---- °o0oo0o° Pihenés ’kettesben’ °o0oo0o° ----

Hiába tiltakoztam, mindenképp hagyni akart nekem abból a teából.
-Akkor is kapsz!-kacsintott a szám elé pakolva a mutatóujját -El van döntve! Ha tovább ellenkezel nem állok jót magamért!-vigyorogott elégedetten.
-Hű akkor nem tanácsos magamra haragítanom a parancsnokot, mert a végén még odakint aludhatok éjszaka... -vigyorogtam én is és inkább nem is vitatkoztam, hanem nekikezdtem a sütimnek. Jó volt látni hogy kezd végre kicsit megfeledkezni a környezetről. Ő is nekikezdett a süteményének, de hogy azt mennyire lehet evészetnek nevezni amit művelt azzal a villahegynyi tejszínhabbal, azt ne firtassuk. Én bezzeg...pár perc alatt már majdnem a fele elfogyott a marcipános tekercsemnek, míg ő még mindig azzal küzdött hogy pár gyümölcsöt lehalásszon a tortaszelet tetejéről.
-Nem is rossz...-termelte be a nagy nehezen megszerzett gyümölcsdarabot.
-Jaj ne legyél már ennyire kedvetlen...tényleg nem kell megenned ha nem akarod...de legalább azért ezt kóstold meg. -vágtam le egy olyan kis darabot a villámmal amire még egy óvodás is ferde szemmel nézett volna, és nyújtottam oda felé. Tudtam hogy ennek nem fog ellenkezni. Így még akkor is hajlandó volt enni mikor még az ágyat nyomta. *Nem tudom miért tartják sokan ezt sértőnek az önbecsülésükre...szerintem igenis kedves gesztus ha valaki a saját ételét ajánlja fel a másiknak.* -mosolyogtam miközben a szájába toltam a villát.
-Mit szólnál hozzá ha azután hogy végeztünk a sütiakcióval elmennénk egy kicsit sétálgatni a városba, vagy a parkba. Úgyis olyan ritkán mozdul ki az ember a bevásárláson kívül. -tűnődtem az asztalon könyökölve. Már mindjárt nem volt olyan kényelmes azóta hogy elvette a vállamról a kezét.

*a férfi kihozta nekem amit rendeltem. Mosolyogva megköszöntem, majd elkezdtem lassan kortyolgatni a teát*
- Nagyon finom!
* dícsérem meg őket. Majd visszajött Kitsune a pult mögé. Mikor épp mondani akartam neki valamit, két fiatal pár jött be, és ezzel egyidejűleg Kitsune is elment felvenni a rendelésüket, de hogy ne vesszen kárba a beszédhez vett levegő, az alkalmazott fleé fordultam-*
- Kér sütit?
*nyújtom felé a sütis tányért*
- Kérem vegyen, láttam, mennyire nézi a többi sütit. úgyse bírnám, az egészet megenni!
*mosolygok még mindig barátságosan. Kitsune visszajött a pult mögé, de most rögtön lecsaptam rá*
- Ügye nem baj, hogy megkívánálatm, a segítőd, egy kis sütivel? Úgyse bírnám megenni. Egyébként meg, nem is mondtad Kitsune, hogy teaházat nyitottál. Meg vagyok sértve *vigyorgok rá* legalább szólhattál volna. Szórólapozhattál volna a Hueco Mundoba. Most is ha nem jövök át csak úgy véletlenül, nem is tudnék, erről a helyről!

---- °o0oo0o° Pihenés ’kettesben’ °o0oo0o° ----

Miközben magyaráztam az asztalra könyökölve babrált tovább a sütijével, és közben engem figyelt. Hiába vagyok már egy ideje ennyire közel hozzá, a szemeivel még mindig zavarba tud hozni. Volt valami abban a vörös szempárban ami mindig kellemes melegséggel töltött el, ezért nem bírtam levenni róla a tekintetem, és legtöbbször ez a bámulás hozott zavarba. Most is így volt, míg Masaki meg nem szólalt.
-Semmi kifogásom sincs ellene. Ráadásul ezt a "hatalmas" kalóriamennyiséget is le fogjuk tudni császkálni...-erre csak elnevettem magam, tekintve hogy előtte még ott állt a süti háromnegyedeHinta? Józanul még úgy se voltam veled játszótéren...-kicsit furcsán néztem rá, amit gondolom észre is vett ezért gyorsan megvakarta a fejét. *Azt hittem akkor teljesen ki volt ütve...bár mire hazakeveredtünk talán mintha kicsit már észnél lett volna* -tűnődtem közben
-Tudom gyerekes, de dereng, mintha említetted volna, hogy szeretsz ott lenni...-
-Izé, igen. -pirultam el kicsit, mert eddig teljesen úgy tekintettem arra az estére mintha számára meg sem történt volna. Bár azon kívül hogy egy nagyra nőtt gyereket próbáltam féken tartani egy játszótéren, tényleg nem is történt semmi különös. *Hajh de csúnyán néztek rám azok a nénik...főleg hogy kicsit nekem is a fejembe szállt a pohárköszöntő...hiába, nem tehetek róla hogy nem bírom az alkoholt.* -merültem bele a gondolataimba, majd mikor feleszméltem, már megint azt a "valami-rosszat-mondtam?" arckifejezést láttam.
-Most nincs is olyan hideg mit akkor volt. Talán nem csak a holdat lehet majd nézegetni hanem a csillagokat is. -mosolyogtam, de közben az eszem még mindig ott járt. Azt hiszem akkor kezdtem el rendesen elgondolkozni az érzéseimen, de nem akartam beismerni, ezért csak betudtam az italnak a különös gondolatokat. Most hogy végre bevallottam magamnak mindent, nem is tudom megérteni hogy hogy bírtam eddig szemet hunyni efelett. Megint azon kaptam magam hogy csak ülünk és nézzük egymást. Kívülről elég furcsának tűnhetünk..
-Már biztos nem olyan forró a tea. -nyúltam oda a kamillateás csészéért, és nekiálltam kortyolgatni.- Pedig ez sem olyan szörnyű mint amilyennek hangzik. -kortyolgattam tovább.

---- °o0oo0o° Pihenés ’kettesben’ °o0oo0o° ----

-Aham...-mormogta, bár látszott rajta hogy megint nagyon gondolkodik valamin. Nem akartam megzavarni ezért csendben iszogattam a teámat. Azonban a helyzet megint egyre rosszabb lett. Kezdett visszacsúszni abba az idegállapotba amiben megérkeztünk.
-Minden rendben?-kérdeztem halkan, majd a combjára tettem a kezem hogy próbáljam megnyugtatni. De sajnos ez nem segített.
-Nem...kurvára semmi sincs rendben!- csattant fel olyan hirtelen és dobta az asztalra a pénzt hogy meg se tudtam szólalni. Ezután pedig elment.. Én leblokkoltam. Csak ültem tovább az asztalnál és bambultam utána ahogy kilép az ajtón. Mikor sikerült felfognom mi történt majdnem úgy buktam fel az asztalban olyan hévvel indultam meg az ajtó felé. Csapot papot otthagytam.
Odakint már sötét volt...az utcai lámpák fénye alig világította meg az utat és a járdát. Sehol sem láttam. Csak álltam és bámultam bele a sötétségbe. *És ez már megint nekem köszönhető...miért kell nekem folyton ennyit gondolkodni?! Miért nem tudok én is úgy viselkedni mint egy normális barátnő? Ahelyett hogy kimondanám amit épp gondolok, folyton elmerülök magamban és elveszek a gondolataim között. Mire magamhoz térek, már sikerült azt elérnem hogy azt higgye valamivel megbántott. Én annyira nem akarom ezt! Miért nem tudok csak egy kicsit határozottabb lenni...már attól is zavarba jövök ha a szemebe néz...ha még előtte sem tudok teljesen megnyílni és fesztelenül viselkedni akkor hogy segíthetnék neki abban hogy neki is sikerüljön?...Tiszta hülye voltam hogy erőltettem ezt a teázó dolgot...ha igazán figyeltem volna rá, akkor észre kellett volna vennem már az ajtóban hogy ez nem fog menni...* -indultam meg magam sem tudom merre. Csak annyit tudtam hogy pont az ellenkező irányba mint amerre a raktárhoz vezet az út. Valahogy annyit éreztem hogy most minél messzebb akar onnan kerülni.
Megláttam egy halvány árnyalakot előttem néhány méterre és elkezdtem követni. A lélekenergia...ez az egyetlen dolog amit a sötétség nem fedhet el előlem. Kitartóan haladtam mögötte lemaradva. Nem akartam felzárkózni hozzá, és még több galibát okozni, de hazamenni sem volt kedvem.
És már megint potyogtak a könnyeim...
*Hagyd már abba! Ezzel csak még tovább rontasz a helyzeten. Ha sírni lát nem tudja hogy a saját hülyeséged miatt bőgsz...főleg mert nem mondod el neki. Hagyod hogy magát eméssze a rosszkedved miatt.* -korholtam le magam gondolatban, majd igyekeztem még a nyomát is eltüntetni a könnyeimnek. Annyira el voltam foglalva önmagam ostorozásával hogy beletelt pár másodpercbe mire észrevettem hogy megállt. Hirtelen én is megtorpantam és csak csendben ácsorogtam. Egyikünk sem szólalt meg.
-Ugye tudod hogy nem tettél semmi rosszat... -törte meg a csendet a hangom. Nem bírtam hangosan beszélni, mert érződött volna rajta hogy a sírás kerülget, de a park felé vezető kis utca, amit időközben sikerült beazonosítanom, elég kihalt és csendes volt ahhoz hogy hallani lehessen- Nem kellett volna erőltetnem a dolgot, kérlek ne haragudj. -kezdtem bele a mondandómba- Annyira el voltam foglalva azzal hogy örüljek a meghívásnak, hogy nem figyeltem eléggé arra hogy ez neked mennyire nehéz. -muszáj volt ökölbe szorítanom a kezem hogy ne kezdjenek el megint potyogni a könnyeim- Nem kell ahhoz egy flancos teázó vagy nagyközönség hogy tudjuk hogy összetartozunk. Az emberek úgyis csak a felszínes külsőségeket látják, és nem tudják miért vagyunk azok akik vagyunk. Épp ezért engem nem is érdekel a véleményük, és nem kell az elismerő pillantásuk, ha látnak végigvonulni az utcán. Én csak veled szeretnék lenni. -nyújtottam ki felé a kezem.
Végre sikerült megint beszélnem az érzéseimről. Talán azóta nem fogalmaztam meg hangosan a lelkem legbelsőbb gondolatait hogy először kimondtam hogy szeretem. De nem akarom hogy a legközelebbi alkalomra megint ennyit kelljen várni. Szerettem volna ha ezentúl mindig ilyen nyíltan tudok beszélni. Elhatároztam hogy nem hagyom hogy az én határozatlanságom miatt eméssze magát.

Miután a pult mögé léptem, Ayumi-chan megszólított. Láttam, hogy Bubi, éppen a sütijének egy részét majszolgatja. Természetesen nem is vártam mást. Ba'alzabub kicsit hátrébb lépett, de kedves pillantásaim megnyugtatták. Ayumi belekezdett.
- Ügye nem baj, hogy megkínáltam, a segítőd, egy kis sütivel? Úgyse bírnám megenni. Egyébként meg, nem is mondtad Kitsune, hogy teaházat nyitottál. Meg vagyok sértve - mosolygott. - legalább szólhattál volna. Szóró lapozhattál volna a Hueco Mundoba. Most is ha nem jövök át csak úgy véletlenül, nem is tudnék, erről a helyről!
- Nagyon sajnálom. Nem rég nyitottam, és még nem volt alkalmam meg időm sem otthon ezt szétkürtölni.. meg hát... - kicsit elpirultam. - Mi van, ha a Nagy Hármas ellátogat ide? - Bubira néztem. - Neki meg nyugodtan adhatsz a sütiből. És nem muszáj magázni. Rangban alattunk áll. ^^ - farccióm eléggé csúnyán nézett rám, mire kicsit elnevettem magam. - Ha kérsz még valamit, szólj nyugodtan. ^^ - kicsit leültem a pult mögötti magasabb székre. Zelre pillantottam, aki még mindig az itallapot böngészte, igaz volt már előtte egy csésze gőzölgő kappuchino.Gondolom Bubikám rakta elé engesztelésképpen. Újra Ayumira néztem, aki közben boldogan eszegette a sütit a még gőzölgő teájával.
- Látom ízlik. ^^ - nyugodtan hátra dőltem, a teácskámmal, amit közben Bubi a kezembe adott.

*Szónoklatom, hála ott tartotta egy ideig Kitsunét*
- Nagyon sajnálom. Nem rég nyitottam, és még nem volt alkalmam meg időm sem otthon ezt szétkürtölni.. meg hát... Mi van, ha a Nagy Hármas ellátogat ide?-bubira nézett - Neki meg nyugodtan adhatsz a sütiből. És nem muszáj magázni. Rangban alattunk áll. ^^ - A férfi elég csúnyán nézett Kitsunére, mire is a lány elnevette magát. - Ha kérsz még valamit, szólj nyugodtan. ^^
- Hiába áll alattunk, ne feledd, mi is voltunk ilyen szintűek, és lám, voltunk espadák is. Ki tudja néhány év és már túl is szárnyal minket, talán még felettünk is fog majd állni, ezrét inkább a biztonság kedvéért, nem szekálom a nálam kisebbeket, mert ki tudja mit hoz a sors. Ha a végén még Espada lesz, akkor meg majd ő szívat vissza. Meg ha nem is. Amilyen a mosdó oylan a törölköző...
*folytattam még volna, de ránéztem Kitsune fáradt arcára, ahogy épp leül a pult mögött. Így inkább befogtam a szám, és visszatértem a sütimhez, és a teámhoz. Magamban merengtem, és visszagondoltam, hogy hogy is kerültem ide. Merengésemből Kitsunének a hangja riasztott fel*
- Látom ízlik.
*hirtelen rezzentem össze a hangra*
- I...ii..gen, ízlik. A tealeveleket te termeszted, vagy csak az ízeket állítod össze? Vagy csak úgy veszed? Viszont a sütemény az nagyon finom! Egyébként, ha bármibe kell majd segítség, kiállts és itt vagyok, úgyis csak unatkozni járok vissza a Hueco Mundoba, szóval bármi kell, be kell szerezni és nem érsz rá, vaaagy...bármiféle segítség kell, szólj!
*kacsintottam a lányra*

- Köszönöm, akkor majd szólok, ha tényleg nem baj. Ami a tealeveleket illeti, sajnos nem én termesztem őket, de jómagam válogatom össze őket. A sütik nagy részét jómagam készítettem, köszönöm a dicséreteket. Lehet, hogy igazad van... de ha még úgy is döntene, hogy espada lesz, akkor is megvan a módja, hogy hogyan kenyerezzük le. Amíg tudok sütni, addig nem félek!
*Kitsune a legmagabiztosabban mosolygott rám. A férfi zavartan nézett felénk, együtt mosolyogtam Kitsunéval. Bár inkább vigyorogtunk*
- Bubi, igaz? - néztem a férfi felé - Csak épp arról beszélgettünk, hogy ha egyszer az Espadák közé emelkedel, tudjuk mivel fogunk lefizetni. Viszont Kitsune, megtanítasz sütit sütni? Ez valami mennyei!
*mosolyogtam továbbra is. Furcsa, sokan csodáltak, hogy hogy tudok állandóan mosolyogni, úgy hogy nem fáradnak el az izmaim. Manapság már inkább az fáj, amikor nem mosolygok.
Szétnéztem a teázóba. Bár sokminden nem változott, mert a vendégek ugyanazok maradtak, de egy valami szemet szúrt, a férfi, akit Bubi "fegyverezett" le, ott állt, és Kitsunét nézte. Összehúztam szemem, ismerős volt, vagy nem, de valakire emlékeztetett. Rögtön visszafordultam Kitsunéhez*
- Ki az a fickó? Valahonnan ismerős, de nem jövök rá onnan. Egyébként miért áll úgy ott, mint egy sószobor?

//Akito és Aya//

Babucit úgy tűnik, hogy kicsit zavarta, amiért úgy átkaroltam a karját, mert kihámozta kezeim szorításából. Kicsit morci is voltam miatta, de ez azonnal elmúlt, mikor karjait a derekamon éreztem. Ez még jobban esett, mint az előbbi.
- Mézesmaszat gondolkoztál már azon, hogy... miért pont ide jönnek a szerelmesek?
Kérdeztem meg a békés csendet megtörve.
- Nyuszibojt... én nem ezen jártatom az eszem... jelen pillanatban teljesen elveszed a figyelmemet mindenről.
Néztünk mélyen egymás szemébe, majd a keze felcsúszott a tarkómra, és… megcsókolt… Úgy éreztem megszűnt számomra a világ, de sajnos mint mindennek, egyszer ez is véget ért.
- Csak nem megszoktad a társaságot, mézespuszedli?
Kérdeztem meg mosolyogva az én drágaságomtól, hiszen tudtam, hogy nem igazán szeret mások előtt megcsókolni.
- Egyébként szerintem azért jönnek ide a szerelmesek, mert itt senki sem figyel rájuk, hiszen csupa hozzájuk hasonló emberekkel vannak körbevéve.
Mondtam, hiszen ebbe a teázóba tényleg csak szerelmes párok vannak, hiszen folyamatosan lehet hallani a cuppogásokat, amik kicsit idegesítenek, kivéve, ha én cuppogok az én tündérbogárkámmal.
- Annyira de annyira de annyira szeretleee~~~~~k
Nyomtam egy jó hosszú és cuppanós puszit a tündibündipofikájára, majd jó szorosan átöleltem.
- Rendeljük még valamit.
Mondtam, és már lendült is fel a kezem

*néztem a vállam fölött, míg Kitsune odamegy a férfihez. Utánna visszafordultam, és Bubira mosolyogtam*
- Kérhetnék még teát?
*mikor Bubi eltünt hátul, hogy kihozzon nekem teát, Kitsune és a férfi jelentek meg mellettem, ami hatására kissé megijedtem, de igyekeztem ezt palástolni. Közben visszajöt Bubi is.*
-Igazából csak bocsánatot szeretnék kérni az előzőért, valamint csak szimplán beszélgetni veled, mivel elég furcsának találom, hogy itt futunk össze, annyi év után - mondta a férfi Kitsunének. Bubi látszólag még mindig ferde szemmel nézett rá, mire, hogy a férfi idegesítse kinyújtotta rá a nyelvét. Kitsune hozzámfordult*
-Ayumi, ő itt Zel. Igaz hogy már egy jó ideje nem velünk él, d egykoron espada volt
*Zel kicsit zavarosan nézett rám, nekem meg mintha villanyt gyújtottak volna a fejembe, eszembe jutott minden. Hiszen én őt ismerem!!*
-Nem kell bemutatnod neki, ismer engem...ha bár már igen régen volt nem igaz?...Ayumi Nagayim?
*épp válaszolni akartam rá, mikor meghalottuk a gitárszót*
-Ú tényleg! Az új vendég! Elnézéseteket kérem!
* ezel Kitsune el is viharzott mellőlünk. Odament a férfihez, akit megölelt, hosszasan, pedig ha jól láttam, az egy shinigami volt. fejrázva fordultam vissza, közben Zel rágyújtott egy cigire. Mivel úgyis a közelembe volt egy hamuzó elétoltam, hogy leglalább ne a pultra hamuzzon*
- Valóban rég volt. Meg sem ismertelek, bár szerintem látszott rajtam. hogy vagy? hogy megy a sorod? hány éve is nem láttalak? 2-3 éve? vagy több is? Már teljesen összemosódtak nekem az évek. Egyáltalán milyen évet írunk már?

