[ A parkos eset, part. II]

Láttam Shun arcán, hogy kicsit megzavarodott, amikor elővettem morcosabbik felem. Elsőre nem is bántam, hiszen valahogy mégis csak mentenem kellett a helyzetet, és így talán még nem is fogok teljesen hülyét csinálni magamból. A jópofizás az egy dolog, de úgy éreztem, hogy ha nem is nyilvánosan, de magamban mindenképp messzebbre mentem a kelleténél. Lehet, hogy nem is a lánynak akartam "bizonyítani", hogy nem vagyok ilyen érzelgős szószátyár típus valójában, hanem magamnak. Mit lehet, biztos... Megalázónak éreztem, hogy amit mások több száz év alatt sem tudnak kihozni belőlem, azt ez a vadidegen lány tíz perc után megtette, ráadásul teljesen akaratán kívül. Ha tudta volna, hogy ilyen ostobaságokon morfondírozok, biztosan a képembe nevet, és faképnél hagy. Egyre inkább úrrá lett rajtam a kétségbeesés, hogy nem ismerem ki saját magamat; egyik pillanatban helyesnek láttam hűvösen viselkedni, a másikban meg legszívesebben bocsánatot kértem volna a gorombaságomért. Szegény lány úgy magyarázkodott össze vissza, én meg elintéztem az egészet egy sablonmondattal...
Aztán jött ugye ez a naptár dolog, mintha nem lenne így is elég bajom. Most már tényleg erősen fontolóra vettem, hogy köddé válok egy pillanat alatt, és soha többé nem térek vissza a városba, de persze a jámborabbik felem most is elkezdte rágni a fülem, és ilyen marhaságokkal érvelt, hogy "De hát nincs semmi szégyellnivaló a korodban!" meg "Amúgy is nagyon jól tartod magad!" és "Különben is, hová mennél..?" Az utolsó mondat kissé keserűen hangzott, így a rémületből egyből visszazuhantam a melankóliába. Ez csupán annyival volt jobb (?), hogy kilátástalannak és megvalósíthatatlannak láttam az eltervezett menekülési kísérletet, így beletörődve temettem arcom a kezembe. Minden mindegy alapon úgy döntöttem, nem találok ki valami idióta mesét arra nézve, hogy miért akadtam ki a dátumon, hanem inkább színt vallok.. Igen, ez lesz a legjobb..
- Ma van a születésnapom... Egész pontosan a háromszáz nyolcvanötödik... - Válaszoltam a lány előbbi kérdésére, még mindig félig tenyérbe temetett arccal. Ha eredetileg nem is tűntem többnek harmincnál, most legalább hetven évesnek nézhettem ki. Fáradtan gyűrtem arcomat, amiből az a kevés szín is eltűnt, és úgy néztem Shunra, mint egy a túlvilágról lemondóan integető vízihulla.

---- °o0oo0o° Pihenés ’kettesben’ °o0oo0o° ----

Útközben teljesen elmerült a gondolataiban. Így hirtelen még azt sem vette észre hogy irányt változtattunk. El tartott egy darabig mire rájött hogy miért rángatom a karját. Én aggódva ráztam meg a fejemet.
-Jól vagy?-
-Persze!-erőltetett egy mosolyt az arcára.
Jobbnak láttam nem zargatni, hadd dolgozza fel magában a helyzetet, ami látom elég kemény feladatot jelent neki. Nekem valahogy olyan természetesen jött hogy kellene ilyenkor viselkednem. Bár azért én is eléggé elszoktam az ilyen dolgoktól...
Az idő viszont csodaszép volt. A tavaszt mindig is különösen szerettem...az örök megújulás időszaka. Nemcsak a természetben, hanem ahogy az embereket figyelem, ilyenkor mindig mindenki valami változásra törekszik a szürke téli hétköznapok után.
Pár perc csendes séta után meg is érkeztünk a teázó elé. Ahogy megálltunk a bejárat előtt hirtelen megtorpantam, és láttam hogy nem csak én tettem így...rengetegen voltak odabent.
-Népszerűbb ez a hely mint gondoltam... -jegyeztem meg kissé zavarban. Ahogy oldalra néztem láttam hogy szegény Masaki teljesen leblokkolt. Olyan áthatóan bámulta a földet, hogy azt hittem lyukat éget bele a tekintetével.
*hajaj ez tényleg nagyon sok ember....vajon hogy tudnám kicsit lenyugtatni?..kevés nála antiszociálisabb emberrel találkoztam életemben, ezért tudom hogy mit érezhet most...és mégis eljutott idáig, mindezek ellenére. Csakis miattam...* -szorítottam meg a kezét.
-Tudod mit, csinálj úgy mintha itt se lennének. Képzeld azt hogy csak mi ketten vagyunk itt. Nekem ez be szokott jönni a tömegiszony ellen. -próbáltam bíztatóan mosolyogni- És nézd, ott a sarokban van egy üres asztal. Ha oda leülünk szinte semmit se látunk a többiekből. Biztos ezért nem ült még oda senki... -igyekeztem lelket önteni belé- Aztán ha nagyon nem bírod, akkor elmehetünk sétálni egy kicsit. Nekem teljesen mindegy, mert nem az a lényeg hogy hol vagyok, hanem hogy kivel. -néztem most le én a földre, mert kicsit elpirultam.

