Elbűvölve hallgattam Yuke szavait, miközben igyekeztem józan maradni. jó lett volna tudni, hogy most mit akarok neki mondani... De az utolsó, halkan mondott mondatai kiütöttek. Szóval hallotta amit mondtam! Éreztem, amint bőröm színe leginkább egy túlérett paradicsoméhoz kezd hasonlítani, és még a hangom is elment. Igyekeztem a torkom köszörülni, de nem ment. Végső megoldásként az üdítőmhöz nyúltam, és az egészet egy hajtásra húztam fel - de ettől meg köhögőrohamot kaptam. Könnybe lábadt szemmel kaptam szalvéta után, és azt kezdtem el szorongatni nagyon elszántan. Úgy éreztem, a szívem majd kiszakad a helyéből... Mosolyogni igyekeztem, és örömmel állapítottam meg, hogy sikerült. Apróbb sóhaj kíséretében visszanyertem a hangom, de azért még remegett, amikor megszólaltam:
- Ennyire szeretnél? - néztem a szemébe, majd folytattam. - Igenis, jó kapitány lennél. A célod igaz és nemes. Olyan értelemben nemes, hogy jó! - fogtam meg újra a kezét. - Nem sokan tűznének ki maguk elé egy ennyire helyes célt...

- Hogyan képzelném el a saját kezem megkérést? - szűnt meg a szívem verése. Aztán olyan pár szívverésnyi idő után újra verni kezdett, miközben levegőproblémáim voltak. Te szentséges ég.... Izé... hogyan is? Életemben nem gondolkoztam még ilyenről, erre most meg... nekem teljesen mindegy lenne... Mikor úgy érezte, hogy talán képes leszek értelmesen beszélni, megszólaltam:
- Nn... ekee...em... - nekifutottam még egyszer... - Nekem teljesen mindegy... igazából ilyenen sosem gondolkoztam még, és most sem jut eszembe semmi sem. Ha... - megint elment a hangom. Remek reakcióim tudnak lenni, de ilyen sokkoló dolgokat kérdeznek tőlem, hát... - valaki egyszer fog a... meg akarja kérni a kezem, tegye meg úgy, ahogyan szeretné! - igyekeztem kifejezésre juttatni a véleményem. Ezután bemutatta tökéletes főzőtudományát, én pedig nagyon elpirultan és büszkén néztem rá. Soha nem éreztem még ennyire, hogy valakihez ennyire kötődnék. - Yuke... nagyon szeretlek. - nézem rá nagyon komolyan, és úgy is gondoltam.

Nagyot néztem, mert azért hiába gondoltam, hogy esetleg ő is jön, a valóságban természetesen semmi ilyesmire nem számítottam! Ráadásul nem is illő elfogadni az ilyet, bár... azóta már sok év eltelt, mióta nekem az etikettet megtanították. Apróbb sóhajjal bólintottam, majd kissé meglepődött hangon meg is szólaltam.
- Természetesen. - pislogtam, majd megigazítottam kimonóm kinézetét. Eléggé félrecsúszott, és ez mindig is zavart, ugyanakkor megfordultam, és kinyitottam az ajtót, majd kiléptem. Megvártam, míg a főkapitány is csatlakozik, és mikor megtette, zavartan szóltam hozzá:
- Tudom, hogy elég idióta kérdés, de.... mégis milyen főkapitánynak lenni? Biztosan sok intelligenciát és jó kommunikációs képességeket igényel, ezenfelül biztosan félelmetesen is erősnek kell lennie.... - gondolkoztam el a végére, miközben lassan megérkeztünk az étteremhez, ami egészen hangulatos kis hely volt.

Seiun megengedte, hogy elmenjek vele az étterembe, és útközben egy furcsa kérdéssel állt elő.
-Tudom, hogy elég idióta kérdés, de.... mégis milyen főkapitánynak lenni? Biztosan sok intelligenciát és jó kommunikációs képességeket igényel, ezenfelül biztosan félelmetesen is erősnek kell lennie...-egy ideig gondolkoztam, majd mondtam is a választ.
-Hát...szeretem ezt a posztot. Igen, kommunikációs képességre is van szükség, és hogy kivel, mikor hogyan beszéljek. Nem hiszem, hogy sokkal nehezebb lenne egy másik kapitányi rangnál...-tartottam egy kis szünetet, majd folytattam.-Valamivel lehetnék erősebb is...-megérkeztünk az étterem elé, picit előrébb léptem, kitártam az ajtót Seiun előtt, majd miután bement, én is elindultam utána, és mellé léptem. Szép, tetszetős kis hely volt, szememmel körbefutottam az egészet, és megpillantottam pár üres helyet, és leültünk az egyikhez.

Miközben leültem egy székre, eszembe jutott egy elejtett megjegyzés....
- Lehetne erősebb is? - engem így is kenterbe verne a főkapitány a leggyengébb napján is. Jezembe vettem egy étlapot, és belemélyedtem a tanulmányozásába. - Nem irritáló, hogy velem látják? - kérdeztem újra, és körbenéztem. néhány érdeklődő, csillogó szempár, néhány agresszív fej... Az hiányzik ebből a fárasztó napból csak, hogy azért legyen a főkapitánynak problémája, mert egy mezei tiszttel látták enni... Mondjuk ebben aztán tényleg nincs semmi... A szervezetünk fenttartása érdekében táplálékot veszünk magunkhoz, ami a testünkben energiává alakul át. Felfokozódnak a hormontermelések, többb adrenalin, pepsin, inzulin lesz a testben... Csupán ennyi. Mosolyogva néztem fel, és adtam le a rendelésemet.

-Nem irritáló, hogy velem látják-kérdezte Seiun, én pedig lassan körbetekintettem az étteremben. Igen, figyeltek páran, de nem aggasztott.
-Nekünk is kellene enni, szükségünk van rá!-mondtam kis mosollyal, majd folytattam.-Az meg, hogy ki kivel eszik, már nem rájuk tartozik, és nem tudom, mi furcsa van abban, hogy egy kapitány egy alacsonyabb rangú shinigamival eszik.-közben felvettem az étlapot, és elkezdtem keresni valami jó kis ínyemre való kaját. Miután megtaláltam, leadtam én is a rendelésemet.
-Ó, igen! Elfelejtettem mondani, hogy én állom a költségeket!-tettem hozzá kicsit késve, majd egy fél percnyi szótlanság után, én törtem meg a csendet.
-Van egy ötletem! Egyszer én kérdezek, egyszer pedig te...vagyis, tegezhetlek?-a remek ötletemnek is kérdés lett a vége...

