A szendvicses téma vége felé haladtunk, amikor Genni ismét felvetette azt a kérdést, amit már pár perccel ezelőtt is nekünk szegezett. Mi is a tervünk mára? Hát ugyebár az előbb beszélgettünk, és jó is volt, de nem tudom, hogy ez meddig tart, nyílván egy véges folyamat. Az élet nagy rejtelmeiről mondjuk rengeteget tudnánk beszélgetni, de tudtommal nincs köztünk egy tudós sem, akinek ilyen megválaszolhatatlan kérdésekre van szüksége, mint például:-Vajon milyen nagy a világűr? Erre szerintem senki nem tudja a választ, szóval kár ezen gondolkodni. De ha az embernek egyszer eszébe jut, jó sokára tudja majd csak kiverni a fejéből. Egy végtelen, csillagokkal és bolygókkal tele rész, aminek nincs vége. Nincs széle, sem közepe, sem alja, sem teteje. Ezt nem tudjuk felfogni. Nem tudjuk elképzelni, hogy nincs széle, hogy nincsenek határai...
De mielőtt még nagyon eltérnék a témától, folytatnom kell a történetet. Szóval Genni kérdezett, mi meg csendben ültünk, mert lövésem sem volt, hogy így, póttest nélkül mit tudnánk csinálni... Legfeljebb a járókelőket tudnánk riogatni, de nem egy jó elfoglaltság… Szerintem legalábbis. Forogtak a fogaskerekek, de nagyon úgy nézett ki, hogy eredménytelenül. Nem szóltam semmit, hülyeséget nem akartam mondani, szóval jobbnak láttam, hogyha most befogom. Azonban ha kussolok, nem megy tovább a beszélgetés, ezért akár milyen hülye dolog jut is eszembe, ki kell mondanom.
-[i]Kár, hogy nincs nálunk póttest…El tudnánk menni valamilyen jó kis helyre…Vagy éppenséggel ismerek egy helyet, ahol zenélhetnénk. De így elég bajos… [i]-ezzel mintha olyan rohadt sok új dolgot mondtam volna… Valamivel folytatni kellett-[i] Szerintem maradhatunk a dumánál, ha nincs jobb, de ha többet eszünk, eléggé el fogunk hízni szerény véleményem szerint.[i]-vagy 2 tányér levest megettem, legalább annyi sült halat, és két szendvicset… Kicsit sok nekem ez egyszerre…Mondjuk azt tudom, hogy Genni simán beteremt ennyit, de azt nem tudom, Eliana mennyit bír (vagy bírt) enni, tesztelni meg nem érdemes a határokat, én személy szerint ugyanis utálok rókákat kergetni. Pedig mennyi szép emlék fűz hozzá…Mikor fellépésekről mentünk hazafelé, sörrel a kezünkben. Milyen szép idők is voltak! Mindenki volt fiatal, most mit tagadjam, hogy egyszer kétszer én is kirúgtam(vagy berúgtam) a hámból. Persze ez nem volt rendszeres, szinte mindig mértékkel ittam, szóval ebbe nem nagyon lehet belekötni, de nem is érdemes ezzel foglalkozni most. Miért lenne az, ha egyszer több, mint 40 éve elmúlt, ráadásul most éppen egy nyugodt, meghitt, és békés pikniken vagyok, és annak a menetét próbálom ecsetelni. Csak hát mindig eszembe jut valami, amivel bővíthetem a történetet, és megértetem velük a történetet. Na, szóval piknik. Lehet, hogy úgy tűnt, mintha lemondtam volna a gondolkodásról ezen a téren, de nem így van. Próbáltam ötletelni, hogy mennyi mindent lehet csinálni a városban lélek formában. Békésen. Nyugodtan. Normálesetben legalább 70 ilyen dolgot fel tudnék sorolni, most azonban egy sem jutott eszembe.

Mindketten fölém hajoltak lényegében. Bár ezen tényleg nem csodálkozom, hisz percekig feküdhettem ott. Mikor felriadtam Genni is megijedt, és hátrébb húzódott, viszont Ken meg sem mozdult. A nyugtató szövegemtől Ken nem igazán hitte el, ezért csettintet, és én persze azonnal a kezére néztem. Gondolom ezzel próbált lemérni úgymond. Miután kiálltam a próbát, ő is visszaült a helyére.
- Genni, lökj egy szendvicset légyszi! – Genni már adta is neki.
Genni-n látszott hogy valamin agyal, Ken pedig falta a szendvicset. Majd végül Genni kibökte, ismét, azt a bizonyos kérdést, miszerint hogy mégis mi legyen?
- Ezutánra van valami tervünk?
A kérdés jogos, hisz elég sokat ettünk, és viszonylag elég sok mindenről már beszélgettünk is, de egyébként lenne még rengeteg téma, amit ki lehetne tárgyalni. De valahogy jelen helyzetbe egyik sem tűnik túlzottan jó megoldásnak. De szerintem ezzel nem csak én vagyok egyedül. A kérdés feltevőnek van a legjobb helyzete, hisz ő kérdezett, és várja a megoldásokat tőlünk. Bár az én gondolataim nagy része még mindig a szendvicseken járt. De tényleg jó lenne valamit kitalálni, vagy felvetni a témát. Hisz ugyebár a város tele van mindenféle lehetőséggel, viszont póttest nélkül csak furcsaságokat okoznánk. De így legalább nem kell belépőt fizetni, ha bemegyünk az állatkertbe, vagy a vidámparkba. De mi jót lehetne csinálni? Furcsamódon már úgy is jól érzem magam, hogy csak itt ülök. Ez nekem szokatlan. Kicsit már zavarban is vagyok.
Néhány perc múlva Ken megszólal. Látszott rajta, hogy kattognak a fejében a fogaskerekek.
- Kár, hogy nincs nálunk póttest…El tudnánk menni valamilyen jó kis helyre…Vagy éppenséggel ismerek egy helyet, ahol zenélhetnénk. De így elég bajos… Szerintem maradhatunk a dumánál, ha nincs jobb, de ha többet eszünk, eléggé el fogunk hízni szerény véleményem szerint.
~ Ez a zenés ötlet nem lenne rossz, csak most bemenni valahova póttestel, és kezembe nyomnának egy fuvolát, és játszunk… Akkor nem is tudom mi lenne. Ezer éve jóformán nem volt a kezemben hangszer. Nem tudom milyen csapat lennénk így hárman hangzásban. Meg rendben van, hogy ők egy póttestbe belebújnak, de egy Arrancar? Lehetséges, hogy én egy ilyen póttestbe legyek? Illetve biztos nem lesz az tökéletes másom. Akkor milyet kaphatok? …
Ezen el lehet agyalni egy darabig, de mondani is kéne valamit, vagy reagálni, mert megint csettintés lesz a vége, hogy ébren vagyok-e még? A mondanivalónak a második része inkább az ésszerűbb lehetőségek. Viszont nem hiszem, ha itt maradunk, akkor ég jobban degeszre tudnánk enni magunkat, hisz megettük, még csak Genni szendvicsei lehetnek a táskába, de más nem. Hacsak nem hoz Ken tűzifát meg valami bográcsot, és abba csinálunk valamit, vagy a tűznél mályvacukrot sütünk. Viszont ahhoz még nincs még elég sötét, és késő. Ötletnek nem lenne rossz, de akkor megint Ken-t szaladgáltatni?
Hosszú percekig ültem, és tulajdonképpen nem szóltam semmit. Genni-re fel-fel pillantottam, viszont Ken-re nem igazán néztem. Nem teljesen tudom, hogy miért, de valahogy nem. Lehet, azért mert neki legalább valami eszébe jutott, és ki is mondta, én meg csak ülök, mint a kuka a sarokban? Nem tudom, mi lehet az oka. De fel kellene hozni valami témát, amiről lehet beszélni, és nem unjuk halálra magunkat. Valami értelmes megnyilvánulásnak kellene elhagyni a számat de jelenleg erre valahogy képtelen vagyok. Lánynak kéne folyamatosan beszélnie. De az is igaz, hogy nekik biztos lenne kérdésük Hueco Mundo-ról, azon belül is Las Nonches-ről. Hisz ott én bejáratos vagyok, viszont ők nem is nagyon látták. Viszont ezt nem merik megkérdezni, hisz nem tudni, hogy én hogy reagálnék rá. Tulajdonképpen én sem tudom. De nagyobb valószínűséggel nem kezdek szómenésbe, és kezdem el ától cettig végig beszélni, hogy mi hol van, és esetleg készülő terveket sem árulok el. Kellene valami jó ötlet. De mégis mi? Sok minden megfordul a fejemben, de egyik sem volt olyan jó, hogy ezt közöljem velük is.

Mivel én kérdeztem, így gyakorlatilag kizártam annak a lehetőségét, hogy tőlem várjanak választ. Sajnos túl nagy csendet sikerült csinálnom, pedig nem ez volt a célom. Ken legalább arra vette a fáradtságot, hogy felvessen pár ötletet, a baj az, hogy le is mondott róluk, szóval ezt az esélyünket is elvetette.
-Kár, hogy nincs nálunk póttest…El tudnánk menni valamilyen jó kis helyre…Vagy éppenséggel ismerek egy helyet, ahol zenélhetnénk. De így elég bajos… Szerintem maradhatunk a dumánál, ha nincs jobb, de ha többet eszünk, eléggé el fogunk hízni szerény véleményem szerint.-én nem hízok, és még enni is bírok, csak a baj az, hogy egy idő után ez is unalmas... Hát, ha jobban belegondolok, póttest nélkül tényleg lecsökken a választási lehetőség. Ken gitározhatna, vagy utcazenélhetnénk - de mi értelme, ha nem hallja senki más?
Van még ezernyi téma, tehát a beszélgetést tudnánk folytatni, csak éppen nem tudtam mit felvetni. Hueco Mundo-rol illetlenség kérdezni, ráadásul nem szeretnék ellátogatni oda...
-Háááá! Eszembe jutott valami!-mindketten olyan éberek lettek, mint a vadászok. Tág szemekkel néztek, amitől kicsit megijedtem ugyan, de azért csak kimondtam, amit gondoltam.
-Futóverseny?-nem tudom, hogyan jutott eszembe, csak gondoltam jó móka lenne, ha minden erőnket és képességünket bevetve rohannánk. Az idő szép, a szél kellemes, enyhén hűvös, ellensúlyozza a nap melegét. A fű gyakorlatilag tökéletes. Lehet hogy közmunkások, lehet hogy pár önkéntes városlakó, de valaki biztosan gondozza ezt a területet is. Sajnos sok helyen láttam szemetet, a turisták nyílván nem keresik meg a kukákat. Kár érte, de szerencsére nincsenek veszélyes hulladékok, és ami van, azt is össze lehetne szedni fél óra alatt. Mondjuk azért tényleg szomorú, hogy vannak ilyen lusta emberek, de ha szemétdombon akarnak élni, akkor a saját területüket mocskolják be, és ne másokét. Nagyon tudok haragudni az ilyenekért. Kicsit el is komorodott az arcom, de amint eszembe jutott, hogy valószínűleg ezen a részen itt futás lesz, amivel levezethetem felesleges energiámat, ismét mosolyra húzódott a szám. Persze ehhez kellene a többiek beleegyezése is. Ettől azonban nem félek, elvégre ők is unatkozhatnak, ha ennyire gondolkodnak... Bár ha 2 az 1 ellen szavaznak majd....

Mindenki hallgat. Nem tudnának túl sok dolgot csinálni, az mondjuk igaz. Mindhárman törtük a fejünket annak reményében, hogy hátha eszünkbe jut valami, ami póttest nélkül is elvégezhető. Az én felvetéseim elég lelombozóan hatottak a társaságra, ezért arra a következtetésre jutottam, hogy nem kellett volna megszólalnom. Hát, most már mindegy. Sajnos ez a bizonyos ,,Mit csináljunk akkor?'' Kérdés eléggé elkussoltat bennünket. Pedig olyan szép az idő, jó nézni, ahogy a nap fénye visszaverődik az enyhén hullámos folyó tükréről. Mintha gúnyolódna velünk, úgy ugrándozik, hogy ,,Nézzétek csak, én tudok játszani, de ti nem!''. Elkeserítő, hogy még egy égitest is okosabb, mint mi hárman. Persze ahogyan vártam, jöttek ötletek:Kemény egy darab, azt is Genni mondta, szóval előre féltem attól, amit kitalált.
-Háááá! Eszembe jutott valami!-eddig mintha aludtunk volna, de amint ez a kijelentés felhangzott, éberebbek lettünk bármelyik éjszakai lénynél. - Futóverseny? - Hát örültem volna neki, ha kicsit bővebben kifejti, de nagyjából kitaláltam, hogy mit akar... Hitomi nem olyan, aki szereti az alap, unalmas játékokat, szóval szerény véleményem szerint a képességeinket is bevethetjük. Ilyen alapon úgy érzem, hogy nyert ügyem van, és ettől egy kicsit elmosolyodtam.
-Benne vagyok! - Tényleg örültem volna neki, elvégre nem szeretném, ha a végtagjaink elzsibbadnának, ráadásul az agyamat is megmozgatja egy kicsit. Ehhez kell ugyan egy kis improvizációs készség, de sebaj! Legalább mindhárman tudunk tanulni valamit. Szépen lassan felálltam, nyújtóztam, és közben nyögtem párat. Feltoltam a szemfedőmet, megvakartam a szemem, majd visszahúztam rá, had pihenjen.
-Genni, egy próbamenet?-bár nehéz volt, de mégis sikerült többé kevésbé lepleznem a gúnyt a hangomban. Azt hittem, hogy Hitomi felpattan, mond egy igent, és már fut is, meg sem várja, hogy számoljak. Ehelyett azonban intett, hogy nem.
-Először Elianával akarok. A győztes majd versenyezhet veled, de így csalás lenne... Utol sem tudlak érni! - volt némi igazság abban, amit mondott, szóval nem kötöttem bele, csupán helyeslően bólintottam és leültem. Genni várta Eliana reakcióját, én pedig magamhoz kaptam a gitárom, és egy vidámabb arpeggio-s muzsikát játszottam, hogy arrancar barátunkban is fokozzam a jókedvet, és belemenjen a versenybe. Nem is merem hangosan kimondani, de nagyon szerettem volna vele futni egyet így, már csak azért is, mert ilyenkor derül ki egy embernél, hogy mennyire van tisztában a képességeivel, és hogy milyen gyorsan tudja használni őket. Annak idején rengeteget edzettem így, és a Gotei 13-bana bankaiom után az improvizációs képességeim is egész jók voltak - legalábbis én annak tartottam őket.

