Karakura Folyópart ~ mellette a Használt Ruhák Butikja

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~

Ken a köszönetre nem válaszolt egyből. Hosszan nézett engem, amitől még inkább elvörösödtem. Magam sem értem, hogy miért. De éreztem. Pillantását a városra szegezi, és szív egy napot a pipájából.
- Csak tettem, amit tennem kellett. … De egyébként nagyon szívesen. Viszont nem csak rajtam múlt. Te mentettél meg mindenkit, az én dolgom már csak az volt, hogy pontosan célozzak. Igazán nem az én érdemem.
Tekint ismét rá, és biztatóan mosolyog. Én viszont hirtelen nagyon komolyra váltok.
- Közel sincsen így… Rajtad múlt, hogy én még élek, és Genni is rendben van. Ha nem rántod ki a kardot, akkor nem csak az energiámat, hanem az egész testemet magába szívta volna. Igaz, utána a lény már nem támadott volna, de ez nem biztos. Ha engem nem sikerül megkaparintania, mint áldozatot, akkor Genni lett volna a következő célpontja. … Mivel a karddal őt találtad és neki a testébe fúródott, ezért maga lett az áldozat, és ezzel bezárult a kapu. … De ez csak szerencse… Hisz maga a támadás és az áldozat megtalálása is sokkal bonyolultabb, mint ahogy az ember először gondolná.
Egy kínosabb csendet követően Ken ismét megszólal.
- Találkoztál már efféle lénnyel? A shinigamiknak nincsen semmi feljegyzése róluk, s nem is a mi világunkba tartoznak. Valamint megjelenésük is nagyon ritka. De rendkívüli erővel rendelkeznek... Ez pedig nem igazán tetszik. Ha egy gyors támadást intéznek, súlyos veszteségeket szerzünk, viszont ha eláruljuk, s kivizsgálják a helyet, rájönnek, hogy összebarátkoztunk veled. S mivel nem én vagyok a főkapitány, árulás vádjával meg is ölhetnek engem is, Gennit is. Pontosabban... engem már nem. – suttog, hogy Genni még véletlenül se hallja meg - Szóval?
- A lényről nem tudok semmit. Viszont, hogy más se tud róluk abban nem vagyok biztos. Az sem tudom, hogy a megnyitott dimenzió milyen hely volt. Lehet az egy külön világ, de az is lehet, hogy valami köztes világ. Azt sem tudni, hogy hány ilyen lény van. Az is lehet, hogy ez valamilyen kapuőr volt. Hogyha kinyílna az átjáró, akkor jöjjön át, és találjon áldozatot, és mindenképp zárja be. Feltehetően nem túl jó nekik, ha nyitva van. Bár elég szokatlan, hogy ilyen áldozat kell a bezárásához. Szóval nem tudom, hogy mi történhetett. De az biztos, hogy nem ez volt az első eset. … Ami meg a jelentést illeti, akkor én sokkal nagyobb veszélyben vagyok. Aizen mindent tud, szóval nem lepődnék, ha ezt is, és mivel ez történt, ezért még jobban felfigyelhetett a helyzetre. Ha tudja, akkor lehet, hogy amint visszatérek megöl. De az is lehet, hogy a lénnyel kapcsolatban még kikérdezi mi a véleményem. De a Lelkek Világa is vagy megtudja, vagy jobb lenne, ha tudna róla. Ha minden igaz, akkor az egyszerű halandók védelme is a célotok, és ha áldozat kell nekik, akkor ők is veszélyben vannak. Genni fél igaz jelentése elég. Mire kijönnének nyomozni addigra az én lélek lenyomatom eltűnik, és szerintem a szörny energiája jobban le fogja kötni őket. De az is lehet, hogy ha az enyémet meg is találják, abból csak azt szűrik le, hogy Aizen-t is érdekli a dolog. A te részetekről biztos nem lesz gond. Itt inkább én vagyok bajban. Ha Aizen nem is, de a kis kegyeltjei az X-sek azok biztos nem nézik jól ezt. … De ne aggódj. Amíg nem győztelek le, addig nem fogok meghalni. Meg egyébként is. Nem akarok újra meghalni. Elég volt már…
De tényleg. Valahogy mindig kísértem a szerencsémet. De lehet, hogy valami felsőbb erő még nem akarja, hogy teljesen távozzon a lelkem. Eltűnjön örökre, mintha nem is lett volna. De erre a gondolatra semmit nem alapozhatok. Elhatározásom van.
Genni már nem bírta tovább, és megérkezett közénk. Legalább nem kell visszamennem, és Ken-t sem kell magammal rángatnom, hogy lesz szíves felállni. … Nézek a lemenő napra. Nagyon csodálatos. Viszont mikor már alig látszott belőle egy kis darab megszédültem, és összeroskadtam. Egyszerűen már nem tudott tovább megtartani a saját lábam. Mintha az eddigi plusz súlyhoz ami eddig rajtam volt most a dupláját rakták volna rám hírtelen.

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~

- A lényről nem tudok semmit. Viszont, hogy más se tud róluk abban nem vagyok biztos. Az sem tudom, hogy a megnyitott dimenzió milyen hely volt. Lehet az egy külön világ, de az is lehet, hogy valami köztes világ. Azt sem tudni, hogy hány ilyen lény van. Az is lehet, hogy ez valamilyen kapuőr volt. Hogyha kinyílna az átjáró, akkor jöjjön át, és találjon áldozatot, és mindenképp zárja be. Feltehetően nem túl jó nekik, ha nyitva van. Bár elég szokatlan, hogy ilyen áldozat kell a bezárásához. Szóval nem tudom, hogy mi történhetett. De az biztos, hogy nem ez volt az első eset. … Ami meg a jelentést illeti, akkor én sokkal nagyobb veszélyben vagyok. Aizen mindent tud, szóval nem lepődnék, ha ezt is, és mivel ez történt, ezért még jobban felfigyelhetett a helyzetre. Ha tudja, akkor lehet, hogy amint visszatérek megöl. De az is lehet, hogy a lénnyel kapcsolatban még kikérdezi mi a véleményem. De a Lelkek Világa is vagy megtudja, vagy jobb lenne, ha tudna róla. Ha minden igaz, akkor az egyszerű halandók védelme is a célotok, és ha áldozat kell nekik, akkor ők is veszélyben vannak. Genni fél igaz jelentése elég. Mire kijönnének nyomozni addigra az én lélek lenyomatom eltűnik, és szerintem a szörny energiája jobban le fogja kötni őket. De az is lehet, hogy ha az enyémet meg is találják, abból csak azt szűrik le, hogy Aizen-t is érdekli a dolog. A te részetekről biztos nem lesz gond. Itt inkább én vagyok bajban. Ha Aizen nem is, de a kis kegyeltjei az X-sek azok biztos nem nézik jól ezt. … De ne aggódj. Amíg nem győztelek le, addig nem fogok meghalni. Meg egyébként is. Nem akarok újra meghalni. Elég volt már… - ezt a választ kaptam Elianától. Tekintetem újra a város felé fordítottam, s szívtam egy jót a pipámból. Igaz, ezekre nem is gondoltam, Aizen keze messzire elér, s nehéz olyan dolgot tenni, amiről ne tudna. De akkor valószínűleg arról is tud, hogy engem kirúgtak. Vagy talán még hamarabb tudta, mint én. Aggasztó egy dolog volt ez. Egyikünk sem érdemel ilyen csúfos véget. És tényleg, a két ellentétes lélekenergia félrevezetheti a shinigamikat. Akkor viszont Gennivel meg kell csináltatnom a pontos jelentést, amiben nincsen bökkenő, s mégsem teljesen igaz. Ezzel az a gáz, hogy a jelentéseket általában én csinálom, és jelenleg az én fizikai állapotom az, amelyik ezt megengedhetné. Bár az ötletem már megvolt arra, hogyan vegyem rá Gennit, s csak a távozásom után lesz kész vele, ösztönösen fog cselekedni. Ez mondjuk egy gusztustalan és csúnya dolog, ugyanis manipulálom, de nem tehettem mást. Meg kellett szöknöm!
Éppen azon agyaltam, hogy megosztom gondolataimat Elianával, de hátam mögül lépteket hallottam. Pontosabban csoszogás szerű hangokat. Tudtam, hogy Genni állt fel, s jött ide. Megunta nyilván az egyedül várakozást. Amint odaért a hátam mögé, átkarolta a nyakamat, és rám dőlt ültemben, ezzel támasztva meg magát. Nos, engem ez még dohányzásomban sem igazán zavart, csupán abban, amit mondani szerettem volna még Elianának. Bocsánatkérően ránéztem. Valószínűleg jó darabig nem látjuk egymást, így nem tudok majd vele megbeszélést tartani, bármekkora szükség is lenne rá. Szóval játszani kellett a jókisfiút. Legalább az éjszaka közepéig, amikor majd aljas, sunyi és undorító módon megszökhetek az egyetlen ember mellől, aki engem jobban szeret saját magánál. Nem igazán tetszett így az ötlet, de sikerült magam meggyőznöm, hogy kilépjek a shinigamik közül, és áttérjek az ex-shinigamik közé. Utólag rájöttem, helyes döntés volt. Ennyi év vezetés után nem bírtam volna ki, hogy parancsolgassanak.
Vígan eregettem a füstkarikákat a nagy csendben, melyeket nem messze a fejem felett tovavitt a szél. Csak úgy, ahogyan a napokat, hónapokat, éveket, és az emlékeket. Mindent. Az egész történelem nem más, csak homok a szélben. Ezen senki nem változtathat. Aki meg megtehetné, nem fog, mert mindennek el kell múlnia, ami elkezdődött, és mindennek el kell kezdődnie, hogy vége legyen.
Genni karjait lágyan lefejtettem magamról, s nagy nehezen feltápászkodtam. Leporoltam a hátsóféltekem, biztos, ami biztos, beoltottam a pipámat, s felvetettem aznapra az utolsó javaslatomat.
- Azt mondom, induljunk haza.

Sétálunk, sétálunk…

Olyan lelkesen várta ezt a napot! A mamája megígérte neki, hogy elviszi őt sétálni az Emberek Világába. Papájával és testvéreivel már volt ott egyszer, de a mamájával még nem és már nagyon kíváncsi volt, hogy mit fognak csinálni. Abban teljesen biztos, hogy nagyon izgalmas lesz, akárcsak az, amit a papával csináltak anno. Ráadásul, alaposan figyelni fog, nehogy a mamának bántódása essen, alkalmazni fog minden papától tanultat, ha bajba kerülnek a veszélyes Emberek Világában és büszkék lehessenek rá! *.*
A legszebb ruhái egyikét vette magára a kék színű, koi hal mintás kimonót, mely szintén azon darabok egyike, amit nővérkéjétől örökölt és nagyon szereti hordani. Másik nagy kedvence kissé megsínylette legutóbbi kirándulásukat, de nem bánta, mert jól érezte magát, és most is tudta, hogy nagyon szórakoztató élményben lesz része! ^o^ No, meg lett neki ígérve, hogy majd fog kapni helyette másikat, bár az mégsem lesz ugyan olyan, mint a nővérkéjétől örökölt csinos ruha…
- Hahaue, ahova megyünk, ott ugye nem lesznek mumusok? ^o^ – kérdezi, miközben a mama után belép az átjáró kapuján, ami összeköti a halálistenek világát az emberekével. Elfelejtette magával hozni a szemüveget, amit direkt azért kapott, hogy lássa a nem evilági, rémisztő lényeket, ezért nagyon reméli, hogy nem fognak láthatatlan mumusokkal összefutni. De még az űzésükben jártas kepapija sem lesz ott, hogy majd segítsen nekik. Szóval nagyon, de nagyon bízik abban, hogy nem fog egy gonosz szörny sem rájuk rontani a lidérceken kívül, amiktől ő ugyan nem fél! ^o^
- Hahaue, hogy csinálnak a halálistenek ilyen kapukat? ^o^ – teszi fel a kérdést, miközben a mama kezét fogva megy mellette és gondolatai hatására összerak egy kérdést, mely jelenleg igazán érdekli őt. Egyszerűen lenyűgözi ez a jelenség… vajon hogyan csinálják, milyen varázslattal? Ezt a papától nem kérdezte meg, de tudja, hogy mamája is nagyon okos, ezért biztosan meg lesz magyarázva neki ez a rejtély. *.*
- Képzeld el, Hahaue, An-chan az osztálytársam az iskolában nagyon sokszor átjár az Emberek Világába! ^o^ – meséli el a mamának egyik legjobb barátnője dolgait, mivel ő ezt is tudja róla. Bár azt nem mondja el, hogy miért, mert megígérte neki, hogy nem mondja el senkinek és ehhez is tartja magát. Hiszen az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó! ^w^
Megérkezésük színterét nagy álmélkodással veszi szemügyre. Érdeklődve hordja végig tekintetét a szép víz melletti terültetett. Rögtön a 10. osztag tavával hozza összefüggésbe a látottakat. Lehet piknikezni jöttek? De hát nem hoztak piros – fehér kockás pokrócot és mindenféle finomsággal teli kiskosárkát, hogy „Terülj, terülj, asztalkámat!” – tudjanak játszani. Surprised

Meg ahhoz a többieknek is jönniük kellett volna, de ők most nincsenek itt….
- Hahaue, ez egy tó, ami mellett piknikezni lehet, vagy nem? ^o^ – mutat a vízfolyásra először, majd továbbvezetve pillantását, futkározó alakokat vél felfedezni. Kérdőn billenti oldalra buksiját, majd pár pillanatig még figyeli őket, aztán a mamájára tekint. - Ők kicsodák? – kérdezi tétován, felemelve kezét és rájuk is mutatva, persze csak pár pillanatra, hiszen nagyon is jól tudja, hogy mutogatni mennyire nem illik másokra, de hátha a mama ismeri őket és be lesz nekik mutatva, csak ki kell várnia. ^.^
Miután tekintetét ismét a vízre vezeti, csak akkor látja meg az ott úszkáló állatokat is, köztük jó pár hattyút is, amiket nagyon szeret. Széles mosoly húzódik arcára, kivirulva engedi el a mamája kezét és siet a víz mellé, hogy közelebbről is megnézhesse a békésen úszkáló madarakat. Elfelejtve mindent maga körül, csak az úszkáló állatokra figyelve.
- Hahaue, nézd! Nézd! Hattyú! *o* – mutat rájuk lelkesen, csillogó szemekkel nézve őket, úgy szeretné őket megetetni, de nem hoztak magukkal semmi ilyesmit, vagyis ő biztosan nem, vajon a mamája felkészült erre? Hát persze, hiszen a mamája mindenre képes! *.*- Hahaue, meg tudjuk etetni őket valamivel? Ugye megetethetjük? Szabad, igaz? ^o^ – fordul mamája felé, vajon haza is vihetnének belőlük egyet a kerti tóba? Bár lehet, hogy kettőt jobb lenne, hogy ne legyen egyedül a hattyú… a többiek is biztosan örülnének a vízimadaraknak. ^o^

Sétálunk, sétálunk… Karakura Folyópart ~ mellette a Használt Ruhák Butikja - Page 8 44

Boldogsággal töltött el, hogy végre kettesben is kimozdulhatok Suzzucchannal, egy igazi anya-lánya napra! Ráadásul ő is olyan izgatottan várta már a kirándulást. *o* Persze biztonságosan felkészültem mindenre, az én kis angyalkámat egyetlen lidérc, vagy mumusfajzat sem közelítheti meg, főként nem fenyegetheti, mert velem gyűlik meg a baja. >_> Hála a gondos tervezésnek, már előzőnap összekészített egy kis száraz kekszet, amit majd Suzzucchan legnagyobb örömére odaszórhatnak a hattyúknak. Rajongása a csodálatosan szép madarakért egyértelmű volt, hiszen a Hattyúhercegnőt számtalanszor elolvastam már neki, még sem unta meg, ráadásul a képeskönyvből is azonnal megismeri. ^_^ Tudtam, hogy a gyerekeim nagyon okosak, ezt tőlem és Takashi~kuntól örökölték, és Keisuke~sama csak tovább tanítja őket. Indulás előtt már csak az utolsó simítások voltak hátra, mint hogy megigazgattam a legifjabb Genki lány ruhácskáját, és kifésültem szép, fehér hajacskáját, és ezúttal csak egy szalaggal kötöttem fel, hogy ne lógjon mosolygós arcocskájába. *-* Aztán indulhattunk is! *>*
- Természetesen kincsem nem lesznek, anyu vigyázz rád, és egyetlen egy sem közelíthet meg minket! De azért tudod, sosem árt egy űző dal! – Feleltem kérdésére, és megsimogattam buksiját, majd megfogom apró kezecskéjét, és énekelni kezdtem. Persze biztos voltam benne, hogy segít majd, nem hiába, az én lányom! *.* - A zanpakutojuk segítségével. Úgy használják azt, mint egy kulcsot, ami bárhol képes ajtót varázsolni! – Válaszoltam az újabb kérdésre, de úgy jó, ha kérdez, mert így csak még okosabb lesz! ^o^ - Ha levizsgáztál, majd te is fogsz tudni senkaimont nyitni, de ahhoz még ilyen nagyra kell nőnöd! – Mutattam játékosan a fejem felé. Túl gyorsan nőnek! T.T
Mintha minden eltelt másodperccel csak felcseperednének, én pedig már nem tudnám követni őket, pedig az én picikéim! Még szerencse, hogy a vizsgák odébb vannak, főleg Suzzucchannak. Bár ha olyan okos, mint Takashi~kun, akkor lehet sokkal előbb fog végezni, mint a többi akadémista! Már előre féltem a gondolattól is, hogy a gyerekek is a gonosz, alattomos lidércek közelébe mennek, anélkül, hogy foghatnám a kezüket! >_> Pedig Takashi~kun szerint eljön az az idő, amikor már nem vigyázhatunk rájuk, hát nem fog! Nem engedem neki! >o< Biztosan van erre valami különleges kidou, vagy valami csodálatosa monda, Keisuke~sama biztosa tudja! *w* Majd megkérdezem tőle, és akkor sosem lesz bajuk, és örökké biztonságban lesznek, és mosolyogni, meg játszani fognak! Teljesen elmerültem a gondolataimban, így csak bólogattam Suzzucchan történetére a barátjáról. Aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy végre megérkeztünk. Csodálatos látvány tárult elénk, ahogy a folyó csillogó vize keresztülszelte az utat előttünk.
- Nem kicsim, ez egy folyó. A tó egy helyben áll, ellenben a folyó mindig halad. – Világosítottam fel, majd magam is a futókra pillantotta, de nem zavartak minket, így én sem zavartam meg őket. – Bizonyára csak játszanak kincsem, gondolom, ez valami újfajta fogócska lehet
De már csak arra figyeltem fel, hogy apró keze kicsusszan a válasz közben az én kezemből, és lelkesen a víz felé fut. Azonnal utána indultam, bár tudtam, hogy nem eshet semmi baja, elvégre itt vagyok vele, de nálam volt a madárkák elemózsiája, így mindenképpen közelebb kellett mennem.
- Látom, nagyon szépek ^o^ - Álltam meg mögötte, és a kimonóm belső zsebében kutattam a kekszes zacskó után, amit elővéve Suzzucchan felé tartottam. – De csak óvatosan dobd nekik, nehogy melléjük pottyanj a vízbe, rendben? ^w^
Vártam, amíg kis markába vett pár szem kekszet, majd letettem mellé a zacskót, és elővettem a szupertitkos mumuslátómat, és felhelyeztem. Cool