- Igazán kedves. - mosolyogtam, és úgy is gondoltam. Tény, hogy a mai világban már kihaltak az ilyen úriemberek, és így még jobban örültem annak, hogy nem valami nagyon tartalmas és drága ételt rendeltem, hanem csak egy egszerű levest. Ujjaimmal elkezdtem az asztalon dobolni, és úgy vártam, hogy kihozzák a rendelést. Igazán szimpatikus ez az ember, illetve shinigami... Nem is ilyennek képzeltem el. Mogorvábbnak, agresszívnak, akarnoknak, és csúnyának. Mondjuk fogalmam sincs, hogy miért, ahogy arról sincs, hogy eddig miért nem láttam. Végülis már jópár éve élek itt... - Nem is ilyennek képzeltem egy főkapitányt... - csúszott ki a számon, majd gyorsan hozzátettem: - Sokkal reálisabb és kedvesebb. - néztem bele abba a szemébe, amelyiket nem takarta eyepatch. Meg persze helyesebb...Majd belekortyoltam a pohár vizembe, és elkezdtem a kezemet fixírozni.

-Nem is ilyennek képzeltem egy főkapitányt...-Kicsit felnéztem, hogy pontosan mit is akar ez jelenti, de nem kérdeztem, mert egy kis szünet után már jött is a folytatás-[i]Sokkal reálisabb és kedvesebb.-ezután már minden sokkal világosabb lett, és ismét visszaült a mosoly az arcomra. Kezdem megszokni, hogy néha morcinak képzelnek el.
-Én is emberből volnék nemigaz? Egyébként jobban örülök, hogyha Kennek szólítanak!-tettem egy újabb megjegyzést, majd kihozták a rendeléseinket. Én sem rendeltem többet egy levesnél, az egyszerű kajákat szeretem. Miután lenyeltem a számban lévő adagot, ismét megszólaltam.
-Levegyem az eyepatchemet? Ha zavar, leveszem.-kicsit ijedten nézett.-Meg van a másik szemem is, ép és virul, csak van ott egy seb, és inkább takarom.-nyugtatta meg, egyértelmű, hogyha hiányozna a szemem, akkor nem venném le.

*Több hetes nyaggatás után végre sikerült elérnem, hogy Kai még több időt fordítson rám. Na persze, ha egészen véletlenül nem kellett volna küldetésre mennie annak a rózsaszín hajú csajnak - aki a múltkor amúgy még szőke volt - , akkor most ő lenne az, aki azon aggódna, hogy milyen ruhában jöjjön el a találkára. Jó, tudom, ez nem randi, meg Kai nem tekint rám úgy, ahogyan szeretném, de... Egyszerűen nem bírom feladni. Most, vagy soha. Persze fennáll a veszélye annak, hogy csak nagyon be fogom égetni magam, sőt, még az is lehet, hogy Kai azt mondja majd, hogy soha többé ne találkozzunk, de... Amíg nem kockáztatok, addig nem fogom megtudni, hogy van-e esélyem nála. Hisz egyszer megcsókolt, és az nem illúzió volt. Hiszen azok csak jönnek és mennek. Előbb vagy utóbb úgyis elpárolognak. Kai viszont mellettem maradt, és Suwun pedig szinte teljesen eltűnt. Mi más lenne ez, ha nem egy bíztató jel arra, hogy próbáljam meg? Meg aztán, Kai biztosan nem fog csak úgy magamra hagyni akkor se, ha nem érez úgy irántam. Ő mindog olyan kedves és megértő... Nem akar nekem azzal olyan nagy fájdalmat okozni, ugye?
Szeretem rendben tartani a dolgaimat, és ügyelek arra, hogy a lakásomban mindig kínos tisztaság uralkodjon - Kai néha meg is jegyezte, hogy túlzásba viszem a rendrakást, de idegesít, ha nincs minden pontosan a helyén. Azt viszont még sem értem, hogy miért nincs egyetlen olyan gönc sem a szekrényemben, amit felvehetnék az alkalomra. Jó, persze, ott van az a ruha, amiben a karácsonyi bálban voltam... Meg néhány másik, amik viszont talán túl smexyk az alkalomra. Nem akarom, hogy könnyűvérűnek tűnjek, nem akarom túlzásba vinni a kiöltözést.
Végül egy térdig érő, fehér színű ruhában egyezek ki magammal. Mondjuk elég furcsán néz ki mellette a zanpakuto, de hát ez egy olyan dolog, ami nélkül nem mehetek ki az utcára. Fontosabb, mint a smink - amiből keveset természetesen most is magamra pakolok. Egy kis arcpír, meg kihangsúlyozom a szemeimet, valamint az ajkaimnak is valami természetes színt adok. Hátha Kainak eszébe jut az, hogy megcsókoljon. Jobb vagyok annál a másiknál. Igen, annál, akit véletlenül elirányítottam egy másik csapat shinigamival egy kis utazásra Seireitei-en kívül. Jó, tudom, nem szép dolog visszaélni a hatalmammal meg minden, de a taichou azt mondja, nem bánja, ha őt jelölöm ki a feladatra. Amiről pedig nem tud, az nem fáj neki.
A kézitáskámba bepakolom a hadnagyi kardzalagom, csak mert hátha szükség lesz rá, azon kívül pedig a fontosabb női dolgok, mint a smink, fésű, tükör meg a pénztárca is nálam vannak. Mindenre felkészültem. Vagyis majdnem mindenre.
Kutyám az ajtó előtt ül, mintha csak arra várna, hogy elkészüljek. Aztán hatalmas, barna szemeit is rám mereszti... Látom rajta, hogy jönni akar velem. Hiába no, nem lehet ellenállni ennek a nézésnek. Nem tudom, hol tanulta, de engem is megtaníthatna. Akkor nem kell hetekig könyörögnöm Kainak, hogy egyszer menjünk el étterembe a szokásos főzőcskézés helyett. Igaz, lovagom főztjével egy tíz csllagos étteremé sem érne fel! Csupán néha kell a változatosság is. Meg annyi jót meséltek erről az étteremről, hogy látni akarom! Elegánsan öltözött vendégek, kedves pincérek és finom kaja... Minden ott van, amire szükségem van.
A pórázt rákötöm a kutyára, na persze, csak miután közöltem vele, hogy jókislány lesz, és ahelyett, hogy kaját kuncsorogna tőlünk meg más vendégektől, azt fogja tenni, amit úgy általában egész nap: alszik. Kellemetlen lenne, ha emiatt dobnának ki. De nincs szívem itt hagyni, és nincs senki, akire rábízhatnám.
Miután egy gyors kontyot csavarok a hajamból úgy, hogy jó néhány tincs lelógjon, és egy tulipános fülbevalót is berakok a fülembe, megragadom a pórázt és elindulok. Hamarosan pedig meg is érkezek az étterem elé; félénk mosollyan közelítem meg a bejáratnál lévő Kait. A maga módján ő is kiöltözött. Minden esetre elég érdekes párost alkotunk. Lehet, talán túl elegánsan öltöztem, emiatt a tekintetem lesütöm, míg fejembe szökik a vér. Olyan idióta vagyok... Pedig ez nem is randi. Csak... csak... csak egy találkozó. Aminek a végén meg elmondom neki mit érzek...*
- Szia. *.* - *köszönök, még mindig kicsit lesütött szemekkel. Nem kellett volna ennyire túlöltöznöm.
A kutya megcsóválja a farkát; már ismeri Kait, és tudja jól, hogy ő egyfajta bizalmasom. Hercegem pedig mintha meg se lepődött volna azon, hogy ő is itt van. Hát ennyire kiszámítható vagyok? T_T*
- Nem hagyhattam otthon szegényt, biztosan magányos lenne... Indulás előtt pedig evett is, úgyhogy csak nem lesz gond vele. És ha nem akarják beengedni, akkor meg majd bemutatkozok. - *nevetek fel és mutatok rá a táskámra jelezve arra, hogy a karszalag most is itt van, mint mindig. Anélkül nem nagyon közlekedek Seireiteiben.*
- A dohányzóba megyünk, ugye? *.* Már csak valahogy ki kéne igazodni itt. Remélem, van szabad asztal. Úgy tűnik, elég sokan vannak itt. És milyen szép a zene, ami szól! - *csodálkozok rá arra a tényre, hogy itt még zene is van. Vagyis igazából csak a fejemben zúdul a muzsika, de hátnekem ezt nem kell tudni. Ha pedig tudnám is, csak egy jó jel lenne az este kimenetelére. Hiszen az a kiscsaj küldetésen, míg én már Kai karjába csimpaszkodhatok. Ennél csak csodásabb lesz ez az este! *.**

