//Viselkedési próba//

Mosolyogva hallgatom végig Mistyt. Miután befejezte a mondandóját pár pillanatig csendben ülök és őt nézem.
- Reméltem is, hogy nem vagy túl jó "kislány"! - az utolsó szót kissé gúnyosan mondom. - Nem is lenne jó ha egy kis szentecske lenne a hadnagyunk. Való igaz, nem egy nőt vártam. Viszont azt elmondhatom, észre vettem hogy itt nem számít a nem és a kor. Láttam már egy kis kölyköt, aki olyan sebességgel harcolt hogy alig tudtam követni a mozdulatait. Én még túl friss hús vagyok, hogy bármilyen következtetést levonjak a többiekről. Már megfigyeltem hogy ki mennyire szimpatikus és az alapján fogok beverődni a bandába. Ami pedig a lustaságomat illeti. Ne aggódj, a változásom arra is ki fog terjedni. Eddig csak úgy elvoltam ezen a helyen, de ezentúl minden más lesz. Elég gyakran rendbe kell majd rakni az edzőtermet, mert ha beindulok, akkor nagy pusztításra lehet számítani. Ezzel én is és a fegyverem is egyet értünk.
Ezután elhallgatok és újra az éttermet fürkészem. Már látom amint a pincérnő ételeket hoz, viszont kicsit csalódok amikor nem a mi adagunkat hozza. Percekbe telik, mire újra feltűnik a nő.
- Remélem az már a mi kajánk lesz! - mosolyodok el. - Nem tudom hogy mi itt a specialitás, de ha nem lesz megfelelő az ízlésemnek akkor nem tudom mit csinálok. Te tudsz valamit erről a hírességről?

//Viselkedési próba//


Jó lány? Max. viccnek mehet ez el. Nálam idegesítőbb embert nagyon ritkán lehet csak találni még itt Soul Society-ben is, ahol pedig fel vannak készülve szinte mindenre. Kezdve a kb. 8 éves hadnagy kisasszonyoktól egészen az idegbeteg kapitányokig. Bár ez utóbbi már ritkábban fordul csak elő, de szerintem még mindig van belőlük. Nevet inkább nem mondok, mert a végén tényleg bebizonyítja, mennyire igazam van. Szerencsére a kapitányomnak jó kis tűrőképessége van, egyenlőre bírja mellettem. Bár nem tudom meddig terjed el a türelme, és inkább kihagynám a nagyjelenetet, amikor a végére ér. Szóval vissza kell majd kicsit vennem. De egyenlőre eszem ágában sincs az osztag tagjait korlátozni, bizonyos határokon belül. Esetleg annyi, hogy büntetésből segíthetnek majd nekem a nem határidős papírmunkák elvégzésében, ha hülyeséget csinálnak. Inkább a sorminta, minthogy nekem kelljen felügyelni valamilyen "önkéntes" tevékenységüket. Közben ideje lenne Omotét is leállítani, mivel elkezdett nagyon magyarázkodni. Kis mosolyomat megint visszaveszem, majd amikor éppen levegőt készül venni, átveszem tőle a mesélő szerepét:
-Arra magamtól is rájöttem a többiek arckifejezéséből, hogy nem lányt vártak. De ez nem zavar különösebben, mivel tényleg nem a legerősebb vagyok. Viszont a meglévő képességeimet alaposan kihasználom, így többé-kevésbé a hiányosságaimat is pótolom. - és ez egyben az egyik legnagyobb gyengém, hiszen ha elérem a felső határokat, többet nem tehetek. Remélem azért erre nem lesz szükségem. - Különben én is ismerek olyan 10 éves kislányt, aki majdnem levert. Volt időm megtanulni, hogy a látszat néha csal. Egy valami azonban biztos: A változást nem lehet erőltetni. A lustaságod engem addig nem fog zavarni, amíg az elvárható minimum megvan. A többit meg elintézem. És szerintem nálam nagyobb rombolást te sem tudsz véghez vinni az edzőtermekben. - elvégre nekem már sikerült eléggé mély árkokat is vágatnom egy osztag edzőpályájára. Szerencse, hogy a kapitány nem volt ügyes a lélekenergia megkülönböztetésében...
Közben pedig már én is felpillantok a pincérnőre, mert végre sorra kerültünk. Két gőzölgő tálat hoz és tesz le elénk, majd egy apró bólintással távozik.
-Én sem tudom, pontosan mi van benne. Az alap több fajta hús fűszerezéssel, de ennél pontosabbat nem tudok mondani. Kóstoljuk meg, és kiderül! Jó étványat! - teszem még hozzá, majd a pálcikákért nyúlok. Bármi is ez, kinézetre elég jó és az illata sem rossz. Remélhetőleg nem fogtam nagyon mellé...

