[Beszerzőkörúti kirándulás. Tüzet?]

Takeuchi nem is sejti, hogy mennyire rátapintott a dolog lényegére. Való igaz, rengeteg shinigami és rukongaii lélek adta az életét a kísérletek során, melyek eredményeként megszületett a faj, ami minden eddiginél hatalmasabb erőt birtokol. Aizen munkálkodásának hála nem egy kapitány és hadnagy esett bele a csapdába, aminek hála lelküket megfertőzte, átalakította a lélekbontó gömb. Valóban érdekes kérdéseket feszeget, igazából a belső hollow legyőzésének pillanatában tényleg el kellene tűnnie az említett entitásnak, azonban ez valamilyen érthetetlen okból kifolyólag nem megy végbe. A lidérc győzelmének esetén a gonosz egyszerűen felemészti tárolóját, s ugyancsak szörnyet csinál belőle, mint amire amúgy is született. Feltehetőleg ez egy olyan mellékhatás, amelyet még Kisuke sem tudott teljesen kiiktatni, legyen akármekkora koponya is. Igazából Őt is gyűlölhetnénk, hisz’ kutatásai nélkül az 5. osztag előző kapitánya képtelen lett volna hozzájutni a Hōgyokuhoz, ám azóta is rengeteg segítséget nyújt Nekünk, ezért egyértelműen szövetségesként tekintenek rá a raktárban élők. Részemről másodikgenerációs vaizardként semmilyen ellenérzésem nincs Vele kapcsolatban, ráadásul Engem nem is próbáltak száműzni, mint száz évvel ezelőtt munkálkodó társaimat. Kíváncsi lennék, hogy milyen esemény miatt hozták azt a törvényt, aminek értelmében minden hollow-erő birtoklása törvénybe ütközik, mivel efféle fúzióról nem hallottam még korábbról. Mindenféle szerénység nélkül állíthatom, miszerint igencsak különleges képességekkel kell rendelkeznie annak, aki képes a kapitányi tanács előtt is megőrizni titkait. Természetesen akadnak gyengébb jellemek, teszem azt a 2. osztag egykori kapitánya, Naraku, Ő képtelen volt megzabolázni a lelkében rejtező sötétséget.
- Normál körülmények között mindennek úgy kellene lefolynia, ahogy azt felvázoltad az imént. – zendül hangom nyugodtan, miközben néhány laza csuklómozdulattal felkavarom a csészém alján lévő italt. – Ellenben az említett viszonyok kiesnek eme kategóriából. Magam sem tudom pontosan a reakció lejátszódásának pontos módját, azonban valamiféle mutációra tippelnék. A lidérc győzelme esetén valóban felzabálná a halálisteni részt, ezáltal újra egységes lénnyé válva, ám a másik eshetőség nem ilyen egyszerű. Amint a shinigami diadalmaskodik, képessé válik megzabolázni a benne rejlő rettenetet és ekképp felhasználni annak minden képességét. Úgy is fogalmazhatnék, hogy egy második zanpakutuo lélek jön létre.
Igen, talán a fentebb említett idea írja le igazán azt az eseménysorozatot, aminek következtében kialakultunk Mi, a maszkos harcosok. Talán felelőtlenségnek tűnhet leleplezni magam egy egyszerű tiszt előtt, de még mindig nem hangzott el az a mondat, amely alapján kétségtelenül lehetne utalni másságomra. Nem mondhatnám, hogy tartok a Velem szemben ülő férfitól, hiszen ebben a dimenzióban nincs olyan dolog, mely efféle reakciót képes lenne kiváltani Belőlem. Ettől függetlenül az alak tekintetében van valami, ami mégis óvatosságra int. Eddig sem akartam semmiféle konkrétumot mondani, viszont ezen elhatározásom most csak még inkább megerősödött. Bárki bármit mond, a legnagyobb hatalom a tudásban rejlik. Ezért is fogadnak a kiöregedő hősök tanítványokat maguk mellé, hogy az az információ, amit hosszú életük során összegyűjtöttek, ne menjen veszendőbe haláluk esetén. Szerény személyem fejében persze nem ilyen gondolatok fordultak meg, amikor Tanaka Hitoshit vagy Sakai Hitomit a szárnyaim alá vettem. Mindkét döntésemnek fontos szerepe volt a jövőre nézve. Segítségükkel elérhettem a céljaimat, a genetikus esper zsenialitásának köszönhetően pedig nem egy szorult helyzetből sikerült kikeveredni, amikben talán jómagam ott hagytam volna a fogam. Géniusznak mondhatom jómagam, ám ez kizárólagosan harcászatra korlátozódik, szóval nem is annyira meglepő, miszerint máshoz nem túlságosan értek. Kérdésére először egy vállrándítással válaszolok, azután egy újabb fekete szálat húzok elő a cigarettásdobozom mélyéről. Relatív az idő, mivel két év feltehetőleg régnek számít egy ember számára, viszont aki már századokat is átélt, annak teljesen más felfogása van ezzel kapcsolatban. Újra hátradőlök székemben és válaszadás előtt megvakarászom tarkómat is.
- Lassan két éve volt az incidens az Elmúlás Hegyén, ami után távoznom kellett. - válaszolok nemtörődöm hangon, mivel jelentősége már valóban nincs az említett történésnek. – Minimális azon személyek száma, akik részleteket tudnak az üggyel kapcsolatban, mert minden információt titkosítottak. Igencsak méretes szégyenfoltot jelent a Gotei 13 becsületén a tény, mely szerint öten nem tudtak megállítani. Persze képességeink között ég és föld volt a különbség, ezt mondanom se kell.
Ebből kiindulva elég régen láthatta azt az aktát, így feltehetőleg bókként kellene felfognom, hogy emlékszik még a nevemre. Sosem kedveltem túlságosan az irodai munkát, sokakhoz hasonlóan, akik egész életüket a csatatéren töltötték. A kötelesség azonban megkívánta a vaskos dossziék rendezgetését és a végeláthatatlan jelentések olvasgatását. Utáltam, most valamiért mégis nosztalgikuson gondolok vissza azokra az időkre, amikor méretes nyáltócsát csorgattam egy-egy fontos iratra, aminek köszönhetően kaptam is a fejemre mind hadnagyomtól, mind a felsőbb vezetőségtől. Nem az Én hibám volt, hogy olyan unalmasakat írtak!
- Tegezz nyugodtan, feltehetőleg Te vagy az idősebb kettőnk közül. – szólalok meg vontatottan, mialatt meggyújtom a dohányrúd végét. – Sosem volt erősségem a hivatalos társalgás, vélhetőleg ezért váltottam át a magázódásból.
Valahogy nem tudok megalázkodni senki előtt, ezért is volt nem egy problémám a felettesekkel való össztüzesekből adódóan. Hanae-channal értelemszerűen nem volt ilyen jellegű bajom, bár Ő egyszer sem parancsolgatott annyira, leginkább csak kért. A Karmának hála megismerhettem azt is milyen a másik oldalon állni, s be kell valljam, nem sok választott el néha attól, hogy móresre tanítsak néhány pöffeszkedő újoncot. Szerencsére már nincsenek ilyen gondjaim.

Érdekes, roppant érdekes, mert ezek szerint a mi fajtánk feljebbvaló a többinél. Viszont ha azt vesszük figyelembe, hogy esetleg ezt megcsinálják a hollowoknál is és ők is hasonló képp reagálnak minderre, akkor ebből arra lyukadunk ki, hogy a két faj ismét egyenlővé válik. Vagyis ők se jobbak nálunk, bármennyire is fennhordják az orrukat. Viszont van egy dolog, ami még így is piszkálja a csőrömet és ez a valami nem más, mint Yuusuke utolsó mondata.
- Vagyis ezzel azt akarod mondani, hogy ha teszem fel, egy shinigami uralma alá vonja a hollowot, vagyis a kísérlet sikerrel zárul, akkor az a bizonyos személy egy újabb zanpakutou lélekkel gazdagodik? Ezt két okból is furcsállanám. Az első ok, az kissé gyakorlatiasabb, vagyis hogyha ez végbemegy, akkor a shinigami vagy egy újabb zanpakutouval, vagy pedig egy újabb shikai alakkal bővül, viszont ha ez megy végbe akkor ott a hibalehetőség, hogy az aktiválás után a hollow átveszi az uralmat és megint visszajutunk a kiinduló pontig, ergo semmi haszna nincs akkor a győzelemnek. A másik szemszög pedig az, ha egy olyan zanpakutouval rendelkezik az említett személy, amelyik nem tűr meg mást maga mellett. Erre tökéletes példa az enyém, hisz őt ismerve rajtam kívül, minden illegális behatolót azonnal elpusztítana. Tehát a legyengített hollowot is megtámadnák az ilyenek. Nem igaz? – dobom fel a következő példát. Doku valóban ilyen. Ha bárki megpróbálna az ő birodalmába behatolni akkor azzal könyörtelenül végezne. Ez valahol jó is, hisz így a lelkem tulajdonképp egyfajta védelemmel van ellátva, viszont jelenlegi szintemen biztos, hogy lenne olyan entitás ami képes lenne felülkerekedni Dokun. Nem azt mondom, hogy Doku nem elég erős, hisz zanpakutou lélek, a képességei szinte határtalanok, viszont én gyenge vagyok, így ő nem használhatja ki a teljes erejét.
- Feltételezem a te repertoárodban sincs ilyesmi, hisz akkor a korábbi feltevésem szerint nem csupán egyetlen zanpakutouval járkálnál. – terelődött a figyelmem egy pillanatra az említett tárgyra, majd utána vissza a beszélgetőpartneremre. Egyre inkább kezdtem legyűrni magamban azt a furcsa érzést, amit korábban éreztem, a helyét pedig egyfajta rivalizálás kezdte átvenni, pedig rám azért abszolút nem jellemző az ilyesmi. Ez a férfi mindenkiből kihozza a legrosszabbat, úgy tűnik. Persze ez csak vicc, hisz ha a legrosszabbat ki tudná hozni belőlem, akkor feltehetőleg rövid úton a bitófára kerülnék, és aztán elveszteném a fejemet. De szerencsére ez nincs így.
- Felteszem az az öt személy kapitány rangú volt, vagy legalább egy volt közöttük, hisz különben nem titkosították volna el előlünk, egyszerű tisztek elől. Ha ez így van, akkor figyelemre méltó képességeid lehetnek, hisz ha a kapitányok még gyengék is, akkor is öt darab legyőzésékez kell némi erő, így is. – szólalok meg némi gondolkodás és méregetés után. Ha úgy vessük, hogy egy gyengébb kapitány, körülbelül az én erőmnek kétszeresével-háromszorosával rendelkezik, akkor is már tud valamit, öt darab az ilyenből pedig már tud némi fejfájást okozni, bárhogy is nézzük.

[Beszerzőkörúti kirándulás. Tüzet?]

Szavaim monoton folyama egyre-másra csepegteti a Velem szemben ülő shinigami elméjébe az igazság apró cseppjeit. Természetesen még mindig csak elméleti síkon mozog a kérdés, azonban az információhalmaz nagyságából adódóan, amit már megosztottam beszélgetőpartneremmel, egyértelműen arra lehet következtetni, miszerint tapasztalatból beszélek. Figyelmem nem lankad egy pillanatra sem, hiába az oldottnak látszó hangulat, most még a tea magával ragadó illata sem bódít. Takeuchi nagy koponya lehet a maga nemében, hiszen különösebb gond nélkül rakja össze a kirakós darabjait, ködös fejtegetéseimből pedig csak a fontos elemek felhasználásával szövi tovább a beszélgetés fonalát. Épp ezért veszélyes ennyi mindent elmondanom egy hozzá hasonlatos személynek. A tudás hatalom és valamiért úgy érzem, hogy Ő birtokolni akarja azt. Fejtegetésem itt egy kissé megbicsaklik, fejemet is lazán oldalra döntöm. Ha az előbb felvázolt szituáció igaz lenne, akkor már a beszélgetésünk elején felmerülő kérdésre is más választ adott volna. A kapitányi cím birtoklása szinte a legmagasabb elérhető rang a Gotei 13 kötelékében, ezen testületnél már csak a 46-ok Tanácsának van több kiváltsága, ám oda leginkább születni kell, lévén nagy részét a nemesek alkotják. Egy begyöpösödött, elvakult csorda, amire nem is érdemes egy gondolatfoszlánynál több időt pazarolni. Paranoiám tüze feltehetőleg még nem aludt ki teljesen a Sors Dárdája utáni hajsza után, ezért is képzelek be olyan dolgokat, melyeknek talán a valóságban nincs is jelentősége. Ugyan, csak a saját elvakult sztereotípiám szerint látom a világot, a taichouság az Én szememben olyan, akár egy ugródeszka. Amíg nem teszel semmit, élheted a papírmunkával és küldetésekkel teli nyugodt életet, de amint mozgásba lendülsz, már nincs, ami megállíthatna. Szemhéjam alig észrevehetően megrebben, mialatt figyelmem megpróbálom visszakormányozni a beszélgetés eredeti folyamához.
- Kissé elnagyolt volt a megfogalmazásom, ám lényegében erről van szó. – szólalok meg ismét, unott bólintással toldva meg a zanpakutou-lélek témát. – Még mindig nem látod át teljesen, hogy miről is beszélek, mivel mindent fekete-fehérben különítesz el. A shinigami lelke megtörik, amint megszületik belőle a lélekölője és ezután ketten fogják birtokolni azt az erőt, ami amúgy is megtalálható volt az adott plusban, csupán képtelen volt felszínre hozni. A belső lidérccel is ugyan ez a helyzet. Ez a hollow az ember lelkéből születik, s ha valaki képes megzabolázni azt és akaratával rabigába hajtani, akkor újabb töréspont keletkezik. A három rész együttes ereje olyan létformát eredményez, amiről sokan álmodni sem mernek. – beszéd közben összefonódó ujjaimmal szemléltetem a kapcsolat létrejöttét, azután az asztalnak támasztott katanát veszem a kezembe. – Nos, valóban, jól láthatóan egyetlen karddal rendelkezem, azonban a háziasított dög jelenlétének is lennie kell valamiféle fizikai manifesztációjának, legalábbis a Te véleményed szerint, igaz-e? Hm, sétáljunk kicsit…
Az incidensről szőtt elképzeléseit később válaszolom meg, jelenleg választ sem várva hörpintem fel teám maradékát, azután a hamutálban füstölgő, fél szál cigarettámat a számba lökve távozok a helyiségből. A korábbi zord időjárás semmit sem változik, de hát mi mást várhatnánk tél közeledtével? Valahogy nem sok kedvem lesz ilyen időben megvívni az életre-halálra zajló összecsapást Aizen ellen, hisz’ harcaim közepette a gyenge anyagú ruhák nem bírják ki az ilyen-olyan robbanásokat vagy a betonnal való közeli találkozást. Nagyon nagy esélyt látok egy jó kis megfázásra utána, már ha képes vagyok efféle betegséget produkálni még. Zakóm gallérját felhajtva próbálom valahogy megvédelmezni magam a fagyos széltől, miközben egy jó meleg sálról ábrándozok. Szerencsére nem akarok túlságosan messzire menni, az épület melletti sikátor pontosan megfelel elképzeléseimnek. A két építmény között eléggé védve vagyunk a természet erejétől, azonban más bomlasztó erők itt is betalálnak azért. A konténerekben legalább hónapos szemét bűzlik és valahogy a tócsák is a szokásosnál gusztustalanabb képet mutatnak. A tökéletes hangulathoz hozzájárul az egyik oldalról a másikra siető patkány is, aki rémült visítással kommentálja érkezésünket. Undorodó grimaszt vágva eresztek utána egy fehér villámot, ami sajnos csak a közeli szeméttároló sarkát találja el, mivel az átkozott kis fickó egész ügyesen elmanőverezett az amúgy rémítő fényjelenség elől. Persze hagytam meglógni, hiszen kevés olyan valami létezik, amit ne tudnék kiiktatni kidou-tudásommal. Némi sétát követően elégségesnek vélem a távolságot, azután gyors körülkémlelés következik. A környék teljesen kihalt, nincs kettőnkön kívül még egy olyan idióta, aki ilyenkor kimerészkedne a fedett és kellemes meleget szolgáltató lakásából. Dotonryuu-t lassan pörgetve ujjaim között fordulok meg, íriszeimben furcsa fény csillog.
- Egy kivételével mindannyian kapitányi rangot töltöttek be és talán még ma is azok. – közlöm nemtörődöm vállrándítással, mintha csak arról beszélnék, hogy kihívtam futóversenyre egy sántát. – A józanész diktálta lehetőségek tárháza nem tartalmazza azt az eshetőséget, amely szerint egy ilyen helyzetből meg lehet lógni. Szerény személyemnek ez mégis sikerült, mert volt egy kis titkom, amiről csak nagyon kevesen tudtak…
Kisugárzásom eddig sem volt a fajtiszta shinigamikéhoz hasonlatos, azonban most még inkább elsötétül, erőteljesebben érzékelhetővé válik a gonosz aura. Miután elpöcköltem a leégett csikket, balomat lassan a hajam vonalához emelem, mintha csak egy kósza tincset akarnék megigazítani, viszont ehelyett fehéren izzó lélekrészecskék egész garmadája gyűlik ujjaim köré. Egy erőteljes, lefelé irányuló rántás, aminek köszönhetően arcom előtt máris materializálódik az utóbbi időben megváltozott hollowmaszkom. Érzem, ahogy a testemben szétárad az energia, mellyel a gondolat tört része alatt képes lennék összeroppantani a Velem szemben álló halálistent. A felszabaduló reiatsutól valószínűleg így is alig lesz képes megszólalni.

A férfi válaszára csak igenlően hümmögök és bólogatok, míg a fejemben lassan vizualizálom a tényeket. Az eddig oké, hogy a shinigami léttel a személynek a lelke megtörik, vagyis kettő lesz, viszont ha bejön az a bizonyos gyengített hollow akkor az már három, vagyis annak a valakinek vagy három részre osztódik a lelke, vagy pedig a végén egy másfél lelke lesz összesen. A fene érti ezt a sok matematikás maszlagot már, ráadásul gyakorlatban még nem is így nézne ki az egész. >.>
- Persze, hogyne. - válaszolom a séta felvetésre, persze jóval később, hisz mialatt én a gondolataimba merültem, addig a férfi már az ajtóig elért. Egy pillanatra meglepetten körülnéztem, majd az összeget előkotorásztam a zsebemből és az asztalra tettem, meg némi borravalót hagytam, hisz végtére is valakinek össze kell majd takarítani a tejes-cukros masszát amit ott hagytunk.
Kiérve az első dolgom, hogy jobbommal tartsam a kalapomat a fejemen, hisz nem szeretném, hogyha ez a fránya szél sebtében elragadná fejem eme ékét. Ha lennék olyan elvetemülten hülye, akkor bizonyára éjjel is kalapban aludnék, bár úgy elég kényelmetlen lenne mit ne mondjak.
Yuusukét követve hamarosan egy sikátorba értünk. Sajnos halvány lila fogalmam nem volt arról, hogy tulajdonképp miért indultunk el és miért pont ide jöttünk. Ráadásul a férfi is elég ködösen beszélt. A titok szó viszont felkeltette a figyelmemet és az arcvonásaim újra helyes irányba rendeződtek és az érzékeim is kiéleződtek. Kíváncsi voltam mit fog tenni a férfi.
Az első dolog, ami felkeltette a figyelmemet az a megváltozott kisugárzás volt. A shinigami aura szépen lassan kezdett halványulni és valami más vette át a helyét. A következő mozzanat viszont engem is meglepett, hisz az ex-kapitány hamarosan egy hollow maszkot varázsolt a fejére. Sajnos és hál'istennek nem tudott a vigyor szétáradni az arcomon, hisz a lélekenergia mennyiség is megnőtt, így a levegővel együtt a szavak is belém szorultak.
- Fantasztikus! Lenyűgöző! Elképesztő! Látod ezt, Takeuchi Ryounosuke? Ezt hívják úgy, hogy hatalom, csupán a jelenlétével képes a gyengéket porrá hamvasztani, és van egy olyan érzésem, hogy ez még csak a tört része az erejének. - jelent meg mellettem Doku, a maga cseppet sem emberi formájában és a jelen helyzet csak még visszataszítóbbá tették. Most látszott csak rajta igazán, hogy mennyire is áhítozik az erőre, olyan erőre aminek köszönhetően senki és semmi nem állhat az útjába. Valahol belül nekem is egyet kellett értenem vele, hisz a saját céljaim elérésének érdekében nekem is szükségem van ilyen erőre, sőt nagyobbra, hogy ez a férfi ne tudjon megállítani. Soha.
- Szóval erről beszéltünk idáig. És ha szabad érdeklődnöm, ennek az új fajnak, neve is van? - préselem ki magamból a szavakat, miközben igyekszem levegőt venni. A közelben levő gyenge hollowok, biztos, hogy eddig mind a halálukat lelték és apró lélekrészecskékké változtak. Elképesztő.

[Beszerzőkörúti kirándulás. Tüzet?]

