~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~

Fájdalomtól remegő testtel álltam, kezemben zanpakutomat tartva. Izmaim megfeszültek, és szemem folyamatosan mozgott. Tudtam, hogy ilyen állapotban nem lenne sok esélyem senki (vagy inkább semmi?) ellen, még is meg kellett próbálnom. Ha másért nem, hát Ken és Eliana miatt. Feszült figyelemmel álltam, és minden apró kis rezdülést észrevettem, ami a közelemben történt. Éreztem, ahogy a víz alatt küzdelem folyik. Éreztem, hogy a küzdő felek elméje nem egészen tiszta. Aztán mintha robbanás történt volna... Nehéz megmagyarázni. Mintha egy idegen helyről újra a saját világomba keveredtem volna. Megszűnt a csata, azt éreztem. Viszont az idegen erő valamiért ugyan arról a helyről egyre erősebb lett. Mintha csak egy helyről, de sokkal erősebb lenne az a hatalom, amihez foghatót még soha nem éreztem. Tudtam, ennek mihamarabb véget kell vetni. Mintha szárnysuhogást hallottam volna a hátam mögül. Villámgyorsan megfordultam. Egy lebegő árnyékot láttam csupán, s vörösen izzó szemeit. Mintha nem is rendelkezett volna szilárd testtel. Leszállt a földre, és lassan közeledett felém. Nem volt magas, legalábbis tőlem nem magasabb.
~Mi ez? Még hasonlót sem láttam... Az energiája... Hihetetlen!~ A félelem megbénított. Szó szerint üvöltöttem magammal, hogy végre csináljak valamit.
-Te mi a fene vagy? És mit akarsz itt? - megállt, és némán nézett rám. Meg akartam ismételni a kérdést, de végre kinyitotta a száját.
-Hogy én mi vagyok, arról neked nem kell tudnod, s arról sem, hol az én hazám. - a hangja olyan volt, mint a mennydörgés - Valaki megnyitotta a kaput a te világod és az enyém között. Az én dolgom, hogy korrigáljam ezt a hibát. - az érzés, amit keltett, olyan volt, mintha több ezer év tapasztalata lebegne körülötte.
-De akkor mi történik Kennel és Elianával? - Ijedtségemben nem jutott eszembe, hogy ez a lény nem ismerheti a nevüket.
-Egyikük meg fogja magát ölni, amivel bezárható a kapu. Már transzban van. Egyetlen egy módon szabadulhat meg: a halál! - Könnyek szöktek a szemembe.
-Ne... nem...- lassan folytak végig az arcomon. Lassan letöröltem őket, és hirtelen nekiugrottam az előttem álló idegennek. Már éreztem, hogy a kezeim közt van, de mintha elfolyt volna onnan... A hangja a hátam mögött szólalt meg ismét.
-[color=darkred] Ebben a játszmában nem te írod a szabályokat. A kaput be kell zárni, és ennek ez az egyetlen módja, ostoba! [/drakred]
-Akkor zárd be a saját életeddel! – Ezúttal már kardommal csaptam az irányába. Mihamarabb végeznem kell vele, különben Ken és Eliana nagy bajba kerül odalent. Az sem érdekel, ha az előttem álló teremtmény egy másik világ istene... Nekem kell nyernem!

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~


Az eltűnt zavarodottság... Az ember azt hinné, olyan, mintha álomból ébredt volna fel. De nem, egyáltalán nem. A tompa fejfájás, és az enyhe szédülés olyan, mintha egy másik világban mászkálnék. Viszont sokkal jobban éreztem magam. Megszűnt a meleg, és nem éreztem fájdalmat. De nem lazsálhattam. Éreztem, valami olyan van készülőben, aminek nem lenne szabad megtörténnie.
-Visszatértél…. De erre most nincs időnk. Minél előbb ki kell jutnunk innen, mielőtt egy rémálom ismét …. - bármi is történik, Eliana már rájött pár részletre. Mielőtt azonban többet elmondhatott volna, valószínűleg erős fájdalmak közepette a fejéhez kapott, egy pár másodperccel később pedig összeesett.
~Rémálom? Tehát nem én vagyok az egyetlen... Akkor viszont fel kell ébresztenem, vagy ki kell jutnom vele innen minél hamarabb!~ Nem volt választási lehetőség, valamit kezdeni kellett Elianával. Nálam más volt a helyzet, én adtam magamról életjelet, viszont eszméletlen állapotában nem biztos, hogy jó ötlet pofozgatni. Viszont mi mást tehettem volna? Se külső sebek, se semmi fizikai ártalom.
Ökölbe szorult a kezem. Éreztem, hogy tehetetlen vagyok, de bármit teszek, mindenképp jobb attól, minthogy ölbe tett kézzel várjak. Lehajoltam hát az arrancarhoz, és szólongatni próbáltam.
-Eliana! - nem kaptam választ - Eliana! - semmi válasz - Eliana, kelj fel! - továbbra is semmi. Tudtam, hogy ez így nem lesz állapot, viszont ha itt lent maradunk, akkor csak tovább rontok a helyzeten, ezért egyértelmű volt, mit kell tennem: Egyenes út felfelé! Ölembe kaptam Elianát, és körbenéztem. Meg tudtam állapítani, hogy merre kell menni, viszont érezhetően legyengültem, így elég lassan tudtam csak felfelé haladni. Egyszer azonban villámcsapásként tűnt fel felettünk egy idegen energia. Felnéztem. Hamar rájöttem, hogy ez nem itt van, hanem ott fent. Ez a gondolat nyugtató volt...
... Egészen addig, míg eszembe nem jutott Genni. A jelenlegi fizikai állapotában nem képes felvenni a harcot senki ellen, ez az energia pedig egyszerűen… félelmetes! Szorult helyzetben vagyok. Ki kell érnem, és egyedül vagyok, ráadásul most több szempontból hátrányban. Ha Hitomira rá tudnám bízni Elianát, akkor megoldódna a problémáknak majdnem fele, viszont innen kötve hiszem, hogy meghallaná a kiáltásomat. Ha pedig meg is hallja, akkor csak alatta vágom a fát – gondoltam.
-Eliana könyörgöm ébredj fel! – nem is tudom, mit reméltem, hiszen csak suttogtam a szavakat. Közben végig azért imádkoztam, hogy időben felérjek.