//Viselkedési próba//

A finom illat teljesen elkápráztat. Ha már ilyen az étel illata, az íze is biztos jó.
- Jó étvágyat neked is!
Ezután elveszem a pálcikámat és megkóstolom a specialitást. Valóban nagyon finom. Amúgy is szeretem a fűszeres ételeket, de ez mindegyiknél jobb, amit valaha ettem.
- Ami azt illeti, a teljesítményem miatt nem kell aggódni. Eddig is megtettem amit a felettesem kért és az elvárásokat is teljesítettem. Legszívesebben elmennék már egy bevetésre, ahol igazából kitombolhatom magam. Olyan unalmas itt az élet, legalább történne már valami.
Beszéd közben folyamatosan tömöm magamba az ételt, ami szerintem nem szép látvány. Viszont ehhez vagyok hozzá szokva. Hallom amint néhány vendég megjegyzi hogy mennyire bunkó vagyok. Különösebben nem foglalkozok velük, inkább nyúlok a következő adagomért és azt is belapátolom a számba.
- Ez valami isteni! - szólalok meg. - Ha ezt tudom hogy itt ilyen finom kaját adnak... - kicsit elhallgatok. - Szerintem itt elég gyakran megfordulok majd. Neked hogy ízlék? - kérdezem Misty-t. - Ha jól veszem észre elég kifinomult az ízlésed. Bocsi hogy úgy eszek mint egy disznó, de én ezt szoktam meg az életemben. Esetleg tervezel valamilyen programot a csapatnak? - váltok hirtelen témát. - Ezt úgy értem, hogy valami kisebb bulit vagy valami hasonlót, ahol jobban össze ismerkednek az új tagok

//Viselkedési proba//

Elvettem a pálcikákat és kicsit megkostoltam a hust. Arra számítottam valami édes szosszal lesz leontve, ehelyett egy fuszeres, kicsit csipos ételt kaptam. Kis mosoly csuszott az arcomra, mivel mégiscsak sikerult elsore eltalálnom egy jo kis kaját. Lassan kostolgattam ízíleg, mikozben Omote azt fejtegette, mennyire hiányzik neki egy kuldetés. Meg tudom érteni, nekem is hiányzik. De mostanában nincs tul sok belole, pedig nagyon orulnék egy jo kis kalandnak. Bár olyan eszementhez, mint a karakurai elhagyatott ház, nagyon nincs kedvem. Nem tudom még mindig, hogy pontosan mi is volt ott, de jo kis ereje lehetett, ha sikerult meg az én érzékeimet is megtévesztenie. Talán a legkozelebbire is heteket kell még várnom...
-Valamennyire egyet értek veled, itt tényleg nagyon unalmasak tudnak lenni a dolgok. A kuldetések pedig nem tul gyakran érkeznek, szoval még én sem tudom, mikor lesz a kovetkezo. Bár általában így is az utolsok kozott szerzek rola tudomást... - pedig mostanában már nem kerulom el a pokollepkéket, hiszen nincs mitol félnem. Shoko megérto és nem zavarják a hobortjaim. Milyen fura, miota itt vagyok még nem is részesultem letolásban. Beszéd kozben lassanként én is tuntetem el az ételt, mivel hiába neki volt nagyobb adagja, már most majdnem kevesebb van a tányérján, mint nekem. Eddig mikor beszélt rá néztem, de most már ezzel is felhagytam. Ha nem akarom, hogy miattam kelljen még egy orát itt ulnie, jobb ha, csipkedem magam. Általában eléggé porgos vagyok, de soha nem szerettem gyorsan enni. Hallom, hogy kozben van pár megjegyzés a vendégek részérol, de kulonosebben nem izgat. Bár most tényleg nem jonne rosszul az a hadnagyi karszalag, nagy átlagban viszont tobb kár van belole, mint haszon.
-Nekem is nagyon ízlik. Már értem, miért ide akartam engem mindig beterelni. Szerintem én is gyakrabban fogok itt megfordulni. A viselkedésed miatt nem kell aggodnod. Hozzá vagyok szokva a szélsoségekhez. - nem is tudja, mennyire. - Kifinomult? Hát nem is tudom, szerintem az én ízlésem inkább csak viseli a régi jellemzoket. Joval idosebb vagyok mint te, és számomra pár dolog a multbol természetesen jon. De ez nem azt jelenti, hogy nem szeretek ujítani... - nevetem el a végét, mivel o még nem látta, milyen cuccaim vannak az egyenruhámon kívul. Az biztos, hogy ott zuhanna a foldig az álla, elvégre nem vagyok egy szívbajos fajta. Kozben érdeklodik a terveimrol. Valojában nem gondoltam eddig rá, hogy végre elismerjem mindenki elott, igen, én vagyok az uj hadnagy. De nem ártana, valami csapatépíto buli szeruség, elvégre az emberek kozul még csak nagyon keveset ismerek. - Hát, talán rá tudom venni Shokot, hogy engedélyezzen egyet. Nem is rossz otlet, csak akkor már ossze kéne valamivel kapcsolni, például Halowennal... - mondom, mikozben a fejemben elkezdenek kozvonalazodni mindenféle tervek. Egyik ilyesztobb, mint a másik, de talán tul lehet oket élni...