Harag, gyűlölet, vérszomj. Belső lidércem vadállatias gondolatai szinte átszakítják a lelkünk között feszülő gátat, a vér halk lüktetése a gyilkolás ideáját suttogja fülembe. Gúnyos mosoly terül el arcomon a maszk takarásában, ami leginkább a zabolátlan bestiának szól, semmint a külvilágnak. Tisztában vagyok képességeimmel, beszélgetőpartnerem könnyű préda lehetne, talán még a katanámat sem kellene előhúznom a megöléséhez. Átlagos lelkecske, szememben semmivel sem jelent nagyobb kihívást, mint egy egyszerű rukongaii lakos a képzett tiszteknek. A közelben tartózkodó alsóbbrendű hollowok már vagy elporladtak, vagy fejvesztve menekülésbe kezdtek, hiszen már megtanulták, hogy kisugárzásom hiába ígér mennyei lakomát, az asztaltól senki sem távozik élve. A halálistenek szokásos berögződésével ellentétben Nekem nincsenek előítéleteim más fajokkal szemben, ámbátor majdhogynem másfél évszázadnyi berögződött szokást nem túlzottan egyszerű levetkőzni. Példának okáért mind a mai napig ellenérzéseim vannak a bountokkal szemben, holott már évek óta nem találkoztam eggyel sem. Számuk minimális volt már a kezdetek óta, azonban a Gotei 13 hathatós segítségének hála még ezt is sikerült tovább csökkenteni. Egész klánokat töröltünk el a föld színéről, csak mert a vezetőség veszélyes elemeknek vélte őket. Az aggodalom természetesen nem volt alaptalan, viszont a fajirtásra semmi nem lehet elég mentség. Persze napjainkban már teljesen más szemmel nézek a problémára, de kapitányságom alatt különösebb érzelmi megrázkódtatás nélkül küldtem őket a halálba. Ölj vagy megölnek, ez a törvény van itt érvényben! Laza mozdulattal tolom a fejem oldalára az álarcot, ekképp tárva a világ elé aranyszínben játszó íriszeimet.
- Egyesek, akik tudnak Rólunk, vaizardnak neveznek. – szólalok meg hátborzongató, eltorzult hangon. – Bent már említettem, hogy mind a két faj különlegességeivel rendelkezünk, mégse tartozunk se ide, se oda. A Seireiteiben félnek Tőlünk, az erőnket nem vélik természetesnek, s valójában igazuk is van. Többségünknek pedig eszében sincs csatlakozni Aizenhez, valahogy senki nem akar egy olyan személyt szolgálni, aki egyszer már tönkretette az életét. Habár ez csak nézőpont kérdése, mert végülis sosem értem volna el ilyen magasságokat, ha nincs ez a kis segítségem.
Csodálattal adózom a férfi kitartásának, hisz’ még reiatsum megnövekedett nyomása alatt sem tört meg, csupán a légzése gyorsult zihálássá, mely nem meglepő az ilyen helyzetekben. Hátára most bizonyosan több mázsányinak érződő súly nehezedik, holott igazából semmi nincs ott, csupán lélekenergiám és a levegő koncentrált keveréke. Valami legbelül azt súgja, hogy kínozzam még egy kicsit, azonban jómagam nem értek egyet ezzel. Számomra fájdalmat okozni nem jelent örömforrást, csupán akaratom agresszív erőltetését szolgálja. Bosszús intéssel – mintha csak egy pimasz legyet zavarnék el – eltüntetem a korábban annyira emlegetett fizikai manifesztációt, mely a „második zanpakutuo-lélek” létezésének bizonyítéka. Miután tekintetem visszanyeri eredeti színét, érdeklődve pillantok fel a tiszt arcára. Valamiféle megrökönyödést vagy félelmet kellene látnom a vonásain, ám ezekre utaló jeleket egyáltalán nem találok. Mintha… elégedett lenne? Egy pillanatra akár el is bizonytalanodhatnék ezt érzékelve, viszont sajnálatos módon ez egyáltalán nem szokásom. Arcom egyik pillanatról a másikra sötétedik el, saját gőgömnek köszönhetően eltúloztam ezt a kis bemutatót. Igaz, miszerint jelenleg semmit nem tehetne ellenem, ettől függetlenül a későbbiekben még keresztbe tehet Nekem. Hátat fordítva Neki óvatosan kihúzom lélekölőmet, pengéjéből már legalább húsz centiméter látott napvilágot, amikor hirtelen meggondolom magam. A tsuba fémes csattanás kíséretében csapódik neki a saya aranyozott szájához, ezt követően pedig egy erőltetett mosollyal visszafordulok újdonsült ismerősöm irányába. Rossz kezekben lévő tudásnak beláthatatlan következményei lehetnének és valamiért ellenérzéseim egy cseppet sem csillapodnak a kígyótekintetű alak irányába. Szerencsére nem olyan egyszerű vaizarddá válni, így nincs miért aggódnom.
- Nem mindenki elég erős hozzá, hogy ilyesmit birtokolni tudjon… - jegyzem meg némileg félvállról, holott valójában szavaim igenis az elrettentést szolgálják. – A kísérletek közepette rengetegen áldozták életüket és váltak lélekrészecskék ezreivé. Akkoriban nyomozás is indult az eltűnt halálistenek ügyében, erre feltehetőleg Te is emlékszel, ha már olyan rég óta szolgálsz a kötelékben. Régen minden más volt… De az élet a változásról szól, igaz-e? Felelőtlenség visszafelé bámulni, amikor jelenünk s jövőnk sem a legfényesebb képet mutatja.
A beszélgetés fonalát megpróbálom a lezárás irányába terelni, lassan mennem kellene, mielőtt még valami olyasmit kikotyogok, amit nem lenne jó. Teszem azt a Kohrihebi no Su helyét vagy a bejutáshoz szükséges emberáldozat tényét. Újabb szál cigarettát húzok elő az éjfekete dobozból és elégedetlenül veszem tudomásul, hogy elég durván megfogyatkozott azon rövid idő alatt, amit beszélgetéssel töltöttünk. Hüvelykujjam hegye ismét indigószín felvillan, ahogy a Haien apró lángocskája felizzik, majd meggyújtja a dohányrúd végét. A párás levegőben szinte haraphatóvá válik a füst, ami elfelhőzi gondterhelt vonásaimat. Hiába zavartam el nem olyan rég a viharfelhőket a fejünk fölül, most mégis újra gyülekezésnek indulnak. A legnagyobb fény veti a legsötétebb árnyékot, ezért amíg harcolni fogok, mindig lesz olyan, ki ellenfelemnek meri kinevezni magát. Egyszer persze Engem is legyőznek majd, ám ez feltehetőleg nem a közeljövőben fog megtörténni. Maximum miután kiöregedtem a hősbizniszből.

Most szó szerint is lélegzetelállító volt a férfi ereje. Alig kaptam levegőt és nehezemre esett közben arra is ügyelni, hogy az arcvonásaim semmit ne mutassanak ki. Se azt az örömöt, amit azért éreztem, mert egy ilyen fantasztikus dologról szereztem tudomást, sem pedig azt nem akartam kimutatni, hogy milyen súlyok nehezednek a vállamra.
Ugyanakkor a kértnél több információt szereztem, hisz megtudtam, hogy voltaképpen kinek is köszönhető eme faj kialakulása. Meglepően sokoldalú személy Aizen, csupán kár, hogy nem vesz figyelembe bizonyos dolgokat. Bizonyára van valami, ami elvakítja, vagy tudom is én. A menekülés voltaképp jó ötlet volt, csupán nem eléggé. Ahelyett, hogy belülről rothasztotta és gyengítette volna a Gotei 13-at, egyszerűen lelépett. Feltehetőleg biztos, hogy majd valamiféle hadsereggel fog visszatérni, de hogyha az általa kreált lények és a shinigamik is megerősödnek, akkor sok haszna nem lesz az egésznek.
Szerencsére hamarosan visszazárta a dzsinnt a palackba, vagy hogy van ez, és ezzel a tüdőmbe újra levegő jutott megfelelő mennyiségben. Sajnos elkerülhetetlen volt, hogy négykézláb érkezzek a földre, hisz eddig is csupán a nagy reiatsu menyiségtől nem tudtam megmozdulni. Arra viszont már nem volt időm, hogy a kalapomat elkapja, ami így leesett a fejemről. Kár érte.
- Való igaz, kivételesnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ekkora erőt birtokolhasson. - Válaszoltam, miután a légzésemet is sikerült szabályoznom, valamint az izzadtságot is letöröltem az arcomról. A kalapomhoz sétálva felvettem azt, majd lepaltam róla a rá került mocskot. - Elég furán néznénk ki, ha minden sarkon lehetne kapni ilyesmit. Az eltűnt shinigamikról, meg arról az időszakról tudok. Egy darabig folytak is a nyomozások, majd hirtelen minden ok nélkül lezárult az egész. Körülbelül az után, hogy pár kapitány és hadnagy eltűnt, valamint Urahara Kisuke és Shihouin Yoruichi dezertált. Azóta nem volt semmi ilyesfajta anomália. - kutattam az emlékeim között. Sajnos biztos, hogy lehetnek hibák benne itt-ott, hisz az én emlékezőtehetségem sem épp egy elefántéhoz hasonló, sőt, biztos, hogy nem.
- Feltételezem, hogy Aizen közreműködése nélkül lehetetlen elérni ezt az állapotot. Ezek szerint erről a fajról a Gotei 13-nak nincs tudomása, vagy pediglen még nem találták ki, hogy hogy lehetne tömeggyártani. Bár szerintem biztosabb az, hogy mindenik faj túl sokra becsüli saját magát, mintsem megpróbáljon ilyesmit. Bizonyára ez lehet az ok. - gondolkodom hangosan, miközben a jellegzetes mosoly ül ki az arcomra és a kalapom újra visszakerül a fejemre. Ugyanakkor azt még nem felejtettem el, hogy egy pillanatra feltehetőleg megfordult beszélgetőpartnerem fejében, hogy esetleg eltegyen láb alól, hisz a korábbi kis játéka a kardjával feltehetőleg ezt támasztja alá. Viszont azt kétlem, hogy ok nélkül megölne, hisz semmit sem tud rám gyanusítani, mivel bármelyik személy, aki jó logikával van megáldva és hasonló beszélgetésbe bonyolódik, feltehetőleg ugyan ide jut ahova én. Valamint nagyon is ügyeltem, hogy semmi olyan reakciót ne mutassak, ami esetleg gyanúba keverhet, vagy félreérthető. Persze nem tudhatom, hogy mi jár a vaizard fejében, valamint azt sem, hogy milyen lehatározásai vannak, vagy milyen következtetéseket vont le velem kapcsolatban, az viszont tény, hogy feltehetőleg nem öl meg. Nem olyan személynek látszik, aki ártatlanokat gyilkolna, és én ártatlan vagyok, hisz semmit nem tettem, ami bármilyen szabályt sértett volna, csupán egy szikrányival többet tudok, mint a többi shinigami. Azért nem ölhet meg, mert, hogy esetleg rátámadtam volna, vagy fenyegettem volna. Nem vagyok a harcolós típus, így ez is kilőve. Ebből következik, hogy egyértelműen még el fogok éldegélni egy jó darabig.
- Remélem nem haragszol meg, hogyha lassan indulok. - szólalok meg, miközben az utcáról beszűrődő hangokból kiszűröm, hogy mennyi is az idő jelenleg. - Sajnos az én időbeosztásom szűkös, így is többet maradtam, mint amire számítottam. A köztünk elhangzottakat, pedig szerintem kezelhetem titokként, hisz bizonyára nem örülnének odaát annak, hogy itt beszélgetésbe elegyedtem veled, ahelyett, hogy fejvesztve rohantam volna neked kardot rántva. Egyszóval, sayonara. - hajlok meg, kalapomat levéve, majd visszatéve azt elindulok a férfivel ellenkező irányba. Igaz, hogy nem lenne szabad hátat fordítanom neki, de jelenleg nincs mitől félnem, úgyhogy ez nem jelenthet problémát.