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~

Továbbra sem jutott semmi az eszembe. Hiába agyaltam a dolgon, bár egy megoldásra nem kellet sokáig várni.
- Háááá! Eszembe jutott valami! – ujjongott Genni
Persze Ken-el, mintha aludtunk volna úgy kaptuk fel a fejünket, és néztünk a lányra, aki egy pillanatra zavarba is jött ettől. De csak ki mondta, ami a fejébe szöget ütött.
- Futóverseny?
Először csak pislogtam, az ötleten.
~ Futóverseny? Nagy kaja után ez oly annyira nem jó ötlet, mint egy gumiasztalon ugrálni, vagy beülni egy hullámvasútba, vagy még rosszabb beülni a ringispillbe. … Egy futóversenybe mi a pláne? Nem teljesen sikerül összeraknom a dolgokat.
- Benne vagyok! – mondta Ken egy sejtető mosollyal az arcán.
~ Most mondjam, hogy ez nem jelent semmi jót?
Fel is állt szép lassan, nyújtózkodott egyet, majd feltolta a szemkötőjét, és megvakarta a szemét. Már teljesen úgy gondolta, hogy ő készen áll, mehet a futam. Mindeközben én meg sem mozdultam ülőhelyzetemből.
- Genni, egy próbamenet?
Ha érzékeim nem csalnak, akkor Genni egyből fel fog pattanni, hogy már mehetnek is. Meg sem várja a rajtot, már pár méter előnyhöz is jut. Viszont a reakciója meglepett, és ezzel nem voltam egyedül. Genni ugyanis megrázta a fejét, majd kimondta válaszának okát is.
- Először Elianával akarok. A győztes majd versenyezhet veled, de így csalás lenne... Utol sem tudlak érni!
~ Velem? Még egyelőre, az első résznél járok… Most Genni-vel fussak egy kört? Azt hittem, hogy Ken és Genni futnak egy próbát, és akkor én emésztem még a dolgokat, de nem Genni egyértelműen velem akar futni, és nem próbát. Bár amit mondott, hogy Ken állva hagyná, az egy elgondolkodtató dolog…
Ken persze visszaült, kicsit talán bánatosan is, hogy nem ő futhat Genni-vel. Magához vette a gitárját, és elkezdett rajta játszani.
~ Szerinted ez segít?
Genni persze kérlelő boci szemekkel nézett rám. Akkor hát nincs mit tenni. Behunytam a szemem, kifújtam a levegőt, majd felálltam, hogy rendben készen állok. Majd kicsit jobban elhatároztam magam.
- Rendben van. A híd lábánál lesz a forduló. Aki hamarabb ér ide vissza az lesz a nyertes. Jó lesz így?
Ezzel a földön Ken-től pár méterre húztam egy vonalat a cipőmmel. Amint készen volt a rajt cél vonal mögé is álltam, és Ken-re néztem, hogy indítsa el a futamot. Természetesen Genni is oda állt, mint aki már teljesen be van sózva. Nagyon örült a dolognak, és iszonyatos széles mosoly volt az arcán. Kicsit úgy érzem, hogy a verseny olyan lesz, hogy a teknős megy a felturbózott Duracel nyuszi ellen. De nem is szándékozom magam túlhajtani. Hisz Genni-re teszem a voksomat, mint győztes, és akkor Ken-el nem kell még egyet futnom, és Genni is levezeti a felesleges energiáit.

Véletlen, de szerencsés találkozás Sierashi Yuusuke úrral ^.^

Tulajdonképpen, rám nézve ez egy rendkívül kínos történet. Viszont engem ismerve egyáltalán nem meglepő... így legalább magamban nem kell csalódnom ^.^ Azt hiszem, az szörnyű lenne, ugyebár, még akkor is, ha meglehetősen gyakran előfordul >.< Hátazúgyvolt, ahogy mondani szokás...
Hogy eltévedtem. De igazán, tényleg, egészen és teljesen komolyan. Nem úgy, mint itthon, a drága jó városban, ami most már egészen biztos, hogy a legjobb, legbarátságosabb, és legbiztonságosabb hely a világon; mert ha Seireiteiben nem találom a megfelelő utat, az teljesen más, mint Karakurában: idehaza, persze, szintén megijedek, de azért tudom, hogy végső soron, ha nagyon-nagyon elkeveredek, mégiscsak megkérdezhetek valakit, ha összeszedem minden bátorságomat. Esetleg, mint vérbeli negyedik osztagos, alászállok a csatornákba, és egyből tudom, merre kell mennem - bár ez nekem személy szerint még sosem sikerült, ám a saját szememmel láttam, hogy másnak igen - mindenesetre valahogy hazatalálnék. Ezzel szemben az emberek világában eltévedni kész borzalom! >.< Jobban belegondolva, talán már az is szörnyű, hogy én oda kerültem... Félre ne értsenek, semmi bajom az emberekkel, (főleg, amíg nem bántanak), én is az voltam valaha, és szerettem is akként élni. Igaz, csak "átlagos" ember voltam, de akkor is... szerettem, most meg szeretem azokat, akik olyanok, mint én voltam ^.^ Igazából már akkor is kedveltem őket, azt hiszem, amíg köztük voltam, csak nem úgy, mint ma... mivel már tisztelem őket *.* Nem tudom ez az érzést megfogalmazni... régen is tiszteltem mindannyiukat, de most azért, mert olyanok, amilyenek, hogy emberek. Hogy van lelkük... Azért ez csodálatos, nem? Mármint az élet önmagában, hogy léteznek lelkek, személyiségek, egyéniségek... *.*
Visszatérve a világszeretet és a létfilozófia tárgyköréből az eredeti történetszálhoz, gondolom, sokak meglepőnek találhatják, hogy a magamfajta gyengécske és gyávácska halálistenke mit keres egyáltalán a biztonságos városfalakon kívül? Mentségemre szóljon, még ha a fentiek igazak is, hiszen tényleg nem vagyok erős, ráadásul szerintem nincs borzalmasabb dolog egy gonoszan villogó szemű hollownál, azért bennem is van kötelességtudat, és ha az a dolgom, hogy menjek el az Emberi Világba, hát elmegyek. Őszintén szóval kicsit aggódva, de akkor is elmegyek... Én nem a saját életemet féltem, tényleg! >.< Inkább másokét. Egyszóval jó pár osztagbeli szakértőt követve elindultam, át a hatalmas és nagyszerű és félelmetes senkai kapun, hogy aztán a még hatalmasabb és nagyszerűbb és félelmetesebb városban bukkanjak elő. Hirtelen, ahogy odaértünk, nem tudtam elképzelni, valóban van oka, hogy oda kellett mennünk; mármint sérülteket ellátni, akik egy lidérccel (nem, inkább több lidérccel) harcoltak valahol nem messze. Olyan nyugodt volt minden, az éjszakai égbolt gyönyörű sötétkékben ragyogott, itt-ott pár csillaggal, és halkan susogva rohangált a szél a házak közt, egyszóval... teljesen olyan volt, mint itthon. Persze, az egy pillanattal később felhangzó hatalmas ordítástól eltekintve; sokszor hallottam már, ahogy mások meséltek arról, milyen is volt, amikor egy küldetés közben meghallották, de én akkor is beleremegtem >.< Olyan... annyira nem... természetellenes, hogy ne lehessen elvonatkoztatni egy mégiscsak szenvedő lélek képétől. Azt szeretném mondani, hogy annak ellenére, hogy annyian hasonlították minden humánus mivoltukból kivetkőzött szörnyetegek hangjára, viszont szerintem épp, hogy nagyon is volt benne valami emberi. Semmi bajom nem lenne a hollowokkal, ha el tudnék feledkezni arról, hogy valaha emberek voltak T.T Ez nem normális, ugye? o.o
Mindenesetre igyekeztem nem mutatni, mennyire megrázott az az üvöltés, és igyekeztem a pozitív oldalát nézni, miszerint legalább azt tudjuk, merre kell mennünk, így aztán szélsebes shunpokkal oda is száguldottunk - avagy száguldottak, és én követtem a többieket. Azt hiszem, ilyenkor drámai leírásnak kéne következnie, micsoda borzasztó látvány tárul a szemünk elé, de nem szeretnék hazudni: már csak egyetlen bestia volt, aki nem porlad semmivé a shinigamik kardjától, igaz, ő hatalmas volt, de még én is meg tudtam állítani csekélyke harcokban való jártasságommal, hogy hamarosan ő is... szóval találkozik a társaival. Annál több gondot kellett viszont fordítani a sebesültekre, mert, ahogy nem volt nehéz megállapítani, a halálistenek is megszenvedték ezt az ütközetet... Egyszóval azonnal neki is láttam a többiekhez hasonlóan, hogy a sérülteket ellássuk, nem is tartott sokáig, talán egy fél órát tölthettünk ezzel, mert hiába, áldozatkész osztagunk tagjai (csak engem kivéve) egyszerűen profik *.* Időközben azonban kiderült, hogy az egész csata egy szegény lélek miatt tört ki, akit azok az udvariatlan lidércek mindenáron fel akartak falni; úgy tűnt, ő közben elfutott, ám azért mégiscsak meg kellett volna találni - nem jó, ha sokáig bolyong az emberek közt, az nagyon veszélyes számára >.< Gondoltam, ilyesmit igazán illene nekem megcsinálnom, ha már eddig, mint (bár mellékesen megjegyzem, köztudottan teljesen alkalmatlan) alkapitány, semmi példamutatót nem tettem. Így aztán elindultam a megérzéseim után, s egy idő után, még ha nem is oly rövid idő alatt, ahogy mások, meg is találtam szegény reszkető szellemet, majd rövid rábeszélés után még meggyőznöm is sikerült, és hagyta, hogy kardom végét a homlokához illesztve Rukongaiba küldjem *.* Még soha nem csináltam ilyesmit... úgyhogy szívből remélem, jó sora lesz, és nem hazudtam neki, mikor azt mondtam, jobb helyre kerülhet, ahelyett, hogy most állandóan effajta szörnyek zaklatásainak legyen kitéve, mígnem maga is azzá válik.
Sikerszéria Yuki-módra, ugyebár! *.* Egészen eddig a pontig >.< Túl szép lett volna, ha valóban ilyen jól mentek volna a dolgok... Hiszen miután elindultam vissza, a társaimhoz, egyszerűen sehol sem találtam őket! o.o Tényleg, én mindenütt kerestem őket, és annyi shinigami energiáját megérezném, de ők eltűntek! Elnyelte őket a föld... Vagyis, gondolom, az átjáró. Hazaszállították a sebesülteket, s mivel én olyan sokáig elmaradtam, nem veszélyeztethették őket a várakozással - ráadásul egy hadnagytól elvárható, hogy értsen az efféle kapuk nyitásához. Csak sajnos... én először jártam az emberi világban, ráadásul messze földön én vagyok a leggyengébb tiszt, nem tudom, hogy kell csinálni >.< Miért nem tanultam meg, persze... tényleg, csakis magamnak köszönhetem, hogy ott ragadtam, magányosan az éjszakában, egy olyan világban, ahol senki sem lát... aki meg mégis, az fel fog falni! T.T Ám mielőtt teljesen átadhattam volna magam az önsajnálatnak, eszembe jutott valami: sokan mesélték, hogy ha Karakurában jártak, felkeresték Urahara Kisukét. Én nem tudtam pontosan, hogy ki ő, szégyenletesen tájékozatlan vagyok, de azt még én is hallottam, hogy ő is... shinigami, vagy legalábbis olyasmi volt régen. Reméltem, hogy megtalálhatom, és segít; csupán az volt a baj, hogy nem tudtam, hol lakik - és ebben a világban, azt hiszem, nincs sok esélyem arra, hogy bárki olyannal találkozzam, főleg éjszaka, aki észrevehet, és útmutatást kérhetnék tőle. Így jobb ötlet híján, össze-vissza cirkáltam a városban, ismerős lélekenergiák után kutatva, de nem találtam semmit, egyáltalán semmit! >.<
Lassanként alkonyodott már, s én fáradt voltam, logikus tehát, hogy leültem egy folyó partjára - egyszer csak rátaláltam, nem tudom, hogyan -, és gyönyörködtem a rózsaszínesedő égboltban, a csillogó vízben, a közelben lévő kis boltok sziluettjében, miközben a múlton gondolkoztam, meg azon, hogy milyen szép így a világ; egyszóval az a tipikus, merengős kora hajnal volt, ami olyan végtelen nyugalommal tölti el az embert. Aztán hirtelen észbe kaptam: mégiscsak haza kéne nekem jutnom valahogy! >.< Éppen felálltam, hogy folytassam a keresést, amikor a közelből ismerős, mégis ismeretlen lélekenergiát éreztem, mégpedig erőset. Ismerős volt, ezért örültem, hiszen nagyon hasonlított arra, ami egész Seireiteit átjárja, viszont fogalmam sem volt, hogy kihez tartozhat, ami elbizonyotalanított; nagyon elgondolkozhattam, hogy eddig nem vettem észre, pedig még komoly bajom is lehet belőle... Mi van, ha egy ravasz hollow közeleg? Vagy esetleg még rosszabb, ki tudja... Úgyhogy óvatosan megfordultam, mert lehetségesnek tartottam, hogy már mögöttem is áll >.<