*Megszeppenten állok egy darabig Kai előtt, amiért ő nem öltözött ki úgy, ahogyan én. Talán túlzásba vittem a készülődést. Lehet, hogy ő már ebből levágja, hogy mi az, amit annyira el akarok neki mondani. Most, amíg még nem késő. Jó, persze tudom, hogy ott van neki az a Sakura. Egy közönséges kis liba, semmi több. Meg amúgy is, hogy néz már ki azzal a rózsaszín hajjal? Én legalább igyekszek természetes maradni. Bár lefogadom, hogy annak a bigének még csak a szőke sem volt az eredeti hajszíne. Nem értem Kai ízlését. Komolyan. Jó, persze, nekem nincs akkora mellem, mint neki. Meg elég alacsony vagyok, de erről igazán nem tehetek. Lehet, hogy túl kövér vagyok? Vagy nem tart szépnek? Mi van, ha valójában minden tükör hazudik, és teljesen másképp nézek ki, mint azt hittem magamról? Az őrületem kezd egy hatalmas nagy átokká fajulni. Vannak mélypontjaim, és van, amikor egész jól érzem magam a bőrömben, de ha a feltételezésem igaz, akkor azt sosem heverem ki.
Morogva csúsztatok némi készpénzt az egyik személyzetnek, csak hogy bejöhessen a kutyám. Természetesen megkapja a már olyan jól ismert gyilkos, lenéző és arrogáns pillantásokat tőlem, és ha nem lenne most is hozzám csatolva a kardom, minden bizonnyal nem tudna megijedni tőlem. Mert hát a zanpakutom nélkül még étterembe se mehetek. Az előírás az előírás, és be kell tartani. Viszont Kai bókja egyből légballonná változtatja piciny lelkem, és mosolyogva, vidáman indulok tovább, miután sikerül feldolgoznom a felesleges pénzpazarlást. Végtére is, történt velem már ennél rosszabb dolog is. Meg hát, a tudat, hogy Sakura most néhány sokadrangú, de annál jóképűbb tiszttel sátorozik jó pár kilométerre innen, valahogy boldogít. A legszebb öröm a káröröm. És nem, az se véletlen, hogy ő az egyetlen nőnemű lény köztük. Egy álmodozás során mindent kiterveltem, így pedig én is nyerek meg ő is. Nem valók ők össze Kai-al. Csak rá kell kicsit döbbenteni őket. Hálát adok a Sorsnak, amiért hadnagyként az összes tiszt családi állapotával tisztában vagyok, hisz minden fontos információ benne van a mappáikban. Kukuku.
Végül sikerül majdnem egy másik irányba elkanyarodnom a tervezettnél, nem mintha olyan feltűnő lett volna az a "nem dohányzó" tábla. Halkan dudorászom a dallamot, ami a képzeletbeli hangszórókból szól, kellemes dal az, amit hallok. Más nem hallja, de azt nekem nem kell tudni. Én jól érzem magam így.
Kuncogok egy jót, amikor Kai elhappolja valami öltönyös fazon elől a asztalt, majd amikor szembe találom magam a kopasz fickó szigorú képével, sunyi mosolyomat elrejtve próbálva kérek bocsánatot. Morog valamit az orra alatt a shinigamikról, hogy mégis mit képzelnek magukról, de ezt lerendezem annyival, hogy elképzelem, hogy zöldségek nőnek ki a fejéből. Csak mert miért is ne? Kislány módjára vihogok tovább; na igen, ezt alig lehet kibírni nevetés nélkül. Ilyenkor örülök annak, hogy mások nem látnak bele a fejembe. Biztosan hülyének néznének.
A kutya befoglal egy helyet az asztal mellett, mintha érezné, hogy most már pihenhet. Tudom jól, hogy néha jól esik neki is kimozdulni, de alapjába véve egy lusta dög, és megelégszik azzal a mozgással, amit az iroda és a szobám között megteszünk. Ha pedig nem terjengene errefele a sült hús szaga, minden bizonnyal már durmolna is tovább.
Kai pedig még a széket is kihúzza nekem! *.* Most már megpróbálok komoly képet erőltetni magamra, több-kevesebb sikerrel. Vagyis a vihogás szelíd mosollyá transzformálódik át, mint egy dinnye dinoszaurusszá egy-egy hallucináció során. Ezután a kistáskámból én is előkapom a cigarettámat, miután a kardomat a mellettem levő falhoz támasztom. Hiszen így sokkal szabadabban tudok mozogni, na meg a gyomrom sem szorítja az az öv, vagyis lehet enni kipukkadásig. :3*
- Ööö, hát persze, ünnepelünk! - *vágom rá a kérdésre, hisz mi sem természetesebb ennél. Bár szívem szerint bort is meg pezsgőt is innék, meg igazából nincs is mit ünnepelni, de majd csak kitalálok valamit. A kutya felmordulása pedig egy remek ötletet ad nekem; Kainak csak nem tűnik fel, hogy csak ebben a pillanatban fogom elnevezni a kutyát. De… kérdés, hogy minek. Szívesen nevezném Kai-nak, de nem akarok valami fangirl-nek tűnni, szóval valami kreatívabbat kell kitalálnom. Monjuk, mondjuk, mondjuk… Mondjuk Macska! Olyan szórakoztató lenne, ha Macskának nevezném el. Egy kutya, aki Macska… Hee-hee…
Amikor Kai előkap egy kicsi, fekete dobozt, eláll a szavam a meglepődöttségtől és a döbbenettől. Még a cigarettámat is elfelejtem meggyújtani, hiszen arra készültem eredetileg. Végül leteszem a cigit, hogy aztán kerek szemekkel nézzek Kai-ra; ezt tényleg nem fogadhatom el.*
- Ne csináld már… Én nem érdemlem meg. Én csak egy zakkant csaj vagyok… Amúgy is, ott van neked Sakura, inkább neki kéne ajándékot venned, nem? - *tolom Kai felé a dobozt, elutasítva ezzel a gesztust. Hiába… én tényleg nem érek annyit. Nincs bennem semmi sem, amit lehet szeretni…*