//Aya és Akito//
Szélsebesen megkaptuk a rendelt dolgainkat. Hát lestem is rendesen, hogy a fenébe csinálják ezt ilyen gyorsan. Már ott járt az eszem, hogy az ajtóban bevan építve egy gondolatolvasó öregasszony, mikor beteszed a lábad a teázóba kiolvassa minden egyes gondolatodat, hogy mit fogsz kérni, milyen sütit kérsz hozzá, meg hogy meddig terpeszted itt a seggedet. De végül is a gondolkozásom csődbe fulladt, hiszen Aya repülőset kezdett játszani a kis falatkával amit a villára vett. Komolyan néha elcsodálkozom azon, hogy képes valaki ilyen cselekedetekre, de azért valljuk be, aranyos volt ez a kis játszadozás. Egy aprócska mosoly után rákönyököltem az asztalra és közelebb hajoltam Ayához, aztán kinyitottam a számat, de elröhögtem magam.
-De ugye azt nem kell mondanom, hogy … áááá… ?
-Már mindegy cukorborsóm kimondtad.
-Igaz… de még egyszer nem csinálom meg.
Nyújtottam ki a nyelvemet egy kicsit, aztán jött a második próbálkozás ez már végre sikerült. A fejemben a kis manók elkezdtek konfettit dobálni, meg kinyitottak pár üveg pezsgőt, közben ezt ordítozták: „MEGCSINÁLTUK!!”. Hát én tök jól elvoltam a süti ízlelgetésével, de aztán ismét jött egy kérdés felém.
-Na fincsi?
-Uhum.
Mormogtam egy sort teli szájjal, aztán végre le is tudtam nyelni a falatot. Éppen el akartam kezdeni a teám kavargatását, mikor Aya kitalálta, hogy ad még egy falatot, de ezt már vissza kellett utasítanom.
-Mucika… most nekem vetted ezt a sütit vagy magadnak?
-Magamnak, de én nagyon szívesen adok az én tündérpitypangosaranymorzsafalatomnak.
-Tudod Muci… egyre többször gondolkozom el azon, hogy jutnak ilyenek az eszedbe.
Mosolyogtam egy jót, aztán elkezdtem végre a teám kevergetését.

//Parkos eset pt. 2//

*A fenébe is... Pedig azt hitte, már nem sok meglepetés érheti - hiszen általában egész jól és viszonylag gyorsan kiismeri az embereket, akikkel összehozza a sors. Aztán most azzal kénytelen szembesülni, hogy a vele szemben ülő férfin egyáltalán nem képes kiigazodni, és minden emberismerete cserben hagyja... Először azt hitte, hogy csak az a tipikus nőcsábász, azonban az utóbbi percekben ennek szöges ellentéte bizonyosodott be, most pedig egészen mogorva lett... Ő pedig összevissza kapkodja a fejét - persze nem szó szerint -, és egyre jobban összezavarodik. Csak annyi biztos, hogy egyre jobban érdekli a másik múltja, és segíteni is szeretne neki... De hogy miben, azt saját maga sem tudja.
És ekkor ismét leteremti magát gondolatban. Hiszen hogy is érdekelheti az, akiről néhány perccel ezelőtt még azt sem tudta, hogy létezik egyáltalán...! Ráadásul ennyi idő alatt sikerült elnyernie Shun bizalmát is... Amire eddig még nem igazán volt példa, pláne nem ilyen gyorsan.*
~ Ennyi lenne az egész? ~
*Képed el, amikor meghallja, hogy ma van René szülinapja, és ezért pánikolt be annyira a másik. Na, most már aztán tényleg nem ért semmit, és ez egyértelműen arcára van írva...*
- Akkor hát boldog születésnapot!
*Mosolyodik el, és vesz egy újabb szem sütit.*
- Egyáltalán nem nézel ki annyi idősnek...
*Fűzi hozzá biztatóan, ahogy észreveszi, jól láthatóan mennyire megviselte Renét a mai dátum. Inkább nem mondja meg, hogy ő majdhogynem feleannyi idős - úgy tűnik, azzal még nagyobb letargiába zuhanhatna a másik...*