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~


Elianát is sikeresen rávettük a futóversenyre. Kijelölte a célt, és meghúzta a rajtvonalat. A hangjából az esett le, hogy nem érdekli különösebben a mérkőzés. Hátranézett a gitárját pengető Kenre, hogy indítsa el a futamot. Lustán feltápászkodott, és kettőnk közé cammogott. Megvakarta a szemfedőjét, ami elég idegtépő hangon tudott ilyenkor megszólalni. Olyan érzés, mint amikor a szivacsot kapargatja az ember a körmével. Lassan, nagyon lassan, TÚL LASSAN felemelte a kezét, és 3 ujját hanyagul kinyújtotta.
-3...-folyamatosan hajtotta be az ujjait - 2... 1... GO!-mintha repültem volna, úgy indultam meg. Isten bizony, nincs olyan puskagolyó, amelyik ilyen sebességgel száguld a célpontja felé-gondoltam. Az azonban hamarosan kiderült, hogy Eliana itt van mellettem. Egy kis erőfeszítéssel megelőzhettem volna, de láttam az arcán, hogy engem akar nyerni hagyni.
~Abból nem eszel! Futni fogsz!!~Pont széllel szembe futottunk, ami így elég keményen az arcunkba csapott. Mintha egy óriási, több percig tartó pofont kaptam volna valakitől.
-Akai Nobara! - próbáltam érthetően beszélni, de elég nehezen ment ez rohanás közben. A kard persze szépen, lassan és nyugodtan átalakult a shikai formájába. Két részre szedtem, hogy két kard legyen a kezemben, így könnyebben tudok segíteni magunknak. Kicsit lemaradtam, aztán a kezemben lévő fegyverrel suhintottam egyet, ezzel csináltam egy széllöketet, ami belekapott versenytársamba, és egy kis plussz sebességet kapott. Azután magam alá küldtem egy ilyen löketet, és sikerült egy jó nagyot ugranom. Nem hittem volna, hogy sikerülni fog, de úgy látszik, hogy természetemnél fogva olyan okos vagyok, hogy tudtam, amit nem tudtam. Sikerült közvetlen Eliana mellé esnem, és majdnem orra buktam egy fűcsomóban, de sikerült megőriznem az egyensúlyom. Az arrancar enyhén morcosan rám nézett. Visszamosolyogtam, és próbáltam neki valamit mondani.
-Jobb, ha össze kapod magad! - az arckifejezéséből ítélve csak később értette meg, hogy mit mondtam neki. Nem szeretek izgalom nélkül játszani, főleg nem vele. Tudom, hogy ettől jóval többet is ki tud magából hozni, elvégre harcoltam már vele. Sajnos elég véres egy küzdelem lett belőle. Azonban így utólag belegondolva megérte elszenvedni azt a pár sebet, az egyetlen, amit sajnálok, az az, hogy ugyan ezeket neki is el kellett szenvedni. Sőt, még többet is. Nem tudom, hogy én mennyit jelentek neki... Sokat, keveset, vagy csak egyszerűen semleges, de biztos, hogyha nem lenne köztünk valami, akkor nem jött volna el velem és a gyilkosával eljönni egy találkozóra. A harcunk utáni beszélgetésre gondoltam. Akaratlanul elmosolyodtam. Milyen szép nap is volt az... Azt már csak a mai überelheti! Közben el is felejtettem az utat nézni: Fordulópont!! Elértük hát a szakasz felét. Most fog eldőlni, hogy ki nyer, vagy ki veszít. Én minden képességemmel készen állok!

Igazán, ez a világ valami borzalmasan rémületes >.< Idilli hajnalokon, amikor senkinek sem jutna eszébe, szörnyek potyognak az égből, és folyók öntenek ki, amikor beletoccsannak, miközben ráadásul a sokkolva lévő szegény ártalmatlan shinigami - vagyis én - a megrázkódtatás közepette arra kényszerül, hogy kitérjen a víz útjából, mielőtt mindene elázna! >.< Hmmm... ez zavaros volt, ugye? ^.^" Haladjunk talán sorjában.
Nos, nem állt mögöttem senki sem, csaaaaaak majdnem! >.< Mindjárt két valaki. Természetesen az, hogy nem ismertem fel, hányan vannak, nem a gyakorlatlanságomnak tudható be, hanem a nagy távolságnak! >.< Ha közel lettek volna, természetesen már nem is élnék... Bár, ki tudja; ahogy elnéztem, akik a hídon álltak, korántsem lehettek barátok, szóval, ha szerencsém van, és az egyik megtámadott volna, a másik talán megment! Persze, ha két arrancar, akik éppen a reggelin veszekszenek, a végén valószínűleg felfalódtam volna... (Egyébként pedig, az, hogy ezt most elmesélhetem, egyértelműen mutatja, hogy túléltem a dolgot, ami egyrészről árt a drámai feszültségnek, másrészt előrevetíti a happy endet *.*) Ha az energiájukra nem is figyeltem volna fel, biztosan felocsúdtam volna a hatalmas robbanásra, amit tucatnyi sugár...öööö...valami becsapódása okozott, amit persze az egyik fél - az, amelyikük ebben a félhomályban emberibbnek látszott - könnyed eleganciával kikerült, úgyhogy érte nem is aggódtam, csak a híd miatt. Mi lesz, ha a nagy csatázásban leszakad?! o.o Miközben nekem nem akadt jobb dolgom, mint ezen morfondírozni, csapás csapást követett (ugye, milyen izgalmasan hangzik? *.* Pedig az élethű elbeszélés nem az erősségem...), aztán olyan ordítás hallatszott, hogy ledermedtem a félelemtől; még jobban, mint eddig! >.< Most már pláne nem tudtam mozdulni, hogy elmenekülhessek, azt meg mégúgyse tudtam volna kivédeni, ha bármelyik harcoló fél utánam jött volna - azt ugyan nem tudtam kivenni, melyikük mennyire erős, de egyikük sem volt gyenge, mint én >.< Az a... nevezzük általánosságban személynek, aki megvághatta a másikat, egyre határozottabban vezetett a humán külső vonalán, mert a másik fél hirtelen átváltozott valami szörnnyé - még én is felismertem, hogy akkor tuti, hogy egy arrancar, vagy ilyesmi! >.< Aztán mindketten lezuhantak - legalább a híd megmenekült! -, és a bestia ellenfele rúgásától nagyot csobbant a vízben; ez volt az, amit az imént megpróbáltam tömören elmagyarázni. Miközben én tőlem telhető gyorsasággal odébb léptem, nehogy elázzam, az immáron egyértelműen nyerésre álló valaki megállt a levegőben, és egy lélegzetelállító (amúgy gyönyörű napsárga *.*) energianyalábot lövellt a vízbe olyan mozdulattal, ami egyszerűsége ellenére komoly tapasztalatról árulkodott (igen, még én is észrevettem*.*), s ily módon hamar véget vetett az egész közdelemnek, meg az ellenfélnek is... Tudom, biztosan van valami neve ezeknek a technikáknak, de nem dobálóznék meggondolatlanul ezekkel a "szakszavakkal", talán nem is fontos. Mindenesetre én szépen csendben maradtam, és nem mozogtam, hátha észre sem vesz, hiszen mi az én csekélyke lélekenergián az övéhez képest? ^.^" Sajnos, ez hiú reménynek bizonyult, de azért álmozodni szabad; sokat nem tehettem az ellen, hogy hirtelen eltűnjön, és tőlem alig pár centire... jóóóóóó, voltak azok méterek is, de egyértelműen túl közel ahhoz, hogy elfuthassak - vagyis elshunpozhassak. Mert ugye shinigamiéknál így mondják ^.^ Úgyhogy inkább minden erőmmel arra koncentráltam, hogy meggyőzzem magamat, nincs mitől tartanom, ami persze nem volt könnyű feladat, mert hát... Gyanús alak volt, nagyon gyanús! >.< Már elnézést, tudom, hogy ez szörnyű előítéletesség, de hát honnan tudhatnám, miféle szerzet volt? Nem tudom megkülönböztetni a lélekenergiákat >.< Igaz, embernek nézett ki, akár még az is lehetett volna, és nem voltak semmiféle aggodalmat keltő kinövései - értem én ezalatt a félméteres agyarokat, tarajos-tüskés farkat és társaikat, vagy valami torz maszkfélét -, egyszóval semmi esetre sem nézett ki hollow-nak. Nem volt nagy, nem üvöltött, sőt, lyukas sem volt, ám az ilyet simán el lehetett takarni a ruhával! Ráadásul lehetett valami alakváltó lidérc is, vagy netalántán... arrancar! >.< Gonosz és erős arrancar, aki máris az én gyengécske lelkemre fente borotvaéles fogait, miután ilyen szépen kinyiffantotta a társát, és csak lesből akart támadni; vaaaaaaaaagy... egy aljas... öööööööööö...valaki, aki nem szereti a shinigamikat! >.< Az bárki lehet! Tehát fő az óvatosság - vagyis dehogy, nincs is mitől félnem... Ha bántani akart volna, már megtette volna, nem? Imígyen morfondírozgattam, mígnem ki nem lyukadtam arra a nagyszerű következtetésre, miszerint: rólam süt a gyengeség, tehát teljesen ideális vacsi, vagyis... hmmmm... hajnali nasi? egyszóval ideális ennivaló vagyok mindenki számára, aki furcsa ízlése folytán szegény, ártatlan kis lelkecskékkel táplálkozik. Ergo, ha már mindenképpen el akarna fogyasztani ezen a gyönyörű, hajnali órán, nyilván már rég megtette volna, még a csata előtt, bemelegítésnek, igaz? ^.^ Ezért hát egészen megnyugodtam, amíg eszembe nem jutott, hogy talán csak az időt akarja húzni, mivel még nem éhes, de lusta, hogy mást keressen reggelinek az én finom halálistenlelkecském helyett! >.< Aztán rájöttem, hogy talán gyerekes dolog így bepánikolni, és a lehető legbölcsebb, amit tehetek, az, hogy most nyugodtnak próbálok látszani, aztán majd kiderül; és végső soron nekem is van ám kardom! *.* Meg aztán, ha azért jött ide, hogy elaltassa a gyanúmat, csak úgy kell csinálnom, mintha megbíznék benne, és amikor azt hiszi, hogy átvert, akkor jön el az én pillanatom, mert sikerült becsapnom! *.* Így még a büszkeségem is megmenekülhet, vagy legalábbis túlélhet, ha én felfalódom, vagy meghalódok...
- Üdvözlet, Kisasszony-san! Mi járatban hajnalok hajnalán, Karakura eme kihalt részén?
Azon kívül, hogy az én kis szívecském megszűnt dobogni egy pillanatra... a shinigamiknak dobog egyáltalán? Egyszóval azt leszögeztem magamban, hogy nem hörögve beszél, nem morog, és tényleg nincsenek agyarai, meg udvarias is, és ha ez nem álca, akkor egész kedves lehet ^.^ De persze, ébernek kell lenni! >.<
- Jó... öööööö... reggelt! - hebegtem, hiszen a köszönést illik viszonozni, még akkor is, ha éppen nem voltam tisztában, milyen napszaknak is lehetne ezt nevezni; azt meg aztán igazán nem tiltja semmilyen szabály, hogy az ember kedves legyen olyasvalakihez, akiről esetleg nem tudja, vajon megöli-e rövid időn belül. A kérdésre viszont, miszerint mit is keresek ott, magam sem tudtam válaszolni, mert a) elöntött egy pillanatra az önsajnálat, hogy itt vagyok, egyedül, magányosan ebben az ismeretlen világban, és mindjárt meghalok, b) mégsem mondhatom csak úgy, hogy eltévedtem, az amellett, hogy rám nem vetne jó fényt, az összes halálistent is megalázza >.< De hát... hazudni sem tudok, kénytelen voltam őszintén beszélni; az meg nem könnyítette meg a dolgom, hogy ő közben végig gyanakodva méregetett >.<
- Én... eltévedtem - mondtam a lábamat fixirozva, pirulva, aztán óvatosan feltekintettem, kíváncsian, vajon mit reagál. Meg egyébként is, az ilyen ismeretlen alakokat, akik épp az imént mélyítették ki jó pár méterrel a folyómedret egy... valaki "segítségével", nem szabad szem elől téveszteni! >.< Ahhoz nem volt elég bátorságom, hogy megkérdezzem, ő vajon mi járatban van erre, hiszen ő maga mondta, hogy ez a város kihalt része - de tényleg, mit kereshet itt? Remélem, nem reggelit >.< A lényeg az, hogy gyanús, nagyon gyanús! >.<

Tudtam! >.< Tudtam, hogy gúnyolódni fog rajtam! T.T Na jó, igazából... minden oka megvan rá. Egy, az Emberek Világában tehetetlenül toporgó hadnagy látványa tényleg szánalmas... Egészen megsajnáltam magam, hát mégis, itt vagyok, magányosan, egyedül, és a szokásos meg-fogok-halni mellett még egy...egy... nem is tudom, kicsoda cinizmusát is el kell viselnem T.T Jó, igazából hamarosan megtudtam, hogy kicsoda, ami persze nem segített sokat, mert hát nem ismertem >.< Mindenesetre amikor megjegyezte, miszerint többre számított egy alkapitánytól, nem szóltam semmit, sőt, elismertem, hogy jogosan mondta ezt. Kegyetlen sors! >.< Igen, igaza volt, de azért... Ne tessék a többieket szidni! >.< Büszkén jelenthetem, nem ők hagytak el engem, hanem én őket, és ha nem lennék annyira megijedve, most nagyon... de nagyon... dühösen válaszoltam volna! >.< Csak hát, hiába durcizom most, és hiába morogtam magamban a felháborodástól, szólni nem szóltam; még a végén kiforgatná a szavaimat, és egyébként is, az ilyen gyanús alakokkal nem szabad szóba állni. Hiszen - legyenek őszinték - ha egyszer nem shinigami volt az illető, honnan tudhatta, hogy a senkai kapukat zárolni is lehet? Hogy a szakaszvezetőket (szépen néznénk ki, ha én lennék >.<) mindenhová követni szokás? Hogy honnan ismeri fel a hadnagyi karszalagokat? Tényleg, azt jobb lett volna otthon hagynom, vagy elrejtenem, amikor odaértem; elég, ha én tudom, hogy egyáltalán nem vagyok alkalmas erre a posztra, nem szabadna tűrnöm, hogy mások holmi negatív következtetést vonjanak le a seireiteii hierarchiáról csupán azért, mert nem vagyok erős, se gyors, és egy egyszerű kapucskát sem tudok megnyitni... És még nyavalygok is. Talán túlzásba vittem ott is, meg most is... Nézzük inkább a pozitív oldalát a dolognak, miszerint miután gúnyos kedvességgel felhívta rá a figyelmemet, hogy esetleg megesznek ebben a világban - köszönöm szépen, ezt tudtam, pontosan ettől féltem - kijelentette, hogy szerencsés vagyok, mert ő nem fog felfalni. Gyanakodva felnéztem rá; biztos ez? Esetleg tényleg nem lesz belőlem reggeli, csak szimplán apró lélekrészecskékké szed, mint az iménti valakit? >.< Ám aztán szóba hozta a kapukat, és megint csak lesütött szemmel álldogáltam, hiszen nem volt mit felelnem; ami azt illeti, el is döntöttem, hogy nem felelek! >.< Tőlem aztán nem tud meg semmit - hiszen mindazt, amit az imént elmondott, olyan dolgokat, amiket én nem is tudtam... vagyis tudtam, de eddig elkerülte a figyelmemet a jelentőségük, egyszóval ezeket biztos mind az áldozataiból szedte ki, mielőtt végzett velük! Még ha gyerekes is ez a dacosság, itt most nem csak rólam van szó. Már sokkal veszélyesebb a világ, nem csak az embereké, mindenkié baljósabb, mint volt, és azt, hogy én ezt alig éreztem meg a város védett falain belül, azoknak köszönhettem, akik nap mint nap odakint harcoltak, hogy minket ne érhessen baj *.* Ha én most bármit mondtam volna, esetleg őket sodortam volna veszélybe, ami kicsit sem mondható hálás dolognak, szóval minden, amit tehettem, az volt, hogy tőlem telhetőleg (tehát gyakorlatilag észrevehetetlen) csúnya pillantásokat lövelltem felé, ami teljesen hiábavalónak bizonyult. Gondolom, valami szóbeli megnyilvánulást várt tőlem, mert miután látta, hogy én csak ácsorogni fogok, cigarettára gyújtott; miközben én magamban azt fontolgattam, hogy jó lenne elszökni... csak hát nem tudtam, merre. Bármilyen kicsi is a lélekenergiám, nem tudom teljesen elrejteni, messzire pedig valószínűleg nem jutnék, ha gyorsabb nálam... Persze, elbújhattam volna... a folyóba, vagy a földbe, de - hacsak nincs pont alattunk metró, ami sajnos elég valószínűtlen - előbb-utóbb vagy elő kellett volna jönnöm, vagy megfulladtam volna. Ráadásul ő kényelmesen letelepedett egy sziklára (micsoda összkomfortos folyópart, van hova leülni *.* Vajon szándékosan vitték oda? *.*), ami sajnos egyértelművé tette, hogy hamari elszabadulásomra igencsak csekélyke esélyek voltak. Úgy tűnt, nem sértődött meg azon, hogy nem reagáltam az előző megjegyzésére, mert viszonylag kedélyesen folytatta:
- Melyik osztagban szolgál?
Annak ellenére, hogy mormogta, szerencsére megértettem (kínos is lenne visszakérdezni, hogy mit is akart mondani...). Ahogy azt is, hogy ismeri a rangjelzéseket. És hogy túl távol van tőle a karszalagom, hogy pontosan megállapíthassa, melyik egység jelvénye ez. Túl távol... Talán ahhoz is túl távol, hogy ne tudjak némi egérutat szerezni? Ám mire ezt végiggondoltam, már ott tartott, hogy tegeződhetnénk, amire persze magamban azt válaszoltam, hogy nekem mindegy, én nem szólok egy szót sem! >.< De hát... bemutatkozott. Igaz, még ezt is gúnyosan tette, vagyis azt hittem... aztán meg nem tudtam eldönteni. Eddig teljesen őszintének tűnt, azt is elismerte, hogy nem tartozik a halálistenek szervezetéhez, de ez még nem bűn. Vagyis nem olyasmi, ami azt jelentené, hogy hazudott, hogy nem is ez a neve, hogy igenis fel fog falni... És ha meg is akart ölni, miért hazudott volna? Sőt, én miért ne mutatkozhattam volna be? Ha már úgyis végem, nem lett volna mindegy? De ha esetleg túlélném - hiszen miért is ne élhetném túl -, nem akarnék később azon bánkódni, hogy udvariatlan voltam. Talántán... Még segítene is hazajutni? *.* Ismerte a shinigamik világát, ez tény, és ha nem is tartozott közéjük, izé, közénk, ez nem jelentette azt, hogy ellenség. Mióta idejött... olyan öt perce? nem tett ellenem semmit, még mindig éltem és virultam! Persze, ez nem jelentette azt, hogy hirtelen minden további nélkül bíztam volna benne, és szilárdan eltökéltem, hogy semmi olyasmit nem mondok, aki Seireiteire vonatkozik, de a sopánkodást abbahagytam magamban, életem egén kezdett kisütni a nap, és minden ilyesmik. Mert ha végem is van, nem volna jó az utolsó perceimet siránkozással tölteni... inkább mosolyogjunk, és legyünk igazi úrihölgyek! *.* Kedvesek, de tartózkodóak ^.^ És persze főleg óvatosak.
- Amatsu Yukariko vagyok, örvendek - hajoltam meg tehát, és közben örültem, hogy nem remeg a hangom. (Vajon megfelelő volt az, hogy "örvendek"? Végül is, ő maga mondta, hogy örüljek, hogy nem valaki mással találkoztam...) -A negyedik osztagból...
Egy pillanatra elhallgattam. Sokan azzal a felfoghatatlan és értelmetlen sztereotípiával járkálnak a világok bármelyikében, hogy a hős negyedik osztag gyenge, és le lehet sajnálni! >.< Ráadásul azok is ezt hiszik, akik nem ismernek engem, mert én, ugyebár, nem vetek valami jó fényt a többiekre... Eltekintve attól, hogy én nem vagyok hajlandó semmi Soul Societyre vonatkozó dologról szót ejteni őkegyelmének, úgy döntöttem, gyorsan elébe vágok az esetleges megvető horkantásnak, vagy ilyesminek.
- De abban tévedett, akarom mondani, tévedtél, hogy az osztag tagjai elhagytak volna - mondtam egészen határozottan, s mivel igazán sértett, hogy ilyesmit gondolt csupa jóravaló és becsületes halálistenről, a felháborodásom helyettesítette a bátorságomat is, jóóóóó csúnyán néztem rá >.< - ugyanis én vesztettem őket szem elől!
Erre varrjon gombot! >.< ... öööööö... És lehetőleg ne fejezzen le érte ^.^"

Rettentőengyilkoserejű pillantásom hatásfokát mutatja, hogy kicsit sem rettent meg, sőt! Kinevetett. T.T Igazából... csak kuncogott, s felesleges túldramatizálni a helyzetet, lesz ez még így is izgalmas, és azt nem tudnám hova túlozni, így nem lenne már olyan jelentős szerepe, ami azt jelentené, hogy az egész történet nem lesz élethű... Tehát megpróbálok a tényekre szorítkozni, és nem elkalandozni. Őszintén reméltem, hogy az a kacarászás, ha gúnyos volt is, nem a többieket becsülte le, csak engem. Azzal nincsen semmi bajom, túléli a méltóságom, de igazán, az osztagot ne szidja >.< Mert azt egyáltalán nem tagadom, hogy minden hadnagyok leggyengébbikét tisztelheti bennem a nagyérdemű, azellen sem élek kifogással, hogy valaki kiemelje a tapasztalatlanságomat, de többiekre vonatkozó jellemkritika igazán nem olyasmi, amihez köze lenne, mert itt most csak rólam lehet szó, akkor is, ha gúnyolódni akar valakin! >.< A lényeg, hogy hiába néztem rá feddőn, úgy tűnt, nem veszi komolyan a szavaimat - vagy egyszerűen csak vicces lehettem, ahogy morcosan méregetem. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy nézhetek ki ilyenkor... ritkán szoktam megsértődni, mert ritkán bírálgatják környezetemben az osztagomat >.< De ez itt most nem az én világom volt, nem a megszokott atmoszféra, ezért úgy láttam, ideje már túltenni magam ezeken a felháborodásokon; annál is inkább, mert ahogy magában nevetett, sokkal bizalomgerjesztőbb volt, mint ahogy hirtelen elsötétült az arca. Teljesen váratlanul, egyik percről a másikra, én meg meglepetésemben azonnal abbahagytam a szemöldökráncolást rémületemben. De amikor azt mondtam, "azonnal" befejeztem a grimaszolást, nem vagyok elég reális. Ha az, amíg a szememben kiütközött a ijedség, egy pillanatnak tekinthető, az ő villámgyors mozdulata, ahogy követlenül előttem termett, és a kardját a torkomnak nyomta, a pillanat ezredészének felel meg. Mire pedig arra a következtetésre jutottam, hogy most aztán tényleg meg fogok halni (tudtam! T.T), addigra már vége is volt; mármint a közjátéknak, nem nekem... Pedig még beszélt is közben. Az elejét olyan gonoszul mondta, hogy a végét alig értettem meg - de a vészjóslóbbik rész arról szólt, hogy most bizony nem segít nekem senki... Efelől szemernyi kétségem sem volt, tényleg. Úgyhogy nagy hirtelenjében nem is értettem, hogy mi köze van az én halálomhoz holmi lovagoknak és a sajnálatnak; aztán, amikor végre újra lélegezni mertem, a hirtelen kitört pánik után át végre elszivárgott a tudatomig, miszerint elnézést kér az iméntiekért, csak a bátorságomat akarta letesztelni. Nagyokat pislogva próbáltam teljese egészében felfogni, mit is akart ez jelenteni... Hiszen nem nézhetek ki valami bátornak, miért kellett így rámijeszteni? Bár tulajdonképpen egy szavam sem lehet, hiszen az imént még én védtem az egység tagjait olyan határozottan, és félre ne értsenek, ezt most is megtenném, még egyszer, akkor is, ha most már tényleg meghalok; ráadásul, ami azt illeti, nem is vesztettem el az eszméletem, ami egyértelműen sikerként könyvelhető el. Szóval... talán tényleg rászolgáltam, mert... most legalább azt is megtanultam, hogy... hogy... nem is tudom. Azt, hogy ha nem az én becsületemről lenne szó, talán nem is zavarna, ha végleg távoznom kéne a világból *.* Tehát igazán nem volt semmi okom arra, hogy ne bocsássak meg neki, nem is volt miért haragudnom. Meg aztán... annak ellenére, hogy az imént teljesen ledermedtem, szerintem Anemone nem, és ha ő velem van - gyorsan rápillantottam, mintegy ellenőrizendő, hogy minden rendben van-e vele -, karddal, vagy bármilyen más szilárd tárggyal nem árthat nekem, legalábbis nem egykönnyen. Mikor ez eszembe jutott, végre úgy-ahogy helyreállt a lelki nyugalmam, és azt, hogy hirtelen elvörösödött, már megközelítőleg normális gyorsasággal tudtam feldolgozni *.* Persze, ezután még inkább bámultam, hogy mi lelhette? Először azt hittem, hogy a szemem káprázik, hunyorítgattam, ám hamar fel kellett hagynom ezzel, mert ő ismét nevetni kezdett, biztosan megint azon, milyen furcsa az arcom. De tévedtem: ő az előző képemen nevetett. Jó, igaza van, de szerintem igenis nem vall valami szilárd jellemre, hogy kis híján tényleg megöl azzal, hogy a szívbajt hozza rám, majd képes kikacagni az ijedelmemet; sőt, mintha azt is láttam volna, hogy a vízbe dobta a cigarettacikket, tehát még felelősségérzet sem szorult belé a környezet iránt, amit kifejtek máskor >.< Aggódva toporogtam, hogy vajon megbízhatok-e benne, hiszen felajánlotta, hogy segít, de honnan tudjam, hogy ez nem csapda? Még csak azzal sem nyugtathattam magam, hogy már megölt volna, ha ez lenne a szándéka, hiszen a jelek szerint nagyon jól szórakozott a rémisztgetésemen. Viszont... vagy nagyon jó színész, vagy tényleg sajnálta kicsit. Nem tudtam eldönteni, nem vagyok valami jó... jellemismerő, ám udvariasan felajánlotta, hogy foglaljak helyet, s én egyszerűen nem lehettem annyira modortalan, hogy gorombán csak ácsorgok, és a távolból felelgetek neki a kérdéseire, meg aztán... dicsértnek vettem, hogy szerinte sokra tartom a beosztottjaimat (még akkor is, ha nem igazán tekintem őket beosztottnak, sokkal inkább példaképnek *.*). Igen, messze álltam tőle, de amilyen gyorsan az imént előttem termett, esélyem sem lehetett a hirtelen menekülésre, ezzel már nem is számoltam, tehát hagyjuk. >.< Ahogy óvatosan a szikla felé mentem, a karom néha-néha hozzáütődött a kardomhoz, és tudom, aljasság ilyen suttyomban terveket forralni mások ellen, de kértem magamban Anemonét, hogy ha bármi gyanús mozdulatot érez, legyen szíves, vegye át az irányítást a fegyver felett. Nem mintha olyan szinten ismerném már a képességeit, hogy minden kérés nélkül is megidézhessem a shikait, de arra volt példa, hogy én nagyon elgondolkoztam, és vicces kedvű zanpakutom egyszer csak "átejtett" a járda burkolatán, tehát ez akár most is előfordulhat! *.* Leültem a kő szélére, kitartóan bámultam a lábam, aztán, mikor kicsit összeszedtem magam és a gondolataimat, úgy döntöttem, hogy válaszolok - mert bár szilárdan eltökéltem, hogy nem mondok semmit Seireiteivel kapcsolatban, hazudni igazán nem tudok.
- Nem hiszem, hogy visszaélnének - motyogtam tétován. - Én nem szoktam parancsokat osztani, de a kapitány kézben tartja a dolgokat, és őt igazán tiszteli is mindenki *.* Nekem csak... segítenem kell, ahogy tudok.
Tűnődve lógáztam a lábam; az imént mondott valami furcsát, nem tudtam, mit... sehogy sem illett a képbe, az eddigi elképzeléseimhez. Aztán eszembe jutott.
- Hogyhogy másként voltak az Önök... bocsánat, hogyhogy másképp voltak a dolgok a ti időtökben? - néztem rá hirtelen elkerekedett szemekkel. Mert hát... ki ő? És igazán nem értettem, olyannyira, hogy még félni is elfelejtettem, honnan tudhatott ennyi mindent a shinigamik világáról, hiszen ő nem az, azt megérezném... Azt hiszem. Vagy ha nem, talán mondta volna...

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~

A nagy rock riffek közepette félbeszakítottak, hogy indítsam el őket. Feltápászkodtam, megvakargattam a kobakom, és beálltam kettejük közé. Mindkettejük arcát alaposan megfigyeltem. Genni az nagyon rákészült a versenyre. Minden izma meg volt feszülve, és tudtam, hogy amint jelzek, villámként fog suhanni. Eliana arca azonban enyhén unott volt. Nem tudom, azért-e, mert van trükkje, amivel Hitomit leelőzi, vagy azért, mert éppen semmi kedve ehhez? Végül is az utóbbi mellett döntöttem, valahogy ez nézett ki elfogadhatóbbnak. Felemeltem a kezem, elkezdtem visszaszámolni szépen is lassan. A hadnagy majdnem rám ugrott, annyira izgult, és persze mint egy Duracell nyuszi, rögtön futni kezdett. Eliana csupán a látszat kedvéért igyekezett futást színlelni. Elmosolyodtam, és visszaültem a helyemre, ahol egyből a gitáromért nyúltam. Annyi ideje ismerem már ezt a hangszert...és még mindig vannak előttem titkai, de így is ki tudom fejezni magam vele. Persze annak idején nem volt ilyen könnyű. Mindig, mikor a kezembe veszem, eszembe jut, hogy régen mennyit kaptam az úgynevezett "barátoktól". Ha volt pénzem, akkor persze készségesek voltak, és bármit megtettek, hogy a közelemben legyenek. Egyébként pedig eltapostak, ha jóra törekedtem, gonosz terveket tervezgettek, miközben segítettem. A jót rosszal hálálták, én pedig közel álltam ahhoz, hogy elessem. Hál' Istennek megmutatta a kiutat, és sikerült megismernem egy embert, aki mindig segített. Barátságunk szorosabb volt minden köteléknél, bizalmunk megrendíthetetlen. Annyi év... és egyszer elárult. Elárult, egész végig átvert, megölte a nagyapámat, és kishíján velem is végzett. Végzett is, csak még nincs itt az időm. De tudom jól, hogy a végzet miatta fog elérni. Észre sem vettem, hogy miközben gondolkodtam, egy nagyon szomorú dallamot játszottam. Annyira megtetszett, mikor észrevettem, és annyira levezette a fájdalmamat, hogy nem akartam abbahagyni. Had hallja a természet a bánatom okát; had hallják a füvek, a fák, a mezők, a virágok, hogy mi nyomja régóta a szívemet, és had oldozzon fel ez a dal az örök pesszimizmus és szomorúság alól. Mikor már nem tudtam semmit csinálni a "zenével", stílust váltottam. Egy gyors rockzenét játszottam, és ismét a két versenyzőre figyeltem. Genni kezében ott volt az Akai Nobara. Akaratlanul is elmosolyodtam. Tudtam, hogy kihasználja ezt a képességét is. És azt is, hogy nem fog békén hagyni Elianának. Na, vajon ki fog futni velem? Biztosan érdekes lesz, nem fogom magam hagyni, de azért a ló sem fog velem elszaladni... Időközben a gitáron ismét váltottam, improvizáltam, a riffek pedig mintha a két lány mozgását követték volna. Már félúton járnak. Fuss, hadnagyom, fuss!!

Annak ellenére persze, hogy még mindig gyanús volt, mennyi mindent tudott Seireiteiről, és amúgy egyáltalán, nem értettem, miért jött el onnan, ha valóban a nyolcadik osztagban szolgált, az, hogy említette a taichout, azt jelenti, hogy valószínűleg nem gonosz ^.^ Hacsaknem tervszerűen építette bele a beszélgetésbe, hogy elaltassa a gyanakvásom, valószínűleg nem rossz ember... vagyis shinigami... vagyis... nem tudom mi, akármi lehet! >.< De Yasuji-san nagyon rendes, igazi hölgy, neki nincsenek gyanús, rosszindulatú ismerősei, tehát ez a férfi sem az! Valószínűleg.
Igazából nekem fel sem tűnt, hogy annyit változott volna mostanában a rendszer... persze, ami azt illeti, nem is látok belőle sokat. Eléldegélek a magam külön, békés világában, legfeljebb Chiyoko kisasszonnyal találkozom a magas rangú tisztek közül, meg persze a fukutaichoukkal... De ha a világunk tele is van intrikákkal, igazságtalansággal... ha tényleg úgy van, ahogy ő mondja, én ebből semmit sem vennék észre. Talán mert naiv vagyok, vagy felelőtlen, és nem törődöm vele; esetleg mert a negyedik osztagot egész egyszerűen nem érintette ez a folyamat, hiszen a kapitány igazán nem olyan jöttment, aki csak a bankaija miatt kapta ezt a posztot... Én sokkal inkább tartozom ebbe a kategóriába, hiszen csak jókor voltam jó... nem, inkább rosszkor voltam rossz helyen >.< Hiszen... én igazán nem vagyok az a hadnagy-alkat, és Yuusukénak is igaza van. Mármint az, hogy én nem akarok annyira feltétlenül alkapitány lenni, egy dolog, de ha már nem voltam olyan határozott, hogy lett volna merszem ezt megmondani ezt, és ha már elvállaltam, rendesebben is elvégezhetném a feladataimat >.< Nem tudom ugyan, milyenfajta "potenciálom" lehet, de a taichou nem szokott tévedni, szóval még bennem is előfordulhat ilyesmi. Csak meg kéne találnom... Mindenesetre mint hadnagynak, jócskán vannak hibáim, és ezekre nem kifogás, hogy én nem akartam az lenni. Tehát, végre... el kéne fogadnom, hogy ha már az lettem, úgy is viselkedjek, mert attól még, hogy világéletemben nem fogom magam fukutaichounak tekinteni, mások ezt várják tőlem, én meg tartozom nekik ennyivel a bizalmukért, hogy szerintük képes vagyok erre >.< Persze, eme nagyszerű fejtegetéseket nem zúdíthattam csak úgy egy jószerével ismeretlen valaki nyakába, és nem is igazán tudtam volna mit mondani, így csak bólintottam, hogy értem, olyan okosan, ahogy csak tudtam ^.^ Aztán eszembe jutott, hogy meg kéne köszönnöm a tanácsát, és már el is szántam rá magam, hogy megszólaljak, de abban a pillanatban felpattant, és én azt hittem, hogy már megint olyasmivel akar viccelődni, mint az imént, a frászt akarja hozni az én kis lelkecskémre >.< Ám tévedtem, mert elsuhant a folyó felé, és mire kikászálódtam a sziklából - hiszen gondolom, mondanom sem kell, ijedtemben vagy derékig merültem a hideg kőben Anemone segítségével -, már vissza is tért egy furcsa csomaggal. Miközben ő a kinyitásával fontoskodott, én leporoltam magam, és igyekeztem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, elvégre az ilyen... ballépéseimről igazán nem muszáj másoknak tudnia. Hát tehetek én róla, hogy megijedtem? >.< Az vesse rám az első követ, aki szerint nem volt rá semmi alapom...
Visszatérve a történtekre, abban a különös zacskóban csokis keksz volt. Nem tudom, ettek-e már ilyet, én ezelőtt még nem, de nagyon finom dolog *.* Reméltem, a pirulásomat annak tudja be, hogy szégyenlős vagyok, és nem tudom, elfogadjak-e egy darabot - amúgy is, ez is igaz, tehát én nem is próbálnám félrevezetni! >.< -, nem pedig esetleg az iménti süppedős esetnek, ha észrevette. De ha ez meg is történt, eddig nem szólt róla... Egyszóval kivettem egy darabot, és gyanakodva méregettem. Csokival természetesen találkoztam már, sőt, keksszel is, szeretem is őket, de kinek jut eszébe összeházasítani ezt a kettőt? Úgy tűnt, ebben a világban teljesen természetes lehet ez az édesség, mert Yuusuke már vígan nyammogott egyen, miközben én még mindig óvatosan szemlélgettem a magam sütijét. Ami egyébként nem is baj, mert megkérdezte, mióta ücsörgök már itt, amire persze tele szájjal nem lehet válaszolni...
- Még csak tegnap este jöttünk... Aztán én ittragadtam >.< De mi a baj a hajnallal? - néztem rá meglepetten. - Az szép, és csendes, olyan... megnyugtató! ^.^
Persze, ha szegényt nem hagyják aludni... Nekem teljesen normális, ha éjszaka is fent kell maradnom, volt már időm hozzászokni, és olyan fura, hogy másnak nem az ^.^" És az is vicces volt, ahogy az utolsó mondatánál körülkémlelt, mintha félne valakitől; hiszen az imént hihetetlenül gyorsan, és, mint kiderült, kialvatlanul győzte le azt a valaki... Mitől tart akkor? Mármint, ha valaki meg is hallotta, hogy a lakótársait bolondnak nevezte, ki tudna ártani neki? Elvégre ő a legerősebb...ööö... személy, akivel valaha is találkoztam *.*
Közben a kezem melegétől lassacskán olvadozni kezdett a csoki, úgyhogy ideje olt nekilátnom... Csak nem haltam volna meg tőle, elvégre előttem evett belőle, és nem lett semmi baja, tehát nem lehetett mérgezett! >.< Óvatosan haraptam belőle egy kicsit, aztán még egy kicsit, aztán még egy kicsit - nagyon jó íze volt, zseni, aki ezt kitalálta *.*
- Ez nagyon, de nagyon finom, köszönöm *.* - mondtam két falat közt, aztán a mellettünk lévő útra terelődött a figyelmem, ahol már egyre többen járkáltak, néha-néha egy autó is elsuhant... Mennyit fejlődtek ezek is, mióta utoljára láttam ilyesmit! o.o
- Ööööö... nem fogják az emberek furcsának találni, hogy a levegővel beszélsz? Hiszen engem nem láthatnak... - még csak az kéne, az ittrekedés mellett bennszorulni egy póttestben >.< - Vagy téged sem vehetnek észre? Én igazán nem tudom, hogy mennek itt a dolgok... - magyaráztam pirulva.
De tényleg! o.o Ha én láthatatlan vagyok a számukra, de a süti nagyon is valóságos, hisz az teljesen normális, ember-bolti dolog, akkor vajon... Azt láthatták, hogy a levegőben lebeg, miközben apránként eltűnik? De vicces lehetett ^.^ Az is eszembe jutott, hogy talán viszonoznom kéne valamivel a kedvességét, mármint illene valamivel megkínálnom, de nem számítottam ilyen komoly kirándulásra, hogy hozzak magammal elemózsiát T.T Viszont! *.* Hamubansült pogim ugyan nincs, de mindig van nálam cukor, ugyebár, csak az a kérdés, hogy vajon kér-e >.< Óvatosan rásandítottam, de nem tudtam eldönteni, hogy most mitévő is legyek... végül azon bölcsesség alapján, miszerint ha ezért leharapja a fejem, úgy kell neki, én többet nem leszek kedves, előkotortam egy marékkal a zsebemből mindenféle színes-csillogó-fordos papíros fogrontót, és felé nyújtottam.
- Kérsz? ^.^
Erről jut eszembe, az az állítás, miszerint a negyedik osztag csakis azért ad jutalomédességet a gyerekeknek vizsgálat után, mert számító gazemberek, akik így akarják növeli a fogászati részleg forgalmát, aljas rágalom! >.<