*Sakurával megromlott a viszonyuk... Elég nehéz ehhez sajnálkozóan néznem, hisz van bennem annyi önzőség, hogy kifejezetten örüljek a hírnek. Az utolsó pillanatban kaparom le arcomról a kaján vigyort, hogy ezután szomorúan az asztalt bámuljam.*
- Sajnálom... - *emelem rá a tekintetem a lehető legnagyobb bociszemeket szimulálva. Bár ha őszinte akarok lenni, ez inkább csak segíti a kis tervemet, mintsem hátráltatná. Jobban belegondolva Sakurát is megkíméltem a fájdalomtól azáltal, hogy arra a küldetésre küldtem annyi másik férfival. Ki tudja, csak talál köztük valakit, aki bejön neki, és igazán egy hullámhosszon vannak. Mondjuk az a Keisuke elég rendes gyerek, és szerintem helyes is, bár kicsit csendes. Viszont ha nőkről van szó, úgy vettem észre, hogy nem sokat gondolkozik, és inkább hódít. Talán szép pár lennének. És nem kéne többé látnom Sakurát. Ami pedig a legfontosabb, hogy Kai se találkozna vele többé. Csak annyira, hogy megmondja, viszlát.
Tekintetem ezután kétségbeesetté változik, amikor Kai beadja a durcát. Az ajándékot maga felé húzza, és a székét is kiljebb tolja, én pedig elkeseredetten nézem magánakcióját. Persze, tudom, hogy valójában csak szórakozik velem és nem gondolja komolyan, de akkor is... olyan kegyetlen tőle. T_T Az érzelemvilágom teljesen megrendíti az a képzelt kép, ahogyan Kai egyszerűen kisétál az étteremből, itthagyva engem potyára, hogy aztán szerencsétlenkedve nézzek ki a fejemből a gondolataimba merülve. Ha nincs ajándék, nincs Kai... ördögi körforgás.*
- Nem, dehogy, maradj csak, elfogadom... - *kapok Kai keze után, és nyugtázva figyelem a futó mosolyt az arcán, ahogyan elengedi a dobozt. Egy pillanatra még a kezét is megérinthettem, ami már egészen felmelegedett a benti meleg után.
Szívverésem szaporábbá válik, ahogyan kibontom a dobozt, és egy gyönyörű nyakláncot találok benne. Pironkodva bár, de kiveszem azt belőle, és a nyakamba kötöm. A fém hideg érintése kicsit szokatlan nekem, elég ritkén hordok ékszereket, de az biztos, hogy ezt minden nap hordani fogom.*
- K-Köszönöm... Hogy áll? - *villantok meg egy újabb mosolyt, bár az eseterk többségében amúgy is csak mosolyogni szoktam, és ez most sincs másképp. Igaz, van különbség mosoly és mosoly között. Sokat elmond az emberről.
Önmarcangolásom akkor kezdődik, amikor kinyitom az étlapot, hogy a sok étel között böngésszek. Látványosan szenvedek felette, miközben nem tudom, mit válasszak. Igazán műveltnek tartom magam, de némelyik ételről sosem hallottam, mert valami idegen nyelven vannak felírva. A többinek meg a gondolatától is összefut a nyál a számban. Túl sok választási lehetőség, és alig van időm dönteni. Percek is eltelnek azzal, hogy bíbelődök vele, és néha hümmögök egy sort. Amikor ránézek Kai-ra, ő is rám pillant, mintha érezné, hogy épp őt stírölöm. Ezután ismét visszamerülök az étlap sokadjik áttanulmányozásába. egyszerűen nem megy nekem... Mindegyik túl finom lehet. Mindet meg akarom kóstolni. ><
A pincérnő mosolyogva lép az asztalhoz, s a kibontott pezsgőz az asztalra teszi, hogy aztán megkérdezze, sikerült-e választani. Kai már rendelne is, én azonban a szavába vágok, hogy még nem választottam, mire a pincérnő bólint, és elmondja, hogy akkor pár perc múlva visszatér.*
- Mi van? Még nem tudtam dönteni... >_> - *válaszolok a fel nem tett kérdésére, majd egy nagy sóhajjal lerakom az étlapot az asztalra. Fél szemmel még mindig a húsok és mártások közt időzök, azonban amikor Kai a kezembe nyomja a poharat a pezsgővel, kihúzom magam.*
- Na szóval... Ma ünnepelünk. Végre kitaláltam, hogy mi lesz a kutyám neve. - *emelem poharam, a lehető legnagyobb feszültséget várva egyszemélyes hallgatóságom felől.*
- A kutya neve pedig mostantól... Macska. - *mondom nagy komolyan, aztán bele is vörösödök az egészbe, amiért ezt az abszurdumot ki mertem találni. Remélhetőleg Kai nem fog beleröhögni a képembe, bár neki még azt is elnézném. A helyzet komikumát csak emeli, hogy Macska felnyüszít, mintha tudná, hogy róla van szó. Pedig olyan vicces lenne, ha ő legy kutya lenne, aki Macska...*

*Elég jó emberismerőnek tartom magam. A néhány évtized alatt, amit eddig éltem – hisz valóban fiatalnak számítok a magam 32 évével, még az emberek közt sem számítanék öregnek. Nem hogy itt, shinigami földén.
Szóval, talán nem én vagyok a legidősebb és a legbölcsebb, de azért tanultam egyet s mást. Emlékszem, hogy emberként sem esett nehezemre, hogy csupán némi szóváltás után kiismerjem a másikat. A mai napig a legfontosabb fegyverem, ahogyan pajzsom is. Mégis, a személyes érzelmeim felemésztik mindazt a tapasztalatot, amit az idők során szereztem. Kai kiismerhetetlen számomra. Olyan távoli és megközelíthetetlen, és hatalmas sötétség lakozik benne. Egy olyan sötétség, amivel egymaga alig boldogul, mégis időt szakít a csökönyös és gyerekes problémáimra. Mintha csak az én kedvemért húzná fel ezt az álarcot, mert azt hiszi, kímélnie kell önmagát tőlem. Hogy mennyire téved! Hát nem érti? Nem fogja fel, hogy felőlem akár egy szadista sorozatgyilkos is lehet, én akkor is vele akarok lenni? Ha nem mosolygok többé, az sem számít. Boldogan áldoznám fel minden örömöm csak azért, hogy megérinthessen a lelkét, és hogy egyszer igazán önfeledtnek és boldognak láthassam. Még ha csak egy múló pillanatra is. Nem ez lenne az első eset, hogy feláldozom magam valamiért, amit szeretek. Hisz végre ismét képes vagyok rá! Fájdalmas, kínzó, de itt van, és cselekvésre késztet. Kai-ért és saját magamért is. Ha pedig ő nem teszi meg az első lépést – hisz miért is tenné, számára csak egy bolond kishúg vagyok - , akkor majd én leszek az, aki kezdeményez. Nem apró kis jelzésekkel, azokat talán észre sem vette. Talán meg se fordult a fejében, hogy azért választottam ezt a ruhát, hogy észrevegyen. A hajamat is talán egyszer vagy kétszer láthatta hasonlóan feltűzve. Abból az egyik alkalommal pedig a sötét énem volt az, akivel Kai találkozott. Igen, ő, akinek már hetek óta nincs nyoma…
Kiismerhetetlen, mégis megérzek egy-két dolgot. A megérzéseim pedig ebben az esetben biztosan nem a paranoiám miatt jöttek létre. Kicsit mintha… színlelne. Mintha távolabb is ülne a megszokottnál. Nem merek viszont szólni neki arról, hogy észrevettem a viselkedésén, hogy valami nincs rendben. Kár, hogy nem tudom megfogalmazni, hogy Kai kicsoda… csak azt, hogy ki nem. Ha egy kicsivel közelebb engedne magéhoz… csak egy egészen kicsivel…
A poharak ütközésének csengő hangja visszacsalja ajkamra a mosolyt; nem, nem adom fel ilyen könnyen, nem hagyom szaladni. Már eldöntöttem, hogy ma mindenképp elmondom neki, amit szeretnék. A legrosszabb esetben elmagyarázza nekem, hogy ő nem képes „úgy” tekinteni rám, megköszöni, és elmegy. De majd csak vacsora után. Az a séta, amit emleget, kitűnő alkalom lesz erre a már előre eltervezett pillanatra. Persze nem akarom belerángatni őt semmi olyanba, amit nem akar, és a saját fejem sem szeretném illúziókkal teletömni. Mégis, szerintem jóllakva, tele hassal sokkal kedélyesebben fog telni a társalgás. Olcsó trükk, tudom, de mindig beválik. Legalább a hangulatot sikerül vele megemelnem kicsit.
A szemeimmel az övébe nézek, bár egy egészen rövid pillanatra megriadok, inkább saját magamtól, mint tőle. Egy apró hazugságot elkövettem, amikor azt mondtam, hogy kitaláltam a kutyám nevét, és az elmúlt pár percben töprengtem el azon, hogy hogyan is nevezném el. S az ötlet, hogy pont Macskának nevezzem el, nem is tudom, honnan jött.*
- Nem hiszem, hogy zavarná… a múltkor az sem érdekelte, amikor előtte flangált valamelyik tiszt macskája. - *nézek szeretetteljesen oldalra Macskára, aki még mindig nyitott szemmel pislákol kifelé. A sok sült szaga láthatóan nem hagyja nyugton, pedig direkt indulás előtt etettem meg. Bár nem is csodálom, az ő helyében én is ezt tenném.*
- Miért pont az osztagok felé? Úgy hallottam, ennek az étteremnek nagyon szép kertje van. Jót tesz neked is a levegőváltozás… bár lehet, hogy már eleged van a levegőváltozásból, amióta… - *harapom el a mondat végét, azután pedig inkább rágyújtok én is egy szál cigarettára úgy tartva azt, mint valami sznob kisasszony. Mintha pár igazi sznob minket sasolna a többi asztal felől, de merjenek csak belénk kötni és elrontani az estémet. Azt az estét, amikor közlöm Kai-al, hogy mit is érzek iránta. Bár lehet, elég lenne az is, ha Kai csak bemutatkozna azon a másik K betűs néven, amit csak egy hülye rang miatt kellett felvennie. >_> Persze, örülök, hogy kapitánnyá nevezték ki meg minden, de miért pont „Kenpachi”? Találhattak volna ki valami fantáziadúsabb nevet, mint én az imént Macskának. Vagy valami rang a nevükhöz, mint a Lord vagy a Mistress, sokkal jobban hangzana. Nem, ehelyett ezt a hülye nevet kell elviselnem. >_> Mi lesz, ha sikerül összejönnöm vele? Mindenki Miss Kenpachi-nak fog hívni. T_T Én nem akarok ilyen névvel élni…
A következő néhány perc végtelennek tűnik. Lassan már sikerül megtanulnom az egész étlapot kívülről, de amikor a pincérnő már sokadjára intézi a lépteit errefelé, már nem akarom tovább várakoztatni. Kai mintha hagyna nekem még egy kis gondolkodási időt azzal, hogy ő rendel először, mintha olvasna a gondolataimban, ám amikor a pincérnő megszólít, sikerül döntenem a rántott hal és a töltött csirkemell között. Az utóbbit választom természetesen.*
- Szóval milyen az élet az új osztagnál? Egyszer azért láthatlak edzeni?- *oltom el a cigarettámat, aztán kihörpintem a maradék pezsgőt a pohárból, tekintetemmel pedig végig Kai arcán csüngök. Szeretném, hogy azt érezze, hogy foglalkozok az ő problémáival is, nem csak a sajátjaimba rángatom őt bele. Mégis, olyan furcsa lesz nem a tisztemként kezelni…*