---- °o0oo0o° Pihenés ’kettesben’ °o0oo0o° ----

-Tudod mit!- szólalt meg hirtelen -Elhívtalak...vagyis erősen próbálkoztam vele...szóval adj még egy percet aztán ígérem bemegyek oda!-
-Biztos?- kérdeztem aggódva
-Egészen!- mondta, bár ezzel nem egészen győzött meg arról hogy tényleg képes rá. A kézcsókon elmosolyodtam, aztán csak azt vettem észre hogy Masaki megindult. Célirányosan, semmivel sem törődve végigrobogott a helyiségen és leült az asztalhoz amit kinéztünk. Alig bírtam lépést tartani vele, de aztán sikeresen lehuppantam mellé. Azt hittem úgy fog ráájulni arra a padra.
-Na látod kibírtad. -mosolyogtam- Innentől meg már a kutya sem fog velünk foglalkozni, mert általában csak a jövő-menő emberekre figyelnek, a többit észre sem veszik. Mindenki nagyon jól elvan magának... -néztem körbe kicsit.
-Mit szeretnél?-kérdezte kissé még aggasztó hangszínen, de mikor látta hogy hogy nézek rá, hozzátette -Tényleg frankón vagyok!-
Nagy erőfeszítésekbe telt hogy ne kezdjek el pityeregni azon hogy mennyire elérzékenyültem. Már csak azért sem szabadott, mert a végén még azt hinné valami rosszat tett...De épp ellenkezőleg. El sem tudja képzelni hogy ez mennyit jelent nekem. Láttam rajta hogy csak egy cérnaszál választotta el attól hogy fejvesztve hazarohanjon és keressen egy csendes és sötét sarkot, hogy aztán ott vegetáljon, míg helyre nem jön a lelkibékéje.
Annyira elgondolkodtam hogy hirtelen az asztalunknál ott-termő pincérlányt sem vettem észre elsőre. Miután odaadta az itallapokat és megköszöntem neki, egyből el is tűnt. Nem lehet egyszerű ennyi vendéget kiszolgálni.
-Nézzük csak... -vettem a kezembe az egyik itallapot- azt hiszem kipróbálom ezt a trópusi gyümölcsös teát...nem hangzik rosszul. -pillantottam fel- Ej, neked azt hiszem egy kis kamillatea segítene, de sajna annak elég szörnyű íze van ahhoz hogy teázóban árulják.. -mosolyodtam el egy kicsit. Majd közelebb csúsztam hozzá az ülőpadon -Akkor marad ez a módszer... -dőltem neki a vállának.

Összezuhanva gyűrtem az arcom, mikor meghallottam Shun derűs jókívánságát. Két ujjam közül lestem ki rá, és nevetségesen festettem ahhoz, hogy tovább gyötörjem magam. Ki akartam zárni a külvilágot, Shun édes mosolyával együtt, mert ha nem, végem. Valamiért mégis hagytam magam elvarázsolni, ennek köszönhetően az arcom ismét kisimult, belém pedig visszatért az élet. Úgy éreztem magam, mint aki egy szörnyű rémálomból ébredt a csodás valóságba, így kissé bágyadtan nyújtóztam egyet.
- Egyáltalán nem nézel ki annyi idősnek... - Fűzte hozzá hozzá Shun előző mondandójához biztatóan, de ekkor már nem érdekelt a korom. Olyan volt, mintha egy hullámvasúton ülnék: az egyik pillanatban pocsékul éreztem magam, a másikban pedig fantasztikusan. Most valamiért ez a második hangulat lett rajtam úrrá, hirtelen rám tört depressziómból ébredve vidáman fütyürészve öntöttem magamnak teát. Közben ártatlan mosollyal a szám sarkában figyeltem Shun arcát, amiről lerítt, hogy nem igazán tudja hova tenni a hangulatingadozásomat. Az az igazság, hogy én sem tudtam mire vélni ezt a műsort, amivel beszélgetőtársamat "szórakoztatom", ezért igyekeztem kiegyensúlyozottan viselkedni a továbbiakban.
Csak akkor inogtam meg megint, amikor a szemem sarkából láttam, hogy a pincér két tál ételt visz ki az egyik asztalhoz. Rádöbbentem, hogy két napja nem ettem, így már a hisztirohamomra is magyarázatot találtam. A helyzet kezdett egyre rosszabbodni, ezért igyekeztem minden idegszálammal Shunra koncentrálni.
- Na én most már tényleg eleget beszéltem, pedig nem így volna illendő.. -Néztem esdekelve Shunra, hogy mondjon valamit. Ő közben persze a sütijét rágcsálta... Szuper... Tudtam, hogy szóra kell bírnom, hátha akkor nem eszik közben.. - Szóval.. Nem mesélnél többet magadról? Például, hogy kik azok a fura alakok, akikkel kénytelen vagy együtt lakni, vagy arról, hogy mit szeretsz csinálni.. Bármi érdekel, tényleg.. - Az az igazság, hogy valóban jobban meg akartam ismerni, így legalább talán két legyet ütöttem le egy csapásra.