Természetesen egyetlen álnok lény sem volt a közelben, amire számítottam, itt nem mernek megközelíteni, tudják, hogy elűznénk őket Suzzucchannal! ˇ^ˇ Aztán visszatettem a helyére, és figyeltem a lányom boldog arcát, már ezért megérte idáig jönni! Letelepedtem mellette, és szemügyre vettem a madarakat is, nem csoda, hogy Suzzucchan kedvencei, valóban nagyon szépek. ^_^

Sétálunk, sétálunk…

Annyira boldog és lelkes vagyok! ^o^ Mamától olyan sok mindent tanulhatok, mint most is a senkaimonról. Mosolyogva döntöm el, miközben éneklem a mumusokat elrettentő dalt, hogy ezen túl még többet fogok enni, aludni és tanulni, hogy hamar olyan magas lehessek, mint a papa. Igen, mert én már csak tudom Kemamitól, hogy Katsuo-chan rosszul tudja és valójában az esőtől nem lehet jó magasra nőni, mint ahogy az evéstől és alvástól lehetne. Majd egyszer elmondom neki is, amint látom. És ha majd megnőttem én is fogok tudni olyan kaput nyitni, amivel el lehet látogatni az Emberek Világába, akkor már a kilincseket is el fogom érni a rendes ajtóknál. ^w^ Igen és lesz idő, mikor ketten megyünk el kirándulni An-channal vagy Yoriko-chan taichouval a nagyvárosba. Vagy majd egyszer én fogom kinyitni családi sétához az átjárót odaátra, hogy a mama és a papa is büszke lehessen rám.
- Még úgy is, hogy nem néznek ki úgy, mint egy kulcs, Hahaue? ^o^ – csodálkozok rá a példára, amit a mama mond. Olyan érdekesen hangzik, mintha egy zanpakuto egy nagyocska kulcs lenne, pedig se mama, sem pedig a papa kardja nem néz ki úgy. - Mikor fogunk vizsgázni, Hahaue? Az nem most lesz, igaz? Csak mert Aniue már most tart tőle, nem biztos magában. Pedig ő is okos, mint mi, nem igaz? ^o^ – mesélem el a mamának, hogy a bátyus már mennyire is tart a vizsgától, ami még szerintem messze van. Főleg, hogy nem is vagyok még olyan magas, mint a papa, de még Aneue és Aniue sem. Szóval biztos-miztos, hogy nem most lesz, ahogy Yoriko-chan taichou mondaná. ^w^
- Tényleg, Mama! Aneue és Aniue mindig beszélnek valamilyen Hitsugayáról, ő kicsoda, te tudod, Hahaue? ^o^ – billentem oldalra kobakomat kíváncsian, közben felnézek rá, hogy lássam az arcát, mert most még hajacskám sem zavar benne, mert a mama, indulás előtt szépen megcsinálta, ráadásul úgy, hogy ne legyen gondom rá a kirándulás közben. ^o^
- Hahaue, hogy állhat valami egy helyben, ha nincs is lába? ^o^ Nem értem… a folyó, hogy tud menni és a tó miért nem és hova megy, miért megy el? ^ o ^ – teszem fel kérdéseimet a tóról és folyóról, hogy miért nem ugyan olyanok, és miért is más a kettő. Igen, igen, én tudom, hogy ez kettő, mert én már több mint százig el tudok számolni! ^w^
- Fogócska? Hahaue, majd egyszer eljövünk a többiekkel is, hogy kipróbálhassunk Aneueval és Aniueval ezt a furcsa fogócskát? ^o^ – kíváncsiskodom, amint elemelem szemeimet a játszó idegenekről és a mamára nézek, miközben hozzá beszélek, mert a papa azt mondta egyszer, hogy ezt így illik.
De ahogy meglátom a hattyúkat, nem tudom megállni, hogy ne nézhessem meg őket közelebbről. Eddig csak képeken láttam könyvekből, amiből a mama olvasott fel nekem. Nagy csodálattal nézem a mamát, amiért ilyen felkészült, annyira szeretnék ilyen szép és okos lenni, mint mama, ha egyszer nagylány leszek!
Lelkesen nyúltam bele a zacskóba és dobtam a hattyúknak a vízbe a nekik hozott eledelkét, hogy lássák, mennyire szeretem őket. Annyira szeretnék otthonra is a kerti tóba hattyúcskákat. *.*
- Hahaue, nem viszünk haza hattyúkat? Úgy szeretném, mama, kérlek~ *.* – fogom meg a kezét és nézek fel rá nagy ellenállhatatlan szemekkel, amit még An-chan mutatott nekem az iskolában. Azt mondta, hogy ez hatásos, szóval igazán kíváncsi vagyok, hogy tényleg így van e. - A kerti tóban pont elférnének, nem? ^o^ – billentem oldalra fejecskémet, mert nem vagyok biztos benne, de úgy szeretnék egy – két hattyút oda, hogy mindig láthassam őket és akkor An-channak és Yoriko-chan taichounak is megmutathatnám őket, meg Aniuenak és Aneuenak is.

Sétálunk, sétálunk… Karakura Folyópart ~ mellette a Használt Ruhák Butikja - Page 8 44

- Igen, annak ellenére is, hogy nem tűnik kulcsnak, mégis úgy használjuk, csupán a senkaimon egy másfajta ajtó, mint ami mondjuk, egy házon van, ezért tartozik hozzá másféle kulcs! ^w^ - Mosolyogva mentem végig a pokollepkéket követve. – Nem, az még nagyon messze van! Tudod az Akadémiára hat hosszú évig fogtok járni, hogy nagyon felkészült shinigamik legyetek
Legalábbis én annyit jártam, mint mindenki más, de nekik lehet, inkább tizenhatot kellene, hogy ne is menjenek lidércek közelébe! >_> Biztosan aludtam, amikor a gyerekek megkértek, hogy had felvételizzenek, vagy megszállt egy mumus, hogy igent mondtam. .__. Kérem vissza a kicsikéimet! T.T
- Igen, nagyon okos, nincs miért aggódnia ^u^ - annak ellenére, hogy nagyjából kétszer annyiszor kellett ruhát foltozni Nacchannál, az elevenség még nem rossz dolog, ráadásul Keisuke~sama sokat foglalkozik vele, biztosan jelesre fog vizsgázni, minden gond nélkül.
Még mindig jól emlékeztem a saját vizsgámra, pedig az sem most volt! Azóta már egy nagy, csodálatos családom van, és rengeteg szép emlékem. ^_^ Meg néhány kellemetlen a mumusok, és fránya lidércek miatt, de azok nem számítanak, mert a jók sokkal erősebbek! ˇ^ˇ Különben is a jó kettőt ér, vagy legalább ötöt! És azokat a mumusokat amúgyis elűztük Keisuke~samaval meg Shiroichi~taichouval, így azok sem számítanak. Megint elmerültem a gondolatokban, így csak kicsit késve vettem észre, hogy ismét kérdést tett fel az én kis angyalkám. Kicsit zavartan pislantottam rá, mi is volt a kérdés? O_O”” De szerencsére az anyáknak hallásmemóriájuk is van, így a néhány perccel ezelőtt elhangzottakat vissza tudják játszani fejben, ha nem is figyeltek teljesen! Így már értettem, hogy mért kaptam ki néha Kanaetól, mikor azt hittem, hogy szunyókált, mikor kérdeztem. .__. Ha akkor is tudtam volna, hogy az anyukáknak rengeteg szuperképessége van, akkor biztosan nem próbálkozom semmivel.
- Hitsugaya a tizedik osztag egykori kapitánya, aki nagyon okos volt, csak egy évre volt szüksége, hogy elvégezze az akadémiát! Akkoriban a legfiatalabb kapitánynak számított, de ez már nagyon régen volt… ^w^
Közben megérkeztünk a folyópartra, amiről persze rengeteg kérdése volt Suzzucchannak. Természetesen mindegyikre válaszoltam, mert ettől lesz a legokosabb kislány, egész Seireiteiben! ˇoˇ Főként, hogy Takashi~kun és az én lányom, így eleve előnnyel indul mindenkivel szemben, ráadásul Keisuke~sama és Kotto~fukuchan is sok mindent tanít neki, éppen ezért már előre reszkessen minden mumus, ami csak megpróbálja megközelíteni! >w>
- Ez azt jelenti, hogy nem halad, nem úgy áll, ahogy mi szoktunk, csupán csak egy helyben van, ahogy a virágok a kertben! – Magyaráztam neki kedvesen, elvégre a kérdések azt jelentik, hogy érti az előtte kapott válaszokat, tényleg zseni! *o* - A folyó folyik, egyik helyről a másikra, ezért mondja azt egy régi mondás, hogy sosem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba! ^w^
Ezt még egy könyvben olvastam, és nagyon okosnak hangzott, így megtanítottam Suzzucchannak is, mert aki ezt tudja, az már majdnem mindent tud! Cool

Jó, Ördögűzni és Mumusijeszteni nem, de Suzzucchan azt már réges-régen megtanulta, így ezzel együtt már a legtöbb dolgot tudja! ˇ^ˇ Bár még a virággondozást megtanítom neki, mert az Rosui örökség, én még Kanaetól tanultam, és az picikéim majd megtanítják az ő gyerekeiknek! *w* Bár akkor én nagymama leszek… O.O

Nem! Az még nagyon-nagyon, szupernagyon messze van! >o> Sőt annál is messzebb! Suzzucchan kérdésére ismét a folyóra tévedt a tekintetem, talán nem ez lenne a legmegfelelőbb hely, ahol Nacchannak, és Natchannak játszani kellene, mert biztosan megpróbálnának úszni és pancsolni, de itt nagyon erős a sodrás. O_O Bár elszomorítani sem szeretném legkisebb lányomat.
- Akár otthon a kertben is kipróbálhatjátok, de a lakásban nem szabad futkározni! ^w^
Nem is azért, mert levernek valamit, hanem mert megsérülhetnek, bármiben eleshetnek, hiszen a mumusok engem is folyton-folyvást kigáncsolnak, pedig én nem is futkározom! Neutral

Aztán ismét Suzzucchanra fordítottam a tekintetem, miközben apró kezecskéivel szórta az ételt a hattyúknak. Kérdésére szemrevételeztem a madarakat is, de kételkedtem benne, hogy jól éreznék magukat abban a kis tóban, ráadásul Soul Societyből nem is tudnának visszajönni ide egyedül. Surprised

- Sajnálom kicsim, de az Emberek Világából nem szabad élőlényeket átvinni, nem éreznék jól magukat! – Nem szerettem volna elszomorítani, de nem lehet felborítani a rendet, mert a Soutaichou a körmünkre koppint! O_O – De bármikor átjöhetünk a szabadidőnkben, és megetethetjük a barátaidat, rendben? ^w^ - Próbáltam megvigasztalni kicsit, persze ez nem ugyanolyan, mintha kint lennének a kertben, de így is ez a legtöbb, amit tehetünk… - Nem vagy éhes? – Reméltem, hogy ez eltereli a figyelmét, s bár nem hoztam kivételesen uzsonnát, az Emberek Világában mindig segítőkészek az emberek, így könnyen találhatunk valami finomságot a közelben! Surprised

Sétálunk, sétálunk…

A mama olyan okos és olyan sok mindent tud! Én is szeretnék ilyen okos lenni, mint a mama! A mama még azt is tudta, hogy a senkaimon ajtó más, ami egy házon van és most már én is tudom, meg is jegyzem, és legközelebb tudni fogom, és akkor okos leszek! *-* De nem értem, hogyha a mama szerint is okos Aniue, akkor miért fél a vizsgától? Surprised

Ha okos és sokat tud, mint a mama, akkor sikerül neki. A mama már csak tudja, mert amit a mama tud az biztos-miztos úgy van! *-*
- Hahaue, nekem négy év is elég lesz! ^o^ – jelentem ki, hogy a mama büszke legyen rám, még a négyes számot is felmutatom a piros szalagos kezemmel, mert tudom, hogy ahhoz négy ujjacska kell, amelyik elment vadászni, amelyecske lelőtte, ami hazavitte és az, ami megsütötte a picikének. Meg, azért is elmondom, mert Riko-senpai azt mondta, ha így folytatom annyi is elég lesz. Riko-senpai elfoglalt fehér ruhás shinigami, akik sok mindent tudnak, szóval biztos igaza van. És én még azt is tudom, hogy Riko-senpai a legokosabbakat vezeti. ^w^
- Egy év? Surprised

– meglepetten nézek a mamára, amint elmondja nekem, hogy miket tudott Hitsugaya kapitány, akit Aniue és Aneue is úgy szeret. Meg is gondoltam magam, hogy négy évecske kell nekem az iskolához. - Hahaue, ha én is egy év alatt csinálom meg az iskolát, akkor nagyon, nagyon, nagyon szeretnél, igaz? ^w^ – állok meg és nyújtózkodom, hogy átöleljem a mamát, a kezecskémmel pedig mutatom az egyet, ahol megérett a meggy. - Hitsugaya kapitány, hogy nézett ki, Hahaue? – kérdezem a mamát nézve, mert a mama biztos tudja és én is kíváncsi vagyok rá, bár Hitsugaya kapitány biztos-miztos nem volt olyan nagy és erős, mint a papa és olyan szép és okos, mint a mama. De azért érdekel, mert Aniue és Aneue olyan sokat tudnak róla és én is szeretnék sokat tudni. Múltkor valamiért fehér festéket akartak kenni a hajukra, amikor meglátam őket, de megkértek, hogy ne mondjam el ezt a mamának és a papának. De miért nem mondhatom el a mamának és a papának? Surprised

Nem értem…
- Hahaue… ha Aniue és Aneue megkér arra, hogy ne mondjak el valamit valakiknek, az baj, hogyha mégis elmondom? Miért nem szabad azt elmondani, vagy ez kisujjas esküs ígéret? – mozgatom meg azt az ujjacskámat, ami megeszi azt, amit a többi levadászik és megsütik, és az eskükötéshez kell, ez az egyik legfontosabb ujjacska.
Felcsillan a szemem, amint a mama elmondja, hogy a tavacska miért álldogál és a folyó, miért mendegél. Ezt majd én a papának fogom elmondani, hogy ő is tudja! *.*
- Hahaue miért nem itt és miért otthon, hm? ^o^ – nézek a mamára, hogy miért nem jöhetünk ide fogócskázni, itt nagyobb a hely, mint otthon és úgy szeretném kipróbálni. De a fogócska nem is annyira érdekes, mint a hattyúcskák! Hattyúcskák szépek és aranyosak, piciként csúnyácskák, de utána mindennél és mindenkinél szebbek lesznek, a könyvecskében így van. Szóval én is olyan szép leszek, mint a mama, vagy egy hattyúkácska.
- Miért nem éreznék jól magukat, Hahaue? ^o^ – de én szeretnék otthonra hattyúcskákat. De ha a hattyúcskák szomorúak lennének az nem jó, de miért lennének szomorúak? Nem értem, én szeretem a hattyúcskákat. T^T - Mindenki szereti a hattyúcskákat nem, Hahaue? – billentem oldalra kobakomat. - Biztos, hogy nem lehet, Hahaue? – kisebb szünetet hagyok és szomorúan nézek a sok szép hattyúka felé. - Biztos… biztos, biztos… biztos, biztos, biztos? – húzogatom meg a mama ruhácskáját, de nagy mosoly lesz az arcomon, ahogy a mama elmondja, hogy majd jövünk ide enni adni a hattyúkáknak, még ha nem is visszük haza őket.
- De, de, Suzume is éhes! ^o^ – mondom úgy, ahogy Aneue szokta mondani. A hattyúcskák már biztos jóllaktak. - Hol eszünk itt Hahaue? Hol itt a konyha? – nézek körbe, mert én nem látok egy konyhát sem, ahol a mama szokott sűzni (sütni és főzni x”D). Pedig csak ott lehet enni, és aki elsőként végez az asztalnál az lesz a kisangyalka. ^w^ Ahogy körülnézegéltem megláttam valami furcsa dolgot nem messze tőlünk, meghúzogatom a mama ruháját, hogy rám figyeljen és meg tudjam mutatni neki, mit láttok.
- Hahaue, Hahaue! Mi az ott? – nézek oda és a piros szalagos kezemet is tétován felemelem, majd odamutatok, mert tudom, hogy nem illik, de a mama csak így tudja meg, hogy miről is beszélek. - Ilyet még nem láttam… otthon is van ilyen, Hahaue? – teszem hozzá, mert tényleg nem láttam ilyet otthon. - Megnézzük közelebbről, Hahaue? ^o^ – nézek fel a mamára, hogy szabad e, engem nagyon érdekel, szeretném tudni, hogy mi is az pontosan. De hogyha lidérc, akkor bátornak kell lennem és meg kell védenem a mamát, ahogy a papa tanította!