Ez is eljött. Nem gondoltam volna délelőtt, hogy ilyen hamar elérkezik az este, és már mehetünk is az étterembe. Idegesen igazgatom Haorimat, miután úgy ahogy kivasaltam, hogy szép legyen, meg jól álljon rajtam. Úgy gondoltam, hogy egy kapitánynak nem kell kiöltöznie ahhoz, hogy jól nézzen ki. A kapitányi ruha és haori bármilyen helyzetben alkalmazható, így egy vacsorára is megteszi, ami történetesen Kedvesem szüleivel fog lebonyolódni. Így nézek ki, ahogy vagyok, senki sem köthet bele a ruhámba.
Lassan Mitsu is lekészül, mert neki ugyebár tovább tartanak az ilyen dolgok, mégiscsak nő. Nem tudom, mit szöszmötölhetnek ennyit, de biztos meg van a jó okuk rá, mivel Kedvesem is eltűnt már kb egy órája a fürdőben, "felkészülés" céljából. Akárhogy is, lassan ideje lenne indulni. Kissé feszengek ugyan, de most már biztos vagyok dolgomban, legalábbis biztosabb, mint délelőtt voltam, mivel akkor kissé idegbajos állapotomban talált rám az, aki esetleg engem keresett. Hajamon még igazítok kicsit, mert még mindig nem úgy áll, ahogy kéne. Igazából sosem úgy áll, ahogy kéne, csak ezzel eddig nem nagyon foglalkoztam, de most, hogy vendéglőbe megyek Párommal, nem ártana odafigyelni erre sem. Mással már kész vagyok, borotválkozás is megvolt, így tükörsima arccal vonulok Mitsu szülei elé. Nem tudom, hogy bejön e nekik a borosta, de inkább nem kockáztattam. Igaz is, Mitsu. Még mindig nincs kész, holott lassan indulnunk kéne. Rá is pillantok karórámra, aztán eszembe jut, hogy az ajándékok sem ártanának, így kiszaladok értük a konyhába. Mióta megvettem őket, már átestek egy ráncfelvarráson, így szép, és igényes csomagolásban pompáznak már. Szava se lehet rájuk senkinek. Így én már teljesen lészen állok a dologra, már csak Párom hiányzik és mehetünk is, azonban csak nem jön ki a fürdőből...Türelmetlenül ciccentek egyet, majd leülök az ágy szélére, és elkezdek ujjaimmal malmozni, hogy addig is csináljak valamit. Még egyszer végiggondolom a menetrendet, hogy minden helyesen van e megtervezve, ám semmi hibát nem találok sem magamon, sem máson ,így már tényleg nincs más hátra, csak Mitsu. Őszintén remélem, hogy nem lesz gond. Bár Mitsu azt mondta, hogy nem fognak megenni, mégis kicsit tartok a szüleitől. Elég, ha csak Aiko-chanra gondolok, akivel volt szerencsém találkozni nemrég szóval semmi sem mondd ellent annak, hogy Kedvesem szülei esetleg nem valami vérengző fenevadak. Tovább azonban nem filozofálhatok ezekről a dolgokról, mivel végre csak előkerült Mitsu is. Azért a látványért, ami elém tárult, bőven megérte várni, bár azért kicsit bosszús vagyok, amiért eddig váratott magára.
- Gyönyörű vagy! - lépek oda Kedvesem mellé, majd megcsókolom. - Akkor, indulhatunk is. mondtam mosolyogva, majd előreengedtem az ajtóban, és én is kiléptem utána. Belekaroltam, majd elindultunk Kumo étterem felé.
- Legközelebb siethetnél, így is majdnem elkéstünk. - dorgálom meg kicsit Kedvesem, persze nem gondolom komolyan. Nem tudnék rá haragudni, vagy ha mégis megtörténne, akkor sem sokáig.
Úgy negyed órányi séta után végül megérkezünk az étterem elé. Kissé feszült vagyok ugyan, de egy nagy nyeléssel elintézem a dolgot, majd előzékenyen előreengedem Menyasszonyom. Remélem tudják, hogy eljegyeztem Mitsut, mert lehet nem díjaznák, ha most derülne ki. Asztalt legalább már nem kell foglalni, ugyanis azt délben lefoglaltam már 4 fő részére. Így az asztalt sem kell keresgélni, hisz tudom, hogy merre van, ezért el is indulok Kedvesemmel felé, ahol már ott ültek szülei. Gyomrom egyből öklömnyire zsugorodik, mikor meglátom őket, de most nem szabad bepánikolnom, hisz az első benyomás ér a legtöbbet, minden azon áll vagy bukik.

Próbálok fapofával haladni Mitsu mellett az asztalunk felé, ahol már ott várnak minket Kedvesem szülei. Tény, hogy nem látszanak házisárkányoknak, akik rögtön az első pillanatban felfalják a gyanútlan vőlegényt, de a látszat néha csal. Remélem, hogy itt nem. Elég, ha csak azokra a filmekre gondolok, amikben nem egészen jöttek ki "jól" egymással a vőlegények és az apósok. Pontosabban az apósok utálták a vőlegényeket, és mindent latba vetettek azért, hogy elüldözzék szerencsétleneket a menyasszonyuk mellől. Nos, ha valami, ez biztosan nem fog ma megtörténni. Több kell ahhoz egy felbőszült apósjelöltnél, hogy nekem inamba szálljon a bátorságom. Mégis erős késztetést érzek arra, hogy kifussak a világból, de legalábbis az étteremből akkor, mikor meglátom az érintetteket, de már nincs visszaút. Túl kell esni rajta, utána pedig minden jó lesz, és mindenki örülni fog. Kínosan gyorsan fogynak a méterek köztünk és köztük, és mire feleszmélek, azon kapom magam, hogy ott állok fapofával Mitsu szülei előtt. Fanyar mosollyal nyújtom kezem Párom édesapjának, aki valamit morog, miközben cseppet sem kicsi tenyerébe zárja az enyémet. Az egyből világossá válik számomra, hogy kitől örökölte Mitsu azt az elragadó természetét. Főleg olyankor hasonlít az apjára, mikor morcos és morog. Kísérteties a hasonlóság. Nem értem mit mondott, de remélem nem az volt, hogy "Ha hozzányúlsz a lányomhoz, megöllek!" Ezután odafordulok Mitsu édesanyjához is, és jobb híján adok neki két puszit köszöntés gyanánt, majd zavartan mosolyogva hallgatom, ahogy Párom bemutat nekik. Mondhatta volna a teljes nevemet is, mert a Suke csak becenév, és nem hinném, hogy ők így szólítanának, bár nem zavarna, az tény. Azért nem árt, ha a teljes nevemet tudják, plusz a rangomat, mert hát ugye az nagyot nyom a latba, főleg az ilyen eseteknél.
- Üdvözlöm önöket! Watanabe Yuusuke vagyok, a 10. osztag kapitánya, és kedves Lányuk párja. - mutatkozom be illemtudóan, majd átnyújtom nekik a kínosan becsomagolt ajándékokat egy-egy magyarázattal is, hogy mi található benne. Remélem tetszenek nekik az ajándékok. Mitsu leírása szerint Ninomiya Papa imádja a kávékat, így biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog neki, Ninomiya Mama pedig csaknem ugyanolyan édesszájú, mint a mellettem álldogáló Lánya, ha nem édesszájúbb. Bár Mitsunál nem hinném, hogy van falánkabb személy a Soul Societyben. xD
Indítványozom, hogy foglaljunk helyet, majd odaállok Kedvesem mögé, és előzékenyen kihúzom előtte a széken, majd betolom alá, mert én ugyebár mindig ilyen Dzsentlömen voltam vele, és ez ezek után is így marad. Az asztalunk az egyik legjobb helyen van, távol a többitől, egy kis meghitt, csöndes boxban, ahol maximum csak a pincérek zavarhatnak minket, így zavartalanul ismerkedhetünk. Intek is egy pincérnek, hogy hozza az étlapot, mert bizonyára mindenki éhes már, plusz rendelek magunknak egy üveg jó minőségű bort is. Persze, ha valaki mást szeretne inni, természetesen választhat mást is. Én bort fogok inni, úgy döntöttem. Míg a pincér a rendelt frissítőket hozza, Én az étlapot böngészem, hogy mit is kéne enni. Kezd egyfajta kínos csend beállni, szóval átadom egy pillanatra Mitsunak az étlapot, majd az Ősök felé fordulok mosolyogva.
- Igazán kellemes hely. Gyakrabban kéne idejárnunk. Nagyon finom ételeik vannak! - jellemzem a helyet, bár így utólag végiggondolva talán hülyeség volt, mivel Mitsuék jóval régebb óta élnek itt a Seireiteiben, így nyilván jól ismerik már ezt a helyet, de nem hagyhattam ki a dicséretet.
Átfut az agyamon a gondolat, hogy rá kéne gyújtani. Kezem el is indul a zsebem felé, hogy a jó minőségű Djarumomat előszedjem és körbekínáljam vele a jelenlévőket, aztán eszembe jut, hogy mi van, ha közülünk csak én dohányzok? Elég kellemetlen lenne, plusz Mitsu Édesanyja 4. osztagos, szóval miden bizonnyal egészséges módon él, így félúton megáll kezem, és inkább ráfonódik Menyasszonyom derekára.
- Khm...szeretném elmondani, hogy, komoly szándékaim vannak a lányukkal! Szeretem, és bármit képes lennék érte megtenni, szóval nem csak szórakozok vele. - adom elő mondókámat, ezzel is biztosítva Őket afelől, hogy nem azért a bizonyos dologért vagyok vele, majd KEdvesem feje fölött ránézek az étlapra, és mustrálom tovább azon gondolkozva, hogy a sima rántotthúst vagy a sült jécét kéne e választanom. >.>