//Parkos eset, pt. 2//

*Lassan, ha ez így folytatódik, már egyáltalán nem fogja meglepni René újabb hangulatváltása... Az arrancart ugyanis hamarosan ismét mintha kicserélték volna, nyoma sincs rajta az előző életuntságnak...*
- Mesélhetek...
*Nyeli le a sütit, majd az asztalon lévő szinte teli tányért közelebb tolja beszélgetőtársa felé, hogy vegyen ő is belőle. Mintha csak megérezné René éhségét... Pedig ezúttal nem veszi észre a pincér tálcáit érő pillantást.*
- Szóval... A többiek is mind kapitányok vagy hadnagyok voltak... És egy másik kapitány segített abban, hogy itt telepedjünk le, talán ismered is névről... Urahara Kisuke, egy kis boltja van majdnem a város szélén.
*Kezdi a válaszba, majd kis szünetet tart, hogy igyon a kávéból, és ezalatt valamilyen reakciót olvashasson le René arcáról.*
- Egyikőjük se normális teljesen és sosincs nyugalom a raktárban, ahol rejtőzködnünk kell... Mindig veszekednek minimum ketten... Ami egy ideig érdekes is, de ha száz éven keresztül ezt hallgatod, hihetetlenül meg lehet unni. És egyszerűen mindenhova elhallatszik az épületen belül. Az a csoda, hogy még egyszer sem sikerült földig rombolni a környéket...
*Vakarja meg zavarodottan feje búbját, ahogy a többi vizardról mesél, és el is vörösödik kicsit. Nem hitte volna, hogy valaha bárki kívülállónak is ilyenekről fog beszélni... Ráadásul szívesen.*
- Mondjuk ennek is megvan a maga "varázsa"... Sosem lehet unatkozni - sajnos, pedig néha nem ártana egy kis csend és nyugalom...
*Hallgat el kis időre, hogy azon gondolkozzon, mivel folytassa beszámolóját.*

*Jaj de drága, felém tolta a süteményes tálat...* - Zuhanok magamba megsemmisülten, mivel megvan az a remek szokásom, hogy csakis és kizárólag olyan ételt vagyok hajlandó megenni, amit én csináltam. Furcsa, mert háromszáz évvel ezelőtt még örültem minden egyes betevő falatnak, most meg még úgy se vagyok képes venni a sütiből, hogy már szétmarja a gyomrom az éhség. Hiába, így jár az, aki túlságosan is jó szakács...
- Az a lókötő kufár, ehh? - Kaptam fel a fejem Urahara nevének halaltára - Igen, volt már szerencsém hozzá, ő készítette a gigaiomat. Igaz, hogy nem szívesen tette, de mindenkit meg lehet törni egy kis nyomatékos győzködéssel - Villantottam egy ördögi mosolyt majd tovább hallgattam Shunt.
Elmondása alapján elég különc népségnek tűnt ez a vaizard banda... Az igazat megvallva nem hallottam róluk túl sokat, hiszen pont a távozásom idején voltak ők a napirendi téma. Minden esetre elég érdekesen hangzik, kapitányok és hadnagyok egy kis plusz hollow erővel... Arra a következtetésre jutottam, hogy lehetőség szerint érdemes lenne elkerülni velük mindenféle konfliktust, nem biztos, hogy olyan könnyen megúsznám a dolgot... *Remélem mindjárt beront egy féltékenységtől toporzékoló vaizard... Már csak az kéne, hogy egy idióta tegyen kárt hibátlan profilomban.. * - Morfondíroztam magamban, miközben zavartan vakarásztam a tarkómat.
Amúgy annak ellenére, hogy Shun kissé kelletlenül mesélt a társairól, lerítt az arcáról, hogy bármennyire igyekszik leplezni, igen is nagyon fontosak számára. Hiába vágyik csendre és nyugalomra, biztosra vettem, hogy megveszne, ha két hétnél tovább lenne távol ezektől a bohócoktól. Jót mosolyogtam ugyan ezen, de annyira még nem ment el az eszem, hogy ne csapjam le a magas labdát.
- Ha esetleg egy kis nyugalomra vágysz, az én ajtóm előtted mindig nyitva áll.. - Jegyeztem meg félig a körmemire, félig Shunra sandítva. - Az erdő szélén azt hiszem közel sem akkora a ricsaj, de ahogy gondolod, véletlenül sem szeretnék tolakodónak tűnni...
Az a legviccesebb az egészben, hogy most tényleg teljesen úgy gondoltam, ahogy mondtam. Máskor ez csak egyszerű szövegelés, hogy behálózzak egy kikapós nőcskét, de most valóban nem voltak ilyen szándékaim. Talán csak valahol kicsit megrettentem, hogy ha megisszuk az italunkat, soha többé nem látom ezt a helyes mosolyt....