Sétálunk, sétálunk… Karakura Folyópart ~ mellette a Használt Ruhák Butikja - Page 8 44

Négy? Az nagyon kevés, nagyon-nagyon kevés. O_O Muszáj lesz kitalálnom valamit, mondjuk apróságára hivatkozva beíratom még egyszer! .__. Nem engedhetem az én kis apróságomat lidércek közelébe, azok megátalkodott lények, gonoszabbak a mumusoknál is, pedig azok sem piskóták! >w> De azért nagyon ügyes, mert a négyet még megmutatni is megtudta, így mosolyogva megsimogattam a fejecskéjét, mert egyébként nagyon büszke voltam, hogy ilyen okos lányom van. Vagyis minden gyerekem nagyon okos volt, de mit is várhattam volna mást, hiszen Keisuke~sama szerint zseni vagyok, ráadásul Takashi~kun is okos! Csakis rendkívüli gyermekeink lehetnek! ^w^
- Én már most is nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szeretlek! ^o^ - Öleltem magamhoz, hogy meg is mutassam, hogy sokkal, de sokkal jobban, mintha hamar befejezné az iskolát.
Egy év, olyat nem lehet, még sok-sok ideig oda kell járnia, hogy nagyon felkészüljön! Nem engedhetik ki csak úgy lidércekkel harcolni! Ha előbb kiengedik, akkor osztagfogságban lesz, amíg olyan nagyra nem nő, mint Takashi~kun, legalább! Vagy magasabbra! Akkor majd el fogom hinni, hogy elbír egy lidérccel, de addig semmi képpen, és a kezét is fogni fogom addig, és meg is fésülöm, mert ő az én pici lányom! TwT
- Hogyan is nézett ki? Hm… - Elgondolkoztam, mielőtt válaszoltam volna, hiszen ez egy nagyon érdekes kérdés! Surprised

– Talán csak kicsit volt magasabb, mint Nacchan bátyád, és a haja olyan fehér volt, mint a tiéd és a papáé, de nem olyan hosszú, mint amekkora a tied. – Borzoltam meg játékosan a fürtjeit. – A szeme pedig zöld volt, mint az enyém, így mi igazi tizedik osztagosok vagyunk! – Kacsintottam rá, bár azt még nem lehet tudni, hogy a gyerekek az Akadémia után hová is kerülnek, örülnék ha mellettem lennének, és tudnék rájuk figyelni. Ráadásul itt nincs akkora veszély sem, mint Takashi~kunék osztagában, ott mindig történik valami, amit ráadásul el sem mesélhet…
- Ha valaki megkér, hogy őrizz meg egy titkot, azt meg kell őrizni, de ha a testvéreid bajban vannak, akkor azt nem baj, ha elmondod, mert akkor én és a papa tudunk nekik segíteni. – Volt egy olyan érzésem, hogy az ikrek megint valami rosszaságon törték a buksijukat, amilyen elevenek voltak, mindig kieszeltek valami huncutságot. Persze legkisebb testvérükre mindig vigyáztak, általában csak Nacchan ruhái sínylették meg a nagyszerű kalandokat, amivel próbálták Hitsugaya~taichout utánozni. Ezek sokszor viccesek voltak, de legtöbbször azért féltettem őket, hogy mit is találnak ki legközelebb, azt sosem lehetett tudni.
- Mert a folyó mellett óvatosnak kell lenni, nehogy beleessünk. Amikor szalad valaki, akkor pedig egyáltalán nem óvatos, így beleeshet a vízbe, és az nagyon nem jó!
Igen, megfázni különösen rossz dolog, emlékszem, mikor gyerekként beteg voltam, akkor sokat köhögtem, és feküdnöm kellett, nem szabadott mozognom sem, és azt nem szerettem. Meg a tea, amit Kanae itatott velem, az is nagyon keserű volt, szóval egyáltalán nem kellemes betegnek lenni, és a hideg víztől bizony azok leszünk…
- Tudod kicsim, Soul Societybe lelkek kerülnek, akik az Emberek Világából távoznak, azok ott ébrednek fel. A hattyúknak még itt kell lenniük, mert élnek. Ezért nem lenne nekik jó az osztag tavában.
Büszke voltam a válaszomra, biztosan Keisuke~sama is az volna, mert nagyon kedves volt, és még Suzzucchan sem sírt miatta, pedig tényleg nem vihettük haza a hattyúkat. Bár szerintem Shiroichi~taichou is örülne nekik, ő is nagyon szereti a madarakat, de akkor legközelebb őt is elhozzuk magunkkal hattyút etetni. ^w^
- Igen, sokan szeretik őket, de ők itt boldogok, látod? – Mutattam az úszkáló madarakra, akik elégedetten eszegették a Suzzucchantól kapott eleséget.
Felegyenesedtem és leporoltam magam, majd egy újabb belső zsebből gigaik kerültek elő (Promóciós darabok, Shinrou~fukutól Cool

xD). Ismét kézen fogtam Suzzucchant és egy eldugottabb helyen aktiváltam őket, fel tudjuk venni.
- Ezekbe most belebújunk, hogy lássanak minket az emberek, és tudjunk ennivalót venni ^w^ - Közben segítettem neki, hogy felvegye, s miután elkészültünk, indulhattunk is felfedezni.
- Ez egy árus, és otthon is van ilyen, igen ^_^ - Végülis a kérésének szinte teljesen lehetetlen lett volna ellenállni, így bólintottam, és közelebb mentünk, majd fel is emeltem, hogy jobban láthassa a szebbnél szebb ruhácskákat, amik minden színben ott pompáztak. Igen, az emberek nagyon szép dolgokat tudtak készíteni. Surprised

Sétálunk, sétálunk…

Én annyira szeretem a mamát, azt sem bánná, hogy sokkal, de sokkal hamarabb végeznék az iskolában, ezek szerint tényleg nagyon, de nagyon szeret engem, ahogy mondja. Bár a mama mindig igazat mond! Ezért sem kételkedem abban, hogy Hitsugaya kapitánynak valóban olyan hajacskája volt, mint amilyen a papának és nekem van, persze mivel fiúcska, mint Aniue és Yu-kun vagy Ma-kun ezért meg sem lepődöm, hogy nekem sokkal, de sokkal hosszabb hajacskám van, mint amilyen a kapitányocskának volt.
- Hahaue, Hahaue képzeld Chichiue azt mondta, hogy nekem azért van fehér hajacskám, mert én rá hasonlítok és Aniuenak meg Aneuenak azért szőke, mert ők meg rád hasonlítanak. Hahaue, így nem lehetek olyan szép és okos, mint te és Aniue és Aneue sem lehet olyan nagy és erős, mint a papa? – nézek a mamára kérdőn, ahogy eszembe jut, amikor a papát kérdeztem erről. - Hahaue, Yu-kun szerint a zöld az zsöld és nem zöld. De Hahaue, nekem miért nem zsöld a szemem? ^o^ – igen, az én szemecském barnácska, nem pedig zsöldecske, így nem lehetek igazi 10. osztagos én is úgy, mint a mama? Bár én majd a papa osztagába szeretnék menni, mert ott van Kemami is és olyan sok érdekes dolgot lehet tanulgatni tőle meg a papától, a papa is már annyi mindent mutatott, olyan izgalmas!
- Hahaue, Chichiue ugye a második osztagocskában van, igaz? ^w^ – mutatom meg a kezecskémen a kettest, mert csipkebogyó vessző és én jó sokáig el tudok számolni, kezecskémmel pontosan tízig. - Suzume is mehet Chichiue mellé oda, ha nagy lesz ugye, Hahaue? – nézek a mamára kíváncsian, Aneue biztos boldog lenne, ha tudná én is tudok úgy beszélni, ahogy ő szokott.
- Szóval akkor most elmondhatom vagy nem, Hahaue? – billentettem oldalra kobakocskámat, mert most nem tudom, hogy bajban vannak e vagy sem. Bár Aniue és Aneue nagyon kérlelték, hogy tartsam titokban, legyen lakatocska a számon, cserébe hoznak nekem hattyúcskát a tavacskába, de még mindig nem hozták. Ezért megvárom, hogy a mama mondja el, hogy most szabad vagy nem szabad. Nem értem, hogy Aniue és Aneue miért akartak festékecskét kenni a hajacskájukba, amikor azt a falra kell vagy a papírra.
- Ezek szerint ők nem tudják, amit mi tudunk Hahaue? Hogy belepottyanhatnak a vizecskébe? Hahaue, miért baj az, ha valaki beleesik a folyócskába? – én egyáltalán nem félek a folyócskától, biztos nem is ijesztő és nem rokona a csúnya mumusnak. Ha meg igen, akkor a papa és a mama megvédene, vagy Aniue és Aneue, mert ők is mindig vigyáznak rám, bár a papa nagyon sok mindent megtanított és magam is el tudok bánni egy csúnyácska mumuskával.
- Hahaue, miért mennek el innen az emberek hozzánk? Látogatóba? De akkor, miért nem jönnek vissza? Nem értem Hahaue… ^o^ – nem értem a mama magyarázatát a hattyúcskákkal, pedig engem tényleg érdekel, hogy most miért nem lenne jó nekik a mi tavacskánk otthon, miért ez kell nekik? Főleg, hogy a mama szerint sokan szeretik még a hattyúcskákat! De ha a hattyúcskák itt boldogok, ahogy a mama mondja, akkor nem szeretném, hogy szomorúak legyenek.
- Hahaue, mi ez? Miért fognak látni minket ezzel? Miért kell úgy belebújni, mint egy ruhácskába? Riko-senpai vagy Yu-kun találta ki? ^o^ – nézegetem a mama által elővarázsolt furcsaságot, ilyet én még nem is láttam, de olyan érdekes, meg tudományos, amiről Yu-kun és Riko-senpai tud, hogy tudni szeretném melyikük csinálgatta és, hogy honnan vannak.
Olyan furcsa volt benne, nem volt olyan kényelmes, mint egy ruhácska, de ezzel tényleg látott minket az árus-bácsi, aki olyan sok szép ruhácskát árult.
- Hahaue nézd, nézd, hattyúcskás! – mutatok a szép ruhácskára, miután felemelt és láthattam közelről az egyiket. - Hahaue kaphatok egyet? Kérlek! ^o^ – nézek a mamára, mert biztos, hogy vesz egyet, hattyúcskát nem vihetünk haza, de akkor lehetne szép, hattyúcskás ruhácskám! *-*

Sétálunk, sétálunk… Karakura Folyópart ~ mellette a Használt Ruhák Butikja - Page 8 44

Nagyon meghatott, amit mondott, hogy olyan szép és okos szeretne lenni, mint én. *_* Persze Takashi~kun is szokta mondogatni, hogy csinos vagyok, de arra mindig zavarba jövök, mert ő csak túl kedves, és ezért mondja, de Suzzucchan meg olyan szeretne lenni, mint én vagyok! *w* Még sosem mondott nekem ilyet senki, az ikreknek Hitsugaya~taichou a példaképük, így rá szeretnének hasonlítani, ami nem is baj, mert ő remek kapitány volt! ^3^ Meg nem is én vagyok a legokosabb, mégis annyira szeretne okos lenni, mint én! Bár Keisuke~sama is megmondta, hogy zseni vagyok, pedig még most is tanulok rengeteg sok új dolgot, még Takashi~kuntól is. Surprised

Nagy mosollyal pislantottam le az én drága kicsikémre, aki biztosan olyan okos lesz, hogy még engem is túlszárnyal majd, sőt Keisuke~smat is! ˇ^ˇ
- Nem kicsim, azért mert te apura hasonlítasz, még lehetsz olyan, mint én! Én nem vagyok Keisuke~sama rokona, mégis sokat tanultam, és már majdnem olyan okos vagyok, mint ő, de majd később lehet, hogy leszek is olyan okos! *o* - Mondtam csillogó szemekkel, mert én még tovább okosodok, ez bizonyos! ˇ^ˇ
Mert nem állhatok meg most, mikor minden gyerek annyit kérdez, és Natcchannal már több könyvet is kiolvastunk, hogy minden kérdésére választ kapjunk, meg persze Suzzucchan mesekönyveiből is rengeteget lehet tanulni, például, hogy az öreg néniktől nem szabad ám almát elfogadni, mert az lehet mérgező! Surprised

Ezt pedig sem Keisuke~sama, sem pedig Shiroichi~taichou nem is mondta még soha, pedig bármikor találkozhatunk idős hölgyekkel! >_< Ez persze a nagymamákra nem igaz, mert ők kedvesek, és inkább pitét adnak, mint almát, és az nem is mérgező. ˇwˇ
- Pedig a zöld az zöld, nem pedig zsöld, ezt biztosan tudom, mert olvastam! ^o^ Yu~kun kicsoda? O_o – Néztem nagy szemekkel rá. Fiúk? Takashi~kun sosem engedne fiút a mi édes csemeténk közelébe, jobb, ha nem is tud róla. Neutral

- Azért nem Suzzucchan, mert akár a hajacskádat, a szemecskédet is a papától örökölted, apunak pedig szép barna szeme van, mint neked. ^_^
Igen, Suzzucchan nem csupán külső jegyekben, de sokszor viselkedésben is emlékeztetett Takashi~kunra, ami egy ilyen pici lánytól nagyon édes volt. *o* Persze próbáltam Takashi~kunt rávenni, hogy ne tanítson neki egyelőre semmilyen fogást, mert még kicsi, és sokáig maradjon az, de annyira büszke volt rá. Ráadásul egyik gyermekének sem tudott ellenállni, ha kértek tőle valamit. Rolling Eyes

De azért az megnyugtatott, hogy így legalább Suzzucchan is meg tudja magát védeni, ha kell, bár nem kellhet, mert én mindig megvédem, és ha csak megríkatja valaki, arra nem fogok kedvesen nézni! >w>
- Igen, a papa második osztagos ^w^ - Ennél többet nem is tudtam volna mondani neki, ugyanis a munkájáról sohasem beszélhetett, pedig mindig nagyon kíváncsi voltam! De tiszteletben tartottam, hogy vannak szabályok, amiket nem lehet megszegni. – Ha majd ekkora nagy leszel, bárhová mehetsz ^3^ - Mutattam lábujjhegyre állva jóval a fejem fölé. Addig pedig estimese lesz, jóéjtpuszi, és betakargatás, semmi hollow, mumus vagy osztag! >w> - Nekem bármit elmondhatsz! ^w^
Kicsit elgondolkoztam, de úgy gondoltam, hogy Naocchan és Natcchan túlontúl élénkek ahhoz, hogy efféle dologra figyeljenek. ^-^” Bár ettől függetlenül biztosan eljövünk még az Emberek Világába, egy nagy családi kirándulásra, és talán még Keisuke~sama és Shiroichi~taichou is velünk tart majd.
- Azért, mert a víznek erős a sodrása, és ti még nem tudtok úszni, és úgy veszélyes! Ráadásul, ha hideg a víz, még meg is fázhat az, aki beleesik, és betegnek lenni rossz dolog, és fáj. ˇoˇ
Igen, én már voltam megfázva, és az majdnem olyan rossz, mint mikor mumuskóros az ember! Köhög, meg folyik az ember orra, ráadásul nem mehet sehova, mert feküdni kell, és levest enni, akkor is, ha nem éhes! Nagyon rossz ám. confused

- Azért kicsim, mert az emberek, ha meghalnak, akkor lelkek lesznek, és már nem élhetnek itt tovább, mert nem látja őket senki. Ezért átmennek Soul Societybe, ahol lelkek laknak, és ott boldogan él tovább. ^w^
Talán így megérti, hogy a hattyúknak itt kell maradniuk, amíg le nem jár az idejük, bár talán Rukongaiban is vannak hattyúk, ezt majd meg kell kérdeznek Shiroichi~taichoutól, mert ő szereti a madarakat, és biztosan tudja, hogy milyen madarakat lehet megnézni, és akkor akár a tóba is hozhatunk, biztosan megengedné nekünk, ha rendesen etetnénk, és foglalkoznánk velük. ^_^
- Ez egy póttest, így olyan állagú leszel, mint egy ember. ^w^ Ezt a tizenkettedik osztag fejlesztette ki, kétlem, hogy az osztálytársaid találták volna fel. ^e^ - Egyértelműen gyerekek lehetnek csak, akikről beszél, így bizonyára Kamioka~sannak nem segédkeztek a kifejlesztésnél. Surprised

Szemügyre vettem a ruhás bódét, és valóban olyan kedves volt az árus, mint akikkel eddig is találkoztam, és mutatta, hogy mikre is lenne szükségünk. Az emberek olyan barátságosak, nem is értem, hogy mért nem járunk át gyakrabban, mikor olyan jól lehet itt szórakozni, meg ráadásul mindenki tudja, hogy mire is van szükségünk, így minden egyszerűbb. Surprised

Karba vettem Suzzucchant, hogy ő is láthassa rendesen a ruhácskákat, amik olyan szép színesek voltak, hogy csak ámultam. Rápillantottam az általa mutatott hattyús ruhára, ami valóban nagyon szép volt, és így talán így megússzuk a hattyúkat, és nem kell élőket hazavinni.
- Rendben, felpróbálod előtte? – Bólintottam az árusnak, hogy valóban megnézzük azt a ruhát, majd elkísértem az elfüggönyözött próbafülkéhez, hogy segítsek neki felvenni a ruhácskát. – Nézd meg a tükörben, hogy tetszik-e! ^w^ Ha igen, akkor maradhatsz is benne ^o^

Sétálunk, sétálunk…

Olyan nagyon, de nagyon boldog vagyok! *-* A mama szerint lehetek olyan szép és okos, mint ő! Bár szerintem a mama már régóta okosabb a Kepapinál. A mama tudja, hogy nem szabad a tűzzel játszani, ő mondta, de a Kepapi mégis játszik vele, szóval ő nem tudja, vagyis a mama az okosabb! Surprised

