. Megjegyezte, hogy örült volna egy olyan hadnagynak, mint én, és ez teljesen zavarba hozott. >.< Hiszen... hiszen Yuusuke-san hadnagya ezerszer jobb lehetett, mint én, elvégre ezen a téren jócskán van még mit pótolnom, annyi mindenről fogalmam sincs! >.< Például egészen biztosan elfelejtek egy nagy halom fontos iratot, hiszen mindenki mondja, hogy sok a papírmunka, de nekem nincs annyi, itt valami tehát nem stimmel, és egyébként is, gyenge is vagyok, és korántsem én vagyok a legjobb gyógyító, és... és... egyáltalán T.T De mindezt nem tudtam elmondani, mert ő csak nevetett, és megsimogatta a fejem, úgyhogy megint csak néztem-néztem nagy szemekkel. Megtanulni kaput nyitni, de jó volna... szerintem Anemone is fantasztikusnak találná, ha ilyenekre lennénk képesek! Nagyon sokat kell még gyakorolnunk akkor, de hát mindig van hová fejlődni, és ez effajta tudás tényleg hasznos… *.*
- Én is nagyon örülök, hogy megismerhettem... És nagyon köszönöm a segítséget *.* - hajoltam meg. Hiszen bárhonnan nézzük, ha ő nem jön, talán már nem is élnék! >.< Felfalt volna egy arrancar, vagy egy kósza hollow, vagy valami hasonló, gonosz teremtmény... Megmentette az életem, ráadásul még titkosügynök is - Yuusuke egy igazi hős! *.* És mint ilyen, még pokollepkéket is tud idézni egyetlen csettintéssel; nem volt más dolgom, csak ezt követni, miután búcsúzásképp még egyszer meghajoltam Sierashi-san felé; mert, bár a kapu fényesnek látszik, belül sötét, olyan, ahol könnyű lenne eltévedni, ha nem vezetne minket ilyen kis lény. És fogalmam sincs, akkor hova lyukadnánk ki, lehet, hogy Hueco Mundoba? Oda csak nem, hiszen akkor biztosan sokkal többen jönnének át arról az oldalról, és az borzalmas lenne, hiszen így is túl sokan vannak, és akkor talán nem is lenne elég shinigami a feladathoz, pedig hát így is annyian sebesülnek meg nap, mint nap… egyszóval teljesen elmerültem a gondolataimban, azt sem vettem észre, mikor értem haza; de egyszer csak otthon voltam *.*

Spoiler: