Tényleg óriási katasztrófa lenne, ha Eliana nem lenne. Nem csak azért, mert akkor kevesebbet piknikezhetnék az imádott ex-kapitánnyal, hanem azért is, mert akkor nem szervezhetnék ilyen összejöveteleket, ahol mindkét barátom jól érzi magát. Igen: a két barátom...
-Valld be, csak azért hízelegsz, meg vettél rá arra, hogy eljöjjek, mert Ken féle levest akartál enni -mosolyogva legyintettem, hogy ,,Jajj, dehogy is...'', aztán jött a szokásos dörgölőzés. Amint lemásztam róla, már jött is a kapitány.
-Újabb 3 üveg, ez is almalé, és jó drága is… Remélem ennyi elég lesz.-ilyen béna belépőt... Azonban láttam, hogy látta, hogy épp Elianáról kúsztam lefelé, mikor visszaért, csak úgy csinált, mint aki nem veszi észre. Miket gondolhat? Ha valami csúnyaságra, esküszöm, hogy fejbe kólintom az én innivalómmal. Ránéztem a másik nőnemű személyre, és láttam rajta, hogy ő is ugyan ezt gondolta éppen. Majd olyan érdeklődéssel figyeltük a visszatért shinigamit, hogy zavarában meg is kérdezte:
-Mi az?-persze legyintettük is, hogy semmi, te idióta (mondjuk nem mondtam ki hangosan...), amire ő leült. Egy kis idő után előkapta a gitárját, és játszott. Most kicsit máshogy. Nem egyszerre pengetett, hanem külön-külön minden húrt, és gyönyörűen összecsengtek. Nagyon szeretek jó zenészeket hallgatni. Egyszer azonban megállt, és egy dallamot kezdett el játszani. Egy ismerős dallamot... Nem sokszor hallottam tőle, és általában mindig akkor játszotta, hogyha a nagyapja képét nézte. Ugyanis, mikor meghalt a nagyapja, pont akkor tanulta meg ezt. Ezt a szomorú darabot... Nagyon szereti játszani, én meg hallgatni. Csak az emlék, amit magában hordoz, kicsit elszomorít.
-...Papa meghalt…-nyögte maga elé. Ekkor hirtelen felé fordultam, és a szemét fürkésztem. Mintha kicsit könnyes lett volna, bár nem láttam túl jól. Azonban azt túl jól láttam, hogy nem akarta ezt kimondani, de megadta magát, és folytatta.
-Ez a kedvencem… Nagyon szép…-a végén kicsit elcsuklott a hangja.
-Igen, szerintem is gyönyörű...-mondta Eliana, aki csukott szemmel, elmélyülve hallgatta az egészet. Kicsit sajnáltam, mikor vége lett: a végtelenségig képes lennék hallgatni, de mégsem kényszeríthetjük rá szegény Kent, mert elfáradnak az ujjai. Azonban valami eszembe jutott... Egy elég fontos dolog!
-Várjunk!-mindketten úgy néztek rám, hogy ,,Mi van, robban a Föld??''- Nem akarunk tovább kajálni?-mindketten elég értelmes fejet vágtak ezután ( ). Megkerestem a tányérjainkat, és még mindenkién rajta volt legalább a hal fele. Én el is kezdtem enni az enyémet, de előtte a másik kettőt átadtam a jogos tulajdonosának.
-Kaja után mit csináljunk?-na, ez azonban egy jogos kérdés volt. Nem akartam visszamenni ilyen hamar... Nagyon szeretnék még Elianával lenni, elvégre nagyon ritkán fogunk találkozni. Vagy talán...egyáltalán...nem is...talál...kozunk...többé... Nem! Ebbe még belegondolni is rossz volt! Nem lehet, hogy nem látom többé Elianát, és az sem, hogy nem látom többé együtt Kennel! Egész jól érezték magukat, ahhoz képest, hogy pokolra akarták küldeni egymást pár napja.
-Szóval, valami javaslat?

Utáltam befejezni ezt a darabot. A végtelenségig képes lettem volna játszani, de nem csak ebből kell állnia a mai napnak ugyebár. Amikor vége lett, óvatosan leraktam a hangszerem, elvettem Hitomitól a tányérom, és folytattam a hal evését. Az idő még mindig tökéletes, 7 ágra süt a nap, nincs túl meleg és csak egy kis gyenge szellőcske érezhető. Maga a tökély. Egyik percben még nagyapám siratom, másikban meg az időről áradozom. Szép, nem? Na mindegy...
Bár a hal már egy kicsit kihűlt, nem volt olyan jó, mint frissen, de én így is elégedett voltam vele. Evett mindenki, szép nyugodtan, nem igazán siettünk sehová. Legalábbis én nem tudok róla... Mindenkit Genni kérdése ébresztett fel.
-Kaja után mit csináljunk?-na, ebben igaza volt. Mit csinálhatnánk? Menjünk fagyizni, vagy nézzünk meg egy boxmeccset? -Szóval, valami javaslat?-nekem nem volt javaslatom, szóval nem is javasoltam semmit. Azonban elkezdtem gondolkodni. Ha csak gitározok, arra ráunnak. Szóval valami közös program lenne a legjobb. Foci! Csak vicc. Mivel én voltam a morci kapitány, én mindig az irodámban írtam, végeztem a papírmunkát, és nekem ez volt az életem. Mostmár nem morci kapitány, csak morci, de most egész jól érzem magam. Azonban így, morciként nem tudom magam lekötni semmivel. Ezért szökök el. Karakurában majd keresek egy zenekart, és kész... Na jó, de most még nincs meg az a zenekar, most egy Eliana van, meg egy Genni, akiből egy fél is sok... Körbenéztem, hogy a közelben van-e valami érdekes. Pár fát láttam, néhány ágon pedig madárkák fütyörésztek. Természetbarát emberek paradicsoma. Nem voltam, nem vagyok, és szerintem nem is leszek nagy környezetvédő. Túl sok energiát igényel, nekem meg ahhoz fáradt az agyam. Nem messze volt egy használt ruha üzlet... Hagyjuk. Messzebb volt pár kajálda, meg egy cukrászat is, ha jól láttam, de most ettünk, nem biztos, hogy megéri bemenni. Lélekként meg főleg... Bár Hitominak feneketlen gyomra van, annyit eszik, amennyit akar, mert:
1.Nem látszik rajta.
2.Nincs annyi kaja, amivel el lehetne rontani a gyomrát... Mázlista... Bár erről eszembe jutott valami. Gonoszan elmosolyodtam, majd kijött a számon egy hehe... Majd ez erősödött, és egy gonosz kacaj lett az egésznek a vége. Mindketten úgy néztek rám, hogy miféle ördög szállt már meg. Elvörösödtem
-...Semmi...-facepalm... Bár amire én gondoltam nem a semmi volt, és láttam, hogy ők ezt tudják, de nem akartam elmondani. Még nem.
-[i]Hát, nem igazán jut eszembe semmilyen program. Max sétálhatnánk egyet, úgyhogy szerintem beszélgessünk. Csak azt döntsük el, hogy közben megyünk, vagy itt ülünk. De kapásból egy téma: Ki mit szeretne karácsonyra?-ez azért is volt fontos, mert így tudom meg, hogy Genni épp mire vágyik...És ha megtudom, hogy Eliana mit szeretne...lehet, hogy meg tudom szerezni neki. Bár én sem vagyok normális, egyszer a pokolba küldeném kínok között, máskor meg azt nézem, hogy mit akar karácsonyra. Lehet, hogy csak bemond egy kamu dolgot, amire semmi szüksége nincsen, elvégre valószínűleg csak a szerepét játssza. Én is azt akartam, csak én most...jól érzem magam.

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~

Genni is megállapította, hogy szép dal, illetve neki még a kedvence ráadásul. Viszont minden dallamnak egyszer vége lesz. Viszont mint akibe a villám csapot, Genni megszólal.
- Várjunk!
Ken-nel egyszerre kaptuk fel a fejünket, és kérdően néztünk Hitmora, hogy „Mit történt? Megindult a föld, vagy mi olyan fontos dolog, melyre így fel kell hívni a figyelmünket? Viszont ezután kiderült, hogy semmi olyas valami nem történt, mely eget rengető lett volna.
- Nem akarunk tovább kajálni?
Ettől kiábrándító dolgot mint kérdést el sem tudtam képzelni. De jogos volt. Hisz ugyebár a hal egy része még ott vigyorgott a tányéron kinek több, kinek kevesebb, de senki nem mondhatta el, hogy megette volna a halát. Szóval el is vettem a felém nyújtott tányéromat, és csendben elkezdtem tovább falatozni. Igaz már nem volt olyan meleg, viszont így is jó volt szerintem.
- Kaja után mit csináljunk? … Szóval, valami javaslat?
Az egyértelmű volt, hogy Genni akár azt is elviselné, ha ezek a percek, vagy órák örökké tartanának. Hogy egyikünk sem menne haza, hanem itt ülnénk, és beszélgetnénk, és jól éreznénk magunkat. Jó az idő is, és mindannyian a körülmények ellenére jól érezzük magunkat. Lehet ez már sallangos lesz, de ez az valóság, hogy Ken-el még nemrég meg akartuk ölni egy mást, de mint tudjuk neki sikerült is. Viszont egy csoda folytán mégis itt vagyok, és mégis vele beszélgetek, és jól érzem magam a társaságában. Mondom Hitomi egy boszorka. Teljesen kikelek önmagamból, ha itt van.
A kérdés jogos, hisz még a szendvicsek vannak, bár nem tudom, hogy Ken is hogyan áll a Genni és az én általam készített süteményekhez. Viszont ez azt jelenti, hogy vagy itt ülünk, és feldobunk egy érdekes témát, vagy akár vehetünk egy másik területre valahol a közelben, és találunk valami elfoglaltságot. Bár ugyebár ott a probléma, hogy nekem nincs póttestem, illetve szerintem a másik két személy sem hozta el a sajátját. Én nem is nagyon agyalok rajta. Úgy érzem, hogy valahogy csak sodródok az árral, de mégis ez olyan jó.
De sejtem, hogy mi lehet Hitomi igazi félelme. Hisz ugyebár Ken-el úgymond kötöttünk egy szerződést, és mindenki úgymond játssza azt ami meg vagyon neki írva. Viszont ha innen elmegyünk, akkor ugyebár én még mindig nem adtam le abból, hogy Ken Aruya-t legyőzzem, és emiatt ellenségek leszünk ismét. Nem hiszem, hogy Ken most egy álarcot visel. Nagyon is önmagát adja szerintem, és magam sem tudom, hogy akkor most rajtam álarc van vagy sem. Az elején még talán azt mondtam, hogy ez nem kérdés, viszont most már teljesen elbizonytalanodtam. Nem is csodálkoznék, ha Ken kicsit hűvösebb, illetve kimértebb lenne hozzám. Gyanakodva, hogy én lényegében a közellenség vagyok.
Egyszer csak a néma csendben egy „Hehe” , majd egy sátáni kacaj. Természetesen Gennivel rá, és egymásra néztünk, hogy Ken-nek ugyan mi baja lehet? Megszállta valami démon, vagy mi?
- ...Semmi... – felelte, de persze sejthető, hogy ez nem így van. Hisz ugyebár az ember nem szokott a semmi miatt sátánian kacagni.
- Hát, nem igazán jut eszembe semmilyen program. Max sétálhatnánk egyet, úgyhogy szerintem beszélgessünk. Csak azt döntsük el, hogy közben megyünk, vagy itt ülünk. De kapásból egy téma: Ki mit szeretne karácsonyra?
A felvetés első fele jogos volt. Bár sétálgatás közbeni beszélgetés is, a sétának valamilyen irányba kéne folynia, vagy csak itt a parton oda vissza? Akkor inkább már maradjunk egy helyen. Hisz egyébként is Hitomi szép kis helyet talált nekünk. Mondhatni vétek lenne innen bárhova is elmenni.
~ Ki mit szeretne karácsonyra? Mikor lesz az még? Illetve nem is tudom mit kellene ilyenkor válaszolni. 1. valaki szereti a meglepetéseket, és általában jól is jönnek ki, ekkor nem neked kell megfogalmazni, hogy mit kérsz. 2. Már pontosan tudod, hogy mit akarsz, már hónapokkal vagy évekkel ezelőtt kinéztél valamit, és ha a rokon ilyet kérdez, akkor reflex szerűen már válaszolsz is, hogy márpedig te ezt kéred. 3. van elképzelésed, de a keret miatt mást kell kitalálnod, és amit nem érzed úgy, hogy azt kaptad, amit szerettél volna. 4. Ötleted sincs, hogy mit kérjél, de ez az ünnepek közeledtével sem fog változni. Viszont az én esetemben nem így volt. Én már nem is gondolkoztam semmien ünnepen. Sem Karácsonyon, sem húsvéton, sem bármilyen földi ünnepen. Valahogy az életem utolsó évében talán a karácsony volt, amit még sikerült megünnepelni, de a többi az mintha soha nem is lett volna. Akkor is csak mosolyogtam, de nem éreztem úgy, hogy ez egy igazi valós érzelem lett volna. Bár akkor tudtam, hogy miért érzek így. Azt nem is a családommal töltöttem. Most viszont Ken szájából egy igazán furcsa felvetés volt. Valahogy nem is éreztem szükségét, hogy megünnepeljem a Karácsonyt. Valahogy maga az ünnep szava is kitörlődött volna az emlékezetemből is, amikor meghaltam, majd később Lidérc lettem. … Erre most mit kellene válaszolnom. … Jóformán egy Arrancar-nak nincs szüksége különféle tárgyakra. Azokhoz csak kötődik, ragaszkodik, és még jobban fáj, ha eltűnik, vagy fájdalmas emlék fűződik hozzá. … Ken így akar lekenyerezni? Vesz nekem egy olyan ajándékot, amit most megnevezek, és úgy gondolja, hogy arról ő fog majd az eszembe jutni, és akkor meg sem fordul a fejemben, hogy ártsak neki. Ez egy tökéletes pszichológiai csapda. … Most hazudjak? … Bökjek valamit? … Vagy tényleg kezdjek el gondolkozni azon, hogy tulajdonképpen milyen ajándékra is vágyok isten igazán?
- … Nos … Én … Én nem nagyon gondolkodtam el azon, hogy mit is szeretnék ajándékba. – széles mosolyt varázsoltam az arcomra - … De én tényleg nem tudom.
~ Persze Ken-ek ez pont kapóra jött a kérdés, hisz ugyebár így megtudja, hogy Genni mit szeretne, és azt fogja majd neki ajándékozni. Én csak belekeveredtem, hisz nem is lényeg tulajdonképpen, hogy én mit akarok, ezért is mondtam ilyen teljesen semleges választ, ahol megjátszom a tudatlant, hogy szinte nekem a Karácsony fogalmával is gondok vannak. De viszont izgat, hogy Genni mit szeretne. Persze a mostani állapotát leszámítva.

Mindenki elkezdett gondolkozni azon, hogy mit csináljunk. Ezen hamarabb is elkezdhettünk volna agyalni, hogy ne az utolsó pillanatra hagyjuk, dehát...akkor meg el voltunk foglalva a kellemes idővel, egymással, a kajával, és annyira jól éreztük magunkat, hogy ez teljesen ki is ment a fejünkből. Vagy legalábbis én ezzel voltam elfoglalva, jól éreztem magam, és az én fejemből ment ki... Lehet, hogy Ken és Eliana nem így vélekednek erről az egészről... Én pár perc kőkemény agytorna után feladtam, hogy mit csinálhatnánk, ami értelmes. Vagyis volt pár ötletem, de mivel most nincsenek kéznél póttestek, ráadásul Eliana egy arrancar, nem tudjuk megoldani őket. Nekem az is megfelelne, hogyha Ken gitározna, én énekelnék, Eliana meg táncol, már ha úgy is felvetette a lehetőségét. Ettem azt a kevés megmaradt halamat a nagy gondolkodás után, egyszer csak Ken elkezd röhögni hallkan...majd egyre erősebben, és végül egy tökéletes démoni kacaj lett. Ő tud ilyet? Kicsit megijedtem, mert elég hiteles volt, és nem tudtam, hogy űzzem ki belőle a démont, ami megszállta. Persze, csak legyintett, hogy nincsen semmi gond, de azért jobbnak láttam, ha rajta tartom a szemem. Ő állt elő az első ötlettel is,
-Hát, nem igazán jut eszembe semmilyen program. Max sétálhatnánk egyet, úgyhogy szerintem beszélgessünk. Csak azt döntsük el, hogy közben megyünk, vagy itt ülünk. De kapásból egy téma: Ki mit szeretne karácsonyra?-Karácsoooony! A szeretet ünnepe, mikor mindenki együtt van, esik a hó, ajándékozunk, és jóóóóóóó sokat zabálunk. De most, hogy így az ex-kapitány megkérdezte, mit is szeretnénk, semmi nem jutott eszembe, de az ünnep nevének hallatán teljesen bezsongtam. De valami felébresztett...
-… Nos … Én … Én nem nagyon gondolkodtam el azon, hogy mit is szeretnék ajándékba.-ez villámcsapásként ért. Tényleg, Eliana egy arrancar, ott meg nem hiszem, hogy mindenki mikulás sapkában ajándékozgat... Szegény. Majdnem elsírtam magam, ahogy ez eszembe jutott.-… De én tényleg nem tudom.-ezt nem hagyhatjuk annyiban. Rávetettem magam.
-Na nem baj, majd keresek neked valamit! Ezt a karácsonyt velem fogod tölteni, és életed legjobb napja lesz!-bíztattam egy nagy mosollyal, és reméltem, hogy örül neki. Nem akarok belegázolni a lelki világába, nem tudom, hogy fáj-e neki az ünnep említése.
-Szerintem akkor inkább itt tárgyaljuk meg. Éééén karácsonyra rengeteg édességet kérek, fagyit, mézeskalácsot, csokit, nyalókát és gumicukrot! Ezek az alap dolgok, mellé kellene egy jó Mikulás sapka, mert a régi tönkrement. Egyenlőre ennyi... Nade Keen, neked is mondanod kell valamit, már ha felhoztad! Biztosan van valami, amire vágysz!-a kapitány (az én szememben mindig is ő marad a főkapitány) sosem mond el ilyeneket, mindig valami hülyeséget kap tőlem, a jelenlegi szemkötőjét tavaly vettem neki, mert a másik teljesen tönkrement. Az ritka rosszul nézett ki, ráadásul régen fehér volt, de teljesen szürke lett, meg szakadt, meg minden. Fujj! De annyira gyűlölte azt a szemét, hogy akár szaros rongyot is oda tartaná, csak a világ ne lássa, hogy a főkapitány kiben bízott meg, és hogy mennyire... Legszívesebben jobb gitárt vásárolnék neki. Hallottam már új, rendes, szépen kidolgozott hangszeren játszani, és az valami mennyei volt. Vagy pedig elektromos gitárt, hogy a rock-témát is nyomja egy kicsit a Lelkek városában, hehe!

Hát a nem túl zseniális tervemre senki nem válaszolt. Azonban mikor kiejtettem a karácsony szót, Genni már beindult... Láttam rajta, hogy ki kell kötni, mert elszáll, mint egy rakéta!! De végül is csak megmaradt a földön kötelek nélkül, aminek nagyon örültem. Mondjuk megbántam kicsit, amit kérdeztem. Hueco Mundoban biztos nem öltöztetnek fát...
-… Nos … Én … Én nem nagyon gondolkodtam el azon, hogy mit is szeretnék ajándékba.-egy nagy, széles erőltetett mosolyt varázsolt az arcára. Lehet, hogy ezzel beletapostam kicsit a lelki világába. Bűntudatom lett miatta. Lehet, hogy régen, emberként ünnepelte, de azért így arrancar-ként nem vagyok biztos benne. Nem kellett volna előhozakodnom ezzel. Valószínűleg eszébe jutottak a régi emlékek, a jó kaják, a család ahogy békésen együtt ül az asztalnál, szaloncukrot és egyéb finomságokat majszolva, közben pedig ajándékokat bontogatnak. Nem tudtam hirtelen, hogy mivel vigasztaljam, de Hitomi már meg is tette helyettem.
-Na nem baj, majd keresek neked valamit! Ezt a karácsonyt velem fogod tölteni, és életed legjobb napja lesz!-legalább helyettem megtette, de még így is borzasztó bűntudatom volt miatta. Nem akarok több fájdalmat okozni neki, én már megbántam amit tettem. Csak hát persze, sok gyilkos is megbánja a tettét, de nem mentség. Én meg annak a híve vagyok, hogy a gyilkost gyilkolni kell...
-Szerintem akkor inkább itt tárgyaljuk meg. Éééén karácsonyra rengeteg édességet kérek, fagyit, mézeskalácsot, csokit, nyalókát és gumicukrot!-a szokásos…-Ezek az alap dolgok, mellé kellene egy jó Mikulás sapka, mert a régi tönkrement. Egyenlőre ennyi...-már megszoktam, hogy karácsonykor Genni miatt kiürül a tárcám. De hát ez van, mit tudok vele csinálni? Hagyjam, had szenvedjen azért, mert nem kapott semmit? Nem vagyok gonosz.- Nade Keen, neked is mondanod kell valamit, már ha felhoztad! Biztosan van valami, amire vágysz!-ajajj… Elkezdtem izzadni…Affene, én mit kérhetnék karácsonyra? Eszembe sem jutott, hogy vissza fog kérdezni. Öngól. Mondjam meg neki, hogy mire vágyom? Hogy el akarok tűnni régi lakhelyemről? Hogy Karakurába akarok költözni egyedül, és hogy ex-shinigami akarok lenni? Ezt nem mondhatom meg neki… Nem akarom belerángatni ebbe az egészbe… De biztos, hogy majd később nagyon szomorú lesz, és ezt tudom, hogy akkor még jobban magába zuhan, de így biztos nem szökhetnék el. Én pedig nem bírom ki tovább abban a városban, ahol én voltam a főkapitány.
-Én..h-hát, egy új gitárt akarok venni magamnak…-nagynehezen összedadogtam ezt a mondatot. Persze, szerettem volna egy új gitárt, de most meg Hitomi mindenhol ezt fog keresni, pedig a saját pénzemből is kitellene. Pénz, he? Még azon is gondolkoznom kell, hogy milyen munkát vállalok. Valószínűleg beállok egy zenekarba, aminek már van nyeresége, de nem túl zsúfolt. Onnan feljebb rángatom őket a ranglétrán. Néha lidércet ölök, ahol tudok, segítek, és a többi, és a többi… Pompás, nem igaz?
-És van valami, amit szeretnél? Nem mint karácsonyi ajándék, hanem valami, amit szeretnéd, ha lenne.-na ezt olyan kibaszott szépen fogalmaztam meg, hogy az már borzasztó. Jólvan, jólvan, hibákat mindenki követ el, ti is, hiába néztek, de most nem ez a lényeg, hanem az, hogy Eliana szíve vágyát próbálom kideríteni, azon kívül, hogy egyszer még le akar győzni. Milyen drámai lenne pont karácsonykor… Szegény Genni összeomlana, ha pont aznap ugranánk egymásnak. Neki az még mindig a szeretet ünnepe, még szívében őrzi az emlékeket, hogy milyen jó együtt lenni. Együtt lenni szeretetben, boldogságban. Neki most én vagyok a családja… És –még ha 30 évvel idősebb is, mint én- ő akkor is az én kis húgom marad.

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~

~ Most mondjam azt, hogy éreztem?
Gondoltam, hogy válaszadást és a témát lezárhatom ennyivel. Nem Genni ettől sokkal makacsabb, és már megint egy őrültségbe akar bele rángatni.
- Na nem baj, majd keresek neked valamit! Ezt a karácsonyt velem fogod tölteni, és életed legjobb napja lesz!
~ Hogy a karácsonyt ezzel a szeleburdi lánnyal töltsem, és tényleg az ünnep szellemében lesz egy karácsonyom? Akinek nem volt, vagy az utóbbiak is nem a leg felhőtlenebben telt az ünnep, az kapna azonnal az alkalmon, és magán a tervezés iszonyat boldogsággal töltené el. Mosolyogtam, meg tényleg jól esett, hogy a lány mondhatni rám áldozná ezt a napot, viszont a mosoly mögött annyira nem voltam boldog. Ken akkora már nem lesz a Lelkek Világában, és Genni napjai sem fognak olyan felhőtlenül telni, és nem tudom mennyi kedve lesz majd még hozzám. A másik probléma meg ugyebár a kérdező.
- Szerintem akkor inkább itt tárgyaljuk meg. Éééén karácsonyra rengeteg édességet kérek, fagyit, mézeskalácsot, csokit, nyalókát és gumicukrot! Ezek az alap dolgok, mellé kellene egy jó Mikulás sapka, mert a régi tönkrement. Egyenlőre ennyi...
~ Igen Hitomi-tól nem is lehetett volna mást várni. A lista első fele egy hatalmas édesség halom, aztán folytatta a sapkával, de ez olyan alap dolgoknak is mondhatók, és csak ezután kerülne csak szóba jóformán az igazi ajándék. Nem csodálkoznék, ha Ken a spórolt pénzét mind ilyenkor Genni-re költené el. – nagy mosoly az arcomon – El is tudnám képzelni, hogy egy tekercset nyom Genni Ken kezébe, hogy ezeket kérem karácsonyra, és hozzáfűzné, hogy ez nem is sok. Ezután Genni vigyorral elszökdécsel, és Ken elkezdi kitekerni a listát, meg először lepottyan a földre, majd végig gurul egészen a szomszédos szoba végéig.
- Nade Keen, neked is mondanod kell valamit, már ha felhoztad! Biztosan van valami, amire vágysz!
~ Gondolom erre Ken nem számított. Részben látszik is az arcán, másrészt nem tudom, hogy ezzel hogyan fog elszámolni? Ő eltűnik, majd karácsonykor előbukkan? Én nem csodálkoznék, ha Genni nagyon mérges lenne. Nem tudom, hogy Ken fejében most mi jár. Genni per pillanat elkönyvelte, hogy így az édes hármas boldogságban fogunk egy karácsonyt eltölteni valahol egy szép helyen. De érzem, hogy ebből az ég egy adta világon nem lesz semmi sem. Mindannyian külön leszünk, és én mint ahogy eddig jóformán nem is veszek tudomást a karácsony létezéséről. Egy olyan ünnep, mely nekünk nem jár, és meg sem érdemelnénk, meg teljesen felesleges dolog.
- Én..h-hát, egy új gitárt akarok venni magamnak…
Nagy nehezen csak sikerült, és hosszú gondolkodás után sikerült kinyögnie, hogy egy gitárt szeretne. Erre mondhatni lehetett volna gondolni, de szerintem attól makacsabb, hogy most Genni vegyen neki egyet, inkább megveszi ő saját pénzből. Csak ugyebár mi mást mondhatott volna. Gondolom nem akar ő semmit sem kapni Genni-től, inkább szerintem ő szeretne Genni-nek valamit adni. Nem is csoda, ha tényleg igaz, amire készül. Akkor fel is kötheti a gatyáját. Én csak egy kívül álló személy vagyok, aki csak belecsöppent ebbe az egészbe, és inkább csak ültem némán és nem nagyon szólaltam közbe. Bár ezek az meghitt karácsonyi gondolatok, emlékeket idéztek fel számomra.
Egy kislány, aki még fel sem éri jóformán az asztalt, mindkét kezében legalább öt szaloncukor, és a szájában is legalább kettő, de az arcán a maszatok utalnak arra, hogy ezek nem az első falatok, meg be a szobába, és leül a feldíszített famellé. Az egész fa piros és arany színekben pompázott a fenyő illat pedig betöltötte a szobát. A fekete rövid hajú lány ezután mélyen az egyik gömb alakú díszben nézegette magát, mely egy furcsább képet tükrözött vissza neki, majd iszonyatos nagy és felhőtlen, boldog mosollyal nézett ki az apjára, aki éppen abban a pillanatban lépett be a szobába. Rögtön oda szaladt hozzá, persze a szaloncukros papírokat szanaszét hagyva, és kérte, hogy az édesapa vegye fel, és kapcsolja be a fényeket. Az apa eleget téve a kérésnek felvette lányát, és leoltotta a villanyokat, majd először a karácsony fán levő színes, és zenélő izzót, majd az ablakban levő kéket kapcsolta be. A lány az apja ölében boldogan nézte a csodás fényjátékot. Az ajándékra mutatott huncut arccal, de tudta, hogy mi lesz az apjának a válasza (nem bonthatod ki, mert még nincs itt az ideje), de azért mindig megpróbálta. Az édesanya is mosolyogva jött be a szobába, és egy frissen készült mézeskalácsot nyomott a kislány kezébe, aki mintha várta volna már fogta is, és tömte volna az egészet a szájába, de valahogy túl nagy volt neki. …. Idilli kép nem igaz? Nem is tartott sokáig.
Mostanra már csak annyi maradt, hogy igen van egy ilyen ünnep is, hogy karácsony. Se karácsonyfa, sem ajándék, sem szaloncukor, sem mézeskalács, sem ünnepi vacsora, sem boldogság, sem öröm, sem család, sem szeretet. Helyette szép emlékek, és keserű, rideg, és hideg valóság.
A gondolatokból egy újabb Ken kérdés zökkentett ki, melyet furcsa módon ismét felénk, de inkább felém irányzott.
- És van valami, amit szeretnél? Nem mint karácsonyi ajándék, hanem valami, amit szeretnéd, ha lenne.
Hirtelen nem is értettem a kérdést, majd leesett az igazi lényege. Ken valójában a szívem vágyára kérdezett rá. Tulajdonképpen, hogy én mit akarok. Mire vágyom isten igazán. Ez lehet tárgy, cél, egy érzés. Természetesen tettől megállt az ütő bennem. Jelenleg tulajdonképpen egy igazi célom van, hogy azt a lányt túlszárnyaljam, és magam sem teljesen értem, de düh hajtotta gyilkolási vággyal párosul az egész. Illetve ugyebár Ken-t akarom túlszárnyalni és legyőzni. De ez mondható egy kalap alá, hisz erősebbé válás, és győzelem, mint cél. Viszont így belegondolva nem néztem még olyan mélyen a szívembe. Mielőtt megromlottak volna a dolgok rengeteg célom, tervem volt, és ha kérdeztek volna erről, akkor én is egy Genni féle karácsonyi listanagyságot tudtam volna össze írni. Viszont életem utolsó részében a célok elhalványultak, megfakultak, valahogy nem tartottam fontosnak őket, valahogy nem küzdöttem volna az elérésükért. Nem mondom, hogy nem harcoltam volna az érdekeimért, meg nem álltam volna ki magam mellet. De a célokat valahogy már kevésbé láttam magam előtt lebegni. Mikor pedig meghaltam, akkor a célok is elvesztek, csak a jelen maradt, majd a kétségbe esés, majd a fájdalom, majd a szomorúság, majd pedig a düh, és a harag, és onnantól már menthetetlen voltam. Egy célom lett, ami Arrancar mivoltom után ismételten eltűnt. Most szíven talán legmélyén egyet szeretnék, hogy sokáig élhessek ezzel a második lehetőségemmel, melyet kaptam. Még ha rossz is, még ha minden nap egy harc is, még ha mindenért dupla annyit is kell harcolni, akkor is ezért már küzdeni fogok. Az erősebbé válásom is egy röpke cél. Hisz ha elértem a célomat, azaz erősebb lettem, akkor mi lesz? Ismét itt leszek cél nélkül. Egy nem könnyű, de mégis talán elérhető célt választottam magamnak, de ha már elértem, akkor nem tudom mit csináljak? De ezen nem is nagyon gondolkodtam még. … De azért válaszolni is kellene valamit, hisz nem illendő nem felelni egy kérdésre.
- Mit szeretnék? Minek örülnék ha lenne? Lássuk csak … - átváltottam kislányos üzemmódba, aki az arcához emeli a kezét, és azt finoman az arcához ütögetve gondolkozik, hogy erre mit is válaszoljon – Sok minden szóba jöhet, viszont egyetlen dolgot így nem tudom megfogalmazni. Meg ezen sem gondolkoztam még el. De nem is mondanám el. – egy komolyabb, sunyi mosollyal az arcomon feleltem.
Így válaszoltam is valamit meg nem is. El is hitettem, hogy nem tudom, meg hogy sok van, meg nem is. De mégis kibújtam a válaszadás alól. Nem azért, mert esetlej Ken ha újra ellenségek lennénk, akkor felhasználhatná ellenem, hanem azért mert nem tudtam olyan jó választ adni rá, mint azt sokak elvárnák egy ilyen kérdés után. Bár feltehetően Ken az előbbire gondol majd, de valahogy nem is foglalkozok vele. Bár Genni arcán egyértelmű, hogy „Na de ez nem válasz, legalább ha nem is az összeset, akkor legalább négyet mondj el” kifejezés.
- De Ken te tudnál megfogalmazni egyetlen dolgot, mely szívednek igazán kedves? Valami, ami nincs meg, de vágysz rá?... Ugye nem is olyan egyszerű kideríteni, hogy mire vágyunk szívünk legmélyén.
~ Igen az az igazi tiszta belső kívánság. Mely talán a legtisztább. A lelked kívánsága. ... Behunyod a szemed, és próbálsz magadba tekinteni, és akkor megfogalmazódok bennem egy vágy egy cél, egy érzés, egy kívánság. Az lesz az amire isten igazán vágysz. Ami elmúlt azt már nem lehet visszahozni. Normális életet már nem lehet élni... de még így is lehet kívánságod. Ken-en nem csodálkoznék, ha azt felelné, hogy szeretné, ha szeme ismét normális lenne. Hisz az zavarja egyedül, és attól szabadulna meg szívesen, hogy ne kelljen szemkötőt hordania. De vajon ezt válaszolja? Vagy valami teljesen mást?

A szép listámat persze magukban szépen megdicsérték mindketten. Ez van, mindenkinek kell egészséges dolgokat enni, főleg, hogyha jó ízük van! Nyami, már érzem a számban a kólás nyalókákat(^^)! Eliana elmosolyodott, mikor kijelentettem, hogy velem tölti a karácsonyt. Ha törik, ha szakad, akkor is így lesz, és remélem, hogy meg tudjuk oldani azt, hogy mindhárman jelen legyünk azon a napon. Akkor úgy éreztem, mintha már évszázadok óta ismernénk egymást, mint egy jó kis csapat. Tudtam, hogy nem egészen így van, ugyanis a közeljövőben Ken és Eliana ismét harcolni fognak, és akkor csak az egyikük marad állva. Nemrég le mertem volna fogadni, hogy Ken simán földbe döngölné Elianát, most azonban már kezdek kételkedni benne. Ismerem Kent, és tudom, mikor színészkedik, mikor nem... Biztos megbánta, amit tett, ugyanis minden körítés, feltétel és munkaáthárítás nélkül eljött. Elianát győzködni kellett ugyan, de ő is képes egy légtérben maradni ''A Tűz lovagjával''. Mostanában ugrott be ez a becenév, mert illik a stílusához és a kardjához. Vagyis olyankor illik, mikor nem hülye... Hamár Kennél tartunk, ő elmondta, vagyis elnyögte, hogy egy gitárt szeretne. Egy jobbat, mint amilyen most van neki. Valószínűleg zúúúúúzni akar, szóval megvan, hogy mire fogok gyűjteni mostantól! Dehát ő nem nyugodott bele abba, hogy Eliana semmi konkrét választ nem adott, úgyhogy tovább ütötte a vasat.
-És van valami, amit szeretnél? Nem mint karácsonyi ajándék, hanem valami, amit szeretnéd, ha lenne.-vajon mit akarsz, kapitány? Ilyen sok pénzed lenne? Na várjon csak, ezért kétszer annyi cukrot kérek... Nem mintha engem nem érdekelt volna, hogy arrancar ismerősünk mit szeretne legjobban... Mondjuk volt egy olyan érzésem, hogy tudom:a bosszú, hogy Kent egyszer ugyan úgy, kínok között ölje meg, ahogy azt a kapitány tette vele... Ebbe még belegondolni is szörnyű, de elképzelhető, hogy jelenleg ez szíve vágya. Azt hittem, hogy a válasza közelebb visz a megoldáshoz, de tévedtem.
-Mit szeretnék? Minek örülnék ha lenne? Lássuk csak …Sok minden szóba jöhet, viszont egyetlen dolgot így nem tudom megfogalmazni. Meg ezen sem gondolkoztam még el. De nem is mondanám el.-most először volt kislányos beütése. Hát ezzel nem kerültünk közelebb a célunkhoz, úgyhogy még egy sikertelen próbálkozást tudhatunk magunkénak. Kár érte, azért én sem hagyom ezt annyiban. Gondolkodtam helyette is: Mire vágyhat egy arrancar? Nem, ez rossz szó... Egy arrancar akkor darabokra szaggatott volna élve... Eliana pedig életcéljáról mondott le szinte csak azzal, hogy egy idióta kölyköt életben hagyott. Ő NEM lehet arrancar! De még így is, akárhogy gondolkoztam, egyszerűen nem jutott eszembe semmi... De most ismét nála volt a labda, és ki is használta. Kentől kérdezett.
-De Ken te tudnál megfogalmazni egyetlen dolgot, mely szívednek igazán kedves? Valami, ami nincs meg, de vágysz rá?... Ugye nem is olyan egyszerű kideríteni, hogy mire vágyunk szívünk legmélyén.-komolynak tűnt, de kicsit gúnyosnak éreztem. Láttam, hogy a kapitány arca megkeményedik, és ökölbe szorul a keze. Lehajtotta a fejét, és pár másodpercig azt hittem, hogy elaludt. Meg akartam bökni, hogy felkeltsem, de erre nem volt szükség. Felnézett, de megváltozott a tekintete. A szeme tele volt elszántsággal és dühvel. Rámutatott a szemfedőjére, és úgy morogta.
-Azt akarom, hogy ép legyen a szemem, és hogy a testi és lelki sebeim is begyógyuljanak abból a csatából... Megöltem az illetőt, de nem nyugodt meg a lelkem... Mocskosul megbélyegzett, és ezt le akarom magamról törölni. De ez sosem fog bekövetkezni. A 4. osztag sem tudott vele semmit csinálni, és soha nem is fognak tudni...-nem pont erre számítottam... Valami boldogra. Mondjuk ez egészséges: Egy pecséttől akar megszabadulni, amit egy áruló tett rá, saját kardja másolatával. Valószínűleg én is ezt kívánnám...

Szerettem volna megtudni, hogy Eliana mire vágyik legjobban a halálomon kívül. Igyekeztem nem gondolni a rózsaszín plussmedvékre, meg az ehhez hasonló debil dolgokra, de -arrancar ide, vagy oda- akkor is nő. Láttam az arcán, hogy gondolkodik, de nemigazán jutott eredményre. Majdnem ugyan ott tartunk Gennivel, ahol az előbb voltunk. Azonban ismét túlbecsültem magam, és megkaptam ugyan azt a kérdést. Mi a szívem vágya? Amit úgy igazán akarok? Ezen nem kellett gondolkoznom...Hiába álltam bosszút, nem lettem sem nyugodtabb, sem boldogabb. Addig nem is leszek, ameddig ezek a sebek rajtam maradnak. Nem szóltam. Néztem magam elé. Egy darabig haboztam a válasszal, de aztán rámutattam a szemfedőmre.
-Azt akarom, hogy ép legyen a szemem, és hogy a testi és lelki sebeim is begyógyuljanak abból a csatából... Megöltem az illetőt, de nem nyugodt meg a lelkem... Mocskosul megbélyegzett, és ezt le akarom magamról törölni. De ez sosem fog bekövetkezni. A 4. osztag sem tudott vele semmit csinálni, és soha nem is fognak tudni...-lemondóan fejeztem be a mondatot. Azt hiszem, másra nem is vágyom, csak arra, hogy ez megtörténjen.
-Én erre vágyok legjobban. De erre hiába, jöhet akárhány karácsony, vagy akárhányszor pusztítanám el okozóját, ezt nem fogom lemosni magamról halálomig...-nem tudtam több mindent hozzáfűzni. Megértem, hogy Eliana mit érez. Tudom milyen, ha Shiroi Ryu lángjai égetik. Ezt nekem is át kell élnem.
A beszélgetés azonban rossz irányba terelődött. Elérkeztünk a szomorú témákhoz, pedig most vidám dolgokról kellene beszélnünk. És ismét nem jutott eszembe semmi, amivel fel tudtam volna lökni a beszélgetést. Kibontottam az almalevem, és ittam pár kortyot, hogy ne száradjon ki a torkom. A reklámba illő ivásom közben is gondolkodtam, hogy mivel tudnám jobb kedvre deríteni a társaságot. Eszembe jutott az a dolog, ami pár perccel ezelőtt, de azt még most sem akartam felhozni. Azonban ahogy ötleteltem, eszembe jutott, hogy van nálunk még valami. Elkezdtem kotorászni a táskában. Előkerült még pár hal, meg szendvics is, de amit én kerestem, az a legalján volt. Egy doboz sajtos pogácsa. Ezt is én csináltam, csak persze titokban, mert Genni egyik kedvence. Nameg az enyém is, de csak akkor szeretem, ha házilag van elkészítve. Kibontottam, és mosolyogva kínáltam meg őket.
-Tessék, jó finom pogácsa, én csináltam!-Genni úgy rabolt rá, mint gyöngytyúk a takonyra, Eliana pedig habozva vett el egyet, és elkezdte tanulmányozni.
-Nem mérgező.-nyugtattam meg mosolyogva. Hogy bebizonyítsam, én is benyomtam egyet, persze egyben. Fogom én lassan majszolgatni...

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~

Tudom nem volt szép tőlem, hogy végül is nem feleltem határozottan, és lényegre törően a kérdésére. De talán jobb is volt így, hisz mostanság megingok saját magamban. Céljaimnak pont az ellenkezőjét teszem.
Ken visszakapta a kérdést, és érdeklődve figyeltem, hogy végül mi lesz a válasza. Ken arca megkeményedett, kezét ökölbe szorította, majd lehajtotta a fejét, és néhány percig így is volt. Első tippem a szemem volt, viszont ahogy most így elnéztem ez megingott bennem, és kicsit furcsán is éreztem magam, hogy visszadobtam a labdát.
Felnézett, de megváltozott a tekintete. A szeme tele volt elszántsággal és dühvel. Rámutatott a szemfedőjére, és úgy morogta.
- Azt akarom, hogy ép legyen a szemem, és hogy a testi és lelki sebeim is begyógyuljanak abból a csatából... Megöltem az illetőt, de nem nyugodt meg a lelkem... Mocskosul megbélyegzett, és ezt le akarom magamról törölni. De ez sosem fog bekövetkezni. A 4. osztag sem tudott vele semmit csinálni, és soha nem is fognak tudni...
Kicsit lemondóan fejezte be a mondatot. Végül csak az első gondolatom volt jó, de nem gondoltam, hogy erre a témára úgymond visszatérve így fog majd reagálni. Ezek szerint az első eset visszafogottnak mondható volt. De már ebben is biztos lehetek, hogy erre vágyik isten igazán Ken Aruya.
- Én erre vágyok legjobban. De erre hiába, jöhet akárhány karácsony, vagy akárhányszor pusztítanám el okozóját, ezt nem fogom lemosni magamról halálomig..
~ Igen, ezt egy karácsony és egy kívánság sem változtathatja meg. Kicsit furcsán érzem magam… Furcsa módon úgy érzem, hogy ha tehetnék valamit, azt megtenném, és nem azért, mert kapnék érte valamit. Nem azért, mert jutalom, vagy erő jár érte. Hanem azért mert én magam akarom. Én akarok rajta segíteni… De miért érzek ilyet? Miért született meg ennek akár egy kósza gondolata is? Életemben sem voltam túl hajtós, hogy „Júj! Gyorsan segítsünk lehetőleg mindenkinek”. Akkor most ez miért fogalmazódott meg bennem?
Így ezen agyaltam Ken ivott pár kortyot az üdítőjéből, majd elkezdett kotorászni a nagy táskában. Szerintem ott még kisnyúl is volt, mert csak szedte és szedte elő a cuccokat, de mint a törvény kimondja, amire épp szükségünk lenne, az a táska legalján található. Egy pogácsás dobozt vett elő, és kínált meg minket.
- Tessék, jó finom pogácsa, én csináltam!
Genni mint éh tyúk a takonyra, úgy rácsapott az egészre, és már tömte is a szájába. Én meg óvatosan vettem egyet, majd mintha kerestem volna rajta valami hibát, elkezdtem forgatni és nézegetni. Nem is magán az ételen gondolkodtam, hanem az előző gondolat menetemet próbáltam kibogozni, melybe túlságosan belementem, majd másfelé szálltak a gondolatok, hisz finom illata volt a pogácsának. Kicsit olyan volt, mintha a pékségből hozta volna. El sem akartam hinni, hogy ezt ő csinálta. Néhány perc elmélkedés után, észre sem vettem hogy tulajdonképpen csak forgattam azt az egy sem pogácsát, mely éppen a kezemben volt.
- Nem mérgező.
Nyugtatott meg a kapitány, aki közben benyomott a szájába egy egész darabot. Természetesen szép lassan elkezdte rágni, közben árgus szemekkel nézett rám. Én meg mint aki akkor ébredt volna fel, és riadt volna meg, rögtön el is kezdtem magyarázkodni, hogy még véletlenül sem ezen agyaltam, bár akár ez is végig szaladhatott volna az agyamon.
- Nem, nem hittem, hogy az lenne! Csak kicsit hihetetlen, hogy még ezt is te csináltad saját kezűleg. Simán rámondtam volna, hogy egy pékmester csinálta. Kicsit olyan, mint egy igazi nagymama által készített sütemény.
~ Kicsit zavarban is voltam, hisz ő nagy szeretettel elkészítette, majd előhalászta a táska legmélyéről, és meg csak méregetem. Pláne ő meg azt hiszi, hogy azért, mert azt hiszem, hogy mérget fecskendezett bele.
De nem csak a kinézete, meg az illata, de mikor beleharaptam, és megrágtam az első falatot, akkor már az ízére is ezt mondtam volna. A nagyszüleim még jóval a születésem előtt meghaltak, szóval őket nem ismertem, viszont általános iskolában volt egy úgymond kis barátnőm, akinek a nagymamája csinált ehhez hasonló pogácsákat, és egyéb süteményeket, melyekből mindig megkínált. Kicsit pót nagyi volt a számomra egy darabig.
- Genni te nagymamád, vagy Ken csinál jobb pogácsát?.... Biztos csinált neked, ha másnem, akkor karácsony táján. – kérdeztem a lányhoz fordulva.
Reméltem, hogy nincsenek rossz emlékei a nagymamáját illetően. Illetve tényleg van összehasonlítási alapja, hogy a nagyi pogácsa, vagy Ken pogácsa a finomabb, bár most merne is a nagyira szavazni? - gondolatban elmosolyodik - Attól, hogy nekem nincsenek emlékeim a nagymamámmal kapcsolatban, attól még neki lehet. Bár nekem soha nem volt bántó, hogy egyik nagyszülőmet sem ismertem. Néha elképzeltem persze, hogy jó lenne, de nem voltak, és mások számára is furcsán jól kezeltem ezt az egészet, már kicsi korom óta.
De közben már nyúltam is a következő darabokért, melyeket távolabbról is elvehettem volna, de mégis közelebb kúsztam Ken-hez, mélyen a szemébe nézve vettem el három darabot, majd lehunytam a szememet, és visszaültem a helyemre, és már vettem is a következő falatot a számba, és mintha semmi nem történt volna. Tulajdonképpen semmi nem történt, csak vettem még egy kis pogácsát.

Mindenkire rátört egy kis depi, miután Ken elmondta szíve vágyát...Ha tudnék, segítenék rajta, mert biztos óriási szenvedés lehet neki. Minden nap ezzel kell szembenéznie, és nem tudnak mit tenni. Hármónk közül Ken kívánsága biztos nem fog teljesülni, ameddig nem jön el egy igazi angyal, aki gyönyörű, és eltünteti a sebeit. Szeretném, ha ez az angyal én lehetnék. Nekem ez a szívem vágya, de ezt nem akartam megosztani velük. Tovább rontottam volna a hangulatot szerintem. Meg kicsit hülyén is hangzott volna. De a mi szeretett kapitányunk ismét előrukkolt valamivel. Valamivel, amit mindenki szeret: Házi készítésű sajtos pogii!^^ Amint elővette, egyből rácuppantam. Kedvenc csemegéim közé tartozik. Látttam, hogy Eliana elveszi, de csak forgatja, vizsgálja, hogy ennek hol az eleje, hol a vége, de a mi ex-taichounk megnyugtatta, hogy nincsen benne semmilyen méreg. De van! Aki megkóstolja, rögtön megszereti!
-Nem, nem hittem, hogy az lenne! Csak kicsit hihetetlen, hogy még ezt is te csináltad saját kezűleg. Simán rámondtam volna, hogy egy pékmester csinálta. Kicsit olyan, mint egy igazi nagymama által készített sütemény. -hát itt elröhögtem magam. Elképzeltem Kent 80 éves öregasszonynak, amint épp hiányos fogsorával feszít, mint egy rossz Colgate-reklámban, közben pedig az unokáknak készít pogácsát.
-Háhá! Azért annyira tökéletesen nem csinálja!-már csak azért is belekötöttem valamibe, amit ő készített. Általában nem hibázik...
-Genni te nagymamád, vagy Ken csinál jobb pogácsát?.... Biztos csinált neked, ha másnem, akkor karácsony táján.-jogos kérdés.
-Hááát...Igen, sokszor ettem nagymamám pogácsáját is, de ő állandóan tepertőset csinált. Ken meg állandóan sajtosat, és így nehéz választani. De amint hazamegyünk, majd a drága felszabadult főkapitányocska megpróbál tepertőset is csinálni. Igaz?-kérdeztem gyilkos szemekkel triónk egyetlen férfi tagja felé. Ellenkezett volna szegény, dehát most jelenleg én vagyok a hadnagya, és most valamivel feljebbvaló vagyok, mint ő! Dejó ez az érzés... Mondjuk szegénynek biztosan hiányzik az irodája...
-Hát, majd megpróbálom...De nem garantálok semmit!-sóhajtotta.
-Karácsonykor nálunk inkább mézeskalács volt, nem pogácsa, mert azt nyáron ettünk! De mézeskalácsot mama jobbat csinált, mint Kencsi!-diadalmasan elmosolyodtam. Ezzel végső csapást mértem a kapitányra! Ken mézeskalácsai is finomak, de a nagyié az sokkal jobb. Bár reméltem, hogy ezen nem fog megsértődni, mert elég könnyen magára vesz dolgokat, amiket nem kellene. Ki nem nézné belőle az ember, de nagyon sértődékeny… Mint egy gyerek! Ezért sokszor figyelni kell, mit mond rá az ember. Mennyi gond van vele. De legalááább vesz rengeteg édességet, vigyázni szokott rám és jó kajákat csinál! Minden megvan benne, ami jó apukává tenné, bennem meg megvan minden, ami az ő gyönyörű kislánykájává varázsolhatna! Mondjuk mi mindig ilyenek voltunk. Egy 2 tagú család. Örültem volna, hogyha három tagú lenne, és Eliana lenne a harmadik személy, de jelenleg ez biztos hogy nem valósul meg… És a közeljövőben vagy elvesztem a családom másik tagját, vagy Eliana fog meghalni… Úgy örülnék, hogyha nem kellene megvívniuk ezt a harcot, de ez elkerülhetetlen sajnos…Ahogy ezen gondolkodtam, a szél is szomorúbban fújt. Mintha kicsit hidegebb lett volna, mint azelőtt volt. Mintha a nap sugarai nem csináltak volna akkora fényt, és nem lettek volna olyan melegek, mint pár perccel ezelőtt. Ezért be is fejeztem! Ez a jövő zenéje, és minden napnak elég a maga baja. Most nem halálokon kell gondolkodni, hanem jól kell magunkat érezni egymással, ameddig lehet. Elvettem még egy pogácsát, és azt is betömtem. Közben Ken is bekapott párat, és Eliana sem félt attól, hogy meg van mérgezve.
-Eliana, ti mit ettetek karácsonykor? Mézeskalács vooooolt?-kérdeztem csillogó szemekkel. Mindig is érdekelt, más hogyan ünnepli az ünnepeket, és ha van valami új dolog, ami jónak hangzik, azt Kennel megcsináltatom. Így megy ez évek óta, hátha most is jön valamilyen jó ötlet.

-Nem, nem hittem, hogy az lenne! Csak kicsit hihetetlen, hogy még ezt is te csináltad saját kezűleg. Simán rámondtam volna, hogy egy pékmester csinálta. Kicsit olyan, mint egy igazi nagymama által készített sütemény.-mindig jól esik a dicséret. Legalábbis nekem igen.
-Köszönöm.-mondtam mosolyogva. Nekem azonban kicsit rossz helyem volt, mert pont oldalról fújt a szél, és minden erősebb hullámnál tele lett a pofám és a szám is a hajammal. Nagyon fasza érzés. Nem finom a haj pogácsával... Legalábbis nekem nem a kedvenc kajám. Kicsit arrébb fordultam, mikor már nagyon durva volt a helyzet. Mennyország az előzőhöz képest, de még így sem teljes a nyugodalmam. Amikor elhelyeztem, szembekerültünk a következő kérdéssel.
-Genni te nagymamád, vagy Ken csinál jobb pogácsát?.... Biztos csinált neked, ha másnem, akkor karácsony táján.-mondtam is volna rögtön, hogy persze, hogy én csinálok jobbat. Sajtos pogiban verhetetlen vagyok! Dehát a hadnagy megelőzött...
-Hááát...Igen, sokszor ettem nagymamám pogácsáját is, de ő állandóan tepertőset csinált. Ken meg állandóan sajtosat, és így nehéz választani. De amint hazamegyünk, majd a drága felszabadult főkapitányocska megpróbál tepertőset is csinálni. Igaz?-tepertős. Azt én is szeretem. De ha nem szeretném, akkor sem lenne más választásom...
-Hát, majd megpróbálom...De nem garantálok semmit!-sóhajtottam el magam… Ez a csaj feminista… Na mindegy.
-Karácsonykor nálunk inkább mézeskalács volt, nem pogácsa, mert azt nyáron ettünk! De mézeskalácsot mama jobbat csinált, mint Kencsi!-és még sérteget is…Képes teljesen elnyomni, tegyek meg neki mindent, amit kér, de ő csak sérteget… Hm…Majd így eszik a mézeskalácsomból! Majd csináltat a nagyanyjával, ha az úgyis olyan finom. Igen, tudom, lehet hogy hülyeség, de engem ritka könnyen meg lehet bántani. Főleg hálátlansággal. Azt nagyon utálom. Bár le kellene szoknom róla. Elég rossz szokás, hogy sokszor felesleges dolgok miatt duzzogok. Emiatt sokszor kaptam már Gennitől, és mások sem kedvelik ezt a szokásom. Heh, ő bajuk. Mondjuk Gennit már megszoktam, egy ilyenen meg sem lepődök. Szóval most nem sértődtem meg, nem kell félreérteni a helyzetet, csak kiveséztem, hogy miért rossz ez a szokás. Ugye? Fasza! Akkor menjünk tovább! A karácsonnyak kapcsolatban jó kérdéseim voltak, amikre kíváncsi voltam, de nem csak erről akartam kérdezni. Valamennyire meg akartam ismerni Hueco Mundo-t, és Las Noches-t, hogy tudjam, a shinigamik ellenségei hol kapnak lakhelyet. Voltam már odaát, de nem egy rózsaszínű csodavilág… De bármennyire is kíváncsi voltam, ezt nem kérdezhettem meg. Azzal lehet, hogy rossz emlékeket idézek elő Elianából, vagy szörnyűséges dolgokat mesél, ami végül mindenkit lesújt. De ma NEM ezért vagyunk itt, szóval maradjunk a karácsonynál, és nem lesz semmi gond. Remélem… Szerencsére Genni hamarabb kérdezett, mint mi.
-Eliana, ti mit ettetek karácsonykor? Mézeskalács vooooolt?-Jajj neee! Már megint valami újat akar kitalálni? Így is annyit gürizek neki az ünnep miatt, ráadásul minden évben egyre többet szeretne a nyakamba varrni. Áh, most sem pihenésről szól majd az ünnep… Azonban nem mondhatok semmit, mert kapok egy szép letorkolást. Kicsit hátrébb húzódtam, hogy Genni ne lássa mit csinálok. Elkezdtem nagyban hadonászni Elianának, meg tátogtam, mint egy hülye állat, hogy ,,NE MONDJ SEMMI ÚJAT, MERT NEM LESZ KARÁCSONYOM!!!’’ Közben Genni hátrafordult, én meg, mintha semmit nem csináltam volna, nagy komoly kifejezéssel ültem, és fütyörésztem de amint Hitomi elfordult, szinte imádkoztam, hogy mondja azt, hogy semmi különöset…

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~

Mikor Genni felnevetett, akkor esett le a másik dolog, hogy konkrétan lenagymamáztam szegény Ken-t. Bocs nem is szegény, csak Ken. De egészet nem vette sértőnek, sőt jót mosolygott rajta.
- Köszönöm. – mondta a szavaimra.
Inkább el sem képzelem milyen lenne öregasszonyként a műfogsorával.
- Háhá! Azért annyira tökéletesen nem csinálja!....... Hááát...Igen, sokszor ettem nagymamám pogácsáját is, de ő állandóan tepertőset csinált. Ken meg állandóan sajtosat, és így nehéz választani. De amint hazamegyünk, majd a drága felszabadult főkapitányocska megpróbál tepertőset is csinálni. Igaz?
Hitomi a mondat végén Ken felé fordult gyilkos szemekkel, ha nem mond igent, akkor isten bizony addig élt. Az meg ugyebár nem lenne jó, mert én harcba felül akarom múlni. Ahoz meg ugyebár túl kell élnie, szóval muszáj megvédenem addig is.
- Biztos fog olyat csinálni, szerintem kérned sem kell.
- Hát, majd megpróbálom...De nem garantálok semmit! – sóhajtott
Látszott rajta, hogy nem akarja nagyon, de attól jobban szereti Genni-t, hogy most az ő kérésére nem csinálja meg.
- Karácsonykor nálunk inkább mézeskalács volt, nem pogácsa, mert azt nyáron ettünk! De mézeskalácsot mama jobbat csinált, mint Kencsi!
Karácsonykor mikor kicsi voltam akkor mindenféle étel. Akkoriban halászlé és egyéb halételek voltak a menük, de anyu mindig mosolyogva sürgött forgott a konyhában. Szaloncukor hegyek, és mézeskalácsot és pogácsát is sikerült a pót nagyitól beszereznem. Minek nagyon örültem. De nem mondhatom, hogy különleges volt a karácsonyi menü, vagy maga a karácsonyi ünnep. Annak idején boldog, aztán átlagos, majd sablonos, és végül már semmien, végül pedig csak az volt, hogy „Tulajdonképpen Karácsony van”. Így az egész feledésbe merült. Egészen míg Genni fel nem hozta nem is gondolkodtam azon, hogy meg kéne tartani. Bár tényleg érdekes lenne. Ken és Hitomi jóformán egy család. Genni mint egy nagy kislány, egy kis rosszcsont, Ken pedig az őrző és védelmező báty, vagy apuka. Furcsa, hogy ebbe a családba Hitomi be akarna fogadni. Jó, neki szerintem az a célja, hogy minél nagyobb legyen az ő családja, de én még sem tartozom bele. Nekem van már egy családom, igaz kicsit az széthullani látszik, és lehet, hogy emiatt is vagyok labilis. De ezt a családot és szét akarom szedni? Hisz az a célom, hogy Ken elintézzem, hogy most meg kellene játszanom magam, hogy egy álarc mögé kellene rejtőznöm, hogy egyikőjük se tudjon meg rólam semmit. Viszont ez nem jött be. Sőt már az elején mikor leültünk ide ez a terv dugába dőlt. Viszont most felnézek Ken-re és ismét cél jelent meg a szemem előtt. Igen, … erősebb leszek nálad … Sokkal erősebb… és akkor … lefoglak győzni téged. … Nem öllek meg… de én fogok győzni… és hogy ez tényleg így is legyen, ennek érdekében mindent megteszek…
Határozottan néztem Ken-re. Igen, azt hiszem ismét megfogalmazódott bennem, ami már korábban is. Már nem gyűlölöm, és nem érzem ellenségemnek, viszont most már határozottan tudom ismét, hogy győzedelmeskedni akarok felette. Harcban akarom felülmúlni őt.
Valószínűleg miattam, de az is lehet, hogy nem, hideg szél érkezett meg, mely lehűtötte a levegőt. Sajnos ez elő szokott velem fordulni. Nem direkt csinálom, csak olyan, mintha körülöttem megváltozna, lehűlne a légkör. Genni meg is rázkódott, én meg levettem a szememet Ken-ről. Remélve, hogy ő ebből a pár perces nézésből az ég világon nem vett észre semmit sem. Bár ahogy néztem, mintha egy kicsit Genni megsértette az önérzetét azzal, hogy a nagyi jobb mézeskalácsot csinál, mint ő. Le lehetett olvasni róla, hogy „Ha így, akkor csináljon a nagyi neked mézes kalácsot”. De persze attól vajszívűbb, mint hogy ezt meg is tegye, vagy ki is mondja.
- Eliana, ti mit ettetek karácsonykor? Mézeskalács vooooolt? – Kérdezte Hitomi.
Ken persze rögtön, mint aki szögre ült tulajdonképpen elkezdett fészkelődni, majd Genni mögött elkezdett mutogatni, hogy ,,NE MONDJ SEMMI ÚJAT, MERT NEM LESZ KARÁCSONYOM!!!’’. Persze Genni-nek egyből feltűnt, hogy nem rá, hanem a háta mögé nézek, egész pontosan Ken-re, aki jóformán hülyét csinál magából. Genni hátra is fordult, de Ken úgy csinált, mintha semmit nem csinálna, sőt mintha egy kis ártatlan bárányka lenne. Majd Genni ismét csillogó szemmel felém fordult, hogy ő kíváncsian várja, hogy én vajon mit felelek. Ken pedig mögötte már lassan sírva könyörög, hogy az ég világon ne mondjak neki semmit.
Én felvettem a narancsleves övegemet, és előhalásztam egy szívószálat, és azon keresztül szép lassan elkezdtem kortyolgatni. Közben belül egy sunyi ördögi mosoly bújt meg. Ha nagyon gonosz vagyok, akkor elkezdek olyan kajákat felsorolni, melyeket ott helyben kitalálok, és ezzel tönkreteszem Ken pihenését, már ha volt neki legalább öt perce ilyesmire. Vagy kis angyal leszek, és nem mondok semmit. Genni egyre kíváncsibb szemmel nézett rám, Ken pedig egyre csak kérlelt a háttérben. Én számító nézéssel emeltem fel a fejemet, és egy kis mosoly ült meg az arcomon. Már nem ittam, egy kicsit hátra dőltem, a mosoly egyre ördögibb lett, és közben elkezdtem birizgálni a szívószálat.
- Így végig gondolva …… - hosszabb szünetet tartottam és közben Ken arcát fürkésztem – Karácsonykor ….. nálunk …… így étel terén …..
Genni egyre kíváncsibb lett, Ken pedig már jóformán keresztet vetett magára, hogy neki itt vége van. Én pedig élveztem húzni a agyát, és kíváncsi voltam a pontos reakcióra, amit persze a szememmel végig követtem. Ismét előre hajoltam, és újabb hosszabb szünet után végül befejeztem a mondatot. A mosoly sem volt már az arcomon.
- Nem volt semmi különös. Tényleg egy átlagos Karácsonyi menünek volt mondható a miénk is, mint bárki másé. Halat ettünk hallal, általában halászlevet, és sült halat, illetve a mézeskalács, a szaloncukor, kókusz golyó, mint kimaradhatatlan édességek.
Így végül is válaszoltam, de nem keserítettem meg Ken életét. Így fellélegezhet, bár ismét kicsit sötétebben ránéztem. Majd ismét Hitomi felé fordultam.
Kicsit érdekes, hogy pont egy ilyen ünnepről beszélgetünk. Pláne én, aki egy Arrancar vagyok. De ez is egy beszédtéma, és általában vidám dolgokról van szó. Bár észrevettem, hogy én magam nem igazán hoztam fel mostanság témát, de valahogy most is némán várom a folytatást.

A kíváncsiságtól tág szemekkel néztem Elianát. Mintha azt mondták volna, hogy ,,Na, gyerünk, mondjad már!''. Ennek ellenére elég sokáig várakozott, és nem is engem nézett, hanem Kent, aki biztos csinált valamit a hátamnál, de mire odafordultam, már nyugodtan ült magának. Hm... Biztos szamárfüleket mutogat! Na várjon csak, majd megkapja a magáét - gondoltam magamban. Zene volt füleimnek, mikor arrancar ismerősünk végre elkezdte.
-Így végig gondolva ……-láttam, hogy zavartan Kenre néz. Jajj, kérlek, mondd gyorsan, jó kajákat akarok majd enni!-Karácsonykor ….. nálunk …… így étel terén …..-Na? NA?-Nem volt semmi különös. Tényleg egy átlagos Karácsonyi menünek volt mondható a miénk is, mint bárki másé. Halat ettünk hallal, általában halászlevet, és sült halat, illetve a mézeskalács, a szaloncukor, kókusz golyó, mint kimaradhatatlan édességek. -Ken olyan nagy levegőt vett, hogy csak na...Az a megkönnyebbült sóhaj... Összetette a két kezét, és köszönetet mondott mindenféle istennek, pedig soknak csak a nevét hallotta. Hát, halat a kapitány is csinál, szaloncukor mindig van, de KÓKUSZGOLYÓ NINCS!!
-Keeeeen, ugye csinálsz kókuszgolyóóót? Léééégysziiii!-úgy csillogtam a szemeim, hogy a volt kapitány először megpróbált komoran, farkasszemet nézni velem, de hát, a szája legörbült, megsajnált, mint egy magára hagyott kiscicát, és beleegyezett. Persze utána látta, hogy nem kellett volna, ezért a becsületétvesztett nemes katona kifejezéssel elfordult tőlem. 36 másodperc múlva heveri ki pontosan. Addig ettem még egy pogit. Majd még 5-öt egyszerre betömtem. Alaposan összerágtam. Ránéztem Kenre, még mindig el volt fordulva.
~10 másodperc összesen...9, 8, 7, 6, 5, 4, 3, 2, 1, ééés.~Visszafordult, mint akinek semmi baja. Tudtam...Mennyi baj van vele...De legalább főzni tud. Nehéz a hadnagyok élete.
-És az ajándékokat mikor kaptátok meg? Szenteste? Nálunk legalábbis úgy volt. Eleinte mindig mamáéknál vacsoráztunk, keresztszülőkkel, és az ő családjukkal. Azoknak a rokonoknak megvettük az ajándékot, és ott a vacsora után adtuk oda. Otthon pedig a szűk családi körben ajándékoztuk egymást. Én apának és anyának is vettem, ők meg közösen nekem. Azonban mikor papa meghalt 12 éves koromban, nem mamáéknál vacsoráztunk. Nagyon magányos volt, és egyedül nem bírt ennyi emberre főzni. Karácsony másnapján is meghívtuk, hogy ne legyen egyedül. Persze Szenteste felváltva nálunk és keresztszülőknél volt a vacsora, de mindenkinek egyre csak fogyott a pénze, és nem tudtunk a nagy családi körben ajándékot venni egymásnak. Mikor meghaltam, akkor vártam legjobban az ajándékom... De azt már nem éltem meg.-észre sem vettem, hogy ide tereltem a témát. Gyorsan meg kell menteni, mielőtt mindenki a halálra fog gondolni, és nem a szeretet ünnepére, mikor szaloncukrot zabálunk és ajándékozunk.
-Kennél szinte ugyan ez a helyzet, csak ő mindig a nagyapjának vett ajándékot. Milyen kis irigy, nem de?-kötekedtem kicsit vele
-Pénz nélkül nem lehet venni semmi értelmeset, te észlény!-jött a válasz, és egyik ujjával olyat koppantott a fejemre, hogy az majdnem beszakadt. Hogy a fenébe csinálja ezt egy ujjával, ráadásul minden erőlködés nélkül? Elkezdtem vakargatni a kobakom.
-Ne szakítsd be! Nem fogok tudni sütit enni!-szóltam rá szinte sírva. Erre persze bocsánatkérően megsimogatta a buksim.
~Chö...tudod ki bocsát meg neked.... HÁT ÉÉÉN!~ Hálám jeléül meg is öleltem pár másodpercre, de mikor már éreztem, hogy bizony elég hülyén veszi a levegőt, elengedtem. Köhögött párat, utána rámmosolygott, és elvett egy pogácsát. Egy az egyben bekapta, rágta pár másodpercig, és lenyelte... Nem tudom, miért figyeltem meg ennyire, csak egyszerűen, hm... Mintha megváltozott volna a levegő. Alig észrevehetően, de hidegebb és hátborzongatóbb lett. Mint a jégvihar. Akkor éreztem ezt, mikor....... Eliana ellen harcoltam. Ránéztem. A szeme olyan...azt sugallta, hogy ő mindenre kész! Elszántság...az volt ott bőven. Nem tehettem mást, kizökkentettem, akármit is csinált, és akárhol járt gondolatban. Bár...tudtam, hogy mire gondol.
-Na, akkor nálatok hogy is volt?-kérdeztem kíváncsian. Mint akit felébresztettek, pislogott párat. Megváltozott a tekintete, és a levegő ismét melegebb lett. Megnyugodtam...Legalább most kivertem a fejéből.