//Parkos eset pt. 2//

*Csodálkozva veszi tudomásul, hogy René nem vesz a süteményből, sőt, még mintha rosszabbul is érezné magát... De már lassan kezdi megszokni Shun ezeket.*
- Az...
*Bólint, amikor meghallja az egyik legtalálóbb jelzőt Uraharára, majd hozzáfűzi.*
- "Nyomatékos győzködés" helyett könnyebben ment volna, ha vállalsz nála valami munkát a póttestért cserébe... Felmosás, dobozpakolás meg ilyesmik... Szinte bármire képes, ha ingyenmunkát szagol.
*Jegyzi meg. Azt már nem mondja, hogy ezek a munkák nem teljesen olyanok, mint egy normális üzletben. Uraharánál valahogy jobb nagyon vigyázni a legapróbb dobozra is - ki tudja, milyen selejtes áru van benne, pláne, ha a Lelkek Világából hozatta őket...*
- Az egyikőjük még Masakinál - tudod, ő támadta meg az előbb azt a shinigamit - is nehezebb eset... Gondold el, milyen lehet, ha ők ketten vesznek össze valamin.
*Tér vissza hamarosan társai "elemzésére". Nem tudja, miért mondja el ezeket a másiknak, de nem is érdekli. Végre olyasvalakivel beszélget, akivel nincs száz éve összezárva; akit meg szeretne ismerni jobban... És akivel jobban meg szeretné ismertetni magát.*
- Rendben!
*Mosolyodik el ismét, majd a kávé maradékát is megissza.*
- Te pedig, ha megunod a nagy nyugalmat, nyugodtan eljöhetsz a raktárba... Csak vigyázz a repülő papucsokkal...

[Parkos eset pt. 2]

A hideg kirázott, amikor Shun szóba hozta az ingyen munkát. Még hogy más dolgoztasson, na az kéne már csak..
- Hát.. Nem igazán vagyok az a típus... - Köhécseltem kissé zavartan, elvégre nem akartam a lány orrára kötni, hogy egy egoista tapló vagyok. Talán mániákusan szeretem ugyan a rendet és a tisztaságot, de odáig soha nem süllyednék, hogy más mocskát takarítsam. Persze igyekeztem úgy csinálni, mint aki tulajdonképpen nagyon szívesen segítene, csak hát egyéb okok miatt nincs rá lehetősége, nem akartam egyből elásni magam. Így is csodálkozva konstatáltam, hogy Shun mintha megnyílt volna előttem, legalábbis koránt sem volt olyan rideg és zárkózott mint amikor először megszólítottam. Kicsit meg is nyugtatott az őszintesége, és arra sarkallt hogy úgy vigyázzak erre a bizalmas hangulatra, mint egy kézzel lyuggatott hímes tojásra.
Mikor a társairól mesélt kicsit elkerekedett a szemem, és együtt érzően pislogtam felé. Már a Kócos sem tűnt egyszerű esetnek, de hogy valaki még nála is keményebb dió legyen.. Erre már nem is igazán tudtam mit reagálni, csak elkerekedett szemmel bambultam beszélgetőpartneremre.
Már csak akkor vágtam még meglepettebb fejet, amikor Shun egy tündéri mosoly kíséretemben egy "Rendben"-nel reagált a meghívásomra, majd felajánlotta, hogy én is elnézhetek hozzájuk.
- Hát, nem vagyok benne biztos, hogy túl pozitív fogadtatásban lenne részem, bár valóban túl nyomasztó néha már az a sok nyugalom.. - Ejtettem meg egy mosolyt, ami egy pillanat alatt eltűnt az arcomról, amikor láttam, hogy Shun megitta a kávéját. Valamiért hirtelen rettenetesen megzavarodtam, és hogy egy kis időt nyerjek, úgy hajtottam le két csésze teát, mintha aperitifet innék. Ha ez mind még nem lenne elég, még a gyomrom is megadta magát, ami abból állt, hogy akkorát korgott, hogy talán még az emeleten is hallani lehetett.
- Bocsánat! - Kaptam riadtan a számhoz fal fehérre vált arccal. Már csak a tücsökciripelés hiányzott, akkora volt a csend. Nesze neked hangulat...

---- °o0oo0o° Pihenés ’kettesben’ °o0oo0o° ----

-Milyen teát?-szólalt meg megint a pánikrohama közben.
-Kamilla!- ismételtem meg az előbbi monológom lényegét. Igazából tudtam hogy nem nagyon tud figyelni arra amit mondok, de valahogy javulni látszott az állapota mikor beszélek hozzá. Erre már rájöttem...talán ezért is beszélek mindig annyi butaságot.
Közben átkarolt. Annyira jó volt ilyen közel lenni hozzá. Az egészet egy elégedett mosollyal nyugtáztam, de közben egy centit se mozdultam mellőle.
-Jaaaaj! Rá nem vennél, hogy megigyam!-jutott végre el hozzá teljesen hogy miről volt szó az előbb.-Segítenél nekem? Valami édességet ennék, de lövésem sincs melyik elviselhető számomra...-
-Hát lássuk csak... -néztem bele a kezében szorongatott itallapba, aminek a végén az előbb említett sütemények voltak. *Ennyire kell az agyának a cukor? Pedig nem is szereti annyira az édességeket...szegény...* -pillantottam fel, majd böngésztem tovább a kínálatot.
-Mit szólnál mondjuk egy kis gyümölcstortához? -böktem rá az egyik illusztrált képre- Ha tényleg így csinálják akkor nem is néz ki rosszul. Oly annyira hogy még én is kedvet kaptam valami sütihez. Nahát marcipános tekercs! De rég volt hozzá szerencsém. -merültem el teljesen az étlapban, és észre sem vettem hogy már megint nekiálltam szövegelni.
Majd miután sikerült választanunk idehívtam a pincérlányt és leadtam a rendelést, mert azért Masaki még mindig nem volt olyan szociális szintem hogy ne kapjon hirtelen szívrohamot a hozzánk három méternél közelebb lévő emberektől.
-Jobban vagy már kicsit? -kérdeztem miközben a sütit vártuk.

//Parkos eset pt. 2//

- Hát, nem vagyok benne biztos, hogy túl pozitív fogadtatásban lenne részem, bár valóban túl nyomasztó néha már az a sok nyugalom...
- Biztos, hogy nem...
*Nevet fel hangosan. Tudja, hogy egyáltalán nem biztató, amit mondott... És most gondol bele teljesen az előző invitálására. Érdekes jelenet lenne, ahogy beállítana hozzájuk René... Mondjuk a kezdeti "roham" után biztosan sikerülne lecsillapítani a bandát előbb-utóbb. De az arcokról minden bizonnyal több száz oldalas tanulmányokat lehetne írni.*
- Egyébként annyira nem rosszak... Csak meg kell szokni őket.
*Fűzi hozzá. Kis idő múlva azonban már megint értetlen arcot vág - René arcáról ugyanis ismét lehervad a mosoly. Már éppen megkérdezné, hogy mi történt, amikor beszélgetőtársa előbb villámgyorsan lehajt két csésze teát. Aztán pedig megkordul a gyomra... Aminek "jóvoltából" még nagyobb elképedés ül ki arcára.*
- Biztosan nem veszel a sütiből...?
*Kérdezi meg néhány másodperc múlva, miután sikerült visszanyernie lélekjelenlétét. Mindenképp rá fog tukmálni valami ennivalót... Az előző korgás ugyanis olyan erős volt, mintha már néhány napja nem evett volna René semmit - azt pedig nem hagyhatja, hogy az orra előtt haljon éhen újdonsült ismerőse...!*