A bemutatkozás, ha nem is fényesen, de azért végbement. Kapitányként megszoktam, hogy mindenki rám figyel az osztagon belül, de azért az eléggé zavar, hogy Mitsu Apusa le se veszi rólam a szemét, és folyamatosan fixíroz, szúrós tekintettel. Azért próbálok természetesen viselkedni a szituációhoz képest, de cseppet sincs egyszerű dolgom. Azért úgy láttam, hogy az ajándékoknak örültek, vagyis Ninomiya Mamának a felcsillanó szemei az aprek láttán arra engedtek következtetni, hogy tetszik neki az ajándék. Ninomiya Papáról nem tudok nyilatkozni, ugyanolyan fapofával vette át az egzotikus kávét, mint amivel azóta is néz rám. Kezem Mitsu derekán időzik, s ezt valószínűleg Mitsu apja is észrevette, mert egyszer csak megszólal, minden kedvességet mellőzve, és szembesít a ténnyel, hogy ha megsértem Kedvesem valamivel, rövid távon ki fog herélni. Bár nem nem így szó szerint mondta, azért vettem a lapot, mivel elég egyértelmű volt.
- Nyugodjon meg, eszem ágában sincs bármivel is megsérteni Mitsukot. - nyugatom meg a lehető legmagabiztosabban a Férfit, majd nyomok egy cuppanós puszit Kedvesem arcára. Még az gondolatot is nevetségesnek tartom, hogy Én valamivel is megsértsem Mitsut. Ez egyszerűen elképzelhetetlen és nevetséges. Csúnyán se tudok ránézni, nem hogy megsérteni. O.o xD
Miután ezt egy többé-kevésbé elégedett fújtatással tudomásul vette a dolgot, a feleségének rendre intésével kezd el foglalkozni. Kissé meghökkenve nézem a jelenetet, de aztán napirendre térek a dolgok fölött. Valószínűleg a Ninomiya családban ez mindennapos.
- Nincs miért bocsánatot kérned, hiszen a szüleid ettől még. - mondom csendesen Mitsunak, majd átkarolom. Az étlapokat közben kihozták, és mindenki elmélyül a különböző menükben. Én személy szerint a rántott hússal szemeztek jóideje már, szóval mikor újra az asztalunk felé jön a pincér, leintem, és leadom neki a rendelésem, majd szép sorban mindenki így tesz. Visszaadom az étlapokat is, és az legfelső étlapra rácsúsztatok egy ropogós bankjegyet, ezzel is jelezve neki azt, hogy a mi rendelésünket teljesítsék leghamarabb. A pincér srác láthatólag veszi a lapot, és egyből előveszi legkedvesebb hangnemét, majd elviharzik a konyha felé. Teljesen meg vagyok magammal elégedve, kézben tartom a dolgokat..egyelőre. xD
- Rántott húst hasábburgonyával. Megkívántam valahol most. És te? - mosolygok Mitsura majd megcsiklandozom az oldalát. Remélem ez nem tartozik a "megsértés" kategóriába Apusánál. Amúgy is, a vak is láthatja, hogy oda vagyunk egymásért, és szeretem a lányukat, szóval nem hinném, hogy sokáig morculna még, majd kaja után megenyhül és vacsora végére már együtt nevetünk egymás viccein.
Aztán hirtelen felkapom fejem, mert nagy meglepetésemre Ninomiya Mama szólít meg egy igazán érdekes kérdéssel. Hirtelen magam sem tudom, mennyi ideje vagyok kapitány, de jobban utánaszámolva azért kiderül.
- Körülbelül 2 éve, hölgyem. Nemsokkal azután léptettek elő kapitánnyá, hogy megismerkedtem Mitsuval. - válaszolok a kérdésére mosolyogva. Mennyi minden történt azóta! Nemrág még egy magányos 3. tisztecske voltam a 13. osztagnál, most meg már a 10. osztag kapitánya, gyönyörű Menyasszonyával az oldalán. Ilyen kis idő alatt is mennyit változhat az ember. megkomolyodtam, megerősödtem, egyszóval jobb vagyok, mint néhány éve, mégpedig sokkal jobb, és sokkal erősebb. Viszont most éhes vagyok, és a rendelt kaja még sehol. Kissé türelmetlenül fordulok a konyha fele, de nem látok be, hogy épp mit csinálnak. Remélem hamarosan kihozzák a menüket, mert nem a semmiért adtam plusz pénzt a pincérnek. Kezd megint nagy csend telepedni az asztalunkra, így jobb híján feldobok egy kérdést Mitsu Apjának, hátha rokonszenvesebb leszek neki.
- És mondja csak, mi újság a 1. osztagnál? Mostanában nem voltam arrafelé. Bár a 4.-nél sem. - teszem fel a kérdést, majd kortyolok egyet a boromból. Közben végre valahára megjelenik a pincér a kajákkal is, s így, hogy hamarosan teli lesz a bendőnk, kellemesebb lehet az este is.