Én már kész voltam a halálra. Felhívtam a temetkezési vállalatot, írtam egy végrendeletet és egy búcsúlevelet, keresztet vetettem, bocsánatot kértem minden bűnömért, amit valaha elkövettem, és imádkoztam, hogy legalább gyorsan dögöljek meg...
- Így végig gondolva ……Karácsonykor ….. nálunk …… így étel terén ….-végemvégemvégemvégemvégemvégeeeeem!-Nem volt semmi különös. Tényleg egy átlagos Karácsonyi menünek volt mondható a miénk is, mint bárki másé. Halat ettünk hallal, általában halászlevet, és sült halat, illetve a mézeskalács, a szaloncukor, kókusz golyó, mint kimaradhatatlan édességek.-pukk, elájultam, kész! Azt hittem, meghaltam, de nem! Még életben voltam, mert a válasz sokkal jobb volt, mint amire számítottam. A végrendeletet és a búcsúlevelet eltéptem, ismét felhívtam a temetkezési vállalatot, és mindent lemondtam, aztán minden istent akit ismerek elkezdtem imádni. Hát, ha egyszer nem tudtam, melyik mentett meg? Olyan kő esett le a szívemről, hogy Karakura biztos megérezte, csak nem tudták, mitől keletkezett földrengés így hirtelen... Bár teljesen így sem úsztam meg...
-Keeeeen, ugye csinálsz kókuszgolyóóót? Léééégysziiii!-a peeersze, még mit nem! Majd eszel, amit találsz, így is annyi kaja lesz, minden shinigami jóllakna a Lelkek városában...Hm, a Lelkek városa... Ott már általam nem fog jóllakni senki. Nehéz lesz nekik kaját csinálni, hogyha egyszer elszöktem. Nem tudok már úgy gondolni arra a helyre, mint az otthonomra...
De mielőtt még súlyos depresszióba estem volna emiatt, feleszméltem. Genni óriási, ellenállhatatlanul csillogó szemeivel kérlelt, aminek egy magamfajta érző lélek (bezony) nem tud ellenállni. Majndem elsírtam magam, mikor megláttam. Ez a titkos csodafegyvere, ellenem legalábbis jól használja. Beleegyeztem, de mivel megfosztott a becsületemtől, és megszégyenített mások előtt, ezért morcosan elfordultam tőle. Hm...még ilyet! Egy főkapitány tekintélyét veszti hadnagya miatt? Mondjuk...már nem is vagyok főkapitány...Egy egyszerű tiszt vagyok, szóval túl nagy tekintélyem így sincs, de akkor is! Mintha órák teltek volna el, miközben ezen gondolkodtam. Még azt sem vettem észre, hogy lehűlt körülöttem a levegő, sem azt, hogy a pogácsába mindjárt belemászik pár bogár. Persze aztán, hosszú, fél perces gondolkozás után megbocsátottam a hadnagynak: nem ő tehet róla. Gyorsan felkaptam a pogis tálat, nehogy belemásszanak a rovarok, és ha már a kezemben volt, vettem is belőle egy darabot, és megettem. Szépen, kulturáltan, ahogy hozzám illik. Elhesegettem a rovarokat, és visszatettem a tálat.
-És az ajándékokat mikor kaptátok meg? Szenteste? Nálunk legalábbis úgy volt. Eleinte mindig mamáéknál vacsoráztunk, keresztszülőkkel, és az ő családjukkal. Azoknak a rokonoknak megvettük az ajándékot, és ott a vacsora után adtuk oda. Otthon pedig a szűk családi körben ajándékoztuk egymást. Én apának és anyának is vettem, ők meg közösen nekem. Azonban mikor papa meghalt 12 éves koromban, nem mamáéknál vacsoráztunk. Nagyon magányos volt, és egyedül nem bírt ennyi emberre főzni. Karácsony másnapján is meghívtuk, hogy ne legyen egyedül. Persze Szenteste felváltva nálunk és keresztszülőknél volt a vacsora, de mindenkinek egyre csak fogyott a pénze, és nem tudtunk a nagy családi körben ajándékot venni egymásnak. Mikor meghaltam, akkor vártam legjobban az ajándékom... De azt már nem éltem meg.-hm...hát igen...Genninek is elég rossz lehetett... Papa nemsokkal karácsony után halt meg. Nálunk is hasonló volt a helyzet, csak nekem az egyik keresztapám családja evett velünk, meg papa. Persze a többi keresztszülő le sem szarta, mi van velem. De nem is volt szükségem rájuk, tulajdonképpen el voltam nélkülük is elég jól.
-Kennél szinte ugyan ez a helyzet, csak ő mindig a nagyapjának vett ajándékot. Milyen kis irigy, nem de?-ez már sértés....
-Pénz nélkül nem lehet venni semmi értelmeset, te észlény!-vágtam vissza, plussz az egyik ujjammal megkocogtattam a fejét. Utálja, hogyha ezt csinálom, ezért csináltam. Nem vagyok irigy, sosem voltam az, főleg nem a családommal... Persze utána, mikor láttam, hogy Hitomi súlyos sérülést szenvedett az ujjamtól, akkor megpróbáltam megvigasztalni. Először rám se hederített, de a végén azért mégiscsak megbocsátott, és visszatért eredeti kérdéséhez.
-Na, akkor nálatok hogy is volt?-mintha kicsit felmelegedett volna a levegő. Vagy az előbb lehűlt, és nem vettem volna észre? Meglehet... Elég sokat elmélkedek most felesleges dolgokon, szomorú eseményeken, és túl sok régi emlék jön elő ismét. Ezeknek nem itt van a helyük. Az emlékeknek akkor kell megjelenni, ha én azt akarom, nem kell akaratlanul a szemem elé tárulni minden régi, fontos, vagy éppen szomorú eseménynek.

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~

Sokáig gondolkodtam, hogy kiszúrjak-e Ken-nel, vagy sem. Még élveztem is a helyzetet, hisz végül is a sorsa a kezemben volt. De végül úgy döntöttem, hogy nem szúrok ki vele. Legalábbis annyira nem.
- Keeeeen, ugye csinálsz kókuszgolyóóót? Léééégysziiii!
Persze a kérlelő szemeknek nem lehet ellenállni, pláne ha azok Hitomi-hoz tartoznak. A nagy büszke volt főkapitánnyal sem volt ez másképp. Próbálta tartani magát, de csak bele egyezett a dologba. De elfordult, becsületét vesztett nemes katona kifejezéssel, játszotta a megsértődöttet. Genni közben mintha nem is lenne semmi vett a pogiból, majd még ötöt. Szerintem Ken-nek nem ez az első ilyen megmozdulása, és szerintem már Genni pontosan tudja, hogy mikor fog vissza fordulni.
~ Játssza itt a megsértődött nagy férfit. A vérig sértett, megsebzett hőst. Közbe meg persze Genni kedvében akar járni. Tényleg mint egy nagy testvér, vagy inkább egy lelkes apuka. … Apuka? … Valahogy kicsit vicces lenne, ha Ken körül három kisgyerek rohangálna, és mindegyik azt kiabálja, hogy „Apaaaa” persze mint nagy nővér Genni is a nyakán lógna. De mégis a legkisebb egy édes kislány állna hozzá a legközelebb. Őt felemeli, majd magához szorítja, becézgeti, majd megpuszilja. … Majd előre nyújtja a karját, és azt mondja: „Gyere kicsim, már csak te hiányzol.” A kislány még rákontráz. „Igen anyu gyere ide” … „Már csak rád várunk …..” ……… Felriadok a képzelgésből. Idillien indult, de valahogy rémálom lett belőle. Milyen hülyeségeket képzelgek. Egyáltalán ki lenne azaz elmebeteg nő, aki egyáltalán mint párjaként nézne Ken Aruya-ra? Pláne, hogy még gyereket is szüljön neki. Tisztára hülye vagyok. Ken meg végkép nem nézett ki túl jól az édes büszke apa szerepben. … Jézusom! Rémálmaim lesznek.
Lehajtottam a fejemet, és a fejemen sötét kék hullámzó csíkok jelentek meg. De összekaptam magam, és mire felnéztem, addigra már Ken is visszafordult.
- Ha ennyire a lelkedre veszed, és nehéz összedobni, akkor segíthetek neked. … Igaz nem vagyok egy konyha tündér, de hátha még erre emlékszem. – feleltem, de nem néztem Ken szemébe.
A fejem balra volt elfordítva. Kicsit durcásan is. Ha már belekevertem, és ennyire sérelmezi, akkor rendben kisegítem. De arról ne is álmodjon, hogy majd egyedül megcsinálom az egészet. Viszont jól fejbe csaphatom majd a nyújtóval vagy a serpenyővel. Csak úgy merő véletlenségből tiszta erővel. Kúsztak gonosz gondolatok a fejembe, viszont nem gondolhattam ki teljesen a tervet, mert Genni már intézte is hozzám a következő kérdést.
- És az ajándékokat mikor kaptátok meg? Szenteste? – Még időt sem hagyott a válaszolásra, de már folytatta is a mondani valót - Nálunk legalábbis úgy volt. Eleinte mindig mamáéknál vacsoráztunk, keresztszülőkkel, és az ő családjukkal. Azoknak a rokonoknak megvettük az ajándékot, és ott a vacsora után adtuk oda. Otthon pedig a szűk családi körben ajándékoztuk egymást. Én apának és anyának is vettem, ők meg közösen nekem. Azonban mikor papa meghalt 12 éves koromban, nem mamáéknál vacsoráztunk. Nagyon magányos volt, és egyedül nem bírt ennyi emberre főzni. Karácsony másnapján is meghívtuk, hogy ne legyen egyedül. Persze Szenteste felváltva nálunk és keresztszülőknél volt a vacsora, de mindenkinek egyre csak fogyott a pénze, és nem tudtunk a nagy családi körben ajándékot venni egymásnak. Mikor meghaltam, akkor vártam legjobban az ajándékom... De azt már nem éltem meg.
Már vettem volna a levegőt, hogy válaszoljak, de Genni csak folytatta, bár kicsit úgy éreztem, mintha mentené a helyzetet. Ez főképpen egyértelműen utolsó mondata miatt, hisz ugyebár utóbbi érzékenyen érinthette, vagy érintette Ken-t.
~ Elég rossz lehet, ha valaki várja a Szentestét, a Karácsonyt, és pont ezek előtt elveszti az életét. Készül, várja az ünnepet, de nem éli meg. De ez nem csak erre, hanem ez a Születésnapra, a Szilveszterre, vagy más számunkra fontos időpont meg nem élése borzalmas egy dolog lehet. Vagy aki súlyos beteg, és esetleg még megéli a karácsonyt, viszont azzal a tudattal ünnepli meg, hogy ez volt neki az utolsó. Igazából nem tudom melyik a rosszabb. Hogy nem éled meg, vagy az, hogy tudod, hogy ez az utolsó számodra.
- Kennél szinte ugyan ez a helyzet, csak ő mindig a nagyapjának vett ajándékot. Milyen kis irigy, nem de? – hozta vissza Genni a sírból a történetet.
- Pénz nélkül nem lehet venni semmi értelmeset, te észlény! – Kapta vissza a választ.
A mondat végén pedig Ken megkocogtatta Genni fejét. Maga a mozdulat nem látszott súlyosnak, és maradandó, vagy látható sérülést sem okozott, viszont Genni úgy viselkedett, mintha Ken konkrétan betörte volna a koponyáját. De szerintem attól keményebb feje van, sem mint, hogy ennyitől betörne. Vakarta a fejét, mintha egy iszonyatos sérülésről lenne szó.
- Ne szakítsd be! Nem fogok tudni sütit enni!
Persze erre Ken bocsánat kérően megsimogatta a fejét. Genni megsértődött, szinte már biztosra vehető volt, hogy nem bocsájt meg. De ezt persze csak is az mondhatja, aki nem ismeri Ken-t és Genni-t. A lány néhány másodperc múlva, mintha a sérülés eltűnt volna, a sértődöttség örökre elszállt volna a csapat egyetlen férfi tagjának nyakába ugrott. Mikor már úgy érezte, hogy eléggé kiszorította belőle az össze levegőt is, elengedte, a kapitány pedig zavarában köhécselt egyet. Vett a pogácsából, majd egybe bekapta az egészet, és jól megrágta. Én mindezt a jelenetet szótlanul figyeltem. Kicsit kívülállónak tartom magam. De ez így is van.
~ Ők már jó ideje ismerik egymást. Ráadásul én még egy közellenség is vagyok. Egyáltalán nem illek az összképbe. De hogy is hihetném, hogy valaha is bele illenék. Hisz nekem a célom, hogy azt aki éppen falatozza a pogácsát, azt a férfiét én harcban legyőzzem. Erősebb legyek tőle, és legyőzzem. Hogy is hihetném, hogy bármi lehetne. Ők ketten nem a barátaim, és soha nem is lesznek azok. Akár akarom akár nem. …. – lehunytam a szememet - … Pedig én szeretném. … Nem tudom miért. De valahogy szeretném. … De tudom, hogy ez nem arról szól, hogy én mit szeretnék, hogy ez nem tündérmese. Ők Shinigami-k én pedig egy Arrancar nem lehet a két nép között isten igazán barátság. Lehet, hogy túl visszamaradott vagyok, de valahogy így érzem, és ez … ez elkeserít. – éreztem, hogy hűl le a levegő – De miket gondolok? – kinyitom a szememet, és egyenesen Ken-re bámúltam. Nem igazán érdekelt, hogy észrevette vagy sem, hogy éppen nézem, és nem is akár hogyan – Igen, szeretném ha Genni és Ken féle kettes velem együtt hármassá bővűlne. Végre megint tartozhatnék valahova. Viszont előtte … előtte földbe fogom döngölni. … Lefoglak győzni Ken Aruya!
- Na, akkor nálatok hogy is volt? – Zökkentett ki Genni.
Összekaptam magam, és felöltöttem a mosolyt, és válaszoltam a kérdésre.
- Szenteste volt nálunk is a nagy ünnep, kaja, és utána az ajándékbontás. A többi nap pedig a további finomságok evése, karácsonyi ajándékok kipróbálása, tesztelése, és a karácsonyfában való gyönyörködés, mint főbb pontok, de egyébként, mint egy átlagos nap, úgy telt el. A családom nem volt igazán se nagy, sem pedig gazdag. Viszont karácsonykor azért jó ajándékokat kaptam. … Emlékszem akkor kaptam meg az első biciklimet. Egy Igazi pótkerekes sötétkék-zöld biciklit, amit benn a szobába azonnal muszáj is volt letesztelni. Anya gyorsan kapkodta is a törékeny dolgokat, nehogy leverjek valamit, és ha már tíz méterre a karácsonyfát megközelítettem, akkor sikoltott. Apa pedig csak biztatott. Ahogy jobb idő lett ki is mentem, és csak úgy száguldoztam. Már amennyire egy pótkerekes gyerekbiciklivel, melyet egy kisgyerek hajt, lehetséges. … Azon a biciklin tanultam meg rendesen biciklizni is. Emlékszem mikor mentünk együtt a család bringával, akkor én kijöttem valami miatt az egyensúlyomból, és beleestem egy bokorba. … Akkor jót nevettünk. … Ez volt a legemlékezetesebb karácsonyi ajándék. .. Na meg persze az a plüss állat, amit a bicikli utáni második karácsonykor kaptam.
~ Most hogy így belegondolok. Az a plüss állat az egy aranyos világosszürke farkas volt. Füle fekete csíkkal végződött, és a mellső két lábán mintha egy fehér zokni lett volna, és szép zöld szemei voltak. Amikor Adjuchas lettem, akkor valami hasonló lehettem, csak nekem fekete volt a lában, és az összes, illetve kék szemem van. … Így nem is vetettem össze az emlékeimet. Viszont már nem emlékszem, hogy neveztem el az állatot. Mert én az összes plüsst elneveztem, és haloványan emlékszem is a nevükre. De pont a legkedvesebbre nem emlékszem? Pont erre nem emlékszem? Valahogy amire isten igazán emlékeznék, arra nem emlékszem egyáltalán. Pont, ahogy a vezetéknevemre sem. Bár valaki semmire nem emlékszik. … Tényleg! Mi történt vele? Nagyon hosszú ideig velem volt. … Vajon mi lehetett a sorsa. Emlékszem felraktam a polcra a nagytakarításkor, hogy ne essen baja, és ne vesszen el. Viszont … Mikor kerestem, akkor nem találtam. Nem tudom hova tűnhetett. Apa mondta, hogy már túl idős vagyok az ilyesmihez, hogy ne égessem se magamat se őt, hogy még mindig ennyire ragaszkodok egy plüsshöz. Igen, …. ezer százalék, hogy vagy elrakta, vagy egyszerűen a szemétbe dobta. Pedig az nem ártott neki soha. Ahogyan én sem. Viszont már akkor gondok voltak vele.
- De ha már én elmondtam, akkor ki vele. Ki milyen ajándékot kapott karácsonyra, ami igazán fontos volt számára?
Dobtam vissza a kérdést a másik két személynek. De közben el is gondolkodtam, hogy lehet, hogy túl sok dolgot mondtam el magamról, amit végkép nem lett volna szabad, és amit egy normális ember nem is tett volna.