Csak állok, és nem tudok másra gondolni, csak a vízre. Az vízre, ami csábít, és aminek oly nehéz ellenállni. Magamelé pillantok, majd óvatosan felemelem a kis lábamat, és átlépek a hópelyhek alkotta körből. Visszanézek. Olyan mintha egy kisebb bűnt tettem volna. Leguggolok a kör szélénél, aztán kicsit elszomorodok.
~ Vissza kellene állnom? Jobb lenne? … De miért is? … Nem tudom… Mi ez?...
Hátranézek a vízre, majd izgatottan felpattanok, és elkezdek szaladni a vízig. Majd mielőtt belefutnák, közvetlen a szélénél megállok.
~ Miért lenne olyan nagy baj, ha belemennék?... Mi bajom történne? … Úgy szeretnék elmerülni.
A lábam ujját nézem, mely csak centikre van az álló víztől. Ez sem tűnik furcsának, pedig folyó, és bent teljesen látszik, hogy mozog, de itt a szélén meg sem mozdul a víz. Ahogy a part, a fák, és a víz színe sem tűnik rendellenesnek. Ebben a kétszínű világba egyedül én vagyok színes. Nézem a lábamat, egyszer csak egy szellő zavar meg, mely belekap a hajamba, és reflexből felkapom a fejemet. Egyszer csak egy ismerős hangra leszek figyelmes. Egy olyan hangra, melyet a teliholdas éjszakákon lehet csak hallani. Hátrapillantok, és a hópelyhes körben egy fehér gyönyörű farkas néz rám. Felé fordulok. A farkas vonyít a nem létező holdra, majd ismét rám néz, és oldalra fordítja a fejét. Egyértelműen azt szeretné, hogy visszamenjek hozzá.
- Mi van?! … - szólok neki kicsit dühösen – Úszni szeretnék! Azzal mégis mi bajod van?!
Kicsit megsértődve visszafordulok, majd felelem a lábamat, és beleteszem a vízbe. Mikor a másik lábam is beleér, akkor a fehér szoknyám is beleér a vízbe. Most már nem vagyok kislány. Abba a ruhába vagyok, mint Resurrenction alakban szoktam lenni, viszont sem a kasza, sem a fül, sem a farok, sem a maszk darab nincs rajtam. Belenézek a vízbe és megnézem magam. Teljesen ember vagyok. Ez a kép megnyugtató. Nem tűnik irreálisnak. Nem emlékszem, hogy már teljesen más vagyok, hogy nem láthatom ezt a képet. A maszk maradványomtól már soha nem szabadulhatnék. Mégis ez az illúzió fel sem tűnik, és olyan jó látni. Nem tudom, hogy miért, de megnyugtat.
- Nem lenne szabad belemenned a vízbe. – hallatszik a hang a hátam mögül – Innen jó lenne felébredned. Te már nem ember vagy, és soha nem is leszel. Gyere ki onnan.
- Én nem ezt látom. Egyébként is gyűlöllek! – ingerülten fordulok hátra, és kiabálok a hosszú hajú lánnyal.
- Én segíteni akartam neked. Azt szerettem volna, hogy a lelked megnyugodjon, hogy vére megbékélhess azzal, hogy meghaltál. Hogy már az emberek nem látnak, hogy a családoddal nem tudsz beszélni, hogy az ügyed meg fog oldódni, anélkül, hogy te beleavatkoznál. … Viszont nem tudtad ezt megállni. Lidérc lettél. … Már nem vagy ember.
- Ne mond meg nekem, hogy mi vagyok, vagy mit kell csinálnom, vagy mit ne!
- Ideje lenne magadhoz térned, hogy ez a világ nem a valóság. Mert ha elmerülsz a vízbe, akkor meg fogsz halni. … Én csak meg akarlak menteni… Most hallgass rám. Te is érzed, hogy valami nem stimmel. Te nem vagy ember, viszont Arrancar lettél. Tudtommal ezt az életet már nem akarod elveszteni. Hogy ezért foggal-körömmel küzdesz. Akkor miért dobnád el most? ... És jobban ismerlek, mint azt gondolnád - mosolyodik el egy pillanatra.
- Egyáltalán nem ismersz, hogy bármit is tudjál rólam! Fogalmad sincs, hogy én ki vagyok! Tűnj el! – össze szorítom a fogam, behunyom a szememet, és a fülemre szorítom a kezem – Te nem is vagy itt! ... Csak ideképzellek...
- Ne mond ezt. Gyere ki a vízből. Kérlek. Én mindig is meg akartalak menteni téged.
- NEM!!! – hátralépek hármat, majd egyszerűen hátradőlök, és elmerülök a vízbe.
- ELIANA!!
Kinyitom a szemem. Egyszerűen süllyedek. Olyan jó érzés. Nem hallok semmit. Már őt sem látom. Már a farkast sem hallom. Csak elmerülök a vörös vízben. Szokatlanul nyugodt, és békés. Nem félek semmitől…
~ Miért ne merülhetnék el? Mi bajom lehetne. Ez olyan jó… Ki sem úsznék innen. ……. Biztos? … Mit tegyek?.... És ha igazuk volt … Mit csináljak… Elbizonytalanodtam…
Erőt veszek magamon és elkezdek felfelé úszni, viszont valami lenn elkapja a lábamat. Egy csápszerű valami, és leránt a mélybe. Lefelé nézek. Egy hatalmas feketeség, aztán hírtelen két vörös szempár néz rám. Teljesen megrémültem. Megpróbáltam kiszabadítani a lábamat, de nem sikerült.
- Nyugodj meg… Te már ide tartozol. A részem leszel. Mint egyén megszűnsz. … Ne gondolkozz, ne réműlj meg tőlem. Én csak segíteni akarok. Bíz bennem, tarts velem. Tudod, hogy jó neked itt.
~ Tényleg? … Nem… Ki kell jutom a vízből.
- NE! – jobban rászorít a lábamra, és agresszívebben húz lefelé – Ne hagyj itt. Olyan magányos vagyok. Te vagy az egyetlen, aki megérhet. Tarts velem.
Nem tudom, hogy mit tegyek. Egy állapotból kizökkentem. Nem akarok el tűnni. Élni, élni…. élni akarok.

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~

A felfelé tartó úton éreztem, hogy egyre gyengébb lesz a testem. Minden mozdulatnál mintha ezer kés döfné át az izmaimat. Semmit nem tehettem a fájdalom ellen, a reménytelen helyzet pedig kezdte elvenni az eszemet.
~Csak még feljebb... Tovább!~ Nem állhattam meg. Szememben a ragyogás megváltozott, s már nem a végletekig nyugodt és magabiztos kapitány tekintete volt, hanem egy őrültté, aki foglyul esett egy nagyobb hatalom börtönében. Patkánynak éreztem magam a kígyó szorításában. Mégis folytatnom kellett.
A nagy szenvedések közepette nem vettem észre, hogy Eliana öntudatlanul kicsúszik kezeim közül. A felismerés, hogy már nem hozom magammal, józanító pofonként ért. Mintha tisztult volna a fejem, az elmúlt percek pedig elmosódott álomnak tűntek. Éreztem, hogy még mindig nagyon gyenge vagyok, de észrevehető pozitív változás következett be.
A képek folyamatosan el akartak mosódni előttem. Fáradt voltam, és aludni akartam, de nem tehettem. A testem hihetetlen nehézzé vált, és már csak a végre tudtam koncentrálni. Mégsem fejezhettem be. Megfordultam, és észrevettem az arrancart, amint áll. Először megörültem, azt gondoltam, felébredt ő is mély álmából. Valamiért azonban nem tetszett a dolog, így muszáj voltam közelíteni. Szeme nyitva volt, ezt még így is ki tudtam venni, hogy homályosan láttam.
-Eliana, induljunk, mielőtt valami... - tekintete üres volt, és megijesztett. Szívem szerint a hajam tépkedtem volna már itt is. Mi a fene történik velem??
Folytatni akartam az utamat, ekkor azonban éreztem, hogy a hideg levegő átveszi a meleg levegő helyét. Ebben a lét nélküli világban feltámadt a jeges szél, ami kicsit jól esett, a látvány azonban ezt a kis örömömet is elvette. Eliana lehajtott fejjel állt... Átalakulva!
-Eliana... - ismét elindultam, amilyen gyorsan csak tudtam, de nem telt sokkal többre a botorkáláson kívül. Zihálva vettem a levegőt, s vér ízét éreztem a számban. Akaraterőm, félelmem, dühöm, kétségbeesésem, szeretetem a céltudatosságommal együtt azonban egyre több erőt adott, mikor észrevettem Eliana kezében a kaszáját, amint éppen a nyakához emeli.
-NEM! - üvöltöttem, és minden erőmet összeszedve odaugrottam elé, és két kézzel megmarkoltam a kaszáját, hogy ellentartsak neki. Azonban annyira meggyengültem, hogy nem tudtam konkrét győzelmet aratni. Próbáltam szólongatni, a nevén, kérleltem, utasítottam, és parancsoltam, hogy fejezze be, de nem akarta abbahagyni, az én erőm pedig csak fogyott ebben a nyomorult világban. A fejemben ördögi kacajt hallottam. Nem... nem is ördögi kacaj. Hanem maga az ördög volt az.
-Miattam ma nem hal meg senki! - azzal összeszedtem még annyi erőt, hogy rántsak egyet a kaszán. Eliana elvesztette egyensúlyát, és felém dőlt. Utáltam magam utána, de meg kellett tennem. Ahogy felém dőlt, lekevertem neki egy józanító pofont. Tudom, nem illik, de reménykedtem, hogy be fog jönni. A kasza kicsúszott a kezemből, Eliana pedig távolabb került tőlem. Én is megtorpantam.
~Nem jó... kezdem elveszíteni az állóképességemet. Vagy gyorsan csinálok valamit, vagy én is meghalok, és Genni is. ~ Reménykedtem, hogy Eliana észhez kap, de látva gépies mozgását, ez nem következett be. Ismét felemelte a kaszáját, és én gondolkodás nélkül előreszökkentem. Ezúttal nem a nyakát akarta elvágni, hanem engem célzott. Annyi időm még volt, hogy jobb lábamon elrugaszkodva elugorjak balra. Egy kisebb vágással a karomon megúsztam. Normál esetben inkább megfogtam volna a kaszát, ez esetben viszont nem vagyok elég erős ehhez.
Arra számítottam, további támadások is lesznek, ígyhát elővettem a fegyveremet. Az arrancar azonban már nem támadott többet. Egyre erősödő kántálást hallottam, több szólamban. Kapkodtam a fejem, de sehol nem láttam senkit.
-Mi a fene... - Eliana kezéből kiesett a kasza, s vörös-fekete energiacsápok kezdtek felfelé kúszni a testén. Szorosan hozzá tapadtak. Úgy nézett ki, mintha le akarta volna valami kötözni. Láttam, hogy nagyon szorosan tekeregnek felfelé rajta, és már a nyakát is elkapta. Tisztán látszódott, hogy fojtogatja, arcán azonban semmi jele nem volt a fájdalomnak - és az életnek.
Azonban tudtam, hogy még nem halhatott meg. AZ egyre erősödő ördig kántálás hatására minden kezdett egyre sötétebbé válni körülöttünk, s kaszája mintha önálló életre kelt volna. A fekete energia megfeszítette Elianát, és mellkasát kinyomta, pontosan a kasza elé.
-De hisz ez egy szertartá! - hasított belém a felismerés. Mostmár tudtam, hogy akivel szembenállok, az az ördög, vagy az egyik szolgája. Hallottam gonosz kacaját, melyből kivehető volt a mocsok álnokság, gyilkosság, ömlött belőle a rosszindulat és rettegésben tartotta az elmét.
Az lett volna a normális, ha én is meggyengülök e hang hallatán. Meg is gyengültem. Kétségbeestem, és majdnem elsírtam magam a félelemtől. Annyit kellett volna tennem, hogy ott hagyom Elianát, és elfutok, úgy legalább Gennit megmenthetem. De nem. Én nem félek az ördögtől! Kihúztam magam, erőm visszatért, akaratom megacélosodott, s félelmem eltűnt. Szorosabban markoltam kardomat, ami ennek hatására lángra lobbant. Körülöttem tiszta fény világított. Magam sem tudtam, hogy mit, de tennem kellett valamit. Elhatároztam magam: elkapom Eliana kaszáját, aztán elkapom őt is, s a lélekerőmet belevezetem. Tekintetem határozott lett. Újra önmagam lettem. És egy hangos csataüvöltéssel elindultam, hogy eldőljön mindezeknek a kimenetele.