[Beszerzőkörúti kirándulás. Tüzet?]

Lélekenergiám ismételt visszafogásának köszönhetően a shinigami térdre rogy, kalapja pedig az egyik nagyobb pocsolyában landol. Igazán szánalomra méltó látványt nyújt, gyengesége már-már kiszúrja a szemem. Ettől függetlenül mégis okom lehet tartani Tőle. Egyszerűen van valami a kisugárzásában, amitől még a szőr is feláll a hátamon. Nem érzek félelmet, eme felesleges érzést már régen elhagytam, csupán terveim megvalósítása elé gördülő akadályként tekinthetek a férfira. Nincs mese, meg kell ölnöm vagy legalábbis olyan szintű sérülést okozni Neki, hogy soha többet ne merjen a közelembe jönni, még a Seireiteiben se, ha már éppen visszatértem. Az elégedett vigyor eltűntetése nem megy olyan remekül ekkora nyomás alatt, mint ahogy azt beszélgetőpartnerem gondolja, Én pedig csak tovább tudom korholni magam, mivel a lehető legfontosabb információt is kikotyogtam, mely nem más, mint Aizen neve. Természetesen rövid időn belül és némi utánanézéssel rá lehetet volna jönni a dologra, viszont szerény személyem igazán megkönnyítette ezt a procedúrát. Nem szeretek olyanokra támadni, akik semmit nem tettek ellenem, ám bármelyik ellenfelemet megöltem volna a múltban, hogyha tudom, a jövőben veszélyt jelenthetnek Rám vagy a családomra nézve. Ryounosuke magyarázatára már csak fél füllel figyelek oda, gondolataim messze járnak. Kenshin is az említett esemény kapcsán tűnt el, azután vaizardként visszatérve Soul Society életére tört. Nem látta be azt a tényt, amivel jómagam már a kezdetek óta tisztában vagyok. A város megtisztításának nem a gyilkolás az egyetlen módja, okos politikai lavírozással is ki lehet vágni a korrupció fekélyét. Halk mordulás kíséretében térek vissza a beszélgetés fonalához, a tömeggyártás szó valahogy irritálja hallójárataimat. Nem fegyverek, érző lények vagyunk.
- Nem vagyunk gépek… - szúrom oda a kelleténél talán megvetőbben, mint ahogy azt első körben kigondoltam. – A Gotei 13 semmit nem tud a módszerről, s kifejlesztőinek egyike sem tartozik már a kötelékhez. A hatályos törvények értelmében meg sem próbálhatnák úgymond szaporítani a fajtánkat, hiszen a lidércerő birtoklása halálos bűn. Az elavult szabályoknak és a begyöpösödött hivatalnokoknak hála a shinigamik sosem lesznek képesek túllépni a határaikon. Bizonyos szinten a fejlődés megakad, semmit nem lehet onnantól elérni. Nekem nincsenek korlátaim, erőm napról napra gyarapszik, szinte már most legyőzhetetlen vagyok!
Némileg belelovallva magam a szónoklásba ácsorgok továbbra is az időközben csepergésnek indult esőben. Búcsúzkodására halk hümmögéssel válaszolok, valóban sokkalta egyszerűbb lenne a helyzetem, ha találkozásunk pillanatában Rám támad. Azóta feltehetőleg már otthon lennék, Ő pedig vagy a 4. osztagnál vagy a feledés homályában. Töprengésem közepette hátat fordít Nekem, ekképp kínálva fel a tökéletes célpontot. Államon megfeszül egy izom, a tisztességes harc híve vagyok, most pedig elszalasztottam egy jó lehetőséget. Fásult sóhajtás kíséretében húzom elő katanámat, az acél fémes sikolya bizonyosan visszafordulásra készteti majd. Viszont ha válla mögé pillant, már nem láthat semmi korábbi helyemen. Shunpóm a gondolatnál is gyorsabban repít a halálisten elé, aztán egy ezüstös villanás, kézfejemen pedig meleg nedv érintése. Alig egy másodperc leforgása alatt sikerült szinte teljesen felnyársalnom. Tisztában vagyok vele, hogy milyen helyekre érdemes szúrni a biztos halálhoz, ám valamiért mégis olyan irányba döftem, ami ugyan súlyos sérülésnek számít, azonban az elhalálozás nem törvényszerű utána. Jobbomba átlököm lélekölőm sayáját, ezt követően pedig teszek egy gyors fordulatot, ezután balommal ismét megragadom a fegyver markolatát, a hüvellyel pedig egy erőteljes ütést mérek Takeuchi törzsére. Talán kissé eltúloztam a támadást, hisz’ pillanatok alatt átszeli a sikátor felét, majd tompa puffanás kíséretében a közeli szeméttároló oldalának csapódik. Kifejezéstelen arccal suhintok néhányat katanámmal, ekképp tisztítva meg azt a rátapadt vértől. Ellenfelem messziről is jól láthatóan lélegzik, ebből le tudom vonni a következtetés, miszerint a lakkozott fa nem volt képes összezúzni a mellkasát. Érdekes, túlságosan nagy benne az élni akarás, semmint hogy egy ilyen kombinációval végezni lehessen Vele. Némi elismeréssel tartozom felé, bár ezt követő szavaim szenvtelenül csengnek.
- Nem öllek meg, mert nem tettél ellenem semmit. Életedet a Sorsra bízom, az majd ítélkezik feletted. – kezdek bele a magyarázatba, miközben kabátja belső zsebéből előveszem a hollowok megfigyelésére adott mobiltelefonszerűséget. – Igazából csak az Én hibám, hogy idáig jutottunk. Túl sok mindent tudsz, veszélyes lenne semmiféle ráhatás nélkül elengednem. Soha többé ne keress, eme találkozás meg sem történt igazából. Egy arrancar támadt Rád, de megölted, viszont közben megsebesültél. Ez az a mese, amit elő fogsz majd adni. Szerencsétlen véletlenek… Sayonara, Takeuchi Ryounosuke!
Mondandóm végeztével aktiválom a szerkezet vészjelzőjét, aztán nemtörődöm mozdulattal a férfira lököm azt. Miután kardom visszakerül a hátamra, egy gyors csettintéssel láthatatlanná teszem és visszaszaladok a teaházba, mivel ott hagytam a vásárolt füveket. Különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül kormányzom lépteim a raktár felé, tettem, amit tennem kellett, nem volt ebben semmi személyeskedés. Borús érzéseim mégse akarnak szűnni, kis magánakciómmal egy újabb ellenségre tettem szert, holott számuk már így is elég magas. Talán hamarosan Én is elkövetem életem legnagyobb hibáját, s a megalomániás zsarnokokhoz hasonlóan előkészítem a terepet saját bukásomhoz. Nem kizárt, hogy a fentebb említett történés éppen most ment végbe…

Lassan elsétálok, legalábbis ezt feltételeztem, a Sors és ez a férfi viszont teljesen mást tartogatott a számomra. A fém hangja meglep, és a vállam mögött hátranézve már semmit sem találok, a vaizardnak hűlt helye már. Mikor a fejem visszafordul viszont már érzem amint a kardjának pengéje a testembe hatol. Szinte lassított felvételként látom az egészet magam előtt, ha valaki mással tennék ezt, akkor biztos, hogy pattogatott kukoricát eszegetve és egy kólás dobozzal a kezemben nézném végig, de így, hogy én vagyok a szenvedő fél, azért kicsit más a szituáció. Ugyanakkor a kardszúrás mellé, még egy erőteljes ütést is elszenvedek, aminek köszönhetően átszelem a sikátort, majd az engem megállító szeméttározónak csapódok. Érzem amint a meleg nedv végigjárja a testemet szépen lassan. A férfi szavait csak félfüllel hallgatom, szánalmas. Magyarázkodik itt nekem, hogy mit és hogyan tegyek, mintha befolyásolni tudná a cselekedeteimet. Már a támadás előtt sem volt szándékomban elárulni azt, hogy a vele való találkozás miatt késtem, és bár most volna okom rá, hisz hiábavalóan támadott meg.
-Sierashi... Yuusuke... - nyögöm ki, bár ezt is nehezemre esik, hisz a tüdőmbe is került némi vér, ráadásul a másik seb sem valami bizalomgerjesztő. A telefon jelzésére hamarosan társaságom is lesz, két shinigami személyébe. Persze mind kérdezgetik, hogy hogy vagyok, meg hogy tudok-e járni. Látszik, hogy ezek sem az értelmiségiek közül vannak, hisz akkor már feltűnt volna nekik, hogy ha tudnék járni, akkor nem itt ücsörögnék véresen. Egy morgással jelzem, hogy jól sem vagyok és mozogni sem tudok.
Szerencsére ezt a jelzést értik ők is, de miután felemelnek a földről rájövök, hogy sokkal jobban jártam volna, ha mondjuk hoznak egy hordágyat vagy tudom is én. A porcikáim erőteljesen jelzik, hogy nincs ínyükre az, hogy elmozdítsanak ültemből.
Az egyik shinigami által megnyitott senkai kapu fénye irritáltja a szememet, így még hunyorítanom is kell amellett, hogy szenvedek. Az átjutás nem került sok bonyodalomba és túl felől már át is adtak egy erre specializálódott személynek, hogy ellássa a sérüléseimet.
- Hollow támadás. Sajnos nem voltam elég erős ahhoz, hogy sérülés nélkül megússzam. Az utolsó erőmmel aktiváltam a vészjelzőt. - válaszoltam miután érdeklődtek, hogy hogy sérültem meg. Persze még ilyen állapotba is sikerült hoznom a hiteles hollowok által megtámadott gyenge shinigami szerepét, mintha taktika nélkül kezelnék egy harcot. Sok tökkelütött barom, ugyan olyan szánalmasak mint az emberek, vagy a többi faj.
Ezen sérülések egyetlen előnye viszont az, hogy megannyi információval lettem gazdagabb, olyannal, amit legvadabb álmaimban sem tudtam volna meg, viszont a vaizard segítségével, mondhatni már most több vagyok a shinigamik nagy részénél.

Nem tudom mi az, ami meggyőzött róla, hogy nagy eséllyel abból nem fog semmi bajom származni, ha végig hallgatom Tamachi Yukezo mondandóját, de valószínűleg nagyjából úgy hathatott a józan eszemre, mint egy nagy adag, tömény alkohol, mivel szó nélkül egyeztem bele. Mondhatnám, hogy nem örülök neki, de valami, talán az általában nagyon is pontos ösztöneim azt súgták nekem, hogy jelenleg még mindig nagyobb biztonságban vagyok vele, mint nélküle. Ebben ráció is van, hiszen ő is nemes, az értékrendjébe nem hiszem, hogy belefér egy nő leszúrása hátulról, figyelmeztetés nélkül, egyébként is, ezt tapasztalatból tudom, hogy gond nélkül élném túl. Meg persze kifejezetten morcosan reagálnék rá, márpedig engem ritkán látni igazán dühösen, és akkor sem számít ez túlságosan kellemes élménynek senki szemében. Vannak olyan mondások, amelyek figyelmeztetnek rá, hogy egy nő dühe halálosabb minden másnál, nos, nálam ez határozottan igaz, így nem ajánlom neki, hogy bármi olyat tegyen, ami nekem nem tetszik. Az egy dolog, hogy utálok gyilkolni és nem is szívesen teszem meg, de valamit majd mondanom kell, ha visszaértem, és hiába vagyok nagyon is jó hazudozó, fél igazságokat mindig is jobban megette a felsőbb vezetés, mint a teljesen légből kapott dolgokat. Sok dolgot nem érezhetnek most, maximum annyit, hogy egy adag lélekenergia eltűnt, amit rá tudok fogni arra is, hogy el kellett mennünk onnan, mielőtt az emberek felfedezik a pusztítást, vagy ne adj isten megsérülnek. Azt majd ők maguk kitalálják, hogyan is képzelik el a távozást, de biztos vagyok benne, hogy nem kedélyesen beszélgetve, ahogy ez a valóságban történt meg. Pontosabban csak ő mesél, én kicsit túlságosan le vagyok döbbenve ahhoz, hogy közbe is tudjak szólni. Sejtettem, tudtam, hogy Soul Society nemesi családjai sok mindenre képesek, de eddig még soha nem is gondoltam rá, hogy ennyire kegyetlenek tudnak lenni. Kaptam már én is hideget-meleget a középnemesektől, de ez még messze nem az, amit más szerzett, ezek szerint. Most szépen elakadt a szavam, mert bár nagyon is sok ötletem van, hogy mit mondhatnák neki, hiszen minden egyes tettét nem tudja rákenni az átverésre, de nem fogok beleszólni. Hagyom, hogy végig mondja amit akar, elgondolkodhatom addig rajta, és talán később leszek egy tisztességes visszavágásra is. Csak nem most...
Szinte fel sem tűnik, hogy egész úton Yuke mesél, míg hirtelen el nem érjük a teaházat. Nem tudom, mit akar itt, hiszen világosan látszik, hogy zárva van, de a kísérőm nagyon hamar előbűvöl egy kulcsot. Hm, nem is rossz ötlet így dolgozni, olyan, mintha minimum nagyon jóban lenne a tulajjal. Remélem ez így is van, az emberi rendőrséghez az ég világon semmi kedvem nincs már ma éjjel. Enélkül is épp elég mozgalmas napom volt, és bár eléggé éjjeli bagoly tudok lenni, nem mondom, hogy nem esik jól kicsit végre leülni és nyugodtan beszélgetni. Főleg, ha olyan emberrel tudom ezt megtenni, akinek merőben különböznek a nézetei az enyémektől. Önként követem Yukezot egy hátsó terembe, amelyhez olyan egyenesen megy, hogy immáron biztos vagyok benne, nagyon is jól ismeri a járást errefelé. Nem mondom, szépen be van rendezve ez a hely, az alapján, amit eddig láttam belőle, nagyon is ízlésesen ötvözte az európai és ázsiai kultúrát, főleg a kanapék tetszenek a keleti mintákkal. Mint egy párhuzamos világ, kicsiben engem még Soul Society-re is emlékeztet.
- Szívesen fogadom a teát, igaz, a formaságokhoz annyira nem ragaszkodtam soha... - jegyeztem meg arra utalva, hogy tényleg ő lehet közülünk a fiatalabb, hiszen, ha jól emlékszem az információkra, akkor még nincs 200 éves. Egyre inkább kezdem ilyenkor azt érezni, hogy milyen végtelenül idős vagyok, fogadni mernék, hogy neki a nagymamája is jóval fiatalabb nálam korban. Kinézetre nem biztos, én máig nem nagyon tudom, mégis mi tartott meg engem ilyen jó karban, de biztos vagyok benne, hogy nem a vak szerencse. Erő, örökölt tulajdonságok, hit, vagy valami más, azt nem tudom, de állíthatom, hogy majdnem egy idősnek nézünk ki. Csak remélni merem, hogy azért ő nem ismeri a valódi koromat, hiszen csak viszonylagosat mondok általában meg az embereknek, ami annyit tesz, elmúltam már 200 éves. A többit majd találják ki ők, mivel nem hiszem, hogy valaha is létezett rólam feljegyzés az emberek világában, vagy ha mégis, akkor nem ezzel a névvel. Mindegy, nem túl fontosan ezek a gondolatok, de legalább lefoglaltam az idő alatt, amíg a tea készült. Közben volt egy kis időm a helyet is körbejárni és alaposabban megnézni, de ez még bőven nem lett volna elég arra, hogy ne unatkozzak. Így viszont nagyjából sikerült is magamhoz térnem, mire Yuke a teával besétált a szobába. Nem mondom, jó illata volt, csak nem tudtam teljesen kitalálni, hogy mi is lehet ez. Megvártam, még kitölti, majd a hozzám közelebb álló csészét fogtam meg, hogy megízlelhessem. Csak így, pusztán szeretem, ilyenkor tényleg teának tűnik, nem valami szirupos italnak.
- El kell ismernem, nagyon finom. A málna nagyon szép színt és ízt ad neki, a menta pedig megfűszerezi. De arra nem jöttem rá, mi a harmadik adalék, amit tettél bele. - jegyeztem meg kérdő hangsúllyal, mert érdekelt a dolog. Abban biztos vagyok, hogy nem citrusféle és déli gyümölcs, én azokat kedvelem a legjobban, és nincs az az ízkavalkád, amiben ne érezném meg a jelenlétüket, de a többi ízt ebből a szempontból nem nagyon ismerem. Esetleg még az epret, de nem hinném, hogy ez az, akkor sokkal erősebb ízzel rendelkezne. Szóval, remélem elárulja, találgatni nincs nagy kedvem. Mondjuk abban biztos vagyok, hogy ő nagyon jól szórakozna rajta, ha van benne egy kicsi kis káröröm. Remélem nem most akarja elővenni azért, kár volna az estéért...
- Az előző témához visszatérve, tényleg nem tudom elképzelni, te mi mindenen mentél keresztül, mint nemes. Abban biztos vagyok, hogy nem volt könnyű, de úgy gondolom, az áldozatok száma mindkét oldalról szükségtelenül magas volt. Oka mindennek van, de ez nem magyarázat a kegyetlenségre. Van egy határ az önvédelem és a mészárlás között, amit én soha nem tudnék átlépni, de a szememben te megtetted, mikor a 3. osztagban tettél kárt. Nem fogom a szemedre vetni, az nem segítene. Én ezen a véleményen vagyok, amelyet jobb tisztázni. Azt helyesnek tartom, hogy fenntartod a jogaidat, de most esélyed sem lenne egy tisztességes elbírálásra, túl kiéleződött a helyzet. Sierashi Yuusuke ex-kapitány a legjobb példa erre, önként visszatért, mégis négy nap múlva ki fogják végezni... - tettem még hozzá, gondosan figyelve az arcára a teás csészém mögül, hiszen nem egyszer volt már szóbeszéd tárgya a városban, hogy Tamachi Yukezo ex-shinigami a szökése után szövetkezett a 8. osztag volt kapitányával és közösen terveznek merényletet. Nagyon nem hittem benne, de úgy gondoltam, egy próbát megér a dolog. Szépen elhúztam a nemes előtt a mézesmadzagot, mert valami azt súgta, jobb, ha megteszem, ami ez után következik, ott más mosom kezeimet, de rendesen. Ha mégis összedolgoznak, akkor vagy mindketten ott halnak meg, vagy megszöknek, ez már annyira nem érdekel. A kivégzést amúgy sem könnyen néztem volna végig, így van rá egy leheletnyi reményem, hogy nem lesz megtartva. Rám nem tudnak semmit fogni, ez csak egy gyenge próbálkozás, mivel Yukezo kardjáról is vannak érdekes hírek a környéken.
- Egyébként pedig mit szólnál egy egyességhez? - néztem fel rá, miközben a csészémet visszahelyeztem a tálcára. Sajnos már majdnem megégette a kezemet, így le kellett tennem, pedig igazán kellemes volt elmerülni az illatokban. - A 6. osztag kapitányaként nagyon is kiélezett a helyzetem a nemesekkel szemben. Én nem ismerem őket, te szemmel láthatóan azonban nagyon is pontosan tudod, mi várható tőlük. Segíthetnél nekem kezelni őket, én pedig cserébe kipuhatolózom a helyzetedet a vezetésnél és tudnék is rajta javítani... - folytattam óvatosan fogalmazva, hiszen ezt még magamban sem döntöttem el pontosan, Már jó ideje érik nálam egy segítségkérési javaslat, de eddig nem találtam olyanra, akinek nem volt valamilyen kapcsolata az osztagommal, amiből hasznot húzhatott volna. Itt van előttem azonban az egyetlen shinigami, aki biztosan nem tudná kihasználni a helyzetet, ha pedig megtenné, akkor vissza is támadhatnék könnyedén...