Miközben én a cukrokat keresgéltem (ha még emlékeznek rá), választ kaptam arra a kérdésemre, hogy nem nézik-e majd őrültnek az emberek, ha a levegővel látnak beszélgetni valakit. Vagy esetleg egy szökőkúttal, mint kiderült. És a válasz az, hogy de, nagyon is bolondnak nézik ilyenkor az illetőt, ami szerintem... mármint nem eshet rosszul? Úgy értem, hiába tudja az ember - akarom mondani, pont nem ember -, hogy igaza van, hiszen ő látja azt, amit a többiek nem, a tömeg hatalma nagy lehet. A kevésbé erős lelkek talán elbizonytalanodnának, és előbb-utóbb elhinnék, hogy tényleg nincs ott, amivel beszélnek, hogy ők valóban... őrültek. Nekem nincs ilyen gondom, de vajon milyen lehet annak, aki, mondjuk, látja a szellemeket, tud velük beszélni, de esetleg semmi olyasmi nem érkezik, ami megerősíthetné abban, hogy amit tapasztal, az igazi. Mondjuk, lelkeket lát, de lidérccel valahogyan sosem találkozik, nem látja rombolni, és annak az eredményét... Ez esetben talán még ő is elhiszi magáról, hogy bolond, mert nincs semmi, ami számára kézzelfogható bizonyíték lenne. Vagyis... nem tudom >.< Sosem volt eddig ilyen problémám, úgyhogy nem tudom elképzelni... De például az is érdekes, hogy: Yuusukét még sohasem akarták az emberek bolondokházába zárni? o.o Ha saját bevallása szerint kardal hadonászott a forgalom kellős közepén, az az "egyszerű" emberek szempontjából, legalábbis tudtommal, közveszélyes! >.< Még akkor is, ha a fent említett tevékenység esetleg az ő érdekükben történik; mert ők erről, ugyebár, nem tudhatnak. Ami azt illeti, szerintem... vagyis ettől még nem kéne őket lenézni. Ezt most csak általánosságban mondom, ha már eszembe jutott; sokszor hallom, hogy olyan lekezelőn beszélnek az emberekről, pedig hát... nem tudom, talán létezik olyasmi, amit ők láthatnak, mi pedig nem? Vagy... ők képesek arra, amire más nem. Például nekik megadatott, hogy mit sem sejtve, boldogan éljenek, még akkor is, ha körülöttük esetleg háború dúl - mivel ez olyan helyen történik, amit ők nem érzékelnek, nem tudnak róla. Ráadásul, ahogy észrevettem, sok shinigami lelke, személyisége teljesen olyan, mint az embereké, talán az én érzéseim is olyanok... Nem hiszem, hogy volna olyasmi, amit egy halálisten különbül tudna érezni másokhoz képest. Egyszóval milyen alapon mondhatjuk egyáltalán, hogy akár a hollowoké, vagy az arracaroké, vagy a miénk, vagy másoké magasabb rendű létforma, mint az embereké? >.< Ez olyan előítéletesség, ami, megjegyzem, az emberekben is ugyanígy megvan, és sokan pont ezért nem szeretik őket! Ugye? Valahogy így... Így hát, amikor szóba került az emléktörlés, nem tudtam megállni, egy pillanatra elfintorodtam. Nem nagy dolog... De egyrészről igazából fogalmam sincs, hogy menne-e, mert nem próbáltam még; másrészt, bár tudom, hogy fontos, valahogy méltánytalannak érzem. Az emlékek fontosak! Hiszen... ez formál mindenkit olyanná, amilyen. Persze, az, hogy más képeket kapnak az elvesztettek helyett, még mindig jobb, mintha üres foltok töltenék ki a furcsa eseménynek helyét, és tisztában vagyok vele, hogy nincs más megoldás, de hát... Az valahogy nem tűnik túl jó indoknak, hogy mindez az emberek érdekében történik - ez is ebből a buta előítéletből fakad, hogy az emberek úgyis olyan kis buták, mi okosak vagyunk, tehát jogunk van szórakozni az emlékeikkel... Pffffffh, felháborító! >.< De most mindegy... azt hiszem, ezek bizonyos tekintetben meglehetősen rebellis gondolatok, tehát igyekeztem legalábbis nyugodtan nézni, remélve, hogy az iménti eszmefuttatásom annyira nem ült ki az arcomra, amire ugyan kevés az esély, de mégis... Ironikus, de talán a saját dimenzióm - ahogy Yuusukét ez a világ - bolondnak nézne, ha ezt csak úgy eléjük terjeszteném. És meglehet, hogy nincs is igazam...
Időközben aztán megtaláltam az édességeket, ám nem tarthattam őket valami szilárdan, vagy egyszerűen csak túl sok volt kicsike tenyeremhez képest - mint tudjuk, aki sokat markol, keveset fog - egyszóval a cukrok kirepültek a kezemből, ráadásul olyan ügyetlen voltam, hogy amikor lehajoltam értük, a fejünk is összeütközött >.< Tényleg nem vagyok valami talpraesett, ezt tudom, csakhogy ami még rosszabb, én alig billentem ki az egyensúlyomból, ő viszont a földön kötött ki. Az egész az én hibám T.T
- Jaj, annyira, igazán, nagyon sajnálom, őszintén, nagyon-nagyon... - hebegtem válogatott bocsánatkérés-özönömet, ám észrevettem, hogy közben beszél. És mivel egy úrihölgy nem szól bele más mondandójába, elhallgattam, és inkább a fejemet lapogattam; de annyira nem is volt vészes, mármint alig fájt, remélem, neki sem. Olyan kínos volt, hogy én okoztam a katasztrófát, de a tetejébe szinte nem is esett bajom Aztán az álmélkodás hamar elterelte a figyelmemet mindenről; hát nem érdekes, hogy van olyan gigai, ami... multidimenzionális! *.* Mindenki számára egyformán valós, nekem is, az embereknek is, egy arrancarnak is... ugye, annak?
- Az egy arrancar volt? - kérdeztem a biztonság kedvéért, mert az ember lánya mindennap tanul valami újat, és én még nem is láttam ilyen lényt, biztosan nagyon kemény ellenfelek lehetnek, és nagyon erősnek kell lenni a legyőzésükhöz >.< Közben egyébként észbekaptam, hogy ha már letaszítottam szegényt a szikláról, sőt, hagytam egyedül szenvedni a szétszóródott finomságokkal, (előrecsomagolt termék, környezetszennyező, de mint látszik, jelen esetben ez praktikus *.*) illene segítenem, ezért lecsusszantam a kőről, és odanyújtottam a kezem, hátha könnyebben feltápászkodik. Bár a szilárdságom meg sem közelíti egy betonoszlopét, és fizikailag sem vagyok kimondottan erős, ha szerencsém van, "mentőakciómnak" nem az lesz a vége, hogy én lelkesen rántok egyet rajta, mire a földön kötök ki... ^.^"
- És Urahara úr valóban él? *.* Mármint... ő kicsoda?
Annyi minden jutott eszembe, miközben egyelőre hatástalanul próbáltam felsegíteni szegényt, amit megkérdezhetnék tőle, csak hát... kicsit kínos, hogy ennyire tájékozatlan vagyok >.< És egyébként is, nem áraszthattam el csak úgy mindazzal, amit meg szeretnék tudni, mert most éppen evett, s ha gyorsan válaszolna, még félrenyelne, és megfulladna! Mit kezdenék egy halottal?! o.o Bááááár... tényleg, én orvos vagyok! *.* De azért inkább csak fejezze be nyugodtan a cukrot, én ráérek ^.^

Ken felállt, és szép lassan beállt közénk. Szerintem egy csiga gyorsabb lett volna. Szerintem ez az érzés a besózott társam esetében duplázódott. Megvakarta a szemét, majd felemelte a kezét, mellyel egy hármast mutatott.
- 3...-folyamatosan hajtotta be az ujjait - 2... 1... GO!
Genni, mint akit puskából lőttek volna ki. Speedy Gonzales sebességgel haladt előre, annyi különbséggel, hogy az ő esetében nem hangzott el a rajtnál, hogy „Andele, Andele, Arriba, Arriba”. Mondhatni állva hagyott. De én igyekeztem gyalog kakukk stílusban utána eredni. Néhány percen belül már egymás mellet futottunk. A rossz csak annyi volt, hogy pont akkor kezdett csak igazán fújni a szél. De persze nem hátulról segítve, hanem szemből, hátráltatva az előre jutást, és a lélegzést. Ekkor kezdtem úgy érezni, hogy még sem volt jó ötlet belemenni ebbe a futóversenybe. Jó szégyen lett volna, ha Genni egy órát ver rám, de nyerni sem akarok.
-Akai Nobara! – engedte ki a kardját, majd lassított, és mögém került.
~ Menetszél elől a szél árnyékba mész? Nem rossz stratégia mit nem mondjak, de velem szemben kicsit aljas. De akkor nem értem, hogy miért engedte ki a kardját? Ráadásul ketté is szedte. Mit tervezel Genni? – néztem is hátra
A kardja kiengedése után, szélt kavart. Vissza fordultam, mert éreztem, hogy ez nem lesz így jó. A nagy széllöket hátulról ért el. Egyszerűen felkapott. Reflex szerűen lábaimat behúztam, majd mikor éreztem, hogy a lendület elfogy szépen kinyújtottam, és elegánsan a földre érkeztem. Két újabb lépés után Genni is megérkezett mellém. Szegény majdnem sikeresen felbukott az érkezést követően, de szerencsére megtalálta magát, majd felém fordult egy hatalmas vigyorral az arcán. Persze én egy kicsit morcosan fogtam fel a helyzetet. De le is jött, hogy mit szeretne. Szeretné, ha nyernék, de ő viszont nem hagyja magát. Olyan nyernék is meg nem is helyzet lehet most Genni-ban.
-Jobb, ha össze kapod magad!
Először nem értettem, hogy mit is akar ezzel tulajdonképpen mondani. „Kapjam össze magam?” De hisz itt futok vele… Annyira nem mondhatja, hogy tényleg teknős vagyok a nyuszi ellen. Majd némi gondolkodás után kezdett világossá válni, hogy mire is gondolhat ezzel a mondatával. De akkor tényleg jobb, ha összekapom magam.
Kicsit elmosolyodtam, mert valami jó ötlet jutott eszembe, mellyel vissza tudom adni neki azt a szívességet, hogy pár métert repülhettem. Ezzel meg is nyerem neki a versenyt.
Elérkeztünk a fordulóhoz. Igen, ezzel fél távnál vagyunk. Mielőtt a híd lábához értünk, felgyorsítottam, és nekiszaladtam a betonnak. Lábamat előre, majd onnan lendületet véve jobban kilőttem. A tervemhez egy kisebb előnyre volt szükségem, amit ezen mozdulatom remélhetőleg megadott.
- Congelar en mi corazón Nieve Cristale
Engedtem ki a kardomat. A kasza már fordult is a kezembe, és egy előre suhintással és egy erős koncentrálással elértem a kívánt eredményt. Egy nem túl vastag útszerűen megfagyott előttem az út szinte a célig. Genni akkor éret mögém, remélhetőleg a tervemből semmit nem sejt. Hírtelen arrébb álltam, minek következtében Genni rálépett a jégre. Én mögé fordultam be, és egy erőteljes teljes testes lökéssel nagy lendületet adtam neki. A tükör sima jégen csak úgy lehet ám csúszni. Én persze nem léptem rá kreálmányomra, hanem mellette futottam tovább. Mint mondtam nem akarok nyerni, viszont azt nem hagyom, hogy egy órát verjen rám. Genni néhány méterre a cél előtt érkezett le a jégpályáról, de így is jóval előttem volt. Remélem a cél látványa és tudata nagyobb, mint hogy engem nyerni hagyjon. Futás közben visszaváltoztam, és úgy tettem, mintha semmi nem történt volna. Persze a jég a meleg és a napsütés hatására elég hamar elkezdett olvadni, így csalásom bizonyítéka szép lassan kezdett eltűnni. Bár nem is mondható csalásnak, hisz nem magamnak, hanem másnak tettem. Így ez segítség nem csalás.
Én is egyre inkább közelegtem a cél felé, de nem hajt a tatár, így szép nyugisan.