Míg eljutottunk odáig, hogy Eliana válaszoljon, én 50 oldalt elmondtam a 200 oldalas életutamból, Ken beszakította a koponyámat, és rávettem arra is, hogy majd csináljon kókuszgolyót. Eliana felajánlotta, hogy majd segít neki. Tényleg! Arra kíváncsi vagyok, hogy Eliana milyen a konyhában. Biztosan jó sütiket csinál... És ügyesen is csinálhatja... Remélem, hogy azt is megéljük, hogy együtt csinálnak nekem finomságot a kapitánnyal... De előtte még lesz egy nagy harc, amibe senki más nem szólhat bele...Még én sem... Remélhetőleg mindketten túlélik. Bár ha ez Eliana egyik célja, akkor fel kell kötni a gatyáját. Kennek ott a bankai, amit legutóbb nem is használt, és legutóbb sem harcolt teljes erejéből... Szóval ez a harc valószínűleg sokára lesz még, és minden napnak elég a maga baja SZÓVAL most ebből ennyi elég volt. Halljuk Eliana válaszát!
-Szenteste volt nálunk is a nagy ünnep, kaja, és utána az ajándékbontás. A többi nap pedig a további finomságok evése, karácsonyi ajándékok kipróbálása, tesztelése, és a karácsonyfában való gyönyörködés, mint főbb pontok, de egyébként, mint egy átlagos nap, úgy telt el. A családom nem volt igazán se nagy, sem pedig gazdag. Viszont karácsonykor azért jó ajándékokat kaptam. … Emlékszem akkor kaptam meg az első biciklimet. Egy Igazi pótkerekes sötétkék-zöld biciklit, amit benn a szobába azonnal muszáj is volt letesztelni. Anya gyorsan kapkodta is a törékeny dolgokat, nehogy leverjek valamit, és ha már tíz méterre a karácsonyfát megközelítettem, akkor sikoltott. Apa pedig csak biztatott. Ahogy jobb idő lett ki is mentem, és csak úgy száguldoztam. Már amennyire egy pótkerekes gyerekbiciklivel, melyet egy kisgyerek hajt, lehetséges. … Azon a biciklin tanultam meg rendesen biciklizni is. Emlékszem mikor mentünk együtt a család bringával, akkor én kijöttem valami miatt az egyensúlyomból, és beleestem egy bokorba. … Akkor jót nevettünk. … Ez volt a legemlékezetesebb karácsonyi ajándék. .. Na meg persze az a plüss állat, amit a bicikli utáni második karácsonykor kaptam.-hohó, bringa! Nagyon szeretek kerékpározni!
-Aranyos... Én először biciklin törtem el végtagom... Nincsenek túl jó emlékeim vele kapcsolatban. -nevetett Ken. Erről nem is tudtam.-Genni párszor bringázott előttem, de ő nem biciklizni szeret, hanem borulni. Ő ez az elesik-feláll-elesik-feláll típus...-persze nem is ő lenne, ha nem gúnyolódna.
-De hát ha egyszer olyan könnyen elvesztem az egyensúlyom...-próbáltam magam megmenteni. Dehát Ken Aruyának mindig van válasza...
-Na és közülünk kinek van szél elemű kardja?-már kiabáltam volna abba a diadalmas pofájába a választ, de egyszer csak megálltam és elgondolkodtam.
-Tényleg...-mondtam ki hangosan, pedig csak gondolkodni akartam.
~Erre korábban is gondolhattam volna...Na, majd otthon kipróbálom.~
-De ha már én elmondtam, akkor ki vele. Ki milyen ajándékot kapott karácsonyra, ami igazán fontos volt számára?-ismét nekünk kellett válaszolni. Valahogy tetszett ez a kérdés-felelet játék, magyarul beszélgetés. Elég sok dolgot megtudtunk egymásról. Mivel ismét nálunk volt a labda, hát feleltem.
-Hmm...én rengeteg édességet kaptam a Jézuskától. Valamint plüssöket, babákat. Ezek közül nem volt különösebb kedvencem, és a plüssöket jobban szerettem, mint a babákat, de a kedvencem egy kis autó volt. Persze egy olyan, amit az én időmben gyártottak... Nem tudom miért ragaszkodtam hozzá annyira...Mindig is egy olyan kocsit szerettem volna. Azzal aludtam, és mindig nálam volt:Iskolában, otthon, az utcán, ha a parkban sétálgattam. Azt sajnálom legjobban a halálomban, hogy nem egy olyan kocsiban haltam meg. Nem is tudtam ülni az én kedvencemben, csupán egy kis modell volt meg belőle, amivel játszhattam. Sajnos nem találtam meg halálom után, olyan kocsit pedig manapság már nem gyártanak, szóval már megmutatni sem tudom... De nem szomorít el a dolog, mert már akkor is csak nálam volt, és nem játszottam vele. Ahhoz túl nagy voltam. Most meg itt van nekem Soul Society, és az eléggé lefoglal, főleg hogy az első osztag hadnagya vagyok.-Mondtam, néha mosolyogva, néha közömbösen. Nem volt olyas esemény az életemben, ami miatt szomorúnak kéne lennem. Minden úgy lett, ahogy lennie kellett, és kész. Ha nincs az a baleset, akkor most nem lenne nekem Ken, és nem lenne Eliana... Abba meg belepusztulnék. Nem lehetne senkit cukkolni, és nem lehetne senkinek a nyakába ugrani. Nem lehetnék shinigami, aki megvédi az embereket, nem lehetnék az első osztag hadnagya, és már rég halott lennék. Megérte azokat az apró szörnyűségeket átélni két ilyen emberért... Az egyik a shinigamik ősellensége...Akiről azt tartják, hogy gonosz és szívtelen, pedig képes volt eljönni velem, és azzal a shinigamival, aki megölte őt, piknikezni. A másikról meg ne is beszéljünk... Nemrég neki volt a legnagyobb tekintélye a shinigamik között, kitűnő harcos, és egy érző lelkű művész. Ha ők nem léteznének, ki kellene őket találni.
Túlságosan elmerültem a részletekben. Ken még nem is mondott semmit! Ránéztem, hogy gyerünk, mondja már ő is, hogy miket kapott, ne csak mi meséljük el az életünket A-tól Z-ig...

Hát igen, jöttek a nem túl vidám történetek... Az olyan nem túl vidám történetek, amik nem illettek bele ebbe a beszélgetésbe. De úgy látszik, bármennyire igyekeztünk, mindig szóba jöttek szomorú dolgok. Valószínűleg azt vártuk, hogy kibeszéljük magunkból, és jobb lesz a folytatás. Reméltem, hogy tényleg jobb lesz, de semmi nem állt biztos lábakon. De terelődjünk vissza:
Éppen duzzogtam amiatt, hogy Genni rávett a kókuszgolyó sütésre. Persze őt nem foglalkoztatta a dolog annyira... Eliana azonban meglepett.
-Ha ennyire a lelkedre veszed, és nehéz összedobni, akkor segíthetek neked. … Igaz nem vagyok egy konyha tündér, de hátha még erre emlékszem.-kicsit mintha haragudott is volna...Valószínűleg azt hitte, hogy az ő válaszával van bajom. Fel kellett volna világosítani, de akkor Hitomi rájött volna a turpisságra.
-Köszönöm szépen... az lesz a Keliana kókuszgolyó!-mosolyogtam is mellé, hogy oldjam a haragját, és a szemét kerestem, de elfordult, és nem nézett ide. Ismét elmosolyodtam, és nem rá fókuszáltam. Genni kizökkentette a kérdésével, és ő is elmesélt mindent töviről hegyire.
-Szenteste volt nálunk is a nagy ünnep, kaja, és utána az ajándékbontás. A többi nap pedig a további finomságok evése, karácsonyi ajándékok kipróbálása, tesztelése, és a karácsonyfában való gyönyörködés, mint főbb pontok, de egyébként, mint egy átlagos nap, úgy telt el. A családom nem volt igazán se nagy, sem pedig gazdag. Viszont karácsonykor azért jó ajándékokat kaptam. … Emlékszem akkor kaptam meg az első biciklimet. Egy Igazi pótkerekes sötétkék-zöld biciklit, amit benn a szobába azonnal muszáj is volt letesztelni. Anya gyorsan kapkodta is a törékeny dolgokat, nehogy leverjek valamit, és ha már tíz méterre a karácsonyfát megközelítettem, akkor sikoltott. Apa pedig csak biztatott. Ahogy jobb idő lett ki is mentem, és csak úgy száguldoztam. Már amennyire egy pótkerekes gyerekbiciklivel, melyet egy kisgyerek hajt, lehetséges. … Azon a biciklin tanultam meg rendesen biciklizni is. Emlékszem mikor mentünk együtt a család bringával, akkor én kijöttem valami miatt az egyensúlyomból, és beleestem egy bokorba. … Akkor jót nevettünk. … Ez volt a legemlékezetesebb karácsonyi ajándék. .. Na meg persze az a plüss állat, amit a bicikli utáni második karácsonykor kaptam-nagy érdeklődéssel hallgattam végig. Csodálkoztam... Nem hittem volna, hogy ennyire, khm...hogy is mondjam...emberi! Mikor harcoltam vele elég kegyetlen volt, és akkor még hasonlót sem néztem volna ki belőle. Szeretném, ha az idő múlásával is ilyen maradna... Komoran bámultam magam elé, de folytatódott a beszélgetés. Megkérdezte, hogy mi volt számunkra a legemlékezetesebb karácsonyi ajándék.
-Hmm...én rengeteg édességet kaptam a Jézuskától. Valamint plüssöket, babákat. Ezek közül nem volt különösebb kedvencem, és a plüssöket jobban szerettem, mint a babákat, de a kedvencem egy kis autó volt. Persze egy olyan, amit az én időmben gyártottak... Nem tudom miért ragaszkodtam hozzá annyira...Mindig is egy olyan kocsit szerettem volna. Azzal aludtam, és mindig nálam volt:Iskolában, otthon, az utcán, ha a parkban sétálgattam. Azt sajnálom legjobban a halálomban, hogy nem egy olyan kocsiban haltam meg. Nem is tudtam ülni az én kedvencemben, csupán egy kis modell volt meg belőle, amivel játszhattam. Sajnos nem találtam meg halálom után, olyan kocsit pedig manapság már nem gyártanak, szóval már megmutatni sem tudom... De nem szomorít el a dolog, mert már akkor is csak nálam volt, és nem játszottam vele. Ahhoz túl nagy voltam. Most meg itt van nekem Soul Society, és az eléggé lefoglal, főleg hogy az első osztag hadnagya vagyok...-persze gondolkodni sem volt időm, Genni olyan hamar válaszolt. Amennyire fárasztó, annyi ereje van... Mondjuk ezt még én sem tudtam róla.
-A legemlékezetesebb ajándék az egyértelműen az első elektromos gitárom volt...Persze ez sem húzta túl sokáig, ezért nem nagyon említem meg, mikor a hangszereimről beszélek. Köbö fél évig élt, hamar szétszedtem. Olcsó volt, gyenge, mindössze háromszor tudtam vele fellépni. Az erősítő, amit adtak hozzá viszont tökéletes volt.-elmosolyodtam-Egy 15 Watt-os, pár ezer forintos vacak, mégis elég hosszú életű. Hogy mennyit zúztam én azzal...-ó, a régi, szép idők... Milyen jó is volt, mikor a család ott volt a fellépéseken, és figyelték, ahogy a fiuk a színpad közepén, mellette 3 emberrel hogyan muzsikál, és énekel. Voltak gátlásaim, de mikor a családomnak kellett játszanom, akkor...akkor elszálltak. Nem tudtam miért aggódni, teljesen otthon éreztem magam a színpadon. Ma ugyan ez a helyzet, csak az egyetlen családtagommal: Gennivel. Észrevettem, hogy elkalandoztak a gondolataim, hát igyekeztem visszaterelni őket.
-Biciklivel én szántottam, mint az állat... Persze volt egy kis gond: Egyedül sosem tudtam rá felülni... 8 éves koromban sikerült először. Elég ciki, deeee...Na... Leszálláskor általában ilyen zuhanó pilótát utánoztam. Csak azért annyira nem sérültem meg, de hát egy kisgyereknek egy vérző seb a térden?-nagyon nem szerettem az óvodás időszakom... Nem is lennék még egyszer olyan kicsi. Ha fizetnének, akkor sem.
-Öhm...Eliana, megkóstolhatom a szendvicsed?-hátöö..nos, igen. Egyrészt megint éhes lettem, másrészt még Eliana kajájából nem ette, harmadrészt Eliana kajájában jobban bízok, mint a hadnagyoméban...