// Lustaság kontra túlbuzgóság \\

Elhűlve hallgatta Yaken magyarázatát, és legjobb tudása szerint igyekezett megjegyezni azt, elvégre ilyen bölcsességet se mondtak neki még sokan, és olyan tanácsnak hangzott, amit érdemes megfogadni. Nem csalták meg az ösztönei, amikor azt gondolta hogy valami okos dolgot fog hallani, csak el ne felejtse. Talán fel is kéne írnia, kár hogy nincsen nála papír meg toll. Emlékezett rá hogy az akadémián volt egy lány, aki mindig mindent felírt egy kis noteszbe a tanórákon kívül is. Igaz ő nem idézeteket vésett fel magának, ha jól rémlett neki. De annyira kedves és barátságos volt hozzá, ráadásul onnan is emlékezetes maradt számára az a rövidke év, amit egy évfolyamon töltöttek, hogy ő azon kevesek közé tartozott, akit képtelen volt pusztakezes harcban legyőzni az edzéseken. Minden egyes próbálkozására volt valami válasza, úgy érezte egyszerűen lehetetlen rést találni a védelmén. Később kezdte az akadémiát, mint ő és hamarabb is végzett, szerette volna tudni hogy mi van most azzal a lánnyal.
Beleegyezően bólintott Yaken arra vonatkozó kérdésére, miszerint tényleg megkóstolhatja-e a tofut és kíváncsian várta, hogy miféle reakciót fog kiváltani a fiúból az erős íz. Hát, remélte hogy az ő arca nem ilyen furcsa, rendellenes színezetet vett fel amikor először megkóstolta, mert eléggé aggasztó volt Yaken külseje.
- Anou… jól vagy?
Kérdezte immár nem először a lélegzetét is visszatartó halálistent. De úgy tűnt, komolyabb sérülések nélkül túlérte a sokkot, amit az étel okozott, ahogy ő is, és hamarosan ő is felajánlotta a lehetőséget, hogy megkóstolhassa a másik fél által rendelt ebédet.
- Itadakimasu!
Köszönte meg, miután rábólintott az ajánlatra és a fiú megkínálta, majd szájába helyezte a pálcika által közrefogott darabot. Igazából nem találta különösen érdekesnek az unadon ízét, de rossznak se volt rossz, így egy mosollyal viszonozta Yaken kedvességét.
- De én tényleg nem… úgy értem melyik tehetség okozott állandóan felfordulást az akadémián?
Ellenkezett ismételten. Hiába számított a jók közé például fegyver nélkül, azért kiemelkedően képzett nem volt benne, és hiába létesített rendkívül gyorsan kapcsolatot Kaminamival, az nem jelenti azt, hogy tehetséges lenne. Legalábbis ha csak bizonyos dolgokban erős, akkor nem számíthat tehetségesnek. A fiú ezzel próbált a miértre választ találni, de ez nem lehetett az oka. Szóval… ettől nem lett okosabb.
- Úgy tudom, nem valami gyakori elem.
Jegyezte meg, speciel még ő sem látott mást víz alapú lélekölővel, de ha talál valakit, azzal biztosan össze fog barátkozni, legalábbis megpróbálkozik vele. Úgy érezte, a közös elemű zanpakuto egyben egyfajta kapcsolatot is kell hogy jelentsen a lelkek között, hiszen a lélekölő a shinigami lelkéből születik, és ha hasonló a kard típusa, akkor a lelkeknek is hasonlóaknak kellene lennie. Ezen töprengve étkezett tovább, küzdve az erős szósszal, mígnem csak azt vette észre, hogy már nincs mit a kanalára tennie. Ám gondolataiba befurakodott egy furcsa érzés is, egy ismerős érzés… mintha valamit elfelejtett volna. Biztos nem az osztagnál, mert különben nem indult volna el megkeresni a kertet, ha még valamit csinálnia kellett volna ott. A fejét vakarászva próbálta eszébe juttatni, hogy mit felejtett el, de ez a módszer nem segített. Talán az lenne a legjobb, ha hazamenne, elvégre ha nem az osztagnál van dolga, akkor bizonyára otthon.
- Eto… nagyon köszönöm a meghívást Yakkun. Nagyon jól éreztem magam. De… azt hiszem valamit elfelejtettem, és lehet hogy fontos, úgyhogy most… mennem kell. Gomennasai.
Vakarászta kissé idegesen a tarkóját, elég kényelmetlenül érezte magát amiatt is, hogy ilyen hirtelen kell távoznia, és amiatt is, hogy fogalma sincsen, miért. Köhintett egyet, majd felállt és meghajolt.
- Még egyszer köszönöm, még biztos találkozunk, ha máshol nem, akkor az osztag edzésén. Ja mata ne ^^
Köszönt el, majd nagyon odafigyelve arra, hogy be ne akadjon a lába az asztalba vagy a székekbe, kisietett az étteremből, majd némi bizonytalankodás után elindult abba az irányba amerre a birtokot sejtette.