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~



A Rózsám szó szerint kettéhasította a levegőt. Az idegen, ocsmány lény a másodperc tört része alatt tűnt el. Tisztán emlékeztem, hogy még akkor is előttem állt, mikor a kardom milliméterekre volt a fejétől.
- Ostoba bolond! Nem tudsz nekem ártani, a Te erőd ehhez kevés. Inkább nézd végig, hogy mi történik. Kevés lélek látta a te világodból, hogy hogyan is néz ki ez. Nézd meg, mekkora rejtett energiája van egy léleknek. De ti ostobák vagytok ahhoz, hogy ezt megértsétek, csak akkor, mikor már elvesztettetek mindent, és az hozzánk kerül. - mintha hipnotizált volna. Hangja teljesen elragadott ebből a világból, és egyszerre volt undorító és gonosz, valamint kedves, és sírni tudtam volna a fájdalomtól, ha más hangot hallottam. Még Akai Nobara hangja is ridegnek, ércesnek tűnt a fejemben.
~A folyamatot nem ő irányítja. Vigyázz vele, az akaratodat akarja megtörni a hangjával! Ne hagyd magad meggyőzni!~ Mire befejezte, kezdtem visszatérni abba a világba, ahol lennem kellene. Mintha álomba merültem volna a lény hangja hallatán, s most újra felkeltem. Igyekeztem magam meggyőzni arról, hogy csak meg akar gyengíteni, hangja folyamatosan az ellenkezőjét bizonygatta, s ez kikészítette az idegeimet. Kinek higgyek? Magamnak, vagy annak, aki többet tud mint én? Vagy ez is csak hazugság lenne?... Ilyen teremtménnyel még soha nem találkoztam, és nem is vágytam volna rá.
- Nem érdekel, hogy mire képes egy lélek. Pontosan tudom, hogy bármire, ha jó oka van rá. Ezért foglak megakadályozni! - azzal előhívtam a kardomat, és felkészültem az újabb csapásra.
- Nekünk nem kell ellenségeskednünk. Mindamellett az én halálom nem oldana meg semmit, sőt! Annak olyan kimenetele lenne, amit semmilyen áldozat nem hozhat helyre! - védekezik!
~Szóval mégis csak meg tudom sebezni. Most teljesen más érvekkel jött, mint legutóbb. Vajon azt hiszi, ennyire figyelmetlen lennék? Nem, biztosan okosabb annál. Lehet, hogy... csapda??~
- Ha nem mented meg azt a két embert ott lent, akkor biztos lehetsz benne, hogy ellenségek vagyunk! - éreztem, hogy gyűlnek a könnyeim, de próbáltam visszatartani őket. - Az a két ember van ott lent, akikért én az életemet is feláldoznám. A barátaim. Nem hagyom, hogy elvedd őket tőlem! Bárki vagy és bárhonnan jöttél, nem érdekel! Takarodj vissza oda, különben végzek veled! - szája megrándult, s ebből láttam, hogy nem tetszik neki a válasz.
- Nem fogok veled harcolni, és nem parancsolhatsz nekem! Kutya vagy, akit mások irányítanak, egy báb, akinek meg kell halnia mások kedvéért! És TE lennél képes nekem ugrani? Hány olyan lényt öltél már meg, akinek voltak barátai, he? - ezúttal már nem használt a képessége. Átláttam rajta, s hangja már egyáltalán nem volt kellemes.
- Egyet sem, és ezt te is tudod jól. Ha mások irányítanának, talán most együtt lettem volna egy arrancarral? Ennyire futja csak a tudományodból, mocskos hazudozó! - Azzal a két kardot a két kezembe vettem, és beálltam harci állásba.
- És most pedig... - suttogtam - ...TAKARODJ VISSZA A HOMÁLYBA!