A víz felszínén csak úgy táncoltak a nap sugarai. A vízpart közelében vagy már ezer éve nem voltam. Vagy legalábbis annyinak tűnik. Már el is szoktam a látványától. Viszont visszatérve a társasághoz kicsit elgondolkodtam, hogy vajon hogyan is fog elkészülni majd az a bizonyos Keliana kókusz golyó. … Inkább rossz is belegondolni. Azt hiszem az lesz, hogy Ken-nek átengedem a terepet, és max, mivel nem tátok majd tőle felállok egy hokedlire, és majd onnan utasítgatom, hogy mit hogyan is kéne, és persze visszakapom, hogy „Biztos? Mert máshogy tudom”. De talán tányér tartónak ha már nagyon útba vannak, akkor majd jó leszek.
- Aranyos... Én először biciklin törtem el végtagom... Nincsenek túl jó emlékeim vele kapcsolatban. - nevetett Ken - Genni párszor bringázott előttem, de ő nem biciklizni szeret, hanem borulni. Ő ez az elesik-feláll-elesik-feláll típus...
- De hát, ha egyszer olyan könnyen elvesztem az egyensúlyom...
- Na és közülünk kinek van szél elemű kardja?
-Tényleg...
~ Vajon kinek is van ilyen kardja? Bár a szél, és a dőlés között nem tudom, mi összefüggés van. Bár szerintem ahogy Genni szeme megvillant ott született egy ötlet, hogy hogyan is lehetne elkerülni azt a bizonyos elborulást. Feltehetően majd fogja és a szél segítségével próbálja majd magát kiegyensúlyozni. Szóval egyik sem egy Bicikli bajnok. Az egyik eltörte valamijét, és emiatt szerintem bicikli közelébe sem szívesen megy, a másik pedig inkább van a földön, mint a biciklin. Röviden nem lesz bicikli túra majd, mint lehetőség. De mire is gondolok én?...
A civakodásukon mosolyogtam, mert igazán jó volt nézni. Viszont ez megint előhozta belőlem, hogy nekem nincs itt a helyem.
- Hmm...én rengeteg édességet kaptam a Jézuskától. Valamint plüssöket, babákat. Ezek közül nem volt különösebb kedvencem, és a plüssöket jobban szerettem, mint a babákat, de a kedvencem egy kis autó volt. Persze egy olyan, amit az én időmben gyártottak... Nem tudom miért ragaszkodtam hozzá annyira...Mindig is egy olyan kocsit szerettem volna. Azzal aludtam, és mindig nálam volt: Iskolában, otthon, az utcán, ha a parkban sétálgattam. Azt sajnálom legjobban a halálomban, hogy nem egy olyan kocsiban haltam meg. Nem is tudtam ülni az én kedvencemben, csupán egy kis modell volt meg belőle, amivel játszhattam. Sajnos nem találtam meg halálom után, olyan kocsit pedig manapság már nem gyártanak, szóval már megmutatni sem tudom... De nem szomorít el a dolog, mert már akkor is csak nálam volt, és nem játszottam vele. Ahhoz túl nagy voltam. Most meg itt van nekem Soul Society, és az eléggé lefoglal, főleg hogy az első osztag hadnagya vagyok.
~ Azért furcsa Hitomi-ból simán kinéztem volna egy baba gyűjteményt, viszont neki a kedvenc játéka egy kiskocsi volt. Én sem voltam egy nagyon lányos babaimádó kislány, de Genni talán még rajtam is túltehetett. A csoki, és az édesség után jött a kisautó, csak utána megint visszakanyarodtunk egy szomorú ponthoz a halálhoz. Valahogy hiába vidám téma, valahogy a szomorúság vagy a rossz emlék mindenre rányomja magát. Ahogy a monológ végén ez is. De az is kiderült, hogy Genni szeret az eslő osztag hadnagya lenni. De szerintem akkor még jobban így volt vele, mikor még Ken volt a főkapitány. Azért büszke lehet magára. Ő valaki már a tizenhárom őrosztagban. Ken csak volt, de ő is egy igazán fontos valaki, de én csak egy közönséges valaki vagyok. Tényleg nem tudom már, hogy miért is tartozhatnék a hármasba?
Genni a monológ végén határozotton Ken-re nézett, hogy mi ketten már hosszú beszámolót tartottunk, viszont ő még meg sem szólalt. De szerencsére nem kellet sokáig várni az ő válaszára sem.
- A legemlékezetesebb ajándék az egyértelműen az első elektromos gitárom volt...Persze ez sem húzta túl sokáig, ezért nem nagyon említem meg, mikor a hangszereimről beszélek. Köbö fél évig élt, hamar szétszedtem. Olcsó volt, gyenge, mindössze háromszor tudtam vele fellépni. Az erősítő, amit adtak hozzá viszont tökéletes volt.- elmosolyodott - Egy 15 Watt-os, pár ezer forintos vacak, mégis elég hosszú életű. Hogy mennyit zúztam én azzal...
~ Nekem az első biciklim, és a plüss állatom, Genni-nek a kis autó, és Ken-nek pedig amire gondolhattunk volna, és nem is kellet volna semmit sem mondania, az pedig a gitár volt. Ken egyértelműen a gitárok megszállottja lett. Meg van mire vágyik, csak az a baj, hogy ezt nem lehet mindig? Minden alkalomra egy gitárt kapjon? Bele is őrülne, meg az ajándékozó összes pénze rámenne. Az a jó, ha valakiről tudjuk, hogy milyen tárgyhoz vonzódik, vagy ha nem tudjuk. Mert valaki az ékszereket szereti, és akkor ilyenkor mikor nagy ajándékozás van, akkor mindenki, aki ismeri a személyt olyan ajándékot vesz. Viszont az ugyebár nem jó ha mindenki ugyan azt vagy egyforma témában vásárol. Ez legyen bizsu ékszer, vagy top, esetleg szoknya, vagy iratlefűző, barkács készlet, vagy Ken esetében a gitár. De ugyebár olyat sem szeretnél adni, amit esetleg nem szeretne. Talán így az első variáció a legnehezebb. Tudod mit szeret, viszont csak azt az egyet szereti. Meg ha már mindene meg van az illetőnek. Akkor mit adhatnál neki?
Ken a múltba merült, a múlt igazi szép emlékei közé, de csak úgy magában. Én pedig abban, hogy mi más lehetne még Ken ajándéka, ha nem egy gitár, vagy annak bármilyen más tartozéka. Vajon minek örülne még?
- Biciklivel én szántottam, mint az állat... Persze volt egy kis gond: Egyedül sosem tudtam rá felülni... 8 éves koromban sikerült először. Elég ciki, deeee...Na... Leszálláskor általában ilyen zuhanó pilótát utánoztam. Csak azért annyira nem sérültem meg, de hát egy kisgyereknek egy vérző seb a térden?
Kis vagány kiskölyök, akinek le sem ér a lába a bringáról, száguldozik, majd mikor a leejtőn vagy akár már az egyenes útón nem tud megállni, és jó nagyot esik a biciklivel. Persze hogy kék lila, sőt véres lett a térde meg a keze. De vajon hogy nézhetett ki Ken olyan nyolc évesen? Ahogy Genni, úgy Ken is egy igazán furcsa figura, de ez nem is baj.
- Öhm...Eliana, megkóstolhatom a szendvicsed?
Mint a hideg zuhany ért ez a dolog. Ken, és hogy az én szendvicseim, pláne, hogy meg akarja kóstolni? Nem is figyeltem, de a pogácsa elfogyott. De erre számíthattam volna. Pedig már reménykedtem benne, hogy egyik szendvics sem fog előkerülni. Genni esetében ugyebár tudjuk miért az enyém pedig ugyebár mérhetetlen az előző kajákhoz képest. Ha az ötös érdemjegyet kapna, akkor az én szendvicseim mínusz kettest.
~ Meg akarja kóstolni? Biztos benne, hogy rá akarja vetni magát az én kreálmányomnak? Annyira izgultam, hogy el ne jusson idáig. De most felvetődött. … Mit csináljak? Mit csináljak? Találjak ki valamit?
Ken mindeközben csak megtalálta ezt a bizonyos bűnös csomagot. Én belül pánikoltam, közben Genni is felkapta a fejét, hogy ő is szívesen megkóstolná az Eliana féle szendvicset. Felálltam és gyorsan kikaptam a kezéből. Mindketten rám néztek, hogy miért is csinálom ezt? Rólam meg elkezdett folyni a víz. Majd aztán hátam mögé eldugtam, és inkább kérdeztem.
- Izé…. Nem maradt valamiből egy is maradék? … De tényleg valami ízletes? ….
Közben erőltetett mosoly, és próbáltam imádkozni, hogy legyen valami más, amivel Ken még megtudja tömni a gyomrát. Persze Hitomi szendvicseken kívül. Mert ha azt Genni felveti, akkor Ken is ezer százalék, hogy megpróbálja majd vissza szerezni a csomagot. Én meg aztán nem adom.
~ Nem tettem bele semmi extra dolgot. Sőt, ilyen teljesen átlagos, semmien gyorsan összevágott valami volt. Nem volt semmi különleges feltét, vagy bármi más. Ken kajái mellet pedig tényleg semmi. Mintha az egy felséges vacsora lenne, ez pedig a szegények fél kenyere. Nem! A sok finom kaja után nem égethetem magam ezzel a nyeszlett szendviccsel. De viszont az előbbi szövegemnél jobb kifogást kell találnom, hogy miért is nem érdemes az enyémet megenni. Bár a Genni féle szendvicset sem ajánlanám. Majd azt mondom, hogy Ken így jártál, mert nem eszel többet. Mondhatnám, hogy azt egyed, amit főztél, de hát ő csinálta az összes kaját, amit megettünk. Hülyén is venné ki magát. Valamit ki kell találnom.

Túl voltunk a bringás élményeinken, mindenki elmesélte, hogy hogyan is száguldozott:én még most sem tudok, Ken nem tudott leszállni róla, sem felülni rá. Eliananak pedig kedvenc ajándéka volt. Egyik sem egy átlagos történet, de jól van ez így. Azonban Ken annyira mohó volt, hogy megette az összes pogit *most játszom az ártatlant, pedig én ettem a legtöbbet*, és így muszáj volt kérni Eliana szendvicséből, aminek ízére én is rohadt kíváncsi voltam.
-Wáááh, jó ötlet!-nyúltam is volna érte, de arrancar ismerősünk felkapta a csomagot, és vörös fejjel eldugta a háta mögé. Milyen jó reflexei vannak... Na persze azért elég furcsán néztünk rá. Kicsit habozott a válasszal, és azt is csak úgy nyögdécselte.
-Izé…. Nem maradt valamiből egy is maradék? … De tényleg valami ízletes? ….-Ken mintha észrevett volna, beletörődve elkezdett kutakodni a táskában. Még biztosan volt pár tányér leves és vagy 3 sült hal is, de én is inkább Eliana szendvicsére voltam kíváncsi. Persze azért a kezéből mégsem rángathatjuk ki, mert nem elegáns, és nem illő ilyet tenni, ettől függetlenül könnyedén rávettem volna magam: de nem tettem. Ken kutakodott tovább, Eliana pedig kezdett fellélegezni.
~Miért nem akarja, hogy megkóstoljuk? És Ken honnan tudja ezt?~ Nem értettem, és hiába figyeltem érdeklődve arcukat, akkor sem tudtam rájönni. Gondoltam, hogy megkérdezem, de akkor biztos egy tapintatlan balféknek tartanak, aki még ennyit sem tud. Néha jó lenne okosabbnak és felnőttnek lenni. 90 éves létemre elég kölyök vagyok. De mégis komoly elhatározásra jutottam.
-Biztosan van még kaja, de én te szendvicsedre vagyok kíváncsi!-bevetettem a nagy, csillogó, bociszemeket, aminek nehéz ellenállni.-Léééégyszíveees!-kérleltem szívszaggatóan. Szemem sarkából láttam, hogy Ken karjai még mindig a táskában vannak, de már nem keres. Engem néz kicsit aggódva, majd Elianat. Nyílván fél, hogy mi lesz ennek a következménye, de elvégre ő is meg akarja kóstolni azt a szendvicset. Láttam, hogy újra elkezd keresgélni, és előszedett 3 tányér levest. Jó ötlet volt ezekben a modern cuccokban elhozni, nem folyt ki egy csepp sem, és majdnem ugyan olyan meleg maradt. De engem akkor is a szendvics érdekelt, szóval néztem a nagy cuki szemeimmel, hátha meg tudom törni.
-Még van levesünk, de a hal már elfogyott. Azt hittem, többet hoztunk. Na mindegy, így is van elég kajánk. Genni, te meg ne legyél szemtelen!-azzal a kezembe nyomott egy tányér levest és egy kanalat, hogy ezt egyem. Néztem a kezemben lévő tányérra és a kanálkára. Túl sok mosogatnivalónk lesz-gondoltam magamban, és néztem tovább a mintákat, amik a tálra lettek festve, néhány helyen pedig bele lettek karcolva. Nyílván ügyes ember csinálhatta, nagyon szépen ki van dolgozva, tulajdonképpen már megfogni is jó érzés, olyan sima. Azonban hiába volt a benne található étel ínycsiklandó, mégsem kívántam: Nekem Eliana szendvicse kellett! T_T Szomorúan néztem magam elé és nem tudtam elkezdeni valamiért az evést...

Azt hittem, hogy finom szendvicseket fogok enni, és Genni is szerette volna megkóstolni Eliana alkotását, de mielőtt még elrabolhatta volna, Eliana felkapta, és eldugta a háta mögé vörös fejjel. Meglepődötten néztem rá... Miért? Csak meg akartam kóstolni, biztosan finom...
-Izé…. Nem maradt valamiből egy is maradék? … De tényleg valami ízletes? ….-leesett. Nem akartam terhelni, megértettem, hogy mi a baja, úgyhogy elkezdtem keresgélni a táskában. Tudtam, hogy még van benne elég kaja, de jobban szerettem volna én is megkóstolni az ő ételét. Kerestem a sok holmi között, nem értettem például, hogy miért van a táskában pár jó vastag kabát, még egy lepedő, egy antik váza, két macska, egy Kurosaki Ichigo plussz egy Justin Bieber... Sorba hajigáltam kifelé mindet irtó sebességgel, közben pedig Genni a leghatásosabb fegyverét, a "cukiságát" vetette be Eliana ellen. Egy darabig néztem...Milyen aranyos egy teremtmény... Ilyenkor nem tudok rá haragudni. Pedig mennyi borsot tört már az orrom alá. Fáj, hogyha arra gondolok, hogy többé nem láthatom... Remélem, nem lesz túl szomorú, de biztosan meg fog utálni, amiért magára hagyom. Minden vele töltött perc eszembe jutott. Kicsit elcsüggedtem, de idejében észbe kaptam, és folytattam a kaja keresését. Kiszedtem a 3 tányér levest, amit találtam, és az éppen nagyon kérlelő Genni kezébe nyomtam egy kanállal együtt.
-Még van levesünk, de a hal már elfogyott. Azt hittem, többet hoztunk. Na mindegy, így is van elég kajánk. Genni, te meg ne legyél szemtelen-kicsit elszontyolodtam a búcsúzás miatt... Látni akarom még Genni arcát! Mindenképpen...
Megváltás volt, mire végre kivertem a fejemből ezeket a gondolatokat. Elianára néztem. Fellélegzett, de volt még benne egy kis nyugtalanság. Hogy pontosan mit érzett a kaja miatt, azt nem tudom.
~Csak nem szégyelli? Ugyan már, elég szarul főzök, ő meg le akar nyomni engem... Nem érezhet így!~Gondoltam magamban, közben folyamatosan figyeltem. Valamiért vonzotta a tekintetem. Ahogy ott ült, kicsit elvörösödve, olyan...furcsa érzésem lett. Nem nézett rám szerencsére, mert akkor rögtön látta volna, hogy milyen bamba pofát vágok. Valahogyan feleszméltem, és rájöttem, hogy mire gondoltam, ezért jól képen csaptam magam. Persze mindkettő felém fordult kapásból. Zavartan elmosolyodtam, és gyorsan kicsomagoltam a levesem.
-Áháá, milyen fincsi illata van ennek a kajcsinaak...-nagy nehezen kinyögtem, és jó közel emeltem a számhoz a tányérom, ezzel is elrejtve arcom. Szemem becsuktam, mintha mosolyognék, pedig égett a pofám rendesen. Reméltem, hamar kikerülök a figyelem középpontjából.
~Kérlek Genni, mondj valamit, kérlekkérlekkérleeeeeeeeeeeeeek!~ Valósággal imádkoztam hozzá, hogy mondjon valamit és húzzon ki a bajból.