Yuke kifejezetten közlékenynek bizonyult a mai nap alapján, szerintem nagyon is, ahhoz képest, hogy egy kapitánnyal beszélget. Nem mintha engem zavarna a dolog, hiszen kifejezetten utálom a merev szabályokat és azok szerint a személytelen társalgást, másik oldalról viszont kezdenek így a dolgok talán rosszra fordulni. Sajnos a hátránya a közvetlenségnek, hogyha nem figyelek magamra, akkor a végén még ki találnék olyan dolgot is fecsegni, amit nem kellene. Egyenlőre még nem nagyon aggódom miatta, hiszen a téma eléggé semleges, de nem tudom, hogy mik a határok. Remélhetőleg a trükkös teájába alkoholt nem kevert, mert nem szívesen nyúznám meg, amiért megpróbált egy kapitányt átverni. Mondjuk az így is meglepett alaposan, hogy szőlő van benne, hiszen eddig azt hittem, annak van egy speciális, kiirthatatlan aromája, amelyet nem lehet túl könnyen megkerülni. Pontosabban a borokat egész jól észre tudom venni, eddig mindig sikerült kiszúrnom, hogy van valamelyik ételben belőle, még ha minimális adag is, így őszinte hódolatom a készítőjének, mert most sikerült is szépen megfognia magának. Az biztos, hogy egyéni az ízesítése a teának, a málna szinte minden mást is képes lenne elnyomni, ennek a keveréknek azonban nagyon is érdekes ízt tükröz. Nem mondom, hogy rossz, mert nagyon ízlik, de szokatlan kicsit, talán mert már túlságosan hozzá szoktam a citrusfélékhez és társaikhoz. A legtöbbnek egészen érdekes, fanyar aromája van, amit általában remekül tudok alkalmazni reggelente kávé helyett, nagyjából ugyanolyan hatásosan is. Vagy még jobb is, ha elfelejtem a mézet bele, akkor határozottan rögtön magamhoz térek, amint megkóstolom, mivel eléggé éles a hirtelen íz és nem is szokásom megvárni, amíg kihűl. Mézet még most sem tettem bele, pusztán kíváncsiságból, de az eredmény nem lett rossz. Kár, hogy a téma nem éppen az igazi, mert mutatja, hogy már régen nem vagyok olyan, mint voltam. Korábban, ha gyilkosságról beszélt volna valaki, biztosan nem tudtam volna egy tea mellett végig hallgatni, most azonban gond nélkül hozom szóba a témát. Furcsa, talán akaratlanul is kezdem alkalmazkodni a kapitányi szabályokhoz, de nagyon remélem, hogy tévedek. Nem érne nekem ennyit meg ez a rang. Soha...
- Tisztázzunk valamit! Én nem ismerem Sierashi Yuusuket, csak... irtózom a kivégzésektől és ez Soul Society-ben nem erény... - tettem hozzá elgondolkodóan, hiszen eredetileg tényleg a reakciójára voltam kíváncsi, de sikerült úgy vezérelnie a beszélgetés fonalát, hogy belőlem is kicsalt egyet. Remélem azért azt nem várja, hogy mindjárt lesütöm a szemem, mint aki nagyon szégyelli magát, mert mindenkit biztosítok róla, hogy ez nem így van. Valójában inkább örülök neki, hogy még megvannak az ilyen érzéseim, sokan, akik sokkal fiatalabbak nálam, már annyira megszokták a kegyetlenkedést, hogy nem vesznek szinte semmit a szívükre. Nekik is van igazuk dolgokban, de én ezt nem tudom és nem is akarom elfogadni, mert akkor már nem leszek önmagam, csak egy lelketlen lenyomat. Ha ő ezt megveti, csak tessék, de én akkor sem fogok most emiatt bármit is tenni. Egyébként is megnézném, hogy mit kezd az információval, hiszen senkinek nem mondhatja el. - Tanaka Hitoshi pedig hivatalosan eltűnt, ugyanis senki nem tudta, éppen milyen okból távozott utoljára a városból. - néztem rá apró mosollyal, ami jelezte, hogy igen, tényleg így volt, mivel én tettem róla, hogy az utolsó pár alkalommal szublimáljon a feladat, amiért eredetileg elment, hiszen nem is mindig volt oka a dolognak. Nekem meg hadnagyként csak azt kellett mondanom, hogy elment, nem mondta meg hova, és nem tudom, mikor fog visszaérkezni. Az mellékes, hogy tudtam, ha kérdem se felel mást, így nem erőltettem, maximum kicsit kiosztottam, ha rám hagyott minden munkát. És még mondják, hogy én rossz hadnagy voltam, mellette szerintem jó nem is létezett. Mindegy, a hibák eltusolásában már akkor is nagyon profi tudtam lenni...
- Nem fogok hazudni, ha a saját szabadságomról van szó, nem kockáztatnék. De még mindig a 6. osztag kapitánya vagyok, engedély nélkül is van jogköröm az aktát átnézésére... tudod egyáltalán, mi az, amivel megvádolhatnak? - tettem fel a kérdést egyenesen rá nézve, mivel nagyon jól tudtam, hogy most zökkentettem ki őt a koncentrációjából, méghozzá nem is egy percre. Inkább szép, hosszú időre, hiszen bármennyire is próbálta tagadni a dolgot, elmondhatjuk, hogy vissza akar térni. Ennek már korábban is voltak nyomai, és bár nem tudom elintézni, hogy erre legyen esélye, nyugodtan megtehetem, hogy belenézek az aktájába. ha mást nem is, azt ki tudnám deríteni, hogy mivel vádolják és erre milyen módon tudna reagálni, hiszen a legtöbb dolog csak puszta feltételezés, és nem tehetik meg, hogy bizonyíték nélkül rá és fogják, ha ez ellen felemeli a szavát. Vagy előre felkészülhetne cáfolattal, hiszen bármennyire is el akarnak valakit ítélni, még előtte egyszer meg is kell őt hallgatniuk. Azért kedves tőle, hogy engem nem akar bajba keverni, kár, hogy nem tudja, én már akkor sikeresen belezártam magamat egybe, amikor elfogadtam, hogy shinigamiként is kilépjek az ismeretlenség árnyékából. Addig, amíg nem tudták ki vagyok, az embereket nem érdekelte, hogy esetleg mit tudok meg, most azonban már nagyon is sokszor figyelik árgus szemekkel a tetteimet és szerintem a legtöbben szívesen meg is próbálnának irányítani, ha tudomásukra jutna olyasmi, amit nem akarok megosztani a világgal. Nem mondom, hogy kellemes dolog folyton figyelni, de így legalább arra Yuke teljesen feleslegesen figyelmeztetne, hogy vigyáznom kell. Már réges-régen felfedeztem, hogy nem vagyok egyedül, de általában sikerül nagyon hamar leráznom azt, akit rám állítottak, rosszabb esetben egyenesen szembe mentem vele, rá hozva eléggé a frászt ahhoz, hogy lelépjen. Arra mondjuk fogadni mertem volna így is, hogy a nemesek erről értesülve már messze nem tartottak olyan jó modorúnak, de szerintem egyik sem gondolt rá komolyan, hogy egyszer szemtől szembe beszéljen velem. Még jól is tették a dolgot, hiszen valójában egy porcikám sem kívánja magának a velük való találkozást. Az más dolog, hogy úgy tűnik, ha tényleg boldogulni akarok, kénytelen leszek félretenni a jóhiszeműségemet, amely eddig rávett, hogy ne tegyek semmit. Nem mondom, hogy nem lenne könnyű a nemesekre ráhúzni a vizes lepedőt, de szerintem épp elég, amit maguk elkövettek és amiről nem szabadna, hogy tudomásom legyen. Eddig nem akartam őket leleplezni, sem felhasználni ellenük valamit, de ha nem kapom meg a jogaimat, akkor kénytelen leszek utalni rá, hogy a titkaik nem lesznek olyan nagy biztonságban, mint eddig. Nem akartam megtudni őket, és nem szívesen használom fel, de nincs más választásom, mint elfogadni a játékszabályokat. Újakat alkotni ugyanis nem tudok, kiesni pedig nem akarok és remélhetőleg nem is fogok egyhamar...
- Köszönöm a segítséget, kezdem azt érezni, hogy komolyan sikerült elég nehéz helyzetbe kerülöm. De nem fogom csak azért feladni, mert valami nem úgy sikerült, ahogy azt én elképzeltem. - néztem rá elszántam, hiszen eddig engem a nehézségek még soha az életben nem tartottak vissza, maximum arra vettek rá, hogy másik utat keressek a cél felé. Most nem szívesen tenném meg, mert túl közel vagyok hozzá, de nem lennék képes elhagyni az érzéseimet sem. Nem tudom, hogy mi ez a késztetés, de biztos vagyok benne, hogy nem fogok tőle hamar szabadulni. Mindegy, majd lesz időm megemészteni, ráadásul ha most a gondolataimba belemerülök, akkor jó ideig nem török ki, így ezt ideje feladnom egy időre.
- Eddig egyszerűen nem éreztem szükségét a fejlődésnek, és egy bizonyos fokon féltem is tőle. A kardom, Yure nem éppen a legsegítőkészebb, úgy éreztem, eltipor, amint esélye nyílik rá. Még most is, hogy átadta az erejét, folyamatosan tesztel, és ha rosszul szerepelek, abba bele is halhatok, amivel tisztában vagyok. Egyszerűen nekem idő kellett, hogy elfogadjam a helyzetet. - próbáltam megfogalmazni az érzéseimet, de valójában soha nem voltam jó abban, hogy olyan dologra feleljek, amit a magánügyemnek tekintek. Márpedig ez a legjelentősebben is bele tartozik a privát szférába. Ráadásul valahogy semmi kedvem azt ecsetelni neki, hogy komolyan szadista hajlamai lehetnek a kedves szellemnek, mert elvárja, hogy minden egyes bankai használatkor jószerével leszúrjam magamat. Na, aki ezt felülmúlja, annak gratulálok...