//Akito és Aya//

Miután fellendült a kezem a pincérért, mézespuszedli megszólalt:
- Hát rendben van, de ki fogja ezt a sokmindent kifizetni?
Én kicsit morcosan néztem rá emiatt, majd oldalba böktem, de a morgásom sem tartott tovább, hiszen magához ölelt az én édessziruposeperfagyim.
- Tudod, hogy csak vicceltem... rendelj csak nyugodtan, de most... nem rendelhetnénk valami kevésbé krémes dolgot? Vagy azt szeretnéd, hogy lenyalogassam a habmaradványokat az arcodról?
- Hm… nem hangzik rosszul…
Még szinte be se fejeztem a mondatomat, már meg is harapta a nyakamat. Alig halhatóan felsikkantottam, majd ismét oldalba böktem az én egyetlenemet, hiszen azért mégse otthon vagyunk… Most én voltam soron az elpirulásban. Másodpercek alatt olyan piros lettem, akár a főtt rák. Hirtelen, halk krákogásra lettem figyelmes, majd mikor felpillantottam, észre vettem, hogy a pincér áll az asztalunknál. Szegény elpirult, akár csak én az előbb, és most is.
- Nos mit parancsolunk még kicsivirágoskertem?
Kérdezte, miután bocsánatot kért az én cicanyuszim.
- Hátööö… Nekem csak egy… egy… egy zöld tea lesz.
Mondtam néhány másodperces gondolkodás után.
- És te kérsz valamit, picimacim?
Kérdeztem meg az én egyetlen mézescsupromtól, majd beletúrtam a hajába, végül megint csak a karjánál kötöttem ki, amit ismét átkaroltam, és a vállára hajtottam a fejem. Annyira megnyugtató volt a számomra, hogy bármikor el tudtam volna aludni, miközben a karját szorongatom…
- Jajj, maradj így, macika. Olyan kényelmes vagy...
Mosolyodtam el, majd egy nagyot sóhajtottam.

//Akito és Aya//

Vidáman iszogattam a már kihozott teácskámat, ami már kicsit kihűlt. Mondjuk ez nem is olyan nagy probléma, hiszen sosem szerettem a forró teát, mert mindig sikerült vele szétégetnem a pici számat. Miközben ittam a fincsi zöldteácskámat, a buksimat az én mézesmackóm vállara hajtottam. Fogalmam sincs, hogy milyen lenne az életem, ha nem ismerkedek meg vele… Talán akkor most is épp Masakit futtatnám valamilyen beszólás, vagy cselekedet miatt…
- Olyan jó, hogy találkoztam veled, mézescsuprom.
Dörgölőztem egy sort, majd szépen óvatosan letettem a csészét az asztalra, és az én lovagom felé fordultam, majd olyan hossza, ahogy csak lehet megcsókoltam. Ugyan azt éreztem, mint minden alkalommal, amikor megcsókoljuk egymást.
- Annyira megnyugtató melletted…
Suttogtam a fülébe, majd visszatérve a teámhoz, gyorsan felhörpintettem a maradék teámat, majd visszatértem a kedvenc helyemre, és bambán pislogtam körbe a teázóban, ami egyre inkább tömve volt, hiszen folyamatosan özönlöttek be az emberek.
- Hjaaaa~~j… Kezdünk egyre többen lenni… Nem szeretem, ha sokan vagyunk.
Sóhajtottam egy nagyot. Sosem szerettem a tömeget, de fogalmam sincs, hogy miért… Ha már túl sokan voltunk egy helységbe, elkezdett rázni a hideg, és felállt a szőr a hátamon…