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~

„Öhm...Eliana, megkóstolhatom a szendvicsed?.... Wáááh, jó ötlet!” A két mondat betette a kulcsot, és szinte reménytelen volt, hogy ezt megússzam. Hisz hiába szereztem meg, és rejtettem el a hátam mögé, és hiába tereltem el a szót róla, attól még a szendvicseim nem fognak elpárologni. Pláne, ha Genni-n múlik.
Nem tudom, hogy Ken-nek leesett-e, vagy csak saját elszomorodottságában, vagy éhségében elkezdett kutakodni a táskába. Szép sorjában szedte ki a dolgokat, viszont én egészen másra figyeltem, hisz Genni mintha elhatározta volna, hogy csak azért is kikunyizza azt a szendvicset a kezemből.
- Biztosan van még kaja, de én a te szendvicsedre vagyok kíváncsi! – bevetette a nagy, csillogó, boci szemeket, aminek nehéz ellenállni. - Léééégyszíveees! - kérlelt szívszaggatóan.
A táska zörgése is megállt egy pillanatra, illetve a szívem is. Nem akarok szívtelen lenni, de megörülni sem örültem meg.
~ Akár hogy is néz, én kibírom! … Nem!...Nem!... Olyan isten nincs, hogy én odaadjam ezt a semminek nevezhető szendvics csomagot. Kizárt. … Nem….Nem…Ne….. El is süllyednék, ha ezek után a kaják után valamelyikük kezébe kerülne ez a förtelem. Igaz, ehhez nem kell nagy konyhaművészet, de akkor is, nincs szívem oda adni, de megbántani sem Genni-t.
Rezzenéstelen vörös arccal próbáltam szembeszállni a kérlelő szemekkel. De végül Ken mentett meg engem.
- Még van levesünk, de a hal már elfogyott. Azt hittem, többet hoztunk. Na mindegy, így is van elég kajánk. Genni, te meg ne legyél szemtelen!
~ JAJ! Genni nem szemtelen, ő csak akar valamit, amit én semmi pénzért nem adnék oda, hogy tessék, edd csak nyugodtan, mindent megtettem annak érdekében, hogy elnyerje a tetszésedet. Hogy erre miért nem gondoltam. De ezer más járt a fejembe, mielőtt elindultam volna.
Ken kiosztotta a leveses tányérokat, csak nem értettem, hogy nekem miért is adott. Egyszerűen már most tele ettem magam, és most végkép nincs kedvem enni. Pláne, hogy látom, hogy Genni csak nézte a tányérját és a kanalát, és teljesen összeszakadt. Úgy éreztem, hogy én taszítottam ebbe a hatalmas szomorúságba. Amitől én is elszomorodtam, és a fejem még az előző állapotához is képest vörösebb lett. Lefelé a tányérra néztem, melyet letettem magam elé, és néha-néha felsandítottam Genni-re.
~ ÁÁÁ! Rendben…. Ezt nem lehet kibírni. Most én hoztam ilyen helyzetbe.
A jól összeszorongatott csomagot Genni irányába magam mellé raktam. Igaz, reflexből lehet, hogy utána kapnék, ha Genni rávetné magát, de úgy csináltam, hogy ha ez így is lenne, akkor ő legyen a gyorsabb. Szégyelltem magam, hogy miattam Genni csak úgy bámulja Ken levesét, mintha az arany alma helyett egy zöld körtét kapott volna.
~ Miért nem gondoltam arra, hogy beadjak mindent? Hisz ha egy nyomorult szendvicsben nem tudom lenyomni, akkor hogy akarom másban? Bár a harc, és a főzés két teljesen külön dolog, de ha le akarom nyomni, akkor miért ne itt kezdjem? De ezzel biztosan nem fogom. A másik, hogy én nem egy konyha lény vagyok, aki lesi a nagyi régi receptjeit búja és azokat tökéletesíti. ….. Csak vissza kéne venni azt a csomagot. Megfogni, felállni, Sonido-val a víztől pár centire teremni, és teljes erőből bedobni. Hátha nem ugrik utána senki. Csak nehogy engem is a szendvics után lökne valaki. Feltehetően Genni utána menne, de persze csak is úgy, hogy magával ránt a vízbe. … Várjunk!... Várjunk….! Akkor tiszta víz lenne a ruhánk! Az meg végkép nem lenne jó. Nem jó ötlet a vízben való megsemmisítés.
A gondolatmenetet egy csattanás szakította meg. Összerázódtam, mert erre aztán nem számítottam. Természetesen a hang irányába fordultam, hogy mégis mi történt?
Ken zavartan elmosolyodott, és gyorsan kibontotta a levesét
- Áháá, milyen fincsi illata van ennek a kajcsinaak... – nehezen nyögte ki.
Közvetlenül a szájához emelte, hogy eltakarja az arcát, a szeme csukva volt. Én meg nagy kerek szemmel néztem, mert nem is értettem a helyzetet.
~ Most ez a bolond mit csinált? Valami nagyot csattant, és most mintha szíve szerint eltűnne. Én csináltam valamit? Látta, ahogy úgy sandán, és sunyin letettem a csomagot? Bár igyekeztem úgy csinálni, hogy végkép ne legyen feltűnő. Viszont eme cselekedet óta elég sok gondolat szaladt végig a fejemen, ezért is nem hiszem, hogy emiatt lett volna az a csattanás. De mégis mi volt? Miért csinálta? Nem értem….. Most már furdal a kíváncsiság. Szívem szerint feltenném a kérdést.

A depresszió határán álltam, vagy már át is léptem azt, mikor mozgásra lettem figyelmes. Eliana lassan, gépiesen az én irányomba letetette a csomagot. Először kíváncsian a csomagra néztem, majd a gazdájára. Nem felém fordult, de a szeme sarkából engem figyelt. Újra kisütött szívemben a napocska, van véééégre Eliana-szendvicsem!!
-Köszönöööm!-rávetettem magam a zacseszra, kivettem belőle egy darab szendvicset, és elkezdtem falatozni. Nagyon finom volt, azt a 10 másodpercet, amennyi idő alatt betömtem, nagy élveztem.
-Finooom!-jelentettem ki ujjongva, és ettem egy másikat. Éppen nyeltem volna, mikor hallok egy ilyen jó nagy csattanást. Ijedtemben félre nyeltem, de sikerült túlélnem. A hang forrására néztem:Kenre.
-Áháá, milyen fincsi illata van ennek a kajcsinaak...-nyögte, és a tányért jól az arcához emelte, nehogy belelássunk. Annyit láttam még, hogy csukott szeme zavartan mosolyog, de már inkább a föld alatt lenne legszívesebben. Hát, ha nem akar róla beszélni, akkor nem is fog, szóval ezt a témát akár hagyhatjuk is. Benyomtam a megmaradt kajám felét.
-Miért nem akartad ideadni? Szendvics ritkán szokott ilyen jó lenni! Ken, kóstold meeeeg!-Ken szintén félrenyelt, Eliana pedig elvörösödött. A kapitány kereste az arrancar szemét, de ő valahogy nem akart most odafordulni, és láttam, hogy legszívesebben a kajáját is elrabolná. De mivel én ügyes vagyok, előre látó, és mérhetetlenül okos, ezért elkaptam a zacskót, kivettem belőle egy szendvicset, és a hármasunk férfitagjának löktem. Elkapta a levegőben fél kézzel, másik kezében pedig a tányérja volt, amiből szinte semmi nem fogyott. Elég jók a reflexei és az egyensúly érzéke. Habozott egy darabig, de végül mégicsak elkezdte kibontani.
-Köszönöm...-kicsit zavart volt. Mire végre kicsomagolta az ételt, megaludt a tej a szájában. Néztem, néztem, és szugeráltam gondolatban, hogy siessen már! Jó lassan emelte a szájához is...Tépte az idegeimet a végére. Végre beleharapott...megrágta...láttam ahogy nyelt (rohadt jó lehet így enni, hogy kinézik a szádból). Kis mosolyra húzódott a szája, mint ahogy a nagy lazagyerekekhez illik.
-Ez rohadt finom-utáltam, mikor káromkodott, de most mégis örültem neki, elvégre egy olyan ételt dicsért, ami nekem is nagyon ízlett. Hát Eliana arckifejezéséből nem sok mindent tudtam kivenni, legfeljebb annyit, hogy az előző két perc neki = Total K.O. Nem tudom, miért, pedig igazán jó kaját csinált. Lehet, hogy kicsit szégyellte magát, hogy mi hoztuk itt a sült halat, meg levest, sőt még pogit is. De ettől még nem kéne szégyenkeznie.

Utálatos dolog a figyelem középpontjában lenni, pláne ha leégetted magad, és amiatt terelődik rád mindenki figyelme. Alig vártam, hogy végre mindenki mással legyen elfoglalva, ami meg is történt, mikor Gennihez került a szendvicses zacskó. Mohón rávetette magát, kivett egy szendvicset, és olyan 5-10 másodperc alatt benyomta. Igen, szegénynek egy fekete lyuk van a gyomra helyén. Hízni meg nem hízik... Mázlista alkat.
-Finoooom!-gondoltam, hogy ezt fogja mondani: Mi mást mondhatott volna? Én már nem kapkodtam zavaromban összevissza a fejem, ugyanis most Elianan volt a sor, és az ő készítményén. Még egyszer jól kifújtam a levegőt, mintha csak az előző pár perc idegességét távolítottam volna el. Mostmár végre ismét nyugodt lettem...Egy darabig.
-Miért nem akartad ideadni? Szendvics ritkán szokott ilyen jó lenni! Ken, kóstold meeeeg!-igen, csak egy darabig... Most mit kellett volna csinálnom? HA nem veszem el, megbántom Elianat, hogy arra sem vagyok hajlandó, hogy megkóstoljam. Ha elveszem, és nem ízlik, és megmondom, szintén... Ajj a fenébe! Elvettem egy szendvicset, bár kicsit reszkettem én is, Elianáról nem is beszélve. Genniről meg kár szót ejteni, vigyorgott, mint a vadalma...
-Köszönöm...-jó lassan csomagoltam ki, hogy addig is gondolkozzak.
~Micsináljakmicsináljakmicsináljakmicsináljak???~
~Talán kóstold meg te vadbarom...~
~Hát téged ki kérdezett?? Még egy vita is belefért, amit Ryuval nyomtam le. De sajnos csak kicsomagoltam a szendvicset 10 perc alatt. Próbáltam minél lassabban a számhoz emelni...Minél lassabban megrágni...És minél lassabban nyelni. De hála a jó Istennek, ez olyan finom volt, hogy megért egy igazi Ken féle káromkodós dicséretet.
-Ez rohadt finom...-Elianat K.O-zták, Genni még jobban elvigyorodott, én meg rohadt vörös fejjel folytattam a kaja beteremtését a gyomromba. Nem volt az rossz, tényleg jó volt, de úgy megmerevedtem zavaromban, mint egy tudjuk mi a lakodalomban...
Végre megettem, de nem tudtam, hogy most mit lenne illő mondani, kérdezni, vagy csinálni. Esetleg próbáljuk-e meg Elianát újraéleszteni, vagy nem tudom, mindenesetre kész ötletem nem volt. Mikor eszembe jutott, mit lehetne mondani, elmosolyodtam egy kicsit.
-Ezek után biztos finom lenne a Keliana kókuszgolyó...-igen, még mindig nagyon zavarban voltam, ezt is csak úgy, kicsit nyögdécselve tudtam kimondani, de az is haladás, hogy sikerült. Hitomi nevetett egyet, annak meg már egyenesen örültem volna, ha Eliana mutat valamilyen életjelenséget...

~ Csintalan társ és Esküdt ellenségek - Avagy Genni, Ken, és Eliana piknikje ~

Ken teljesen elterelte a figyelmemet, és a kisasszony közben lenyúlta a szendvicset. Nyúltam a csomag után, de esélyem sem volt. Bár már az elején is kétely érzeteim voltak ezzel kapcsolatban.
- Köszönöööm!
~ Végem van. Remeg kezem lábam, legszívesebben sírtam volna. NEM!!!! Miért?! Végem van. Befekszem egy koporsóba, hogy egy lépéssel bentebb kerüljek. ....
Gyorsan folytak az események, de mintha lelassította volna valaki az egészet. Genni már falta is a bűnös szendvicset, én meg egyre jobban úgy éreztem, hogy végem van. Nem fog neki ízleni, sőt borzalmasnak fogja majd találni.
- Miért nem akartad ideadni? Szendvics ritkán szokott ilyen jó lenni! Ken, kóstold meeeeg!
A mondat első felénél kicsit megnyugodtam, hogy csak nem köpte ki, és a fejemre olvassa, hogy miért nem akartam oda adni. Bár attól féltem, hogy csak udvariasságból mondja. Viszont a vége mint egy villámcsapás. Megdermedtem, tiszta vörös lettem, mintha eddig nem lettem volna.
~ Komolyan, hogy azt a szánalmas szendvicset Ken kezébe akarja adni? Kikapni a kezéből…elégetni… megsemmisíteni… Csak ne kerüljön a kezébe.
Lefelé magam elé néztem. Genni közben átnyújtottam a csomagot.
- Köszönöm...
Ken lassan átvette, majd lassan kicsomagolta, és lassan a szájához emelte. Éveknek tűntek. Genni mosollyal és kíváncsi tekintettel próbálta siettetni.
~ Míg nem kerül a szájába, addig gyorsan kikapni, és messzire eldobni az egészet. Végem … Nincs most már menekvés. Már a szájába van. Már a koporsóba vagyok, lehunyom a szemem, virág a kezemben, jöhet az utolsó kenet, és élve temessetek el. Mit csináljak? … Már lenyelte, már megízlelte… Már halott vagyok. … Tiszta hülye vagyok, hogy ilyen ideg állapotba kerültem egy sima szendvicstől. Ráadásul Genni esetében nem voltam ennyire ideges. Bár Ken csinálta a finom kajákat, meg az ő esetében sokkal több időm volt idegeskedni. Lenyelte, de most kifogja adni a taccsot?
Most már én is néztem, hogy mi Ken reakciója. Figyeltem az arcát. Mindeközben a vérnyomásom az egekbe lehetett. Bár már gondolatban hol a cselekvés irányába, hol a temetésen gondolkodtam. Majd Ken végre megszólalt. Rettegtem, hogy mit mond.
- Ez rohadt finom
Mintha fejbe vágtak volna. Gondolatban a koporsó ajtaja felnyílt, és az újra élesztettek, persze az ilyenkor szokásos tappancsokkal, nem volt kellemes. Ken-t hallottam már, de nem gondoltam, hogy ezt a kifejezést fogom hallani a szendvicsemre. Genni vigyorgott, mint a vadalma, és szinte már kérte is volna vissza, hogy Ken fel ne falja a többit is.
- Ezek után biztos finom lenne a Keliana kókuszgolyó...
~ Na még az is… Minek ajánlottam fel? A név most viccesebbnek hangzott. Viszont az, hogy a kókuszgolyót Ken-el közösen kell majd elkészítenünk, az már kevésbé tűnt jó ötletnek. Mondom teljesen megőrültem. De csak lesz majd olyan rossz… Remélem…
A remegés elmúlt, viszont még mindig nem tudtam megmozdulni. A feszültség, ami eddig fenn tartott, az eltűnt, és nemes egyszerűséggel hátradőltem. Az ég gyönyörű kék volt, egyetlen egy felhő sem volt rajta.
~ Megették… Túlélték… Nem lettek rosszul, és nem is köpték ki, és nem is kívánták emiatt a halálomat sem. Sőt ízlett nekik. Vagy legalábbis ezt mondták. … De mi van, ha csak azért, hogy ne sértsenek meg? Igen ez lehet… Vagy tényleg ízlett nekik? Ez a semmi? Amit csak összedobtam?
Valaki felém hajolt, feltehetően, hogy megnézze, hogy minden rendben van-e? Én meg ettől magamhoz tértem, gyorsan felültem.
- Rendben vagyok! Nincs semmi bajom! – mondtam gyorsan megnyugtatás képpen, és elég hangosan - …Tényleg semmi bajom…
Most én voltam a középpontban. Viszont igyekeztem volna ezt a szerepet másra ruházni. Bár most lányos zavaromban semmi nem jutott az eszembe.
~ Komolyan csak ennyit tudok kinyögni? Röhejes vagyok.
Majd megnézetem, hogy kihajolt fölém. Jó elég sokáig lent voltam, és meg sem mozdultam, és egészen a „jól vagyok”-ig az elmúlt néhány percbe meg sem szólaltam, és míg feküdtem jóformán pislogni sem pislogtam. De azért nem kell ennyire izgulni. Nem vagyok olyan, aki nagyon segítségre szorulna. Ahhoz túl makacs vagyok.

Mire Ken végre hajlandó volt beleharapni abba a szendvicsbe, megaludt a tej a számban. Persze meg is dicsérte azt, amit megevett. Ha nem ettem volna belőle előtte, és nem ismerném Ken beszédének szokásait, akkor azt hinném, hogy csak udvarias volt. Ha káromkodik valami mellé, akkor biztos igazat mond. Mosolyom még szélesebbre húzódott, Eliana fakereszt... Mint aki a saját temetésén túlesett, csak 2 nappal később eszébe jutott, hogy valamit fent hagyott, valami olyasmi állaga lett neki is, az arckifejezése meg olyan volt, mintha most szedték volna le az akasztófáról. Gőzöm nincs, hogy min mehetett keresztül az elmúlt -Kennek hála...- 10 percben, de nem egy pozitív élmény lehetett számára. Ken próbált azért egy kis életet lehelni bele egy poénnal, de úgy vettem észre, hogy nem sok sikerrel. Ránéztem Kenre, aki biccentett a fejével, hogy nézzük meg, él-e még egyáltalán az a szerencsétlen jószág- körülbelül... Odahajoltunk mindketten, és eltakartuk előle a napot. Erre azért felriadt.
-Rendben vagyok! Nincs semmi bajom!-olyan hirtelen tért magához, hogy megijedtem, és hátrébb ugrottam, Ken viszont meg sem rezdült. Látta, hogy valami még nincs rendben.
-…Tényleg semmi bajom…-Eliana próbált minket nyugtatni. Ken értetlenül oldalra döntötte a fejét, felemelte lassan a kezét, és csettintett. Mikor látta, hogy Eliana tekintetét rögtön a kezére vonzotta a hang, megnyugodott, és vissza költözött.
-Genni, lökj egy szendvicset légyszi!-löktem is neki, és mindketten megijedtünk, mikor láttuk, hogy Eliana kinyújtja a kezét azért, hogy a levegőben elkapja a készítményét. Utolsó pillanatban húzta csak vissza. Nyílván feltűnt neki, hogy figyeljük. Elég furcsán viselkedett. Bántja valami a szendviccsel kapcsolatban, az biztos. De vajon mi? Nem akartam tapintatlan lenni, csupán ezért nem kérdeztem meg közvetlen, de mást nem nagyon tudtam csinálni. Gondolkoztam, mint egy gép, dolgozott az agyam, de semmire sem jutottam. Ken ette a szendvicset, de láttam az arcán, hogy ő is gondolkodik. Jól is teszi. Neki általában jó ötletei szoktak lenni, és agyturkásznak sem lenne rossz, de az nem az ő szakterülete. Ő a főkapitány.
Jobbnak láttam, hogyha nem firtatjuk tovább a szendvicset. Ken megeszi, ami nála van, és kitalálunk valami mást.
-Ezutánra van valami tervünk?-jogos kérdés, elvégre gőzünk nem volt, hogy mit tudnánk csinálni.