Furcsa, hogy itt ülök egy ismeretlen Teaházban Karakura közepén és a legnagyobb lelki nyugalommal beszélgetek Tamachi Yukezoval, a férfival, akinek a lelkén rengeteg shinigami halála szárad és aki miatt ide küldtek, mint a gyilkosát. Nos, azt hiszem ezt Soul Society-ben eléggé félrenézték, hiszen nagyon jól ismernek és tudják, hogy ok nélkül nem ölök. Mégis ide küldtek és megpróbáltak rávenni, hogy tegyem meg ezt egy olyan emberrel, aki pont a szemem láttára mentett meg egy olyan halálistent, akihez a világon semmi köze, nem tartozik neki, nagy eséllyel az életben nem is látta, ez pedig dicséretre méltó. Nem tudom ki hogy van vele, de szerintem az egyetlen dolog, amit nagyon is erkölcstelenség megtenni, hogy egy olyan embert támadjak hátba, aki a saját testi épségét kockáztatja másokért. Én pedig egészen biztos vagyok benne, hogy a leggyorsabb shunpom segítségével sem lettem volna soha képes rá, hogy időben odaérjek, ráadásul a mozgása alapján ő simán le tudna mosni a színről, így aztán okom nincs rá, hogy támadjak neki. Oké, vissza kéne vinnem a fejét, de nyugodtan megmondhatom, hogy sokkal gyorsabb volt nálam, nem tudtam elkapni, ami igaz is, tekintve, hogy a mérési eszközeik ezt precízen meg tudják mondani. Akinek pedig nem tetszik ez a rendszer, annak nyugodtan megmondhatom, hogy nem én vagyok a leggyorsabb shinigami, ilyet soha nem is mondtam, ha valamit el akarnak érni, akkor legyenek szívesek olyan embert odaküldeni, aki fel is tudja vele venni a versenyt ebben a tekintetben. Nekem semmi kedvem próbálkozni, azzal először is nagyon megjárnám, másodszor pedig fogadni mernék, hogy pontosan ott is szakadna meg a közlékenység, amit eddig az irányomba tanúsított. Márpedig nekem jobban megéri ez, hiszen olyan helyekre kapok betekintést, ahova ellenkező esetben nem lenne esélyem sem. Például a nemesek köreibe, mint láthatják.
- Nem fogok meghátrálni, mert abban a pillanatban átveszik az osztagom felett az irányítást... - jelentettem ki elszántan Yukezo szavaira, hiszen már jó pár arcátlan utalást kaptam rá, hogy mi is a céljuk azzal, hogy megkeserítik az életemet. Növelni akarják a nemesek befolyását, ahhoz pedig az nem elég, hogy egy-egy osztag vezetésében benne vannak, olyan erősre van szükségük, mint a 6. Márpedig én azt nem fogom hagyni soha, hogy átvegyék, hiszen azzal romba dőlne minden, amit előttem egy csomó hadnagy és kapitány elért, ráadásul a saját függetlenségem látná kárát, amiért pedig ölni is tudnék. Inkább marad a másik sakkban tartása, az nem lesz nehéz, tekintve, hogy van jó pár nemes az osztagomban olyan titkokkal, amely nagyon sokat ér a családjuknak. Ha mást nem is érek el, ha elég sokáig állom a sarat, akkor ráveszem őket, hogy forduljanak máshova, hiszen ez a hely már szemmel láthatóan biztosan védett, ráadásul pedig van több osztag is, ahol már nem olyan biztos a vezetőség. Tanuljanak a történelemből, ami nem megy, azt hagyni kell, majd valamikor én is le leszek váltva...
- Nézd, ezt nem könnyű elmagyarázni... - kezdtem bele egy válaszba Yukénak, miután volt olyan kedves és megosztotta velem az életének azt a részét, amelyet sokan nagy csodálkozással figyelnek csak, hiszen nem látták az okát a tetteinek. Igazság szerint én nem, eddig, de az igazat hallva kezdtem felfogni, hogy egyre inkább válok hozzá hasonlóvá. Egy dolgoz leszámítva, hogy számomra a kardom nem egy eszköz, hanem egy másik személy, akit ugyan nem kedvelek nagyon, de attól még elviselem. Ráadásul pedig vannak dolgok, amelyeket ő intézett el és nekem nem tetszettek, ezek pedig elég ösztönzőek ahhoz, hogy meg tudjam különböztetni a kettőnk gondolatait. Elvégre Yure belső erkölcsi határai teljesen máshol vannak, mint nekem, ráadásul pedig kettőnk közül egyértelműen én vagyok az, aki inkább az érzelmi döntések híve, míg ő nagyrészt kizárólagosan racionális alapon választ, akkor sem éppen azt veszi figyelembe, hogy nekem mi a jó, inkább neki. Nem akartam sok mindent, amit ő egyszerűen szükségesnek ítélt meg és esélyem sincs rendbe tenni a dolgokat. - A kardom szelleme nagyon is önző lény, amiben lehet, egyedül dönt, az alapján, hogy neki mi a hasznos. A bankait ugyan megkaptam, de cserébe érte neki a jövőm kellett és a legnagyobb álmaimtól fosztott meg a tudtom nélkül. Igazad van, elégedetlen, de az nem tetszik neki, hogy én sajnálom a dolgokat, amelyeket elvett tőlem, hogy "fejlődhessünk"... - próbáltam megmagyarázni, köztünk mi okozza azt az ellentétet, amelyet valószínűleg soha nem fogunk tudni legyőzni egymással szemben. Harc közben átengedi magát, mert nem akarja feleslegesen a halálomat, de ha érzi a megingást bennem, vagy a szomorúságot, az olyan, mintha sarokba szorítanám, támad, méghozzá teljes erővel nekem. Ebben nagyon is hasonlítunk, egyikünk sem ismeri a kompromisszum szó valódi jelentését...
Közben Yuke által készített teát kortyolgattam lassan, és el kellett ismernem, hogy egészen kellemes íze van. Jó, az egy dolog, hogy én a citrusfélékért vagyok oda, de ez nem jelenti azt is, hogy mást nem tudok értékelni. Igazság szerint ez nagyon is finom volt, pedig én is nagyon meg tudom válogatni, mi az a tea, amit megiszok, és mit nem. Azért nem volt túl nagy kedvem hozzá, így egyenlőre még mindig az első csészényi maradékát kóstolgattam, miközben Yuke eltűnt, hogy újabb adagot készítsen. Hihetetlen, hogy ezt ő csinálta, ilyen jót még én sem nagyon tudok alkotni, pedig jó kis időm volt tökéletesíteni a módszereimet. Igaz, nálam inkább a tradicionális elkészítési mód és a hagyományos ízek kerülnek előtérbe, hiszen ezek emlékeket idéznek, nem csak az ízlelőbimbókat kényeztetik a legtöbb ember számára és ez nekem pontosan elég figyelemfelkeltő, meg eltölt büszkeséggel is. A konyhából most újabb illatok kezdtek el kiszivárogni és kivételesen felismertem köztük az ananászét is, amelyet egy apró mosollyal jutalmaztam. Tradicionális vagyok, de attól még nem vetem meg a déli gyümölcsöket, így amikor elém került egy újabb csésze tea, óvatosan megszagoltam majd bele is kóstoltam. Nos, határozottan jobb volt az ízé, mint az előzőnek, éreztem benne ráadásul jó adag kókuszt is. Ebből meg hogy a fenébe alkottak még teát? Nem tudom, de a receptet biztosan elkérem majd tőle.
- El kell ismernem, nagyon ízletes... - jegyeztem meg mosolyogva, miközben ismét kortyoltam a forró italból egy keveset. Azt hiszem, nem nehéz kitalálni, hogy milyen ízvilág felé húz a szívem, már most majdnem annyit ittam belőle, mint a másikból összesen. De ezt veheti bóknak is, nem feltételezem ugyanis, hogy bármi károsat tett bele, ráadásul nagyon is jónak találom. - Megkérdezhetem a kókuszt hogyan készíted? - néztem rá kíváncsian, hiszen nekem még soha nem sikerült semmivel összeakadnom, amely teába való kókuszreszeléknek vagy hasonlónak nézett volna ki, és most örülnék nagyon, ha megosztaná velem ezt az információt. Oké, a konyhában el vagyok veszve, de ha nem főzni kell, ezer örömmel próbálkozom meg ilyesmivel én is. Ha pedig mégis kell, akkor azt hiszem, Kojiro alaposan meg fog lepődni, mert ebből tényleg szeretnék.
- Kapitánynak lenni? Én kifejezetten élvezem, már amikor valaki nem hiszi azt, hogy mindent jobban tud nálam, ami az osztagommal kapcsolatos. A főkapitány általában egyet ért velem, elég nagy perverz ahhoz, hogy a szép és szabad lányoknak kedvezzen... - jegyeztem meg kuncogva, hiszen nem túl gyakran használtam ki ezt az előnyömet eddig, nem szokásom hibázni olyan dolgokban, amelyeket egyértelműen elvárnak tőlem, de mindig van egy első alkalom, amikor nagyon jól jönne, ha valaki a pártomon állna. Márpedig ő elég megértő tud lenni, főleg mióta sikerült rendszeresen időben be is esnek a kapitányi gyűlésekre, nem csak úgy, jó öt perc késéssel. Így is általában az utolsó pár másodpercet kapom csak el, de ha előtte beérek a terembe, akkor már nem firtatja, mennyivel is sikerült megelőznöm. Valószínűleg Yuke nem pont ilyen válaszra várt, de azért ez nekem komoly haladás ahhoz képest, hogy hadnagyként is rendszeresen a kapitány feladatait végeztem el, általában eléggé sikeresen. Most legalább volt egy kis előnyöm, hiszen nem kellett úgy tennem, mintha nem rajtam múltak volna bizonyos dolgok....