- Hahaue, hol olvastad azt? Nekem is majd elolvasod? Légyszi! *-* – nem is gondoltam volna, hogy Yu-kun rosszul tudja, de én most már tudom, hogy a zöld nem zsöld, hanem zöld! Majd az iskolában el is mondom neki, hogy ne legyen majd csacsi.
- Nem tudod, Hahaue? ^o^ – meglepetten nézek a mamára; a mama mindig mindent tud! Lehet, hogy a mama még nem találkozott Yu-kun mamájával és papájával, meg magával Yu-kunnal sem? - Yu-kun Riko-senpai pici öcsikéje Hahaue. Ilyen magas és néha kicsit csacsi, de ő már látott békácskát! ^o^ – mutatok majdnem olyan magasra, mint amekkora én vagyok, de Yu-kun csak szeretne olyan magasocska lenni, mint én! Én, ha nagy leszek olyan magas és erős leszek, mint a papa, ezért biztos nem lesz akkora, mint én. ^_^
- Szóval teljesen, de nagyon, nagyon Chichiuera hasonlítok, hm, Hahaue? ^o^ – billentem oldalra buksimat kérdőn, ha valóban így van, akkor tényleg az én feladatom lesz nagyra nőni és erősnek lenni, hogy megvédjem a papát, a mamát, Aniuet és Aneuet, meg Taki-niit és a többieket! De csak azért is olyan szép és okos leszek, mint a mama, mert a mama a legszebb és legokosabb shinigami a világon! ^w^
Büszkén húztam ki magamat, mint az iskolában, amikor egy okos dolgot mondtam a tanár bácsinak vagy néninek és megdicsér. Most el tudtam mondani a mamának, hogy a papa melyik osztagocskában van. Már alig várom, hogy olyan szép és okos legyek, mint a mama és nagy és erős, mint a papa, hogy én is a második osztagocskában lehessek a papa mellett, de addig is szívesen maradok a mamánál, mert a mamát is nagyon, nagyon szeretem! És ha nagy leszek és nekem is lesz saját pénzecském, akkor a mamának mindig fogok venni szép virágocskát, mert tudom, hogy azokat szereti és akkor biztos nem fog haragudni, hogy a papa mellett leszek az osztagocskában. *-*
- Ígérem Hahaue, hogy majd olyan nagyocska leszek! ^o^ – próbálok felnyúlni olyan magasra, mint a mama, még lábujjhegyecskére is állok, mint a szép balerinák, de nem sikerül. Muszáj, hogy megkapaszkodjak a mama ruhácskájában, hogy ne essek el. Nem baj, majd ha nagy leszek! Akkora, amit a mama mutatott, akkor nem lesz nehéz olyan magasra nyúlni.
- De akkor Hahaue megígéred, hogy nem fogod megbüntetni őket? – nézek a mamára, a ruhácskájába kapaszkodva, vigyázva arra, nehogy elszakítsam a szép ruhácskáját. - Kisujjas eskü? – tartom a mama felé kezecskémet, mindegyik ujjacskámat összecsukva, csak aki mind megette néz felfelé, várva a mama kisujjacskájára, hogy ígéretet kössünk. Én nem szeretném, hogy Aniue és Aneue ezért szobafogságot kapjon, mert biztos nem csináltak olyan nagy rosszat, csak ők hitték azt és ezért kellett titokban tartani. De nagyon szeretném tudni, hogy miért akarták festékecskével, amit a falra kell kenni, átfesteni a mamától kapott szép hajacskájukat?
- Aniue és Aneue pár napocskával ezelőtt fehér festéket akartak kenni a hajacskájukba. Nem tudták, hogy azt csak a falacskára és a papírra szabad rákenni. De a Kemami nekem ezt elmondta és én tudtam! Aniue és Aneue miért akarnak olyan hajacskát, ami Chichiuenak és Taki-niinak meg Suzumenak van, Hahaue? ^o^ – a mama biztosan tudja a választ. Engem már nagyon, de nagyon érdekel, hogy Aniue és Aneue miért csinálgatta ezt.
Meglepetten pislogok a víz irányába, ahol a gyönyörű hattyúcskák úsznak, tényleg ennyire veszélyes lenne a vizecske? Ha tényleg fáj betegnek lenni, akkor én nem szeretném kipróbálni, nem jó dolog csak feküdni egész nap, miközben a többiek játszhatnak és iskolában lehetnek.
- Hahaue majd megtanítasz úszni, hogy ne legyen veszélyes a folyócska? Hahaue, te már voltál beteg? ^o^ – nézek a mamára, mert ha a mama is volt beteg, akkor tényleg rossz lehetet, ha a mama mondja, és én nem szeretnék az lenni.
- És ott látja őket mindenki, igaz, Hahaue? ^o^ – szegény lelkecskék, milyen rossz lehet nekik, amikor nem látják őket. Biztos unatkoznak és magányosak. A magányosság pedig nem jó dolog, a Rút kiskacsácska is szomorú volt, mikor a többiek nem foglalkoztak vele. - És, hogy jönnek át Soul Societybe, Hahaue? ^o^ Nem a shinigamik segítenek nekik? Hahaue te már segítgettél átjönni valakit a városunkba? – kérdezem a mamától, mert mintha valami ilyesmit emlegetett volna az egyik tanár bácsi, hogy a halálistenecskéknek, amilyen a papa és mama is meg Taki-nii, közük van a lelkek hozzánk való eljövéséhez, de mégis hogyan?
- De hát Hahahue! Yu-kun mamája és papája is a tizenkettedik osztagocskában vannak és Riko-senpai pedig kapitányocska. Biztos, biztos, hogy nem ők csinálták? ^o^ – nekem tudnom kell, mert ez olyan nagyon jól hangzik, hogy úgy nézhetünk ki, mint az emberecskék, hogy lássanak minket. - Hahaue, hogyha van ilyen eszköze a városkánknak, akkor miért nem adunk a halott lelkecskéknek ilyet, hogy lássák őket az emberecskék? ^o^ – kérdezem a mamát, mikor segít belebújni a testecskébe. Bár picit kényelmetlen, de ha így megnézhetjük a boltocskát, akkor nem zavar. A mama sem panaszkodik emiatt, akkor én sem fogok! *-*
A boltocska tele volt csupa jó dolgokkal, főleg szép ruhácskákkal és nem is kevéssel. Olyan nagyon, nagyon gyönyörűek, biztos a legtöbbje tetszene Aneuenak is és An-channak is. Vajon a mama megengedné, hogy vegyünk nekik is szép ruhácskát?
- Felpróbálni? Igen, Hahaue! Szabad? *-* – nézem a szép hattyúcska mintás ruhácskát, annyira tetszik, remélem nem lesz picike rám, mert ha nagyobbacska, akkor abba bele nőhetek. - Hahaue itt miért van függönyöcske? – kérdezem a mamától, mikor bemegyünk mögé, hogy felhúzhassam a szép ruhácskát a mama segítségével. Sajnos még nem tudom megkötni az obit szépen, de a mami nagyon szép masnikát tud csinálni rá mindig. *-*
A tükröcske felé fordulva megfordultam előtte, hogy minden oldalról megnézhessem, de fölösleges volt, mert mindenhogy szép a ruhácska. Vajon most vagyok olyan szép, mint a mama? *-*
- Nagyon tetszik, Hahaue! ^o^ Szeretnék benne maradni! ^_^ – megölelgetem a mamit, amiért ilyen nagyon kedves velem, hogy vesz nekem szép ruhácskát, de a többieket sem tudom elfelejteni. - Hahaue, Aneuenak és An-channak is veszünk szép ruhácskát, ugye? ^o^ – jövök ki a mamával a függöny mögül, közben körültekintek a közelünkben lévő ruhácskákat megnézegetve, hogy milyen szép ruhácskát is vihetnénk a többieknek, ha a mama megengedni, hogy vegyünk nekik is valami szépecskét. Bár a mama a legjobb, biztos, biztos, hogy megengedi! *-*

Sétálunk, sétálunk… Karakura Folyópart ~ mellette a Használt Ruhák Butikja - Page 8 44

Megsimogattam lelkes kérésére a fejecskéjét, az utóbbi időkben főként meséket olvastam, hiszen mindannyian azt szerették esténként hallgatni, nekem pedig felkészültnek kellett lennem minden kérdésre. ˇ^ˇ Főként azért, mert a legváratlanabb pillanatokban kerülnek elő, olyankor, mikor nem is számítana rá az ember. Neutral

Például mese közben. Surprised

- Neked is elolvasom, persze! ^w^
Örültem neki, hogy az olvasásnak hála gyorsan is tanultak, persze nehéz volt elhitetnem Natchannal és Nacchannal, hogy a nappaliban lévő szőnyeg nem tud repülni. Bár addig jó, amíg ilyesmivel töltik az idejüket a mumusok, és lidércek kergetése helyett. >w>
Tényleg fogalmam sem volt, ki is az a Yu~kun, Riko~senpait pedig még annyira sem ismertem, de az megnyugtatott, hogy egyáltalán nem hangoztak veszélyesnek. Figyeltem, ahogy még egy nála is alacsonyabb pontra mutat, s bár kicsi a bors, de erős, azért a gyerekek mégis csak gyerekek, ráadásul látott békát is! Surprised

Várjunk csak! O_O Ez miért akkora érdem? O_o Lehet, hogy van ilyen különlegesség, és nem i tudok róla? T.T Meg kell kérdeznem Shiroichi~taichout, hogy mitől lesz a békalátás olyan nagy kunszt! Lehet, hogy olyan, mint a mumuslátó szemüveg, hogy csak különleges emberek láthatják őket.
- Igen, te nagyon-nagyon a papára hasonlítasz, de azért rám is! ˇwˇ Nézd csak, ugyanúgy mosolygunk! ^o^ - Csiklandoztam meg, hogy felnevessen, nem ér, hogy Takashi~kunra hasonlítson csak! ToT
Mosolyogva néztem, ahogy próbált olyan magasra nyújtózkodni, ameddig mutattam, de persze, ahogy kicsit instabilabbá vált, egyből utána nyúltam, el ne essen. Elégedettséggel töltött el, hogy addig, míg ekkorára nőhet, nagyon-nagyon sok időnek kell eltelnie, legalább száz évnek, vagy még többnek. Addig az én picikém marad! T_T Ráadásul meg is ígérte, hogy ilyen nagy lesz, amit be kell tartani, de nem lehet olyan nagy, mert akkor már nem lesz szüksége rám, és akkor kinek fogok mesét olvasni és jó éjt puszit adni? Szóval mindannyian ilyen aprócskák kell, hogy maradjanak, örökkön-örökké! >w>
- Megígérem ^.^ - Tartottam az ujjamat, és meg is rázogattam, ahogy azt egy igazi kisujjesküben illik. Biztosan nem csináltak semmi nagy butaságot az iskolában, mert arról már szóltak volna, otthon sem történt ilyesmi, szóval lehet csak Suzzucchan értett félre valamit, és annyira nem is nagy titok. Surprised

Legalábbis reméltem az ikrek érdekében, mert azt nem ígértem meg, hogy Takashi~kun sem bünteti meg őket. Neutral

Kuncogni kezdtem a történet hallatán, tényleg nagyon fantáziadús ötlet, de az első mosásra lejött volna a hajukról. – Azért kicsim, mert Hitsugaya~taichounak is fehér haja volt, és ők is biztosan olyat szerettek volna. Persze ilyet nem szabad csinálni, Kotomi~san jól mondta, a festék a papírra és a falra való. ^_^
Még jó, hogy legalább Suzzucchan nem csinál semmi hasonlót, így nem kell azon aggódnom, hogy mikor fog az ikrekkel együtt bajba keveredni. ._. De úgy látszik, ő legalább figyel arra, amit mondok neki. Lehet le kell majd ülnöm Natcchannal és Nacchannal beszélgetni, erről a Hitsugaya~taichous dologról, mert a legerősebbé és legokosabbá válás helyes, és kedves cél, de a hajfestés nem való gyerekeknek, hiszen a kár a szemükbe is mehetett volna! T.T
- Majd megkérjük a papát, biztosan elvisz minket a tengerpartra úszni! *w*
Nagyon szerettem a vizet, de koránt sem úsztam olyan jól, mint Takashi~kun, így jobb, ha a gyerekek majd tőle tanulnak, így biztosan nem sodródnak el, és nem eshet semmi bajuk, mert ő vigyáz rájuk! *o* Rám is mindig vigyáz, amikor a gonosz mumusok elgáncsolnak, vagy felborítanak! >w>
- Igen, fáztam már meg. - Ne volt túl jó élmény, nem szerettem beteg lenni! – Sosem szabad betegnek lenni, mert az nagyon rossz ám!
Én nem akartam, hogy Suzzucchanék ne mehessenek sehová, és levest kelljen enniük. Talán még Airisu~kunnak is szólnom kellene, hogy nézze meg őket, ha ilyesmi történne, nekem is sokat segített, amikor születtek, hiszen orvos. Surprised

Vagy valami olyasmi. scratch

- Igen, ott már mindenki látja őket. ^3^ De, mi segítünk nekik, mert nem könnyű megtalálni az utat, nagyon el van ám dugva! – Nevettem el magam. – Igen, segítettem már. Úgy kell, hogy a zanpakutod végét a homlokához illeszted, ettől egyből tudni fogja az utat. Érdekes, nem igaz? ^o^
Én is így kerültem át, de az már nagyon régen volt, nem is igazán emlékeztem rá, csak arra, hogy Kanae ott várt, és nagyon kedvesen mosolygott, aztán kaptam nevet is, és megtanított mindenre. Én is így tanítom meg a gyerekeimet mindenre. Cool

- Lehet kicsim, Kamioka~fukutaichou hozta őket, de nem árulta el, hogy kik csinálták. – Elgondolkoztam a kérdésen, de a halott lelkeknek már nem itt volt a helyük, Rukongaiban pedig nincs szükség gigaira. Surprised

– Tudod, akik meghalnak, azoknak lejárt az idejük, át kell költözniük hozzánk, ezért nem szükséges az embereknek látni őket, mert csak szomorúak lennének.
Biztosan megijednének, mert én is így tennék, ha valaki eltűnne, aztán megint látnám. Surprised

A mumusok szoktak ilyet, azokat pedig el kell űzni, de nem lenne jó, ha egy embert űznének el. >w< Szóval jobb, hogy csak mi látjuk őket, így segíthetünk.
- Azért, hogy ne lássák mások, ahogy átöltözöl, mert meglepetés! ^w^ - Tartottam a ruhácskát, míg belebújt, aztán kötöttem egy pillangós masnit, mert egy kislányon az mutat a legszebben. – Nagyon szép vagy benne. ^u^
Félrebillentett fejjel figyeltem a többi ruhadarabot, hogy felfedezzek valamit Natchan méretében. Fiú ruhákat nem nagyon láttam, de majd Takashi~kun elviszi Nacchant választani. ^_^
- Szerinted örülne Natcchan annak ott? Surprised

– Mutattam egy citromsárga ruhára, amin szitakötők voltak, nem tudtam eldönteni, hogy tényleg örülne-e neki, vagy csak nekem tetszik. :/ - An~channak milyen tetszene? O_o - Nem ismertem a barátnőjét, de már nagyon sokat mesélt róla, szóval egy ruhát nézhetünk neki is. ^3^ - Legyen ugyanolyan, mint a tied?
Miután kiválasztottuk a másik kettőt is, az árus nem is kért értük sok tallért, amit itt használtak. Meg kedves volt, és adott batyut is, amiben vihettem a többi ruhát. A másik kezemet Suzzucchannak nyújtottam, jelezve, hogy ideje indulnunk, mielőtt több szükséges dologra akadunk. Arrafelé vettem az irányt, ahonnan ennivaló illatok szálltak, de rengetegféle ennivalós bódé sorakozott, és hirtelenjében azt sem tudtam, mit kellene ennünk.
- Te mit kóstolnál meg szívesen, Suzzucchan? – Reméltem, hogy ő könnyebben dönt a látottak alapján, mint én. Túl sok volt a finom illat. *w*

Sétálunk, sétálunk…

Imádom a mamát!! Olyan szépen mesél és nagyon sokat, minden este elolvassa Aniue, Aneue és az én kedvencemet is. *-* Mama már énekelt is, amikor a Hat hattyúcska meséjét kértem, azaz egyik kedvencem, meg a Rút kiskacsa, a Hattyúhercegnő, a Birka pásztorlánykát, meg még van, amit szeretek, csak több nem jut most eszembe. Embarassed

- Hahaue, ma este is a Hat hattyúcskát meséld el majd nekünk, kérlek! *-* – kérem a mamát, felnézve rá. Remélem, hogy a mama az este majd ezt a mesét fogja elmondani nekünk úgy, mint a legutóbb, ez az egyik legeslegszebb mese! Én is meg fogom tanulni elénekelni, hogy majd a mamával énekelhessek, mikor legközelebb meséli.
- Tényleg ugyan úgy mosolygunk? ^o^ – igen, olyan leszek, mint a papa és a mama, ha felnövök és nagy, nagylány leszek, mint Riko-senpai vagy Miyoko taichou-chan. Ilyen hosszú hajam lesz, mint a mamának és olyan erős leszek, mint a papa! *-* De a mama bevetette a csiklandozós hattyúcsiklandozást, ezért elnevetem magamat.
- Aniue és Aneue Hitsugaya taichout miért szeretik ennyire Hahaue? ^o^ – én nem szeretnék úgy kinézni, ahogy Hitsugaya taichou, mert a papa sokkal nagyobb és erősebb, a mama meg sokkal szebb és okosabb. Én a mamára és a papára akarok hasonlítani. Aniue és Aneue vajon miért nem?
- De jó, tengerpart! A tengerpart az az, ahol sok kagylócska és tekibéka van, ugye Hahaue? Ott lehet látni tengeres csikókat is? Van ott cápa és bálnácska, meg delfin? Az ijesztő halacskákat Chichiue elijesztené igaz, Hahaue? – a papa erejétől mindenki retteg, ezért biztos nem kellene félnünk a cápáktól. Én pedig segítenék a papának megvédeni Aniuet és Aneuet a gonosz halacskáktól.
Csodálkozva hallom, hogy a mama volt már beteg és, ha az tényleg olyan rossz, ahogy azt a mama mondja? Biztosan, mert a mama nem hazudna. Nem akarok soha, de soha beteg lenni! Ha beteg leszek, elűzöm, mint a mumusokat.
- Tényleg Hahaue, a betegséget a csúnyácska mumusok hozzák? ^w^ – Kepapi mintha mesélt volna ilyesmiről, vagy valami hasonlóról, hogy a mumusok okoznak nagyon sok rossz dolgot, főleg a legrosszabbakat, ezért is kell elűzni őket, nehogy másoknak baja essen.
- Hahaue egy hősnő! *-* És miért van eldugva mifelénk az utacska? Ki dugta el? Az nem szép dolog, nem, Hahaue? – csodálva hallgatom mama meséjét, hogyan segített a lelkecskének eltalálni mihozzánk. De a mamának szép kardocskája van, nekem fuvolácskám. Vajon azzal, hogy tudok segíteni a lelkecskéknek? - Hahaue, én is tudok segíteni így a lelkecskéknek? Nekem nincs kardocskám… TwT Az én zanpakutocskámnak hol a végecskéje, Hahaue? ^o^ – gondolok a fuvolácskámra, a tanár bácsi az iskolában azt mondta, hogy azaz én zanpakutocskám és azért van velem, mert tudom a nevecskéjét. De miért ne tudnám a nevecskéjét? Játszottunk és kitaláltam. ^w^ De ha kérem biztos elmondta volna, igaz?
- Ki az a Kamioka-fukutaichou? Megismerhetem majd, ha ráér? Kedves? Hahaue, te ismered, a barátocskád? ^o^ – kíváncsian nézek a mamára, mert tényleg nem tudom ki az a Kamioka-fukutaichou. Kemamiról és Kepapiról tudom, hogy ők is hadnagyocskák, meg azt is tudom, hogy Riko-senpainak és Miyoko taichou-channak is van hadnagyocskája ám’, csak nem tudom, hogy kicsodácskák. ^w^
- Miért lennének szomorúcskák? ^o^ – billentem oldalra kobakomat, nem értem, miért nem örülnének neki, hogy látnák a lelkecskéket, hisz az jó dolog, nem? De annyira már nem is érdekelt a dolog, mert a mama leszedte nekem a szép hattyús ruhácskát, ami olyan szép és fel is próbálgathatom. *-*
- Meglepetés? ^o^ – nevetgélek, mert most nagy, naaagy meglepetés várja a bácsikát, aki a ruhácskát árulja, meg majd a papát is otthon, meg Aniuet és Aneuet.
Nagyon, nagyon tetszett nekem a ruhácska, annyira jó, hogy benne is maradhatok. Én is nézegettem a többi ruhácskát, segítek a mamának választani Aniuenak, Aneuenak és An-channak. Ide – oda billentem a fejecskémet, mert én nem látok olyat, ami biztosan tetszene nekik, majd amikor a mama rámutat az egyikre, odanézek.
- De szép! *-* Igen, ez biztos tetszene Aneuenak! – bólogatok, olyan szép, sárga és tele van… - Mi van rajta mama? Milyen pillangó ez rajta? ^o^ – mutatok a ruhácskán lévő mintára. - An-channak? Hm… igen, legyen! De fehér színűben és fekete hattyúcskákkal! *-* Ugye szabad olyat, Hahaue? – bújok a mamához, látok is olyan ruhácskát, rá is mutatok, miért gondoltam erre. Vajon An-channak is tetszik a hattyúcska? Biztosan, szereti, szoktam neki hattyúcskás meséket mondani.
Megfogom a mama kezét és nagyokat lépdelek mellette, megpróbálok akkorikákat, mint amekkorát a mama szokott, sokáig csak a földecskét nézem emiatt, el ne essek, mert összekoszolnám akkor a szép új ruhácskámat és én azt nem szeretném. Amikor megérzem a fincsimincsi illatocskákat, ami a konyhából is szokott jönni, mikor a mama szokott sűzni.
- Az micsoda Hahaue? Olyan finom illata van, megkóstoljuk? Nézd, Hahaue, ott van levesecske is! Hahaue péksüticske! Hahaue… – zavartan kapkodom a fejecskémet egyik boltocskáról a másikra. Nagyon sok itt a finomság nem tudok dönteni. - Tudom már, Hahaue! Menjünk oda, ahol van olyan is, amit Aniue és Aneue is szeret és vigyünk haza belőle nekik is és ők sem maradnak ki annyira a kirándulásból. ^o^ Lehet így, Hahaue? – nézek fel a mamára kíváncsian, majd arra megyek, amerre mutatja, de két lépés után megállítom a mamát.
- Hahaue nézd, csigabiga! Meg kell várnunk, míg a csigabiga átér, nem szabad előznünk, mert Chichiue szerint az csúnya dolog. ^w^ - mutatok a csigabigára, hogy lássa a mama miért is állítottam meg. Szegény csigabiga, nagyon rossz lehet ilyen lassúcskának lenni, de ez azért van, mert átcsúszott a ragasztón és ezért a földecskéhez tapad, ezt Aniue mondigálta nekem.