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~



Idejében elkaptam a kaszát. Immár elég erős voltam ahhoz, hogy fél kézzel tartsam fel. A másik kezemmel Eliana testét akartam kiszabadítani. Halálos nyugalmat éreztem magam körül, pedig éreztem, hogy a düh az, ami hajt, és a kétségbeesés. Nem tudom, hogyan fonódott össze ez a két egymástól teljesen különböző érzés, de nem is ez a lényeg. Majdnem teljes fényemben tündökölhettem. A kaszával boldogultam, de az én erőm tökéletes ellentétével nem igazán tudtam mit kezdeni. Maga a megtestesült gonosz a jó oldal egyik méltatlan bár, de elhivatott szolgája ellen... Menet közben Eliana is felébredt. Ez valahogy ismét erőt adott. Éreztem, hogy belül küzd valamivel, de nem tudtam felfogni, hogy mivel. Egészen addig, ameddig meg nem szólalt.
- KEN! Hagyj engem… Genni-nek nagyon szüksége van rád. Menj, segíts neki. … Nem bocsátanám meg magamnak, ha baja esni. ÉRTED?! … SIESS! Hagyj engem itt. Nem lesz bajom. - hirtelen megálltam. Nem csináltam semmit, csak lehajtott fejjel álltam. A kaszát éppen tartottam, de ez minden.
- Úgy se tudsz időben kiszabadítani. Nem lesz semmi baj, csak menj fel Genni-hez, és védd meg. KÉRLEK! Menj már! - Mintha a belőlem áradó fény kezdett volna halványulni. Felemeltem a fejem, és életemben most beszéltem a legcéltudatosabban.
- Ma SENKI nem fog meghalni az én hibámból! SENKI! - Azzal ismét elkezdtem szaggatni a vörös szalagokat, a fény pedig egyre vakítóbban világított.
- BANKAI! - ezzel az üvöltéssel megadtam a lehetőséget, hogy letépjem az energialáncokat az arrancar testéről. Hatalmas csataüvöltés közepén darabokra szakadt, és egy nagy, túlvilági üvöltés hallatszott, és lengett körül minket. A kasza végleg elgyengült. Elhúztam, és Eliana kezébe adtam.
- Azt hiszem, ez az Öné, hölgyem. Indulás felfelé! - Elkaptam a karját, és mit sem törődve fizikai és szellemi állapotával, elkezdtem száguldani felfelé, ahonnan a hatalmas lélekenergiát éreztem. Úgy érkeztünk ki a vízből, mintha egy akna robbant volna fel a folyó mélyén. A látvány azonban kissé lesokkolt. Genni több sebből vérezve támaszkodott a kardján, s egy hihetetlen ocsmány teremtés közelített felé lassan, de félelmetesen, teljesen sértetlenül.
- Ennyit értél el kicsilány! A barátod megmenekült, úgyhogy te leszel a következő! - észrevettem feszülő izmain, hogy rohamra készül, azonban egy shunpoval Genni elé kerültem. A szörnyeteg olyan közel ért hozzám, hogy majdnem összeért az orrunk, s mivel későn vette észre, hogy én ott vagyok, le akart sújtani. Szabad bal karommal elkaptam a csuklóját, és megtartottam a levegőben, Elianát pedig még előtte a fűre fektettem. A kezemben lévő lángpenge egyre erőteljesebben lángolt, s én pedig semmit nem vesztettem a lenti fényemből. Éreztem Genni hálás tekintetét a hátamon, de hallottam, hogy már megszólalni nem bír. Oldalra fordítottam a fejem, s ránéztem.
- Itt vagyok. Már nincs mitől félned. - a mocsadék előttem morgott egyet. Erre odafordultam hozzá.
- Ami pedig téged illett... - mondtam lassan, megfontoltan, miközben a szemébe néztem - ...tűnj el innen! - azzal megrántottam a csuklóját magam felé, én pedig erőteljesen arcon fejeltem. Csuklóját nem engedtem el, így megállítottam, mielőtt messzire repülhetett volna. Rántottam rajta még egyet, de most egy hatalmas rúgást kapott a gyomorszájára. Elengedtem a karját, így repülhetett, ahová akart.
- Ha nem értesz a szép szóból, akkor muszáj leszek keményebb eszközökhöz folyamodni. - feltápászkodott, és vicsorgott rám, mint egy kutya. Talán félelmetes lenne, ha nem érezném magamban ezt az erőt, így azonban szánalmasnak tűnt. Vártam a következő lépését, és reméltem, hogy elkerülöm a további harcokat.

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~



Nem a legkellemesebb érzések közé tartozik az olyan küzdelem, mikor az ember nem állhat meg, viszont semmi esélye, s már semmi ereje. Igyekeztem elhitetni magammal, hogy e kettő közül egyik sem igaz, ezért megállás nélkül folytattam a támadást az idegen teremtmény felé, ő meg erre előszeretettel válaszolt a villám gyorsaságával és a tűz égető hatásával.
Mikor elkezdtem a harcot, már akkor tudtam, hogy az energia, amit birtoklok édeskevés, még ha beállok védekezni, akkor is. Nem volt okos dolog, hogy elkezdtem ezt a harcot, s úgy tűnik, teljesen feleslegesen, de igyekeztem magam meggyőzni az ellenkezőjéről.
Míg volt lendületem, addig nem is volt akkora baj ez az egész. De bekövetkezett az, amitől én a legjobban féltem: megálltam. Szükségét éreztem annak, hogy összeszedjem a gondolataim egy fél másodperc alatt. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy az égető sebek fájdalmát észrevegyem, rádöbbenjenek, hogy már csak lihegek, és hogy minden porcikám iszonyúan fáj. Végignéztem magamon. A ruhám több helyen szakadt volt, s vérfoltos. Ebben a szürke hangulatban, enyhe szél mellett egy madárijesztőhöz volt hasonló az alakom. Egy lihegő madárijesztőhöz. Az Átkozotthoz, kit megviseltek. Mint kinek vérdíj van a fején, s ki az irgalmat nem ismerheti. Úgy álltam ott, kardom shikai alakját kezemben tartva, mint egy trónját s hatalmát rég elvesztett király. Ha valaki látott volna, csak sejthette volna erőmet, s azt, milyen vagyok teljes pompámban.
Ez azonban nem az az alkalom, mikor megengedhettem volna magamnak bárminemű lazsálást. Lépni viszont nem léphettem, ugyanis nyilvánvaló volt: Még egy csapás, és végem van. Bár ellenfelem nem úgy néz ki, mint aki meg akar támadni, nem biztos, hogy ezzel sokáig így lesz. Szóval ki kellett zárnom annak a lehetőségét, hogy várok, és annak is, hogy kapkodok.
Álmosság vett erőt rajtam, s gyengeség. Félelem kerített hatalmába, és reménytelenség. Azt éreztem, hogy felesleges harcolnom: jobb meghalnom, mint élnem. Kardom lassan leengedtem, s lehajtottam a fejem. Meg tudtam állni a lábamon, de éreztem, hogy halott vagyok belülről. Sokat gondolkodtam később azon a napon, s a történteken. Arra jutottam, hogy megfertőzött a lény gonoszsága, s ez erőt vett a mosolygós Genni-n. Kezdtem érezni, hogy tompább lesz a világ. Figyelmetlen lettem, s eltűntek a gondolataim. Sötét üresség lett Úrrá rajtam.
Még észleltem, hogy a szörny megindul felém sebesen. Éreztem, itt a vég, de semmi félelem nem volt bennem. Sőt, úgy éreztem, régóta csak erre várok. Hát amennyire tudtam, kihúztam magam: Itt vagyok! – gondoltam magamban, s szabad utat adtam neki, hogy keresztüldöfjön.


S jött a fény! Feloldozásként hatott rám valami ragyogó… pontosabban… valaki! Elém állt, s megvédett. Ereje végtelen volt, s tisztasága vakító. Megfordult, s mondott nekem valamit.
- Ken… - ennyit tudtam kinyögni, mielőtt elájultam volna.