//Köszi a játékot ^^//

Miután a hagyományos ismerkedéstől(Tábla, ez itt Ken, Ken, ez itt Tábla) eltérően megismerkedtem az étterem táblájával, Re-chan válaszolt.
-Ken. Maradhatunk inkább a Re-channal? Nem nagyon szeretem a Retasut. A kérdésére a válaszom: Unatkoztam az osztag területén így elindultam egy kis bulit keresni.-micsoda véletlen...Bementünk az étterembe, Re-chant beengedtem magam előtt, és beléptünk a szinte emberekkel dugig tömött étterembe. Végül találtunk egy üres asztalt, és Retasu gyorsan odasietett, nehogy más ellopja előlünk a helyet, mert akkor valószínűleg a földről zabálhattunk volna. Éppen hátranéztem, mikor jött volna kifelé egy pincér a konyhából, és a tekintetünk összetalálkozott pár másodpercre, ő meg úgy viharzott vissza, mintha lidércek kergetnék. Valószínűleg bement letenni a tányérját, mert mire megint kijött, már nem láttam a kezében semmit. Ártatlanul magam elé néztem, mintha én nem csináltam volna semmit..Miért? Csináltam valamit?
-Mit hozhatok az uraknak?-kérdezte illedelmesen, én meg a pincér tudta nélkül megrántottam felfelé a szemöldököm Re-channak és idióta vigyort vágtam mellé köbö két másodpercig, hogy lássa, jól szórakozok az ilyen helyzeteken. Fiatal vagyok és komolytalan. Én elmondtam, hogy egy tányér, forró leves mellé egy sült halat kérek, mindegy, hogy milyet.
-Na, és te mit kérsz, Re-chan?-kérdeztem, és mikor az öreg pincér felírta a rendelésem, Retasu felé fordult.

Retasu hosszas dadogás, kajafelsorolás majd azoknak a visszavonása után elmondta, hogy egy csípős levest meg valamilyen tésztás kaját kér. Én meg hülye létemre elfelejtettem, hogy én is csípőset kérek. Azzal jeleztem, hogy egyik kezemet végighúztam a nagy bamba pofámon. Mire a kezem leért a szemem alá, és láttam, hogy mi van előttem, pontosabban, hogy mi nincs előttem, nagyon megijedtem. RE-CHAN ELTŰNT! Elteleportált, vagy elvitték az UFO-k! Körbenéztem, és akkor láttam, hogy egy pincérrel beszélget, ami elég megnyugtató volt.
-Remélem nem baj, hogy rendeltem egy kis sakét neked is.
-Dehogy baj, köszi szépen!-most vettem csak szemügyre jobban az asztalunkat. Csípős szósz pont nem volt rajta.
-Na, egy perc bocsánat!-azzal elindultam a konyha felé. Éreztem, hogy figyelnek páran. Benyitottam a konyhába, és szóltam, hogy ha lehet, akkor valami csípős löttyöt vagy valamit tegyenek az én levesembe is. Erőltetett mosollyal bólintottak, én pedig szemét mosollyal visszamentem az asztalhoz. Leültem, rá 2 percre hozták a sakénkat. Ittam egy kortyot, majd én törtem meg a csendet.
-ÉS mi újság a 11. osztagnál?-mire a kérdés végére értem, már a kajánkat is kihozták. A leves jól gőzölgött, ez pedig arra ösztönzött, hogy fújjam meg, mielőtt egyáltalán a szám közelébe tenném.