Sétálunk, sétálunk… Karakura Folyópart ~ mellette a Használt Ruhák Butikja - Page 8 44

- Rendben kicsim, majd megkeressük együtt a könyvben, és elolvassuk Natcchannak és Nacchannak. ^w^ - Magamban már láttam előre, hogy kénytelen leszek a mesébe valahogy beleszőni a tizedik osztag egykori kapitányát, de nincs lehetetlen a Juubantai tisztjei számára. Cool

Elvégre már legyőztünk több mumust, meg kalózokat, és a gonosz papírok sem képesek kifogni rajtunk, egy mese nem lehet ellenfél számomra. >_> Igyekeztem lassan haladni, és aprókat lépdelni Suzzucchan mellett, nehogy idő előtt kifáradjon, bár ahogy a gyermekeimet ismertem, ez csak a legritkább alkalmakkor fordult elő. Azt hittem, mikor az Akadémiára kezdtek járni, hogy ettől majd fáradtan érkeznek haza, és sokkal könnyebb lesz az esti lefekvés, ám ehelyett még elevenebbnek tűntek, ráadásul kifogyhatatlanul a szóból, osztották meg a napjuk élményeit. Szerettem hallgatni őket, kicsit emlékeztettek azokra az időkre, amikor számomra is ilyen újdonság, és rengeteg érdekes dolog tárult fel a tanulással.
- Igen, pontosan ugyanúgy! *w*
Kétségtelen, hogy külsőleg egy az egyben Takashi~kunt látom viszont, ahogy rá nézek, de azért az én lányom! ˘o˘ Igenis sok-sok dologban kell, hogy hasonlítson rám, mert így majd világos lesz mindenki számára, hogy ő az én szemem fénye, természetesen a többi csemetécskémmel együtt! :3 És ha bárki csak ferdébben pillant rájuk, az kénytelen lesz felkészülni az egész Juubantai haragjára. Neutral

- Tudod, a taichou nagyon okos és erős volt, a legfiatalabb kapitány az ő idejében, és ők szeretnének olyanná válni. Biztos vagyok benne, hogy egyszer olyan erősek és okosak lesznek, mint Hitsugaya~taichou, de mi azért rajtuk tartjuk addig a szemünket, ugye? – Kacsintottam rá, hogy érezze, valóban nincs semmi baj.
Az ikrek valóban egészen különleges módon rajongtak az egykori kapitányért, ám úgy gondoltam, hogy ez még mindig jobb, mintha valami veszélyes dologért lennének oda, vagy tetoválást csináltatnának. .__. Ezt a rajongást valószínűleg idővel kinövik, de addig is, még ha néha túlzásba is viszik, ez egy ártatlan szórakozás számukra.
- Igen, sok állat él a tengerben, és amikor a kagylók elköltöznek, a víz a partra mossa az üres héjakat, és azokat össze lehet gyűjteni! Nagyon szépek! *o* - Persze voltak gonosz mumusok, akik fegyverként használták őket, és mezítláb direkt a lábam alá tették, az nagyon fájdalmas. T.T De a gyerekeket majd biztonságos, mumusmentes partszakaszra visszük! ˘w˘ - Persze, apa minden veszélyes dolgot elijeszt! Meg persze én is.
Biztos voltam benne, hogy Takashi~kun sosem hagyná, hogy a gyerekeink veszélybe kerüljenek, és egy pillanatig sem kellett félnem, ha ő mellettem volt. ^_^ Ezt a gyerekek is jól tudták, szerencsére békés volt a családi légkör. El sem tudtam volna képzelni, hogy ez valaha is megváltozhat, hiszen mi örökre egy nagy, boldog család leszünk! ^3^
- Igen, sokszor a mumusok betegítenek meg, mert ők azt szeretik, ha szomorúak vagyunk, mert gonoszok! >_> De ne aggódj, nem engedjük egyetlen mumusnak sem, hogy megbetegítsen! ˘_˘
Soha-soha nem engedek egyetlen mumust sem a közelükbe, mert azok nagyon veszélyesek! >w< Mindet el kellene űzni, hogy sose jöhessenek vissza. Majd rákérdezek Keisuke~samanál, hogy nem tud-e olyan űzési módszert, ami nem engedi, hogy visszatérjenek, mert valahogy bizonyára meg lehet oldani, hogy örökkön-örökké a saját gonosz helyükön maradjanak! >.>
- Ez minden shinigami dolga. ^w^ – Simogattam meg a fejecskéjét, hiszen egyszer belőle is shinigami lesz, de addig csak az én picike lányom, és nem csinálhat semmi veszedelmeset! ˘w˘ - Azért van eldugva, hogy csak az tudja hol van, akinek tudni kell, nehogy olyan jöjjön át Soul Societybe, akinek nem szabadna. Például a gonosz hollowok se jöhetnek így át! ^o^ – Vagy legalábbis úgy emlékszem, ezt mondták az Akadémián. Neutral

- Amikor elvégezted az Akadémiát, te is segíthetsz majd. De addig az a dolgod, hogy okosodj, és nagyra nőj. :3
Bár igazából nem szerettem volna, ha nagyra nő, mert akkor veszélyes helyekre küldik, ahol mumusok, és hollowok vannak. >.> De majd követem, és mindenkit jól elverek, aki csak csúnyán pillant rá. ˘^˘ Esélyük sem lehet ellenem, mert én jó vagyok, és a jók mindig győznek, minden mese végén ez van. Surprised

Meg persze aztán boldogan fogunk élni. Cool

- Kamioka~fukutaichou Juniibantai hadnagya, és egészen kedves, igen. Közösen voltunk egyszer küldetésen, mikor te még meg sem születtél, de majd megkérdezem, hogy meglátogathatjuk-e a laborban. Tudod, ott csuda dolgok vannak ám! Olyanok, amiket még én sem láttam ezelőtt. ^w^
Félre billentettem a fejemet, miközben gondolkoztam, de szerencsére nem is kellett végül választanom, mert Suzzucchant sokkal jobban érdekelte a hattyús ruha, mint a lelkek. ^_^” Nem is baj, most úgyis szabadságon vagyunk, nem kell foglalkoznunk sem a lelkekkel, sem pedig mással, csak a kirándulással.
- Igen. Bejössz a függöny mögé, és mikor visszamész, sokkal szebb vagy, és ezen meglepődik mindenki! ^w^ - Igazgattam még egy keveset a ruhán, hogy pont jól álljon, majd visszatérve a ruhákhoz tovább keresgélek Natcchan számára. – Ezek szitakötők, kicsit mások, mint a pillangók. Nekik nem a szárnyuk, hanem a testük színes! Majd megnézzük őket egy képes könyvben. ^o^
Arra fordítom a fejem, amerre mutat a ruhácskára, valóban egészen olyan, mint ami rajta is van, csak más színekben. Bólintok az árusnak, hogy azt is elvisszük, majd a kisebbik csomagot Suzzucchannak nyújtom, hogy hozhassa a barátnője ajándékát. Kissé elgondolkodva haladok mellette, figyelve, hogy el ne engedjem egy pillanatra sem, hiszen az Emberek Világában sok veszélyes eszköz van, amik hangosak, nagyok, és erősek is! Surprised

- Rendben, akkor vegyünk egy kis rament, és együk meg együtt mind otthon. ^w^ - Értek vele egyet, hiszen minden sokkal-sokkal finomabb, ha együtt esszük meg!
Lepillantok a lábunk előtt haladó állatkára, azonban több óra is lehet, míg átér előttünk, nekünk pedig nincs most annyi időnk. Leguggolok, hogy közelebb legyek hozzá, majd óvatos mozdulatokkal megfogom a házát, mire azonnal behúzódik, de tudom, hogy csak megijedt szegény, mert neki én nagyon nagy vagyok. ^_^
- Szeretnéd megfogni? – Nézek Suzzucchanra. – Tartsd szépen kinyitva a tenyered! :3 – Amint kinyújtja, lassan ráteszem a csigát, ami néhány pillanat múlva előbújik, nem is sejtve, hogy nem éppen a földön halad tovább. – Jó puha, igaz? ^w^ Gyere, tegyük a fűre, hogy ő is tudjon enni!
Ezzel gyorsan véget is vetettünk a csigavárásnak, majd a belső zsebemből papírzsebkendőt halásztam elő, hogy a kicsit maszatossá vált kezecskéjét megtöröljem. Ismét felálltam, megfogtam a kezét és a standok felé vettem az irányt. Egész hamar kész voltak a rendeléssel, sokkal előbb, mint én szoktam a főzéssel, bár engem a konyhamumusok folyton megzavarnak, így nem is csoda! ˘o˘ Még meleg volt az étel, így ismét a híd alá vonultam a lelkes Suzzucchannal, hogy levéve a gigaikat, hazamenjünk, és együtt megebédelhessünk.
- Legközelebb is kiránduljunk? ^w^ - Kérdeztem már a dangain keresztülhaladva, de szinte biztos voltam benne, hogy jól érezte magát, mert én is nagyon jól szórakoztam! *w*

Sétálunk, sétálunk…

A mama olyan nagyon, nagyon okos, most már biztos, biztos, hogy olyan szeretnék lenni, mint a mama. A mama még azt is tudocskálja, hogy a pillangó és a szitakötő nem ugyan az, Yu-kon biztos, hogy nem tud olyat, mint az én mamácskám. Már annyira várom, hogy megnézhessük a szitakötőcskét a képeskönyvecskében, hogy milyen színecseske. Vajon annyira színes, mint a szivárvány?
Én még azt is tudom, hogy a szivárvány végén sok kincsecske van és sok-sok varázs lényecske, láttuk Aneueval és Aniueval egy könyvecskében. Egyszer én is szeretném látni igazából, élőben a szivárványocska végén a sok csuda dolgot. Majd mondom Yu-kunnak, hogy szervezzen oda egy küldetést a nővérkéjével Riko-sennpaijal, hogy mi legyünk az elsők, akik látják az unikornisokat, pegazusokat, manókat, tündéreket a szivárványocska alján! *.*
- Hahaue, a ramentől jó nagyra növünk, ha mind megesszük, igaz? ^w^ – billentem oldalra fejecskémet, amint meghallom a mama ötletét, hogy mit együnk majd otthon mindannyian. Én azt már tudocskálom, hogy az a kisangyal az asztalocskánál, aki legelőször végez az evéssel, de csak akkor, ha mindent meghamizz a tálacskájából, de a papa mintha mondott valami olyan okosságot, hogy nagyra is nőhetünk, ha olyat eszünk. Surprised

Bár most is olyan nagynak érzem magamat, mert a mama segítségére lehetek, vihetek egy szatyrocskát, mert a mama már nem bírja el, de én erős vagyok, akárcsak a papa. :3 Igaz, én még nem tudocskálok egy elefántot felemelni, de majd egyszer biztos el fogok bírni egy elefántocskát, sőt nagyobb, sokkal, de sokkal nagyobbacska dolgokat is! *.*
De most a csigabiga érdekeivel kell foglalkoznom. Vajon mi lehet pontosan az érdek? Majd megkérdezem a mamát, mert ő biztos tudja a választ! De most a csigabigának kell segítenünk, mint ahogy a halálistenek, mint amilyen a mama, a papa, a kepapi és a kemami a lelkecskéknek!
- Hahaue, te egy varázsló vagy °o° – meglepetten pislogok, amikor látom, hogy a csigabiga eltűnik a házikójában, ahogy a mama felveszi a földről. - Szabad? Lehet? *.* – csillogó szemekkel nyitom ki a tenyerecskémet, hogy a mama rá tudja rakni a csigácskát. Szegényke, nagyon megijedhet, ezért eléneklem a csigabiga dalocskát, amit a mama tanított, hogy ne féljen és előbújjon.
- Nagyon vicces – nevetgélek, ahogy a csigabiga előkúszott a házikójából és a tenyeremen kezdett csúszni előre. - A csigabiga füvecskét eszik? ^w^ – csodálkozva nézek a mamára, és ahogy mondta odarakom a fűre a csigabigát.
- Igen, Hahaue! És akkor Chichiue, Kepapi, Kemami, Aneue és Aniue is fog jönni, ugye? *.* – nézek a mamára, mert én nagyon szeretnék majd jönni megint kirándulni ide, és megmutatni mindenkinek a szép hattyúcskákat, amiket a mamával láttunk, amik a szép új ruhácskámon is rajta vannak! *.*

//Köszönöm a játékot! Smile

//

o OAmikor a szerelmesek újfent találkoznak, avagy csak a nemesebbik szervemet ne! Oo

Hajnali fél3-ra járt és hát a faszomat... NEM TUDOK ALUDNI! MELEGEM VAN! Egy kibaszott félhüllő vagyok az 'Istenit! Miért nem basztak ebbe az elhagyatott kórházba egy elhagyatott ventilátort?! Nem mintha sokra mennék vele az áramtalan ganéjban, de valahogy úgyis bepörgetném, megódom, de hát erre a kutya se ad engedélyt, ha nincs is mire! Felkaptam a motyómat, hátha kelleni fog, bár nem tudom kit-és-mit-és-hogyan találnék ilyenkor, aki ellen használnom kéne bármit is, de szarok rá. Még a végén bejön egy csöves és beadja a méhbe. Na azt oszt nem! Inkább szenvedek vele valahogy, mintsem *jájj tázsvírem ocó fém neked drága*...
Rövidre fogva tehát elhúztam a belemet a kórházból, hogy körbeszaglásszak rég nem látott Karakura Town környékén. Mivel sehol a közelben nem fordult meg a város külterületein egy kibetoszott, fostos, retkes óriás jégkocka tömb, amihez hozzádörgölhetném magamat, a part felé vettem a fuckjás menetet. Útközben sem kellett csalódjak abban a tényben, hogy esetleg hóvihar tart felém, mivel nyáron állítólag... ÁLLÍTÓLAG nem esik a hó. Na most, jó hogy nem esik, ha így állnak hozzá. Több lelkesedést kérek! De szarok rája! Egészen közel jártam a kis pocsolyámhoz, szóval belehúztam. HÚÚÚÚ!..
Odaérve végre lebasztam egy fa tövébe a pakkot. Csak utána gondoltam bele, hogy a sok gyökér eb vizel pont oda, majd undorodó mozdulatokkal rugdostam arrébb a kardtartót. Nem tudtam mit is kéne csinálnom. Úgyhogy, mint egy tipikus romantikus filmbe illő szánalmasan gyöngéd és már-már gusztustalanul nyálas merengést intéztem a Hold sugaraiban ücsörögve, miközben a kabócák moraját néha megtörte egy-egy huhogó bagoly. Na látjátok! NEKIK VAN LELKESEDÉSÜK! Ők is beleHÚÚÚÚZnak, ha úgy van. Éljenek a baglyok! Szóval... amint ott meresztettem a picsámat a fűben... Bakker megint nem jó színtér... Gyorsan fel is álltam inkább, bambulni úgy is lehet, sőt talán még geillebb lesz a most következő jelenet tőle. MÉÉÉÉG SZÍVETFACSARÓAN SAVANYÚCITROMOSABB! Tehát felállva néztem a Hold kékes-fehéren izzó testére, mintha csak bűvölne, s nekem egyre csak egy személy járt a fejemben. Maya-chan. Az én Mayám. Vajon mi lehet vele? És vaj nélkül mi lehet vele? Ezekre a kérdésre nem kaptam még választ visszatértem óta, de főleg a második izgatott leginkább. Vajas nő?... Nyamm<3 NEM IDE TARTOZIK! Mióta álomba estem nem találkoztam vele. Még csak azt sem tudtam valahogy a tudtára adni, hogy mégis miért vagyok távol tőle. Azt a faszom gyűrűt pedig még csak esélyem se volt átadni neki, hogy legalább a piciny kacsóját megkérhessem. Jut eszembe fel is kell vésnem magamnak, hogy kiválasszak egy megfelelőt néki, mert a múltkori kukautca.
-Maya... hol lehetsz most? - szegem le a fejem az égről, ekkor pedig az előttem lévő sétáló betonplaccon hirtelen megpillantom, amint Maya fut el előttem sportosan. Lassú bamba tekintettel nézek utána, majd vissza magam elé, fel a Holdra, vissza Mayára, magam elé, fel a... JÁJ GECIÉRT VAGYOK ILYEN LASSÚ MOSTANSÁG? Biztos az álmatlanság teszi ezt velem!
-MAYA! - kiáltok utána teli torokból, mire csak annyit láttam, hogy felkapta fejét a hangra, ám előtte elfelejtette fókuszába venni azt az igen méretes sövényt, az út kanyarulatában.
-Bokor... - teszem hozzá a levelek sistergésével kísért bukdácsoló tündérbogárbogyiszlóm esését követően. Nem tudtam mit is kéne tennem, ez egy olyan szituáció, melyre nem voltam felkészülve. Nem mintha lenne ideális pillanata egy feltehetően veszekedéses béküléshez, de hát ennél csak jobb lehet. Sok minden végigfutott agyamon. Például, hogy miért nem mentem el előbb wc-ra, mert biztos voltam benne, hogy a szart is kirúgja belőlem ezúttal! Megkíséreltem tehát elhitetni a mozdulatlan kő állapotát imitálva, hogy én nem vagyok egy Tyrannosaurus eledel, úgy véltem ez a legideálisabb, állni mint kezdő buzi a gőzfürdőben. Most jobbat mit tudtam volna kitalálni? Segíthettem volna. De nem hiszem, hogy ott pont ő lenne, aki segítségre szorulna, ha megkíséreltem volna, úgyhogy marad a faszmerev állapot, hátha továbbfut... Lehet szerencsém van és Mayácskám esetleg emberi élete folyamán igazából szőke hölgyemény volt. Ha mégsem... Nos akkor szerintem búcsúzok is tőletek!
Karakura Folyópart ~ mellette a Használt Ruhák Butikja - Page 8 Tha's+all