Reménykedtem nem kell többször mondanom, és belátja, hogy engem itt kell hagynia. Genni van igazán veszélyben. Ken-nek ő az egyetlen, aki valamit is számít neki. Lényegében engem miért is akarna megmenteni. Hisz már egyszer megölt. Miért ne tenné meg megint.
- Ma SENKI nem fog meghalni az én hibámból! SENKI!
Teljesen elképedtem. A határozottság, a céltudatosság. Tépte lefele az engem fogva tartó energiát. De egyszerűen nem megy. Így nem tudja leszedni rólam. Ezt ő is belátta, és úgy döntött használni fogja azt amit nekem a harc során nem volt lehetőségem látni. A kardjának a második szintjét, amire minden kapitány képes. Amit tudtam, hogy végig meg van neki. Ami ellen nem akartam küzdeni, mert tudtam esélyem sem lenne. Ken olyan volt, mint egy hatalmas fény. Teljesen elbűvölt, és úgy éreztem, hogy most már semmi baj nem történhet. Az erejét nem ellenem fogja használni. arra fogja, hogy megvédjen. Teljesen megdermedtem, és csak néztem a férfira, aki nemes egyszerűséggel eltávolította a szorító energiát úgy, hogy azt meg sem éreztem. Megragadta a kezemet, és amilyen gyorsan csak lehetett elindultunk felfele. Teljesen megfeledkeztem mindenről. Úgy éreztem semmi baj nem történhet. Hatalmas robajjal törtünk ki a dimenzióból és a vízből. Utána az események a másodpercek töredéke alatt történtek. Én magam a parton a fűben találtam Ken pedig Genni előtt termett és a végzetes lesújtást megakadályozta. Olyan volt, mint egy isten, aki a mérhetetlen lángokat birtokolja, és mindeközben úgy világít, mint a nap. Tudtam már soha nem fog a látomásba esni, és tudtam, hogy ha valaki, akkor ő képes ezt a furcsa lényt megállítani.
Fel akartam tápászkodni, hogy elinduljak Ken felé, hogy segítsek eltenni láb alól azt a férget, aki meg merte sebesíteni Genni-t. Viszont a lábam meg se mozdult. Egyszerűen nem tudtam lábra állni, sőt egyáltalán semmien komolyabb mozgást nem tudtam végezni. Egyszerűen féloldalt ültem, és csak nézni tudtam az eseményeket. Ami egyre idegesítőbb volt. Egyszerűen tehetetlennek éreztem magam. Ezt pedig utálom. Nem akarok tehetetlen lenni.
- Lehet, hogy a külső kötést sikerült leszednie, a de belsők ugyan úgy megmaradtak. … Nem tudom honnan tört elő belőle ez az erő, de ez édes kevés, hogy legyőzzön. Bár így is érdekes, hogy a másolatom ellen így tud küzdeni…
Hallottam a hátam mögül az ismerős hangot. De nem értettem. Láttam, hogy a furcsa lénnyel harcol fenn Ken, akkor mégis hogy tud a hátam mögött beszélni? Még jobban ledermedtem. A fejemet képtelen voltam akár egy centit is megmozdítani.
- A szertartás lényegében befejeződött. Már csak az kell, hogy az életedet elvegyem. … De lehet, hogy jobbat tudok. Egy fájdalmas szív sokkal hatékonyabb. Előtte lehetővé teszem, hogy lásd, ahogy a kislány meghal.
Elkerekedett a szemem. Tudtam, hogy Ken most éppen az ellenfelével harcol, aki ellen látszik, hogy képes felvenni a harcot, rendesen meg tudja ütni, sőt a földre kényszeríteni, viszont túlságosan rá összpontosít. Meg van róla győződve, hogy csak azaz egy ellenfél van, aki le kell győzni. A mögöttem lévőnek semmien lélekenergia kibocsájtása sincsen. Nem is csoda, hogy nem figyelne fel rá, ha az orvul a háta mögé kerülne, és életveszélyesen megsebesítené.
Fel akartam kiáltani Ken-nek de egyszerűen egy hang se jött ki a torkomon. Egyszerűen mintha elvette volna a hangomat. A következő pillanatban már a Ken-nek szurkoló Genni mögött jelent meg, aki mit sem sejtett a közeledő végről. Képtelen voltam felkiáltani. Képtelen voltam megmozdulni. Még pislogni is elfelejtettem. A Könny kicsordult a szemem sarkán. Tényleg ennyire tehetetlen vagyok? Tényleg ennyire nem tudok semmit tenni, hogy megakadályozzam? A lény hatalmas dárdát formázott fekete energiából. Utoljára felém mosolygott, majd elindult a végzetes csapás, mely kioltja a mit sem sejtő Genni életét.
~ Nem… Ezt nem engedem. Ezt… nem hagyom… Megállítom. … Genni nem fog meghalni. Azt nem engedem.
Megszorítottam a kaszám rúdját. Mintha magamon kívül cselekedtem volna. Eltűnt a kötés, nem éreztem a súlyt magamon, melytől képtelen voltam mozogni is. Olyan hirtelen teremtem a furcsa lény előtt, mint még soha semmikor. Tudtam, hogy esélyem sincsen megfogni a támadást. De megakadályozhatom, hogy Genni-t elérje. A dárda egyenesen a mellkasomba hatolt, és teljesen át szúrt. Az összeroskadt Genni felett volt jóval a dárda vége. A rém csak egy mosollyal tisztázta az eseményeket. Hosszú percig voltunk ebbe a pozícióba, úgy hogy senki semmit nem selytett az eseményekből. Megfogtam a dárdát. De nem volt elég erőm, hogy kihúzzam. Olyan volt, mintha a testem egyre jobban össze akarna olvadni a dárdával. Azt hiszem kezdem megérteni az eseményeket. Egyszercsak meghallom Genni Sikolyát a hátam mögött. Valószínűleg most vette észre, hogy néhány centire vagyok a háta mögött, és egy dárda van bennem. Feltehetően egy vércseppjeim hívhatták fel a figyelmet, melyek a dárda végéről a lány ruházatára csöpöghettek.
A lény felnevetett. A klón mellette termett, és ismét egy lényben összpontosultak. Mivel a dárdát elengedték én össze estem.
- Mondtam, hogy valakinek meg kell halnia, hogy a kapu bezáruljon. Szép lassan eltűnik, és a kapu bezárul. A feladatomat elvégeztem.
- Értem… - mondtam, és felnéztem a lényre – Nem valakinek a halálán van a hangsúly. Hanem arra volt szükség, hogy valaki önként áldozza fel az életét. Egy igazi áldozattal lehet csak bezárni a kaput. … A látomásban is… A választásnál is, és a mostani is csak azért volt, hogy kiprovokálja ezt a lépést. És azért szemeltél ki, mert hármunk közül, én féltettem leginkább az életemet. Ha egy ilyen áldozná fel az életét, akkor a kapu biztosan bezárul. … A fegyver a kulcs. Ezzel lehet bezárni…
Éreztem, hogy egyre inkább összpontosul az erőm egyenesen a dárdába én magam meg egyre kevésbé vagyok önmagam. A lény arckifejezéséből ítélve fején találtam a szöget. Viszont ez a tény nem igazán segít rajtam. Nem segít, hogy rájöttem a dolog nyitjára, ha néhány percen belül úgy is meghalok. Egyetlen esélyem talán az lenne, ha a dárdát ki tudnám húzni magamból, és azt ebbe az állapotába a lénybe döfném. Akkor nem engem szipkázna be, hanem őt. A szertartás szerint az önfeláldozás megvolt, most pedig élet elvételén van a sor. Feltehetően, ha teljesen magába szívott a lándzsa, akkor a lény annak segítségével bezárja a dimenziót, és eltűnik. Nem tudhatom biztosan. Hogy az elképzelésem beválik-e, de ha a lándzsa továbbra is a testembe marad, akkor biztosan eltűnök. Viszont egyedül képtelen vagyok kihúzni. Illetve ha ki is sikerülne húzni a lénybe döfés még egy bonyolult feladat lenne. Meg hát a sérülés miatt nem is biztos, hogy túlélném a lándzsa kirántását. De talán, mivel most ennyire önelégült és biztos magába a lény, ezért nem számít támadásra. Ugyanis az ő elképzelései szerint már győzött. Abban reménykedhetek, hogy Ken megpróbálja megérteni a helyzetet és segíteni.
- Húzd… hú…húzd…. ki… el…elszív… - Próbáltam nyögdécselni, hátha valaki megérni, hogy mit is akarok mondani.
De félek, hogy senki. Félek, hogy rajtam már senki nem tud segíteni. Látom, hogy beszélnek, de már nem hallok semmit. a Látásom is egyre csak romlik, és a mérhetetlen fájdalom a mellkasomban. Egyszerűen érzem, hogy egyre kevésbé tudok ellenállni a szívó erőnek. Egyre kevesebbet látok… Mire megértik, hogy mit is akartam mondani, addigra lehet, hogy már késő lesz cselekedni.