(bocsi a megfogalmazásokért, de nem megy ma sem az írás... ^^")

Ha eddig nem éreztem volna magam teljesen elveszve, már ez is meg volt. Tisztában voltam vele, hogy ha nem jutok hamarosan megfelelő mennyiségű és nem utolsósorban kiváló minőségű ételhez, akkor nekiesek valami ártatlan párának és könyörtelenül szétmarcangolom.
Szegény Shunt azt hiszem sikerült teljesen halálra rémítenem. Rezzenéstelen arccal ült és nézett, abban sem vagyok teljesen biztos, hogy levegőt vett e egyáltalán ez idő alatt. Semmi pénzért nem rövidítettem volna meg az együtt töltött időt, de mi jobb, ha elszelelek, vagy ha a lány előtt vetkőzök ki teljesen önmagamból...? Az éhségtől még háromig sem biztos, hogy el tudtam volna számolni, minden erőmmel arra koncentráltam, hogy megőrizzem a hidegvérem.
- Biztosan nem veszel a sütiből...? - Kérdezte Shun kissé megilletődött hangon. Elhatároztam, hogy most, vagy soha, hiszen ennél rosszabb már úgy sem lehet.
- Igazán kedves vagy, de attól tartok, vissza kell utasítsam a süteményt... - kezdtem el vallani lesütött szemmel. - A dolog úgy áll ugyanis, hogy csak a saját főztömet bírom megenni... Nem mintha ez a süti rosszul nézne ki, vagy pedig ennyire finnyás lennék, és nem is arról van szó... - kezdtem idétlen magyarázkodásba, de jobbnak láttam egyből a lényegre térni. - Szóval, nem kertelek tovább... Megtisztelnél, ha megvendégelhetnélek nálam valami könnyű uzsonnára.. - Sandítottam fel rá miután összeszedtem minden megmaradt erőmet.

//Parkos eset pt. 2//

*Továbbra is meglepetten mered maga elé, mintha csak a teste lenne jelen, a lelke pedig valahol az ország másik végébe menekült volna... Mikor észbe kap, alig láthatóan megrázza fejét, hogy visszaterelje gondolatait a teázóba.*
- Értem.
*Szólal meg rövid idő múlva, miután végighallgatta René magyarázatát. Tehát csak a saját főztjét eszi meg, semmi mást nem... Ezen pedig jól láthatóan meg is lepődik. El sem tudja képzelni, hogy ő is ugyanezt csinálja. Egyrészt nem tud igazán főzni, másrészt meg egyszerűen rá van kényszerítve a többi vizard miatt, hogy bármit megegyen. Valahogy egyikőjük sem az a tipikus konyhatündér...*
- Hát... ööö... Elfogadom a meghívást!
*Vesz mély levegőt, majd egy kis bizonytalanság után végül a szokottnál is határozottabban egyezik bele az invitálásba. Aztán, ahogy teljesen feldolgozza agya, hogy mibe ment bele az imént, rendesen el is vörösödik.*
~ Nem vagyok normális... ~
*Ostorozza magát gondolatban, de a következő pillanatban meg is nyugtatja idegeit azzal, hogy René önként ajánlotta fel az előbb, hogy ha nyugalmat szeretne, látogassa meg... És most aztán tényleg szüksége van a csendes környezetre. Többek közt amiatt, hogy sikerüljön tisztáznia magában azokat a különös érzéseket, amiket újdonsült ismerőse váltott ki belőle...*