Karakura Folyópart ~ mellette a Használt Ruhák Butikja - Page 8 Tha's+all

o OAmikor a szerelmesek újfent találkoznak, avagy csak a nemesebbik szervemet ne!O o

Fájó fejemet masszírozva néztem farkasszemet az előttem heverő papírhalommal és azon tűnődtem, tulajdonképpen nem sokban különbözik egy bolt vezetése, vagyis a vezetésben való segédkezés és a kapitányi munka papír-része. Hosszú órák óta ültem a papírhalom felett és próbáltam rávenni magamat, hogy végezzek vele minél előbb. Menni akartam futni… az utóbbi napokban, ha a póttestemnek nem is, a lelkiállapotomnak nagyon is jót tett az aktív mozgás, legalább bele tudtam ringatni magamat abba a tévhitbe, hogy edzem magamat. Nyűgösen néztem át az utolsó oldalakat is, majd hagytam ez egészet egy kupacban és mentem felvenni a fehér, talán túl passzos trikót és a fekete cicanacit, amit futáshoz használok. Meg kellett állapítanom, gyalázatosan éreztem magamat: mióta megint Zellel álmodtam, képtelen vagyok nem rá gondolni. Kavarog bennem minden érzés… nem tudom, mi lett vele, míg én börtönben voltam. Hiányzott, és féltem, hogy van neki valaki más már, hiszen semmi sem kötelezte arra, hogy megvárjon engem. Egyszerre akartam sírni és remegve összeesni, mikor az a gondolat formálódott meg bennem: Lehet valakije. Mintha ezernyi tonnát dobtak volna a nyakamba, hirtelen még levegőt sem kaptam. Az idő alatt, míg együtt voltunk, együtt éltünk… ő vált a mindenemmé. Képtelen voltam és vagyok nélküle létezni, nem akarok magam mellé senki mást, csak őt. Arcom egy részét jobban hűtötte a levegő, mint a többit, így reflexszerűen letöröltem a könnyeimet. Untam már, hogy állandóan sírok, a gyomrom pedig görcsben van. Egy teljesen új világ tárult elém, amivel egyelőre nem tudtam mit kezdeni. Mindenki, aki anno életem mindennapjainak része volt, vagy meghalt, vagy még nem tud arról sem, hogy élek. Pozitívan nézve is nagyon szarul állok, és nekem igazából marhára elég volt az, hogy az őrületemből kilábaltam.
Nagyot nyújtózva befejeztem a bemelegítést és elkezdtem futni, egy viszonylag gyorsabb tempóban. Célnak most kivételesen a romos kórházat tűztem ki, ami eléggé messze helyezkedik el jelenlegi otthonomtól. S miközben egyre inkább lángolni kezdtek az izmaim, azon tűnődtem, hogy haragszom is Zelre. Nem volt ott, amikor szükségem lett volna rá- már jóval azelőtt nem volt mellettem, mielőtt elfogtak és ez fájt… Nem, inkább savként mart. Ez pontosabb megfogalmazás.
Ütemesen emeltem lábaimat, s haladtam előre, majd beláttam miközben hosszú hajamat húzgáltam ki időről időre arcomból, nem feltétlen lesz ez így jó. Egy pillanatra megálltam, hogy csuklómról lebűvöljem a hajgumit, és a fejem tetejére kössem fel a hajzuhatagomat. Amint elindultam, kellemes érzéssel töltött el a forró, kihevült bőrömet cirógató hűvös menetszél. Kicsit még erőre is kaptam tőle: nem törődve izmaim sikító tiltakozásával gyorsítottam, s vágyakozó pillantást vetettem a partra. Ott hűvösebb a levegő… s ez a fél gondolat is elég volt az éles irányváltoztatáshoz. Elszántan haladtam célom felé, mint egy gép: hiszen haza is futva kell mennem, elképzelhetetlennek tartottam, hogy gyalogoljak. Tüdőm már fájdalmasan követelte a pihenést, de nem könyörültem meg rajta. Legalábbis, nem akartam. Azt hittem, csak képzelődöm, mikor meghallottam, hogy valaki, akinek baritonja kísértetiesen hasonlít Zelére, a nevemet kiáltja. Sajnos nem voltam eléggé gyors és egyenesen belefutottam egy bokorba, melynek következtében irtózatosat estem.
Egyenesen Zel orra elé.
- Te… - motyogtam feltápászkodás közben és igyekeztem nem összerogyni a rám törő fáradtságtól, amit nem feltétlen a futásnak köszönhetek. Kék íriszem csodálkozva, hitetlenül meredt a több mint két és fél méter magas ezüstös hajú férfira, aki előttem állt. Gyorsan hullámzó mellem, illetve mellkasom még mindig levegőért, én pedig támasztékért sikoltottam. Egyszerre lángolt fel bennem a harag, a csalódottság… és még ezer érzés, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Tettem pár lépést hátrafelé elkerülve esetleges közeledését: nem akartam, hogy hozzám érjen. Nem tudtam, mit reagálnék rá, s már így is majd felrobbantam.
- Nem vártam, hogy látlak még… Olyan hirtelen tűntél el. Bár ez rám is igaz…- nem tudom, tekintetem árulkodott-e arról, hogy majd szétfeszítette a szívemet a fájdalom és a vágy, hogy a karjaiba omoljak, de igyekeztem titkolni a késztetést. Legalább addig ki kell bírnom a jelenlétét, amíg egy pár szót váltunk.

o OAmikor a szerelmesek újfent találkoznak, avagy csak a nemesebbik szervemet ne!O o

Szemem berángása értesítette figyelőit, hogy nem igazán érti miről van szó most pontosan, de annyit tud, hogy lehet egykettőre seggbe lészen rúgva gazdájának valaga, hacsak nem talál ki valamit, de kurva gyorsan, hogy meglágyítsa a haragos és láthatóan zavart szíven előtte. A szám szó elhagyására nyílt, de hangok nem jöttek ki belőle, nem tudtam mit mondhatnék... Aludtam? Jó kifogás... Ülj le egyes. Inkább valami értelmesebbet kellett volna szegény Mayámnak mondanom. Éreztem felőle a távolság tartást, mely valószínűleg nem véletlen volt, szóval nem kívántam a távolságot pillanatnyilag csökkenteni.
-Nem tudom mennyire emlékszel, miután eltűntem... De fogalmazzunk úgy, hogy négy éven át szunnyadt a testem. - kicsit meghátráltam és úgymond megmutatkoztam neki.
-Láthatod te magad is, testem nem az amit régen ismertél. - ami igaz volt, sebeimet már nem láthatta, maszkom teljesen megváltozott a régi kígyó állkapocstól, magasságom még inkább az eget verdeste. Ez volt az igazi testem, az amit csak kevesen ismernek már, azonban ő könnyedén megismerhetett, valószínűleg a kapocsnak köszönhető, mely kettőnket összeköt. Azt ugyan nem tudtam mi történt ő vele, de jobb szerettem volna, ha elsőnek maga tisztázhatnám bűneim alól, ugyanis okoltam is magamat mindenért, ami történt. Miután Holdfénytáncot jártam neki, hogy megcsodáljon, mint valami póznát, a folyó felé fordultam, s az út mentén haladó korlátra dőltem. Ezüstösen csillogó hajam teljesen befedte arcomat, hogy ne láthassa összeszorított fogaim látványát, s csak a fejemet fogtam, hogy lehetek ekkora balfasz, hogy ezzel próbálok meg valamiért bocsánatot kérni. Még gyűrűt sem voltam képes nézni ennyi idő alatt, hiszen még csak pár pillanattal ezelőtt forrt ki fejemben, hogy el kéne mindenképpen intéznem valamiféle leánykérést, a maga sajátos módján, gyertyával, virágokkal, meg minden velejáró faszsággal, de nem az számít, hogy én mit gondoltam erről, mert az egészet miatta szerettem volna, bármire hajlandó voltam Mayáért.
-Tudod... Nem vagyok a bocsánatkérések mestere... - fordulok felé talán a tőlem nem igen megszokható kétségbeesett tekintettel - Érzelmeket is csak eddig irántad tápláltam. - kiegyenesedtem és a lány fölé tornyosultam.
-Elhiheted... ha bármit tehettem volna, hogy ne történjen meg ez az egész... - éreztem lábaim térde kívánnak kényszeríteni. Önkéntelenül rogytam a betonra Maya-chan előtt, s így már közel egy vonalba került fejmagasságunk, pillantásommal azonban meg sem kíséreltem fürkészni a leányt. Nem féltem még azelőtt semmitől életemben, de az a pillanat az én horrorom egyike lehetett volna. Hatalmas háromsoros, pengeszerű fogaimat ajkamba mélyesztettem. Nem vagyok az a fajta, aki könnyeket morzsol, vagy elérzékenyül. De csak ha nem ő róla van szó. Jobbommal a földet támasztottam, míg balommal tovább fogtam homlokomat, hogy ne láthassam pillantását. Nem tudom mi a szarban reménykedem, de nagyon remélem, hogy meg tud nekem valahogyan bocsájtani, ugyanis már nagyon hiányzott a finom bőre, a szépséges mosolya, a nevetésének csengése a fülemből, a ciciének tökéletes formája, a fenekének... HÉ EZ NEM IS TARTOZIK RÁTOK! Maya mind az enyém, kis pöcsösök! Ti maximum csak rejszolhattok a gondolatra, hogy egyáltalán rátok emeli szemét!
Visszatérve azonban akkor koránt sem mint magabiztos lidérc vezér... sokkal inkább, mint megtört ember terültem el előtte. Komolyan már szinte nevetni támadt kedvem magamon, hogy miként is lehetek vele szemben ennyire esetlen, mintha valami plutónium lenne számomra, vagy hasonló gyengeség. Közben nem feledkeztem meg kérdéseimről iránta, de ez egyszer én voltam az kinek nem volt kérdői joga a dolgokhoz.

o OAmikor a szerelmesek újfent találkoznak, avagy csak a nemesebbik szervemet ne!O o

Az elmúlt napok kétségtelenül sok meglepetést tartogattak számomra- először érkezésem pillanatában az apró cetli Nocturn kedvestől, utána a roppant érdekfeszítő tanácskozás melynek révén új munkához s hajlékhoz jutottam; pár napra rá Yukezoval való véletlen összefutásom s a legkevésbé sem kellemes, boldog csevejünk, majd most az előttem álló ex-szeretőm.
Tekintetem a holdfényben álló gigantikus alakra vetem, s hátamon végigfut a hideg. Valóban megváltozott, sokkal ridegebb s ijesztőbb lett a teste. Pillantásom megakad a szemei körül elhelyezkedő tüskéken, s láthatóan megborzongok.
- Átaludtad? - Hangom hűvösen csengett, a bennem felszabaduló indulatok pedig eddig szinte tökéletesen elfojtott lélekenergiámnak is szabad folyást engedtek. Néztem a szempárt, ami még most is hevesebb dobogásra készteti a szívemet, s eltűnődtem. Ő sem volt ott… se Nabe-kun, se senki, az akkori barátaim közül. Gyerekes sérelmeim ismét kezdtek a felszínre törni: elárultnak, becsapottnak éreztem magamat. Ugyanakkor igyekeztem elmém mélyebb zugaiból előcsalogatni a józan észt: hátat fordítva egykori szeretőmnek lépdeltem a vízhez közelebb. Nem érdekelt, hogy ott rogyott térdre előttem, vagyis… kétségbeesett fájdalom járt át. Meg akartam csókolni, de képtelen voltam hozzáérni. Felhúztam magam előtt a térdeimet, átkaroltam, rájuk hajtottam a fejemet és hagytam, hogy a felszínre törjön belőlem a néma zokogás, ami a vállaimat rázta. Magam sem tudtam, miért sírtam: Azért, mert a gyerekem apja fel sem ismert? Azért mert talán gyűlöl a lányom, vagy ami még rosszabb semleges irántam? Netalán az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy a férfi, akit rabságom alatt is szüntelen hévvel szerettem, átaludta kényelmesen életem eddigi legnehezebb s legtragikusabb időszakát? Mindenesetre képtelen voltam abbahagyni a sírást, bár szerencsére hangok nélkül bőgtem ki a lelkemet most éppen. Kissé csalódtam magamban: fogalmam sincs, miért váltam ennyire hisztissé. Bár lehet, közrejátszik az is, hogy két és fél évvel ezelőtt az őrület legmélyebb bugyraiban bandukoltam. S az az igazság, azóta is van a gyomrom körül egy sötét, lehúzó űr, ami minden jókedvet és boldogságot igyekszik kiszívni az életemből. Mert szégyen, s szégyellem, hogy képes voltam idáig lesüllyedni.
Halk, erőteljes léptek ütötték meg a fülemet, mire összerezzentem. A felém áradó lélekenergia nélkül is felismertem volna szerelmem lépteit. Szinte rémülten kapaszkodtam még erősebben saját karjaimba, s nyeltem le a feltörni akaró zokogást.
- Valami kibaszott gyerekes módon azt hittem, kiálltok értem. Bár egyáltalán nem vártam el, hogy veszélybe sodorjátok értem a ti, és a gyermekeitek életét, addigi jó léteteket… Én megtettem volna… mégis csalódtam. De egy apró próbálkozás sem volt… semmi… S te… akit a legjobban szerettem a világon szerelemmel, eltűntél még ezelőtt s elaludtál!- hangom elcsuklott, elhűlt a mondat végére, és ahogy kimondtam hangosan legnagyobb sérelmemet a sírást is azonnal megszűnt. Könnyes, kék íriszemet a mellettem ülő, jéggé dermedt férfira emeltem, s csak néztem szótlanul. Mit akarok én itt egyáltalán? Attól, hogy keserűen csapongok a lelkiállapotok között, ugyan mi fog megváltozni? Remegő ujjaimmal kihúztam a hajgumit, s virágillatú hajamat hagytam a vállamra omolni. Még így is éreztem a körülöttem szétterjedő illatfelhőt, hogy a sírástól eltompultak az érzékeim. Arcomat hajam mögé rejtettem, s lehunytam a szemeimet.
- Az elmúlt négy évben én megjártam az eleven poklot, legalábbis úgy érzem. Amióta pedig újrakezdtem az életemet Nocturn kedves mellett, nem tudom, kivé váltam… vagy fogok válni.- motyogtam kissé elvékonyodott, remegő hangon. Eszembe sem jutott, hogy miként hathat a mellettem ülőre egy másik férfi nevének említése és az, hogy ilyen jelzővel illettem. Mély levegőt véve felemeltem a fejemet és felnéztem az égre: elbűvölve figyeltem a tiszta égboltot, melytől oly sokáig voltam megfosztva. Fájdalmas nyugalom kezdett átjárni: talán itt kellett és előtte kellett kiadnom magamból a fájdalmamat. Testem próbált kényszeríteni arra, hogy nekidőljek a szeretett férfinak, de belsőm meggátolt benne: a lelkem még tiltakozott. Tudni akarta, mi történt az emberrel, akivel egykor életét akarta leélni.
- Zel… Mi történt veled? Miért hagytál el… ott… egy szó nélkül?- emeltem rá megtörten fénylő kék íriszeimet, majd letöröltem az utolsó könnycseppek nyomát. Felálltam s a vízhez sétáltam, hogy a jéghideg folyadékkal felfrissítsem felhevült arcomat: közben pedig feszülten vártam, hogy Zel megszólaljon.

o OAmikor a szerelmesek újfent találkoznak, avagy csak a nemesebbik szervemet ne!O o

Fájdalom. Fájdalom, melyet érzek szíveim legmélyén, noha nem igen voltam soha jellemezhető bánatos, vagy éppen szomorú jelzőkkel. Mindhárom ütemesen lassan vert, majdhogynem teljesen egyszerre, akár egy melankólikusan kongó harang, mely próbálná kitörni bordáimat. Könnyeim mondhatni sosem léteztek, helyébe vér csordult ki szememből, kevés, de már ez is soknak mondható magamhoz képest. Hát tényleg ő az egyetlen gyengém. Gyengeségem, melyre azonban szükségem van és mindig is lesz, nem engedhettem meg a múltban sem, hogy bármikor sérelem, bánat érje és most én magam voltam ki megsértette érzéseit, s lelkét. Elfogadhatatlan. Ráadásul, ha jól értelmeztem mondatát még valami másik, feltételezem férfi személy segített rajta, s szomorúsága részleges eltűnéséért, s mégis milyen dolog ez, ha nem a kedvese az ki mindenben ott van vele, akár a legkisebb dolog végett, ugyanúgy a legvészesebbig. Féltékeny? Nem, ezzel a tulajdonsággal nem bírok. Düh? Nos ez viszont maximálisan fellelhető bennem. Dühöt éreztem magam iránt, amiért tehetetlen vagyok, s ezzel egyúttal megszegtem a magam normáit is. Ez nem én vagyok! Ilyet nem engedhetek meg magamnak! Ínyemből is már előbuggyant a vörösen izzó folyadék, ahogyan fogaim ellennyomást fejtettek ki rá, de mivel regenerációm begyógyítja egyből a sebet, pusztán olyan látványa van, mintha csak rólam peregne le. Ahogy Maya a parthoz közeledett tekintetem emeltem reá, s egy hirtelen úgy éreztem, egyfajta lelki megnyugvást jelent még a látványa is ezek után, s abbamaradt a káosz a fejemben. Nagy sóhaj közepette tápászkodtam föl, miközben kérdését nekem szegezte. Lassú léptekkel mögéje tornyosultam, s kabátomat levedlettem magamról.
-Eleredt az eső... - terítem rá szerelmemre, miközben felfrissíti magát a folyó vizével. Testemet ledobtam a fűbe, hogy ne mint rémalak álljak fölé, hanem kényelmesen lepillanthasson rám, majd egy nagyobb levegővételt követően, belekezdtem mondandómba.
-Ha semmire sem emlékszel úgy kissé nehéz lesz megértened. Nem tudom mennyi maradt meg pontosan számodra, de miután a Seireiteit elhagytam tombolásomat követően, nagyon sok dolog történt, melyek pár nap alatt zajlottak le. - a Holdat bámulva kicsit összevontam ekkor szemöldököm.
-Azonban... Különösnek vélem, hogy ezekben a napokban nem egyszer találkoztunk, noha meglehet nem a szokásos módon, és tudom, hogy nem felejtetted volna el semmi esetre sem azt. - majd felültem, hogy könnyebben láthassam arcát.
-Lehetséges, hogy valamilyen úton ezek az emlékek törlődtek a memóriádból. - ráncolom össze homlokom, hisz ez több aggodalomra adott csak okot nekem. Nem tudhattam, hogy ez a sokkhoz köthető, amit átélt, avagy egy személy szórakozott elméjével, de legyen bárhogy is... tudnia kellett, mi is történt pontosan, hogy ne csak az üres szavakkal dobálózzak. Rengeteg minden, szinte feldolgozhatatlan, de tudtam, hogy okos és erős lány. A harcokat négy évről, az elementálokat, az énjeimet és mindent elmeséltem neki, beleértve az utolsó mozzanatomat is szunnyadásom előtt.