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~




Éreztem, hogy a dolgok kezdenek az én irányításom alá kerülni. Éreztem, hogy az erő, melyet még eddig én sem éreztem magamon, most kisegít. Éreztem, hogy ura leszek a helyzetnek...
... De tévedtem. Becsaptak. Harcoltam egy lénnyel, s sikereket értem el, de az csak egy mocskos álca volt, mely nem igazi, csak szemfényvesztés. Pedig mennyire elhittem, hogy az, vicsorgása, izzó, förtelmes szemei, az agyarai, a végtagjai, s minden vele kapcsolatos, undorító gonoszság a megtermett valóságnak tűnt. Hát vívtam vele a harcot, bár ő jóformán védekezni sem tudott. Igyekeztem nem elbízni magam, s a harc terén sikerült is, csak éppen a tisztánlátásomat vesztettem el. Minden erőmmel az ellenfelemre összpontosítottam, s semmi nem téríthetett el tőle. Azt hittem, ezzel megvédhetem szeretteimet. Ha tudtam volna, hogy pont ezzel sodrom őket veszélybe. Nem tudtam, mit nem veszek észre. Bár arra odafigyelhettem volna, hogy mindkét lány szinte félholtan feküdt a földön, mire én már felértem, s akkor valahogyan ez sem volt számomra feltűnő. Az sem, hogy az ellenfelem egy másik világból származik, ahol talán az erő nem azt jelenti, amit itt. Gusztustalan egy harcmodor, most, hogy visszagondolok rá. Bár akkor még gusztustalanabbnak tartottam.
Már sokadjára sebeztem meg a szörnyeteget, aki a vicsorgáson kívül szinte semmi mást nem csinált. Mintha védekezni sem akart volna igazán. Kezdett valami nagyon nem tetszeni.
~Túl egyszerű. Ha valóban ennyire képes, Genni is elbánt volna vele, vagy legalább minimális esélye lett volna. Azonban könnyedén képes lett volna ez a rohadék megölni. ~
Kezdtem érezni, hogy jó felé terelődnek a gondolataim. Újabb támadást indítottam, lassabban, és gyengébben. Sikerült megsebeznem.
~Igen, tehát el akarja hitetni velem a tehetetlenségét. De miért? Mindenáron gyilkolni akart, és én állok vele szembe. Akkor miért…~ Mint a villámcsapás hasított belém a felismerés: Eliana! Őt szemelte ki magának!
-Szóval ezt tervezted, te rohadék! – megfordultam. Szemem a két lányt kutatta, s csakhamar megtalálta őket. Genni ájultan, vagy talán már holtan feküdt a földön, Eliana pedig rémisztő látványt nyújtott. Pontosabban az a fegyver, ami keresztüldöfte a mellkasát. Kiáltani akartam, de nem tudtam. Láttam, hogy fogy. Eltűnik az életből, mintha elfújná a szél.
~Gennit védte… Megmentette. Rajtad a sor!~
Nem cselekedhetek mindig okosan, s el kell ismernem, most is tévedtem. De bármennyire is volt ostobaság, amit tettem, nem volt más út. Shunpo-val gyorsan a szörny elé kerültem. Az IGAZI szörny elé.
- Azt mondtam, hogy nem fog meghalni SENKI az én hibámból! – bár annak idején a negyedik osztagban is szolgáltam, most mégis muszáj volt fittyet hányni ezekre az alap szabályokra. Talán még megmenthetem Elianát… Talán van esély! Elkaptam a benne levő fegyvert, megfogtam a vállát, és gyors mozdulattal kihúztam belőle. Az ördög kapott az alkalmon, és egyből felém ugrott, hogy megszerezze tőlem.
Nem fedeztem a fegyvert. Nem volt annyi időm. Gyorsan és határozottan kellett cselekednem. Hosszú évnek tűnt minden egyes pillanat. A szörny felém közeledik, én pedig megcéloztam saját fegyverével a tüdejét…

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~


Utólag belegondolva, az én hibám volt, hogy földre kerültem, s ezzel veszélybe sodortam a többiek életét is, de akkor erre még nem volt alkalmam, időm, sem erőm gondolni. Félig eszméletlenül, rongybabaként feküdtem a földön, mert éreztem a megváltó erőt, ami megszabadított. Tudtam, hogy nem lesz baj, nem éreztem szükségét annak, hogy megmaradt erőm foszlányait összegyűjtsem arra, ha mégis történne valami baj. Mert nem történhet! Ameddig Ken itt van, addig nem!
Legalábbis ezt gondoltam akkor, tévesen. Testem és lelkem pihenésre vágyott, meggyötört állapotomban elvesztettem az akaraterőmet, és átadtam magam félig az öntudatlanságnak.
Testem mint a levegőt szívta befelé a megváltó fényt, s érezhető változások következtek be. Melengette a végtagjaimat, és gyógyította a sebeimet. Élveztem ezt a helyzetet. Aztán valami sötéten kezdte leárnyékolni a hullámokat. Kezdtek megfeszülni az izmaim.
~Ne! Ne vigyék el a fényt! Olyan jó... Kérem vissza!~ Üvöltöttem, mert szentül hittem, hogy jön ki hang a számon. Mint sok minden másban, ebben is tévedtem. Csupán egyszer-kétszer megránduló ajkaim jelezték, hogy valamit mondani szeretnék, de ez édes kevés volt a kommunikációhoz.
Bármennyire is volt negatív az érzés, elkezdtem visszatérni abba a világba, ahol most talán szükség lehet rám. Bár belül számomra hosszú-hosszú folyamatnak tűnt az ébredés, mintha ezeréves álmomból zavartak volna fel, pedig még legalább ennyit tartogattam magamnak.
Képzeletbeli takaró után nyúltam, hogy tűnjön el a hideg, és térjen vissza a kellemes melegség, ami képes megvédeni. Azonban nem találtam meg. Valamit megéreztem. Valamit, ami rossz volt, izzott, és kárörvendett. Mintha az agyam egyből felfogta volna a jelzést: tudtam, fel kell kelnem! Koncentrálnom kellett, hogy tartalékaimat összeszedjem, végtagjaimat megmozdítsam, és végre felnyissam a szemem.
A fülem kezdte befogadni a hangokat. Kardok csengése, üvöltések, vágások. Mindez jó pár méterrel felettem. Érzékeltem, hogy valaki a lábaimnál áll, s a hideg kiráz a jelenlététől. A szemem még nem működött rendesen. Csak egy fekete, homályos foltot látott, amint egy hegyes tárgyat tart a kezében. És szúrni készül.
Még ebben az állapotban is felismertem, hogy én vagyok a célpontja. Menekülni akartam, de megfagytam. Nem volt elég erőm a mozgáshoz. Mereven néztem végig, ahogy lassan, egyre magasabbra emeli a fegyverét, és végül lesúlyt…
De nem talált el. Pontosabban nem engem talált el. Hallottam a hangot, amint egy testet keresztülszúr. Egy nő állt előttem, akiben pedig az a gyilkos tárgy foglalt helyet, melyet nekem szántak. Beszédhangokat hallottam, de nem tudtam őket beazonosítani. Sokáig kellett koncentrálnom, hogy összeszedjem a gondolataim. Aztán felismertem, hogy Eliana áll előttem. Az életét adta azért, hogy én élhessek. Ettől nagyon megriadtam. Minden erőmet összeszedtem, hogy megpróbáljak felállni. Szúró fájdalmat éreztem, és ordítani akartam. De nem volt rá erőm. Nem adtam fel a harcot. Talpra kell állnom! Nem számít más! – gondoltam.
A fájdalommal nem törődve feltápászkodtam, kardomat újra kezemben fogtam, készen a támadásra, és védekezésre egyaránt. Vagy ketten halunk meg, vagy senki. Más lehetőségem nincs. Ha győzök, megmentem Elianát. Ken abban a pillanatban teljesen kiment a fejemből, ahogyan minden más is. Újra, mintha elvesztettem volna a hallásomat, a látásom homályos lett, csak a fejem zúgott, és a fájdalom volt velem az elhatározással. De nem lehetek annyira gyenge, hogy hagyjak meghalni valakit! Az nem létezik!
Megpróbáltam megemelni a kardom, hogy támadjak, s véget vessek ennek. Bárhogyan. Vagy veszítsen mindenki közülünk, vagy nyerjünk együtt!
Mikor azonban támadtam volna, egy ismerős alak teremt előttünk. Bőszen felkiáltott, majd megragadta Eliana vállát, s a benne lévő fegyvert egy erőteljes rántással kiszedte belőle, s meghajította a goromba idegen felé.