Megdobogtatta a szívem a tudat, hogy mégsem vagyok olyan tájékozatlan, mint hittem - az arrancar tényleg arrancar volt, és mindazt, amit Yuusuke mesélt Urahara Kisukéről, már hallottam, még ha csak kósza pletykaként is, ezért nem voltam meggyőződve igazukról *.* Hiszen ez talán azt jelenti, hogy nem is vagyok olyan reménytelen eset! Igyekeztem szerfelett okos ábrázattal bólogatni, hogy igen-igen-igen, megértettem, amit mondott, hogy mi az Espada, és a többi; de neki nem is jelentett akadályt annak a lénynek a legyőzése, még a főnökéé sem, aki pedig - kilogikáztam! *.* - lehet, hogy egy espada volt, hiszen nyilván ők a vezetők az arrancarok világában (bár meg kell jegyeznem, magamtól talán ott helyben nem jöttem volna rá ilyen simán a dolog mibenlétére, ám hallottam már erről, és most sikerült felidéznem)... Egyszóval ez a fiatalember biztosan rettenetesen erős, még annál is sokkal erősebb lehet, mint amilyennek akkor éreztem! *.* Igazán, annyi érdekes dolgot lehet Karakurában látni!
Persze nagyon sok minden van, amit még nem tudok... Mert egyszerűen eddig nem érdekelt. Ahogy ott ültem a sziklán... Egy olyan világba tartozó sziklán, ami... már nem az enyém, már nem voltam része, nagyon fura érzés volt. Azzal, hogy meghaltam, még réges-régen, minden megváltozott az életemben. Mármint... tudom, ez olyan közhelyesen hangzik - de eddig valahogy nem tudatosult bennem. Régebben az Emberek Világa maga az univerzum volt számomra, csak az volt valós; meg a hit szerint a menny, a pokol... De nem gondoltam volna, hogy például egy Soul Societyhez fogható hely létezik. És aztán, hogy oda kerültem, az lett számomra a kézzelfogható, s nem gondoltam volna, hogy ebbe a világba visszatérek. Ezt olyan... olyan nehéz feldolgozni. Régen nem mertem semmit sem csinálni, ami jelentősebb, mert azt reméltem, talán csak álmodom, valójában nagyon is élő vagyok... én nem akartam meghalni, és nem akartam ezt elfogadni. Aztán... szép lassan rájöttem, és... beletörődésnek nem nevezném, inkább megértettem, hogy az a helyzet, hogy meghaltam, de mégis élek, csak egy másik dimenzióban. Talán... túl emberi vagyok, de... ami régen ez a világ volt nekem, az lett most Seireitei, a másik pedig egyre misztikusabbá, "spirituálisabbá" vált - azt hiszem, a nagy sokára kivívott megbékélést féltettem annyira, hogy ne akarjak ide jönni. Ez megint csak felkavarta, összezavarta a dolgokat bennem, hiszen épp, hogy elfogadtam, nem lehetek többé olyan lény, aki voltam, de mégis meglátogathatom a régi világomat? Lehet, ezért mondják az emberi gondolkodást néha "sekélyesnek". Mert... kötik őket az érzelmeik, és tulajdonképpen gátolják őket, ahogyan az én teljesen humánus észjárásom is csak végleteket tud elképzelni, és csak egy univerzumot fogad el valódinak, ami után minden más... mellékes. S így, hogy nem fogom fel valójában, hova is tartozom, nem lehetek tisztában saját létezésem mikéntjével, nem is fejlődhetek. Hiába ismerem magam, hiába beszélek oly' sokszor Anemonével, hogy olyan, mintha... egy nagyon jó barátom volna, akit születésem óta ismerek. ahhoz, hogy én igazán megtanuljak élni ezekkel a mindenféle... különleges erőkkel, nem azt kell tudnom, ki vagyok, hanem hogy mi vagyok >.< Amíg nem értem meg, miféle lény is lett belőlem, nem merem használni a tudásomat sem, mert változatlan érzésekkel rendelkező lélekként bírom elfogadni, hogy a... "hatalom", ami a rendelkezésemre állna, távol esik mindentől, amivel "egyszerű" emberként bírhatok. És nem értettem, mások ezt..., hogyan bírják megemészteni, feldolgozni magukban; senki sem nyavalyog ilyesmiken - mert ezen tán csak egy ember tud aggódni. De olyan szörnyű volt ez a létparadoxon: a valódi embereknek nincsenek ilyen problémáik! Olyan érzés kerített hatalmába, ahogy merengve bámultam a folyó vizét, mintha ott állnék a közepén, és nem tartoznék egyik partra sem. "Ugyanolyan valóságos személy, mint te vagy én"... Hiszen valóságos vagyok egyáltalán? >.< Lehet, hogy nem is én álmodom, csak valakinek az álma vagyok? Csak egy kitaláció? Honnan is tudhatnám... Így hát eldöntöttem, hogy ezzel nem is foglalkozom egyelőre. Az idő gyönyörű volt, a nap épp felkelt, bearanyozta az égboltot... bárki is vagyok, akkor csak boldog voltam, hogy ezt láthatom. Hirtelen azonban eszembe jutott az az apróság, hogy én nem is voltam egyedül, sőt rettentő udvariatlan módon az elmúlt öt percben, miközben magamba mélyedtem, a világ legrosszabb beszélgetőpartnere voltam... T.T Annyira elkalandoztam, szerintem azt sem vettem volna észre, ha közvetlenül mellettem megjelenik egy gonosz-gonosz-gonosz hollow...! Megszeppenve pislogtam párat, amíg tudatosult, hol is vagyok, és újra a jelenre tudtam koncentrálni - mintha akkor ébredtem volna fel; gyorsan ránéztem Yuusukére (egyébként sikerült végül visszaülnie segítő szándékom általi akadályoztatása közben is *.-), ám az arcáról semmit sem tudtam leolvasni, nem tudtam eldönteni, vajon kérdezett-e valamit, miközben nem figyeltem... >.< Minden elismerésem annak, aki így el tudja kendőzni az érzelmeit, ám néha nem bánnám, ha valamivel könnyebben meg lehetne állapítani, mit is gondolnak ilyenkor az emberek, izé, lelkek...
- Ne haragudj, csak... nagyon elmerengtem >.< - magyaráztam, azt remélve, nem haragszik meg érte, s esetleg... talán elismétli még egyszer, ha időközben lemaradtam valamiről. Nem szabadott volna fennakadnom egyetlen mondatán, de azt hiszem, nagyon szerencsés, hogy neki ez... olyan magától értetődő, a létezése.... Pedig ő még csak nem is shinigami, hanem.... nem is tudom, micsoda. Ráadásul ő itt él, az emberek világában, mi több, köztük él... Mégsem zavarja össze, nincsenek majdhogynem... morális problémái amiatt, hogy vajon mit kéne kezdenie a helyzetével >.< Vagy lehet, hogy ő egyszerűen csak nem annyira tehetetlen, mint én. Tulajdonképpen semmi okom aggodalmaskodni a magam helyzete miatt; az övé százszor bonyolultabb, mégis boldogul vele, tehát igenis megoldható ez a probléma, nincs értelme, hogy magamat sajnáljam ezen a gyönyörű reggelen! *.*
- Nem furcsa az emberek közt élni? Úgy értem... te nem vagy az, de úgy kell tenned, mintha az lennél... Nem túl nehéz?
Kíváncsian néztem rá; vajon ő csak egyfajta szerepként tekint erre az egészre? És egyébként mit csinálhat Karakurában egy lélek, aki embernek álcázza magát? Ugyanúgy felkel reggel, munkába megy, dolgozik, majd hazamegy, mint ők? De... Miért is van itt egyáltalán, ugyebár? Nem hiszem, hogy úgy vágyna bárki is az ilyesmire... Persze, ha tudja az illető, hogy csak azért csinálja, mert élvezi, de nem ez az igazi élete, más a helyzet, de... ki akarna szórakozásból így élni? >.<

Hajnal, szép hajnal, nosztalgikus-merengős hajnal... *.* Legalábbis ő is elgondolkodott, persze, valószínűleg nem ugyanazon, mint én; nem hiszem, hogy még valaki olyasmiken merengene, mint én... Pedig ami azt illeti, ő is ember volt, és aztán shinigami lett, most pedig ismét az emberek között él - vajon mindenkinek ez a sorsa? Arról azért csak hallottam volna... Mindenesetre biztosan jó oka van arra, hogy most itt lakik: az a bizonyos küldetés... vajon mi lehet az? *.* Hirtelen nagyon kíváncsi lettem, ki is ő. Mármint eddig csak... mint egy másik személy érdekelt, de most egyre többet tudtam meg róla, egyre többet, hogy mi mindent nem tudhatok meg soha, és ez annyira rossz volt, értenek, ugye? >.< Ami azt illeti, a kíváncsiság elítélendő gyarlóság, és tudom, semmi közöm sincs ahhoz, hogy mit tesz, mik a céljai; csak azt hiszem, különös volt látni valakit, akinek láthatóan ennyire fontos, és természetesen titkos feladatai vannak *.* Tulajdonképpen még senkivel sem találkoztam, aki ennyire elszánt lett volna, ennyire céltudatos; természetesen Chiyoko kapitány sem, Mistique sem, sőt, példának okáért... Vera sem felelőtlen, léha hölgy, mindegyikük pontosan tisztában van azzal, hogy mikor mit kéne tennie, vannak ambícióik, terveik, és remekül vezetik a rájuk bízott osztagokat. De Yuusuke hozzáállása más volt, és mivel számomra mind az, hogy mi lehet ez a küldetés, mind az, hogy miben áll ez a különbség, felfoghatatlan volt, érdeklődve bámultam, hátha hipnotikus tekintetem varázsa alatt megtörik! *.* Természetesen nem így történt, bár eleve nem is láttam rá esélyt, és egyáltalán, nem illene beleütnöm az orrom a dolgába... >.< Így kénytelen voltam magamban mindenféle fantasztikus ötleteket felállítva majszolgatni az újabb csokis sütit, ami, ha lehet, még finomabb volt, mint az előző, igazán nem tudom, hogyan csinálják ezeket ilyen ínycsiklandóra *.* Na de micsoda felháborító dolog ez, hogy a papírját csak úgy begyömöszölte szikla alá? >.< Hiszen nemrég mondta, hogy szinte halhatatlan, hogy az idő nem hat rá, akkor meg igazán nem értem; az embereknek még megvan az a mentségük, hogy úgysem érik meg környezetpusztító tetteik következményét - megjegyzem, ez meg annyira kiábrándítóan felelőtlen magatartás -, de ő, éppen ő, ha még itt is él... aztán majd bosszankodik, ha egy csupa gép, csupa beton, semmi fa, armageddon-szerű világban kell élnie! >.< Nem mintha jogom lenne beleszólni abba, hogy mit tesz, és mit nem, de akkor is, ez igazán nem szép dolog! És akkor még nem is beszéltünk a folyók, sziklák szelleméről, ami ugyan vallásfüggő megítélés, de ha egyszer létezünk, ők is könnyedén lehetnek valóságosak, és ilyen módon megbántani őket... >.< De kipróbálni, milyen is a helyzete? Fogalmam sem volt, hogy mit érthet ezalatt, mindenesetre nagyszerű és nemes lélekre vallott, hogy a tárcáját és óráját, a földi világ eme velejéig romlott, csak bajt okozó úgynevezett értékeit könnyedén ledobta, a kardot bezzeg finoman letámasztotta! *.* Bizony-bizony... Bár igazából... talán nincs is jelentősége. Talán csak belemagyaráztam ezt afeletti túlzott erőlködésemben, hogy minél többet megtudjak valakiről, egyébként is, az efféle triviális kíváncsiság nagyon is méltatlan hozzám, mindenkihez az volna! >.< Tulajdonképpen mennyit árulhatnak el valaki jelleméről a mozdulatai? Azt hiszem, mindenkiről más mértékben, ugye? Ahogy például az is mindenkinek eltérő ideig tarthat, mire megszokja, hogy ismét az élők közt éljen... Persze, gondolom, ha kapitány volt, nyilván eleve gyakran járt itt szolgálat közben is, megfigyelhette, hogyan folynak itt a dolgok... Nekem teljesen idegen volt az is, amit éjszaka, a kihalt városban láttam; nem csak hogy egy másik világ volt, teljesen idegen is - nem az a Föld, ahol én éltem régen... De hoppá~! *.* Amikor mondta, fel sem tűnt, csak most, ahogy visszaemlékszem... Kapitány? És említette azt a bizonyos nyolcadik osztagot, többször is! Akkor én majd... majd mindjárt nyomozni fogok! *.* Ha valóban Yuusuke a neve, nem is lehet nehéz, hiszen - ahogy ő mondta - százharminc éve még ember volt, tehát csak a közbeeső időszakot kell végignéznem. Vajon hol lehetne az ilyesminek utánajárni, feltűnés nélkül? Remélem, nem azért kellett elmennie, mert valami rosszat tett, igazán kedvesnek tűnt... >.< Szóval majd nagyon-nagyon óvatos leszek, hogy ne sodorjam bajba; jaj, de ha közben esetleg kiderül, hogy nagyon is gonosz, és nekem nem is szabadott szóba állnom vele, akkor mit tegyek? T.T Bár ez nem valószínű, sőt kizárt, hiszen ő elképesztően rendes, nem is bántott, és segít hazajönni, úgyhogy semmi probléma nem lehet! *.* De azért majd vigyázok a kutakodással - meg talán nem is illene? Végül is, az ő dolga, hogy mit tesz, a múltja is rá tartozik... viszont! Valószínűleg úgysem látom többet, tehát... jobb, mint nem tudni, és végig ezen rágódni, úgyhogy utánajárok... majd, nagyon diszkréten! *.* Ám most folytatom a történetet ^.^
Mivel ez a fantasztikus és zseniális felfedezés akkor nem jutott eszembe, nem gondolkoztam ezen, és értetlenül néztem, miért veszi le a cipőjét, gázol bele a vízbe, hiszen így, hajnalok hajnalán, egészen biztosan jéghideg lehetett... Az is volt! Kíváncsian pislogó szemeim előtt ugyanis egyszerre ott termett... egy... egy... egy szökőár! Akkora hullám volt, hogy csak na! Mint egy ház, vagy hegy, vagy... vagy mint egy elefánt! >.< Én nem is értem, hogyan tudott puszta kézzel ekkorát csinálni... És csurom víz lettem, teljesen, tetőtől talpig! Arról nem is beszélve, mennyire megijedtem... Még csak nyikkanni sem tudtam, és olyan döbbent képet vághattam... Ha megint kinevetett, én a rémülettől nem hallottam. Vagy egy percig veszettül száguldott körbe-körbe a fejemben a gondolat, hogy gigantikus hullám, hogy víz, és hogy hideg, hideg, nagyon-nagyon-nagyon hideg! >.< Aztán ez is elmúlt, szép lassan ugyan, de elmúlt; már nem is éreztem cudarul magam, mintha egy cunami vonult volna át a fejem fölött, viszont... gondolom, ezt vissza kellett adni, mert hát... mert. Vagy tévednék? >.< Persze az ilyesmit mindig komolyan meg kell fontolni taktikai szempontból, elvégre mégsem caplathatok így, teljes harci díszben a vízbe, de amíg leteszem... mondjuk Anemonét, mert akkor tényleg el fogok ázni... Úgyhogy rendkívül ravasz módon eliszkoltam a szikla mögé, hiszen itt már nem érhetett el semmiféle áradat! *.* Ha őszinte akarok lenni - és annak kéne lennem -, megfordult a fejemben, hogy ott is maradok, biztonságban, szárazon, de ez gyáva megfutamodás lett volna, ennélfogva kizárt, hogy alkalmazzam! Sajnos, még vannak olyan dolgok a világon, mint a büszkeség... >.< Így hát fájó szívvel letettem a kardomat a lehető legszárazabb helyre, aztán a lábbelimet is, hogy legalább az ne legyen annyira nedves... a többi ruhámnak már úgyis mindegy volt, ugyebár, ezért félelmetes harcászati rafináltságomat bebizonyítva, egy könnyed shunpóval a vízben termettem, hogy legalább útközben ne nyújtsak úgynevezett támadható felületet *.* A folyó közepén rögvest észre is vettem, hogy mivel elfelejtettem feltűrni, egyenruhám a térdemig, ha lehet, még inkább vizes lett... most meg már mindegy volt, úgy tűnt, megvéd a hidegtől, mert nem is fáztam annyira, mint vártam! Ezen felbuzdulva pedig máris egy hatalmas, majdhogynem 11 centiméter magas ellenhullámot indítottam az útjára, ami valószínűleg el sem érte, de én igazán megtettem minden tőlem telhetőt! Tudniillik igazán nincs valami nagy gyakorlatom az ilyesmiben... >.<