Egy nagy puffanás zöreje, ahogy a betonba csapódik egy zuhanó test. Én voltam az. Testem meggyötört állapotban, vér, hamu és por fedte mindenemet. Jobb karom eltörött, s nem volt erőm, hogy visszaillesszem helyére. Bal vállamról hiányzott a bőr, s csak csontom fehérségét lehetett kivenni a vérből. Egyik lábamra sántítottam, ahogy kiállt belőle egy méretes penge éle. Egy nyögés, s kiköptem vérem, miként a törött kardot kitéptem combomból. Lassan kikecmeregtem a kupac sziklahalomból, mely esésemből keletkezett, s megindultam egy kis döcögéssel északnak. Egy gargantanát sikerült nyitni, ám csak meglehetősen kis méretben, épphogy átfértem rajta, s az energia is instabil volt melyen haladtam. Ám mindeközben valami állandósult. A széles mosoly arcomon. Győztem. Hatalmas harcokon voltam túl, de végül sikerült elkerülni a legrosszabbat.
Kiérve a Soul Society-ben folytattam az utam egy barlang felé. Vonaglásom közben néha félrefordultam kiköhögni egy-egy méretes vérpacát, ám végül csak eljutottam oda. Nem is foglalkozva semmi nemű kényelemmel, az első lehetséges helyre levetettem magam, s csak a sziklamennyezetet néztem. Bal karommal elővettem egy kis medált zsebemből, mely majdhogynem teljesen elpusztult. Csupán egy kis képecskét tartalmazott a medalion. Egy képet Mayáról. Nem szólaltam semmit, csak az ő arcát lestem, ahogy a parányi, megperzselt képet kivettem. a medál láncán egy gyűrű volt még, ám azt visszaraktam zsebembe, gondolván, hogy még kellhet.
-Sajnálom Maya... de úgy néz ki, hogy kicsit meg kell, hogy várassalak, míg újra láthatjuk egymást, de kérlek várj meg... - azzal mély álomba szenderedtem, s négy éven át álmodtam.

Szemem a tó vízének szegeztem.
-Nem kérem, hogy csupán ezért megbocsáss, mert én sem tudok magamnak, de szerettem volna, hogy tudd nem akartalak elhagyni, s szívem mindig is a tiéd volt és lesz is. - hajamat hátradobtam kezem segítségével, s egy cigarettát kerestem nadrágom zsebében. Meglelvén rögtön el is kezdtem pöfögni. Mély levegő... és kifúj. Rég volt is már.

o OAmikor a szerelmesek újfent találkoznak, avagy csak a nemesebbik szervemet ne!O o

Magam sem tudom miért vártam olyan magyarázatot a mellettem fekvő, majd ülő férfitól, ami enyhülést hozna. Ebben az állapotban nem nyugtathat meg semmi sem…Ugyan annak idején elég volt egyetlen tétova érintése is kétségeim elsöpréséhez, most azonban abban sem voltam biztos, képes leszek-e elviselni esetleges ölelését, simogatását- annak ellenére, hogy kétségbeesetten vágytam rá. Nem voltam önmagam. Vagyis… nem az az önmagam voltam, aki egykor létezett. Ez a rajtam úrrá lévő hisztérikus, apatikus állapot úgy ült rajtam, mint kotló a tojásain. Nem tudtam ráébredni, miért voltam képtelen akár öt percet is nyugodtan végigülni anélkül, hogy rám törne a menekülési roham. Azt hiszem, aki most segíthetne rajtam, az nem Zel… ő ehhez most egyszerűen kevés. Nem ártana jellemfejlődést produkálnom, vagy legalább átesnem egy alapos pszichológusi tanácsadáson. Akaratlanul is felvillant előttem Yukezo arca-, ha valaki, ő képes lehet segíteni nekem túllépni ezen. Amennyiben egyáltalán jó kedvében találom s késztetést fog érezni arra, hogy tegyen nekem egy szívességet. Gyengébb jellem vagyok nála… míg ő hatszáz éven át senyvedett pokoli fogságban s túlélte, én röpke négy esztendőt nem bírtam ki egy sötét lyukban. Annyira el voltam ájulva nyomoromtól, annyira magamat helyeztem s helyezem most is a középpontba-, figyelembe sem akartam venni a másik szenvedését. Önzőségem ismét határtalan…
Tanácstalanul néztem a fejemet elengedő Zelre, majd összébb húztam magamon a rám aggatott kabátot. A vizes ruhadarab nem sokat segített kihűlni készülő testemen, kissé vacogva álltam fel.
- Én ezekre nem emlékszem, Zel… Egyedül az elementálokról van egy-két emlékképem. - sóhajtottam fel. Most rajtam volt a sor hogy elmeséljem neki a dolgokat úgy, hogy ne bántsam meg. Megnehezítette a dolgot az, ahogyan rám nézett: megtörten, szinte már félve. Zel nem az a férfi, aki ilyen mély érzelmeket kimutat… Tűnődve szemléltem karakteres, ijesztő arcát, majd döntöttem: attól senkinek sem lesz jobb, ha némán, szenvedve állunk egymással szemben. - Négy évig egy helyen voltam… ahonnan képtelen voltam kiszabadulni. El is vesztettem a józanságomat. Megőrültem odabent. Minden nap sírva hívtam magamhoz a barátaimat, a gyönyörűvé cseperedett lányomat, téged… - a szavak csak úgy koppantak kettőnk között. Arcáról nem olvashattam le semmit sem: ugyanolyan jól be tudott zárkózni, mint én. Lassú mozdulatokkal tornyoztam fel hajamat fejem tetejére, hogy egy gombóc alakú csomót kössek belőle a gumival. Mivel egy szót sem szólt; folytattam mondandómat.
- Mindez oda vezetett, hogy valamelyest átalakultam… ennek eredményeként láthatod magad előtt hol a rideg, érzéketlennek tűnő nőt- hol pedig a hisztérikus őrültet. Még nem tudtam rájönni, melyikük az én igazi énem. Ehhez idő kell… - hangom olyan élt kölcsönzött magának, melytől engem is kirázott a hideg. Beleringatni magamat egy olyan tévképzetbe, hogy pár nap alatt minden rendbe jön, teljesen felesleges. El kell fogadnom, ami történt, s utána szépen óvatosan kialakítani az új életemet. Legelőször azonban a sarkamra állva el kell döntenem, mit akarok ettől az embertől: nem táncolhatok oda-vissza percenként; elvégre hol szerettem, hol gyűlöltem, amiért akaratlanul is, de cserbenhagyott.
Ujjaim lassú, tétova mozdulattal tagadták meg elmém parancsát, s beletúrtak ezüsthajúm tincseibe. Mintha belsőmet felgyújtották volna: Zel szemeiben is ugyanazt a tüzet láttam fellobbanni, ami engem belülről kínzott mióta a nevemet kiáltotta.
- Képtelen vagyok józanul gondolkozni, még ennyi idő után is... - mondtam panaszosan, majd lágyan húztam magamhoz a fejét- megcsókoltam. Igyekeztem mindent belesűríteni: szerelmet, fájdalmat, bűnbánatot… azt az őrjítően sürgető vágyat, amit mindig képes felébreszteni bennem. Torkomat apró nyögés hagyta el, majd fejemet nagy nehezen elszakítottam az övétől. Tüzetes önvizsgálatba kezdtem: mindenem lángolt és érte kiáltott. A sértett, gyerekes indulatok pedig ugyanúgy bennem kavarogtak. Nem akartam ezt a kapcsolatot is ugyanúgy elszúrni, mint az előzőt: azonban be kellett ismernem, idő kell, mindkettőnknek- rendeznünk kell a dolgainkat, hogy egyenesbe jöjjünk.
- Én is kötődöm hozzád…- sóhajtottam, majd a szakadó eső és a teljesen átfagyott testem hatására tüsszentettem. - Nem tudom, van-e még mondandód, vagy akarsz-e társaságomban maradni, de én be akarok húzódni valami fedett helyre, ahol megszáradhatok.- Kicsit valóban messze és kockázatos lenne most hazáig futni: mindenképpen meg kell várnom valahol, míg eláll a zivatar.

o OAmikor a szerelmesek újfent találkoznak, avagy csak a nemesebbik szervemet ne!O o

Édes és mégis keserű az íze a csóknak, mely egyszerre fakad mélyről feltörő érzelmeknek, s a bánatnak egyaránt. Szinte meglepetésszerűen hatott a mámor, ahogy ajkaink, csak egy rövid pillanatra is, de összeforrtak. Elképesztő mennyire régen is érezhettem utoljára azokat a finom lágy párnákat a sajátomén, így az idő elteltével még inkább forróbb volt, mint bármikor. Azonban be kellett, hogy lássam, hogy ez még nem az önfeledtség ideje. Egy pillanatra el is gondolkodtam a mondaton, hogy milyen is az ő igazi énje, de számomra kissé értelmezhetetlen volt mindkét feltételezés. Egyúttal igyekeztem értelmezni a számos információt, melyet elém tárt. Nagyon érdekelt mégis ki tehette meg ezeket a szörnyűségeket vele, vagy hogy mégis... ki lehet a lánya? Sosem tudtam róla, hogy lett volna! Hogy véletlenül jött össze tőlem, nos azt gondoltam egyből hogy ez nem lehetséges, de valahogy nem tudott idegesíteni még extrába a gondolat, hogy lehetséges, hogy más férfi is van az életében, a legfontosabb számomra, hogy visszahódítsam a lányt akit szeretek és ezzel minden kétséget kizárva a másik illetőt is kiüthetem a nyeregből. Majd ráér később is ezekre a dolgokra rákérdeznem.
Parányi mosoly rezzentette meg ekkor orcám, bár nem tartott ki sokáig, nem voltam abban az állapotban, hogy örüljek vagy ilyesmi. Több száz éve barangolok a földön, s mégis egy teremtés az aki az utolsó pár esztendő alatt képes volt olyannyira a szívemhez nőni, hogy ez időben érte könyörgött mindenem. Olyan abszurdnak tűnik és mégsem... Megmagyarázhatatlan egy olyan őslénynek, mint én, ellenben pontosan tudtam, így helyes, s életem mit sem fog érni, ha most elveszik tőlem eme érzelmeket.
-Idő... *hmph*... Nos Drága az én időm végtelen, így várok rád bármeddig. - terítem a leányra a már pár pillanattal ezelőtt levetett pólószerű ruhaneműt a fejére, mivel esernyőt nem nagyon tartottam magamnál, majd egy finom mozdulattal hajfürtjei közé nyúltam. A két személyiség azonban, melyeket leírt, nos az bizony nem fért a képbe. Bár káromra nem voltam képes megismerni belül Mayát, mint amennyire szerettem volna, ehhez nem kellett semmi idő, hogy rávágjam magamban: téved. Ezek az érzelmek nem őt tükrözik vissza, s ha ezt akarja elhitetni magával, rosszul teszi, mivel még velem sem képes, ezért nem csoda, hogy nem tudja mitrévő legyen magával. Áradt szavaiból, hogy a fájdalom tehet a képletes tudathasadásról, mellyel szemben én jelenleg tehetetlen voltam, azonban tudatnom kellett álláspontomat a dologról, hogy tereljem egy keveset.
-De tudnod kell... Te egyik sem vagy a kettő közül. - azzal megfordultam, s menedék után kezdtem nézni az eső elől, ám mivel nem nagyon volt a közelbe épület, vagy búvóhely, így a legközelebbi megoldásnak az tűnt, ha visszaviszem őt az én átmeneti lakomra, bár nem túl kényelmes, vagy lakályos, de szerettem volna, ha bármikor rám találna a későbbiekben, szóval mindenképpen megszerettem volna mutatni neki. Ám mivel már zuhogott, nem óhajtottam megsétáltatni benne, s gyorsabb megoldásként gargatanával közelítettük meg a célt. Láttam, hogy már kezd átfázni, így gyorsan felkaptam karjaimba, s sonidok sokaságával megszaporítva lépteimet átszeltem az egész örvényt. Kiérve egy kis kanapéra ültettem, bár elég kis idő által vert volt, mégis az volt a legkomfortosabb fellelhető alkalmatosság. Megkerestem a kazánt, hogy némi meleget generáljak, meg pár pokrócot, hogy átmelegítse. Szerencsére nem kellett sok idő míg beszereztem, hisz minden a rendelkezésre állt, néhány romosabb épületszárny kivételével egészen egyben és felszerelve volt a kórház.
-Bocsáss meg, hogy ennyit megvárakoztatlak, de eltartott egy darabig míg szalonképessé tettem ezeket a poros pokrócokat. - cserélem le a nedves textíliákat válláról, s érezhető volt már, hogy a kazán is dolgozott, szóval gyorsan átfog melegedni.
A kanapé túl kicsinek bizonyult termetemnek, így hát kénytelen voltam a padlót választani Maya előtt ülőfelület gyanánt. Mély sóhaj, majd feltekintettem reá.
-Tudod Kedvesem... az igazság az, hogy mélyen legbelül örülök... - apró mosoly tűnt fel ekkor, eddig zord és komor arcomon.
-Örülök, hogy ennyi idő elteltével is mély érzelmeket táplálunk egymás iránt, még ha ezek vegyülnek is fájdalommal... Mégis... Úgy gondolom ez egy jó jel, hogy ilyen sokat is kibírt szerelmünk. - hajamat hátradobtam ekkor, mivel nagyon zavaró volt a szemembe eső tincsek zuhataga, miközben szeretném, ha szemébe nézhetnék Mayának.
-Te nem így gondolod? - válaszára várva úgy éreztem egy kis nasi jót fog tenni lelkemnek, mivel nem tudom mikor ehetett utoljára. Volt is egy kaja automata a folyosón, s mikor utoljára ránéztem még bőven jó évjáratú kaják lapultak benne. Nem tétovázva egy pöccintéssel betörtem a üvegét, s kivettem belőle minden fellelhetőt, majd visszavittem mindet a kanapéra.
-Sajnálom, hogy csak ezzel tudok szolgálni... - vakarom meg tarkómat, ahogy lerakom a pakkot.
-De mivel itt kell bujkáljak nem igen adatik meg mostanában nekem, hogy mással kínáljalak. Kérlek egyél, olyan kis soványka vagy! - nézek végig más szemmel ezúttal rajta, s látható volt egy kis hiány. Bár szerencsére ez mit sem ártott szépségén. Ugyanaz a csodálatos teremtés volt, aki mindig is, nem árthatott neki sem az idő, sem a fájdalmak, melyeket át kellett, hogy éljen. Mivel nem igen mertem még helyzetem miatt viszonozni szenvedélyes csókkal az övét, így egy sokkal lélekre hatóbbat - homlokcsókot adtam neki. Az érzelmek szétvetik az embert ilyenkor, de muszáj megfékeznem magam, hiszen most én voltam a bűnös. Bár azt azért örömmel nyugtáztam, hogy még mindig van esélyem nála, még ezek után is.[/color]

o OAmikor a szerelmesek újfent találkoznak, avagy csak a nemesebbik szervemet ne!O o