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~


Ha most hibázom, vége mindennek. Nem tartom meg az ígéretem, s ez egy emberi életbe kerül. Ha most hibázom, nincs értelme még egyszer próbálkoznom.
Ezért nem fogok hibázni! Kezemben a fegyver úgy száguldott a célpontja felé, mint a villám, s mégis éveknek éreztem, míg eltalálom. Félnem kellett volna, hogy elrontom, de biztos voltam a sikerben.
~Ma senki nem fog meghalni az én hibámból!~ Csak ez járt a fejemben.
Végül mégis sikerült. A lándzsa keresztüldöfte a mocskos dögnek a mellkasát, s elkezdte beszipolyozni. Ijedten, fájdalomtól eltorzult arccal bámult rám, és üvöltött. Valami idegen nyelven szidhatott, de hál' Istennek nem értettem, hogy mit mond. Nem is akartam érteni. A förtelmes hang, amelyet kiadott, majdnem elvette a hallásomat.
A démon tehát nagy kínok közepette eltűnt, s vele együtt a fegyvere is porrá lett. A víz alatt vörös fények világítottak, s furcsa hangot adott ki. Majd a fény egyre halványabb lett, s aztán teljesen kihunyt.
- A kapu zárva... - A kardom újra az alapállapotába változott, az erőm, ami segített legyőzni ezt a lényt, elpárolgott. Valószínűleg minden tartalékomat elhasználtam tudtomon kívül, ugyanis alig bírtam megállni a lábamon. Le kellett volna feküdnöm, vagy legalább ülnöm. Már engedtem is volna a kísértésnek, mikor eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül. Megfordultam. Genni állt, kardján támaszkodva, csodálkozva. Ő nem igazán tudta, mi játszódott le itt az elmúlt fél órában, mégis elég csúnyán megsínylette. Nem érdemelte meg.
Ami aggasztóbb volt, az a földön fekvő Eliana. Odarohantam hozzá. Mellkasa csupa vér.
~Ha keresztül szúrta a tüdejét, nem tudom megmenteni. Könyörgöm, ne... Nem halhat meg.~ Ezt ismételgettem magamban, miközben kétségbeesetten próbáltam megszabadítani a ruháitól, melyek vérrel átáztatva tapadtak a testére.
- Nem halhat meg... Nem halhat meg. Nem halhat meg! - észre sem vettem, hogy már hangosan ismételgetem ezt az egy mondatot. Ha elveszítjük, az az én hibám. Genni nem fog nekem megbocsátani. Kezem egyre véresebb lett, s végre eljutottam Eliana testéig. Kerestem a sebet, ott, ahol a legtöbb vért találtam. De... sehol semmi. Leszaggattam egy darabot a ruhámból, s elkezdtem vele letörölni a vérét, de sebnek nyoma sem volt.
Megkönnyebbülésemben majdnem elsírtam magam. Ellenőriztem a pulzusát, és a lélegzetét. Mindkettő rendben. Csupán eszméletlen.
- Meg fogsz gyógyulni. Ígérem. - azzal felálltam mellőle, felvettem a lelökött helyre a pipám, megtömködtem dohánnyal, és rágyújtottam, hogy gondolataimba merülhessek, nyugodtan, csupán egy pár percre. Bár az nem elég, hogy összeszedjem minden gondomat és bajomat, de jobb, mint a semmi. Volt min elmélkedni, az tény. S ezt a magasba szálló füstkarikáim is igazolták.
Ahogyan azt is, hogy most ezen a környéken újra rend van. És mindenki, akinek életben kellett maradnia, biztonságban pihenhet.
- Ma senki nem hal meg az én hibámból.

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~[/i]



Harcra és halálra készen álltam, s vártam, mikor támadhatok. Mikor jön el az a pillanat, mikor minden maradék erőmet bele kell adnom egy csapásba, s ezzel kérjek éltet vagy halált magamnak, vagy mindkettőnknek. Ma nem szabad meghalni senkinek! Nem harcolni jöttünk... Nem ezt érdemeljük! Bebizonyítottuk, hogy egy arrancar piknikezhet egy shinigamival. Akkor miért nekünk kell most ezt a harcot megvívnunk? Miért nem az elvakult lelkeknek? A tudattalan lidérceknek, a fanatista shinigamiknak? Igazságtalan. Vagy hibáztunk? Megbontottunk egy rendet, amiért most büntetést érdemlünk? Nem tudom. Soha nem is fogom tudni. De nem volt szabad feladni.
Idegtépő momentum volt, ahogyan a gyilkos fegyver repült a démon felé. Valahogyan elfogott a kétely...Hogy nem sikerül, ezért harcolnom kell tovább. Meg voltam győződve saját vereségünkről. De rossz volt az előérzetem. Tévedett. A tárgy keresztülszúrta az idegen mellkasát, s elkezdte őt beszippantani.
- Itt a vége... Nyertünk! - erőtlenül, de boldogan suttogtam magam elé a szavakat. A kapitány megfordult, de először azt hittem, össze szándékozik esni. Biztosan túl sok erőt használt fel. Először engem, majd a földön fekvő arrancart nézett meg alaposan. Mikor meglátta a véres testet, elkerekedett szemmel odasietett mellé. Ijedten, megrémülve kereste a sebet a lány testén, de nem találta sehol.
~Ezt meg hogy? Hiszen láttam... láttam, ahogy leszúrta!~ Aztán mégis, elfeledtem a logikai válasz keresését, mert aznap megtanultam: ne keressünk logikát mindenben, hanem örüljünk, ha jól sülnek el a dolgok. Én pedig örültem. Ken felállt Eliana mellől, majd hozzám jött. Mosolya kedves volt, de fáradt. Mondta, hogy üljek le, s megnézte a sérüléseimet.
- [i]Veszélyes seb már nincsen rajtad, hanem csak a horzsolások, amiket esés közben szereztél. De azzal sajnos itt nem tudok mit csinálni, meg nem is vészesek. Holnapra kutya bajod nem lesz! - azzal odahúzott magához, s megölelt. Én pedig visszaszorongattam, amennyire erőm engedte. Fáradt voltam, és gyenge, még ha a sérüléseim el is tűntek. Elengedett, és felállt. Elvonult különcködni. Én pedig odatérdeltem Eliana mellé, s vártam, hogy felébredjen. Kezemmel lágyan végigsimítottam az arcán. Túlélte. Nagyon kemény menet volt, de nem adta fel. Reméltem, hogy örülni fog, sőt, biztos voltam benne. Életét áldozta volna értem, s most úgy fog felébredni, hogy engem is így, húsvér lényként, elevenen fog ezen a világon találni.
Persze tartozom majd egy szép bocsánatkéréssel. Én rángattam bele mindenkit ebbe a partiba. Ha bárki meghalt volna... az az én hibám. Biztosan megteszi egy pár puszi, meg egy jóóóó nagy ölelés. Hátrafordultam, hogy megkeressem Kent. Ott ült az egyik fa alatt, pipázgatott, s szomorúan eregette füstkarikáit. Szívem szerint odamentem volna hozzá, s beszélgettem volna vele, de nem hagyhattam itt Elianát. Azonnal meg kell látnia, hogy mit tett: megmentett! Ha engem szúrnak le, Kennek nem lett volna ideje megérkezni időben. Nem lett volna erőm ellenkezni, és én zárom be a kaput. Így, a benne lévő küzdeni akarás megtartott engem is, és őt is, mivel Kennek volt elég ideje megjönni, s fordítani a meccsen. Mindenkinek volt szerepe... csak nekem nem. Ha én nem vagyok itt, akkor nincs az egész galiba...