*A pincérnő dekoltázsát Kai úgy figyeli, mint a kisgyerek a csokibolt kirakatát. Az én dekoltázsomat soha senki sem nézi… mert hát nekem alig van olyan. Szomorúan pislantok le kebleimre, és kezeimet összehúzom, hogy egy kicsit nagyobbnak tűnjenek, majd csalódottan ernyedek el, vöröslő fejem pedig inkább a következő pohár pezsgőre tapasztom. Ajkaim széle lekunkorodik, és már arra sem méltatom a pincérnőt, hogy haragudjak rá. Hogy is gondolhattam volna, hogy Kai valaha is észrevesz, ha csak ekkora melleim vannak? T_T Miért pont engem választana, ha ennyi másik nő van oda érte? Akadnak köztük nálam sokkal szebbek, viccesebbek, kedvesebbek, érdekesebbek. Egyszóval nem olyan begyöpösödött kis aktakukacok, mint én. Jó, oké, elintéztem már egy-két arrancart is életemben, de az esetek többségében ki sem dugom az orrom az irodából, csak mert kényelmes nekem ott. Nem arról van szó, hogy utálnék harcolni, de ha már választani kell a káosz és a nyugalom között, inkább az utóbbit választanám. Más szóval unalmas vagyok, és biztos, hogy Kai is csak muszájból tölti velem az idejét. Bár már nem számítok a hadnagyának, így a felettesének sem, vagyis igazán nem értem, hogy miért nem koptatott le már akkor, amikor elhívtam ide kajálni. Talán csak nem meri a szemembe mondani, hogy mit gondol rólam?
A rendelést meglepően gyorsan hozták ki. A háttérben most valami egészen más zene szólalt meg, mint eddig. A jazz valahogy jobban illik a hely hangulatához, bár talán ez csak egyéni vélemény.*
- Vajon miért váltottak zenestílust? - *teszem fel hangosan is a kérdést, végül egy vállrándítás után a késért és a villáért nyúlok. Nyugati kaját mégis csak így kell enni.
Az ízek egész szokatlanok az eddig megszokottakhoz képest. Bár az adagot elég kicsinek találom az árához képest, az ízvilágával semmi gond nincs, egyértelmű. Aztán, amikor Suwunról van szó, megint nem nézek Kai szemébe. Persze, ő tud a kis betegségemről. A legtöbbre anélkül rájött, hogy én elmondtam volna. Még mindig kínos a téma nekem. Nem olyan könnyű beszélni arról, hogy van egy másik személyiséged. A múltkor valaki valami dobozt is hagyott az ajtóm előtt tele ezzel kapcsolatos könyvekkel, mintha fenyegetni akarna, hogy rájött a titkomra. Abban a pillanatban a teljes megaláztatást éreztem. Talán zsarolni akartak, vagy csak megfenyíteni, nem tudom. A könyveket azóta természetesen elégettem. Nem akarom látni őket soha többé.
Aztán kis híján félrenyelem a falatot, amikor Kai a fogadott báty szavakat ejti ki a száján. Szóval tényleg nem vagyok neki semmi több? Sosem gondolt arra, hogy valami több is lehetne köztünk?*
- Suwunt akkor éreztem a legutoljára, amikor arra a küldetésre mentem el. Viszont akkor… önmagam voltam, ez biztos. Még Ssuritsubusu Kikan is azt mondta, hogy eltűnt. De akkor is éreztem a jelenlétét. - *emlékszek vissza arra a napra, már amire emlékszek még belőle. Ismét érzem azt a sajgást, bár az felettébb furcsának tűnik, hogy azóta nem látom azt a pókot.*
- Szerinted lehetséges az, hogy valamit elfelejtettem? Úgy értem… Biztos vagyok abban, hogy történt ott velem valami fontos, amire nem emlékszem. Azóta még azt a pókot sem látom… Tudod, amitől olyan… rossz passzban voltam. - *szúrom villámra az utolsó falatot, cseppet sem elégedetten a minimális adag miatt, aztán pedig leöblítem az egészet egy pohár pezsgővel. Az alkohol minimális hatással van rám, de valószínűleg szükségem is lesz rá, ha mindent el akarok mondani Kainak.*
- Ha kell segítség a papírmunkával, akkor nyugodtan szólj, rendben? És… ugye nem kell téged Kenpachinak szólítanom? - *meresztem rá óriási golflabdává táguló szemeimet, hogy azután a cigarettám után kezdjek el kutatni. Megint az átlagosnál többet szívok el; általában 3-4 szál elég szokott lenni egy napra, most viszont…
A lélegzetem megakad, amikor Kai a nyakláncom felé nyúl. Érinti, súrolja a bőrömet, a bókjára pedig vörös fejjel, de egy szép mosollyal válaszolok. A szívem megint hevesebben dobog, mert hát igen nehéz megállni, hogy ne essek össze ájultan a földön, csak mert szívem választottja megérintett. Végül azt csinálom, amit mindig, ha nagyon zavarban vagyok. Beszélek tovább, hátha ezzel sikerül elfojtanom az idegességemet, és még talán Kai is rám figyel.*
- Ugyan már… Persze lehet, hogy az osztagod nem fog kedvelni amiatt, mert mágia alapú zanpakutom van, de különben is… még én sem tudtam gyakorolni a bankai-ommal, mert még csak egyszer hasz… ugye nem most kotyogtam el neked? - *kapom a kezeim rémülten a szám elé. A mély dekoltázsos pincérnő ekkor ér vissza az asztalhoz, elég látványosan hajol le a tányérokért. Legalábbis azért, hogy Kainak szép látványban legyen része. Ettől persze csak még kétségbeesett fejet vágok; nem gondoltam volna, hogy a saját kotnyelességem és ez a csinos kis fruska az, aki elrontja az estémet. Ráadásul a nő ekkor valamit mintha Kai fülébe súgna. Sokkal könnyebb lenne bemenekülni a mosdóba, és a csap alá hajolva megfojtani magam. T_T*