Vacogva húztam magamon össze a vizes ruhadarabokat: igazából az sem segített a helyzten, hogy Zel igyekezett minden egyes ruhadarabját rám aggatni. Értékelem én a kedvességét, nem akarja, hogy megázzak. Ugyanakkor egyik ruhadarabja sem vízálló, így kissé felesegesnek tartottam igyekezetét. Azért elmormoltam hálásan egy köszönömöt, majd hagytam, karjaiba kapjon s elszállítson valahová.
Miközben behunytam a szememet- úgy dőltem mellkasának: sosem rajongtam kifejezetten, ha gargantanán kell átkelnem-, igyekeztem nem átkozni magamat, amiért elszóltam magamat. Ha annak idején nem mertem elmondani nekem rövid életemet beragyogó napfényes gyöngyvirágom kilétét, ha akkor nem tekintettem eléggé stabilnak a kapcsolatunkat, most- mikor négy éven át azt sem tudtuk mi van a másikkal, feltétlen muszáj volt elszólnom magamat? Még jobban összekuszálva az amúgy is gubancos szálakat. Az utóbbi időben nem voltam ennyire kellemetlen helyzetben, mint most. Bár arcom még mindig rózsás pírban égett attól, hogy bármeddig várna rám, egyfajta rossz érzés is társult mellé. Tudom, mit aggatnék a nyakába… nem várhatom, s nem is akarom tőle ezt elvárni. Most csak az tudtam, hogy nem akarok tovább az érzéseimről beszélni. De ez ugye elkerülhetetlen: már csak azért is, mert eljöttem vele ide, s egy olyan nevetséges kifogással akasztottam rá társaságomat, hogy esik az eső.
Lassú mozdulatokkal láttam neki, hogy levegyem magamról a rám aggatott ruháit: nem akartam eláztatni a kanapét, mely talán ágya helyett ágya volt.
- Köszönöm, bár igazán nem kellett volna. - mosolyodtam el, majd amint rámterítette a pokrócokat, szinte azonnal lehúztam magamról. Mi értelme lenne azokat is eláztatni? Miközben ő eltűnt valahová, felálltam, s nekiláttam lehámozni magamról ruháimat, hogy a kandalló elé terítsem őket egy odahúzott asztalra. Ezután magam köré tekertem egy takarót, s a kanapéra ülve fontam be vizes hajamat. Kétségkívül be kell látnom, ideje szembenézni a ténnyel: nem csupán egykori baráti kapcsolataim vesztek oda, talán a gyermekem szeretetével együtt, hanem Fenikkusu sem válaszol hívásomra. Fogalmam sem volt, melyik probléma miatt aggódjak éppenséggel- ezek mellé pedig odabiggyesztette magát Zel is. Tudom, hogy szeretem, de közel sem biztos, hogy jót tenne most nekem az, ha rá támaszkodva másznék ki a sötét gödörből, amiben vagyok. Eddig is túl sok emberre nehézkedve értem el céljaimat, mint egy gyerek, aki sosem nőtt fel. Azt pedig nem szeretném látni, hogy a saját gyönyörű lányom felnőttebb, mint az anyja. Eltűnődve vettem elő mellettem heverő övtáskámból a képet, melyet Yukezo adott nekem pár nappal ezelőtti találkozásunkkor. Igaza van… büszke lehetek a gyönyörű lányomra, aki egy pokolian erős vaizarddá nőtte ki magát. Valóban féltem vele találkozni… egyenesen megrémít a gondolat, hogy nincs már rám szüksége. Valahol mélyen igazat is adtam egykori vőlegényem gonosz szavainak-, még ha önhibámon kívül is, de nélülem kellett felnőnie. Mind anyaként, mind pedig kapitányként kudarcot vallottam. Mi sem bizonyítja jobban leheteten állapotomat, mint hogy képes vagyok összerezzenni az összetörő üveg zajára? Annak idején csupán feszült várakozást éeztem, most meg… kis híján szívrohamot kapok a legapróbb zajtól is…
- Elég rég jutottam hozzá ilyesmikhez, mondjuk nem is kívánom már őket annyira… El tudod ezt hinni?- mosolyodtam el amolyan félderűsen. Egy zöld Skittles-t felbontottam és miközben néztem az előttem ülő alakot, bekaptam pár szem sárga cukrot. Mindig is a savanyúbb szemeket szerettem a legjobban.
Az alkatomra tett célzás mellett azonban nem tudtam szó nélkül elmenni: valóban nem voltam olyan kellemesen telt vékonyságom ellenére, de azt hiszem a körülményeket nézve ez érthető. Letettem magam mellé a zacskót, kiborítottam néhány szemet és elkezdtem színek szerint szétválogatni őket.
- Én is örülök annak, hogy nem vagyunk közmbösek a másik iránt… ugyanakkor kezdem azt hinni, nem a legjobbkor találkoztunk. - haraptam be alsó ajkamat, majd rápillantottam. Éppen eleget kivett az a körülöttem levőkből, hogy túl sokmindent vártam el tőlük. Akarok én elvárásokat támasztani vele szemben, mikor én többnyire egyet sem voltam képes betartani? - Amikor eltűntél mellőlem, még csak pár hónapja- talán picivel több, mint egy éve találkozgattunk, nem akartam azzal terhelni a lányomat, hogy bemutassalak neki. Bár meséltem rólad csöppségemnek… - Teintetem ismét a kártyalapszerű foróra siklott, ami pillanatnyilag a legfontosabb tárgy volt számomra.
Nem éreztem különösebb késztetést a nyíljunk-meg hajnalra, de jobb most túlesni a nehezén. Tekintetemet az övébe fúrtam, de nem tudtam kiolvasni semmit sem belőle. Amit meg mégis, azt inkább belegondoltam, mintsem valóban láttam. Figyelmemet inkább néhány szem cukorka felé fordítottam, s míg rágtam őket, eltökélten figyeltem a kanapén levő szakadásokat.
- Féltem, hogy elmenekülsz, ha megtudod, van egy lányom- nem tudom ma sem, mennyire vonzó az, ha egy egyedülálló anyával jár az ember. S mire végre rászántam magamat hogy elmondjam, eltűntél. Rei egy csodálatos tündér, a mindenem… Bár még nem találkoztam vele. Csak pár napja vagyok Karakurában és még csak Nocturnnel és a lányom apjával találkoztam, aki a pici születése előtt a vőlegényem volt. Nagyon szerettük egymást és mindkettőnk életének fénypontja Rei… Ő az a fénysugár, ami megakadályozza, hogy utat engedjek a bennem élő démonnak. - Sóhajtottam fel a végén, majd a kilazult pokrócot addig igazgattam magamon, míg kényelmesen magamra nem terítettem, s mezítelen lábaimat a földre helyeztem. Kellemesen hatott rám a meleg és az, hogy végre elmondtam neki azokat a dolgokat, amikhez nem volt merszem, míg a barátnője voltam. Nem féltem kevésbé elvesztésétől most sem, azonban nem akartam tovább titkolózni előtte. Persze mindent nem akartam most azonnal rázúdítani, de a legfontosabbakat már közöltem vele- innentől fogva pillanatnyilag csak arra vágytam, hogy ölelésébe zárjon és megcsókoljon. Ellenben a tévhitekkel, tündérmesék azonban nincsenek: így csupán várakozva ültem vele szemben, s tekintetem szigorú arcát mustrálta. Mit meg nem adnék egy olyan forró éjszakáért… kissé zavarba jőve, elpirulva pillantottam lábujjaimra.
- Szeretnéd, hogy maradjak reggelig, vagy még valameddig? Ha nem, indulhatok… elállt az eső. - Sötét íriszeim még mindig a padlót fixírozták: agyamat a helyzet abszurditásának ellenére is elöntötték az emlékképek, melyekkel magányos óráimon igyekeztem jóllakatni magamat. Azt hittem mindig, hogy ugyanolyan könnyű lesz elviselni közelségét, mint Yukéét: ennél nagyobbat talán nem is tévedhettem volna. Vágykozva pillantottam arcára, majd felé nyújtottam egy szelet csokoládét: bármit megadtam volna érte, ha végre csinál is valamit és felhagy a bámulásommal.

o OAmikor a szerelmesek újfent találkoznak, avagy csak a nemesebbik szervemet ne!O o

Érdeklődve hallgatom végig a mondatokat, melyekből tökéletesen érezhető volt, minden egyes szó mely elhagyta rózsás ajkait komoly lelki nehézségeket és nyomást fektettek rája. Megviselő lehetett ennyi ideig hordoznia magában, s nem kevés bátorság volt szükséges, hogy ki is mondhassa, mi a szívét nyomta. Meglepett ugyan, hogy kislánya már akkor is világon volt, mikor kapcsolatunk első fázisában voltunk, ám továbbra sem hajtottam megszakítani, vagy további aggodalmakkal súlyosbítani a helyzetünket, mely amúgy sem a felhőtlen jelzőt viselte magán a jelenlegi állást nézve. Bár érdekelt a dolog, több szempontból is, rezzenéstelen arccal hallgattam végig szerelmem megtestesítőjének monológját. Furcsa. Valahogy... Önfeledtnek kezdtem el érezni magamat. Olyasfajta melegség járta át testem egészét, melyet utoljára 5 éve ha érezhettem. Melegség, mely a Mayával való régi kapcsolatból sugárzott. Voltam már az elmúlt ezer esztendő alatt immáron sok minden. Hatalmas erőkkel rendelkező, semmitől meg nem riadó ősi teremtmény, mely egymaga uralkodott a kopár sivatag egészén. Átvert és megalázott személy, akit hiúsága miatt egy olyan életbe taszítottak, amit csak elméjébe tápláltak, elnyomva igazi énjét. Ugyancsak ez idő alatt hatalmas nőcsábász, aki minden amolyan minden hájjal megkent gonosznak is elmehetne, tekintve mocskos száját és eget verően abszurd cselekedeteit, melyből sajna így is megmaradt egy kis porció, bár sokkal inkább titulálható ez egy másik én előreléptével a személyiségi pikszisben, mintsem rossz maradéknak. De szerelmes... Nos az bizony soha. Öt éve, hogy megismertem a lányt, aki rabul ejtette lelkem minden részét. Egy olyan érzelmet tápláltam iránta, melyet egyik énem sem tudott elnyomni. A kreált személyem ismerhette meg úgymond elsőnek, noha nem feltétlen úgy, ahogy én azt bármikor is előadtam volna, s jól lehet stílusom akkortájt nem feltétlen volt igencsak hivalkodó, vagy éppen megnyerő, mégis... Eme drága léleknek ez nem számított. Nem számított, hogy kívülről mit tapasztal, mégis elfogadta azt a bárgyú alakot, aki akkor voltam. Valahogy olyan ez, amit már akkor tudtam, hogy bármi is történjen nem engedhetem el azt az érzést magamtól. Ölnék, lopnék, világokat pusztítanék el egyetlen lélekért, kit éppen meredten figyeltem, s csak arra tudtam gondolni, hogy nem hagyhatom, hogy újfent megtörténjem négy év eseménye. Azt nem engedhetem meg! Nem az a fajta ember, vagy jobban mondva arrancar vagyok, aki hagyja, hogy elússzon szeme elől ismételten, az a személy, aki már-már az ő énjének teljes jogú részese. Inkább önmagamat pusztítom el, száz- és száz kínt megjárva, mintsem ezt megtegyem. Kettőnk lelke sokat megjárt, s úgy vélem meglehetősen nagy a szenvedéseink száma, mind külön, mind a saját életünk fájdalmai jócskán túl van másokén. Ám egyúttal talán ennek is köszönhető, hogy ennyire összetartozunk. Összehozott minket régen, s talán most is a sok zűr okozta, hogy újonnan találkozhatott a két szív. Ebben lehet kételkedni, jól lehet külső szemlélőknek, nem vagyunk többek, mint két mártír, akik sokat próbált életük során találkoztak, de én jól tudom teóriám teljes mértékében megállja helyét. Ilyen biztos még talán semmiben sem voltam.
Felegyenesedve a poros padlóról, fehér fürtjeim ismételten arcomba hullottak, így nem láthatta, amint meglágyul arcom, s halovány mosoly veszi át az eddig feszülten merev és igencsak szoborszerű jellegét, melyet az eddigi hangulat körülményei váltottak ki, ám itt volt már az ideje, hogy kiessek eme szerepből, s én is színt valljak az én Mayámnak.
-Engem elüldözni...? - kezdek bele, amint a lány felé lépkedek óvatosan, nem egészen kiegyenesedve, hisz nem kívántam fölé tornyosulva megrémiszteni.
-Semmi nem tántoríthat el mellőled... Immáron soha többet kívánom elhagyni a lelki nyugalmat, melyet a tiéd nyújt számomra. - majd ahogy odaléptem kedvesemhez hátrasimítottam az arcomat takaró tincseimet jobbommal, miközben bal kezemmel kivettem a csokoládét kezéből és lehelyeztem a bútorra. S a két aranyozottan világító szempár immár egészen közelről tekintett az ő lélektükrébe, ahogy rátámaszkodtam a kanapé háttámlájára, s lehajoltam, hogy fejünk egy magasságba kerüljön, ezzel mintegy körülzárva a lányt.
-Pontosan tudom, mit akarok... - támasztom alá mutató és hüvelyk ujjammal állcsúcsát, s éppen hogy csak megemeltem vele.
-S úgy hiszem Te is úgy érzel legbelül, ahogy én. Hagy segítsek megmutatni neked... - az idő szinte már megállni látszott, nem úgy mint ajkaink egyre csökkenő távolsága.
-Mit is érzek irántad! - s ekkor egyetlen hosszú szenvedélyes csókban forrottak össze szájpárnáink. Elvesztettem időérzékemet, nem tudtam eldönteni mennyi ideig is tarthatott a csók, úgy tűnt mint maga az örökkévalóság. Tündérmesék? Nem hiszek bennük. Hiszek abban, hogy létezhet a szerelem, melyet viszont csak ott képesek kifejezni a szavak. Az én szerelmem is ilyen lehetett. Testem, mint ezer fortyongó katlan készült felrobbanni a hőtől, ennek fényében elvesztettem önuralmam, s reiatsum lilás árnyalatai jelentek meg testemből, mintha tényleg egyfajta hő hagyná el testemet. Mindeközben jobb kezem elhagyta a kanapé támlájának fogását, s Maya sötét hajába túrt szenvedélyesen, majd feje búbjánál megállva még közelebb igyekeztem húzni magamhoz. Mint valami gyermek, aki nem bír betelni az édességgel, olyan voltam e pillanatban, de most a legbelső vágyaim uralkodtak fölöttem, ha akarnám se tudnám leállítani ezt a folyamatot, s már-már olyannak is leírható volt az állapot, mint kábítószeresnek a mámor melyet a heroin nyújt.
Az egyetlen dolog, ami ekkor zavarni tudott, csupán az volt, hogy egy ilyen mocskos helyen kell, hogy romantikusabbik énemet elővegyem. Egyszerűen nem voltam képes elhinni, hogy egy ilyen helyen kell szegény lánynak egy ilyen helyen kell bevallanom, ő a mindenem. Azonban ez is olyan dolognak tűnt, amivel csak utólag, ha tudtam törődni, ugyanis elmém, s testem mindene, mint ezernyi tekintet rákoncentrált, s nem engedte el a pillanatot. Nem tudtam előre, vajon mi lesz a válasz, reakciómra, csak remélni mertem, hogy életemet ismételten az övének szentelhessem, s megvédhessem minden sérelemtől, bánattól, a mai naptól az idők végezetéig.

o OAmikor a szerelmesek újfent találkoznak, avagy csak a nemesebbik szervemet ne!O o

Tekintetem meglepve, ledöbbenve, megbűvölve (?) követte a felém magasodó alakot: nem is igazán tudtam kiigazodni melyik megfogalmazás is lenne helytállóbb. Az viszont kétségtelen, hatalma van fölöttem. Szívem torkomban dobogott, levegőt sem kaptam s kis híján felgyulladtam. Legalábbis őszintén tartani kezdtem ettől a ténytől- az engem ellepő hőhullámoknak köszönhetően. S nem csupán testem jelezte a közelgő veszélyes alakot, aki a helyzetet csak súlyosbította arca közelségével. Egyáltalán hogyan lennék képes ellent mondani bármiféle akaratának is? Egy pillanatra sem voltam képes megszűnni szeretni, csupán sértett depresszióm elhatalmasodva rajtam el kívánt üldözni tőlem mindenkit. Tekintetem az övébe fúródva próbálta kitalálni, mit is akar- bár talán ehhez nem is kell semmiféle jóstehetség. Belül sikoltozva próbáltam eldönteni, vajon lenne-e értelme elhúzódnom, vagy egyszerűen kifolyni a férfi érintése elől.
Voltam már szerelmes- még emberi életem során is éreztem tompa fellángolásokat, melyek ugyan közelébe sem érhettek egy valódi, mély érzelemnek- mégis tanítottak. Ugyanúgy, mint a lányom apja, akivel csupán leckék voltunk egymás számára. Most azonban, s az emúlt pár év alatt, mióta Zel besétált az életembe, tisztában vagyok vele, milyen is mikor valakinek kizárólgos hatalma van a testem és lelkem fölött, s ez a valaki nem én vagyok. Magam sem tudom, mennyire tetszett ez az állapot, csupán azt a kellemes melegséget, kirobbanó örömöt érzékeltem, melyet mosolya keltett bennem. Jó hatással volt rám közelsége. Kezdetleges ellenszenvemet úgy söpörte félre folyóparti érintése ajkának, mint viharos szél a kártyavárat. Jelenléte úgy hatott rám, mit a narkotikum egy függőre: még hozzám sem ért, csupán itt van s mégis majd szétfeszített a hullámokban rám törő izgatott feszültség.
- Ahhoz, hogy ezt nyújtani tudjam számodra, előbb rendbe kell hoznom a dolgaimat. - Úgy szajkóztam ezt, mintha muszáj lett volna. Nem ígérhetek neki felhőtlen kapcsolatot, mikor darabokra van hullva a világom, bármennyire is az lenne számomra a legkedvezőbb. Ó igen, voltam annyira kapzsi hogy egy röpke átbeszélés után máris mohón magamhoz akarjam ragadni mindenét. Miért ne kezdhetném új életemet az ő oldalán? Hiszen megcáfolta azt a negatív, életkedvet s lélekenergiát kiszipolyozó gondolatot, hogy azért tűnt el mellőlem, mert így kívánta tudtomra adni, részéről vége a dolgoknak. Furcsa érzés volt megszabadulni egy olyan béklyótól, mely leláncolva tartott az elmúlt években. Valamivel könnyebb volt szembenézni az előttem álló feladatokkal tudva, hogy nem szánt szándékkal bánt el velem ilyen galádul s teljesen téves látszat égett elmémbe.
- Nekem sosem voltak problémáim az érzelmeim kifejezésével. Azt hiszem, a mai este/hajnal során tökéletesen láthattad ezt. - szólaltam meg némileg szkeptikusan, az utolsó szem skittlest rágcsálva. Olyan vagyok, mint valami idegbeteg csivava. :/
Valóban megdermedtem, mikor ujjaival felemelte államat- még levegőt venni is elfelejtettem. Számítottam én mindenre, csak erre nem. Vagyis… pont erre számítottam, reméltem is hogy elveszti önuralmát legalább annyira, hogy egyszer megcsókoljon, mielőtt visszatérek jelenlegi lakhelyemre, de azért rendesen letaglózott mind érintése, mind pedig a helyzet- testem lángra gyúlva követelte egyre közeledő szerelmem érintését, míg elmém megszeppenve visszavonulót fújt. Köszöni szépen, ő nem kér ma már többet az őt ért sokkoló hatásokból. Csináljak, amit akarok, ő leszarja. Butaság talán ennyire ragaszkodni valakihez, mégsem voltam képes tenni ellene és nem is akartam. S milyen egyszerű is volt átengedni magamat a vágyaimnak: ajkam úgy tapadt övére, mint ahogy szomjazóé az enyhülést hozó vizespohárra. Karjaim parancs nélkül mozdultak, mintha önálló akarattal bírtak volna: úgy fonódtak nyaka köré s húzták még közelebb magamhoz.
- Nem akarok még egyszer így elveszni nélküled… szóval ne merj szó nélkül eltűnni megint!- szakítottam el fejemet az övétől nehezen, majd igyekeztem szigorúan pillantani rá, de ez talán azért is képtelenség volt, mert ajkainkat most is csupán milliméterek választották el. Már ez a helyzet is roppant izgatóan hatott, s tétova mozdulatokkal fogtam össze az édességeket s néhány zacskó sós kekszet, hogy ruháim mellé helyezzem őket az asztalra- pillanatnyi egérutat nyerve. Arcom lassan egy paradicsom színét vette fel: a bennem felmerülő pajzán gondolatok, érintése, csókja hatására. A pokrócok közül már csak egyet fogtam magam köré úgy-ahogy: eleve csupán kettőbe bugyoláltam be magamat, s az egyiket a heves ölelkezés során kedvesem sikeresen lefejtette rólam. Tudtam, hogy nem kell visszamennem mellé, de jelen pillanatban semmi mást nem akartam jobban. Tekintetemet azért nem mertem ráemelni: nem mintha szégyenlős lettem volna, csupán attól féltem, ha belenézek szemeibe egyszerűen szívrohamot kapok s holtan zuhanok össze. Nem bírom én már ezt így tovább…
Mellé lépve beleültem, vagyis inkább belefészkeltem magamat óriásom ölébe, s fejemet nyakába fúrva lágy puszikat nyomtam rá. Karjaimmal átfogtam nyakát, s próbáltam megszólalni, kiejteni mit is érzek vagy akarok, de nem ment. Sosem hittem volna, hogy egyszer ennyire eluralkodnak rajtam az érzelmek, de talán még a lyukban sem éreztem át ennyire elvesztésének lehetőségét, mint most, mikor én magam akartam indulataim között csapongva kiadni útját végleg.
- Szeretlek. - nyögtem ki nagy nehezen, kis híján elsírva magamat. Két tenyeremmel közrefogtam arcát, majd mindenféle erőfeszítés nélkül az enyémhez húztam és megcsókoltam. Már rég visszavonulót fújt józan eszem lemondóan legyintett ezt látva, én pedig örömmel vetettem bele magamat a csókba és igyekeztem beleolvadni óriásom karjaiba. Nem is igazán akartam törődni most mással, csak vele és azzal, hogy minél szorosabban öleljem-, nehogy megint elszökjön.