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~


Boldogan kezdhettem szívni a jól megérdemelt pipparellómat. Bár nem voltam túl boldog, bőven lett volna rá okom. Persze, most hogy minden rendben van, már nem is veszem észre a jó dolgokat, csak a negatív tényekre koncentrálok. Azért örültem, mégiscsak jó dolog, hogy megmenekültünk ilyen kilátástalan helyzetből. Csak ne lenne ez az elszökés... Genni meg fog engem utálni.
Újabb karikákat engedtem a levegőbe, jelezve, hogy itt egy gyárkémény található, mely rákokat gyárt a szervezeten belül. Csak persze ezek annyira nem finomak... Meg általában ők zabálják fel az embert. Bár már teljesen mindegy, úgyis kirúgtak: nem kell féltenem az állásomat, ott pipázok, ahol akarok. Ráadásul akkor és annyit, amennyit akarok! Bár ez már egy másik eszmefuttatás.
A tájba visszatért az élet. Bár a nap már lenyugvóban volt, madarak énekeltek, kellemes volt a szellő, és minden egyéb, amit csak kívánhatnánk egy ilyen napon. Nekem is elég hamar megjöttek az igényeim a csata után. Az időjárás pedig parancsként teljesítette minden kérésemet, szóval tényleg csak a dohányzás maradt hátra, mint munka számomra. A kis szellő elég volt, hogy tovább borzolja hajamat, én pedig lusta voltam bármit tenni ez ellen. Egy alapos fürdés kellett volna nekem akkor, nem egy fésülködés. AZ már csak a hab a tortán.
Nem tudom, meddig ültem ott és gondolkodtam egyedül. Biztosan eltelt néhány perc. A nagy szemlélődésből Eliana ébresztett fel. Mellettem állt. Jó jel, máris tud járni. Holnapra kutya baja lesz, most is szimplán a fáradtság nyúzza tovább. Egy csöppet el volt vörösödve. Megköszönte, hogy megmentettem. Néztem őt egy darabig, majd tekintetem elfordítottam róla, s a városra szegeztem azt, miközben szívtam egyet a pipámból.
- Csak tettem, amit tennem kellett. - zavarban voltam én is, így nem jöttek a megfelelő szavak - De egyébként nagyon szívesen. Viszont nem csak rajtam múlt. Te mentettél meg mindenkit, az én dolgom már csak az volt, hogy pontosan célozzak. Igazán nem az én érdemem. - tekintetem újra mosolyogva felé fordítottam, bátorítóan. Túléltünk egy ilyen helyzetet: nem mindennapi dolog! Úgyhogy itt az ideje annak, hogy ezt mindenki méltó módon megkoronázza, ki így, ki úgy. Én például a pipával. Nem egy nehéz dolog, viszont annál hasznosabb. S segít az olyan helyzetekben, mikor az ember zavarban van. Körülbelül, mint én annak a beszélgetésnek a közepén. Kínos csend ereszkedett ránk. Mielőtt még kínosabb lett volna, megtörtem.
- Találkoztál már efféle lénnyel? A shinigamiknak nincsen semmi feljegyzése róluk, s nem is a mi világunkba tartoznak. Valamint megjelenésük is nagyon ritka. De rendkívüli erővel rendelkeznek... Ez pedig nem igazán tetszik. Ha egy gyors támadást intéznek, súlyos veszteségeket szerzünk, viszont ha eláruljuk, s kivizsgálják a helyet, rájönnek, hogy összebarátkoztunk veled. S mivel nem én vagyok a főkapitány, árulás vádjával meg is ölhetnek engem is, Gennit is. Pontosabban... engem már nem. - az utolsó mondatot csak halkan mondtam. Nem akartam, hogy Genni hallja, amit mondok.
- Szóval?

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~


Csöppet szomorúan, viszont nagy türelmetlenséggel vártam, hogy az előttem fekvő Eliana felébredjen. A térdemen ültem, s már kezdett zsibbadni a lábam, de nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet. Amint kinyitja a szemét, nekem köszöntenem kell ezen a világon. Elvégre ez a szerepem, időtlen idők óta: Idegbajt okozni az embereknek, és ha lehet, ölelgetni őket. Csak tudnám, miért nem tetszik ez sokaknak? Persze, nem ez volt a legnagyobb gondom, hanem az, hogy éberen őrködjek csucsuló arrancar barátunk felett. Hatalmas vigyorral fogadtam, amint megláttam az ébredezés első és kezdődő jeleit rajta. Először csak nyitogatta a szemét, aztán pedig dünnyögött is valamit. Ez nekem elég ok volt arra, hogy alaposan a nyakába ugorjak, s egy jó szándékú fojtogatással vagy nyaktöréssel fogadjam. Szóval megvolt a megfelelő ébresztő számára. Nyögött közben valami olyasmiket, hogy megfullad, vagy valami ilyesmi, de nem igazán érdekelt. Túléltük! Ki tudja, mikor kerülünk legközelebb ilyen helyzetbe, szóval tartoztam ezzel az öleléssel.
Mikor elengedtem, szóban is kifejeztem gondolataimat.
- Úgy örülök, hogy itt vagy! Nem voltunk messze a végtől, de te megmentettél minket! - s egy újabb öleléssel ajándékoztam meg. Már elég ereje volt ahhoz, hogy kapálózzon, nekem pedig elég eszem,hogy észrevegyem, az oxigén kezd neki hiányozni, úgyhogy megint muszáj voltam elengedni. Én visszaültem, ő pedig ugyan ezt tette, csak fel. Várt egy kicsit, gondolom, pihent, mielőtt feláll. Hirtelen nem jó ötlet megindulni, főleg nem ilyen állapotban. Mondta, hogy rögtön jön. Feltápászkodott, s elindult Ken felé. Mosolyogva követtem a szememmel, s az agyam még mindig tele volt azzal a gondolattal, hogy ,,Túléltük!” Egy jó darabig csak ez járt a fejemben. De nem is csoda, túl közel voltunk a halálhoz újra, hogy ilyen könnyedén megússzuk. Se sérülések… se maradandó fizikai kár. Csak az örök emlék, melyet ki tudja, melyik világ melyik teremtménye okozott, s bennünk tart még több évszázadon, vagy netalán évezreden át. De megérte: pozitív emlék marad, még akkor is, ha mindannyian vádoljuk majd magunkat érte, vagy mindannyian érzünk kétséget.
Csak ne lenne ennyire aggasztó. Ezzel új problémát idéztünk elő. Ki tudja, mivel fogják ezt megtorolni? Vagy mennyire erősek lesznek, akik utánunk jönnek?
De minél többet gondolkodtam, rájöttem, hogy nem fognak kergetni. Elérték, amit akartak, bezárult a kapu. Ezt bármi áron képesek voltak megtenni, úgyhogy egy társuk élete nem fog ekkora háborút szítani. Legalábbis reméltem. Akkor ugyanis nagy bajban lenne a világunk, s különösen mi hárman. Hueco Mundo és Soul Society is minket kergetne, ugyanis mi robbantottuk ki. Persze ezek a démonok is minket vesznek célba először, márpedig akkor nem lesz könyörület: csak magunkra számíthatunk majd, s el fogunk bukni.
Ez azonban a jövő problémája. Nem akartam elrontani a hangulatomat azzal, hogy éppen a saját halálomat tervezgetem, ami egyébként meg egyáltalán nem is biztos. De térjünk vissza a való világba. Ken kéményként füstölt, néha a lányra nézve, az pedig elpirulva állt a volt kapitány mellett. Normális hangnemben beszélnek egymással, és valószínűleg nem éppen a következő harcuk időpontját egyeztetik le. Legalábbis reméltem...