//Viselkedesi proba//

Az étterembe vezető úton beszélgetéssel próbáltam múlatni az időt. Elsősorban mindennapi dolgokat kérdeztem Misty-től. Kiváncsi voltam hogy mit szeret csinálni a szabad idejében, szeret-e zenét hallgatni. Szerencsére hamar oda értünk az általam választott helyre, így nem kellett bolondot csinálnom magamból. A beszélgetés még kevésbé megy másokkal.
Amikor belépünk az étterembe azonnal megcsap a finom étel szag. Egy hatalmasat szippantok a levegőbe, ami eléggé nagy illetlenségnek számít szerintem. Viszont különösebben nem foglalkozok az illemmel. Misty-vel az oldalamon elindulok az egyik szabad asztal felé, majd amikor oda érünk, segítek a lánynak helyet foglalni.
- Hmm... még én sem voltam itt, de ezek az illatok meggyőzőek. Ami azt illeti egy kicsit meg is éheztem, csak még nem tudom hogy mit egyek. Pincér! - szólalok fel jó hangosan.
- Mit hozhatok önöknek? - érkezik meg egy pincérnő.
- Nos, én nem tudom még hogy mit kérek. - ekkor megvakarom az arcomat. - Viszont arra számíthatsz hogy sokat fogok enni! Először válassz te, Misty! - fordulok a lány felé. - Szerintem majd én is azt kérek amit te. Viszont én annak a dupláját fogom bevágni.

//Viselkedési proba//

A kezdeti önbizalomhiány alkalmi edzőpartneremnél nagyon hamar elmúlt, és már nem is volt olyan begubózott. Ráadásul önként vállalta be velem a következő legalább fél órás programot, ami a vérmérsékletéből ítéve egyéni rekord volt a mással eltöltött időben. A Kumo étteremnek én eddig csak a hírét hallottam, de valójában közelebbről még nem láttam, így elsőre elég kíváncsi voltam rá. Az úton odafelé Omote jó pár kérdést tett fel, hogy a társalgás eddigi menetét fenn tartsa, és ezért nagyon tiszteltem, így megengedtem magamnak azt a luxust, hogy hosszú és kimerítő választ adjak. Bár még mindig nem derült ki, hogy én vagyok a felettese. Azért remélem nem fogja zokon venni, hogy nem közöltem vele, elvégre úgy sokkal könnyebb ismerkedni, ha valaki egyenrangúnak hiszi a másik felet. Bár nekem egy felettes eddig sem volt akadály, ennek köszönhetően eddig nagyjából három-négy átkoz a hátam mögött engem meg a modoromat, kivételes esetben a cicámat is. De neki tuti elkönyvelek 4 szép nagy jó pontot a ma felém tanúsított viselkedéséért, és arról is teszek, hogy a kapitány véleménye is megváltozzon róla. Nálam jobban senki nem tudja kideríteni valakinek a valós személyiségét, mert az erőmet egy álarc sem tudja megtéveszteni. Omote pedig átment, biztos vagyok benne, hogy most már nagyon ügyes és hű tagja lesz a 6. osztagnak, aki nyomós indok nélkül nem ártana senkinek. A saját gondolataim annyira lefoglaltak, hogy kis híján túl mentem az étterem előbb. Persze, már ismertem kívülről, hiszen egy ilyen helyet nem lehet nem észrevenni.
A belseje nagyon szép volt és remekül volt kialakítva. Esztétikailag megéri az öt csillagot, az biztos. Közben Omote segített helyet foglalni és ezt a gesztust nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
-Egy úriember. - jegyeztem meg kuncogva, majd mialatt a pincér ide ér pont van időm befejezni a mondandómat. - Valójában itt még én sem jártam, általában leragadok egy utcával odébb Kempachinál. Én sem tudom mit egyek, de rengetegen mondták már nekem, hogy az étterem specialitását meg kell kóstolnom, mert olyat még nem ettem, szóval szerintem abból fogok kérni. - intézem az utolsó szavakat az időközben felbukkant pincérnőhöz, aki sebesen jegyzetelni kezd.
-Milyen italt hozhatok hozzá? - teszi fel a következő kérdést. Nos, mivel azt sem tudom, pontosan mit is fogok enni, váalsztani sem tudok nagyon hozzá illő innivalót, így maradok a semlegeseknél.
-Én egy almalevet kérek. - adom le a rendelést, majd a partneremre nézek, aki szintén választ. Ezzel meglennénk, de most már kellene valami aktív téma is, különben eléggé csend lesz az asztal körül. Talán még kicsit faggathatom magától is. - És mond csak, te mit szoktál csinálni a szabad idődben? Tudom, hogy nem vagy egy nagy társasági ember, de azért mégsem lehet mindig egyedül ücsörögni valahol...