---- °o0oo0o° Pihenés ’kettesben’ °o0oo0o° ----

-Kíváncsi vagyok erre a gyümölcstortára...ha nem lesz az ínyemre, lenyúlom a marcipános édességed!-kezdett kekeckedni miközben a rendelést vártuk, amit egyáltalán nem bántam.
-Igeen? -vontam fel a szemöldököm- És ki mondta hogy önszántamból nem adok neked belőle? Feltéve ha én is kapok a tiedből... -tervezgettem a cserehadműveletet.
Nem tudom amiatt-e hogy ilyen közel ücsörgök mellette, vagy hogy az egész teremnek hátat fordít, de határozottan kezdett helyrejönni. Ami pedig ezzel párhuzamosan az én hangulatomat is javította.
-Az előbbi magánműsoromért ne haragudj! Dolgozom a...tömegiszonyom leküzdésén...ígérem legközelebb jobban fog menni!-mentegetőzött hatalmas sóhajtozások közepette.
-Rómát sem egy nap alatt építették. -mondtam, majd adtam a tudtára egy puszival egy egyáltalán nem haragszom vagy ilyesmi.
Körülbelül negyed óra után meg is kaptuk a sütiket és a teát.
-Köszönjük szépen. -mosolyogtam a pincérlányra, aki egy gyors meghajlás után már viharzott is vissza a konyhába hogy a többi vendéget se várakoztassa meg.
-De isteni illata van ennek a teának. -szagoltam bele, de még túl forró volt hogy megigyam.
-Egész jól néz ki...-bökdöste a villájával a gyümölcstortaszeletét, de rá volt írva az arcára hogy egyáltalán nincs kedve megenni. Hát még mikor a teát lepakolták elé. Egy darabig azzal is szemezett, aztán nagy nehezen rávette magát hogy igyon belőle egy kortyot, de ha látta volna a saját arckifejezését...*Istenem minek gyötri magát ennyire...miért nem tudom sehogy a tudtára adni hogy ne foglalkozzon annyira azzal hogy megpróbáljon megfelelni, csak próbálja meg elengedni magát...semmi szükség arra hogy magáraerőltesse azt aki nem ő...én szeretem azt a morcos "hagyjatok-békén" Masakit is.* -tűnődtem a kezemben a teáscsészével. Aztán gondoltam egyet, és elvettem az orra elől a kamillateát és az enyémet tettem a helyére.
-Ne nézz már így...tudod hogy én sokféle teát megiszok, de ha ennek a trópusigyümölcsösnek az íze is van olyan jó mint az illata akkor inkább ezzel próbálkozz. -pakoltam le magam elé ellentmondást nem tűrően a kamillateát- különben is harmonizál a sütiddel. -mosolyogtam, majd belekóstoltam a saját sütimbe.

//Akito és Aya//

- Hátőőő… nem tudom…
Vigyorodtam el kicsit zavartan, hiszen tényleg fogalmam se volt, hogy honnan szedem mézesmackónak ezeket a neveket…
- Lehet, hogy azért, mert pozitív hatással vagy rám, kicsi jegesmackóm.
Kaptam be vigyorogva az utolsó falat tortát, majd gyorsan végig nyaltam a tányért is, és macika mellé húztam a székem, és a buksim a vállára hajtottam, és egy mélyet sóhajtottam.
- Mi az, cica, nem tetszett a másik oldal?
Kérdezte rózsapitypangmadárcica a teáját szürcsölgetve.
- Ott olyan egyedül éreztem magam az asztal túl oldalán… És egyébként is… inkább örülnöd kéne.
Nyújtottam rá viccelődően a nyelvemet, majd átkaroltam a karját, és dörgölőztem egy sort, majd elégedett vigyor jelent meg a csini kis pofimon.
- De jó lenne, ha örökre így maradnánk, mézescukorspicimacika. Így most olyan jó…
Akito babucika olyan megnyugtató volt, és akkor úgy éreztem, hogy semmi másra nincs szükségem csak rá…

[Parkos eset pt. 2]

Kicsit megrémültem, mikor Shunt habozni láttam, de miután határozottan elfogadta a meghívásomat, fellélegezem magamban. Talán még én sem gondoltam komolyan, hogy nem fogja elutasítani az ajánlatomat, így jókedvembe egy kis meglepettség érzése vegyült.
- Remek! - fejeztem ki leplezetlen örömöm magamhoz képest kissé alpárian, majd intettem a pincérnek, hogy fizetnénk.
Mikor megérkezett a számlával, elővettem a pénztárcám hogy fizessek, majd felpattantam, hogy még Shun előtt álljak fel.
- Köszönjük szépen kisasszony a remek kiszolgálást, a viszont látásra! - Mosolyogtam a szeleburdi arrancar lány felé, mikor ő is elköszönt tőlünk.
A gyors felállás következtében kissé megszédültem, és azt sem kalkuláltam bele, hogy az erőm is kezd elhagyni őrjítő éhségem miatt. Kicsit megráztam a fejem és követtem Shunt, majd elé vágtam, hogy kinyithassam előtte az ajtót.
- Hát, akkor mehetünk? - Néztem rá még kicsit hitetlenkedve, hátha felképel és sarkon fordul. Shun válasz helyett csak mosolyogva biccentett egyet, majd elindult az úton. Még egy darabig csodálkozva álltam a teázó előtt a tarkómat vakarva, majd mikor észbe kaptam, utána siettem, hogy mutathassam az utat.