~Hiába, itt már én nyerek! Innen biztos nem tud megelőzni!~
Gondoltam magamban, mikor elértem a fordulópontot. Igen, kicsit elszálltam magamtól, de úgy éreztem, megvan rá az okom. Magabiztosan rohantam a cél felé, nem adtam lejjebb a sebességből, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valami elrepül felettem.
,,Érzem hogy elsuhan
Felettem egy madár...'' Ahogy a dal is mondja. A gond az volt, hogy ez madárnak nagy, ráadásul tart valamit a kezében. Mikor kecsesen földet ért előttem, akkor már világos volt, hogy ez csak egy gyönyörű akrobata mutatvány volt Elianától, ráadásul meg is előzött. Hát jó! Még jobban belehúztam, de nem csökkent olyan gyorsan a kettőnk közti távolság, mint ahogyan vártam. Éreztem, hogy nehezebben veszem a levegőt, és kezdek homályosan látni, de még ha vesztek is, nem élhetek azzal a tudattal, hogy nem tudtam végigfutni egy távot. Eliana már csak karnyújtásnyira volt tőlem, aztán hirtelen elállt az utamból. Én hülye nem néztem a lábam elé, így sikerült egy általa kreált jégmezőre lépnem, ami fénysebességre gyorsított. Persze nem pihenhettem, mert félő volt, hogy elesek, szóval a két karddal úgy egyensúlyoztam, akár egy síelő. Megelőztem Elianát, és sikerült viszonylag nagy előnyre szert tennem, ráadásul a célhoz is nagyon közel vagyok. Nyílván engem akart nyerni hagyni, ezért csinálta. Nem örültem neki, de ha nincs kedve valamihez, én nem erőltetem. Lihegve értem vissza Kenhez, rá pár másodperccel pedig Eliana is befutott.
-Eliana vesztett, tehát Genni jut tovább - kapitány okoskodik - Akkor fújd ki magad, és ha készen vagy, szólj! - parancs értve! Szegény nagyon megszokta, hogy mindenki ugrik minden egyes szavára... Hát mindegy. Visszafordult a gitárjához, mintha semmi érdekes nem történt volna, pedig láttam, hogy az egészet végig nézte. Ittam egy pár kortyot, de enni nem mertem. Féltem, hogy lehúzza majd a gyomrom. A volt taichou-n nem láttam semmilyen izgalom nyomát. Na majd meglátja mindjárt, hogy ki a leggyorsabb shinigami ezen a világon! Valamilyen latin-amerikai zenét játszott, hol akkordokat pengetett, hol csak egy húrt. Kedvem lett volna táncolni rá, de tartogatni kellett az erőmet. A kardom még mindig ki volt engedve, úgy is használni fogom annak érdekében, hogy gyorsabb legyek. Eliana is lecsücsült pihenni. A jég már eltűnt a pályáról. Ezt jól megszervezte. De miért akarta minden áron, hogy nyerjek? Nem tudtam rájönni, de nyílván olyan oka van, amit nem szeretne elmondani, úgyhogy nem kérdeztem meg tőle.

Ismét kipihentnek éreztem magam. Odaálltam Ken elé, és határozottan kijelentettem szándékomat. Megértette, lerakta a gitárt, felállt és leporolta magát egy önbizalommal teli mosoly kíséretében. Felálltunk a rajtvonalra: Én idegesen, minden izmom megfeszült, ő pedig lazán és vigyorogva. Visszaszámlálás, GO!! Nagyon megindultam. Oldalra fordultam, hogy megnézzem, a kapitány mennyire tartja velem a lépést, de nagy meglepetésemre nem volt mellettem: mögöttem sem! Előre néztem. Már majdnem elérte az út felét, pedig még csak most indult el, ráadásul az egyik kezét zsebre is dugta!
~Ezt nem hagyhatom!~ Suhintottam hátrafelé egyet a karddal, így sikerült egy jót repülnöm előrefelé. Amint földet értem, használtam a villámtáncot, és Ken mellé kerültem, de ő még mindig vigyorgott... Impossible!

Olyan nagy volt a feszültség, hogy vágni lehetett. Ezt pedig mással sem lehetett volna jobban érzékeltetni, mint egy zenei aláfestéssel. Genni vezetett a fordulópontnál. Elmosolyodtam. Azt hittem, Eliana lemondott a győzelemről, azonban mikor puskagolyóként elszáguldott Genni felett, azt hittem, rossz következtetést vontam le, de kiderült, hogy mégsem. Egy komplett jégpályát csinált Genni elé, aki mivel nem volt elég figyelmes, egyből rálépett, olyan sebességnél pedig ez már veszélyes, és tuti győzelem. Majdnem elröhögtem magam, ennél jobb nekem sem jutott volna eszembe, ha be akarok valaki mást juttatni. Ráadásul a nap azonnal elolvasztotta, szóval még bizonyíték sem volt ellene. Genni beért elsőnek, úgyhogy vele kellett versenyeznem. Nyertem! Gondoltam magamban. Megvártam, amíg Hitomi kifújja magát egy kicsit. Rendesen megizzadt, még akkor is, ha a végén nem kellett futnia. Ilyen jó időben azonban hamar lehűl az ember. Bár számomra a hőmérséklet nem akadály. A meleget bírom, ha hideg van, akkor a tűz elemű zanpakutom kihúz a bajból. Játék közben a hússzú felsőm ujja lecsúszott, úgyhogy meg kellett állnom, hogy feltoljam. A zenélésbe azonban nem tudtam újra belekezdeni. Valami eltakarta előlem a napot, és csinált nekem egy kis árnyékot. Felnéztem, de csak a hadnagy határozott képével, és izgalomtól reszkető testével találkoztam. A hangszert óvatosan leraktam, felálltam, leporoltam hátul térdig érő felsőmet, és felálltam Hitomi mellé a rajtvonalra. Eliana indított minket. Genni úgy nézett ki, mintha az élete függne tőle: Minden izma harcra készen, keze a fegyvere markolatán, tekintete akár egy vadász, magabiztos és elszánt. Én lazán vettem a dolgokat. Bal lábam előre, jobb hátra. Visszaszámlálás... 3...2...1...RAJT! Genni gyorsan lépkedett, kapkodta a lábát. Én pedig mintha ugrottam volna, és mégis jóval gyorsabb voltam. Nem néztem hátra: Had legyen meglepetés, ha megelőzött. Tudom, hogy többet bír, főleg a kardjával. Nagyon gyors tud lenni, ha akar, csak hát kell neki egy kis izgalom, hogy használja. Tőlem megkaphatja!
Elértem a fordulót. Már kezdtem megijedni, hogy ilyen könnyen nyerek, aztán egyszer csak valaki mellettem pattant. Oldalra néztem, pedig tudtam, hogy kizárásos alapon csak a hadnagy lehetett az. Mindig, mikor belassult csapott egyet a kardjával, és sikerült behoznia a lemaradást. Aztán jött a meglepetés: Kicsit lemaradt, majdhogynem teljesen megállt. Kíváncsian néztem hátrafelé. Kicsit le is lassítottam. Vajon mit akarhat? – kérdeztem magamban, aztán egyszer csak kilőtte magát… Elszáguldott mellettem, aminek következtében majdnem felborultam. Elmosolyodtam. Nem számítottam arra, hogy ekkora kihívás lesz.
- Hát jó. – nem tudom, hogy miért mondtam ki hangosan. Én is begyorsítottam, és újra Hitomi mellé kerültem. Az arckifejezése ugyan olyan volt. A cél pedig rohamosan közeledett. Senkin nem látszódott a fáradtság nyoma. Mondani akartam neki valamit, de aztán eszembe jutott, hogy úgy sem hallaná, csak ha üvöltenék. Elkezdtem cukkolni. Tovább gyorsultam, de csak annyira, hogy még tudja tartani az iramot. Ezt jópárszor megcsináltam, de meguntam a játékot. Nagyon ritkán látom Hitomit ilyennek. Le tudnám hagyni, ha szeretném, már rég a célvonalon túl ülhetnék, de azzal hatalmas csapást mérnék az önbizalmára, ezt pedig nem tehetem meg… Ki tudja, hogy mikor látom újra? Nem akarok haragban elválni tőle. Még egy kicsit gyorsítottam, hogy motiváljam: ha lassítok, akkor rájön. Be is jött a tervem, amint meglendítette a kardját, már láttam, hogy megelőz. Nem is tévedtem. Egy-két méterrel elém került, és így értünk be. Lehet, hogy ez nekem még pár órányi fejfájást fog okozni, de…Inkább pár óra, mint párszáz év.
-Hm…vesztettem – jelentettem ki szárazon, és odaballagtam az innivalómhoz. – [/i]Gratuláljunk a győztesnek, Hitomi Aruyának![/i] – azzal elkezdtem tapsolni. Néztem Gennit, de semmit nem láttam az arcán. Kezdett lefagyni a mosoly az arcomról, és lassult a taps… Aztán hirtelen rám ugrott, vinnyogva, a szívem meg megkísérelt egy szökést a mellkasomon keresztül, annyira megijedtem. A hadnagy könnyen ledöntött hát a lábamról, de amint földet értEM, egyből lemászott rólam, és a fűben hempergett, azt ordítozva, hogy: ,,Nyertem, nyertem!’’
Tehát nem vette észre… Megkönnyebbültem. Nem csak azért, mert leszállt rólam, hanem mert mosolyogni láthatom, mielőtt elmegyek…