Yukezo szemmel láthatóan olyan férfi volt, aki megpróbált meggyőzni a saját igazáról engem, függetlenül attól, hogy ez nekem mennyire vált volna előnyömre. Rendben, hogy neki sikerült a saját kardjával drága dolgok árán, de kiegyeznie, nekem viszont nem volt ilyen szerencsém, egyszerűen elvesztettem a reményeimet, ráadásul pedig most még jobban meg van ahhoz az életem keveredve, hogy csak úgy el tudjak mindent így fogadni, ahogy az van. Nem, ez már régen nem az én stílusom, harcolnék, ha tudnék, amíg pedig nincs rá esély, egyszerűen jobb a tűzszünet. Biztos vagyok benne, hogy az ex-shinigami nem ért meg engem és az elveimet, de nagy eséllyel akkor sem sikerülne ez neki, ha teljesen igazan mondanék, bevallva mindent, amivel eddig nem szembesítettem. Lehet, hogy álságosnak tűnök, amiért magamban nyíltan kimondom, hogy nem tudok neki mindenről beszámolni, de ez egy olyan része az életemnek, amiről rajtam kívül senki sem tud, még a további érintettek sem. Nem könnyű elfogadni a dolgokat, nem is tudom megtenni, de attól még megpróbálhatok mindent a magam módján elviselni. Nem vagyok könnyű helyzetben, most túl sok irányból vesz körül ellenségeskedés, egyszerűen gyengeként felemésztenének. Ezt talán meg is tudná érteni, de nem akarom elmagyarázni, hiszen mindenkinek megvan a maga baja. Annak azért örülök, hogy a sajátja lefoglalja annyira, ne kíváncsiskodjon, végül pedig hajlandó témát is váltani. És még azt mondják, én nem tudok elég jól manipulálni senkit, ennek ellenére azt elértem, hogy a mély megbeszélésből egyenesen a teakészítés felé forduljon az érdeklődése, ami nálam nagyon is szép eredmény. Egyébként is érdekelt, hogyan alkotott ő ilyen remek teát, és azt hiszem, most meg is fogom tudni. Bár van egy olyan érzésem, hogy a recept mellett kénytelen leszek bevonni segítséget is, mert kizárt, hogy én ennyire el tudok szöszmötölni egy konyhában. Szeretek dolgokat, például a finom teákat és mellettem amiatt igazán nem kellene aggódni, hogy megromlik akár egy kis része is, de elkészítése ennek túl komplikált. Megjegyeznem egyenlőre sikerült, olyan, mint egy jó kis agytorna, fel is fogom nagy eséllyel idézni, de komoly segéderő fog kelleni, ha meg akarok vele próbálkozni. Oké, kezd nagyon zavaróvá válni a konyhai tájékozatlanságom, talán nem ártana végre valakit találnom, aki tud nekem segíteni. Tündér soha nem leszek, de nálam már az siker lenne, ha megütném az elfogadható kategória alsó határát.
Szerencsére a teakészítés témával kapcsolatban Yukezo nem vette túl komolyan a véleményformálást és egyszerűen hagyta, hogy időnként bólogatva fejtsem ki a nézeteimet. Nem tudom, hogy azért tette, mert alapnak vette, hogy ennyivel elboldogulok, vagy unalmasnak tartotta a témát, de az egyértelműen leszűrhető lett belőle, hogy mázlim van és nem éppen a kérdezz-felelek részt várja tőlem. Nem mintha akkora szégyen lenne, hogy gyatra vagyok valamiből, hiszen senki sem tökéletes, de van egy olyan érzésem, kifognék minden apró megjegyzést arról, hogy ennyi idő alatt igazán megtanulhattam volna. Helyette a Gotei 13 került terítékre ismét, és igazság szerint ezt annyira nem bántam, mert igaz, hogy a véleményünk szöges ellentétben van egymással, de attól még jó dolog kifejteni, hogy szélesítsük a látóköröket. Nekem nem ártana, egyik oldalról nézve mindent a dolgok egy idő után el tudják veszíteni a fontosságukat, én pedig a józan ítélőképességemet és ez utóbbiról nem szívesen mondanék le. Jobb, ha pontosan átlátom a helyzetet...
- Ellenszegülésnek is több fajtája van. Egyszerű shinigamiként én sem könnyen fogadtam el, hogy bárkinek is engedelmeskednem kelljen, és általában az akaratomat sikerült is érvényesítenem. Máig az az érzésem, hogy ezt csak azért sikerült elérnem, mert a feletteseimet vagy barátként kezeltem, vagy idő előtt leváltották. Valószínűleg egy-két pofon az élettől rajtam is segített volna, de nem tudom, hol tartanék, ha ma nem lenne meg ez a nagyfokú önállóságom... - tettem hozzá, hiszen minden egyes történés hatással van az ember belsőjére és ennyi idő alatt nekem akármennyi lehetőségem volt újabb és újabb személyiségeket vonni magam köré, amelyeken át kell valakinek jutnia, hogy megtalálja az igazi énemet és közben nyilván beleütközött olyanokba is, amelyek a kedvére voltak. Kicsit olyan ez, mint egy csomó ruha, mindenkinek más tetszik, de csak addig kell keresnem, amíg meg nem találom a neki megfelelőt. A legtöbben nem képesek ennél tovább látni, engem meg nem igazán zavar a dolog, mert egy belső személyemet megismerhették és cserébe én is kaptam esélyt, hogy velük szembe tudjak találkozni. Most már erre nagyon nincs szükség, de még mindig megvan az a személyiségem, amely egy burokba zárja a többi, érzelmeset, ha erre netalán szükség lenne valami miatt. Nem túl gyakran használom, de van és ez jó dolog.
- Mivel veled kapcsolatban nincs még döntés, így a birtokaid egyenlőre biztonságban vannak. De a helyedben figyelmeztetném a családomat, a 46-ok tanácsa példát akar statuálni, így nem hiszem, hogy békén hagyják őket... - kezdtem el csendesen, miközben lassan egy nagy levegőt vettem és próbáltam rájönni, ezt miért is mondtam. Még semmilyen döntést nem hoztak, ráadásul pedig esély sincs rá, hogy a közeljövőben hozzanak, de nekem nagyon kellemetlen előérzetem volt, amelyet akaratlanul is kimondtam. De logikusan belegondolva, van rá esély, hogy tényleg megtegyék ezt, nem éppen arról híresek, hogy milyen kegyesek lennének. Ha Yukezo apja még élne és kitagadná a fiát, akkor lenne rá esély, hogy a családot békén hagyják, hiszen az apa nagyon hűséges Soul Society vezetőihez, de a halálával valamennyire megszűntek a család kiváltságai is, a befolyásáról nem is beszélve. Bár, én nem érzem úgy, hogy jó lenne találkozni vele, azt hiszem örülök, hogy nem is kellett, már csak az előttem ülő ex-shinigami elmondása alapján is azt állítanám, hogy nem éppen a megértéséről volt híres. Ráadásul nyilván tipikusan büszke is lehetett, aki először a családomat boncolta volna fel és csak utána engem. Rendben, inkább ebbe nem gondolok bele, semmi értelme nem lenne a dolognak...
- Egyébként nyilván már tudják a 12. osztag megfigyelői, hogy találkoztunk, így előre szólok, a beszélgetés egy részét kénytelen leszek velük is megosztani. A nézeteiddel kezdjem, vagy a remek tea recepttel? - néztem rá apró mosollyal a shinigami szemébe, mert persze eszem ágában sem volt pontosan mindent elmondani nekik, ami itt elhangzott. Ahhoz például az ég adta világon semmi közük nincs, hogy mi volt a férfi tetteinek kiváltó oka, amikor kis híján vérengzést rendezett Seiretei falain belül, és amúgy sem tudnám én ezt elmondani nekik, hiszen teljesen még nem értettem meg. Később szerintem ez sikerülni fog, most azonban nem tartok ott. De biztosan el kell nekik pár dolgot mondanom, csak könnyebb dolgom lenne, ha ő is segítene nekem kiválasztani, mi az, ami miatt nem kerül bajba. Játszunk nyílt lapokkal, tudom, mit fognak tőlem majd kérni és nyilván ő is, nem akarom becsapni...

Yukezo nem mindennapi jellem, azt el kell ismernem. Eredetileg azzal jöttem ide, hogy majd szépen kicsit helyre kell őt tennem, amiért nem tudja, hol a helye, esetleg esélyem lenne rá, hogy megkíséreljem bevinni, de ez az utóbbi már nem hiszem, hogy sikeresen kivitelezhető lett volna, ennyire nem vagyok naiv. Nem véletlenül tudott ez a shinigami minden egyes alkalommal kiszökni az emberek kezei közül, pontosan azért volt rá képes, mert olyan képességei vannak, amelyeket nem könnyű felülmúlni. Hiába, egy különleges kard nagyon sok mindenhez hozzá tudja az embert segíteni, főleg, ha használni is tudja, és nála nem lehet elmondani, hogy híján lenne az ezzel kapcsolatos tapasztalatoknak. Hallottam már meséket a kardjáról, valamint ismerem, így nem volt olyan nehéz kitalálni, hogy nálam keresve sem tudtak volna rosszabb embert választani arra, hogy elküldjék, fogja el és szállítsa vissza Seireteibe, lehetőleg élve. A kedvem nem volt túl fényes a küldetés előtt sem, alatta pedig felfogtam, hogy egy valamiben egészen biztosan nagyon hasonlítok a város egyik állítólagos ellenségéhez. Fel tudom mérni az élet értékét, és csak akkor ölök, ha nincs rá más lehetőség, hogy megvédjem mások és a saját életemet. Ő is pontosan ezt tette, ha egyszerűen a biztonsága miatt aggódott volna, megteheti, hogy félrevezet, átver, majd egyszerűen hozzám vágja egy halott újonc testét, ha példát akar statuálni. De nem, megvédte, kockáztatta érte az életét, ráadásul pedig közben elbánt pár hollow-val is, akik egészen biztosan le tudtak volna foglalni, amíg kereket old. Ha ezek után még képes volt velem szóba is állni, akkor természetes, hogy ezt a bizalom jelének vettem és úgy is fogadtam. Nem mondom, hogy nem volt tartalmas a beszélgetés, nagyon sok olyan dolgot sikerült közben kiderítenem, ami egészen biztosan nem szerepelt a jelentésekben, még akkor is, ha ezek közül jó párat én sem fogok ott feltüntetni. Esetleg akkor tenném meg, ha tudnám, hogy nem tudják ezeket felhasználni, de erre esély nincs. Azt viszont egészen biztosan meg fogom említeni, hogy Tamachi Yukezo meggyőzőereje nagyon jó. Nem tudom, ezt eddig mennyire vették észre, de nekem az volt az érzésem vele kapcsolatban, még annak ellenére is majdnem sikerült lyukat beszélnie a hasamba, hogy merőben más szemszögből néztünk mindent, amiről szó volt. De csak majdnem, általában én is a makacsságomról vagyok annyira ismert jellemre, hogy ezt ne tudja megtenni. Mással sokkal jobban boldogult volna szerintem...
Yukezo körülbelül annyira vehette komolyan a kérdésemet mint én, amikor feltettem, hiszen egy tea recepttel tért vissza a konyhából, miután feltettem azt. Hiába, ez van, szerintem már régen kitalálta, hogy mi az, amit nagy vonalakban fogok szemléltetni a jelentésemben, a többi egyértelműen mindkettőnket túl kínos helyzetbe hozna, ezért mélyen el lesz temetve, valahol a tudatunkban. Annál védettebb helye nem hiszem, hogy valaha is lehetne. A szavai ott megmaradnak, esetleg később még lesz is esélyem elgondolkodni rajta. Most azonban azt hiszem, éppen itt az ideje elbúcsúzni. Nekem még be kellene adnom, hogy sikerült egy csomó receptet összeszednem, és ahhoz józan fej kellene. Yukezo szavait így csak egy bólintással veszem tudomásul és gyorsan megiszom a maradék teámat, hogy el tudja pakolni a poharakat. A teaház egészen kihalt lett így, hogy már nem töltik be a finom nedűből kipárolgó illatok, és ez egy jele annak is, hogy hamarosan valamit le kéne tennem az asztalra. Mire visszaér, már sikerült is eldöntenem magamban, milyen szavakkal illene távoznom. Mielőtt azonban kinyitnám a szám, előveszi a zanpakutouját. Az ex-shinigami kardjára csak egy kicsit felvonom a szemöldököm, nem, nem hittem volna, hogy pontosan hajlandó lesz előttem bemutatni a technikát, de mint kiderült, nem szívbajos alkat. Rendben, akkor legyen, kíváncsian várom, hogy idővel vagy térrel manipulál Yuke.
- Létezik a patthelyzet is... - jegyeztem meg magabiztosan, miközben láttam, amint eltűnik. Nos, egyértelműen a teret hajlítja, ha az időt lett volna képes valamilyen módon befolyásolni, nos, arra Yure elég morcosan reagált volna, igazi satrafa tud lenni, ha valaki kicsit is hasonlít hozzá, ne adj isten, jobb nála abban, amit tesz. A rejtély megoldódott, és felvetett fél tucat újabb kérdést. Remek, látom, lesz mit írnom este... A teaházat elhagyva ugyanakkor rájöttem, hogy nem ő volt az egyetlen, aki lyukat beszélt a másik hasába. Több mint 99%-ig biztos vagyok benne, hogy nekem nem fog kelleni végig nézni Sierashi Yuusuke kivégzését. Nem, ahhoz túl óvatosan hintettem el az információkat, hogy rájöjjön, ez egy gyenge próbálkozás volt manipulációra, de egyben elértem, hogy még előttem eldöntse magában, mit is akar a tudásával kezdeni. Nem tudom mi lesz még itt, de abban biztos vagyok, hogy ez a hely nem sokáig marad ugyanolyan...