//Viselkedési proba//


- Szóval az étterem specialitását kéred. Jó akkor nekem is az lesz, de dupla adagban. Mit is kérjek inni... - tűnődök el magamban. - Alkoholt még nem, túl korán van. Viszont egy üdítő jól esne! Akkor nekem egy dupla adag lesz specialitásból és egy üdítő. - adom le a rendelést.
Amikor a pincérnő elmegy, Misty feltesz egy újabb kérdést, mai a magánéletemmel kapcsolatos:
- És mond csak, te mit szoktál csinálni a szabad idődben? Tudom, hogy nem vagy egy nagy társasági ember, de azért mégsem lehet mindig egyedül ücsörögni valahol...
- Hmm... - tűnődök el a válaszon. - Főleg sétálni szoktam. Általában azzal kapcsolódok ki hogy lófrálok az utcákon és az életemen tűnődöm. Viszont el szoktam járni edzeni is, ami így egyedül nem épp a legjobb. Azonban, most hogy tiszta lapot kezdek mindenen változtatni fogok. Lehet hogy elég sűrűn össze fogunk találkozni Kempachinál, mivel elég nagy ivó vagyok. Szeretem a hasamat is, ezért remélem hogy ez a specialitás nem lesz túl speciális az én ízlésemnek. - az utolsó mondatomon elvigyorodok.
Ezután kicsit alaposabban szemügyre veszem a helyet. A falakon festmények és különböző díszek voltak elhelyezve, néhány helyen növények is álltak és hát a vendégsereg is eléggé sokszínű volt. Miután befejezem a nézelődést hátra dőlök és Mistyre nézek.
- Jól tudom hogy téged most helyeztek ide? - kérdezem tőle. - Esetleg nem tudsz valamit az új felettesünkről, a hadnagyról? Azt hiszem még nem találkoztam vele. Annyit tudok hogy egy másik osztagban szolgált eddig, így hát nem tudom hogy mit várjak. Remélem nem lesz egy zsarnok, vagy egy nagyképű idióta. Mondjuk egy olyan személyiségű felettest, mint amilyen te vagy, elfogadnék.
Az utolsó szavaimnál megvakarom az államat. Ezzel is hangsúlyozom hogy nagyon gondolkodok. Az osztag jelentős részét arcról felismerem, de ő nem ugrik be sehogy sem. Azt mondták hogy áthelyeznek hozzánk valakit, aki majd a hadnagyunk lesz, de újabb tagról nem volt szó. Ekkor lehajtom a fejemet és a bal kezemmel végig simítom azt.
- Egy kicsit lassú a felfogásom. - mosolyodok el végül, majd várom a válaszát.

//Viselkedési próba//


Az biztos, hogy én el tudok képzelni rengeteg sokkal érdekesebb programot is az utcán császkálásnál, de ha neki a gondolkodás és a semmit tevés remekül megfelel, akkor ki vagyok én, hogy bele szóljak? Mindenesetre azt őszinte örömmel fogadtam, hogy ő is rájött, ez az élet így semmit nem tartogat a számára, így próbálja feladni az idegesítő és egyben teljesen felesleges szokásait. Viszont úgy látom még egy nagy ivó. Szuper, az már biztos, hogy nem leszek egyedüli az osztagban aki hajlandó meginni egy kis szakét, ráadásul utána még józan is marad. Bár most már hadnagy vagyok, szóval jobban kell vigyáznom. De az ellen senkinek egy szava sem lehet, hogy munka után pihenésnek benézek egy régi baráthoz, legalábbis Kempachi lassan már az lesz, és iszok egy keveset. Elvégre mindig megállok az előtt a pont előtt, ahonnan már nem tudnék ura lenni önmagamnak. Bár ez a határ elég régóta tolódik ki, de nem vállalom be, hogy átlépjem. Túlságosan félek attól, hogy mi mindent kotyognék ki magamról egy ilyen alkalommal. Sok dolog van, amiről jobb, ha rajtam kívül szinte senki nem tud...
Közben a téma megint kicsit terelődött, és ezúttal az étkezés volt az alap. Miközben továbbra is Omote beszélt, én kicsit elnéztem a berendezést alaposabban is. Bár távolról ízlésesnek tűnt, így megnézve eléggé feltűnő, hogy mindig van egy kis különbség a különböző díszítések között, amitől a hely enyhén csicsásnak tűnik. Vagy lehet, hogy csak azért veszem ezt észre, mert az én egyszerű ízlésemnek ez túlságosan is részletdús? Lehet, egyenlőre azonban jobb, ha nem alkotok erről véleményt. Nem szabad mindig az első benyomásra alapozni, és néha nagyon jól jön, ha a legelején mélyen hallgatunk a dolgokról.
-Hát valójában munka után engem is elég gyakran megtalálni Kempachinál. Eléggé jóban vagyok vele és néha nem is inni, csak kicsit a társaságon nevetni járok oda. Bár persze nálam sincs akadálya, hogy egy-egy szakét eltüntessek. Annyira azért nem vagyok jó kislány. - ebben az egyben legalábbis biztosan engedékenyebb leszek Mayánál, mivel munka után és még józannak mondható állapotban vannak az emberek, akkor biztosan nem ítélem őket büntetésre. Bár én sem szeretném, hogy az osztagnak rossz híre kelljen, de már megtanultam saját magamon, hogy minnél jobban korlátoznak, annál inkább ki akarok törni. Szerintem ez másokra is igaz, vagyis nem lesz baj az én módszereimből. Közben témába kerül az új hadnagy, akiről Omote még mindig nem jött rá, hogy ki is lehet. Nem hiszem el, hogy nem tudja összerakni azt a rengeteg részletet. Könyörgöm nem olyan nehéz kitalálni ki lehet az, rengetegszer utaltam rá én magam is. A megjegyzését a lassú felfogásról teljes mértékben helyeslem, de ennek a véleménynek hangot nem adok. Akkor ideje lesz kicsit ledöbbenteni. - Köszönöm a dícséretet. Valójában azt hittem, már magadtól rájöttél, hogy én vagyok az, akit Shoko ide hívott, hogy kicsit rázza fel a bandát. Elvégre mi másért jöttem volna át egy remek posztról, mint egy hadnagyi kinevezésért? - fejezem be nevetve, közben pedig valószínűleg neki is a helyére kerülnek olyan jelentéktelennek mondható részletek, mint például, hogy simán elintézem a lógást és az edzőterem szétverését büntetés nélkül, ráadásul további hasonlókra voltak felkészülve mikor ide kéretett. Fogadjunk annyi erős shinigami férfi mellett, ő sem egy harcmániás lányra számított Maya után. De pechje van, mivel a 6. osztag kapitánya már eléggé hozzá van szokva a női munkaerőhöz. Közben persze megérkezik a pincérnő is az üdítőkkel, és azonnal le is lép. Meg tudom érteni, eléggé feszült itt a hangulat. - Nem egy hozzám hasonlóra számítottál, igaz? - teszem fel a kérdést mindenféle sértődés nélkül, elvégre van aki nála is sokkal rosszabbul reagált. Most csak az őszinte véleménye érdekel, azt már megmutatta, hogy nem álságos...